Archives for April 2008

A bûn zsoldja a halál. De Isten, aki egyedül halhatatlan, örök életet ad majd megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára öntudatlan állapot. Amikor Krisztus, aki a mi életünk, megjelenik, a feltámadt igazak és az élõ igazak megdicsõülnek, és felvitetnek, hogy találkozzanak Urukkal. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása ezer évvel késõbb lesz.(Hitelvek – 25)

A filiszteusok serege táborba szállt Sunemnél, és felkészült Izrael megtámadására. Saul király, aki egyáltalán nem volt bizakodó hangulatban, Izrael seregét a Gilboa hegy közelében állította fel. A múltban Isten jelenlétének bizonyosságával Saul félelem nélkül vezethette Izraelt ellenségei ellen. De Saul elfordult az Úrtól, és amikor a hitehagyó király megpróbált kapcsolatba kerülni Istennel, hogy megtudja a közelgõ csata kimenetelét, Isten nem állt szóba vele.

Az ismeretlen holnaptól való baljóslatú félelem nagyon ránehezedett Saulra. Ó! ha Sámuel vele lenne! De Sámuel meghalt, és nem tanácsolhatta õt. Vagy igen?

Saul megtudta hol van egy halottidézõ, aki megmenekült korábbi boszorkányüldözésétõl, és a magas király lealacsonyult, hogy e halottidézõtõl megtudja a másnapi csata kimenetelét. Ezt kérte: "Sámuelt idézd fel nekem!" A médium a szeánsz alatt "istenfélét" látott "feljõni a földbõl", aki közölte a szerencsétlen királlyal, hogy Izrael nemcsak elveszti a háborút, de õt és fiait is megölik (lásd: 1Sámuel 28!).

A jövendölés valóra vált. De valóban Sámuel lelke volt az, aki ezt megjövendölte? Hogyan lehetett ennek az Istentõl kárhoztatott halottidézõnek hatalma Sámuel – Isten prófétájának – lelke felett? És honnan jött Sámuel, miért "a földbõl" jött fel a lelke? Ha nem Sámuel lelke volt az, aki Saulhoz szólt, akkor ki volt az? Nézzük meg, mit tanít a Biblia a halottakról, a halottakkal való kapcsolatáról és a feltámadásról!

Halhatatlanság és halál

A halhatatlanság az az állapot vagy tulajdonság, amely nincs kitéve a halálnak. A Szentírás fordítói a halhatatlanság szót a görög athanasia, "halál nélküliség" és aphtharsia, "romolhatatlanság" kifejezésekbõl fordították. Hogyan vonatkozik ez a fogalom Istenre és az emberi lényekre?

Halhatatlanság. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy az örökkévaló Isten halhatatlan (1Tim 1:17). Tény, hogy Õ "egyedül halhatatlan" (1Tim 6:16). Õ nem teremtett lény, Õ önmagában létezik; nincs kezdete és nincs vége (lásd: 2. fejezet).

"A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként vagy állapotként, amely az embernek – vagy ‘lelké’-nek vagy ‘szellemé’-nek saját, vele született tulajdona. A többnyire ‘lélek’-nek vagy ‘szellem’-nek fordított kifejezések… több mint 1600-szor fordulnak elõ a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a ‘halhatatlan’ vagy ‘halhatatlanság’ szavakhoz" (lásd: a 7. fejezetet!).[1]

Tehát ellentétben Istennel az ember halandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely "rövid ideig látszik, azután pedig eltûnik" (Jak 4:14). "Test õk, és olyanok, mint az ellebbenõ szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:39). Az ember "mint a virág kinyílik és elhervad, és eltûnik, mint az árnyék és nem állandó" (Jób 14: 2).

Isten és az ember alapvetõen különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember mulandó.

Feltételes halhatatlanság. A teremtéskor "az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élõlénnyé" (1Móz 2:7 – új kat. ford.). A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentõl kapta az életet (vö. ApCsel 17:25, 28; Kol 1:16-17). Ennek az alapvetõ ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka.

Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik – a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktõl függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt.

Isten gondosan és világosan meghatározta, hogyan veszthetik el ezt az ajándékot – ha esznek "a jó és gonosz tudásának fájáról". Isten figyelmeztette õket, hogy amikor "ejéndel arról, bizony meghalsz" (1Móz 2:17).[2]

A halál: a bûn zsoldja. Sátán cáfolva Isten figyelmeztetését – hogy az engedetlenség halálhoz vezet – azt állította: "Bizony nem haltok meg"(1Móz 3:4). De Ádám és Éva, miután áthágták Isten parancsát, tapasztalták, hogy a bûn zsoldja valóban halál (Róm 6:23). Bûnük vonta maga után ezt az ítéletet: "Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te és ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Ezek a szavak nem az élet folyamatosságát jelzik, hanem megszûnését.

Ennek az ítéletnek a kimondása után Isten elzárta a bûnös párt az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy "örökké éljen" (1Móz 3:22). Isten cselekedete nyilvánvalóvá tette, hogy az engedelmesség feltételével ígért halhatatlanság elveszett a bûn miatt. Most halandókká lettek, kitéve a halálnak. És mivel Ádám nem örökíthette tovább azt, amije már neki sem volt, "a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).

Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy õk még egy lehetõséget kaphassanak – egy második esélyt. Õ volt "az Isten Báránya, aki megöletett, e világ alapítása óta" (Jel 13:8).

Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot (lásd pl: Róm 2:7!). Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása: "Az Isten kegyelmi ajándéka… örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban" (Róm 6:23; vö. 1Jn 5:11). Õ "eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot" (2Tim 1:10). "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek" (1Kor 15:22). Krisztus maga mondta, hogy hangjára megnyílnak a sírok és feltámadnak a halottak (Jn 5:28-29).

Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna. De Krisztus áldozata folytán senkinek sem kell elpusztulnia. János ezt mondta: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Tehát a Krisztusba vetett hit nemcsak a bûn büntetését törli el, hanem megajándékozza a hívõket a felbecsülhetetlen halhatatlansággal.

Krisztus "világosságra hozta… a… halhatatlanságot az evangélium által" (2Tim 1:10). Pál arról biztosít bennünket, hogy a Szentírás "bölccsé tehet… az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által" (2Tim 3: 15). Akik nem fogadják el az evangéliumot, nem kapnak halhatatlanságot.

Részesülés a halhatatlanságban. Így írja le Pál azt a pillanatot, amikor az üdvözülendõk megkapják a halhatatlanság ajándékát: "Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra" (1Kor 15: 51-54). Ebbõl nagyon világosan kitûnik, hogy Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívõnek, hanem a feltámadáskor, amikor "az utolsó trombita" szól. Akkor "e halandó halhatatlanságba öltözik". Noha János világossá teszi, hogy megkapjuk az örök élet ajándékát, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust személyes Megváltónknak (1Jn 5:11-13), de ez az ajándék ténylegesen akkor valósul meg, amikor Krisztus visszajön. Csak akkor fogunk halandóból halhatatlanná, romlandóból romolhatatlanná változni.

A halál természete

Ha halál az élet megszûnése, mit mond a Biblia, milyen állapotba kerül az ember, ha meghal? Miért fontos, hogy a keresztények megértsék ezt a bibliai tanítást?

A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár. A Biblia ismételten alvásnak nevezi ezt a közbeesõ állapotot.

Az Ótestamentum azt mondja Dávidról, Salamonról, valamint Izrael és Júda többi királyának haláláról, hogy elaludtak atyáikkal (1Kir 2:10; 11:43; 14:20, 31; 15:8; 2Krón 21:1; 26:23 stb.). Jób alvásnak nevezte a halált (Jób 14:10-12), mint Dávid (Zsolt 13:4), Jeremiás (Jer 51:39, 57) és Dániel is (Dán 12:2).

Az Újtestamentum ugyanezt a hasonlatot használja. Jairus halott leánya állapotának minõsítésekor Krisztus azt mondta, õ alszik (Mt 9:24; Mk 5:39). Hasonlóképpen nyilatkozott a meghalt Lázárról is (Jn 11:11-14). Máté azt írta, hogy "sok elhúnyt szentnek teste feltámadt" (Mt 27:52) Krisztus feltámadása után, és amikor Lukács beszámolt István mártírhaláláról, azt írta, hogy István "elaluvék" (ApCsel 7:60). Mind Pál, mind Péter a halált alvásnak nevezte (1Kor 15:51-52; 1Thess 4:13-17; 2Pt 3:4).

A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következõ összehasonlítások mutatják: l. Akik alszanak, öntudatlanok. "A halottak semmit nem tudnak" (Préd 9:7). 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. "Kimegyen a lelke… aznapon elvesznek az õ tervei" (Zsolt 146:4). 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. "Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendõ vagy" (Préd 9:12). 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levõktõl és tevékenységeiktõl. "Többé semmi részök nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (8. vers). 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. "Mind szeretetök, mind gyûlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett" (8. vers). 6. Az alvók nem dicsérik Istent. "Nem a meghaltak dicsérik az Urat" (Zsolt 115:17). 7. Az alvás feltételezi az ébredést. "Eljõ az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az õ szavát, és kijõnek" (Jn 5:28-29).[3]

Az ember visszatér a porba. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik az emberrel, amikor meghal, ismernünk kell az ember alkotórészeit is. A Biblia szerves egységnek ábrázolja az embert (lásd: 7. fejezet). A lélek szón olykor az egész embert érti, máskor pedig az érzelmeit. Ezzel azonban nem azt tanítja, hogy az ember két különálló részbõl áll. Mert a test és a lélek csak együtt létezik; oszthatatlan egységet alkot.

Az ember teremtésekor a föld porának (elemeinek) és az élet leheletének az egyesítésébõl jött létre az élõ lény vagy lélek. Ádám nem kapott lelket különálló lényként; õ vált élõ lélekké (1Móz 2:7; lásd: 7. fejezet). A halállal ennek fordítottja történik: a föld pora az élet lehelete nélkül öntudat nélküli embert vagy halott lelket jelent (Zsolt 146:4). A testet alkotó elemek visszatérnek a földbe, amelybõl jöttek (1Móz 3:19). A léleknek nincs a testtõl független tudatos léte; egy bibliai szöveg sem jelzi, hogy a halálban a lélek tudatos lényként tovább él. Valóban: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20).

A halottak tartózkodási helye. Az Ótestamentum héberül seolnak az Újtestamentum pedig görögül hadés-nek nevezi azt a helyet, ahova az emberek halálukkor jutnak. A Szentírásban a seol leggyakrabban a sírt jelenti.[4] A hadés jelentése a seolhoz hasonó.[5]

Minden halott erre a helyre jut (Zsolt 89:49), igazak és gonoszak egyaránt. Jákob ezt mondta: "Sírva megyek fiamhoz a sírba [seol-ba]" (1Móz 37:35). Amikor a föld megnyitotta "az õ száját", hogy elnyelje a gonosz Kórét és társait, "elevenen szállnak alá a pokolba (seolba)" (4Móz 16:30).

A seol magába zárja az egész embert, amikor az meghal. Amikor Krisztus meghalt, leszállt a sírba (hadés-be), de a feltámadáskor lelke elhagyta a sírt (hadés-t, Ap Csel 2:27, 31, vagy seolt, Zsolt 16:10). Amikor Dávid megköszönte gyógyulását Istennek, bizonyságot tett arról, hogy kimentette lelkét "a sírba [seol-ba] szállók közül" (Zsolt 30:4).

A sír nem öntudatuknál levõ emberek helye.[6] Minthogy a halál tulajdonképpen alvás, a halottak öntudatlan állapotban vannak a sírban a feltámadásig, amikor a sír (hadés) kiadja halottait (Jel 20:13).

A lélek visszatér Istenhez. Bár a test visszatér a porba, a lélek Istenhez tér vissza. Salamon azt mondta, hogy a halálban "a por földdé lenne, mint azelõtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt" (Préd 12:9). (Az új katolikus fordításban 7. vers: "a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltetõ lehelet meg az Istenhez, aki adta". Ez áll az igazak és a gonoszok esetében egyaránt.

Sokak elgondolása szerint ez a szöveg azt bizonyítja, hogy az ember lényegi része tovább él a halál után. De a Bibliában sem a héber, sem a görög [ruach], illetve pneuma) kifejezés nem jelent a testtõl független tudatos életre képes, értelmes lényt. Ezek a szavak inkább a "leheletre" utalnak – az egyén létéhez nélkülözhetetlen életszikrára, az élet alapelemére, amely megeleveníti az állatot és az embert (lásd: 7. fejezet).

Salamon írta: "Az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltetõ lehelet (ruach), és nincs az embernek többje, mint az állatnak… Mindkettõ ugyanarra a helyre jut. Mindkettõ porból lett és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az ember fiainak éltetõ lehelete [ruach] fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltetõ lehelete [ruach] lefelé, a földbe száll-e?" (Préd 3:19-21 – új kat. ford.). Tehát Salamon szerint a halálban nincs különbség az ember és az állat lelke között.

Salamon kijelentése – hogy a lélek (ruach) visszatér Istenhez, aki adta – jelzi, hogy az, ami visszatér Istenhez, egyszerûen az élet alapeleme, amelyet Õ adott. Semmi utalás nincs arra, hogy a lélek vagy lehelet a testtõl független tudatos lény. Ez a ruach egyenlõ az "élet leheletével", amelyet Isten lehelt az elsõ emberbe, hogy megelevenítse, élõvé tegye élettelen testét (vö. 1Móz 2:7).

