Két fiúról szól történetünk. Két jó barátról, akik mindig együtt voltak, mindenben egyetértettek. Nevezzük egyiket Lacinak, másikat Csabának. Mindketten  a kolozsvári Adventista Kollégium tanulói voltak. Tizedikesek lehettek, mikor rájöttek, hogy a puskázás épp olyan bűn, mint bármely más csalás, vagy hazugság.

Elhatározták, hogy többet nem puskáznak. Az osztály legjobb tanulói közé tartoztak. Minden vágyuk az volt, hogy a jól sikerült érettségi után bejussanak az Adventista Teológiára. Minden idejüket tanulásra szentelték.

Az elsö évharmad vége felé volt. Megkezdödtek a dolgozatírások. Mindketten jól felkészültek. Évharmad közben is rendszeresen tanultak. Mégis,amikor a tanárnö kiosztotta a dolgozatfüzeteket és felírta a táblára a tétel címét, Csaba úgy érezte semmit sem tud róla írni. Nem jutott eszébe a kezdés. Nem tudott elindulni. Gondolkozott és imádkozott. Várt.várt,..nem jutott semmi eszébe. Az idö közben telt. Ketten ültek Lacival a leghátsó padban. Laci más tételt kapott és tudta. Csaba csak forgolódott a padban.

Mikor a tanárnö nem nézett arra, gyorsan kikereste a füzetben a leckét és hozzáfogott olvasni. Laci meglökte az oldalát és megkérdezte:
Inspirálódsz?

Csaba elpirult és bedugta füzetét a padba. Megkapta az elinduló szálat és hozzáfogott írni. Jó sokáig ment az írás, de egyszer elakadt. Sehogy nem jutott eszébe a folytatás. Újra kihúzta a füzetet és olvasni kezdett. Laci észrevette, hogy Csaba sehogy sem tudja leszokni a puskázást. Nem azért, mert nem készült, vagy mintha nem tudná a leckét, hanem nincs bátorsága megállni a saját lábán. Azelött pár nappal határozták el, hogy segítnek egymásnak leszokni a csalásról.

Laci nem tudta hogyan segítse Csabát. Állandóan unszolta: Csaba csukd már be a füzetet.
Azonnal – mondta Csaba és tovább olvasott.

Laci megsokallta a sok nógatást:Hát nem együtt döntöttük el, hogy segítünk egymásnak hibáink leküzdésében?

De igen. Csak most az egyszer – felelte Csaba.

Nem. Többet soha ! Egyszer sem, mert akkor soha nem lesz vége. Nézd, én sem tudok mindent leírni szóról-szóra, de azért nem puskázok.

Jó, jó, becsukom a füzetet.

Mikor harmadszor is a füzethez akart folyamodni segítségért, Laci elkiáltotta magát: Tanárnö, Csaba inspirálódik.

Az egész osztály megbotránkozott Laci árulkodó magatartásán, még a tanárnö is megszeppent. Mindenki tudta, hogy ök ketten a legjobb barátok az osztályban és azt is tudták, hogy Laci is szokott puskázni.

Szünetben elmondták az osztály elött, hogy milyen elhatározást tettek azelött. Így megértették Laci magatartását.

Történt aztán, pár nappal az elöbbi esemény után, hogy Laci akart inspirálódni. Csaba észrevette.

Laci, te inspirálódni akarsz? Kivette a füzetet a kezéböl és a parketten elöre csúsztatta a katedrához.

Mi történt gyerekek? – kérdezte a tanár.

Semmi tanár úr, csak Lacinak erös nagy a kísértése.

Így szokta le a két barát örökre a puskázást. Most mindketten nagyokat nevetnek, mikor eszükbe jut ez a történet.

Róbert nagyon szeretett este késÅ‘ig kint játszani az utcán. Habár az iskolából kora délután hazaérkezett, este fele mindig eltűnt otthonról. Délután megtanulta leckéit, elkészítette házi feladatát és gyakorolt a zongorán. Estefele úgy érezte joga van kimenni játszani. Igaza volt. De mivel egészségi problémákkal küzdÅ‘ gyerek volt, édesanyja nagyon féltette.

