A millennium az az ezer esztendõ, amelyben Krisztus – az elsõ és második feltámadás között – szentjeivel a mennyben uralkodik. Ez idõ alatt a halott gonoszok felett ítélkeznek; a föld teljesen kihalt lesz, élõ emberek nélkül; de Sátán és angyalai foglalják el azt. Az ezer esztendõ végén Krisztus leszáll szentjeivel és a Szent Várossal a mennybõl a földre. Ekkor a halott gonoszok feltámadnak, Sátán és angyalai körülveszik a várost; de az Istentõl küldött tûz megemészti õket, és megtisztítja a földet. A világegyetem örökre megszabadul a bûntõl és a bûnösöktõl. (Hitelvek – 26)

A történelem folyamán mindig voltak olyan emberek, akik kihasználva mások irtózását a pokoltól, megpróbálták rávenni õket Isten imádására. De milyen volt az általuk bemutatott Isten?

Hogyan semmisíti meg végül Isten a gonoszságot? Mi történik Sátánnal? Miért nem jelenik meg a bûn soha többé? Hogyan lehet az igazságos Isten szeretõ Isten is?

Események a millennium kezdetén.

A millennium – a Jelenések könyve 20. fejezetében említett ezer éves idõszak – alatt Sátánnak már nem lesz befolyása a földön, és Krisztus fog uralkodni szentjeivel (Jel 20:1-4).

A második advent. Jelenések 19. és 20. fejezete összetartozik; nincs szünet e két fejezet között. Jézus eljövetelének leírása (Jel 19:11-21) után közvetlenül a millennium ábrázolása következik. Ebbõl a sorrendbõl kitûnik, hogy a millennium akkor kezdõdik, amikor Krisztus visszajön.

A Jelenések könyve bemutatja azt a három hatalmat, amelyek közvetlenül a második advent elõtt mint sárkány, fenevad és hamis próféta képében (Jel 16:13) összegyûjtik a világ népeit a Krisztus mûve és népe elleni harcra. Amikor "a fenevad és a föld királyai és az õ seregeik" egybegyûlnek, hogy harcot indítsanak Krisztus ellen visszatérése idején, a fenevad és a hamis próféta elpusztul (Jel 19:19-20). Ami Jelenések 20-ban, a millenniumról szóló fejezetben következik, az az ördögi trió harmadik tagjára, a sárkányra vonatkozik. A sárkány fogságba esik, feneketlen mélységbe vetik, ahol 1000 esztendeig marad.(1)

Amint e könyv 24. fejezetében láttuk, Krisztus második adventjével egyidõben, amikor e világ országai elpusztulnak, Isten felállítja dicsõségének országát – azt az országot, amely örökre megmarad (Dán 2:44). Népe ekkor kezdi el uralkodását.

Az elsõ feltámadás. A második adventkor lesz az elsõ feltámadás. Az igazak, a boldogok és szentek feltámadnak, akiken "nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak vele ezer esztendeig" (Jel 20:6; lásd: e könyv 25. fejezetét!).

Az igazak a mennybe jutnak. Az igaz halottak feltámadásuk után az élõ szentekkel együtt elragadtatnak "az Úr elébe a levegõbe" (1Thessz 4:17). Ekkor Krisztus teljesíti ígéretét, amelyet közvetlenül e világ elhagyása elõtt tett: "Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:2-3). Jézus úgy jellemezte azt a helyet, ahova elviszi követõit, hogy "az én Atyámnak háza", ahol "sok lakóhely van" (Jn 14:2). Jézus itt az új Jeruzsálemre utal, amely csak a millennium végén jön el erre a földre. A második adventkor az igazak célállomása – amikor találkoznak az Úrral a levegõben – a menny, nem a föld, amelyet épp hogy elhagytak.(2) Krisztus ekkor még nem állítja fel dicsõségének országát a földön. Ez majd a millennium végén lesz.

Krisztus ellenségei elpusztulnak. Krisztus összehasonlította visszatérését az özönvíz eseményeivel, és azzal, ami Sodoma és Gomora pusztulásakor történt (Mt 24: 37-39; Lk 17:28-30). Hasonlata két dologra hívja fel a figyelmet: elõször, hogy a pusztulás váratlanul érte a gonoszokat; másodszor, hogy ami történt, az pusztulás volt – az özönvíz "mindnyájukat elragadá" (Mt 24:39). A Sodomára hulló tûz és kénkõ "mindenkit elvesztett" (Lk 17:29; lásd még: Mt 13:38-40!). A második adventkor Krisztus alászáll fehér lovon seregei élén. Az Õ neve: "királyoknak Királya és uraknak Ura, és megöli a világ lázadó népeit. Miután a fenevad és a hamis próféta elpusztul, Sátán "többi" követõje meghal: nem lesznek túlélõk, mert "megöletének a lovon ülõnek kardjával, amely az õ szájából jõ vala ki; és a madarak mind megelégedének azoknak húsával" (Jel 19:21).(3)

A Szentírás e jelenet ábrázolásakor ezt mondja: "Az Úr kijõ helyérõl, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé!" (Ésa 26:21).

A föld elhagyatott lesz. Mivel az igazak az Úrral a mennybe szállnak, a gonoszok pedig elpusztulnak az Õ megjelenésekor, a földet egy ideig nem lakják emberek. A Szentírás utal ilyen helyzetre. Jeremiás ezt mondta: "Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta; és az égre, de nincsen világossága! Nézek a hegyekre is, ímé reszketnek; és a halmokra, de mind ingadoznak! Nézek és ímé egy ember sincsen" (Jer 4:23-25). Jeremiás a 1Móz 1:2-ben található "kietlen és puszta" meghatározást használja, ami azt jelzi, hogy a föld olyan rendezetlenné lesz, mint amilyen a teremtés kezdetekor volt.

Sátán megkötöztetik. Az ekkor történõ eseményeket az Izrael szentélyszolgálatának engesztelõnapi bûnbak-szertartása vetítette elõre. Az engesztelés napján a fõpap az Úr bakjának engesztelõ vérével megtisztította a templomot. Csak akkor kezdõdött az Azázelt, a Sátánt jelképezõ bakra vonatkozó szertartás, amikor már a pap az engesztelést teljesen elvégezte (lásd: a 23. fejezetet!). Két kezét a bak fejére téve a fõpap megvallotta "Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bûneit… azokat a baknak fejére" rakva (3Móz 16:21). És a bûnbakot kiküldték a pusztába, "kietlen földre" (3Móz 16:22).

Krisztus a mennyei templomban engesztelõ áldozatának áldásaival hasonlóképen szolgál népének; visszatértekor megváltja õket, és örök életet ad nekik. Amikor ezt a munkát, a megváltás munkáját és a mennyei templom megtisztítását befejezi, népének bûneit Sátánra, a bûn szerzõjére és felbújtójára helyezi. Az egyáltalán nem mondható, hogy Sátán engesztelést szerez a hívõk bûneiért – Krisztus ezt teljesen elvégezte. De Sátán viseli a felelõsséget minden olyan bûnért, amelyre rávette azokat, akik üdvözülni fognak. És amint az "arra való ember" kivezette a bûnbakot egy lakatlan vidékre, Isten úgy fogja kiûzni Sátánt az elhagyott és lakatlan földre (lásd: 23. hitelv).(4)

János látomása a millenniumról szemléletesen ábrázolja Sátán számûzetését. Látta, hogy az ezer esztendõ kezdetén egy angyal "megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán", és bezárta "a mélységbe" (Jel 20:2-3). Ez jelképesen tükrözi Sátán üldözõ és megtévesztõ tevékenységének átmeneti végét, "hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendõ" (Jel 20:3).

A János által használt "mélység" (görögül abüssos) kifejezés találóan ábrázolja a föld akkori állapotát.(5) A Krisztus eljövetelét közvetlen megelõzõ csapásoktól viharvert (Jel 16:18-21), és a gonoszok testével borított föld a teljes pusztulás színhelye.

E föld börtönébe zárt Sátánt "megkötözi" a körülmények bilincse. Mivel a földön egy élõ ember sincs, Sátán senkit sem kísérthet, sem nem üldözhet. Olyan értelemben van megkötözve, hogy nincs semmi tennivalója.

Események a millennium alatt

Krisztus a megváltottakkal a mennyben. A második adventkor Krisztus a mennybe viszi követõit, azokra a lakóhelyekre, amelyeket elkészített nekik az új Jeruzsálemben. Mint Mózes és az izraeliták, a megváltottak is hálatelt szívvel éneklik a szabadulás énekét – "a Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazak és igazságosak a te útaid, óh szentek Királya!" Jel 15:3).

A szentek uralkodnak Krisztussal. Krisztus a millenniumkor teljesíti azt az ígéretét, hogy a gyõzteseknek "hatalmat ad… a pogányokon" (Jel 2:26). Dániel látta, hogy Krisztus ellenségeinek elpusztítása után "az ország… és a hatalom és az egész ég alatt levõ országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének" (Dán 7:27). Akiket Krisztus feltámaszt az elsõ feltámadáskor, azok uralkodni fognak vele ezer esztendeig (Jel 20:4).

De milyen értelemben mondható, hogy a szentek uralkodnak, ha õk a mennyben vannak, és a gonoszok mind meghaltak? Uralkodásuk Krisztus kormányzásának egy fontos szakaszában való részvételt jelent.(6)

A gonoszok megítélése. János látta, hogy a millennium alatt a szentek ítélkezésben vesznek részt; látott "királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel" (Jel 20:4). Ez Sátán és angyalai megítélésének ideje, amit a Szentírás megemlít (2Pt 2:4; Júd 6). Ekkor valósul meg Pálnak az a kijelentése, hogy a szentek megítélik a világot, sõt még az angyalokat is (1Kor 6:2-3).(7)

A millenniumi ítélet nem azt határozza meg, ki üdvözül és ki kárhozik el. Ezt a második advent elõtt Isten dönti el. Akik nem támadtak fel, vagy nem változtak el, azok örökre elvesznek. Az az ítélet, amelyben az igazak is részt vesznek, arra szolgál, hogy választ adjon az igazaknak minden kérdésre, amely a gonoszok elvesztével kapcsolatban felmerülhet. Isten azt akarja, hogy vezetésében teljesen bízzon mindenki, akiknek örök életet adott, ezért bepillantást ad nekik kegyelme és igazságossága dolgaiba.