A Szentírás következetes tanítása. Sok becsületes keresztény, aki nem tanulmányozta a Biblia halálról szóló, teljes tanítását, nem tudja, hogy a halál a feltámadásig tartó alvás. Feltételezésük szerint különbözõ igeszakaszok alátámasztják azt az elképzelést, hogy a léleknek a halál után öntudattal bíró léte van. Ha azonban figyelmesen tanulmányozzák ezt a kérdést, felismerik a Biblia következetes tanítását, azt, hogy a halál az öntudat megszûnését okozza.[7]

A spiritizmus. Ha a halottak teljesen érzéketlenek, kikkel lépnek érintkezésbe a spiritiszta médiumok?

Minden becsületes ember elismeri, hogy e jelenségeknek legalább egy része csalás; de nem mindegyiket lehet így magyarázni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kapcsolat van a természetfölötti erõk és a spiritizmus között!

1. A spiritizmus eredete. A spiritizmus akkor indult el, amikor Sátán elmondta elsõ hazugságát Évának: "Bizony nem haltok meg" (1Móz 3:4). Ez volt a lélek halhatatlanságáról szóló elsõ prédikáció. Ma világszerte sok vallás akaratlanul is megismétli ezt a tévtant. Isten ítélete azonban így hangzik: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20). Sokan ezt az isteni ítéletet az ellenkezõjére változtatták, vagyis: "a lélek, még ha vétkezik is, örökké él."

A lélek halhatatlanságát hirdetõ téves tanítás vezetett ahhoz a hiedelemhez, hogy a halál öntudatos állapot. Ahogy láttuk, ezek az állásfoglalások teljesen ellentmondanak annak, amit a Biblia errõl a témáról tanít. Ezek a pogány filozófiából – fõleg Platontól – kerültek a keresztény hitvallásba a nagy hitehagyás idején (lásd: 12. fejezet). Ezek a hiedelmek eluralkodtak a kereszténységen belül, és ma is uralkodó nézetek.

A halottak öntudatos állapotát hirdetõ tan sok keresztényt a spiritizmus elfogadására indít. Ha a halottak élnek és Isten közelében vannak, miért ne tudnának szolgáló lelkekként visszatérni a földre? És ha vissza tudnak jönni, miért ne próbálnánk meg kapcsolatba lépni velük, hogy meghallgassuk tanácsukat és irányításukat; hogy elkerüljük a szerencsétlenséget; vagy hogy megvigasztaljanak bánatunkban?

Ezekre az érvekre építve Sátán és angyalai (Jel 12:4, 9) kapcsolatba lépnek emberekkel, hogy elfogadtassák velük csalásaikat. Spiritiszta szeánszokon eszközeik által megszemélyesítenek elhunyt rokonokat és barátokat, színlelt vigaszt és bizonyosságot hozva az élõknek. Idõnként megjövendölnek bekövetkezendõ eseményeket, és teljesedésük hitelt ad szavaiknak, s így az általuk hirdetett veszélyes eretnekségek a hitelesség látszatát keltik, még ha ellent is mondanak a Bibliának és Isten törvényének. Sátán, miután elmozdította a gonosz ellen védõ korlátokat, akadály nélkül fordíthatja el az embereket Istentõl, a biztos pusztulás útjára terelve õket.

2. Óvás a spiritizmustól. Nem szükséges, hogy a spiritizmus bárkit is megtévesszen. A Biblia világosan felfedi, hogy állításai csalások. Amint láttuk, a Biblia elmondja, hogy a halottak nem tudnak semmit; hogy öntudatlanul fekszenek a sírban.

A Biblia nyomatékosan megtiltja a halottakkal vagy a szellemvilággal való kapcsolat minden kísérletét. Azok, akik azt állítják, hogy kapcsolatuk van a halottakkal, mint ahogy azt a spiritiszta médiumok mondják ma, valójában a "halottidézõkkel" érintkeznek, akik "ördögi lelkek" (3Móz 19:31; vö. 5Móz 18:10-11). Az Úr ezt a tevékenységet utálatosságnak nevezi, és azoknak, akik ezt gyakorolták, halállal kellett lakolniuk (3Móz 19:31; 20:27; vö. 5Móz 18:10-11).

Ésaiás jól jellemezte a spiritizmus balgaságát: "Ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézõktõl és a jövendõmondóktól, akik sipognak és suttognak: hát nem Istenétõl tudakozódik a nép? az élõkért a halottaktól kell-é tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnalok" (Ésa 8:19-20). Csak a Biblia tanításai védik meg a keresztényt e különben ellenállhatatlan csalások ellen.

3. A spiritizmus megnyilvánulásai. A Biblia egy sor spiritiszta tevékenységrõl tesz említést – kezdve a fáraó jövendõmondóitól és a ninivei és babiloni varázslóktól, csillagjósoktól és bûbájosoktól az izraeli varázslókig és médiumokig -, és mindet elítéli. Példa erre az endori halottidézõ által tartott szeánsz, a Saul részére végzett szellemidézés, amivel ezt a fejezetet kezdtük.

A Szentírás ezt mondja: "Megkérdezé Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által" (1Sám 28:6). Istennek tehát semmi köze nem volt ahhoz, ami Endorban történt. Sault becsapta egy démon, aki megszemélyesítette a halott Sámuelt. A király nem az igazi Sámuelt látta. A halottidézõ egy idõs ember alakját látta, míg Saul csak "megismeré", vagy következtette, hogy az Sámuel (14. vers).

Ha elhisszük azt, hogy az a jelenség valóban Sámuel volt, azt is el kell hinnünk, hogy boszorkányok, varázslók, szellemidézõk, bûvészek, spiritiszták vagy halottidézõk elõ tudják hívni a halott igazakat, bárhova mentek is halálukkor; és azt is el kell fogadnunk, hogy az istenfélõ Sámuel öntudatos állapotban volt a fölben, mert az idõs ember "a földbõl" jött fel (13. vers).

Ez a szeánsz nem reményt adott Saulnak, hanem kétségbeejtette.

Másnap öngyilkosságot követett el (1Sám 31:4). De az állítólagos Sámuel megjövendölte, hogy azon a napon Saul és fiai vele lesznek (1Sám 28:19). Ha igazat mondott volna, arra kellene következtetnünk, hogy a halál után az engedetlen Saul és az igaz Sámuel egy helyre került. De inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy gonosz angyal hozta létre e szeánszon történt megtévesztõ eseményeket.

4. Az utolsó csalás. A múltban a spiritizmus megnyilatkozásai az okkultizmus világára szorítkoztak, de újabban a spiritizmus "keresztény" megjelenési formát öltött, hogy megtévessze a keresztény világot. Azt állítva, hogy elfogadta Krisztust és a Bibliát, a spiritizmus a hívõk rendkívül veszélyes ellenségévé vált. Körmönfontan és megtévesztõen dolgozik. A spiritiszták "a Bibliát a meg nem újult szív tetszése szerint magyarázzák, hogy komoly és létfontosságú igazságait hatástalanítsák. Azt hirdetik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretet, de azt gyenge érzelgõsséggé alacsonyítják, és nem igen tesznek különbséget a jó és a rossz között. Azt nem veszik figyelembe, hogy Isten igazságos; hogy kárhoztatja a bûnt, és azt sem, hogy szent törvénye mit követel. Az embereket arra tanítják, hogy a Tízparancsolatot holt írásnak tartsák. A spiritizmus tetszetõs, megbabonázó meséi foglyul ejtik az érzéseket, és az embereket arra befolyásolják, hogy ne fogadják el a Bibliát hitük alapjaként."[8]

Ezáltal bizonytalanná lesz, hogy mi a jó és mi a rossz, és bárki vagy bármilyen helyzet vagy kultúra az "igazság" zsinórmértékévé válhat. Minden ember istenné válhat, teljesítve Sátánnak azt az ígéretét, hogy "olyanok lesztek, mint az Isten" (1Móz 3:5).

Elõttünk áll "a megpróbáltatás ideje", "amely az egész világra eljõ, hogy megpróbálja a föld lakosait" (Jel 3:10). Sátán nemsokára nagy jeleket és csodákat fog létrehozni; még egy utolsó erõfeszítést tesz a világ megtévesztésére. E mesteri csalásról szólva János ezt mondta: "Láték… három tisztátalan lelket… békákhoz hasonlókat…ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybe gyûjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára" (Jel 16:13-14; vö: 13:13-14).

Csak azok menekülhetnek meg, akiket Isten hatalma megtart, mivel megerõsítették értelmüket a Szentírás igazságaival, és csak azt fogadták el egyedüli tekintélyként. Mindenki más, aki nem részesül ebben a védelemben, áldozatul esik annak a csalásnak.

Az elsõ és második halál. A második halál a meg nem tért bûnösöknek -, akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe – végsõ büntetése, amely az ezer esztendõ végén következik be (lásd: a 26. fejezetet!). Ebbõl a halálból nincs feltámadás. Sátán és a gonoszok elpusztításával együtt a bûn is megsemmisül, és halál sem lesz többé (1Kor 15:26; Jel 20:14; 21:8). Krisztus megígérte, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11).

A második halál szentírási meghatározása alapján hihetjük, hogy az elsõ halál az, ami Ádám bûne következtében mindenkit elér – kivéve azokat, akik elragadtatnak. Az elsõ halál "a bûn elkorcsosító hatásaként természetszerûen sújtja az emberiséget."[9]

A feltámadás

A feltámadás "az élet és személyiség teljességének helyreállítása a halál után".[10] Mivel az emberiség alá van vetve a halálnak, feltámadásra van szüksége, hogy a sír után újra élhessen. Az Ó- és Újtestamentumon át Isten hírnökei kifejezték, hogy hisznek a feltámadásban (Jób 14:13-15; 19:25-29; Zsolt 49:16; 73:24; Ésa 26:19; 1Kor 15).

A feltámadás bizonyossága reményt ad arra, hogy túl a jelenlegi világon, amelyben mindenkinek halál a sorsa, boldogabb jövõ vár ránk.

Krisztus feltámadása. A halott igazak halhatatlan életre való feltámadása szoros kapcsolatban van Krisztus feltámadásával, mivel a feltámadt Krisztus az, aki végül feltámasztja a halottakat (Jn 5:28-29).

1. Fontossága. Mi történt volna, ha Krisztus nem támadt volna fel? Pál összefoglalja a következményeket: a) Nem volna értelme az evangélium hirdetésének: "Ha… a Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk" (1Kor 15:14). b) Nem volna bocsánat a bûnökre: "Ha… Krisztus fel nem támadott… még bûneitekben vagytok" (17. vers). c) Nem lenne értelme Jézusban hinni: "Ha…a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek" (17. vers). d) Nem lenne egyetemes feltámadás: "Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek tiköztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?" (12. vers). e) Nem reménykedhetnénk a síron túli életben: "Ha… a Krisztus fel nem támadott… akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek" (17-18. vers).[11]

2. Testileg való feltámadás. Az a Krisztus, aki elõjött a sírból, ugyanaz a Jézus volt, aki itt a földön testben élt. Most megdicsõült teste volt, de az valóságos test volt. Olyan valóságos volt, hogy senki sem vett észre semmi különbséget (Lk 24: 13-27; Jn 20:14-18).

Jézus tiltakozott az ellen, hogy valamilyen lélek vagy szellem volna. Ezt mondta tanítványainak: "Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat… tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!" (Lk 24:39). Testi feltámadása valóságának bizonyítására evett is elõttük (43. vers).

3. Hatása. A feltámadás erõvel töltötte be Krisztus tanítványait. A gyenge és rémült emberek csoportját bátor apostolokká formálta, akik Urukért bármit képesek megtenni (Fil 3:10-11; ApCsel 4:33). Ennek eredményeként vállalt missziómunkájuk megrázta a római birodalmat, és felforgatta a világot (ApCsel 17:6).

"Krisztus feltámadásának bizonyossága adott célt és erõt az evangélium prédikálásának (vö: Fil 3:10-11). Péter úgy beszélt ‘Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásáról’, mint ami ‘élõ reménységet’ ébreszt a hívõkben (1Pt 1:3). Az apostolok ‘az õ feltámadásának’ bizonyítására rendelt embereknek tekintették magukat (ApCsel 1:22), és a Krisztus feltámadásáról szóló tanításukat az Ótestamentum messiási próféciáira alapozták (ApCsel 2:31). ‘Az Úr Jézus feltámadásának’ személy szerinti tanúiként tudtak ‘nagy erõvel’ bizonyságot tenni (ApCsel 4: 33). Az apostolok felkeltették a zsidó vezetõk ellenállását, amikor hidették ‘a Jézusban a halálból való feltámadást’ (2. vers). Pál, amikor a Szanhedrin elé idézték, megmondta, hogy ‘a halottak reménysége miatt’ van vád alatt (ApCsel 23:6; vö. 24:21). A rómaiaknak Pál azt írta, hogy Jézus Krisztus ‘megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának…a halálból való feltámadása által’ (Róm 1:4). A keresztény a keresztséggel tesz bizonyságot – magyarázta az apostol – a Krisztus feltámadásában való hitérõl (Róm 6:4-5)."[12]

A két feltámadás. Krisztus azt tanította, hogy két egyetemes feltámadás lesz: "az élet feltámadása" az igazaké, és "a kárhozat feltámadása" a gonoszoké (Jn 5:28-29; ApCsel 24:15).

1. Feltámadás az életre. Azok, akik az elsõ feltámadáskor támadnak fel, boldogok és szentek (Jel 20:6). Õk nem fognak az ezer esztendõ végén a tûznek tavában meghalni (14. vers). Az életre és halhatatlanságra történõ feltámadás (Jn 5:29; 1Kor 15:52-53) a második adventkor valósul meg (1Kor 15:22-23; 1Thessz 4:15-18). Azok, akik ebben részesülnek, többé nem halhatnak meg (Lk 20:36), hanem örökre együtt lesznek Krisztussal.

