A mennyben van az igazi templom. Az Úr építette, nem ember. Abban a templomban Krisztus szolgál értünk, utat nyitva a hívõknek azokhoz az áldásokhoz, amelyeket a kereszten egyszer s mindenkorra bemutatott engesztelõ áldozata elérhetõvé tett. Mennybemenetelekor elkezdte közbenjárói szolgálatát mint nagy Fõpapunk. 1844-ben – a 2300 napos prófétikus idõszak végén – kezdõdött engesztelõ szolgálatának második és egyben utolsó szakasza. Ezt a vizsgálati ítéletet, amely hozzájárul a bûn végleges felszámolásához, az õsi zsidó templom engesztelés napi megtisztítása elõképezte. Abban a jelképes szolgálatban az áldozati állatok vére tisztította meg a templomot, de a mennyei dolgok Krisztus vérének tökéletes áldozata által tisztulnak meg. A vizsgálati ítélet megmutatja a mennyei lényeknek, hogy a halottak közül ki aludt el Krisztus gyermekeként, és ezért méltó az elsõ feltámadásra. Ez az ítélet azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az élõk közül ki Jézusé: ki az, aki megtartva a parancsolatokat és Jézus hitét, felkészült az elváltozásra és az Isten örök országába való bemenetelre. Ez az ítélet igazolja Isten döntését; azt, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek Jézusban, és kinyilatkoztatja, hogy az Istenhez mindvégig hívek öröklik országát. Krisztus eme szolgálatának befejezésével – a második advent elõtt – lezárul a kegyelemidõ. (Hitelvek – 23)
Elérkezett az esti áldozat órája. A pap a jeruzsálemi templom udvarán állt, készen arra, hogy bemutassa a bárányt áldozatként. Amikor kezét felemelte, hogy megölje az áldozatot, a föld megrázkódott. A pap rémülten ejtette el a kést, és a bárány elszabadult. A földrengés moraján át hangos zajt hallott, amikor láthatatlan kéz a templom függönyét tetejétõl az aljáig kettéhasította.
A városon túl fekete felhõk takartak be egy keresztet. Jézus, Isten húsvéti Báránya felkiáltott: "Elvégeztetett!" majd meghalt a világ bûneiért.
Az elõkép találkozott a valósággal. Megtörtént a templomi szolgálat által századokon át elõre jelzett esemény. A Megváltó befejezte engesztelõ áldozatát, és mivel a jelkép valósággá vált, az áldozatot elõre jelzõ szertartások érvényüket vesztették. Ezért szakadt ketté a függöny, esett le a kés, szabadult el a bárány.
De a megváltás története ennél többet jelent. A kereszten túl sem veszti el érvényét. Jézus feltámadása és mennybemenetele figyelmünket a mennyei templomra irányítja, ahol már nem mint Bárány, hanem mint pap szolgál. Egyszer s mindenkorra szóló áldozatát bemutatta (Zsid 9:28); és most mindenkinek felkínálja engesztelõ áldozatának áldásait.
A mennyei templom
Isten megparancsolta Mózesnek, hogy építse fel földi lakóhelyéül (2Móz 25:8) az Ószövetség elsõ templomát (Zsid 9:1). Ez volt az a hely, ahol a népet megtanították az üdvösség útjára. Mintegy 400 évvel késõbb Jeruzsálemben a Salamon király által épített kõ templom váltotta fel Mózes hordozható templomát. Miután Nabukodonozor lerombolta a templomot, a Babilonból hazatérõ foglyok felépítették a második templomot, amelyet Nagy Heródes megszépített, és a rómaiak Kr. u. 70-ben leromboltak.
Az Újtestamentum kinyilatkoztatja, hogy az új szövetségnek is van temploma, amely a mennyben van. Ebben Krisztus fõpapként szolgál "a mennyei Felség királyi székének" jobbján. Ez a templom "az igazi sátor", "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).[1] A Sínai-hegyen Mózes látta "a mintát", a mennyei templom mását, vagy kicsinyített mását (lásd: 2Móz 25:9, 40!).[2] A Mózes által épített templomot a Szentírás "a mennyei dolgok ábrázolatainak", szenthelyét pedig "az igazi… másolatának" nevezi (Zsid 9:23-24). A földi templom és szolgálatai különleges bepillantást adnak a mennyei templom rendeltetésébe.
A Szentírás végesvégig utal a mennyei szentély vagy templom létezésére (pl. Zsolt 11:4; 102:20; Mik 1:2-3 – új prot. ford.)[3]. János, a látnok, látomásban látta a mennyei templomot. Azt mondta róla, hogy az "a mennyben a bizonyságtétel sátorának temploma" (Jel 15:5), és "az Isten temploma a mennyben" (Jel 11:19). Látta ott azokat a tárgyakat is, amelyek mintájára a földi templom szenthelyének berendezése készült, mint például a hétágú gyertyatartó (Jel 1:12) és a füstölõ oltár (Jel 8:3). Látta ott a szövetség ládáját is, amely hasonló volt a földi szentek szentjében levõhöz (Jel 11:19).
A mennyei füstölõ oltár Isten trónja elõtt áll (Jel 8:3; 9:13). Ez a trón Isten mennyei templomában van (Jel 4:2; 7:15; 16:17). Tehát a mennyei trónterem-jelenet (Dán 7:9-10) a mennyei templomban van. A végsõ büntetés ezért Isten templomából indul ki (Jel 15:5-8).
Világos tehát, hogy a Szentírás a mennyei templomot mint valóságos helyet (Zsid 8:2) mutatja be, nem pedig mint jelképet vagy elképzelést.[4] A mennyei templom Isten elsõdleges lakóhelye.