Képzeljük el, hogy a mennyben vagy, és nem találod ott egyik kedves hozzátartozódat, akinek ottlétére biztosan számítottál. Emiatt talán megkérdõjelezed Isten igazságosságát. Pontosan ilyen kétely volt az, amely elindította a bûn történelmét. Hogy ne legyen többé ilyen kételyre alkalom – és hogy soha többé ne támadjon fel a bûn -, a millenniumi ítéletnek ebben a szakaszában Isten minden kérdést megválaszol.

A jó és rossz közötti küzdelemnek ebben a részében a megváltottak döntõ szerepet játszanak. "Tanúsítják, hogy Isten milyen szeretettel és türelmesen viselte az elveszett bûnösök gondját, és ez az örökkévalóságra kielégítõ válasz részükre. Látják, hogy a bûnösök milyen meggondolatlanul és makacsul elutasították és elvetették Isten szeretetét. Megtudják, hogy a még látszólag kevésbé bûnösök is titokban ápolt csúnya önzésük miatt nem fogadták el Uruk és Megváltójuk értékrendjét."(8)

Sátán gondolkozási ideje. A millennium alatt Sátán nagy szenvedést él át. Mivel angyalaival ehhez az elhagyott földhöz van kötve, nem végezheti többé azt a megtévesztõ munkát, ami korábban állandóan elfoglalta idejét. Kénytelen Isten és törvénye elleni lázadásának következményeit szemlélni, és elgondolkozni azon a szerepen, amelyet a jó és gonosz közötti küzdelemben játszott. Csak félelemmel várhatja azt a szörnyû büntetést, amit az általa okozott sok rossz miatt el kell szenvednie.

Események a millennium végén

Az ezer év végén "a többi halottak" – a gonoszok – feltámadnak, és ezzel Sátán kiszabadul a tétlenség börtönébõl (Jel 20: 5-7). Újra becsapva a gonoszokat, "a szentek tábora" és "a szeretett város" [az új Jeruzsálem] ellen vezeti õket (Jel 20:9), amely Krisztussal ebben az idõben már leszállt a mennybõl.(9)

Krisztus és a város a szentekkel leszáll. Krisztus leszáll a földre a szentekkel és az új Jeruzsálemmel együtt, kettõs céllal. A millenniumi ítélet döntésének végrehajtásával véget vet a nagy küzdelemnek; megtisztítja és megújítja a földet, hogy felállíthassa örökkévaló országát. Ekkor a legteljesebb értelemben "az Úr lesz az egész földnek királya" (Zak 14:19).

A kárhozat feltámadása. Most elérkezett az a pillanat, amelyben Krisztus ígéretének megvalósulása teljessé lesz – hogy "mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az õ szavát" (Jn 5:28). A második adventkor, az elsõ feltámadás, "az élet feltámadása" alkalmával Krisztus elõhozta a halott igazakat sirjukból. Most pedig megtörténik a második feltámadás, "a kárhozat feltámadása", amelyrõl Krisztus szintén beszélt (Jn 5:29). A Jelenések könyve is utal erre a feltámadásra: "A többi halottak pedig [akik nem támadtak fel az elsõ feltámadáskor] meg nem elevenednek, mígnem betelik az ezer esztendõ" (Jel 20:5).

Sátán fogsága véget ér. Az ezer év végén a gonoszok feltámadása kiszabadítja Sátánt fogságából "egy kevés idõre" (Jel 20:3). Utoljára tesz kísérletet arra, hogy Isten kormányzata ellen harcoljon: "kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévõ népeket" (Jel 20:8). Munkája nem lesz nehéz, mivel a gonoszok ugyanolyan lázadó lelkülettel támadnak fel, mint amilyennel meghaltak.

A város megtámadása. Utolsó csalásával Sátán azt a reményt akarja ébreszteni a gonoszokban, hogy erõszakkal be tudják venni Isten országát. Összegyûjti a világ népeit, és a szeretett város ellen vezeti õket (Jel 20:8-9).(10) "A gonoszok, akik makacsul visszautasították az Isten városába való belépést Krisztus áldozatos engesztelésének érdemei által, most elhatározzák, hogy bebocsátást és uralmat szereznek ostrom és háború által".(11)

Az a tény, hogy a gonoszok, mihelyt Isten újból életet ad nekik, ellene fordulnak és megkísérlik megdönteni uralmát, bizonyítja Isten sorsukról hozott ítéletének helyességét. Így neve és jelleme, amelyet Sátán be akart mocskolni, mindenki elõtt igazolást nyer.(12)

A nagy fehér trón ítélete. János utal arra, hogy amikor Isten ellenségei körülveszik a várost, és felkészülnek a támadásra, Isten felállítja nagy fehér trónját. Amint az egész emberiség e trón körül találkozik – egyesek biztonságban a városon belül, mások rémülten a városon kívül a Bíró elõtt -, Isten végrehajtja az ítélet utolsó szakaszát. Errõl az idõrõl beszélt Krisztus, amikor ezt mondta: "Ott lesz sírás és fogak csikorgatása, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve" (Lk 13:28).

Az ítélet e szakaszának végrehajtásához Isten jegyzõkönyvei megnyílnak. "Majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik e könyvekbe voltak írva" (Jel 20:12). Ekkor Isten kimondja a végzetes ítéletet.

Miért kelti Isten ezeket az embereket életre? Csak azért, hogy újra véget vessen létezésüknek? A millennium alatt a megváltottaknak volt alkalmuk megvizsgálni, milyen igazságosan bánik Isten minden értelmes lénnyel a világegyetemben. Most az elveszettek is – beleértve Sátánt és angyalait – bizonyítják Isten útjainak igazságosságát.

E nagy fehér trónnál teljesednek Pál szavai: "Mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélõszéke elé" (Róm 14:10). Ott minden teremtmény – üdvözült és elbukott, megmentett és elveszett – meghajtja térdét, és megvallja, hogy Jézus Krisztus az Úr (Fil 2:10-11; vö. Ésa 45:22-23). Akkor Isten igazságosságának kérdése örökre megoldódik. Azok, akik örök életet kaptak, rendíthetetlenül hisznek benne. A bûn soha többé nem fogja megrontani a világegyetemet, sem tönkretenni lakóit.

Sátán és a bûnösök megsemmisülnek. Ítéletük kihirdetése után Sátán, valamint angyalai és emberi követõi azonnal megkapják büntetésüket. Meg kell halniuk örök halállal. "Istentõl a mennybõl tûz szálla alá, és megemészté" az elkárhozottakat (Jel 20:9). A föld egész felszíne olvadni látszik, és hatalmas tüzes tóvá változik "az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára" (2Pt 3:7). "Bosszúállás napja ez az Úrnak" (Ésa 34:8), amelyen elvégzi "szokatlan" munkáját (Ésa 28:21): elpusztítja ellenségeit. János ezt mondta: "És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tûznek tavába vettetik" (Jn 20:15). Az ördögnek és társainak szintén ez lesz a sorsa (Jel 20:10).

A Biblia szövegösszefüggése világossá teszi, hogy ez "a második halál" (Jel 21:8) a gonoszok teljes megsemmisülését jelenti. Akkor mit jelent az örökké égõ pokol fogalma? E kérdés figyelmes tanulmányozásából kiderül, hogy a Bibliában szó sincs ilyen pokolról vagy gyötrelemrõl.

1. Pokol. Bibliailag a pokol "az a hely és állapot, amelyben örök tûz által bûnhõdnek és megsemmisülnek a második halállal azok, akik elutasítják Istent és a Jézus Krisztusban felkínált üdvösséget."(13)

A Biblia magyar fordításai sokszor a "pokol" szót használják a héber seol és a görög hadés szó fordításaként. Ezek a kifejezések általában a sírt jelentik, ahol a halottak – igazak és gonoszok egyaránt – öntudatlan állapotban várnak a feltámadásra (lásd: a 25. fejezetet!). Mivel a pokol mai fogalma annyira eltér attól, amit ez a héber, illetve görög kifejezés jelent, számos modern fordítás kerüli a "pokol" szót, és egyszerûen átveszi a héber "seol" és a görög "hadés" szót.

Ezzel ellentlétben a görög geenna szó, amelyet az Újtestamentum magyar fordításai szintén a "pokol" szóval adnak vissza, olyan helyet jelent, ahol a megtéretlenek tûzben bûnhõdnek. Tehát a Bibliában a "pokol" nem mindig jelenti ugyanazt, és ez – mivel a különbség nincs feltüntetve – nagy zûrzavart okoz.

A geenna a héber Ge-Hinnom-ból, "Hinnom völgyé"-bõl, a Jeruzsálem déli részén elhelyezkedõ völgytorok nevébõl származik. Itt gyakorolta Izrael azt a pogány rítust, amelyben gyermekeket égetett el a Moloknak (2Krón 28:3; 33: 1,6). Jeremiás megjövendölte, hogy e bûn miatt az Úr ezt a völgyet "Öldöklés völgyé"-vé teszi, ahol addig temetik a halottakat, míg már nem lesz több hely számukra. Ezért a többi halott teste "az ég madarainak… lesz eledelül" (Jer 7:32-33; 19:6; Ésa 30:33). Kétségtelenül Jeremiás próféciája indította Izraelt arra, hogy a Ge-Hinnom völgyét a gonoszok megítélése helyének, utálat, büntetés és szégyen helyének tekintse.(14) Késõbbi rabbinikus hagyomány ezt a helyet égõ tetemek és hulladék helyének tartja.

Jézus a Hinnom tüzével a pokol tüzét ábrázolja (pl. Mt 5:22; 18:9). Tehát a Hinnom tüze jelképezi az utolsó ítélet megemészetõ tüzét. Jézus kijelentette, hogy ez a halál után történik (Lk 12:5), és hogy a pokol elpusztítja a testet és lelket egyaránt (Mt 10:28).

Milyen a pokol tüze? Vajon az emberek örökké égnek a pokolban?

2. A gonoszok sorsa. A Szentírás szerint Isten csak az igazaknak ígér örök életet. A bûn zsoldja a halál, nem pedig örök élet a pokolban (Róm 6:23).

A Szentírás azt tanítja, hogy a gonoszok "kivágattatnak" (Zsolt 37:9,34); elvesznek (Zsolt 37:20; 68:3). Nem élnek örökké tudatos állapotban, hanem elégnek (Mal 4:1; Mt 13:30,40; 2Pt 3:10). A gonoszok megsemmisülnek (Zsolt 145:20; 2Thessz 1:9; Zsid 2:14), elvesznek a földrõl (Zsolt 104:35).