Milyen lesz a feltámadt test? Krisztushoz hasonlóan a feltámadt szenteknek valóságos testük lesz. És ahogy Krisztus megdicsõült lényként támadt fel, ez történik majd az igazakkal is. Pál azt mondta, hogy Krisztus "elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Õ dicsõséges testéhez" (Fil 3:21). A meg nem dicsõült testet "érzéki testnek", a megdicsõült testet "lelki testnek" nevezi. Az elõbbi halandó és romlandó, az utóbbi halhatatlan és romolhatatlan. A halandóból halhatatlanná változás egy pillanat alatt történik a feltámadáskor (lásd: 1Kor 15:42-54!).

2. Feltámadás a kárhozatra. A gonoszok a második egyetemes feltámadáskor támadnak fel, ami az ezer esztendõ végén lesz (lásd: 26. fejezet). Ezt a feltámadást a végítélet és kárhozat követi (Jn 5:29). Ekkor támadnak fel azok, akiknek a neve nincs az élet könyvében, és "vettetének a tûznek tavába". "Ez a második halál" (Jel 20:15, 14).

Elkerülhették volna ezt a tragikus véget. A Szentírás félreérthetetlenül elmondja a menekülés Isten által kínált útját: "Térjetek meg és forduljatok el minden vétkeitektõl, hogy romlástokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg?… Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez 18:30-32).

Krisztus azt ígéri, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11). Azoknak, akik elfogadják Jézust és az általa kínált üdvösséget, leírhatatlan örömben lesz részük, amikor visszajön. Uruk és Megváltójuk társaságában sohasem múló boldogságban fogják tölteni az örökkévalóságot.

A mennyben van az igazi templom. Az Úr építette, nem ember. Abban a templomban Krisztus szolgál értünk, utat nyitva a hívõknek azokhoz az áldásokhoz, amelyeket a kereszten egyszer s mindenkorra bemutatott engesztelõ áldozata elérhetõvé tett. Mennybemenetelekor elkezdte közbenjárói szolgálatát mint nagy Fõpapunk. 1844-ben – a 2300 napos prófétikus idõszak végén – kezdõdött engesztelõ szolgálatának második és egyben utolsó szakasza. Ezt a vizsgálati ítéletet, amely hozzájárul a bûn végleges felszámolásához, az õsi zsidó templom engesztelés napi megtisztítása elõképezte. Abban a jelképes szolgálatban az áldozati állatok vére tisztította meg a templomot, de a mennyei dolgok Krisztus vérének tökéletes áldozata által tisztulnak meg. A vizsgálati ítélet megmutatja a mennyei lényeknek, hogy a halottak közül ki aludt el Krisztus gyermekeként, és ezért méltó az elsõ feltámadásra. Ez az ítélet azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az élõk közül ki Jézusé: ki az, aki megtartva a parancsolatokat és Jézus hitét, felkészült az elváltozásra és az Isten örök országába való bemenetelre. Ez az ítélet igazolja Isten döntését; azt, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek Jézusban, és kinyilatkoztatja, hogy az Istenhez mindvégig hívek öröklik országát. Krisztus eme szolgálatának befejezésével – a második advent elõtt – lezárul a kegyelemidõ. (Hitelvek – 23)

Elérkezett az esti áldozat órája. A pap a jeruzsálemi templom udvarán állt, készen arra, hogy bemutassa a bárányt áldozatként. Amikor kezét felemelte, hogy megölje az áldozatot, a föld megrázkódott. A pap rémülten ejtette el a kést, és a bárány elszabadult. A földrengés moraján át hangos zajt hallott, amikor láthatatlan kéz a templom függönyét tetejétõl az aljáig kettéhasította.

A városon túl fekete felhõk takartak be egy keresztet. Jézus, Isten húsvéti Báránya felkiáltott: "Elvégeztetett!" majd meghalt a világ bûneiért.

Az elõkép találkozott a valósággal. Megtörtént a templomi szolgálat által századokon át elõre jelzett esemény. A Megváltó befejezte engesztelõ áldozatát, és mivel a jelkép valósággá vált, az áldozatot elõre jelzõ szertartások érvényüket vesztették. Ezért szakadt ketté a függöny, esett le a kés, szabadult el a bárány.

De a megváltás története ennél többet jelent. A kereszten túl sem veszti el érvényét. Jézus feltámadása és mennybemenetele figyelmünket a mennyei templomra irányítja, ahol már nem mint Bárány, hanem mint pap szolgál. Egyszer s mindenkorra szóló áldozatát bemutatta (Zsid 9:28); és most mindenkinek felkínálja engesztelõ áldozatának áldásait.

A mennyei templom

Isten megparancsolta Mózesnek, hogy építse fel földi lakóhelyéül (2Móz 25:8) az Ószövetség elsõ templomát (Zsid 9:1). Ez volt az a hely, ahol a népet megtanították az üdvösség útjára. Mintegy 400 évvel késõbb Jeruzsálemben a Salamon király által épített kõ templom váltotta fel Mózes hordozható templomát. Miután Nabukodonozor lerombolta a templomot, a Babilonból hazatérõ foglyok felépítették a második templomot, amelyet Nagy Heródes megszépített, és a rómaiak Kr. u. 70-ben leromboltak.

Az Újtestamentum kinyilatkoztatja, hogy az új szövetségnek is van temploma, amely a mennyben van. Ebben Krisztus fõpapként szolgál "a mennyei Felség királyi székének" jobbján. Ez a templom "az igazi sátor", "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).[1] A Sínai-hegyen Mózes látta "a mintát", a mennyei templom mását, vagy kicsinyített mását (lásd: 2Móz 25:9, 40!).[2] A Mózes által épített templomot a Szentírás "a mennyei dolgok ábrázolatainak", szenthelyét pedig "az igazi… másolatának" nevezi (Zsid 9:23-24). A földi templom és szolgálatai különleges bepillantást adnak a mennyei templom rendeltetésébe.

A Szentírás végesvégig utal a mennyei szentély vagy templom létezésére (pl. Zsolt 11:4; 102:20; Mik 1:2-3 – új prot. ford.)[3]. János, a látnok, látomásban látta a mennyei templomot. Azt mondta róla, hogy az "a mennyben a bizonyságtétel sátorának temploma" (Jel 15:5), és "az Isten temploma a mennyben" (Jel 11:19). Látta ott azokat a tárgyakat is, amelyek mintájára a földi templom szenthelyének berendezése készült, mint például a hétágú gyertyatartó (Jel 1:12) és a füstölõ oltár (Jel 8:3). Látta ott a szövetség ládáját is, amely hasonló volt a földi szentek szentjében levõhöz (Jel 11:19).

A mennyei füstölõ oltár Isten trónja elõtt áll (Jel 8:3; 9:13). Ez a trón Isten mennyei templomában van (Jel 4:2; 7:15; 16:17). Tehát a mennyei trónterem-jelenet (Dán 7:9-10) a mennyei templomban van. A végsõ büntetés ezért Isten templomából indul ki (Jel 15:5-8).

Világos tehát, hogy a Szentírás a mennyei templomot mint valóságos helyet (Zsid 8:2) mutatja be, nem pedig mint jelképet vagy elképzelést.[4] A mennyei templom Isten elsõdleges lakóhelye.

Szolgálat a mennyei templomban

A templom üzenete a megváltás üzenete volt. Szolgálatait Isten az evangélium hirdetésére használta fel (Zsid 4:2). A földi templomszolgálat "jelkép volt vagy példázat (görögül parabolé) a jelenkori idõre" – Krisztus elsõ adventjéig (Zsid 9:9-10). "Ennek az evangéliumi példázatnak jelképe és szertartása által akarta Isten Izrael hitét a világ Megváltójának, Isten Bárányának – aki elveszi a világ bûneit – áldozatára és papi szolgálatára összpontosítani (Gal 3:23; Jn 1:29)."[5]

A templom Krisztus szolgálatának három szakaszát világította meg: (1) a helyettesítõ áldozatot, (2) a papi közbenjárást és (3) a végsõ ítéletet.

A helyettesítõ áldozat. Jézusnak, a bûnök bocsánatáért történt halálát jelképezte minden templomszolgálat, kinyilatkoztatva azt az igazságot, hogy "vérontás nélkül nincs bûnbocsánat" (Zsid 9:22). Az áldozatok az alábbi igazságokat szemléltették:

1. Isten ítélete a bûn felett. Mivel a bûn mélyen gyökerezõ lázadás minden ellen, ami jó, tiszta és igaz, azt nem lehet büntetlenül hagyni. "A bûn zsoldja a halál" (Róm 6:23).

2. Krisztus helyettesítõ halála. "Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk…de az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté" (Ésa 53:6). "Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint" (1Kor 15:3).

3. Isten gondoskodik az engesztelõ áldozatról. Az áldozat "Krisztus Jézus… kit az Isten eleve rendelt engesztelõ áldozatul hit által, az Õ vérében" (Róm 3:24-25). "Mert azt [Krisztust], aki bûnt nem ismert, [Isten] bûnné tette értünk hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). Krisztus, a Megváltó, magára vette a bûn büntetését. Ezért "Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Õ megérdemel. Elítélték õt a mi bûneinkért, amelyekben semmi része nem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Õ igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Õ életét." ‘[…] és az Õ sebeivel gyógyulánk meg’ (Ésa 53:5)."[6]

A földi templom áldozatai ismétlõdtek. A megváltásnak ezt a szertartásokban kifejezett példázatát évrõl évre felidézték, elismételték, mint egy történetet. Ezzel ellentétben a valóság – Urunk valóságos engesztelõ halála a Kálvárián – egyszer s mindenkorra megtörtént (Zsid 9:26-28; 10:10-14).

Krisztus a kereszten az ember bûnéért a teljes árat megfizette. Ezzel eleget tett a mennyei igazságszolgáltatásnak. A törvény oldaláról nézve Isten megkegyelmezett a világnak (Róm 5:18). Az engesztelés, illetve megbékítés megtörtént a kereszten, ahogy azt az áldozatok elõre jelezték. A bûnbánó bûnös bízhat Urunknak ebben az elvégzett cselekedetében.[7]

A papi közbenjáró. Ha az áldozat kiengesztelte Istent a bûn miatt, miért volt szükség a papra?

A pap szerepe felhívta a figyelmet arra, hogy szükség van közbenjáróra a bûnös és a szent Isten között. A papi közbenjárás megmutatja, milyen súlyos dolog a bûn és az elidegenedés, amit a bûn hozott létre a bûntelen Isten és a bûnös teremtmény között. "Ahogy minden áldozat elõre jelezte Krisztus halálát, éppúgy minden pap elõre jelezte Krisztus közbenjárói szolgálatát, amelyet mint fõpap a mennyei templomban végez. ‘Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus’ (1Tim 2:5)."[8]

1. Közbenjárás és engesztelés. Az engesztelõ vér alkalmazása a pap közbenjáró szolgálata alatt az engesztelés egyik formájának volt tekinthetõ (3Móz 4:35). A magyar "engesztelés" szó két, egymástól elidegenedett személy megbékülésére utal. Ahogy Krisztus engesztelõ halála megbékéltette a világot Istennel, közbenjárása, bûntelen életének érdemei és helyettesítõ halála az Istennel való megbékélést, illetve kiengesztelõdést személyes valósággá teszi a hívõ számára.

A lévitai papság mutatja be azt a megmentõ szolgálatot, amelyet Krisztus végez halála óta. Fõpapunk, "aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle", "mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája"-ként szolgál, "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).

A mennyei templom a nagy irányító központ, ahol Krisztus papi szolgálatát végzi üdvösségünk érdekében. "Õ mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik õáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Ez arra bátorít, hogy járuljunk "bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas idõben való segítségül" (Zsid 4:16).

A földi templomban a papok kétféle szolgálatot teljesítettek – a naponkénti szolgálatot a szenthelyen, vagyis az elsõ helyiségben (lásd: 4. fejezet), és az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében, vagyis a második helyiségben. Ezek a szolgálatok mutatták be Krisztus papi szolgálatát.[9]

2. A szenthelyen végzett szolgálat. A templom szenthelyén végzett papi szolgálatot a közbenjárás, megbocsátás, megbékélés és helyreállítás szolgálataként lehetne jellemezni. Mint folyamatos szolgálat, állandó lehetõséget nyújtott a bûnösnek arra, hogy Isten elé járuljon a pap közvetítésével.[10] Ez azt az igazságot jelképezte, hogy a bûnbánó bûnös Krisztus papi közbenjáró szolgálata által azonnal és állandóan Isten elé járulhat (Ef 2:18; Zsid 4:14-16; 7:25; 9:24; 10:19-22).