Szolgálat a mennyei templomban
A templom üzenete a megváltás üzenete volt. Szolgálatait Isten az evangélium hirdetésére használta fel (Zsid 4:2). A földi templomszolgálat "jelkép volt vagy példázat (görögül parabolé) a jelenkori idõre" – Krisztus elsõ adventjéig (Zsid 9:9-10). "Ennek az evangéliumi példázatnak jelképe és szertartása által akarta Isten Izrael hitét a világ Megváltójának, Isten Bárányának – aki elveszi a világ bûneit – áldozatára és papi szolgálatára összpontosítani (Gal 3:23; Jn 1:29)."[5]
A templom Krisztus szolgálatának három szakaszát világította meg: (1) a helyettesítõ áldozatot, (2) a papi közbenjárást és (3) a végsõ ítéletet.
A helyettesítõ áldozat. Jézusnak, a bûnök bocsánatáért történt halálát jelképezte minden templomszolgálat, kinyilatkoztatva azt az igazságot, hogy "vérontás nélkül nincs bûnbocsánat" (Zsid 9:22). Az áldozatok az alábbi igazságokat szemléltették:
1. Isten ítélete a bûn felett. Mivel a bûn mélyen gyökerezõ lázadás minden ellen, ami jó, tiszta és igaz, azt nem lehet büntetlenül hagyni. "A bûn zsoldja a halál" (Róm 6:23).
2. Krisztus helyettesítõ halála. "Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk…de az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté" (Ésa 53:6). "Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint" (1Kor 15:3).
3. Isten gondoskodik az engesztelõ áldozatról. Az áldozat "Krisztus Jézus… kit az Isten eleve rendelt engesztelõ áldozatul hit által, az Õ vérében" (Róm 3:24-25). "Mert azt [Krisztust], aki bûnt nem ismert, [Isten] bûnné tette értünk hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). Krisztus, a Megváltó, magára vette a bûn büntetését. Ezért "Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Õ megérdemel. Elítélték õt a mi bûneinkért, amelyekben semmi része nem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Õ igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Õ életét." ‘[…] és az Õ sebeivel gyógyulánk meg’ (Ésa 53:5)."[6]
A földi templom áldozatai ismétlõdtek. A megváltásnak ezt a szertartásokban kifejezett példázatát évrõl évre felidézték, elismételték, mint egy történetet. Ezzel ellentétben a valóság – Urunk valóságos engesztelõ halála a Kálvárián – egyszer s mindenkorra megtörtént (Zsid 9:26-28; 10:10-14).
Krisztus a kereszten az ember bûnéért a teljes árat megfizette. Ezzel eleget tett a mennyei igazságszolgáltatásnak. A törvény oldaláról nézve Isten megkegyelmezett a világnak (Róm 5:18). Az engesztelés, illetve megbékítés megtörtént a kereszten, ahogy azt az áldozatok elõre jelezték. A bûnbánó bûnös bízhat Urunknak ebben az elvégzett cselekedetében.[7]
A papi közbenjáró. Ha az áldozat kiengesztelte Istent a bûn miatt, miért volt szükség a papra?
A pap szerepe felhívta a figyelmet arra, hogy szükség van közbenjáróra a bûnös és a szent Isten között. A papi közbenjárás megmutatja, milyen súlyos dolog a bûn és az elidegenedés, amit a bûn hozott létre a bûntelen Isten és a bûnös teremtmény között. "Ahogy minden áldozat elõre jelezte Krisztus halálát, éppúgy minden pap elõre jelezte Krisztus közbenjárói szolgálatát, amelyet mint fõpap a mennyei templomban végez. ‘Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus’ (1Tim 2:5)."[8]
1. Közbenjárás és engesztelés. Az engesztelõ vér alkalmazása a pap közbenjáró szolgálata alatt az engesztelés egyik formájának volt tekinthetõ (3Móz 4:35). A magyar "engesztelés" szó két, egymástól elidegenedett személy megbékülésére utal. Ahogy Krisztus engesztelõ halála megbékéltette a világot Istennel, közbenjárása, bûntelen életének érdemei és helyettesítõ halála az Istennel való megbékélést, illetve kiengesztelõdést személyes valósággá teszi a hívõ számára.
A lévitai papság mutatja be azt a megmentõ szolgálatot, amelyet Krisztus végez halála óta. Fõpapunk, "aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle", "mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája"-ként szolgál, "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).
A mennyei templom a nagy irányító központ, ahol Krisztus papi szolgálatát végzi üdvösségünk érdekében. "Õ mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik õáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Ez arra bátorít, hogy járuljunk "bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas idõben való segítségül" (Zsid 4:16).
A földi templomban a papok kétféle szolgálatot teljesítettek – a naponkénti szolgálatot a szenthelyen, vagyis az elsõ helyiségben (lásd: 4. fejezet), és az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében, vagyis a második helyiségben. Ezek a szolgálatok mutatták be Krisztus papi szolgálatát.[9]
2. A szenthelyen végzett szolgálat. A templom szenthelyén végzett papi szolgálatot a közbenjárás, megbocsátás, megbékélés és helyreállítás szolgálataként lehetne jellemezni. Mint folyamatos szolgálat, állandó lehetõséget nyújtott a bûnösnek arra, hogy Isten elé járuljon a pap közvetítésével.[10] Ez azt az igazságot jelképezte, hogy a bûnbánó bûnös Krisztus papi közbenjáró szolgálata által azonnal és állandóan Isten elé járulhat (Ef 2:18; Zsid 4:14-16; 7:25; 9:24; 10:19-22).