3. Örök büntetés. Az Újtestamentum a gonoszok büntetésérõl szólva az "örök" szót használja. Ez a szó a görög aionios fordítása, és Istenre, emberre egyaránt vonatkozhat. Félreértés elkerülése végett tudnunk kell, hogy az aionios viszonylagos kifejezés; jelentését az a szó dönti el, amelyet közelebbrõl meghatároz. Tehát amikor a Szentírás az aionios ("örök") szót Istennel kapcsolatban használja, akkor azt jelenti, hogy az Õ léte végtelen – mert Isten halhatatlan. De amikor ezt a szót halandó lényre vagy romlandó dologra használja, akkor azt jelenti, hogy ameddig az a személy él vagy a dolog létezik.

Júdás 7. verse például azt mondja, hogy Sodoma és Gomora "örök tûznek büntetését" szenvedte. De azok a városok ma már nem égnek. Péter azt mondta, hogy a tûz azokat a városokat elhamvasztotta, végromlásra kárhoztatva õket (2Pt 2:6). Az "örök" tûz addig égett, amíg már nem volt mit elégetnie, és azután kialudt (lásd még: Jer 17:27; 2Krón 36:19!).

Hasonlóképpen amikor Krisztus a gonoszokat "az örök tûzre" juttatja (Mt 25:41), az a tûz, amely elégeti a gonoszokat, "olthatatlan" tûz lesz (Mt 3:12). Csak akkor alszik ki, amikor már nem marad semmi elégethetõ.(15)

Amikor Krisztus "örök büntetésrõl" beszél (Mt 25:46), akkor nem örökké tartó bûnhõdésre gondol. Úgy értette, hogy amint az örökélet – amit az igazak élveznek – folytatódik az örökkévalóság korszakain át, úgy a büntetés – amit a gonoszok elszenvednek – szintén örök lesz, de nem tartamában (mint örökké tartó gyötrõdés), hanem kihatásában, mint teljes és végérvényes büntetés. Azoknak vége, akik e büntetésben részesülnek, a második halál. Ez a halál örök, mert nem lesz és nem is lehet belõle feltámadás."(16)

Amikor a Biblia "örök megváltásról" (Zsid 9:12 – új kat. ford.), és "örök ítéletrõl" (Zsid 6:2) beszél, a megváltás és az ítélet örök hatásaira – és nem véget nem érõ folyamatára – utal. Ugyanígy, amikor örök büntetésrõl beszél, e büntetés hatásairól, és nem folyamatáról beszél. A gonoszok halála végleges lesz és örökkévaló.

4. Örökkön örökké tartó gyötrelem. A Szentírásban használt "örökkön örökké" kifejezésbõl (Jel 14:11; 19:3; 20:10) szintén arra lehet következtetni, hogy Sátán és a gonoszok megbüntetésének folyamata az egész örökkévalóságon át tart. De mint az "örök" esetében, itt is a személy vagy dolog, amit közelebbrõl meghatároz, dönti el, mit jelent az "örökkön örökké" kifejezés. Amikor Istennel van kapcsolatban, jelentése végérvényes – mert Isten halhatatlan; amikor halandó emberrel kapcsolatos, jelentése korlátozott.

Jó példa e kifejezés alkalmazására Edom megbüntetése. Ésaiás leírja, hogy Isten ezt az országot égõ szurokká változtatja, amely "éjjel és nappal el nem alszik", és füstje "örökre fölgomolyog". "Nemzetségrõl nemzetségre pusztán marad, soha örökké senki át nem megy rajta" (Ésa 34:9-10). Edom elpusztult, és ma már nem ég. Az "örökké" addig tartott, amíg teljesen el nem pusztult.

A teljes Szentírásból világos, hogy az "örökké" jelentésének határai vannak. Az Ótestamentum azt mondja, hogy egy rabszolga "mindörökké" szolgálhat urának (2Móz 21:6); hogy a gyermek Sámuelnek "örökké" a templomban kellett maradnia (1Sám 1:22); és Jónás azt hitte, hogy "örökre" a nagy hal gyomrában kell lennie (Jón 2:7). Az Újtestamentum hasonlóképpen használja ezt a kifejezést. Pál például azt tanácsolta Filemonnak, hogy "örökre" fogadja vissza Onésimust (Filem 15 – új prot. ford.) Mindezekben az esetekben az "örökre" azt jelenti, hogy "ameddig az az ember él".

Zsolt 92:8 azt mondja, hogy a gonoszok mindörökké elvesznek. A végsõ nagy tûzvészrõl prófétálva pedig Malakiás ezt mondta: "Eljön a nap, lángoló, mint a sütõkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevõ, mint a pozdorja, és megégeti õket az eljövendõ nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtok gyökeret, sem ágat" (Mal 4:1).

Egyszer majd tûz pusztítja el a gonoszokat – Sátánt, a gonosz angyalokat és a megtéretlen embereket -, gyökeret és ágat egyaránt; nem kell többé halálról vagy hadesrõl beszélni (lásd: e könyv 25. fejezetét!). Isten ezeket is örökre megsemmisíti (Jel 20:14).

Tehát a Biblia nagyon világossá teszi, hogy a büntetés, a második halál – nem a büntetés folyamata – örökre szól. E büntetésbõl nincs feltámadás, hatásai örökkévalók.

Temple érseknek igaza volt, amikor ezt állította: "Egy dolgot teljes bizonyossággal elmondhatunk: Nincs örökké tartó gyötrelem. Ha az emberek nem vették volna át az emberi lélek természetszerû elpusztíthatatlanságának görög és bibliátlan elképzelését, és ha ennek tudatában elolvasták volna az Újtestamentumot, nem az örökkévaló gyötrelem tanát értették volna meg belõle (az Újtestamentumból), hanem a megsemmisülés tanát. A tûz az, ami aiónian (örök), nem az élet, ami a tûzbe vettetik."(17)

Miután az Isten törvénye szerinti teljes büntetés az igazság követelményeinek eleget téve megtörtént, a menny és a föld az Úr igazságosságát hirdeti.

5. A büntetés elve. A halál a bûn végérvényes büntetése. A bûn következményekép mindazok, akik elutasítják az Isten által felkínált üdvösséget, örökre meghalnak. De egyesek égbekiáltó bûnöket követtek el, és ördögi módon örvendeztek, amikor másoknak szenvedést okoztak. Másoknak, akik viszonylag erkölcsös, békés életet éltek, a bûnük fõleg az volt, hogy elutasították a Krisztus által nyújtott üdvösséget. Igazságos-e az, hogy õk is ugyanazt a büntetést szenvedjék el?

Krisztus azt mondta, hogy "amely szolga tudta az õ urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg. Aki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevéssel büntettetik meg. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tõle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tõle" (Lk 12:47-48).

Kétségtelen, hogy azok, akik kifejezetten lázadtak Isten ellen, jobban fognak szenvedni, mint azok, akik ezt nem tették. De tudnunk kell azt, hogy a legnagyobb szenvedés az lesz számukra, amit Krisztus is elszenvedett, amikor úgy tudta, hogy halála a kereszten "a második halál". Jézusra ott a világ bûnei nehezedtek. Az Atyjától való szörnyû elszakadás, ami a bûn következménye volt, leírhatatlan lelki gyötrelmet okozott neki. Ez történik majd az elveszett bûnösökkel is. Amit vetettek, azt aratják – nemcsak ebben az életben, hanem a végsõ pusztuláskor is. Isten jelenlétében a bûntudat, amit bûneik miatt éreznek, leírhatatlan gyötrelmet okoz nekik. Minél bûnösebbek, annál nagyobb lesz a gyötrelmük. Sátán, a bûn felbujtója és kezdeményezõje fog a legjobban szenvedni.

A föld megtisztítása. Péter leírja, milyen lesz az Úr napja, amikor a bûn minden nyoma eltûnik, és ezt mondja: "Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levõ dolgok is megégnek" (2Pt 3:10).

A gonoszokat elpusztító tûz megtisztítja a földet a bûn szennyétõl. E föld romjaiból Isten "új eget és új földet" hoz elõ, "mert az elsõ ég és az elsõ föld elmúlt" (Jel 21:1). Errõl a megtisztított, újjáteremtett földrõl Isten számûzi a gyászt, fájdalmat és halált (Jel 21:4). Végül megszûnik a bûn okozta átok.

Az Úr eljövendõ napjáról beszélve, amikor a bûn és a megtéretlen bûnösök megsemmisülnek, Péter ezt mondja mindenkinek: "Milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét." Krisztus visszajövetelének ígéretére reménységgel építve jelentette ki: "Új eget és új földet várunk az õ ígérete szerint, melyekben igazság lakozik. Annakokáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplõ nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben" (2 Pt 3:11-14).

Az új földön, ahol igazság lakozik, Isten örök otthont ad a megváltottaknak, és tökéletes környezetet az örök élethez – szeretetet, örömöt és tanulási lehetõséget az Õ közelében, mert Isten ott lakik népével. A szenvedés és halál elmúlt. A nagy küzdelem befejezõdött, bûn nem lesz többé. Minden, élõ és élettelen azt hirdeti, hogy Isten szeretet; és Õ uralkodik örökké. Ámen. (Hitelvek – 27)

Egy fiú, miután túlélte a halálos veszedelmet, megkönnyebbülten mondta: "Az én otthonom a mennyben van, de nincs honvágyam." Hozzá hasonlóan sokan a halál közelségében a mennyet ‘a más helynél’ kívánatosabbnak tartják. De egy pillanat múlva gyõz a megfogható élethez – az itt és mosthoz – való ösztönös ragaszkodás. Ez az érzés akkor volna igazolható, ha a valóságnak megfelelnének azok a nézetek, amelyeket sokan a halál utáni életrõl vallanak. De a szentírási leírások és utalások szerint az az élet, amelyet Isten készít a megváltottaknak, annyira felülmúlja mostani életünket, hogy kevesen tétováznának, feladják-e ezt a világot az újért.

Az új föld jellemzése

Kézzelfogható valóság. A Biblia elsõ két fejezete elmondja, hogy Isten tökéletes világot teremtett az emberiség otthonául. A Biblia utolsó két fejezete hasonlóképpen arról beszél, hogy Isten tökéletes világot teremt az emberiség részére – de ez újjáteremtés, a föld helyreállítása a bûn okozta romlásból.