Amikor a bûnbánó bûnös [11] áldozati állatot vitt a templomba, kezét az ártatlan állat fejére tette, és megvallotta bûneit. Ez a cselekedet a bûnös bûnét és megbüntetését jelképesen áthelyezte az áldozatra. Ennek eredményeként bocsánatot nyert bûneire.[12] Ahogy "The Jewish Encyclopedia" mondja: "A kéz ráhelyezése az áldozat fejére szokásos szertartás, amely által a helyettesítés és a bûnök áthelyezése történik." "Minden áldozatban benne van a helyettesítés gondolata; az áldozat foglalja el a bûnös ember helyét."[13]

A bûnáldozat vérét kétféleképpen alkalmazták: a) Bevitték a szenthelyre, a belsõ függöny elé hintették, és a füstölõ oltár szarvaira kenték (3Móz 4:6-7, 17-18). b.) Ha nem vitték be a templomba, akkor a pitvarban az égõáldozati oltár szarvaira kenték (3Móz 4:25,30), és a pap megette az áldozat húsának egy részét (3Móz 6:25-26, 30). Az áldozók mindkét esetben megértették, hogy bûneik és számadási kötelezettségük átkerült a templomra és a papságra.[14]

"Ebben a szertartási eljárásban a templom magára vállalta a bûnbánó bûnösségét és felelõsségét – legalábbis arra az esetre -, amikor a bûnbánó bûnáldozatot mutatott be, és megvallotta tévedéseit. Majd Isten bocsánatának és jóváhagyásának tudatában ment el. A valóságban pedig, amikor a Szentlélek bûnbánatot ébreszt a bûnös szívében, és arra indítja, hogy fogadja el Krisztust mint Megváltóját és Urát, Krisztus magára vállalja bûneit és felelõsségét. Isten ingyen megbocsát neki. Krisztus a hívõ Kezese és Helyettese."[15]

A szenthelyen folyó szolgálat az egyénre összpontosít az elõképben és a valóságban. Krisztus papi szolgálata intézkedik a bûnös bocsánatáról és Istennel való megbékélésérõl (Zsid 7:25). "Krisztusért Isten megbocsát a bûnbánó bûnösnek, neki tulajdonítja Fiának igaz jellemét és engedelmességét, megbocsátja bûneit, és gyermekeként beírja nevét az élet könyvébe (Ef 4:32; 1Jn 1:9; 2Kor 5:21; Róm 3:24; Lk 10:20). Ha a hívõ Krisztusban marad, Urunk a Szentlélek által úgy megerõsíti, hogy lelkileg megérik, és kifejlõdnek benne az Isten jellemét tükrözõ erények és kegyelmi ajándékok (2Pt 3:18; Gal 5:22-23)."[16]

A szenthelyen folyó szolgálat a hívõ megigazulását és megszentelõdését eredményezi.

A végítélet. Az engesztelési nap eseményei Isten végsõ ítéletének három szakaszát mutatja be. Ezek: a) "a millennium elõtti ítélet" (vagyis "a vizsgálati ítélet"), amelyet "az advent elõtti ítéletnek" is neveznek; b) "a millenniumi ítélet"; c) "a végrehajtási ítélet", ami a millennium végén történik.

1. A szentek szentjében folyó szolgálat. A papi szolgálat második része elsõsorban templomközpontú, amely a templomot és Isten népét hivatott megtisztítani. A szolgálatnak ez a formája, amely a templom szentek szentjére összpontosult, és amelyet csak a fõpap végezhetett, a vallási év egyetlen napjára korlátozódott.

A templom megtisztításához két kecskére volt szükség – az Úr kecskebakjára és a bûnbakra (héberül ‘azá’zel). Az Úr kecskebakjának megáldozásával a fõpap engesztelést végzett "a szenthelyért" [azaz e fejezet szerint a szentek szentjéért], a gyülekezet sátoráért (a szenthelyért) és az oltárért (amely a pitvarban volt)" (3Móz 16:20; vö. 16:16-18).

A fõpap bevitte a szentek szentjébe az Úr kecskebakjának vérét, amely Krisztus vérét jelképezte, és Isten jelenlétében közvetlenül a kegyelem királyi székére – a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fedelére – hintette, hogy ezzel eleget tegyen Isten szent törvénye követelményeinek. Ez a tette azt a felmérhetetlen árat jelképezte, amelyet Krisztusnak kellett megfizetnie a mi bûneinkért, és azt, hogy Isten mennyire szeretné népét önmagával megbékéltetni (vö. 2Kor 5:19). Majd ezzel a vérrel megkente a füstölõ oltárt és az égõáldozati oltárt, amelyet az év minden napján meghintettek a bevallott bûnöket jelképezõ vérrel. Ezáltal a fõpap engesztelést végzett a templomért és a népért, és mindkettõt megtisztította (3Móz 16:16-20, 30-33).

Ezután a fõpap, aki Krisztust mint közbenjárót jelképezte, magára vette a bûnöket, amelyek addig beszennyezték a templomot, és áthelyezte azokat az élõ kecskebakra, Azázelre. Majd a bakot kivezették Isten népének táborából. Ez a cselekmény eltávolította a nép bûneit, amelyek elõzõleg jelképesen átkerültek a bûnbánó bûnösrõl a templomra a naponkénti bocsánatszerzõ szolgálat áldozatának vérén vagy húsán keresztül. Ezzel a templom megtisztult, és felkészült a következõ évi szolgálatra (3Móz 16:16-20, 30-33)[17]. Így minden elrendezõdött Isten és népe között.[18]

Az engesztelési nap a bûn megsemmisítésével foglalkozó ítélet folyamatát mutatja be. Az ezen a napon elvégzett engesztelés "elõre jelezte, hogy Krisztus érdemei által végül örökre megszûnik a bûn, és ezzel az egész világegyetem megbékülve Isten harmonikus uralma alá kerül."[19]

2. Azázel, a bûnbak. A héber Azázel "’bûnbak’ (menekülési bak) fordítása" a Vulgata caper emissarius, ‘elküldött bak’ (3Móz 16:8) kifejezésébõl származik.[20] Mózes 3. könyve 16. fejezetének figyelmes tanulmányozása során kiderül, hogy Azázel Sátánt jelképezi, és nem Krisztust, ahogy egyesek gondolják. Ezt a magyarázatot az alábbi érvek támasztják alá: "(1) A bûnbakot nem ölték meg áldozatként, és ezért nem lehetett a bûnbocsánat eszköze. Mert ‘vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat’ (Zsid 9:22); (2) Még mielõtt a bûnbak belépett a szertartásba, az Úr bakjának vére teljesen megtisztította a templomot (3Móz 16:20); (3) Ez a szakasz a bûnbakot olyan személyes lényként kezeli, aki ellentéte és ellensége Istennek (3Móz 16:8 szó szerint így hangzik: ‘Egyiket Jahvénak, a másikat pedig Azázelnek’). Ezért a templom példázat szerepében következetesebb az Úr bakját Krisztus jelképének, és a bûnbakot – Azázelt – Sátán jelképének tekinteni."[21]

3. Az ítélet különbözõ szakaszai. Az engesztelés napi bûnbak szertartása a Golgotán túlra, a bûnkérdés végsõ megoldására – a bûn és Sátán számûzésére mutatott. "A bûn miatti teljes felelõsség Sátánra, a bûn szerzõjére és a felbujtóra hárul vissza. Sátán és összes híve, valamint a bûn minden hatása elpusztul, és eltûnik a világegyetembõl. Az ítélet általi engesztelés tehát teljesen megbékélt és összehangolt világegyetemet hoz létre (Ef 1:10). Ez az a végsõ cél, amelyet Krisztus mennyei templomban végzett szolgálatának második és utolsó szakasza valósít meg."[22] Ez az ítélet végleg igazolja Istent a világegyetem elõtt.[23] Az engesztelés napja a végsõ ítélet három szakaszát ábrázolta:

a. A bûnök eltávolítása a templomból összefügg az ítélet elsõ vagy preadventi szakaszával. Ez "az Élet Könyvében feljegyzett nevekre irányul, mint ahogy az engesztelési nap arra irányult, hogy a bûnbánó bûnösök bevallott bûneitõl a templom megtisztuljon. Az álhívõk kirostálódnak; az igazi hívõk hite és Krisztussal való egysége ismét nyilvánvalóvá lesz a hûséges világegyetem elõtt, és a bûneik kitöröltetnek."[24]

b. A bûnbak pusztába való ûzése azt jelképezi, hogy Sátán ezer esztendeig az elhagyott földön lesz. Ez az ezer év a második adventkor kezdõdik, és egybeesik a végsõ ítélet második szakaszával, amely a mennyben lesz (Jel 20:4; 1Kor 6:1-3). Ez a millenniumi ítélet a gonoszok feletti ítélet áttekintését tartalmazza, a megváltottaknak pedig áldást jelent, mert megláthatják, Isten hogyan kezeli a bûnt és a kárhozatra ítélt bûnösöket. Ez választ ad minden olyan kérdésre, amelyet a megváltottak feltehetnek Isten kegyelmérõl és igazságos voltáról (lásd: 26. fejezet!).

c. A tiszta tábor az ítélet harmadik, azaz végrehajtási szakaszának következményeit jelképezi: tûz pusztítja el a gonoszokat, és megtisztítja a földet (Jel 20: 11-15; Mt 25:31-46; 2Pt 3:7-13; lásd 26. fejezet!).

A mennyei templom a próféciában

A fenti fejtegetésben az elõkép-valóság szempontjából vizsgáltuk a templomot. Most megnézzük ezt a próféciában.

A mennyei templom felkenetése. Dániel 9. fej. 70 hetes próféciája Krisztus mennyei templomban végzett papi szolgálata megkezdését jelöli meg. A 490 év egyik utolsó eseménye a "szentek szentének" felkenetése (Dán 9:24; lásd a 4. fejezetet!) A "szentek szente" kifejezés a héber "qádós qodásim" szó szerinti fordítása.

Ahogy a földi templomot beiktatásakor szent olajjal szentelték fel szolgálatára, a mennyei templomot is felavatásakor fel kellett szentelni Krisztus közbenjárói szolgálatára. Mennybemenetelével, amely nem sokkal halála után megtörtént (Dán 9:27)[25], Krisztus megkezdte szolgálatát mint fõpapunk és közbenjárónk.

A mennyei templom megtisztítása. A mennyei templom megtisztításáról a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: "És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgok ábrázolatai effélékkel tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok ezeknél különb áldozatokkal" – Krisztus drága vérével (Zsid 9:22-23).

Különbözõ írásmagyarázók az alábbiak szerint értelmezték ezt a bibliai tanítást. Henry Alford megjegyezte, hogy "magának a mennynek is meg kellett tisztulnia, és meg is tisztult Krisztus engesztelõ vére által."[26] B. F. Westcott megjegyezte: "Elmondható, hogy még ‘mennyei dolgok’ is, amennyiben megvalósítják az ember eljövendõ életének feltételeit, a bûnbeesés által vállaltak valamit, ami megtisztítást igényelt." Krisztus vére volt az – mondta – ami rendelkezésre állt "a földi templom mennyei elõképének megtisztítására."[27]

Ahogy Isten népe hit által a bûneit a bûnáldozatra helyezte, és azok jelképesen átkerültek a földi templomra, az Újszövetség idejében a bûnbánó bûnös bevallott bûnei hit által ugyanúgy áthelyezõdnek Krisztusra.[28]

És ahogy a jelképes engesztelési napon a földi templom megtisztítása eltávolította az ott felhalmozódott bûnöket, a mennyei templomot a mennyei könyvekben feljegyzett bûnök végleges eltávolítása tisztítja meg. A feljegyzéseket azonban végleges kitörlésük elõtt megvizsgálják és megállapítják, ki jogosult arra, hogy bûnbánata és Krisztusba vetett hite által belépjen Isten örök országába. A mennyei templom megtisztítása ezért vizsgálatot, illetve ítéletet is foglal magában,[29] ami teljesen tükrözi az engesztelési nap ítéletnapi jellegét.[30] Az ítéletnek, amely jóváhagyja annak eldöntését, ki üdvözül és ki kárhozik el, a második advent elõtt kell megtörténnie, mert Krisztus jutalmával tér vissza, hogy megfizessen "mindenkinek, amint az õ cselekedete lesz" (Jel 22:12). Akkor Sátán vádjai is választ kapnak (vö. Jel 12:10).

Mindazok, akik õszintén megbánták bûneiket, és hit által igénylik Krisztus engesztelõ vérét, bocsánatot nyernek. Amikor ebben az ítéletben nevükre sor kerül, és nyilvánvaló lesz, hogy felöltöztek Krisztus igazságának palástjába, Isten eltörli bûneiket, és ezeket a hívõket méltónak tartja az örök életre (Lk 20:35). "Aki gyõz – mondta Jézus -, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvébõl, és vallást teszek annak nevérõl az én Atyám elõtt és az õ angyalai elõtt" (Jel 3:5).

Dániel próféta kinyilatkoztatja a vizsgálati ítélet jellegét. Míg a földön a kis szarv által jelképezett hitehagyó hatalom végzi Isten és népe elleni istenkáromló és üldözõ munkáját (Dán 7:8, 20-21, 25), királyi székek kerülnek helyükre, és Isten felügyel a végsõ ítéletben. Ez az ítélet a mennyei templom tróntermében mennyei tanúk jelenlétében történik. Amikor a törvényszék helyet foglal, megnyitják a könyveket, jelezve, hogy a vizsgálati eljárás elkezdõdött (Dán 7:9-10). Csak eme ítélet után pusztítja el Isten a hitehagyó hatalmat (Dán 7:11).[31]

Az ítélet ideje. Mind Krisztus, mind az Atya részt vesz a vizsgálati ítéletben. Krisztus, mielõtt "az égnek felhõiben", visszatér a földre, mint "Emberfia" megy "az Öregkorúhoz", Istenhez, az Atyához, és eléje áll (Dán 7:13). Mennybemenetele óta Krisztus fõpapként, közbenjáróként szolgál Isten elõtt (Zsid 7:25). De ekkor azért megy az Atyához, hogy átvegye az országot (Dán 7:14).

1. Krisztus papi szolgálatának elhomályosítása. Dániel 8. fejezete beszél a jó és rossz közötti küzdelemrõl és Isten végsõ gyõzelmérõl. Ez a fejezet kinyilatkoztatja, hogy Krisztus fõpapi szolgálatának megkezdése és a mennyei templom megtisztítása között egy földi hatalom elhomályosítja Krisztus szolgálatát.