Lázgörccsel kuszkodott. Már a szülészeten elkezdÅ‘dtek a problémák, de senki sem mondta meg a szülÅ‘knek, hogy vigyázniuk kell Róbert egészségére. Senki sem tudta, hogy a közeljövÅ‘ben mik fognak történni. ElsÅ‘ gyerek lévén, szülei minden tÅ‘lük telhetÅ‘t megadtak neki. Napfényes, csendes szobája volt, ahol késÅ‘ reggelig alhatott, minden este fürösztötte édesapja. A baj csak két év múlva következett be. Szombat délután volt. Róbert szüleivel a gyülekezet erkélyén ült az énekkarban. ElÅ‘ször édesapja mellet, majd édesanyja mellett. Valószínű rosszul érezte magát, mert kérte, hogy vigye ki édesanyja. Édesanyja azt gondolta, hogy megunta bent és játszani szeretne az udvaron sétáló gyerekekkel, ezért hátraküldte édesapjához. Az apa megértÅ‘bb volt, ölbe vette és kiment vele. Alig értek a bejárati ajtóig, s a kicsi toporzékolni kezdett, hogy jöjjön édesanyja is.

Visszafordultak, hogy magukkal vigyék az anyukát is. Édesapja nem akart zajt kelteni az imaházban, ezért hallgatott rá azonnal. Azonnal felállt édesanyja és sietett le a lépcsÅ‘n utánuk. Mire leért Róbert már eszméletlen feküdt édesapja karjaiban. Az ijedtség nagy volt. Gyorsan rohant egy bácsi kocsijával s a beteg gyerekkel, meg szüleivel a korház felé. A kis Róbert végig nem tért magához. Még mindig ájultan feküdt édesapja karján.

Nyugtató injekciót kapott, amitÅ‘l elaludt. Megvizsgálták és felismerték a bajt. A mandula miatt hirtelen belázasodott, s egybÅ‘l felugrott a láz a normálisnál nagyobbra. EttÅ‘l ájult el Róbert. Lázgörcsöt kapott. Három napot feküdt a kórházban. Nem lehet leírni a szülÅ‘k bánatot és ijedségét. Mindegyre betelefonáltak érdeklÅ‘dni hogyléte felÅ‘l. Mikor végre jobban lett és hazaengedték, boldogan ment édesanyja utána. Állt a folyosón és várta, hogy az ápolónÅ‘k hozzák kisfiát. Mikor kihozták, Róbert hátat fordított neki. Nem ismerlek. Miért hagytál itt engem. Nem lehetett megmagyarázni neki, hogy nem engedték Å‘t is itt maradni. Hazamentek a szükséges gyógyszerrel, amit akkor kellett beadni, mikor belázasodott. De az is elÅ‘fordult, hogy a gyógyszer még csak a szájában volt és már elájult. Ez addig tartott, amíg annyira nÅ‘tt, hogy kivehették a manduláját. Addig folyton azért imádkoztak, hogy ne gyulladjon be. De a rossz mandulának elég volt a napról az árnyékba menni és máris begyulladt, hol egyik – hol másik.

A belsÅ‘ udvar felett, kövér árnyékot tartó szÅ‘lÅ‘lugas volt. A külsÅ‘ udvart, napfény fürösztötte reggeltÅ‘l – estig. A hÅ‘merséklet különbség nagy volt a két udvar között, ezért gyakran begyulladt érzékeny mandulája. Elérkezett az a pillanat is, amikor kivehették a mandulát. A doktorúr nagyon kedves volt, elzsibbasztotta, de annyira rohadt volt mindkét mandula, hogy csak darabokban tudta kiszedni. Róbert itt is többször elájult és abba kellett hagyni a műtétet. Egy hét múlva kezdÅ‘dött az iskola. ElsÅ‘ osztályba ment a fiúcska. A műtét után annyira legyengült, hogy az évnyitót nem tudta végig állni. Be kellett vigye édesanyja az osztályba, ölbe vegye, hogy pihenjen egy keveset. Sokáig élt még édesanyjában az a félsz, hogy fia bármikor be lázasodhat és rosszul lesz, s ha nincs mellette bármi történhet. Két évig minden reggel vitte az iskolába és délben utána ment.

Ezért nem tetszett édesanyjának Róbert késÅ‘ esti játékja, vagy sétája. Gyerekeket soha sem hozott az udvarra. Nem szerette a zajt. Legtöbbet a meggyfán ült, ha öccse barátai bejöttek. ElsÅ‘ este megkérte, hogy többet ne jöjjön késÅ‘n   haza. Második este megparancsolta. De ez sem ért semmit.