A Biblia újra és újra kijelenti, hogy a megváltottaknak ez az örök otthona valóságos hely lesz, amelyet valóságos testû és agyú emberek látnak, hallanak, érintenek, ízlelnek, szagolnak, megmérnek, ábrázolnak és teljes mértékben tapasztalnak. Isten az új földön fogja elhelyezni ezt a valóságos mennyet.

2 Péter 3. fej. tömören foglalja össze e fogalom szentírási háterrét. Péter az özönvíz elõtti világról mint "az akkori világról" beszél, amelyet a víz elpusztított. A második világ "a mostani… föld"; az a világ, amely tûz által megtisztul, hogy utat nyisson a harmadik világnak, az új földnek, amelyben "igazság lakozik" (6-7, 13. vers).[1] A "harmadik világ" ugyanolyan valóságos lesz, mint az elsõ kettõ.

Folytonosság és különbözés. Az "új föld" kifejezés mind folytonosságot, mind a jelenlegi földtõl való különbözést fejez ki.[2] Péter és János látomásban látta a tûz által minden szennytõl megtisztított, majdhelyreállított régi földet (2Pt 3:10-13; Jel 21:1).[3] Tehát az új föld mindenekelõtt ez a föld és nem valamilyen idegen hely. Megújítva bár, mégis ismerõs, ismert otthon marad. És jó, hogy ez így van! De új olyanértelemben, hogy Isten eltávolít a földrõl minden bûn okozta szennyet.

Az új Jeruzsálem

Az új Jeruzsálem ennek az új földnek a fõvárosa. Jeruzsálem héber jelentése "a béke városa". A földi Jeruzsálem ritkán felelt meg ennek a névnek, de az új Jeruzsálem pontosan ezt fogja tükrözni.

Összekötõ kapocs. Bizonyos értelemben a város összekapcsolja a mennyet és az új földet. A menny elsõsorban "eget" jelent. A Szentírás ezen a szón (1) a légköri eget (1Móz 1:20), (2) a csillagos eget (1Móz 1:14-17) és a "harmadik" eget – a Paradicsom helyét – (2Kor 12:2-4) érti. Ebben az összefüggésben a "menny" rokonértelmû lett a Paradicsommal, azzal a hellyel, ahol Isten trónja és lakóhelye van. Tágabb értelemben a Szentírás Isten birodalmát és uralmát, valamint az Õ uralkodását elfogadni kész embereket "a mennyek országának" nevezi.

Isten minden várakozást meghaladóan válaszol a "Miatyánkban" elmondott – "Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben úgy a földön is" – kérésre, amikor az új Jeruzsálemet elhelyezi a Föld bolygón (Jel 21:1-2). Õ nemcsak megújítja a földet, de meg is dicsõíti. Felülmúlva a bukás elõtti állapotát, a világegyetem fõvárosává lesz.

Fizikai jellemzés. János látomásba illõ kifejezésekkel rajzolja meg az új Jeruzsálem szépségét: a város olyan, "mint egy férje számára felékesített menyasszony" (Jel 21:2). A város fizikai tulajdonságainak leírásával valóságos voltát ábrázolja.

1. Világossága. Az elsõ jellegzetesség, amit János észrevett, amint nézte a "menyasszonyt, a Bárány feleségét", a "világossága" volt (Jel 21:9,11). Isten dicsõsége világítja meg a várost, feleslegessé téve a nap és a hold fényét (Jel 21:23-24). Semmilyen sötét sikátor nem csúfítja el az új Jeruzsálemet, mert falai és utcái áttetszõek, és "éjszaka…ott nem lesz" (Jel 21:25). "Nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg õket" (Jel 22:5).

2. Felépítése. Isten csak a legértékesebb anyagokat használta a város építéséhez. A fala jáspisból, "kristálytiszta… kõbõl" van (Jel 21:11, 18). Az alapokat tizenkét különbözõ drágakõ díszíti: jáspis, zafir, kalcedon, smaragd, szárdonix, sárdius, krizolit, berill, topáz, krizopráz, jácint, ametiszt (Jel 21:19-20).

Ezek a drágakövek azonban nem a fõ építõanyagok. Mert a város legnagyobb részét – épületeit és utcáit – Isten aranyból készítette (Jel 21:18, 21), olyan bõségesen használva ezt az értékes fémet, ahogy az emberek ma a betont használják. Ez az arany bármilyen ma ismert aranynál finomabb, mert János "tiszta üveghez hasonló" aranynak nevezi (Jel 21:18).

A városba tizenkét kapun lehet belépni. Minden egyes kapu egy-egy gyöngybõl készült. "A gyöngy a szenvedés gyümölcse: egy pici izgató anyag csúszik be az osztriga kagylójába, és ahogy a kis teremtés szenved, az izgató anyagot csillogó drágakõvé alakítja át. A kapuk gyöngybõl vannak. Bemeneteledrõl, az én bemenetelemrõl Isten saját végtelen szenvedése árán gondoskodott, amikor Krisztusban mindent megbékített önmagával."[4]

Ugyanolyan fontos ma a város felépítéséhez használt anyagok felsorolása, mint az a tény, hogy az angyal, aki megmutatta Jánosnak a várost, megmérte falait. Hogy megmérhetõ volt, hogy van magassága, hosszúsága és szélessége, azt tudatja a modern, adatokhoz igazodó emberrel, hogy a város valóságos hely.

3. Táplálék- és vízellátása. Isten trónjától, amely a város központjában van, folyik "az élet vizének tiszta folyója" (Jel 22:1). És mint egy soktörzsû indiai fügefa, az élet fája nõ "a folyóvízen innen és túl". Tizenkét gyümölcse tartalmazza azokat a létfontosságú elemeket, az öregedés, kimerültség és fáradtság ellenszerét, amelyeket az emberiség azóta nélkülöz, amióta Ádámnak és Évának el kellett hagynia Édent (Jel 22:2; 1Móz 3:22). Akik ennek a fának a gyümölcsét eszik, azoknak nincs szükségük éjszakai pihenésre (vö. Jel 21:25), mert az új földön soha nem éreznek fáradtságot.

Örök otthonunk

A Biblia világossá teszi, hogy végül az üdvözültek örökölni fogják ezt a földet (Mt 5:5; Zsolt 37:9, 29; 115:16). Jézus megígérte, hogy követõinek "helyet készít" Atyja házában (Jn 14:1-3). Ahogy már említettük, a Szentírás szerint az Atya trónja és mennyei székhelye az új Jeruzsálemben lesz, amely leszáll erre a földre (Jel 21:2-3, 5).

Városi otthonok. Az új Jeruzsálem az a város, amelyet Ábrahám várt (Zsid 11:10). E hatalmas városon belül készít Krisztus "lakóhelyet" (Jn 14:2) – valódi otthonokat.

Vidéki otthonok. De a megváltottak nem lesznek az új Jeruzsálem falai közé zárva. Õk öröklik a földet. Városi otthonukból a megváltottak kimennek vidékre, hogy megtervezzék és felépítsék megálmodott otthonukat; hogy növényeket termeljenek; hogy arassák és egyék azok termését (Ésa 65:21).

Otthon Istennel és Krisztussal. Az új földön Jézus tanítványainak tett ígérete mindörökre beteljesedik: "Hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:3). Krisztus testet öltésének célja: "velünk az Isten" – végül megvalósul. "Imé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az õ népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az õ Istenök" (Jel 21:3). Itt az üdvözülteknek az lesz a kiváltságuk, hogy az Atya és a Fiú jelenlétében – az Õ társaságukban – élhetnek.

Élet az új földön

Milyen lesz az élet az új földön?

Uralkodás Istennel és Krisztussal. Isten bevonja a megváltottakat országának ügyeibe. "Isten és a Bárány trónusa lesz benne (a városban): szolgái imádják õt…és uralkodnak örökkön-örökké" (Jel 22:3-5 – új prot. ford; vö: 5:10).

Nem tudjuk, mire terjed ki uralmuk. De feltehetõen a megváltottak egyik fontos feladatukként mint Krisztus követei fognak szolgálni a világegyetemben, bizonyságot téve Isten szeretetének megtapasztalásáról. Legnagyobb örömük Isten dicsõítése lesz.

Fizikai tevékenységek az új földön. Az új földön az élet a legigényesebbek érdeklõdését is leköti majd az örökkévalóságon át. Egy pillantás a megváltottak által végezhetõ tevékenységkínálatra fokozza a menny utáni vágyunkat, pedig még el sem kezdõdött a lehetõségek felsorolása.

Ismerjük a szentírási ígéreteket, hogy a megváltottak "házakat építenek és bennök lakoznak" (Ésa 65:21). Az építkezés tervezéssel, szerkesztéssel, berendezéssel jár, és az átalakítás és átépítés lehetõségével. A "lakoznak" szóból a mindennapi élet sokszínû tevékenységére következtethetünk.

Az egész új földi lét fontos célja helyreállítani azt, ami Isten eredeti teremtési terve volt. Édenben Isten kertet adott az elsõ emberpárnak, "hogy mívelje és õrizze azt" (1Móz 2:15). Ha az új földön – ahogy Ésaiás mondta – szõlõket plántálnak, bizonyosan gyümölcsösöket és gabonamezõket is? Ha – ahogy a Jelenések jelzi – hárfákon játszanak, miért ne játszanának trombitán és más hangszereken is? Isten volt az, aki az emberiségbe plántálta az alkotás vágyát, és a korlátlan lehetõségek világába helyezte õket (2Móz 1:28-31).

Társadalmi élet az új földön. Meg fogjuk látni, hogy az örökkévalóságban örömünket nagy részben az egymással való kapcsolatunk jelenti.

1. Barátok és a család. Megismerjük-e barátainkat és rokonainkat, miután megdicsõültünk és Jézus képmására átváltoztunk? Krisztust feltámadása után tanítványai minden nehézség nélkül felismerték. Mária felismerte hangját (Jn 20:11-16), Tamás a fizikai megjelenését (Jn 20: 27-28), az emmausi tanítványok pedig a szokásait (Lk 24:30-31, 35). Ábrahám, Izsák és Jákób a mennyek országában is viselni fogják nevüket és személyiségüket (Mt 8:11). Feltehetõen az új földön is fenntartjuk kapcsolatainkat azokkal, akiket most ismerünk és szeretünk.

Valójában az ottani kapcsolataink azok – és nemcsak a családunkkal és jelenlegi barátainkkal -, amelyek miatt a menny a mi reménységünk. A sok anyagi ajándék "eltörpül majd az Istennel az Atyával, a Megváltóval, a Szentlélekkel, az angyalokkal, valamint minden nép, törzs, nyelv és nemzet szentjeivel, saját családunkkal való örök értékû kapcsolatokkal összehasonlítva… Nem lesz többé meghiúsult élet, széthullott család, megromlott kapcsolat.