Amikor a bûnbánó bûnös [11] áldozati állatot vitt a templomba, kezét az ártatlan állat fejére tette, és megvallotta bûneit. Ez a cselekedet a bûnös bûnét és megbüntetését jelképesen áthelyezte az áldozatra. Ennek eredményeként bocsánatot nyert bûneire.[12] Ahogy "The Jewish Encyclopedia" mondja: "A kéz ráhelyezése az áldozat fejére szokásos szertartás, amely által a helyettesítés és a bûnök áthelyezése történik." "Minden áldozatban benne van a helyettesítés gondolata; az áldozat foglalja el a bûnös ember helyét."[13]
A bûnáldozat vérét kétféleképpen alkalmazták: a) Bevitték a szenthelyre, a belsõ függöny elé hintették, és a füstölõ oltár szarvaira kenték (3Móz 4:6-7, 17-18). b.) Ha nem vitték be a templomba, akkor a pitvarban az égõáldozati oltár szarvaira kenték (3Móz 4:25,30), és a pap megette az áldozat húsának egy részét (3Móz 6:25-26, 30). Az áldozók mindkét esetben megértették, hogy bûneik és számadási kötelezettségük átkerült a templomra és a papságra.[14]
"Ebben a szertartási eljárásban a templom magára vállalta a bûnbánó bûnösségét és felelõsségét – legalábbis arra az esetre -, amikor a bûnbánó bûnáldozatot mutatott be, és megvallotta tévedéseit. Majd Isten bocsánatának és jóváhagyásának tudatában ment el. A valóságban pedig, amikor a Szentlélek bûnbánatot ébreszt a bûnös szívében, és arra indítja, hogy fogadja el Krisztust mint Megváltóját és Urát, Krisztus magára vállalja bûneit és felelõsségét. Isten ingyen megbocsát neki. Krisztus a hívõ Kezese és Helyettese."[15]
A szenthelyen folyó szolgálat az egyénre összpontosít az elõképben és a valóságban. Krisztus papi szolgálata intézkedik a bûnös bocsánatáról és Istennel való megbékélésérõl (Zsid 7:25). "Krisztusért Isten megbocsát a bûnbánó bûnösnek, neki tulajdonítja Fiának igaz jellemét és engedelmességét, megbocsátja bûneit, és gyermekeként beírja nevét az élet könyvébe (Ef 4:32; 1Jn 1:9; 2Kor 5:21; Róm 3:24; Lk 10:20). Ha a hívõ Krisztusban marad, Urunk a Szentlélek által úgy megerõsíti, hogy lelkileg megérik, és kifejlõdnek benne az Isten jellemét tükrözõ erények és kegyelmi ajándékok (2Pt 3:18; Gal 5:22-23)."[16]
A szenthelyen folyó szolgálat a hívõ megigazulását és megszentelõdését eredményezi.
A végítélet. Az engesztelési nap eseményei Isten végsõ ítéletének három szakaszát mutatja be. Ezek: a) "a millennium elõtti ítélet" (vagyis "a vizsgálati ítélet"), amelyet "az advent elõtti ítéletnek" is neveznek; b) "a millenniumi ítélet"; c) "a végrehajtási ítélet", ami a millennium végén történik.
1. A szentek szentjében folyó szolgálat. A papi szolgálat második része elsõsorban templomközpontú, amely a templomot és Isten népét hivatott megtisztítani. A szolgálatnak ez a formája, amely a templom szentek szentjére összpontosult, és amelyet csak a fõpap végezhetett, a vallási év egyetlen napjára korlátozódott.
A templom megtisztításához két kecskére volt szükség – az Úr kecskebakjára és a bûnbakra (héberül ‘azá’zel). Az Úr kecskebakjának megáldozásával a fõpap engesztelést végzett "a szenthelyért" [azaz e fejezet szerint a szentek szentjéért], a gyülekezet sátoráért (a szenthelyért) és az oltárért (amely a pitvarban volt)" (3Móz 16:20; vö. 16:16-18).
A fõpap bevitte a szentek szentjébe az Úr kecskebakjának vérét, amely Krisztus vérét jelképezte, és Isten jelenlétében közvetlenül a kegyelem királyi székére – a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fedelére – hintette, hogy ezzel eleget tegyen Isten szent törvénye követelményeinek. Ez a tette azt a felmérhetetlen árat jelképezte, amelyet Krisztusnak kellett megfizetnie a mi bûneinkért, és azt, hogy Isten mennyire szeretné népét önmagával megbékéltetni (vö. 2Kor 5:19). Majd ezzel a vérrel megkente a füstölõ oltárt és az égõáldozati oltárt, amelyet az év minden napján meghintettek a bevallott bûnöket jelképezõ vérrel. Ezáltal a fõpap engesztelést végzett a templomért és a népért, és mindkettõt megtisztította (3Móz 16:16-20, 30-33).