Harmadik este is késÅ‘n jött haza. Ekkor édesanyja megverte, ami nem is volt olyan könnyű dolog, mert Róbert már nem volt a régi kisfiú. Már negyedik osztályos volt. A verés után is csak késÅ‘n jött haza. Mit tegyen, ha sötétben esett a legjobban a bújócskázás, fogócskázás. Különösön meleg, nyári estéken, mikor feljött a Hold és a csillagok is az ég boltjára. Varázslatos volt minden: a félhomály, a repülÅ‘ denevér, a kuvikoló bagoly, még ha egy este hintázás közben meg is koppintotta a fejét, annyira, hogy kokolus lett rá.

Mikor édesanyja látta, hogy fiánál semmivel sem ér el eredményt, elhatározta, hogy nem ad neki vacsorát, mikor késÅ‘n jön haza. Úgy is tett. Ez fájdalmas volt Róbert részére, akit mindig a legjobb falatok vártak otthon. Csak kétszer kellett ezt megismételni. Többet nem került sor rá. Róbert inkább lemondott a késÅ‘esti játékról, mint a vacsoráról, mert anya is huncut volt ám. Ilyenkor a legjobb ételeket, Róbert kedvenc inyencségeit készítette.

Ilyenkor Róbert órákon át kínlódott, hogy éhesen el tudjon aludni. Jobbnak látta idejében haza menni.

Nem is olyan kellemetlen a verés, ha igazságosan kapja azt az ember. Nekem soha sem fáj. Édesanyámnak jobban fáj a keze tÅ‘le, mint nekem ahogy fáj. Nekem csak az fáj, ha igazságtalanul kapom.

Testvéremmel, aki hat évvel idÅ‘sebb nálam, sokszor összeverekedtünk. Ha én vertem meg Å‘t, ha Å‘ engem, én mindig vinnyogtam és kiabáltam. Szerettem a hangos verekedéseket. Mivel én voltam a keményebb és zajosabb, mindig úgy tűnt, hogy én kezdeményeztem és ezért mindig én kaptam ki édesanyámtól. Rettenetesen bosszantott, amikor nem voltam hibás, s testvérem megvert, ráadásul még édesanyámtól is kaptam. Mert úgy-e testvéremre is rájött egy-egyszer a verekedés. Ilyenkor nagyobb volt a lelki fájdalom, mint a testi. És mert legtöbbször én voltam a kezdeményezÅ‘, ezért mindig engem gyanítottak.

Történt egyszer, hogy testvérem reám rontott és ütlegelt. Biztos valami régi tartozást akart kiegyenliteni. Felszöktem és adtam volna neki egy párat, de épp akkor lépett be édesanyám a gyermekszobába. Hogy engem látott dühösen bátyám fölé emelt kézzel, már ütött is. Szembefordultam vele és mint egy kis kakas kérdÅ‘re vontam:

– Na most mondd meg, miért vertél meg? Nem is voltam hibás.

Ekkor édesanyám nagyon megbánta amit tett és sírni kezdett. Elpanaszolta sok baját és ez nem elég, hanem még mi is bosszantjuk Å‘t. Kiderült, hogy nem bírja a sírást. Ezért verte mindig azt, amelyik sírt. Én mindig sírtam, azért, hogy megtévesszem Å‘t, még akkor is, ha én vertem testvéremet. Megsajnáltam édesanyámat, akihez nagy szeretet fűzött, bocsánatot kértem tÅ‘le és egy darabig nem kezdeményeztem verekedést.

Pár nap után, testvérem megunta a nagy csendet és kezdett bosszantani, s ütögetni. Elvinnyogtam magam. Bejött édesanyám. Mikor megláttam kétségbeesett arcát, minden eszembe jutott az azelÅ‘tti beszélgetésbÅ‘l, hogy ünnepélyesen meg ígértem neki nem fogom többet bosszantani. Már megbántam mindent, de késÅ‘ volt, a hangokat nem lehetett visszaszívni. ElÅ‘re léptem és azt mondtam:

– Én vagyok a hibás, engem verj meg!

Jól esett volna egy pár ütés, de nem ütött meg. Megfordult és kiment. Ez rosszabb volt mindennél. Utánaszaladtam és átöleltem. Borzalmasan fájt, ha szenvedni láttam. A szívem össze volt nÅ‘ve az övével, de mivel testvéremmel mindketten fiúk voltunk, vérünkben volt a verekedés. Még nagykoromban is fáj, ha visszaemlékszem mennyit bosszantottam. Emlékszem, sokat imádkoztam, hogy megváltozzak.