Ebben a látomásban a kos jelképezte a médó-perzsa birodalmat (Dán 8:3), a két szarv pedig, amelyek közül a magasabb növekedett késõbb, világosan ábrázolta a birodalom két szakaszát. A perzsa rész emelkedett fel késõbb. Amint Dániel megjövendölte, ez a keleti birodalom kiterjesztette hatalmát "napnyugot, észak és dél felé", és "naggyá" lett (Dán 8:4).

A nyugatról jövõ kecskebak Görögországot jelképezte, a nagy szarv pedig Nagy Sándort (Dán 8:21). Sándor, aki "napnyugot felõl" jött, szélsebesen legyõzte Perzsiát. Majd halála után néhány évvel birodalma "négy országra oszlott" (Dán 8:8, 22) – Kasszandrosz, Lizimachos, Szeleukosz és Ptolemaiosz országára.

"Ezek országai után" (Dán 8:23), más szavakkal: a felosztott görög birodalom vége felé "egy kis szarv" támad (Dán 8:9). Egyesek Antiochus Epiphanes szír királyt tartják a prófécia e része teljesedésének, aki Kr. e. a II. században egy rövid ideig uralkodott Palesztina felett. Mások, a reformátorok közül is sokan, ezt a kis szarvat Rómával azonosították, mind pogány, mind keresztény szakaszában. Az utóbbi magyarázat pontosan beleillik a Dániel által adott meghatározásba, míg az elõbbi nem.[32] Figyeljük meg az alábbiakat:

a. A kis szarv hatalma a görög birodalom bukásától "az utolsó idõig" terjed (Dán 8:17). Csak Róma – a pogány és a pápai – felel meg ennek az idõ meghatározásnak.

b. Dániel 2., 7. és 8. fej. próféciái párhuzamosak egymással (lásd: a prófétikus párhuzamot ábrázoló táblázatot e könyv 365. oldalán!). A Dániel 2. fej. szerinti szobor négy féme és a Dániel 7. fejezetben ábrázolt négy fenevad ugyanazokat a birodalmakat képviseli: Babilont, Médó-Perzsiát, Görögországot és Rómát. A két vas és cserép lábfej és a negyedik fenevad tíz szarva a darabokra hullott Rómát ábrázolja; ezek a felosztott államok fennmaradnak a második adventig. Figyeljük meg, hogy mind a két prófécia Rómát tartja Görögország utódjának és a második advent és a végítélet elõtti utolsó birodalomnak. Dániel 8. fej. kis szarva beleillik ugyanebbe a meghatározásba; ez követi Görögországot, és természetfölötti módon romba dõl, vagyis "kéz érintése nélkül rontatik meg" (Dán 8:25; vö. Dán 2:34).[33]

c. Médó-Perzsiát Dániel "nagy"-nak nevezi, Görögországot "igen nagy"-nak, (Dán 8:4,8-9), a kis szarvra pedig azt mondja "nagyon megnöve". Róma, az egyik legnagyobb világhatalom megfelel ennek a meghatározásnak.

d. Csak Róma terjesztette ki birodalmát délre (Egyiptom), keletre (Macedónia és Kis-Ázsia) és "a kívánatos föld felé" (Palesztina), pontosan úgy, ahogy a prófécia megjövendölte (Dán 8:9).

e. Róma kelt fel a "seregnek fejedelme", a "fejedelmek fejedelme" ellen (Dán 8:11,25), aki nem más, mint Jézus Krisztus. "Ellene és népe ellen, valamint temploma ellen a római hatalom végtelenül megdöbbentõ harcot vívott. Ez a jellemzés Rómának mind pogány, mind pápai szakaszára vonatkozik. Míg a pogány Róma ellenállt Krisztusnak, és valósággal lerombolta a jeruzsálemi templomot, a pápai Róma ténylegesen elhomályosította Krisztusnak a bûnösökért a mennyei templomban folyó papi, közbenjárói szolgálatát (Zsid 8:1-2) azzal, hogy azt olyan papsággal helyettesíti, amely emberek közbenjárása által akar bûnbocsánatot kínálni."[34] (Lásd: a 12. fejezetet!) Ez a hitehagyó hatalom valóban "földre veti az igazságot, és cselekszik, és jó szerencséje van" (Dán 8:12).

2. A helyreállítás, megtisztítás és ítélet ideje. Isten nem engedi, hogy a Krisztus fõpapi szolgálatára vonatkozó igazság elhomályosítása a végtelenségig tartson. Hûséges, istenfélõ emberek útján megelevenítette ügyét. A reformáció részlegesen újra felfedezte Krisztus közbenjárói szerepét, és ezzel nagy ébredést hozott a keresztény világba. De még több igazság várt feltárásra Krisztus mennyei szolgálatáról.

Dániel látomása jelezte, hogy Krisztus szerepe – mint fõpapé – különösen kiemelkedõ lesz "az utolsó idõ" közeledtével (Dán 8:17), "mikor elkezdi különleges munkáját – a megtisztítást és ítéletet – állandó közbenjárói szolgálatán kívül (Zsid 7:25).[35] A látomás meghatározta, mikor kezdi el Krisztus ezt a valóságos engesztelés napi szolgálatot – a vizsgálati ítélet munkáját (Dán 7) – és a templom megtisztítását: "Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága" (Dán 8:14).[36] (Kétezerháromszáz estig, reggelig, aztán tiszta lesz a szentély" – új kat. ford.) Mivel a látomás az utolsó idõre utal, a szentély, amelyrõl beszél, nem lehet a földi templom, mert az Kr. u. 70-ben elpusztult. Ezért a prófécia minden bizonnyal az Újszövetség templomára, a mennyei templomra vonatkozik, arra a helyre, ahol Krisztus üdvösségünk érdekében végzi szolgálatát.

Mit jelent a 2300 nap vagy "2300 este és reggel" az eredeti héberben?[37] Mózes l. könyve szerint egy "este és reggel" az egy nap. Ahogy e könyv 4. és 12. fejezetében láttuk, a jelképes próféciában az idõ szintén jelképes: egy prófétai nap egy évet jelent. Tehát ahogy a századok során sok keresztény hitte, a Dániel 8. fejezet 2300 napja 2300 valóságos évet jelent.[38]

a. Dániel 9. fejezethez Dániel 8. fejezet a kulcs. Isten megbízta Gábrielt, hogy "értesd meg" Dániellel "a látást" (Dán 8:16). De a látomás hatása olyan megrázó volt, hogy Dániel beteg lett, és Gábrielnek abba kellett hagynia a magyarázatot. A fejezet végén Dániel megjegyezte: "Álmélkodám ezen a látáson, és senki sem értette" (Dán 8:27).

E félbeszakítás miatt Gábrielnek el kellett halasztania az idõszakra vonatkozó magyarázatot – a látomás egyetlen olyan részletét, amelyet még nem magyarázott meg. Dániel 9. fej. leírja: Gábriel visszatért, hogy befejezze megbízatását. Dániel 8. és 9. fej. tehát összetartozik. Az utóbbi a 2300 nap titkának kulcsa.[39] Amikor Gábriel megjelent, ezt mondta Dánielnek: "Eljöttem, hogy megjelentsem… vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást" (Dán 9:23). Itt visszautal a 2300 napról szóló látomásra. Az a tény, hogy Dániel 8. fej. látomásának idõelemét akarja megmagyarázni, világossá teszi, miért vezeti be magyarázatát a 70 hetes próféciával.

A 70 hét, vagyis 490 év a zsidóknak és Jeruzsálemnek "szabatott" (Dán 9:24). Az alapul szolgáló héber szó chátak. Bár ezt az igét csak egyszer használja a Szentírás, jelentése egyéb héber forrásokból [40] megérthetõ. A Gesenius által összeállított jól ismert héber-angol szótár szerint ez azt jelenti, hogy "levágni" vagy "szétosztani".[41]

Ezzel a háttérrel Gábriel magyarázata nagyon világos. Elmondja Dánielnek, hogy a 490 évet el kell venni a hosszabb idõszakból, a 2300 évbõl. A 490 év kiinduló pontjául Gábriel "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat keletkezését" jelöli meg (Dán 9:25), ami Kr. e. 457-ben, Artaxerxes uralkodásának hetedik évében történt (lásd a 4. fejezetet!).[42]

A 490 év Kr. u. 34-ben ért véget. Ha a 2300 évbõl elveszünk 490 évet, marad 1810 évünk. Mivel a 2300 év 1810 évvel haladja meg a Kr. u. 34. évet, eljutunk 1844-hez.[43]

b. Krisztus szolgálatának teljesebb megértése. A XIX. század elején sok keresztény – köztük baptisák, angol kálvinisták, metodisták, luteránusok, anglikánok, episzkopálisok, kongregacionalisták és mások – behatóan tanulmányozták Dániel 8. fej. próféciáját.[44] Ezek a bibliakutatók úgy tartották, hogy nagyon fontos események fognak a 2300 év végén történni. Annak megfelelõen, ahogy õk értelmezték a kis szarv hatalmát és a szentélyt, arra számítottak, hogy ez a prófétikus idõszak az egyház megtisztításával, Palesztina és Jeruzsálem felszabadításával, a zsidók hazatérésével, a török vagy mohamedán hatalom bukásával, a pápaság megsemmisülésével, az igazi istentisztelet helyreállításával, a földi millennium megkezdésével, az ítélet napjával, a föld tûz általi megtisztulásával, illetve a második adventtel fog véget érni.[45]

E jövendölések egyike sem valósult meg, és csalódtak azok, akik ebben hittek. Csalódásuk súlyossága arányban állt a megjövendölt esemény jellegével. Nyilvánvaló, hogy azoknak a csalódása, akik Krisztus visszajövetelét várták 1844-ben, súlyosabb volt, mint azoké, akik a zsidók Palesztinába való visszatérésére számítottak.[46]

Csalódásuk következtében sokan felhagytak a prófécia tanulmányozásával, vagy elvetették a prófécia magyarázatának történelmi módját, ami ezekhez a következtetésekhez vezetett.[47] Egyesek azonban – sok imával és nagy alapossággal – tovább tanulmányozták ezt a próféciát és a szentély tanát. Továbbra is hitték, hogy Krisztus a mennyei templomban szolgál értük. E szolgálattal kapcsolatos sok új meglátás volt erõfeszítéseik jutalma. Felismerték, hogy az õsegyház és a reformáció történelmi prófétikus hite még mindig érvényben van. Prófétikus idõszámításuk valóban helyes volt. A 2300 év 1844-ben ért véget. Abban tévedtek – mint minden korabeli magyarázó -, hogy nem értették, milyen eseménynek kell történnie e prófétikus idõszak végén. A Krisztus szentélyszolgálatáról kapott új világosság csalódásukat reménnyé és örömmé változtatta.[48]

Amikor a templomról szóló bibliai tanításokat tanulmányozták, rájöttek arra, hogy Krisztus l844-ben az Öregkorúhoz ment, és fõpapi szolgálatának utolsó szakaszát kezdte el a mennyei templomban. Ez a szolgálat a szentély engesztelés napi megtisztításával elõképezett valóságos megtisztítás volt, amit Dániel 7. fej. az advent elõtti vizsgálati ítéletként ábrázol.

Ez az új meglátás Krisztus mennyei szolgálatáról "nem elfordulás a történelmi keresztény hittõl. Inkább ennek a hitnek logikus és elmaradhatatlan beteljesülése; csak utolsó napi megjelenése és teljesedése annak, amire a prófécia helyezi a hangsúlyt, amikor az örökkévaló evangéliumot jellemzi… a világhoz szóló bizonyságtevésének záró szakaszában."[49]

A nagy küzdelem jelentõsége a nagy küzdelemben

Dániel 7. és 8. fej. próféciái felfedik az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem szélesebb területeit és végsõ kimenetelét.

Isten jellemének igazolása. A kis szarv cselekedetein keresztül Sátán megkísérelte megkérdõjelezni Isten tekintélyét. E hatalom tettei meggyalázták és megtaposták a mennyei templomot, Isten kormányzatának központját. Dániel látomása felhívja a figyelmet a preadvent ítéletre, amelyben Isten kimondja a kárhoztató ítéletet a kis szarvra, és ezzel magára Sátánra. A Golgota fényénél minden sátáni kihívást megcáfol. Mindenki megérti és egyetért azzal, hogy Istennek igaza van; hogy nem felelõs a bûn problémájáért. Jelleme támadhatatlan, és szeretõ kormányzata megszilárdul.

Isten népének igazolása. Míg az ítélet elmarasztalja a hitehagyó kis szarvat, "igazságot… szolgáltat" "a Felséges szentjeinek" (Dán 7:22 – új prot. ford.). Ez az ítélet nemcsak Istent igazolja a világegyetem elõtt, hanem Isten népét is. Bár a századok során a szenteket megvetették és üldözték Krisztusba vetett hitükért, ez az ítélet helyre teszi a dolgokat. Isten népe életében megvalósul Krisztus ígérete: "Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek elõtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám elõtt" (Mt 10:32; vö. Lk 12:8-9; Jel 3:5).

Ítélet és üdvösség. Veszélyezteti-e a vizsgálati ítélet azok üdvösségét, akik hisznek Jézus Krisztusban? Egyáltalán nem. Az õszinte hívõk egységben élnek Krisztussal, és bíznak benne mint közbenjáróban (Róm 8:34). Bizonyosságuk ebben az ígéretben rejlik: "Van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).