Mindenki ép és egészséges lesz. A testi és szellemi összetartozás teszi a mennyet és az örökkévalóságot a tökéletes beteljesüléssé."[5]

"A szeretet és a rokonszenv, amelyet Isten plántált a lélekbe, a legszebb és legigazabb kifejezésre jut. A bûntelen kapcsolat a szent lényekkel, a harmonikus együttlét a szent angyalokkal és minden kor hûségeseivel… – mind hozzájárul a megváltottak boldogságához."[6]

2. Házasság? Krisztus néhány kortársa megemlítette a töbszörösen megözvegyült asszony esetét, akinek összesen hét férje volt. Megkérdezték Jézust: kinek a felesége lesz ez az asszony a feltámadás után. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük, milyen végtelen bonyodalom származna abból, ha e földön kötött házasságok megismétlõdnének a mennyben. Krisztus válasza mennyei bölcsességrõl tesz bizonyságot: "A feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben" (Mt 22:29-30).

Vajon a megváltottak nélkülözni fogják akkor a házassággal most járó ajándékokat? A megváltottak az új földön nem lesznek megfosztva semmi jótól! Isten azt ígérte, hogy "nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek" (Zsolt 84:12). Ha ez igaz ebben az életben, mennyivel inkább igaz lesz az eljövendõben.

A házasság lényege a szeretet. A szeretet kifejezésébõl öröm fakad. A Szentírás ezt mondja: "az Isten szeretet", és "teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörûségek vannak örökké" (1Jn 4:8; Zsolt 16:11). Az új földön senki sem lesz hiányában sem a szeretetnek, sem az örömnek vagy gyönyörûségnek. Senki sem fogja érezni, hogy egyedül van vagy üres az élete és nem szeretik.

Bízhatunk abban, hogy a szeretõ Teremtõ, aki azért hozta létre a házasságot, hogy örömet nyújtson a mostani világban, valami jobbat fog adni az eljövendõben – valami olyant, ami annyival szárnyalja túl a házasságot, amennyivel az új világ a jelenlegit.

Szellemi élet az új földön

Az értelem helyreállítása. Az élet fájának "levelei a népek gyógyítására szolgálnak" (Jel 22:2 – új prot. ford). Az a gyógyítás, amirõl a Jelenések könyve beszél, több mint a jelenlegi "gyógykezelés"; ez "helyreállítást" jelent, mivel ott soha senki nem lesz beteg (Ésa 33:24, 20). Amikor esznek az élet fájáról, a megváltottak kinövik a századokig tartó bûn okozta testi és szellemi károkat. Visszaalakulnak Isten képmására.

Korlátlan lehetõségek. Az örökkévalóság korlátlan értelmi fejlõdést kínál. Az új földön "a halhatatlan lények soha nem csökkenõ örömmel fogják a eremtõ hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait fürkészni. Ott nem lesz Isten elfelejtésére kísértõ kegyetlen, ámító ellenség. Minden tehetség fejlõdik, minden képesség gyarapszik. A tanulás nem fogja elménket fárasztani, és erõnket kimeríteni. A legnagyobb vállalkozások is véghezvihetõk, a legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetõk. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik az értelmi, lelki és testi képességeket."[7]

Lelki tevékenységek az új földön. Krisztus nélkül értelmetlen lenne az örök élet. Az örökkévalóságon át a megváltottak éhezni és szomjúhozni fognak arra, amit még Jézusról megtudhatnak – hogy mindjobban megérthessék életét és munkáját; hogy többet beszélhessenek vele; hogy az el nem bukott világoknak többször tehessenek bizonyságot páratlan szeretetérõl; hogy jellemük még jobban tükrözze az övét. A megváltottak Jézusért és Jézussal élnek majd. Teljes örömmel örökre megnyugodnak benne.

Krisztus azért élt, hogy szolgáljon (Mt 20:28), és ugyanilyen életet kíván követõitõl is. Már maga az jutalom, hogy vele dolgozhatunk. És a kapcsolatot, amely ebbõl fejlõdik, azon a nagyobb áldáson és kiváltságon kívül kínálja, hogy vele dolgozhatunk az új földön. Ott az "õ szolgái szolgálnak néki" (Jel 22:3) nagy örömmel és gyönyörûséggel.

Bár a megváltottaknak alkalmuk lesz kutatni Isten kincsesházát a természetben, a legkedveltebb tudomány a kereszt tudománya lesz. Amikor az értelem újra eljut az Isten eredeti szándéka szerinti magas szintre, és elmúlik a bûn okozta vakság, az ember megérti a lelki igazságokat úgy, amire itt csak vágyódik. A megváltásról – amelynek mélysége, magassága és szélessége minden képzeletet meghalad – fognak tanulni és énekelni az örökkévalóságon át. E tanulmány által a megváltottak elõtt az igazság egyre nagyobb távlatai nyílnak meg úgy, ahogy az igazság Jézusban van.

Az üdvözültek hétrõl hétre összegyûlnek szombati istentiszteletre: "És lesz, hogy… szombatról szombatra eljõ minden test engem imádni, szól az Úr" (Ésa 66:23).

Nem lesz többé…

Minden rossz véget ér. Az új földrõl szóló legbátorítóbb ígéretek egy része azt mondja el, hogy mi nem lesz ott. "Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem veszõdség, mert a régi világ elmúlt" Jel 21:4 – új kat. ford.).

Ezek a bajok örökre eltûnnek, mert Isten eltörli a bûn minden formáját, megsemmisíti minden baj okát. A Szentírás az élet fáját mint az új föld részét említi, de soha nem beszél a jó és gonosz tudásának fájáról, vagy a kísértés bármely más forrásáról. Azon a csodálatos helyen sohasem kell a keresztényeknek harcolni a világgal, a testtel, sem az ördöggel.

Az új föld "új" marad a bûntõl szennyezett régi Föld-bolygó bevándorlóinak özöne ellenére. Ez a tény a biztosítéka, hogy nem lesznek ott "gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok" (Jel 21:8 – új kat. ford., 22:15). Istennek ki kell zárnia õket onnan, mert bármilyen bûn megjelenik, az rombol.

Eltûnik "az átok minden nyoma… csak egy emléke marad: Megváltónk örökre viselni fogja kereszthalálának nyomait. A bûn kegyetlen munkájának semmi emléke nem marad, csak a sebhelyek Krisztus fején, oldalán, kezén és lábán. A megdicsõült Krisztust szemlélve, a próféta így szól: ‘Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellõle, és ott van az Õ hatalmának rejteke’ (Hab 3: 4)… A Golgota sebei a Megváltót dicsõítik és hatalmát hirdetik az örök korokon át."[8]

A régiekrõl említés sem történik. Az új földön – mondja Ésaiás – "a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak" (Ésa 65:17). A 16. versbõl nyilvánvaló, hogy a régi élet bajait a megváltottak elfelejtik. Viszont nem fogják elfelejteni azokat a jó dolgokat, amelyeket Isten cselekedett – megmentõ nagy kegyelmét, amely nélkül a bûn elleni egész küzdelem hiába lett volna. A szentek saját tapasztalata – amelyet Krisztus megmentõ kegyelmérõl szereztek – bizonyságtevésük lényege lesz az örökkévalóságon át.

Ezenkívül a bûn története fontos része annak a biztosítéknak, hogy "nem lészen kétszer veszedelem" (Náh 1:9). A bûn szomorú következményeinek a gondolata örök elrettentésként szolgál mindenki részére, aki valamikor is ennek az öngyilkos útnak a választására érezne újra kísértést. Bár a múlt eseményei fontos célt szolgálnak, a menny légköre e borzasztó emlékeket megtisztítja a fájdalomtól. Isten azt ígérte, hogy emlékeik nem váltanak ki a megváltottakban bûntudatot, megbánást, csalódást, fájdalmat sem bosszúságot.

Az új teremtésbe vetett hit áldásai

Az új földrõl szóló tanítás iránti hitük nagyon sok gyakorlati áldást jelent a keresztényeknek.

Bátorítás a szenvedésben való kitartásra. Krisztus "az elõtte levõ öröm helyett – a gyalázattal nem törõdve – vállalta a keresztet" (Zsid 12:2 – új prot. ford.). Pál felbátorodott, amikor az eljövendõ dicsõségre gondolt: "Azért nem csüggedünk… Mert a mi pillanatnyi könnyû szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsõséget szerez nékünk" (2Kor 4:16-17).

A jutalom örömét és bizonyosságát adja. Maga Krisztus mondta: "Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bõséges a mennyekben" (Mt 5:12). Pál hangsúlyozza: "Ha valakinek munkája… megmarad, jutalmát veszi" (1Kor 3:14).

Erõt ad a kísértéssel szemben. Mózes el tudott szakadni "a bûnnek… gyönyörûségétõl" és "Egyiptom kincseitõl", "mert a megjutalmazásra tekintett" (Zsid 11: 25-26).

Érezteti a menny elõízét. A keresztény jutalmát nemcsak a jövõ hozza meg (Ef 1:14). Krisztus szólt így: "Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz" (Jel 3:20). "És amikor Krisztus jön, mindig magával hozza a mennyet." A vele való beszélgetés: "a menny a szívben; a dicsõség kezdete; az üdvösség elõíze."[9]

Gyümölcsözõbbé tesz. Egyesek szerint a keresztényeket annyira a menny érdekli, hogy e világ számára értéktelenek. De a keresztények pontosan az elkövetkezõ életbe vetett hitük miatt állnak azon a szilárd alapon, ahonnan megmozgatják a világot. Ahogy C. S. Lewis megjegyezte: "Ha a történelmet olvasod, azt fogod találni, hogy pontosan azok a keresztények tették a legtöbbet a mostani világért, akik a legtöbbet gondoltak az eljövendõre… Azért lettek a keresztények olyan eredménytelenek a jelenlegi világban, mert csaknem elfeledkeztek a jövendõrõl. Legyen célod a menny, és megkapod ‘benne’ a földet is; legyen célod a föld, és egyik sem lesz a tied."[10]

"A bölcs ember nagyobb gonddal farag márványszobrot, mint épít hóembert".[11] Az a keresztény, aki örökké akar élni, természetesen nagyobb gonddal rendezi el életét (és ezért biztatóbb hatással van a társadalomra), mint az az ember, aki veszendõnek tartja magát, olyannak, aki csak azért született, hogy elmúljon.