Ezután a fõpap, aki Krisztust mint közbenjárót jelképezte, magára vette a bûnöket, amelyek addig beszennyezték a templomot, és áthelyezte azokat az élõ kecskebakra, Azázelre. Majd a bakot kivezették Isten népének táborából. Ez a cselekmény eltávolította a nép bûneit, amelyek elõzõleg jelképesen átkerültek a bûnbánó bûnösrõl a templomra a naponkénti bocsánatszerzõ szolgálat áldozatának vérén vagy húsán keresztül. Ezzel a templom megtisztult, és felkészült a következõ évi szolgálatra (3Móz 16:16-20, 30-33)[17]. Így minden elrendezõdött Isten és népe között.[18]
Az engesztelési nap a bûn megsemmisítésével foglalkozó ítélet folyamatát mutatja be. Az ezen a napon elvégzett engesztelés "elõre jelezte, hogy Krisztus érdemei által végül örökre megszûnik a bûn, és ezzel az egész világegyetem megbékülve Isten harmonikus uralma alá kerül."[19]
2. Azázel, a bûnbak. A héber Azázel "’bûnbak’ (menekülési bak) fordítása" a Vulgata caper emissarius, ‘elküldött bak’ (3Móz 16:8) kifejezésébõl származik.[20] Mózes 3. könyve 16. fejezetének figyelmes tanulmányozása során kiderül, hogy Azázel Sátánt jelképezi, és nem Krisztust, ahogy egyesek gondolják. Ezt a magyarázatot az alábbi érvek támasztják alá: "(1) A bûnbakot nem ölték meg áldozatként, és ezért nem lehetett a bûnbocsánat eszköze. Mert ‘vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat’ (Zsid 9:22); (2) Még mielõtt a bûnbak belépett a szertartásba, az Úr bakjának vére teljesen megtisztította a templomot (3Móz 16:20); (3) Ez a szakasz a bûnbakot olyan személyes lényként kezeli, aki ellentéte és ellensége Istennek (3Móz 16:8 szó szerint így hangzik: ‘Egyiket Jahvénak, a másikat pedig Azázelnek’). Ezért a templom példázat szerepében következetesebb az Úr bakját Krisztus jelképének, és a bûnbakot – Azázelt – Sátán jelképének tekinteni."[21]
3. Az ítélet különbözõ szakaszai. Az engesztelés napi bûnbak szertartása a Golgotán túlra, a bûnkérdés végsõ megoldására – a bûn és Sátán számûzésére mutatott. "A bûn miatti teljes felelõsség Sátánra, a bûn szerzõjére és a felbujtóra hárul vissza. Sátán és összes híve, valamint a bûn minden hatása elpusztul, és eltûnik a világegyetembõl. Az ítélet általi engesztelés tehát teljesen megbékélt és összehangolt világegyetemet hoz létre (Ef 1:10). Ez az a végsõ cél, amelyet Krisztus mennyei templomban végzett szolgálatának második és utolsó szakasza valósít meg."[22] Ez az ítélet végleg igazolja Istent a világegyetem elõtt.[23] Az engesztelés napja a végsõ ítélet három szakaszát ábrázolta:
a. A bûnök eltávolítása a templomból összefügg az ítélet elsõ vagy preadventi szakaszával. Ez "az Élet Könyvében feljegyzett nevekre irányul, mint ahogy az engesztelési nap arra irányult, hogy a bûnbánó bûnösök bevallott bûneitõl a templom megtisztuljon. Az álhívõk kirostálódnak; az igazi hívõk hite és Krisztussal való egysége ismét nyilvánvalóvá lesz a hûséges világegyetem elõtt, és a bûneik kitöröltetnek."[24]
b. A bûnbak pusztába való ûzése azt jelképezi, hogy Sátán ezer esztendeig az elhagyott földön lesz. Ez az ezer év a második adventkor kezdõdik, és egybeesik a végsõ ítélet második szakaszával, amely a mennyben lesz (Jel 20:4; 1Kor 6:1-3). Ez a millenniumi ítélet a gonoszok feletti ítélet áttekintését tartalmazza, a megváltottaknak pedig áldást jelent, mert megláthatják, Isten hogyan kezeli a bûnt és a kárhozatra ítélt bûnösöket. Ez választ ad minden olyan kérdésre, amelyet a megváltottak feltehetnek Isten kegyelmérõl és igazságos voltáról (lásd: 26. fejezet!).
c. A tiszta tábor az ítélet harmadik, azaz végrehajtási szakaszának következményeit jelképezi: tûz pusztítja el a gonoszokat, és megtisztítja a földet (Jel 20: 11-15; Mt 25:31-46; 2Pt 3:7-13; lásd 26. fejezet!).
A mennyei templom a próféciában
A fenti fejtegetésben az elõkép-valóság szempontjából vizsgáltuk a templomot. Most megnézzük ezt a próféciában.
A mennyei templom felkenetése. Dániel 9. fej. 70 hetes próféciája Krisztus mennyei templomban végzett papi szolgálata megkezdését jelöli meg. A 490 év egyik utolsó eseménye a "szentek szentének" felkenetése (Dán 9:24; lásd a 4. fejezetet!) A "szentek szente" kifejezés a héber "qádós qodásim" szó szerinti fordítása.
Ahogy a földi templomot beiktatásakor szent olajjal szentelték fel szolgálatára, a mennyei templomot is felavatásakor fel kellett szentelni Krisztus közbenjárói szolgálatára. Mennybemenetelével, amely nem sokkal halála után megtörtént (Dán 9:27)[25], Krisztus megkezdte szolgálatát mint fõpapunk és közbenjárónk.
A mennyei templom megtisztítása. A mennyei templom megtisztításáról a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: "És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgok ábrázolatai effélékkel tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok ezeknél különb áldozatokkal" – Krisztus drága vérével (Zsid 9:22-23).
Különbözõ írásmagyarázók az alábbiak szerint értelmezték ezt a bibliai tanítást. Henry Alford megjegyezte, hogy "magának a mennynek is meg kellett tisztulnia, és meg is tisztult Krisztus engesztelõ vére által."[26] B. F. Westcott megjegyezte: "Elmondható, hogy még ‘mennyei dolgok’ is, amennyiben megvalósítják az ember eljövendõ életének feltételeit, a bûnbeesés által vállaltak valamit, ami megtisztítást igényelt." Krisztus vére volt az – mondta – ami rendelkezésre állt "a földi templom mennyei elõképének megtisztítására."[27]
Ahogy Isten népe hit által a bûneit a bûnáldozatra helyezte, és azok jelképesen átkerültek a földi templomra, az Újszövetség idejében a bûnbánó bûnös bevallott bûnei hit által ugyanúgy áthelyezõdnek Krisztusra.[28]
És ahogy a jelképes engesztelési napon a földi templom megtisztítása eltávolította az ott felhalmozódott bûnöket, a mennyei templomot a mennyei könyvekben feljegyzett bûnök végleges eltávolítása tisztítja meg. A feljegyzéseket azonban végleges kitörlésük elõtt megvizsgálják és megállapítják, ki jogosult arra, hogy bûnbánata és Krisztusba vetett hite által belépjen Isten örök országába. A mennyei templom megtisztítása ezért vizsgálatot, illetve ítéletet is foglal magában,[29] ami teljesen tükrözi az engesztelési nap ítéletnapi jellegét.[30] Az ítéletnek, amely jóváhagyja annak eldöntését, ki üdvözül és ki kárhozik el, a második advent elõtt kell megtörténnie, mert Krisztus jutalmával tér vissza, hogy megfizessen "mindenkinek, amint az õ cselekedete lesz" (Jel 22:12). Akkor Sátán vádjai is választ kapnak (vö. Jel 12:10).