Eleinte a gyermek-szombatiskolában élveztem a cigányleánykák bÅ‘ szoknyáját és a kendÅ‘jük alól kilógó cofjukat. Mikor rájöttem, hogy gumiban van a szoknyájuk dereka, kezdtem huzigálni és egybÅ‘l elengedni, hogy csípje meg a derekukat. Máskor a kendÅ‘jüket húztam le. Sokszor mentek a szülÅ‘k édesanyámhoz panaszolni „milyen rossz a kisebbik fia”. Édesanyám mindig azt mondta „rossz gyermekekbÅ‘l lesznek a jó felnÅ‘ttek”. Hogy belül mit érzett azt nem tudom, mert ilyenkor nem látszott se vidámnak, se büszkének a fiára, engem viszont mindig megdorgált. Legtöbb szombatot az udvaron töltött velem. Aztán elhatározta, hogy újra elvállalja a gyerektanítóságot, habár nagyon szerette a prédikációkat hallgatni és énekkarvezetÅ‘ is volt. Tanítóként velem lehetett és így én is bementem  a gyerek-szombatiskolába és hallgattam a szép történeteket, melyeket mondott, mert nagyon sok történetet tudott és mondott el nekünk. Akkor még nem tudtam, hogy ezeknek nagy részét Å‘ találta ki.

Az idÅ‘ teltével rájöttem, hogy mennyiszer megszomorítottam Jézust a szombatiskolában. Nemcsak Jézust, hanem a kísérÅ‘angyalomat is, aki minden szombaton eljött velem az imaházba. Úgy-e gyerekek ti jobbak vagytok, mint én voltam annak idején? Nem bosszantjátok anyukátokat, amint én tettem, se a tanítókat, akik veletek foglalkoznak az imaházban, se az Úr Jézust nem szomorítjátok.

Én is megbántam, hogy ilyen voltam, sajnos késÅ‘n. Ti ne legyetek ilyenek!

Bibliaismeret tanárunk hétfön nagy léptekkel jött be az osztályba. Láttuk, hogy valami nincs rendben. Letette a naplót a katedrára, vette a krétát, és felirt egy címet a táblára.

Rögtönzést írunk ma gyerekek. Tegyetek el mindent a padról, vegyetek elö egy lapot, tollat és írjatok.

Mindenki hozzáfogott írni. Az osztályban síri csend lett. Mindenki szerette és respektálta a tanárurat. Nagyon nyugtalannak látszott azon a reggelen. Kiment a folyosóra és ott járkált fel-alá. Az óra befejezése elött bejött és megkért, hogy legyünk csendben, fejezzük be a rögtönzést és majd szerdán, mikor újra együtt lesz óránk, beadjuk.

Úgy tettünk. Csendben ültünk és írtunk. Befejeztük a dolgozatot és magunknál hagytuk szerdáig. Persze idöközben valami még történt, mint ahogy az diákoknál szokott. Otthon mindenki igyekezett minél szebbé kerekíteni a témát. Nagyon jó dolgozatok lettek. Szerdán boldogan adtuk be öket. Örvendett tanárunk, hogy ilyen megbízható gyerekek vagyunk.

Alig vártuk a hétföt. Mennyi jó jegy fog belépni a naplóba. Mennyi dicséretet fogunk kapni.

Hétfö reggel boldogan lépett be a tanár a sok jó dolgozattal kezében. Kiértékelte öket, szokása szerint, majd kiosztotta. Csupa tízes volt, kettö kivételével. Fülig húzódott mindenki szája a boldogságtól. A tanár csak nézett és hagyta, hogy beteljünk az örömmel. Aztán megszólalt:
Gyerekek, akit nem vádol a lelkiismerete, diktálja be a jegyet.

Arcunkra fagyott a mosoly. A tanárúr rájött a csalásra. Feszült csend lett a teremben. Senki sem emelkedett. A tanár csak várt-várt. Az eredmény csak az maradt.

Végül ö törte meg a csendet: – Örvendek, hogy helyén áll a lelkiismeretetek. Derék emberek lesztek !