Miért van akkor az elõ-advent vizsgálati ítélet? Ez az ítélet nem az Istenség érdekében van, hanem elsõsorban a világegyetem érdekeit szolgálja. Válaszol Sátán vádjaira, és arról biztosítja az el nem bukott teremtményeket, hogy Isten csak azokat engedi be országába, akik igazán megtértek. Tehát Isten megnyitja a könyveket, hogy pártatlanul vizsgálhassa meg a feljegyzéseket (Dán 7:9-10).

Minden ember három osztály egyikébe tartozik: (1) a gonoszok, akik elvetik Isten tekintélyét; (2) az õszinte hívõk, akik hit által bízva Krisztus érdemeiben engedelmeskednek Isten törvényének, és (3) akik õszinte hívõknek tûnnek, de nem azok.

Az el nem bukott lények könnyen felismerik az elsõ csoportot. De ki az igazi hívõ, és ki nem? Mindkét csoport be van írva az élet könyvébe, amely mindazok nevét tartalmazza, akik Isten szolgálatába léptek (Lk 10:20; Fil 4:3; Dán 12:1; Jel 21:27). A gyülekezetben vannak igaz hívõk és álhívõk, van búza és konkoly (Mt 13:28-30).

Isten el nem bukott teremtményei nem mindentudók; nem tudnak olvasni a szívben. "Ezért szükség van ítéletre – Krisztus második eljövetele elõtt -, hogy elkülönítse az igazat a hamistól, és megmutassa a figyelõ világegyetemnek, hogy Isten igazságosan cselekszik, amikor üdvözíti az õszinte hívõt. Ez Isten és a világegyetem ügye, és nem Isten és õszinte gyermekei közötti ügy. Ezért kell a feljegyzések könyvét felnyitni, és megmutatni, kik azok, akik hívõknek vallották magukat, és kik azok, akiknek a neve bekerült az élet könyvébe."[50]

Krisztus ezt az ítéletet azoknak a menyegzõi vendégeknek a példázatával ábrázolta, akik elfogadták a nagylelkû evangéliumi meghívást. Mivel nem mindenki valódi tanítvány, aki úgy dönt, hogy keresztény lesz, a király megvizsgálja a vendégeket, hogy lássa, kinek van menyegzõi ruhája. Ez a ruha ábrázolja "Krisztus hû követõinek tiszta, folt néküli jellemét". "Az egyház ’tiszta és ragyogó fehér gyolcsba’ öltözik, amelyen nincs ‘szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle’ (Jel 19:8; Ef 5:27). A fehér gyolcs – mondja a Szentírás – ‘a szenteknek igazságos cselekedetei’ (Jel 19:8), azaz Krisztus igazsága, hibátlan jelleme, amelyben hit által mindenki részesül, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójaként."[51] Amikor a király megvizsgálja a vendégeket, csak azokat tartja õszinte hívõknek, akik felöltötték Krisztus igazságának palástját, amelyet oly nagylelkûen felkínált az evangéliumi meghívásban. Az engedetleneket pedig, akiken nincs Krisztus igazságának palástja, bár Isten gyermekeinek vallják magukat, kitörli az élet könyvébõl (lásd: 2Móz 32:33!).

Az olyan vizsgálati ítélet fogalma, amely megvizsgál mindenkit, aki Krisztusban hívõnek vallja magát, nem mond ellent a kegyelembõl hit által való üdvösség bibliai tanításának. Pál tudta, hogy egy napon ítélet elé áll. Ezért kifejezte azt a vágyát, hogy "találtassam õbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvénybõl, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentõl való igazságom a hit alapján" (Fil 3:9). Mindazoknak biztosítva van az üdvösségük, akik egyesültek Krisztussal. Az utolsó ítélet advent elõtti szakasza hitelesíti az el nem bukott világegyetem elõtt azok üdvösségét, akik üdvözítõ közösségben vannak Krisztussal.

De Krisztus nem üdvözítheti azokat, akik csak kereszténynek vallják magukat, azon az alapon, hogy sok jót cselekedtek (lásd: Mt 7:21-23!). A mennyei feljegyzés tehát nemcsak az igaznak a hamistól való elkülönítés eszköze, hanem bizonyságot is tesz az angyalok elõtt arról, hogy ki az igaz hívõ, az üdvösség várományosa.

A szentély tana nem hogy nem fosztja meg a hívõt Krisztus iránti bizalmától, hanem inkább táplálja azt. A szentély tana szemlélteti és megvilágítja a megváltás tervét. A bûnbánó hívõ ember örömmel hisz abban, hogy Krisztus meghalt helyette, ahogy azt az áldozatok jelképezték. Hite által felfelé tekint, hogy megértse, milyen kapcsolatban van a szentély tana az élõ Krisztussal, papi szószólójával, aki a szent Isten közelében van."[52]

A készenlét ideje. Isten azt akarja, hogy mielõtt Krisztus visszajön, üdvösségünkért végzett befejezõ szolgálatának örömhíre eljusson az egész világra. Üzenetének központja az örökkévaló evangélium, amelyet a sürgõsség tudatával kell hirdetni, mert "eljött az õ [Isten] ítéletének órája" (Jel 14:7). Ez a felszólítás figyelmezteti a világot arra, hogy Isten most ítélkezik.

Mi most az igazi nagy engesztelési nap idején élünk. Ahogy a zsidóknak azon a napon meg kellett sanyargatni lelküket (3Móz 23:27), Isten felszólítja egész népét, hogy tartson bûnbánatot. Mindazoknak, akik szeretnék, ha nevük bent maradna az élet könyvében, rendezniük kell dolgaikat Istennel és embertársaikkal Isten ítéletének ideje alatt (Jel 14:7).

Krisztus fõpapi szolgálata befejezéséhez közeledik. Az ember kegyelmi idejének [53] évei gyorsan elszállnak. Senki sem tudja, mikor fogja Isten kihirdetni: "Elvégeztetett." "Figyeljetek – mondta Krisztus -, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jõ el az az idõ" (Mk 13:33).

Jóllehet a valóságos engesztelési nap félelmetes idejében élünk, nem kell félnünk. Jézus Krisztus áldozatként és papként is szolgál értünk a mennyei templomban. "Mivel tehát olyan kiváló fõpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Fõpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûntõl azonban ment maradt" (Zsid 4:14-16 – új kat. ford.).

Isten elhívott bennünket, hogy istenfélõ nép legyünk, akik a menny elveivel összhangban gondolkozunk, érzünk és cselekszünk. Hogy a Lélek kialakíthassa bennünk Urunk jellemét, csak olyan dolgokkal foglalkozzunk, ami krisztusi tisztaságot, egészséget és örömet ad életünkben. Ez azt jelenti, hogy szórakozásunk és kapcsolataink megfelelnek a keresztény ízlés és szépség legmagasabb szabályainak. Tudatában vagyuk annak, hogy kulturális különbségek vannak köztünk, de igyekszünk egyszerûen, szerényen és rendesen öltözködni, ahogy illik azokhoz, akiknek igazi szépségét nem a külsõ díszítése, hanem a szelíd és nyugodt lélek hervadhatatlan ékessége adja meg. Ez azt is jelenti – mivel testünk a Szentlélek temploma -, értelmes módon kell róla gondot viselnünk. Kellõ mozgás és pihenés mellett a lehetõ legegészségesebb étrendet követjük, és tartózkodunk a Szentírás által tisztátalannak minõsített ételektõl. Mivel a dohányzás és az alkoholos italok fogyasztása, valamint a gyógyszerek és narkotikumok felelõtlen alkalmazása árt a testünknek, ezektõl is tartózkodunk. Inkább olyan dolgoknak adunk helyet az életünkben, amelyek gondolatainkat és testünket Krisztus hatása alá vonják, aki azt akarja, hogy jók, egészségesek és boldogok legyünk. (Hitelvek – 21)

A keresztény magatartás – Krisztus követõjének életvitele – hálás felelet a csodálatos megváltásra, Isten Krisztus által hozott áldozatára. Pál ezt a felhívást intézi minden keresztényhez: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élõ, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" (Róm 12: 1-2). Tehát a keresztények önszántukból óvják és fejlesztik szellemi, fizikai és lelki képességeiket, hogy megdicsõíthessék Teremtõjüket és Megváltójukat.

Krisztus így imádkozott: "Nem azt kérem, hogy vedd ki õket e világból, hanem hogy õrizd meg õket a gonosztól. Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok" (Jn 17:15-16). Hogyan élhet egy keresztény a világban, mégis elkülönülten attól? Miben kell keresztény életvitelének különböznie a világétól?

A keresztény életformájának nem azért kell különböznie a világétól, hogy csupán más legyen, mint a világé, hanem azért, mert Isten elvek szerinti életre hívta el õt. Az az életvitel, amelyre Isten elhívta, alkalmassá teszi, hogy mint Isten teremtménye a legmagasabb szintet elérve eredményes legyen szolgálatában. A világtól való különbözés elõsegíti küldetését is: hogy mint só és világosság szolgáljon a világnak. Mi értéke van a sónak, ha nincs íze, vagy a világosságnak, ha nem különbözik a sötétségtõl?

Krisztus a mi példaképünk. Õ annyira a világban élt, hogy az emberek falánksággal és részegességgel vádolták (Lásd: Mt 11:19 – új prot. ford!), pedig Õ nem volt ilyen. Olyan következetesen élt a mennyei elvek szerint, hogy senki sem tudott bûnt rábizonyítani (Jn 8:46).

Viselkedés és üdvösség

Ami a helyes viselkedést illeti, két végletet kell kerülni. Az elsõ: a szabályok és elvek üdvösségszerzõ eszközként való elfogadása és alkalmazása. Pál így foglalja össze ezt a végletet: "Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelembõl kiestetek" (Gal 5:4).

Ennek ellentéte az a feltételezés, hogy a cselekedetek nem fontosak, mert nem üdvözítenek, s valójában nem számít, mit cselekszik az ember. Pál errõl a végletrõl is beszél: "Ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csakhogy a szabadság ne legyen alkalom a testnek a bûnre" (Gal 5:13 – új prot. ford.). Ha minden tag a saját elgondolását követi, "a keresztények nem fegyelmezhetik kölcsönösen egymást Máté 18. és Galácia 6:1-2 értelmében. Az egyház nem válik Krisztus testévé, ahol az emberek szeretik egymást, és törõdnek egymással, hanem kis egyedekbõl álló csoporttá, ahol mindenki a saját útját járja anélkül, hogy bármilyen felelõsséget vállalna társaiért, vagy egyáltalán törõdne velük."[1]

Bár magatartásunk szorosan összefügg lelkületünkkel, nem szerezhetjük meg az üdvösséget helyes viselkedéssel. A keresztény magatartás a megváltás természetes gyümölcse, ami azért lehetséges, mert Krisztus meghalt értünk a Golgotán.

A Szentlélek temploma

Nemcsak a gyülekezet, hanem minden keresztény egyénileg a benne lakozó Szentlélek temploma. "Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentõl nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?"(1Kor 6:19).

A keresztények tehát egészséges szokásokat követnek, hogy védjék testük templomának irányító központját: az értelmüket, Krisztus Lelkének lakhelyét. Ezért a hetedik napot ünneplõ adventisták – az elmúlt száz év folyamán mindig – hangsúlyozták az egészséges szokások fontosságát.[2] Ennek a hangsúlynak meg is volt az eredménye: A közelmúltban végzett kutatás nyomán kiderült, hogy az adventistáknál majdnem minden betegség az átlagosnál kisebb arányban fordul elõ.[3]

Mint keresztények, törõdünk az emberek életének mind lelki, mind fizikai dolgaival. Jézus, a mi példaképünk, meggyógyított "a nép között minden betegséget és minden erõtelenséget" (Mt 4:23).

A Biblia az embert egy egységnek tekinti (7. fejezet). "A lélek és az anyag szétválasztása idegen a Bibliától."[4] Amikor Isten szentségre szólít, testi és lelki egészséget igényel. Susanna Wesley, a metodizmus alapítójának édesanyja találóan foglalta össze ezt az elvet: "Ami gyengíti értelmedet, az károsítja lelkiismereted érzékenységét, elhomályosítja istentudatodat, csökkenti értelmed erejét és hatalmát a tested felett. Ez rossz dolog, bármennyire ártatlannak tûnhet önmagában."[5]

Isten törvényei, amelyek magukban foglalják az egészség törvényeit is, nem önkényesek. Teremtõnknek az a célja velük, hogy igazán örülni tudjunk az életnek. Sátán, az ellenség, meg akar fosztani egészségünktõl, boldogságunktól, lelki békénktõl, és végül el akar pusztítani bennünket (lásd: Jn 10:10!).

Isten áldásai a teljes egészség érdekében

Az egészség megszerzése néhány elég egyszerû, de célravezetõ, Isten szabta elven múlik. Egyik-másik az emberek többsége elõtt nyilánvaló és elfogadott. Más elveket – például a helyes étrendet – nehezebb elfogadni, mert alapvetõen összefüggnek életvitelünkkel és szokásainkkal. Ezért itt több helyet szánunk a félreértett, vitatott vagy elutasított elveknek.[6]

A mozgás áldása. A rendszeres testgyakorlás a több erõhöz, a jobb testi erõnléthez, a feszültség fékezéséhez, az egészségesebb bõr képzõdéséhez, nagyobb önbizalomhoz, jobb emésztéshez, rendszeres anyagcseréhez, eredményes súlycsökkentéshez, a lehangoltság feloldásához, a szívbetegségek és a rák kockázatának csökkentéséhez vezetõ egyszerû recept. A testedzés nem csupán lehetõség, hanem nélkülözhetetlen dolog a legkedvezõbb testi és szellemi egészség megõrzésében.[7]

A hasznos tevékenység eredményes élethez vezet; a tétlenség és lustaság bajt szül (Péld 6:6-13; 14:23). Isten tevékenységet írt elõ az elsõ emberpárnak – kerti otthonuk gondozását a szabad levegõn (1Móz 2:5,15; 3:19). Krisztus példát mutatott a fizikai munkában. Élete nagyobb részét kétkezi munkával töltötte mint ács, és szolgálata idején Palesztina útjait járta.[8]

A napfény áldása. A fény nélkülözhetetlen az élethez (1Móz 1:3). A fény adja az energiát a testünket éltetõ és fenntartó táplálékot elõállító folyamathoz. A fény szabadítja fel az életünkhöz szükséges oxigént. A napfény védi az egészséget és elõsegíti a gyógyulást.