Mindazok, akik õszintén megbánták bûneiket, és hit által igénylik Krisztus engesztelõ vérét, bocsánatot nyernek. Amikor ebben az ítéletben nevükre sor kerül, és nyilvánvaló lesz, hogy felöltöztek Krisztus igazságának palástjába, Isten eltörli bûneiket, és ezeket a hívõket méltónak tartja az örök életre (Lk 20:35). "Aki gyõz – mondta Jézus -, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvébõl, és vallást teszek annak nevérõl az én Atyám elõtt és az õ angyalai elõtt" (Jel 3:5).
Dániel próféta kinyilatkoztatja a vizsgálati ítélet jellegét. Míg a földön a kis szarv által jelképezett hitehagyó hatalom végzi Isten és népe elleni istenkáromló és üldözõ munkáját (Dán 7:8, 20-21, 25), királyi székek kerülnek helyükre, és Isten felügyel a végsõ ítéletben. Ez az ítélet a mennyei templom tróntermében mennyei tanúk jelenlétében történik. Amikor a törvényszék helyet foglal, megnyitják a könyveket, jelezve, hogy a vizsgálati eljárás elkezdõdött (Dán 7:9-10). Csak eme ítélet után pusztítja el Isten a hitehagyó hatalmat (Dán 7:11).[31]
Az ítélet ideje. Mind Krisztus, mind az Atya részt vesz a vizsgálati ítéletben. Krisztus, mielõtt "az égnek felhõiben", visszatér a földre, mint "Emberfia" megy "az Öregkorúhoz", Istenhez, az Atyához, és eléje áll (Dán 7:13). Mennybemenetele óta Krisztus fõpapként, közbenjáróként szolgál Isten elõtt (Zsid 7:25). De ekkor azért megy az Atyához, hogy átvegye az országot (Dán 7:14).
1. Krisztus papi szolgálatának elhomályosítása. Dániel 8. fejezete beszél a jó és rossz közötti küzdelemrõl és Isten végsõ gyõzelmérõl. Ez a fejezet kinyilatkoztatja, hogy Krisztus fõpapi szolgálatának megkezdése és a mennyei templom megtisztítása között egy földi hatalom elhomályosítja Krisztus szolgálatát.
Ebben a látomásban a kos jelképezte a médó-perzsa birodalmat (Dán 8:3), a két szarv pedig, amelyek közül a magasabb növekedett késõbb, világosan ábrázolta a birodalom két szakaszát. A perzsa rész emelkedett fel késõbb. Amint Dániel megjövendölte, ez a keleti birodalom kiterjesztette hatalmát "napnyugot, észak és dél felé", és "naggyá" lett (Dán 8:4).
A nyugatról jövõ kecskebak Görögországot jelképezte, a nagy szarv pedig Nagy Sándort (Dán 8:21). Sándor, aki "napnyugot felõl" jött, szélsebesen legyõzte Perzsiát. Majd halála után néhány évvel birodalma "négy országra oszlott" (Dán 8:8, 22) – Kasszandrosz, Lizimachos, Szeleukosz és Ptolemaiosz országára.
"Ezek országai után" (Dán 8:23), más szavakkal: a felosztott görög birodalom vége felé "egy kis szarv" támad (Dán 8:9). Egyesek Antiochus Epiphanes szír királyt tartják a prófécia e része teljesedésének, aki Kr. e. a II. században egy rövid ideig uralkodott Palesztina felett. Mások, a reformátorok közül is sokan, ezt a kis szarvat Rómával azonosították, mind pogány, mind keresztény szakaszában. Az utóbbi magyarázat pontosan beleillik a Dániel által adott meghatározásba, míg az elõbbi nem.[32] Figyeljük meg az alábbiakat:
a. A kis szarv hatalma a görög birodalom bukásától "az utolsó idõig" terjed (Dán 8:17). Csak Róma – a pogány és a pápai – felel meg ennek az idõ meghatározásnak.
b. Dániel 2., 7. és 8. fej. próféciái párhuzamosak egymással (lásd: a prófétikus párhuzamot ábrázoló táblázatot e könyv 365. oldalán!). A Dániel 2. fej. szerinti szobor négy féme és a Dániel 7. fejezetben ábrázolt négy fenevad ugyanazokat a birodalmakat képviseli: Babilont, Médó-Perzsiát, Görögországot és Rómát. A két vas és cserép lábfej és a negyedik fenevad tíz szarva a darabokra hullott Rómát ábrázolja; ezek a felosztott államok fennmaradnak a második adventig. Figyeljük meg, hogy mind a két prófécia Rómát tartja Görögország utódjának és a második advent és a végítélet elõtti utolsó birodalomnak. Dániel 8. fej. kis szarva beleillik ugyanebbe a meghatározásba; ez követi Görögországot, és természetfölötti módon romba dõl, vagyis "kéz érintése nélkül rontatik meg" (Dán 8:25; vö. Dán 2:34).[33]
c. Médó-Perzsiát Dániel "nagy"-nak nevezi, Görögországot "igen nagy"-nak, (Dán 8:4,8-9), a kis szarvra pedig azt mondja "nagyon megnöve". Róma, az egyik legnagyobb világhatalom megfelel ennek a meghatározásnak.