A "mennyei, a Szentlélek által támogatott dolgokkal való foglalkozásnak hatalmas átalakító ereje van. Emelkedetté teszi a lelket és nemesíti. Látótere és látóképessége megnõ, és a látható és láthatatlan dolgok viszonylagos arányát és értékét helyesebben ítéli meg."[12]

Bemutatatja Isten jellemét. A világ, ahogy azt ma látjuk, igen hamis színben tünteti fel Isten jellemét és e bolygóval kapcsolatos eredeti tervét. A bûn annyira megrontotta a föld fizikai környezetét, hogy sokan nehezen tudnak kapcsolatot elképzelni a Mózes elsõ és második könyvében ábrázolt paradicsom és a világunk között. Most a túlélésért vívott állandó harc jellemzi az életet. Még a hívõk élete – akiknek küzdeniük kell a világgal, a testtel és az ördöggel – sem képviseli pontosan Isten eredeti tervét. A megváltottak részére tervezett világ, amelyet nem érint Sátán befolyása, az a világ, amelyben egyedül Isten szándéka valósul meg, és mutatja be igazán Isten jellemét.

Istenhez vonz bennünket. A Biblia végül megrajzolja az új földet, azért is, hogy a vallástalan embert Krisztushoz vonzza. Vannak, akik tiltakoznak annak hallatán, hogy "az édeni szépségében helyreállított föld, amely olyan valóságos, mint ‘a föld most’, lesz a szentek végsõ otthona", ahol "nem lesz bánat, fájdalom és halál, és egymást szemtõl szembe" látják és megismerik.

"Ez nem lehet igaz – mondják -, hiszen éppen ez felel meg a világnak; pontosan ez az, amit a gonoszok szeretnének."

Sokan – úgy tûnik – "azt gondolják, hogy a vallás… végsõ jutalmával valami olyasmi lehet, amire a világ nem vágyhat; és amikor bármilyen boldog állapotról van szó, amire az ember szíve bukott állapotában igazán vágyik, annak – véleményük szerint – nincs köze az igaz valláshoz"[13] De semmi sem lehet távolabb az igazságtól.

Isten azzal, hogy bemutatja, mit készített az Õt szeretõknek, meg akarja szabadítani az embereket az evilági kötelékeiktõl, hogy segítsen nekik felismerni az eljövendõ világ értékét, és bepillantást nyújtani azokba a csodálatos dolgokba, amelyeket egy szeretõ Atya készített.

Örökké új
 
Ezen a régi földön gyakran mondják, hogy "minden jó dolog véget ér". Az új földdel kapcsolatos legjobb hír az, hogy soha nem ér véget. Valósággá lesz, amit a "Halleluja kórus" szövege mond: "E világnak országai a mi Urunkéi és az õ Krisztusáéi lettek, aki örökkön-örökké uralkodik" (Jel 11:15: vö. Dán 2:44; 7:27). A Szentírás azt is mondja, hogy minden teremtés együtt énekeli a dicsõítõ éneket: "A királyi székben ülõnek és a Báránynakáldás és tisztesség és dicsõség és hatalom örökkönörökké" (Jel 5:13).

"A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bûn, és nincsenek bûnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes összhang és boldogság tölti be. Tõle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élõk és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhõtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet."[14]

Isten törvényének magasztos elveit a Tízparancsolat foglalja magában, és Krisztus élete szemlélteti. Ezek az elvek minden kor minden emberére kötelezõek. Kifejezik Isten szeretetét, valamint az ember viselkedésére és kapcsolataira kiterjedõ akaratát és szándékát. E szabályok képezik az Isten és népe közötti szövetség alapját és Isten ítéletének mércéjét. A Szentlélek közremûködésével megmutatják, mi a bûn, és ráébresztik az embert arra, hogy szüksége van Megváltóra. Az üdvösség kegyelembõl van, és nem cselekedetekbõl, de gyümölcse a Tízparancsolat iránti engedelmesség. Az engedelmesség fejleszti a keresztény jellemet és a jóság érzetét kelti az emberben. Bizonyítja, hogy szeretjük az Urat, és érdeklõdünk embertársaink sorsa iránt. A hitbõl való engedelmesség tanúsítja, hogy Krisztusnak van hatalma életünk átalakítására, és ez hitelt ad a keresztény bizonyságtevésnek. (Hitelvek – 18)

Minden szem a hegyre szegezõdött. A hegy ormát egyre sötétedõ sûrû felhõ takarta, amely egyre lejjebb ereszkedett, és végül az egész hegyet titokzatosság borította. A sötétbõl villámok cikáztak, és mennydörgés visszhangzott. "Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tûzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala… És a kürt szava mindinkább erõsödik vala" (2Móz 19:18-19). Isten jelenlétének ez a megnyilatkozása olyan hatalmas volt, hogy az egész Izrael remegett.

A mennydörgés és kürt hangja hirtelen elhallgatott. Félelmetes lett a csend. Isten a hegyen állt. Sûrû sötétség vette körül, és megszólalt a sötétbõl. Népe iránti mélységes szeretettõl indítva kihirdette a Tízparancsolatot. Mózes így szólt: "Az Úr a Sínai-hegyrõl jött… tízezer szent közül jelent meg, jobbja felõl tüzes törvény vala számukra. Bizony szereti õ a népeket! Mind kezednél vannak az õ szentjei, odaszegõdnek a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet" (5Móz 33:2-3).

Amikor Isten a Sinai-hegyrõl kihirdette a törvényt, nemcsak a világegyetem fenséges és legfõbb tekintélyeként, hanem népe megváltójaként is kinyilatkoztatta magát (2Móz 20:2). Mivel Õ Megváltó, nemcsak Izraelnek, hanem az egész emberiségnek megparancsolta (Préd 12:15), engedelmeskedjenek a tíz tömör, minden részletre kiterjedõ és határozott szabálynak, amely magában foglalja az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit.

Isten így szólt:

"Ne legyenek néked idegen isteneid én elõttem.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltõnszeretõ Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, akik engem gyûlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.

Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az õ nevét hiába felveszi.

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belõl van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád tenéked.

Ne ölj.

Ne paráználkodjál.

Ne lopj.

Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.

Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé" (2Móz 20:3-17).

A törvény természete

Isten törvénye – a Tízparancsolat – Isten jellemének tükörképe, amely az erkölcsi, a lelki és a minden részletre kiterjedõ, egyetemes elveket foglalja magában.

A törvényadó jellemének tükörképe. A Szentírás Isten tulajdonságaival azonosítja Isten törvényét. Akárcsak Isten, "az Úrnak törvénye tökéletes", és "az Úrnak parancsolata világos" (Zsolt 19:8-9). "A törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó" (Róm 7:12). "Minden te parancsolatod igazság. Régtõl fogva tudom a te bizonyságaid felõl, hogy azokat örökké állandókká tetted" (Zsolt 119:151-152). Valóban "minden parancsolatod igaz" (Zsolt 119:172).

Erkölcsi törvény. A Tízparancsolatban Isten elmondja, hogyan kell az embernek viselkednie. A Tízparancsolat meghatározza Teremtõnkkel és Megváltónkkal való viszonyunkat és embertársaink iránti kötelességünket. A Szentírás Isten törvényének áthágását bûnnek nevezi (1Jn 3:4).

Lelki törvény. "A törvény lelki" (Róm 7:14). Ezért a törvénynek csak a Lélek gyümölcseit termõ lelki ember tud engedelmeskedni (Jn 15:4; Gal 5:22-23). Isten Lelke teszi képessé az embert Isten akaratának cselekvésére (ApCsel 1:8; Zsolt 51:11-14). Ha Krisztusban maradunk, megkapjuk a szükséges erõt ahhoz, hogy dicsõségére gyümölcsöt teremhessünk (Jn 15:5).

Az emberi törvények csak a látható cselekedetekre vonatkoznak. A Tízparancsolatnak azonban "nincs határa" (Zsolt 119:96); legtitkosabb gondolatainkra, vágyainkra és érzéseinkre is kiterjed, mint amilyen a féltékenység, irigység, kívánság és becsvágy. A Hegyibeszédben Jézus hangsúlyozta a törvény lelki kiterjedését, megvilágítva azt, hogy a törvény áthágása a szívben kezdõdik (Mt 5:21-22, 27-28; Mk 7:21-23).

Pozitív törvény. A Tízparancsolat több mint a tilalmak rövid sorozata. A Tízparancsolat nagy horderejû elveket tartalmaz. Nemcsak arra terjed ki, hogy mit nem szabad cselekednünk, hanem arra is, hogy mit kell cselekednünk. Nemcsak tartózkodnunk kell a bûnös cselekedetektõl és gondolatoktól; meg kell tanulnunk jóra használni istenadta képességeinket és ajándékainkat. Tehát minden nemleges parancsnak van egy igenlõ párja.

Például a hatodik parancsolatnak: "Ne ölj!" pozitív oldala is van: "õrizd az életet!" "Isten azt akarja, hogy követõi igyekezzenek mindazok jólétét és boldogságát elõsegíteni, akik befolyásuk hatókörébe kerülnek. Mélyebb értelemben az evangéliumi megbízás – a megváltás és a Jézus Krisztusban való örök élet jó híre – a hatodik parancsolatban foglalt igenlõ elven alapszik."[1]

A Tízparancsolat törvényét "nem a tiltás, hanem az irgalom felõl kell megközelíteni. Tilalmai az engedelmességbõl származó boldogság biztosítékai. Ha Krisztusban fogadjuk el, a Tízparancsolat megtisztítja jellemünket, s ezáltal boldoggá tesz bennünket az örökkévalóságban. Az engedelmes ember számára a Tízparancsolat védõfalat jelent. Isten jóságát szemléljük benne, aki az igazság változhatatlan elveinek kinyilatkoztatása által meg akarja oltalmazni az embert a törvényszegés okozta minden rossztól."[2]

Egyszerû törvény. A Tízparancsolat mindenre kiterjed a maga egyszerû tömörségében. E parancsolatok olyan rövidek, hogy egy gyermek is hamar megtanulhatja kívülrõl azokat, mégis olyan sokrétûek, hogy minden elõfordulható bûnt érintenek.