A víz áldása. Az emberi test 75 százaléka víz, de ez a létfontosságú folyadék a kilehelt levegõvel, a verítékkel és a salakanyaggal állandóan távozik a testbõl. Az eredményes, egészséges élethez szükség van napi 6-8 pohár tiszta víz fogyasztására. A víz másik fontos szerepe, hogy biztosítja a tisztálkodást és felfrissít.

A friss levegõ áldása. Ha otthonunk környezetében szennyezett a levegõ, a vér kevesebb oxigént szállít, mint amennyi szükséges a sejtek optimális mûködéséhez. Ennek következményeként csökken az ember ébersége és fogékonysága. Ezért fontos minden lehetõt megtennünk, hogy naponta bõséges friss levegõt biztosítsunk magunknak.

A mértékletes, kábító- és izgatószermentes élet áldása. A kábítószerek elárasztják társadalmunkat, mert serkentenek, és feszültségtõl, fájdalomtól való szabadulást kínálnak. A keresztények is ki vannak téve a nyugtatószerek csábításának. Még sok, ártatlannak tûnõ népszerû ital is tartalmaz kábítószert: a kávéban, teában és kólában is van koffein.[9] A kutatások kimutatták, hogy a gyengébb kábítószerek használata fokozatosan erõsebb, az agyra ható kábítószereknek nyit kaput. A bölcs keresztény tartózkodik mindentõl, ami káros; csak azt használja, ami jó, és azt is mértékletesen.

1. A dohány. A dohány minden formában a fizikai, szellemi és erkölcsi képességeket károsan befolyásoló, lassú méreg. Elõször alig észrevehetõ a hatása. Izgatja, majd bénítja az idegeket, gyöngíti és tompítja az agyat.

Akik dohányoznak, lassú öngyilkosságot követnek el [10], áthágva a hatodik parancsolatot: "Ne ölj!" (2Móz 20:13).

2. Alkoholos italok. Az alkohol világszerte az egyik legáltalánosabban használt kábítószer. Emberek megszámlálhatatlan millióit pusztította már el. Nemcsak azoknak árt, akik megisszák, de áldozatot követel a társadalomtól is – családok széthullása, halálos balesetek és elszegényedés által.

Mivel Isten csak az értelmünkön keresztül szólít meg bennünket, ne felejtsük el, az alkohol károsan befolyásolja az agy minden mûködését. Ahogy emelkedik az alkoholszint a szervezetben, az italos ember elveszti koordináló, tájékozódó képességét, összezavarodik, kábulatba esik, érzéketlen lesz, kómába esik és meghal. A rendszeres alkoholfogyasztás az emlékezõ-, ítélõ- és a tanulási képesség elvesztéséhez vezet.[11]

Az alkoholos italok élvezetével kapcsolatos szentírási történetek azt a benyomást keltik, mintha Isten azt jóváhagyná. A Szentírás azonban azt is jelzi, hogy Isten népe olyan szokásokat is gyakorolt – mint a válás, többnejûség és rabszolgaság -, amelyeket Isten nem nézett el. Ilyen igeszakaszok értelmezésénél hasznos figyelembe venni, hogy Isten nem szükségképpen helyesli azt, amit megenged.

Jézus válasza arra a kérdésre, hogy miért engedte meg Mózes a válást, magyarázatot ad erre az elvre. Ezt mondta: "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8).[12] Az Éden a mennyei minta, amelyre az evangélium átformál bennünket. Mivel ez az elv a hasonló szokásokra is vonatkozik, az alkohol élvezete sem szerepelt Isten eredeti tervében.[13]

3. Egyéb mérgek és kábítószerek. Sok egyéb káros méreg és kábítószer is van, amelyekkel Sátán rombolja az ember testét.[14] Az igazi keresztények, akik Krisztusra néznek, testükkel állandóan megdicsõítik Istent, mert felismerik, hogy õk Isten drága véren megvásárolt, értékes tulajdonai.

A pihenés áldása. A test és a lélek egészsége érdekében szükség van megfelelõ pihenésre. Krisztus ránk is kiterjeszti fáradt tanítványainak adott könyörületes utasítását: "Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31). A pihenés idõszakai biztosítják az Istennel való kapcsolat ápolásához nagyon szükséges csendet: "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11). Isten úgy adott hangot a pihenés szükségességének, hogy elkülönítette a hét egyik napját a pihenés napjaként (2Móz 20:10).

A pihenés több mint alvás vagy a rendszeres munka szüneteltetése. Ilyenkor az is kiderül, hogyan töltjük szabad idõnket. A fáradság oka nem mindig a feszültség, vagy túl kemény, túl sokáig tartó munka. Agyunkat megterhelhetik a hírközlõ eszközök, a betegség vagy a különbözõ személyes gondok okozta izgalmak.

Az üdülés a szó igazi értelme szerinti felüdülés. Erõsíti, fejleszti és felfrissíti a lelket és a testet, és segíti a hívõ embert abban, hogy új erõvel térjen vissza hivatásához. A lehetõ legjobb életvitel érdekében a hívõnek a felüdülés és szórakozás olyan formáit szabad csak gyakorolnia, amelyek erõsítik Krisztussal való kapcsolatát és javítják az egészségét.

A Szentírás a következõképpen határozza meg azokat az elveket, amelyek a keresztényeknek segítenek szórakozásuk kiválasztásában: "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból" (1Jn 2:15-16).

1. Mozi, televízió, rádió, videó. Ezek a hírközlõ eszközök jó ismeretterjesztõk lehetnek, melyek teljesen "megváltoztatták modern világunk légkörét, és általuk könnyen kapcsolatba kerülünk az egész világ életével, gondolkozásával és tevékenységével."[15] A keresztény tudja, hogy a telvízió és a videó nagyobb hatással van az egyén életére, mint bármilyen más elfoglaltság.

Sajnos, a videó és a televízió mûsoraival olyan hatásoknak teszi ki a családot, amelyek sem nem egészségesek, sem nem felemelõek. Ha nem válogatunk elég határozottan, "otthonunkat értéktelen és gyenge mûsorok helyévé tesszük."[16] Az odaszentelt keresztény nem néz egészségtelen, izgató, érzéki filmeket és televíziós programokat.

Az audiovizuális tömegkommunikációs eszközök önmagukban nem rosszak. Azok a csatornák, amelyek az emberi gonoszság mélységeit ábrázolják, az üdvösség evangéliumát hirdetõ prédikációkat is sugározzák, és sok más értékes programot közvetítenek. De az emberek még a jó programokat is felhasználhatják az élet kötelességeinek elkerülésére. A keresztény elve nemcsak azt szögezi le, hogy mi az, amit megnézzen, hanem idõben is határt szab a televíziózásnak, hogy társadalmi kapcsolata és az élet kötelezettsége ne szenvedjen csorbát. Ha nem tudunk válogatni, vagy úrrá lenni a hírközlõ eszközökön, jobb teljesen eltekinteni tõlük, mintsem engedni, hogy lelkünk megfertõzésével, vagy túl sok idõnk igénybevételével uralják életünket (lásd: Mt 5:29-30!).

A Krisztusról való elmélkedéssel kapcsolatban egy fontos bibliai elv kimondja, hogy "az Úrnak dicsõségét… szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre" (2Kor 3:18). A szemlélés változást hoz létre. De a keresztények sohase felejtsék el, hogy ez az elv negatív vonatkozásban is hat. Az emberi bûnöket – gyilkosságot, házasságtörést, rablást és más lealacsonyító tetteket – szemléltetõen ábrázoló filmek hozzájárulnak napjaink erkölcsi romlásához.

Pálnak a filippiekhez intézett tanácsa (Fil 4:8) olyan elvet fektet le, amely segít meghatározni a hasznos szórakozásokat: "Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírûek; ha van valami erény, és van valami dícséret, ezekrõl gondolkodjatok."

2. Olvasás és zene. Ugyanezek a magas mértékek vonatkoznak arra is, hogy a keresztény ember mit olvas és milyen zenét hallgat. A zene Isten ajándéka, hogy tiszta, nemes és emelkedett gondolatokra ihlessen. Ezért a jó zene növeli a jellem legszebb tulajdonságait.

Másrészrõl az értéktelen zene "megzavarja a lélek ritmusát, és rontja az erkölcsi felfogást." Krisztus követõi ezért kerülnek "minden olyan zenét, amely a jazz, a rock vagy a hasonló felemás formák tulajdonságait hordja magában, és minden olyan beszédet, amely ostoba vagy közönséges érzéseket fejez ki."[17] A keresztény nem hallgat kétértelmû dalszövegû vagy hangvételû zenét (Róm 13: 11-14; 1Pt 2:11).[18]

Az olvasás sok értékes dolgot is kínál. A jó irodalom kincs, amely mûveli és tágítja az értelmet. De van "bõven olyan káros irodalom, amely gyakran nagyon vonzónak látszik, de megrontja az értelmet és az erkölcsöt. Vad kalandokról és erkölcsi lazaságokról szóló történetek, akár tények, akár mesék", nem valók hívõknek, mert ellenérzést váltanak ki belõlük a nemes, becsületes és tiszta életformával szemben, és gátolják a Krisztussal való kapcsolatot.[19]

3. Elfogadhatatlan tevékenységek. Az adventisták azt is tanítják, hogy tartózkodni kell a szerencsejátékoktól, a kártyától, a szinháztól és a tánctól (1Jn 2:15-17). Helytelennek tartják a vad sportesemények nézésével való idõtöltést (Fil 4:8). Minden olyan tevékenység, ami gyöngíti Urunkkal való kapcsolatunkat, és eltakarja elõlünk az örök érdekeket, lehetõséget ad Sátánnak lelkünk megkötözésére. A keresztények inkább a testüket, értelmüket és lelküket felüdítõ egészséges tevékenységekkel töltik szabadidejüket!

A tápláló ételek áldása. Isten adta az elsõ emberpárnak az ideális étrendet: "Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van: az legyen néktek eledelül" (1Móz 1:29). A bûnbeesés után Isten "a mezõnek füvével" egészítette ki étrendjüket (1Móz 3:18).

A mai egészségügyi problémák között sok gondot okoznak azok az elkorcsosító betegségek, amelyek közvetlenül az étrendre és életvitelre vezethetõk vissza. Az ember Isten által tervezett étrendje – amely magvakból, gyümölcsbõl, dió- és zöldségfélékbõl áll – a legjobb egészség fenntartásához szükséges táplálékokat kínálják.

1. Az eredeti étrend. A Biblia nem ítéli el a tiszta állatok húsának fogyasztását, de az Isten által megszabott eredeti étrend nem tartalmaz húsételeket, mert nem állt Isten szándékában, hogy az állatokat megöljék. Az ésszerûen megválasztott vegetáriánus étrend a legegészségesebb. Ezt a tényt a tudomány egyre jobban bizonyítja.[20] Gyengülhet az egészségük azoknak, akik betegséget okozó baktériumokkal vagy vírusokkal fertõzött állati termékeket fogyasztanak.[21] A becslések szerint egyedül az Egyesült Államokban évente több millió ember szenved baromfihús által okozott betegségtõl, mert az egészségügyi vizsgálat elmulasztja a szalmonella és más mikroorganizmusok általi szennyezõdések kimutatását.[22] Számos szakember érzi, hogy "az étel baktériumos szennyezettsége sokkal nagyobb kockázattal jár a vegyszereknél és tartósítószereknél" és a baktériumok által okozott megbetegedések növekedésére számít.[23]

Továbbá a közelmúltban végzett tanulmányok kimutatták, hogy a fokozott húsfogyasztás az érelmeszesedés, rák, veserendellenességek, csontritkulás és a trichinózis veszélyének növekedését okozhatja, és megrövidítheti az életet, csökkentheti a várható élettartamot.[24]

Isten által az Édenben elrendelt étrend – a vegetáriánus étrend – az ideális, de nem mindig követjük azt, ami a legjobb. Akik meg akarják õrizni egészségük optimális feltételeit, azok fogyasszák minden körülmények között, minden adott helyzetben és helyen az elérhetõ legjobb ételt!

2. Tiszta és tisztátalan ételek. Isten csak az özönvíz után nevezte meg táplálékként a húsételt. Mivel az egész növényzet elpusztult, Isten megengedte Noénak és családjának a húsételek fogyasztását, de kikötötte, hogy a húsban levõ vért nem szabad megenni (1Móz 9:3-5).