d. Csak Róma terjesztette ki birodalmát délre (Egyiptom), keletre (Macedónia és Kis-Ázsia) és "a kívánatos föld felé" (Palesztina), pontosan úgy, ahogy a prófécia megjövendölte (Dán 8:9).
e. Róma kelt fel a "seregnek fejedelme", a "fejedelmek fejedelme" ellen (Dán 8:11,25), aki nem más, mint Jézus Krisztus. "Ellene és népe ellen, valamint temploma ellen a római hatalom végtelenül megdöbbentõ harcot vívott. Ez a jellemzés Rómának mind pogány, mind pápai szakaszára vonatkozik. Míg a pogány Róma ellenállt Krisztusnak, és valósággal lerombolta a jeruzsálemi templomot, a pápai Róma ténylegesen elhomályosította Krisztusnak a bûnösökért a mennyei templomban folyó papi, közbenjárói szolgálatát (Zsid 8:1-2) azzal, hogy azt olyan papsággal helyettesíti, amely emberek közbenjárása által akar bûnbocsánatot kínálni."[34] (Lásd: a 12. fejezetet!) Ez a hitehagyó hatalom valóban "földre veti az igazságot, és cselekszik, és jó szerencséje van" (Dán 8:12).
2. A helyreállítás, megtisztítás és ítélet ideje. Isten nem engedi, hogy a Krisztus fõpapi szolgálatára vonatkozó igazság elhomályosítása a végtelenségig tartson. Hûséges, istenfélõ emberek útján megelevenítette ügyét. A reformáció részlegesen újra felfedezte Krisztus közbenjárói szerepét, és ezzel nagy ébredést hozott a keresztény világba. De még több igazság várt feltárásra Krisztus mennyei szolgálatáról.
Dániel látomása jelezte, hogy Krisztus szerepe – mint fõpapé – különösen kiemelkedõ lesz "az utolsó idõ" közeledtével (Dán 8:17), "mikor elkezdi különleges munkáját – a megtisztítást és ítéletet – állandó közbenjárói szolgálatán kívül (Zsid 7:25).[35] A látomás meghatározta, mikor kezdi el Krisztus ezt a valóságos engesztelés napi szolgálatot – a vizsgálati ítélet munkáját (Dán 7) – és a templom megtisztítását: "Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága" (Dán 8:14).[36] (Kétezerháromszáz estig, reggelig, aztán tiszta lesz a szentély" – új kat. ford.) Mivel a látomás az utolsó idõre utal, a szentély, amelyrõl beszél, nem lehet a földi templom, mert az Kr. u. 70-ben elpusztult. Ezért a prófécia minden bizonnyal az Újszövetség templomára, a mennyei templomra vonatkozik, arra a helyre, ahol Krisztus üdvösségünk érdekében végzi szolgálatát.
Mit jelent a 2300 nap vagy "2300 este és reggel" az eredeti héberben?[37] Mózes l. könyve szerint egy "este és reggel" az egy nap. Ahogy e könyv 4. és 12. fejezetében láttuk, a jelképes próféciában az idõ szintén jelképes: egy prófétai nap egy évet jelent. Tehát ahogy a századok során sok keresztény hitte, a Dániel 8. fejezet 2300 napja 2300 valóságos évet jelent.[38]
a. Dániel 9. fejezethez Dániel 8. fejezet a kulcs. Isten megbízta Gábrielt, hogy "értesd meg" Dániellel "a látást" (Dán 8:16). De a látomás hatása olyan megrázó volt, hogy Dániel beteg lett, és Gábrielnek abba kellett hagynia a magyarázatot. A fejezet végén Dániel megjegyezte: "Álmélkodám ezen a látáson, és senki sem értette" (Dán 8:27).
E félbeszakítás miatt Gábrielnek el kellett halasztania az idõszakra vonatkozó magyarázatot – a látomás egyetlen olyan részletét, amelyet még nem magyarázott meg. Dániel 9. fej. leírja: Gábriel visszatért, hogy befejezze megbízatását. Dániel 8. és 9. fej. tehát összetartozik. Az utóbbi a 2300 nap titkának kulcsa.[39] Amikor Gábriel megjelent, ezt mondta Dánielnek: "Eljöttem, hogy megjelentsem… vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást" (Dán 9:23). Itt visszautal a 2300 napról szóló látomásra. Az a tény, hogy Dániel 8. fej. látomásának idõelemét akarja megmagyarázni, világossá teszi, miért vezeti be magyarázatát a 70 hetes próféciával.