"Isten törvényében nincs titokzatosság. Mindenki megértheti a benne foglalt nagy igazságokat. A legszerényebb képességû ember is megértheti rendelkezéseit, életét és jellemét a benne foglalt mennyei zsinórmértékhez igazíthatja."[3]

Elvek törvénye. A Tízparancsolat minden helyes elv összefoglalása – minden idõk emberiségének szól. A Szentírás ezt mondja: "Istent féljed, és az õ parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fõdolga!" (Préd 12:15).

A Tízparancsolat – a Tíz Ige (2Móz 34:28) – két részbõl áll. Ezt jelzi a két kõtábla, amelyekre Isten ráírta (5Móz 4:13). Az elsõ négy parancsolat Teremtõnk és Megváltónk iránti kötelességünket, az utolsó hat pedig az emberek iránti kötelességünket szabályozza.[4]

Ez a két részre osztás a szeretet két nagy alapelvébõl származik, amelyek alapján Isten irányítja országát: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl és teljes lelkedbõl és minden erõdbõl és teljes elmédbõl; és a te felebarátodat, mint magadat" (Lk 10:27, vö. 5Móz 6:4-5; 3Móz 19:18). Aki követi ezeket az elveket, az összhangban lesz a Tízparancsolattal, mert a parancsolatok ezeket az elveket részletesebben fejezik ki.

Az elsõ parancsolat az igaz Isten kizárólagos imádását írja elõ. A második megtiltja a bálványimádást.[5] A harmadik elítéli Isten nevének tiszteletlen emlegetését, beleértve a hamis esküt. A negyedik a szombat megtartására szólít, és az igaz Istent a menny és föld Teremtõjeként mutatja be.

Az ötödik parancsolat kimondja, hogy a gyermekek engedelmeskedjenek szüleiknek, Isten olyan eszközeinek, akiknek tovább kell adniuk kinyilatkoztatott akaratát az utánuk következõ nemzedékeknek (lásd: 5Móz 4:6-9; 6:1-7!). A hatodik védi az életet mint szent dolgot. A hetedik megparancsolja az erkölcsi tisztaságot, és oltalmazza a házastársi kapcsolatot. A nyolcadik védi a tulajdont. A kilencedik õrzi az igazmondást, és óv a becstelenségtõl. A tizedik pedig minden emberi kapcsolat gyökerét érinti, mert megtiltja a mások tulajdonának kívánását.[6]

Páratlan törvény. A Tízparancsolatnak az a csodálatos sajátossága, hogy Isten az egész nép számára hallhatóan mondta e szavakat (5Móz 5:22). Nem bízta ezt a törvényt a feledékeny emberi értelemre, hanem a parancsolatokat saját újjával véste két kõtáblára, amelyeket a templom frigyládájában kellett õrizni (2Móz 31:18; 5Móz 10:2).

Isten úgy segítette Izraelt a parancsolatok alkalmazásában, hogy kiegészítõ törvényeket adott, amelyek részletezték a vele és egymással való viszonyukat. E törvények egyrészt Izrael polgári ügyeire összpontosultak (polgári törvények), másrészt a szentélyszolgálat szertartásait szabályozták (ceremoniális törvények). Isten e kiegészítõ törvényeket közvetítõn, Mózesen keresztül közölte a néppel, aki beírta ezeket a "törvénykönyvbe", és azt az Isten "szövetségládája oldalához" tette (5Móz 31:25-26) – nem a ládába, ahova Isten legfõbb kinyilatkoztatását, a Tízparancsolatot helyezte. Ezeket a kiegészítõ törvényeket Mózes törvényének könyveként (Józs 8:31; Neh 8:1; 2Krón 25:4), vagy egyszerûen Mózes törvényeként (2Kir 23:25; 2 Krón 23:18) ismerték.[7]

Gyönyörûséges törvény. Isten törvénye megérinti a lelket. Így szólt a zsoltáríró: "Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!" "Inkább szeretem… a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat". Még amikor "nyomorúság és keserûség ért engem… a te parancsolataid gyönyörûségeim nékem" (Zsolt 119:97, 127, 143). Azoknak, akik szeretik Istent, "az õ parancsolatai… nem nehezek" (1Jn 5:3). A törvényszegõk tartják a törvényt súlyos igának, hiszen a bûnös ember "az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti" (Róm 8:7).

A törvény célja

Isten azért adta a törvényt, hogy általa népe sok-sok áldásban részesüljön, és olyan kapcsolatba léphessen vele, amely üdvösségét munkálja. Figyeljük meg az alábbi jellegzetes célokat:

Kinyilatkoztatja Istennek akaratát az emberiségnek. A Tízparancsolat – mint Isten jellemének és szeretetének kifejezõje – kinyilatkoztatja, mi Isten akarata és célja az emberiséggel. Isten tökéletes engedelmességet kíván, "mert ha valaki az egész törvényt megtarja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bûnös" (Jak 2:10). A törvény – mint az élet szabálya – iránti engedelmesség elengedhetetlen az üdvösséghez. Krisztus ez mondta: "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19:17). És ez az engedelmesség csakis a bennünk lakozó Szentlélek segítségével lehetséges.

Isten szövetségének alapja. Mózes leírta a Tízparancsolatot – egyéb magyarázó törvényekkel együtt – a szövetség könyvének nevezett könyvbe (2Móz 20:1-24:8).[8] Késõbb a Tízparancsolatot "a szövetségnek tábláiként" nevezte, jelezve ezzel fontosságukat, mert az örökkévaló szövetség alapját képezik (5Móz 9:9; vö. 4:13. Egyéb tájékoztatást a szövetségrõl lásd: e köny 7. fejezetében!).

Az ítélet mércéje. "Minden parancsolatod igaz", ugyanúgy, mint Isten (Zsolt 119:172). Ezért a törvény az igazság zsinórmértéke. Isten nem lelkiismeretünk, hanem ezeknek az igaz elveknek az alapján fog megítélni mindnyájunkat. "Az Istent féljed, és az õ parancsolatait megtartsad" – mondja a Szentírás – "…mert minden cselekedetet az Isten ítéletre elõhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12:15-16; vö. Jak 2:12).

Az emberek lelkiismerete különbözõ. Egyeseké "erõtelen", míg másoké "megfertõztetett", "gonosz" vagy "meg van bélyegezve" (1Kor 8:7, 12; Tit 1:15; Zsid 10:22; 1Tim 4:2). Mint az órát, bármilyen jól is mûködik, pontos mércéhez kell "beállítani", hogy használható legyen. Lelkiismeretünk azt mondja, helyesen kell cselekednünk, de azt nem mondja meg, hogy mi a helyes. Csak az Isten nagy mércéjéhez – törvényéhez – igazított lelkiismeret tarthat vissza bennünket a bûnbeeséstõl.[9]

Megmutatja, mi a bûn. A Tízparancsolat nélkül az ember nem láthatja tisztán Isten szentségét, saját bûnösségét és a megtérés szükségességét.

Ha az ember nem tudja, hogy áthágta Isten törvényét, elveszett állapotát sem érzékeli, és azt sem, hogy szüksége van Krisztus engesztelõ vérére.

A törvény olyan, mint a tükör (lásd: Jak 1:23-25!), amelyben az ember meglátja valóságos állapotát. Azok, akik belenéznek, Isten igaz jellemével ellentétben meglátják jellemük fogyatékosságait. Tehát az erkölcsi törvény megmutatja, hogy Isten elõtt az egész világ bûnös (Róm 3:19), és hogy mindenkinek számot kell adnia magáról Istennek.

"A bûn ismerete a törvény által vagyon" (Róm 3:20), mert "a bûn… a törvénytelenség" (1Jn 3:4). Pál világosan mondta: "A bûnt nem ismertem, hanem csak a törvény által" (Róm 7:7). A törvény meggyõzi a bûnösöket bûnös voltukról, felismerteti velük, hogy a haragvó Isten ítélete alatt vannak. Ebbõl megértik, hogy képtelenek segíteni magukon.

Eszköz a megtéréshez. Isten törvénye az az eszköz, amellyel a Szentlélek az embert megtéréshez akarja vezetni: "Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19:8). Meglátva valódi jellemünket, felismerjük, hogy bûnösök vagyunk; halálra vagyunk ítélve, és nincs semmi reményünk – és felfogjuk, hogy Megváltóra van szükségünk. Ekkor számunkra sokat jelent az evangélium jó híre. A törvény Krisztushoz vezet, az egyetlenhez, aki megszabadíthat kétségbeejtõ helyzetünkbõl.[10] E tény fényében hivatkozott Pál mind az erkölcsi, mind a szertartási törvényre mint "Krisztusra vezérlõ mesterre", "hogy hitbõl igazuljunk meg" (Gal 3:24).[11]

A törvény felfedi bûnünket, de nem menthet meg bennünket. Ahogy vízzel megtisztíthatjuk piszkos arcunkat, hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvényében meglátva, mire van szükségünk, "a bûn és tisztátalanság ellen" (Zak 13:1) megnyitott forrásból merítve, megtisztulunk "a Bárány vérében" (Jel 7:14). Krisztusra kell néznünk, "és amikor meglátjuk õt… a Golgota keresztjén az egész világ bûnei alatt haldokolni, a Szentlélek megmutatja…, hogyan viszonyul Isten azokhoz, akik megbánják törvényszegéseiket".[12] Ekkor reménységgel telik meg a lelkünk, és kezünket hittel az örök élet ajándékát felkínáló Megváltó felé nyújtjuk (Jn 3:16).

Igazi szabadságot kínál. Krisztus azt mondta, hogy "mindaz, aki bûnt cselekszik, szolgája a bûnnek" (Jn 8:34). Ha áthágjuk Isten törvényét, nem vagyunk szabadok; de a Tízparancsolat iránti engedelmesség igazi szabadságot ad. Az Isten törvényének korlátain belüli élet bûntõl való szabadságot jelent; a bûn minden kísérõ jelenségétõl való szabadságot; életerõnket felõrlõ állandó aggodalomtól, lelkiismeretfurdalástól, növekvõ bûntudattól való szabadságot. A zsoltáríró ezt mondta: "Tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem" (Zsolt 119:45). Jakab a Tízparancsolatra mint "a királyi törvényre", "a szabadság tökéletes törvényére" hivatkozott (Jak 2:8; 1:25).

