Hetedikes voltam, mikor az egész osztály egy zseniális eseményröl beszélt. Holnap amerikai kowboyos filmet vetítenek a moziban. Ilyesmi eddig még nem történt Budapesten. Örömujjongásban tört ki az egész osztály. Barátaim tudták, hogy nem szoktam moziba járni, ezért egyik megkérdezte:
– Jenö te eljössz?
– Persze, hogy elmegyek.
Nem is tudom mi késztetett ilyen feleletre. Egyforma akartam lenni velük?!
Hétköznap volt a vetítés, nem szombaton. Szinte gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy elmegyek. Lehet az ö ujjongásuk, lehet kíváncsi voltam a kowboyokra, lehet szégyelltem, hogy sohasem megyek velük. Aztán megegyeztünk, hogy felhozzuk a pénzt és egy közülünk megveszi az egész osztálynak a jegyeket. Volt zsebpénzem és azonnal odaadtam a jegy árát.
Egész délelött a moziról szólt a beszélgetés. Délben, mikor kijöttem az iskolából, s egyedül maradtam, akkor kezdtem csak gondolkozni igazán. Vajon jól tettem? Hazamentem, ebédeltem és elkészítettem a leckéimet. Édesanyám fözött. Munka közben be-be jött a szobába, mert onnan volt a bejárat a kamrába. Szegény annyit dolgozott, hogy minket rendesen jártasson, jól neveljen, és minden jó legyen. Hárman voltunk testvérek, mind fiúk. Édesapám prédikátor lévén többet volt terepen, mint otthon. Édesanyámra hárult egyedül a család gondja. Akkor még nem jutott eszembe, hogy megkíméljem öt az ilyen fölösleges gondoktól. Tanulás közben, ahogy ö ott járkált, mintha hangosan gondolkodnék, mondtam, hogy holnap moziba megyek.
Édesanyám nem szólt semmit. Úgy tett mintha nem hallotta volna. Mikor újra itt vitt el útja, újra mondtam, hogy szeretnék moziba menni. Ekkor sem felelt.
Másnap siettem hazamenni. Megebédeltem, gyorsan tanultam és újra mondtam édesanyámnak, úgy, hogy hallja, hogy moziba megyek. Semmi felelet. Bíztos voltam benne, hogy hallja.
Vajon miért nem felel? – fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Egyetért vele, vagy hallani sem akar róla? Nem érdekli az én nagy örömöm? Boldog voltam, hogy van egy ok, és én is elmehetek végre a moziba. Az egész osztály megy. Így indokolt a dolog. Félórával a film kezdése elött felöltöztem és kimentem az ajtón. Szaladtam a moziig. Nem volt még egy osztálytársam sem ott. Az ajtók is zárva voltak, mert egy más filmet vetítettek. Állingáltam a bejáratnál. Nem voltam szokva az ilyesmivel. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Mikor a filmnek vége lett és özönlött ki a sokaság, velük én is arrább mentem. Megálltam a bejárattal szemben és lestem, mikor jönnek meg az osztálytársaim. Kezdés elött öt perccel egyszerre jöttek. Úgy fordultam, hogy ne vegyenek észre. Már semmi porcikám se kívánta a bemenést. Sokan jöttek a moziba, úgy, hogy nem vettek észre. Hazamenni sem kívántam. Furcsa helyzetben voltam. Ha azt mondtam, hogy elmegyek a moziba, nem mehetek most azonnal haza. Meg kell várjam, amíg vége lesz a filmnek. Igen, de a barátaim nem vehetik észre, hogy itt voltam és mégse mentem be. Nem, ezt nem lehet. Úgy döntöttem, hogy sétálok a parkban, míg vége lesz a filmnek. Úgy is tettem, s mikor vége lett, kezdtek kijönni az emberek, gyorsan elosontam onnan.
Hazaérve édesanyám semmit sem kérdezett. Furcsa ez az anya mostanában – gondoltam magamban. Ha ö nem kérdezett, én sem mondtam semmit. Pedig jól esett volna, ha megszólal.
Másnap haza jött édesapám. Ültünk a szobában és beszélgettünk. Egyszer, amikor anya is belépett a szobába, hirtelen felteszi édesapám a nagy kérdést: És milyen volt a moziban?
Hát te tudsz róla?
Csak úgy megemlítette édesanyád, hogy készültél a moziba.
És ö miért nem kérdezett meg?
Mert tudtam, hogy nem mész el, – felelt édesanyám.
Hogy, te lestél utánam?
Nem. Bíztam benned.
Hát nem voltam a moziban. Nem tudtam bemenni. Valami nem engedett.
Tudtam, hogy nem fogsz bemenni, azért nem kérdeztem semmit, mondta határozottan.
Ha akkor édesanyám ellenkezik, elmegyek a moziba, de mivel így viselkedett, nem tudtam megtenni. Ö bízott bennem, hogyan hozhattam volna szégyent rá.