A 70 hét, vagyis 490 év a zsidóknak és Jeruzsálemnek "szabatott" (Dán 9:24). Az alapul szolgáló héber szó chátak. Bár ezt az igét csak egyszer használja a Szentírás, jelentése egyéb héber forrásokból [40] megérthetõ. A Gesenius által összeállított jól ismert héber-angol szótár szerint ez azt jelenti, hogy "levágni" vagy "szétosztani".[41]
Ezzel a háttérrel Gábriel magyarázata nagyon világos. Elmondja Dánielnek, hogy a 490 évet el kell venni a hosszabb idõszakból, a 2300 évbõl. A 490 év kiinduló pontjául Gábriel "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat keletkezését" jelöli meg (Dán 9:25), ami Kr. e. 457-ben, Artaxerxes uralkodásának hetedik évében történt (lásd a 4. fejezetet!).[42]
A 490 év Kr. u. 34-ben ért véget. Ha a 2300 évbõl elveszünk 490 évet, marad 1810 évünk. Mivel a 2300 év 1810 évvel haladja meg a Kr. u. 34. évet, eljutunk 1844-hez.[43]
b. Krisztus szolgálatának teljesebb megértése. A XIX. század elején sok keresztény – köztük baptisák, angol kálvinisták, metodisták, luteránusok, anglikánok, episzkopálisok, kongregacionalisták és mások – behatóan tanulmányozták Dániel 8. fej. próféciáját.[44] Ezek a bibliakutatók úgy tartották, hogy nagyon fontos események fognak a 2300 év végén történni. Annak megfelelõen, ahogy õk értelmezték a kis szarv hatalmát és a szentélyt, arra számítottak, hogy ez a prófétikus idõszak az egyház megtisztításával, Palesztina és Jeruzsálem felszabadításával, a zsidók hazatérésével, a török vagy mohamedán hatalom bukásával, a pápaság megsemmisülésével, az igazi istentisztelet helyreállításával, a földi millennium megkezdésével, az ítélet napjával, a föld tûz általi megtisztulásával, illetve a második adventtel fog véget érni.[45]
E jövendölések egyike sem valósult meg, és csalódtak azok, akik ebben hittek. Csalódásuk súlyossága arányban állt a megjövendölt esemény jellegével. Nyilvánvaló, hogy azoknak a csalódása, akik Krisztus visszajövetelét várták 1844-ben, súlyosabb volt, mint azoké, akik a zsidók Palesztinába való visszatérésére számítottak.[46]
Csalódásuk következtében sokan felhagytak a prófécia tanulmányozásával, vagy elvetették a prófécia magyarázatának történelmi módját, ami ezekhez a következtetésekhez vezetett.[47] Egyesek azonban – sok imával és nagy alapossággal – tovább tanulmányozták ezt a próféciát és a szentély tanát. Továbbra is hitték, hogy Krisztus a mennyei templomban szolgál értük. E szolgálattal kapcsolatos sok új meglátás volt erõfeszítéseik jutalma. Felismerték, hogy az õsegyház és a reformáció történelmi prófétikus hite még mindig érvényben van. Prófétikus idõszámításuk valóban helyes volt. A 2300 év 1844-ben ért véget. Abban tévedtek – mint minden korabeli magyarázó -, hogy nem értették, milyen eseménynek kell történnie e prófétikus idõszak végén. A Krisztus szentélyszolgálatáról kapott új világosság csalódásukat reménnyé és örömmé változtatta.[48]
Amikor a templomról szóló bibliai tanításokat tanulmányozták, rájöttek arra, hogy Krisztus l844-ben az Öregkorúhoz ment, és fõpapi szolgálatának utolsó szakaszát kezdte el a mennyei templomban. Ez a szolgálat a szentély engesztelés napi megtisztításával elõképezett valóságos megtisztítás volt, amit Dániel 7. fej. az advent elõtti vizsgálati ítéletként ábrázol.
Ez az új meglátás Krisztus mennyei szolgálatáról "nem elfordulás a történelmi keresztény hittõl. Inkább ennek a hitnek logikus és elmaradhatatlan beteljesülése; csak utolsó napi megjelenése és teljesedése annak, amire a prófécia helyezi a hangsúlyt, amikor az örökkévaló evangéliumot jellemzi… a világhoz szóló bizonyságtevésének záró szakaszában."[49]
A nagy küzdelem jelentõsége a nagy küzdelemben
Dániel 7. és 8. fej. próféciái felfedik az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem szélesebb területeit és végsõ kimenetelét.
Isten jellemének igazolása. A kis szarv cselekedetein keresztül Sátán megkísérelte megkérdõjelezni Isten tekintélyét. E hatalom tettei meggyalázták és megtaposták a mennyei templomot, Isten kormányzatának központját. Dániel látomása felhívja a figyelmet a preadvent ítéletre, amelyben Isten kimondja a kárhoztató ítéletet a kis szarvra, és ezzel magára Sátánra. A Golgota fényénél minden sátáni kihívást megcáfol. Mindenki megérti és egyetért azzal, hogy Istennek igaza van; hogy nem felelõs a bûn problémájáért. Jelleme támadhatatlan, és szeretõ kormányzata megszilárdul.
Isten népének igazolása. Míg az ítélet elmarasztalja a hitehagyó kis szarvat, "igazságot… szolgáltat" "a Felséges szentjeinek" (Dán 7:22 – új prot. ford.). Ez az ítélet nemcsak Istent igazolja a világegyetem elõtt, hanem Isten népét is. Bár a századok során a szenteket megvetették és üldözték Krisztusba vetett hitükért, ez az ítélet helyre teszi a dolgokat. Isten népe életében megvalósul Krisztus ígérete: "Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek elõtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám elõtt" (Mt 10:32; vö. Lk 12:8-9; Jel 3:5).
Ítélet és üdvösség. Veszélyezteti-e a vizsgálati ítélet azok üdvösségét, akik hisznek Jézus Krisztusban? Egyáltalán nem. Az õszinte hívõk egységben élnek Krisztussal, és bíznak benne mint közbenjáróban (Róm 8:34). Bizonyosságuk ebben az ígéretben rejlik: "Van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).
Miért van akkor az elõ-advent vizsgálati ítélet? Ez az ítélet nem az Istenség érdekében van, hanem elsõsorban a világegyetem érdekeit szolgálja. Válaszol Sátán vádjaira, és arról biztosítja az el nem bukott teremtményeket, hogy Isten csak azokat engedi be országába, akik igazán megtértek. Tehát Isten megnyitja a könyveket, hogy pártatlanul vizsgálhassa meg a feljegyzéseket (Dán 7:9-10).