Isten azt is megparancsolta Noénak – ahogy a Szentírásból megtudjuk -, hogy õ és családja csak az Isten által tisztáknak nevezett állatok húsát eheti. Mivel Noénak és családjának szüksége volt tiszta állatokra egyrészt táplálék, másrészt az áldozatok bemutatása céljából (1Móz 8:20), Isten utasította Noét, hogy a csupán egy-egy pár tisztátalannal ellentétben minden tiszta állatból hét-hét párt vigyen be a bárkába (1Móz 7:2-3). 3Mózes 11. és 5Mózes 14. fejezete részletes felvilágosítást ad a tiszta és tisztátalan ételekrõl.[25]

A tisztátalan állatok természetüknél fogva nem jelentik a legjobb táplálékot. Sok ilyen állat dögevõ vagy ragadozó – az oroszlántól és a disznótól a keselyûig és a fenéklakó szívó fajta halig -, mivel szokásaiknál fogva hajlamosabbak betegségek hordozására.

A kutatások kiderítették, hogy "mindkét táplálék – a disznóhús és a rákfélék húsa – a bennük található közepes mennyiségû koleszterinen kívül számos, az ember számára ártalmas, fertõzõ- és mérgezõ anyagot tartalmaz."[26]

Isten népe a tisztátalan ételektõl való tartózkodásával háláját fejezte ki a körülötte élõ romlott, tisztátalan világtól való szabadulásáért (3Móz 20:24-26; 5Móz 14:2). Istennek nem tetszik, ha az ember bármilyen tisztátalant visz be testének templomába, ahol Isten Lelke lakik.

Az Újtestamentum nem szüntette meg a tiszta és tisztátalan ételek közötti megkülönböztetést. Egyesek azt vélik, hogy mivel ezeket az étrendi törvényeket Mózes 3. könyve említi, azok csupán szertartási vagy rituális törvények, és ezért a keresztények számára már nem érvényesek. De a tiszta és tisztátalan állatok közötti különbségtétel Noé idejébõl számazik – abból az idõbõl, amikor Izrael még nem létezett. Ezek az étrendi törvények mint egészségügyi elvek nem veszítenek érvényükbõl.[27]

3. Rendszeresség, egyszerûség és kiegyensúlyozottság. Az eredményes étrendi újításokat fokozatosan, értelmesen kell megvalósítani. Végül tanuljuk meg csökkenteni vagy teljesen elhagyni a nagy zsír- és cukortartalmú ételek fogyasztását.

Továbbá táplálékunkat a lehetõ legegyszerûbb és legtermészetesebb módon készítsük el, és ugyancsak egészségünk érdekében szabályos idõközökben együnk.

A tömény, izgató ételek nem igazán egészségesek. A sok fûszer izgatja az emésztõszerveket [28], és rendszeres használatuk számos egészségügyi problémával jár.[29]

A keresztény öltözködés áldása. Ádám és Éva elsõ öltözetérõl Isten gondoskodott. Õ tudja, hogy ma is szükségünk van megfelelõ ruházatra (Mt 6:25-33). Ruházatunkat az egyszerûség, szerénység, gyakorlatiasság, egészség és szépség elvei alapján válasszuk meg.

1. Egyszerûség. Az élet minden területéhez hasonlóan a keresztény befolyást áraszt azzal is, ahogy öltözködik. "A keresztény bizonyságtevés egyszerûségre szólít."

"Az, ahogy öltözködünk, bemutatja a világnak, kik és mik vagyunk – nem a viktóriánus korból ránkmaradt törvényes követelmény értelmében, hanem Jézus iránti szeretetünk kifejezéseként."[30]

2. Magas erkölcsi szint. A keresztények nem torzítják el jellemük szépségét olyan divat követésével, amely felébreszti "a test kívánságát" (1Jn 2:16). Mivel bizonyságot akarnak tenni másoknak, szerényen öltözködnek és viselkednek; nem hangsúlyozzák ki a test nemi vágyakat ébresztõ részeit. A szerénység elõsegíti az erkölcsi egészséget. A keresztény célja az, hogy Istent dicsõítse meg, nem pedig saját magát.

3. Gyakorlati és takarékos. A keresztények, mivel az Isten által rájuk bízott pénz sáfárai, takarékosan gazdálkodnak, nem "arannyal vagy drága öltözékkel" ékesítik magukat (1Tim 2:9). A gazdaságosság azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legolcsóbb ruhát veszik meg. A jobb minõségû cikkek gyakran hosszú távon gazdaságosabbak.

4. Egészséges. Nemcsak az étrend hat ki az ember egészségére. A keresztények kerülik azokat a divatos ruhákat, amelyek nem eléggé védik vagy nagyon szorítják testüket, vagy más módon rongálják az egészséget.

5. Báj és természetes szépség jellemzi. A keresztény megérti "az élet kérkedése" (1Jn 2:16) elleni intést. Krisztus a liliomra utalva ezt mondta: "Salamon minden dicsõségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy" (Mt 6:29). Így szemléltette, hogy a menny szépségfogalmát báj, egyszerûség, tisztaság és természetes szépség jellemzi. A világi feltûnés, ahogy az a változó divatban látható, Isten szemében értéktelen (1Tim 2:9).

A keresztények nem azzal nyernek meg hitetleneket, hogy úgy néznek ki és úgy viselkednek, mint a világ, hanem azzal, hogy vonzó és kellemes módon különböznek a világtól. Péter azt mondta, hogy a hitetlen házastársak "feleségük magaviselete által" megnyerhetõk, "szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket." A külsõ ékesítése helyett – tanácsolta Péter – a hívõk arra törekedejenek, hogy kialakuljon bennük "a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten elõtt" (1Pt 3:1-4). A Szentírás ezt tanítja:

a. A jellem mutatja meg az ember igazi szépségét. Mind Péter, mind Pál kifejtette azt az alapelvet, amely a keresztény embert eligazítja az öltözködés területén: "Akiknek ékessége ne legyen külsõ… aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevésébõl való" (1Pt 3:3). "Akarom azért, hogy… az asszonyok tisztességes öltözetben, szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magokat; nem hajfonatokkal és arannyal vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel, hanem amint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel" (1Tim 2:9-10).

b. Az egyszerûség összhangban van a reformációval és lelki megújulással. Amikor Jákób arra szólította családját, hogy szentelje magát Istennek, átadták Jákóbnak "mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikbõl a függõket", Jákób pedig elásta azokat (1Móz 35:2, 4).[31]

Miután Izrael az aranyborjú imádásával megtagadta hitét, Isten megparancsolta neki: "Vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjem veled." Õk pedig bûnbánattal "lerakták magokról… az õ ékességeket" (2Móz 33:5-6). Pál világosan kijelenti, hogy a Szentírás ezt a hitehagyást feljegyezte "a mi tanulságunkra, akikhez az idõknek vége elérkezett" (1 Kor 10:11).

c. A hûséges sáfárkodás áldozatos életet igényel. Míg a világban sokan alultápláltak, a keresztények számára kísértést jelent az anyagiasság – kezdve a drága ruháktól, kocsiktól és ékszerektõl a luxuslakásokig. Az életvitel és a külsõ megjelenés egyszerûsége éles ellentétbe állítja a keresztényeket a pogányok – a XX. századi társadalom – kapzsiságával, anyagiasságával és cifraságával, ahol az értékek inkább az anyagi dolgokra összpontosulnak, mint az emberekre.

E szentírási tanítások és a fenti elvek alapján hisszük, hogy a keresztényeknek nem szabad ékszerekkel díszíteniük magukat. Ez alatt azt értjük, hogy a gyûrû, fülbevaló, nyaklánc, karkötõ és feltûnõ nyakkendõtû, kézelõgombok, kitûzõk – és minden más, elsõdlegesen díszítést célzó ékszer – viselése szükségtelen, és nincs összhangban a díszítés Szentírás által szorgalmazott egyszerûségével.[32]

A Szentírás a feltûnõ kozmetikai szereket a pogánysággal és a hitehagyással azonosítja (2Kir 9:30; Jer 4:30). Ezért ami a kozmetikai szereket illeti, meggyõzödésünk, hogy a keresztényeknek természetes, egészséges megjelenésre kell törekedniük. Ha a Megváltót magasztaljuk fel azzal, ahogy beszélünk, cselekszünk és öltözködünk, akkor mágnesként vonzunk embereket Krisztushoz.[33]

Keresztény elvek

A keresztény életmód minden megnyilatkozása a Krisztus által nyújtott megváltásra adott válasz. A keresztény arra vágyik, hogy megdicsõítse Istent, és úgy éljen, ahogy Jézus élne. Bár egyesek egy sor "ne tedd"-nek tekintik a keresztény életformát, nekünk inkább egy sorozat biztató, üdvösségünket érintõ elvnek kell azt látnunk. Jézus hangsúlyozta: Õ azért jött, hogy bõvölködõ életünk legyen. Melyek azok az elvek, amelyek a teljes élethez vezetnek? Amikor a Szentlélek belép valakinek az életébe, olyan határozott változás történik ott, amit a környezetében élõk is észrevesznek (Jn 3:8). A Lélek nemcsak megkezdi az élet megváltoztatását; eredményei folyamatosak. A Lélek gyümölcse: szeretet (Gal 5:22-23). A leghathatósabb érv a kereszténység ereje mellett a szeretõ szívû és szeretetre méltó keresztény.

Krisztusi lelkület. "Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt" (Fil 2:5 – új kat. ford.). Minden körülmények között – akár kedvezõ, akár kedvezõtlen – igyekezzünk megérteni Krisztus akaratát és lelkületét, és aszerint éljünk (1Kor 2:16)!

Ellen G. White megfigyelte, milyen szép és eredményes a Krisztussal ilyen szoros kapcsolatban élt élet: "Minden igazi engedelmesség a szívbõl származik. Krisztusnál is az engedelmesség a szív ügye volt. Ha egyetértünk Krisztussal, akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így kerül szívünk és elménk összhangba Krisztus akaratával; amikor neki engedelmeskedünk, tulajdonképpen eleget teszünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk legnagyobb öröme Krisztus szolgálata lesz. Amikor megismerjük Istent – mivel éppen az a kiváltságunk, hogy megismerhetjük Õt – akkor életünk a folytonos engedelmesség élete lesz. Krisztus lényének az értékelése, megbecsülése által az Istennel való közösség útján a bûn gyûlöletes lesz számunkra."[34]

Istent dicsõítõ és magasztaló élet. Isten oly sokat tett értünk. Hálánk kifejezésének egyik módja, ha dicsõítjük õt.

A zsoltáriró nagy súlyt helyezett a lelki életnek erre a területére: "Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsõségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged. Áldanálak ezért életem fogytáig, a te nevedben emelném fel kezeimet. Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem, mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam!" (Zsolt 63:3-6).

Az a keresztény, akinek szokása Istent dicsõíteni, az élet dolgait helyes megvilágításban látja. Figyelve keresztre feszített Megváltónkat, aki felmentett bennünket a büntetés alól, és megszabadított a bûn hatalmától, csak olyan dolgokat akarunk cselekedni, "amik kedvesek elõtte" (1Jn 3:22; vö. Ef 5:10). A keresztények "ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettök meghalt és feltámasztatott" (2Kor 5:15). Minden õszinte keresztény Istent teszi elsõ helyre mindenben, amit cselekszik, mindenben, amit gondol, mindenben, amit beszél, és mindenben, amire vágyik. Megváltóján kívül nincsenek más istenei (1 Kor 10:31).

Példamutató élet. Pál ezt mondta: "Megütközésre ne adjatok okot" senkinek (1Kor 10:32 – új prot. ford.). "Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek elõtt mindenkor" (ApCsel 24:16). Ha példamutatásunkkal bûnbe viszünk másokat, botránykövek vagyunk azoknak, akikért Krisztus meghalt. "Aki azt mondja, hogy õbenne marad, annak úgy kell járnia, amint õ járt" (1Jn 2:6).

Szolgáló élet. A keresztények életének fõ célja, hogy megmentsék az elveszett embereket. Pál ezt mondta: "Én is mindenkinek mindenben kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak" (1Kor 10:33; vö. Mt 20:28).

Követelmények és irányelvek

Mivel az ember életmódja kihat a lelki életére és bizonyságtételére, a H. N. Adventista Egyház rendelkezik olyan minimális követelményekkel a keresztény életmódra nézve, amit megkövetel azoktól, akik az egyház tagjai kívánnak lenni. Ezek az irányelvek kiterjednek a dohányzástól, alkoholos italoktól, gondolkozást befolyásoló vegyszerektõl és tisztátalan állatok húsának fogyasztásától való tartózkodásra, valamint a növekvõ keresztény élet bizonyítékaira a szabadidõ eltöltése és az öltözködés vonatkozásában. Ezek a legkisebb irányelvek nem foglalják magukban mindazt, ami Isten eszményképe a hívõ emberrõl. Ezek csupán a növekvõ, örömteli keresztény élet kialakulásához szükséges elsõ lépéseket jelölik. Ezen irányelvek betartása nélkülözhetetlen a hívõk közösségén belüli egységhez is.

A keresztény viselkedés fejlõdése – "az istenképûség" kialakulása – folyamatos, és magában foglalja a Krisztussal való élethosszig tartó egységet. A szent élet semmivel sem kevesebb, mint az akarat naponkénti alárendelése Krisztusnak, és naponkénti igazodás tanításaihoz, amelyeket kinyilatkoztat nekünk, amikor imádkozva tanulmányozzuk a Bibliát. Mivel különbözõ fokozatban jutunk el a lelki érettségre, fontos tartózkodnunk gyengébb testvéreink megítélésétõl (Róm 14:1; 15:1).

A Megváltóval egységben élõ keresztényeknek egy a céljuk: hogy minden tõlük telhetõt megtegyenek mennyei Atyjuk megdicsõítésére, aki olyan csodálatos tervet készített üdvösségük érdekében. "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsõségére míveljetek" (1 Kor 10:31).