Alfréd legnagyobb szórakozása a gyújtogatás volt. Édesanyja hiába figyelmeztette a tűz veszélyes voltára. Zsebe mindig tele volt gyufásdobozokkal, melyekben ép fejű gyufák lapultak. Még a szomszédasszony sütÅ‘kemencéjének tetején is égett gyufaszálak éktelenkedtek. A tetÅ‘, az Å‘k nagy meggyfájuk lombja alá nyúlt be, ahol Å‘ nyaralni szokott. Ide ült fel minden alkalommal, amikor a zaj elÅ‘l menekült. Senki sem tudta, hogy a fán elhelyezett fészkében gyufákat tartogat. A szomszédasszony vette észre egy alkalommal, mikor erÅ‘s gyufafüst szagra lett figyelmes. Figyelmeztette Alfrédet Å‘ is, és szülei is, hogy rossz következményei lehetnek az ilyen játéknak. A fiú csak nem hagyott szenvedélyébÅ‘l.

Egy tavaszi napon történt, mikor nagyszülei a ház melletti kertben kukoricát vetettek.

Alfréd egyedül maradt az udvaron. Még kicsi volt. Nem járt iskolába. Szülei munkában voltak. Nagyszülei nem vették észre, hogy Å‘ elÅ‘re ment a kertbÅ‘l. Az emeletes tyúkól, kóré zsuppokkal volt körülvéve, hogy meleget biztosítson a hideg, téli idÅ‘szakban. A szép napsütéses idÅ‘ a kórézsuppokat jól kiszárította, és nagymama ezekkel szokott  tüzet gyújtani a sütÅ‘kemencében. Ezért nem is hordták el innen. A lecsüngÅ‘, száraz lapi nagyon vonzó volt Alfréd számára.

Elvette a sütÅ‘kemence ajtója mellett levÅ‘ széket, felállott rá, és megpróbálta meggyújtani a lecsüngÅ‘ lapit. Sikerült. Eleinte csak félig égtek le és kialudtak. Olyanok voltak mint a csillagszórók. Kigyúltak, aztán kialudtak. Gondolta, hogy minden lapit kipróbál, hogy ég-e? Égett igazán. Kis idÅ‘vel késÅ‘bb már vígan ropogott a száraz kóré. Mind több és több ropogás volt hallható. Mikor a kórék mind ropogósabban égtek, és már lángba borult a tyúkól teteje, Alfréd megijedt. A tűz gyorsan terjedt a száraz kóréban. Ilyen nagy méretű tűzre nem gondolt. Már nem kellett újabb gyufát gyújtani a következÅ‘ lapinak. Veszélyeztette a tyúkól és a sütÅ‘kemence gerendázatát is. Úgy nézett ki, hogy minden meggyúl. Ijedtében Alfréd elszaladt otthonról.

Megdermedtek a nagyszülÅ‘k, mikor látták a szomszédot rohanni feléjük, vederrel a kezében és kiabálva: Tűz! Tűz!

Rohantak elÅ‘ Å‘k is oltani a tüzet. Hála a jó Istennek, sikerült leoltani. A sütÅ‘kemencétÅ‘l nem messze volt egy nagy fenekes gyűrű tele esÅ‘vízzel. Ez megkönnyítette munkájukat. Mikor a tüzet leoltották, keresték a tettest. A tettes már nem volt az udvarban. Messze a háztól, egyik barátjánál gondtalanul játszott.

Mikor édesapja hazajött és hallott a történtekrÅ‘l, egyenesen nekiszegezte a kérdést:
– Miért tetted ezt fiam? Nem gondoltad, hogy leég a tyúkól, a sütÅ‘kemence, a garázs és még a házunk is leéghetett volna, ha nem veszi észre a szomszéd?
– Én nem csináltam semmit. Nem tudom mitÅ‘l gyúlt ki a kóré. Nem vagyok hibás.
– De igen! Te gyújtottad meg a kórét, és mint aki jól végezte dolgát, elmentél hazulról, ahelyett, hogy segítségért kiáltottál volna.
– De nem én voltam apa!
– De igen, valaki látott téged.
– Az nem lehet. Teljesen egyedül voltam.
– Nem voltál egyedül Alfréd, az Úr Jézus is ott volt és látta amit tettél. Intézkedett is, hogy jöjjenek a szomszédok és akadályozzák meg a tűz terjedését.

Alfréd bocsánatot kért szüleitÅ‘l és nagyszüleitÅ‘l a gyújtogatásért, esti imájában pedig az Úr Jézustól kért bocsánatot a hazugságért.