Minden ember három osztály egyikébe tartozik: (1) a gonoszok, akik elvetik Isten tekintélyét; (2) az õszinte hívõk, akik hit által bízva Krisztus érdemeiben engedelmeskednek Isten törvényének, és (3) akik õszinte hívõknek tûnnek, de nem azok.
Az el nem bukott lények könnyen felismerik az elsõ csoportot. De ki az igazi hívõ, és ki nem? Mindkét csoport be van írva az élet könyvébe, amely mindazok nevét tartalmazza, akik Isten szolgálatába léptek (Lk 10:20; Fil 4:3; Dán 12:1; Jel 21:27). A gyülekezetben vannak igaz hívõk és álhívõk, van búza és konkoly (Mt 13:28-30).
Isten el nem bukott teremtményei nem mindentudók; nem tudnak olvasni a szívben. "Ezért szükség van ítéletre – Krisztus második eljövetele elõtt -, hogy elkülönítse az igazat a hamistól, és megmutassa a figyelõ világegyetemnek, hogy Isten igazságosan cselekszik, amikor üdvözíti az õszinte hívõt. Ez Isten és a világegyetem ügye, és nem Isten és õszinte gyermekei közötti ügy. Ezért kell a feljegyzések könyvét felnyitni, és megmutatni, kik azok, akik hívõknek vallották magukat, és kik azok, akiknek a neve bekerült az élet könyvébe."[50]
Krisztus ezt az ítéletet azoknak a menyegzõi vendégeknek a példázatával ábrázolta, akik elfogadták a nagylelkû evangéliumi meghívást. Mivel nem mindenki valódi tanítvány, aki úgy dönt, hogy keresztény lesz, a király megvizsgálja a vendégeket, hogy lássa, kinek van menyegzõi ruhája. Ez a ruha ábrázolja "Krisztus hû követõinek tiszta, folt néküli jellemét". "Az egyház ’tiszta és ragyogó fehér gyolcsba’ öltözik, amelyen nincs ‘szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle’ (Jel 19:8; Ef 5:27). A fehér gyolcs – mondja a Szentírás – ‘a szenteknek igazságos cselekedetei’ (Jel 19:8), azaz Krisztus igazsága, hibátlan jelleme, amelyben hit által mindenki részesül, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójaként."[51] Amikor a király megvizsgálja a vendégeket, csak azokat tartja õszinte hívõknek, akik felöltötték Krisztus igazságának palástját, amelyet oly nagylelkûen felkínált az evangéliumi meghívásban. Az engedetleneket pedig, akiken nincs Krisztus igazságának palástja, bár Isten gyermekeinek vallják magukat, kitörli az élet könyvébõl (lásd: 2Móz 32:33!).
Az olyan vizsgálati ítélet fogalma, amely megvizsgál mindenkit, aki Krisztusban hívõnek vallja magát, nem mond ellent a kegyelembõl hit által való üdvösség bibliai tanításának. Pál tudta, hogy egy napon ítélet elé áll. Ezért kifejezte azt a vágyát, hogy "találtassam õbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvénybõl, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentõl való igazságom a hit alapján" (Fil 3:9). Mindazoknak biztosítva van az üdvösségük, akik egyesültek Krisztussal. Az utolsó ítélet advent elõtti szakasza hitelesíti az el nem bukott világegyetem elõtt azok üdvösségét, akik üdvözítõ közösségben vannak Krisztussal.
De Krisztus nem üdvözítheti azokat, akik csak kereszténynek vallják magukat, azon az alapon, hogy sok jót cselekedtek (lásd: Mt 7:21-23!). A mennyei feljegyzés tehát nemcsak az igaznak a hamistól való elkülönítés eszköze, hanem bizonyságot is tesz az angyalok elõtt arról, hogy ki az igaz hívõ, az üdvösség várományosa.
A szentély tana nem hogy nem fosztja meg a hívõt Krisztus iránti bizalmától, hanem inkább táplálja azt. A szentély tana szemlélteti és megvilágítja a megváltás tervét. A bûnbánó hívõ ember örömmel hisz abban, hogy Krisztus meghalt helyette, ahogy azt az áldozatok jelképezték. Hite által felfelé tekint, hogy megértse, milyen kapcsolatban van a szentély tana az élõ Krisztussal, papi szószólójával, aki a szent Isten közelében van."[52]
A készenlét ideje. Isten azt akarja, hogy mielõtt Krisztus visszajön, üdvösségünkért végzett befejezõ szolgálatának örömhíre eljusson az egész világra. Üzenetének központja az örökkévaló evangélium, amelyet a sürgõsség tudatával kell hirdetni, mert "eljött az õ [Isten] ítéletének órája" (Jel 14:7). Ez a felszólítás figyelmezteti a világot arra, hogy Isten most ítélkezik.
Mi most az igazi nagy engesztelési nap idején élünk. Ahogy a zsidóknak azon a napon meg kellett sanyargatni lelküket (3Móz 23:27), Isten felszólítja egész népét, hogy tartson bûnbánatot. Mindazoknak, akik szeretnék, ha nevük bent maradna az élet könyvében, rendezniük kell dolgaikat Istennel és embertársaikkal Isten ítéletének ideje alatt (Jel 14:7).
Krisztus fõpapi szolgálata befejezéséhez közeledik. Az ember kegyelmi idejének [53] évei gyorsan elszállnak. Senki sem tudja, mikor fogja Isten kihirdetni: "Elvégeztetett." "Figyeljetek – mondta Krisztus -, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jõ el az az idõ" (Mk 13:33).
Jóllehet a valóságos engesztelési nap félelmetes idejében élünk, nem kell félnünk. Jézus Krisztus áldozatként és papként is szolgál értünk a mennyei templomban. "Mivel tehát olyan kiváló fõpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Fõpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûntõl azonban ment maradt" (Zsid 4:14-16 – új kat. ford.).