Hogy megkaphassuk ezt a szabadságot, Jézus hív bennünket, hogy menjünk hozzá bûnterheinkkel. Cserébe felkínálja az Õ igáját, amely könnyû (Mt 11:29-30). Az iga a szolgálat eszköze. A teher megosztásával az iga megkönnyíti a feladatok teljesítését. Krisztus felkínálja, hogy velünk együtt hordja igánkat. Az iga maga a törvény. "A munkást Isten akaratához köti a szeretet nagyszerû törvénye, amelyet Isten az Édenben kinyilatkoztatott, a Sínai-hegyen kihirdetett és az új szövetségben a szívbe írt."[13] Amikor Krisztussal közös igában járunk, Õ viseli a súlyos terhet, és örömtelivé teszi az engedelmességet. Az Õ segítségével sikerül az, ami azelõtt lehetetlen volt. Így a szívünkbe írt törvény gyönyörûséggé és örömmé válik. Szabadok vagyunk, mert Isten parancsait akarjuk teljesíteni.

Ha a törvényt Krisztus szabadító ereje nélkül nézzük, nem szabadulunk meg a bûntõl. De Isten megmentõ kegyelme, amely nem hatálytalanítja a törvényt, a bûntõl szabadító erõt kínálja, mert "ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2Kor 3:17).

Határt szab a bûnnek, és áldást hoz. Az egész világot behálózó és egyre nagyobb méreteket öltõ bûncselekményáradat – erõszak, erkölcstelenség és gonoszság – a Tízparancsolat mellõzésének a következménye. Ahol ezt a törvényt elfogadják, ott határt szab a bûnnek, helyes tettekre indít, és az igazság megvalósításának eszközévé lesz. Az elveit törvényeikbe iktató nemzetek nagy áldást tapasztaltak, viszont ezeknek az elveknek az elhagyása biztos hanyatlást von maga után.

Az ótestamentumi idõkben Isten gyakran törvénye iránti engedelmességük arányában áldott meg népeket és egyéneket. "Az igazság felmagasztalja a nemzetet" – mondja az Írás -, és "igazsággal erõsíttetik meg a királyiszék" (Péld 14:34; 16:12). Azokat pedig, akik nem engedelmeskedtek Isten parancsainak, csapások sújtották (Zsolt 89:32-33. "Az Úrnak átka van a gonosznak házán; de az igazaknak lakhelyét megáldja" (Péld 3:33; vö. 3Móz 26; 5Móz 28). Ez az általános elv ma is áll.[14]

A törvény örök érvényûsége

Mivel a Tízparancsolat, az erkölcsi törvény Isten jellemének visszatükrözõdése, elvei nem idõlegesek vagy körülményektõl függõek, hanem tökéletesek, változhatatlanok és állandó érvényûek az emberiség számára. A keresztények századokon át szilárdan vallják Isten törvényének örökkévaló voltát, és meg vannak gyõzõdve arról, hogy az minden korra érvényes.[15]

A törvény Sínai elõtt. A törvény már azelõtt létezett, mielõtt Isten kihirdette Izraelnek a Tízparancsolatot. Ha Sínai elõtt nem lett volna törvény, bûn sem lett volna, mert "a bûn… a törvénytelenség" (1Jn 3:4). Az, hogy Lucifer és angyalai vétkeztek, azt bizonyítja, hogy már a teremtés elõtt is volt törvény (2Pt 2:4).

Amikor Isten Ádámot és Évát a saját képmására megteremtette, lelkükbe plántálta a törvény erkölcsi elveit, természetessé téve számukra akaratának cselekvését. Törvényszegésük ismertette meg a bûnt az emberiséggel (Róm 5:12).

Késõbb Isten azt mondta Ábrahámról, hogy "hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:4-5). Mózes már Sínai elõtt tanította Isten rendeléseit és törvényeit (2Móz 16; 18:16). Mózes elsõ könyvének tanulmányozásából kiderül, hogy a Tízparancsolatot jól ismerték már Sínai elõtt is. Ez a könyv világossá teszi, hogy még mielõtt Isten kihirdette a Tízparancsolatot, az emberek tisztában voltak azzal, hogy mindaz helytelen, amit a Tízparancsolat megtilt.[16] Az erkölcsi törvény általános ismerete mutatja, Isten gondoskodott arról, hogy az emberiség tudomást szerezzen a Tízparancsolatról.

Törvény a Sínainál. Egyiptomban, az igaz Istent nem ismerõ nép fogságában hosszú ideig sínylõdõ Izrael (2Móz 5:2) bálványimádás és romlottság légkörében élt. Ennek következményeképp Isten szentségérõl, tisztaságáról és erkölcsi elveirõl alkotott fogalmaik nagyon eltompultak. Rabszolgaságuk nehézzé tette számukra az istentiszteletet.

Kétségbeesett segélykiáltásukra válaszként Isten megemlékezett Ábrahámmal kötött szövetségérõl, és elhatározta, kiszabadítja népét ebbõl a "vaskohóból" (5Móz 4:20 – új prot. ford.), és olyan országba viszi õket, ahol megtarthatják rendeléseit, és megõrizhetik törvényeit (Zsolt 105:43-45).

Szabadulásuk után elvitte õket a Sínai hegyhez, hogy kinyilatkoztassa nekik az erkölcsi törvényt, uralmának alapelveit és a szertartási törvényt is, amelybõl megtanulhatták, hogy a Megváltó engesztelõ áldozata által üdvözülhetnek. A Sínai-hegyen Isten közvetlenül, világos, egyszerû szavakkal mondta el a törvényt, "a bûnök okáért" (Gal 3:19), "hogy felette igen bûnös legyen a bûn a parancsolat által" (Róm 7:13). A zsidók csak akkor ismerték fel törvényszegésüket, döbbentek rá kétségbeejtõ állapotukra, és akkor látták meg, hogy megváltásra van szükségük, amikor az erkölcsi törvény éles megvilágításba került.

A törvény Krisztus visszajövetele elõtt. A Biblia kinyilatkoztatja, hogy Isten törvénye Sátán támadásának tárgya, és hogy az õsellenség törvény elleni harca közvetlen a második advent elõtt lesz a legerõsebb. A prófécia jelzi, hogy Sátán ráveszi majd az emberek nagy többségét az Istennel szembeni engedetlenségre (Jel 12:9). A "fenevad" hatalma által (kényszerítve) a világ figyelmét Isten helyett önmagára fogja irányítani (Jel 13:3; e könyv 12. fejezetében bõvebbet megtudhatunk ezekrõl a próféciákról).

1. A megtámadott törvény. Dániel 7. fejezete ezt a hatalmat kis szarvként ábrázolja. Ez a fejezet négy nagy fenevadról beszél, amelyeket Krisztus kora óta a bibliamagyarázók a négy világhatalommal – Babilonnal, Médó-Perzsiával, Görögországgal és Rómával – azonosítanak. A negyedik fenevad tíz szarva azokat az országokat jelképezi, amelyekre bukásakor a Római birodalom szétdarabolódott (Kr. u. 476).[17]

Dániel látomása a kicsiny szarvra, a tíz szarv között támadó rettenetes, istenkáromló hatalomra összpontosul, jelezve, hogy a római birodalom felbomlása után egy félelmetes hatalom keletkezik. Ez a hatalom, amely megkísérli megváltoztatni Isten törvényét (Dán 7:25), Krisztus visszajöveteléig fennmarad (lásd: 19. fejezet). Ez a támadás bizonyítja, hogy a törvény állandó fontossággal bír a megváltás tervében. A látomás vége azzal nyugtatja meg Isten népét, hogy ennek a birodalomnak nem sikerül eltörölni a törvényt, mert az ítélet elpusztítja a kis szarvat (Dán 7:11, 26-28).

2. A szentek védelmezik a törvényt. A második adventet váró szenteket engedelmesség jellemzi. A végsõ küzdelemben összefognak és kiállnak Isten törvénye mellett. A Szentírás e szavakkal jellemzi õket: "akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele" (Jel 12:17; 14:12 – új prot. ford.), és türelmesen várják Krisztus visszajövetelét.

Ez a nép a második adventre készülve hirdeti az evangéliumot, és másokat is az Úrnak mint Teremtõnek imádására hív (Jel 14:6-7). Azok, akik szeretik és imádják Istent, engedelmeskednek is neki; ahogy János mondta: "Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az õ parancsolatait; az õ parancsolatai pedig nem nehezek" (1Jn 5:3).

3. Isten ítéletei és a törvény. A hét utolsó csapás, amellyel Isten az engedetleneket bünteti, a templomból, "a mennyben a bizonyságtétel sátorának templomából" indul ki (Jel 15:5). Izrael jól ismerte a bizonyságtétel sátora kifejezést; ez a Mózes által épített sátort jelentette (4Móz 1:50, 53; 17:8; 18:2). Azért nevezték így, mert a sátorban foglalt helyet "a bizonyság ládája" (2Móz 26:34), és benne volt "a bizonyság két táblája" (2Móz 31:18). Tehát a Tízparancsolat a "bizonyság", amely az emberiségnek bizonyságot tesz Isten akaratáról (2Móz 34:28-29).

Jelenések 15:5 pedig "a bizonyságtétel sátorának templomáról beszél, amely a mennyben" van. Mózes temploma csak a mennyei templom hasonmása volt (2Móz 25:8, 40; vö. Zsid 8:1-5); a Tízparancsolat eredeti példánya a mennyei templomban van. Az is bizonyítja a Tízparancsolat örök érvényûségét, hogy a végsõ ítélet szorosan összefügg Isten törvényének áthágásával.

A Jelenések könyve azt is leírja, hogy a mennyei templom megnyílik, és láthatóvá lesz Isten szövetségének ládája (Jel:11:19). A szövetség ládája kifejezés a földi sátor ládájára utal, amelyben voltak "a szövetségnek táblái" (2Móz 34:27; vö. 4Móz 10:33; 5Móz 9:9). A szövetség ládája a mennyei templomban az eredeti frigyláda, amely az örökkévaló szövetség igéit – az eredeti Tízparancsolatot – tartalmazza. Ezért világos, hogy Isten végsõ ítéletének ideje a világ felett (Jel 11:18) összefügg a mennyei templom megnyílásával, és a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda elõtérbe kerülésével. Ez a kép megfelelõen ábrázolja Isten törvényét, mint az ítélet zsinórmértékét.

A törvény és az evangélium

A megváltás ajándék; nem a törvény cselekvéséért, hanem kegyelembõl, hit által kapjuk (f 2:8). "Nincs olyan törvényes cselekedet, nincs olyan igyekezet, bármennyire méltó is a dicséretre, nincs olyan jó cselekedet – legyen az sok vagy kevés, áldozatos vagy nem az -, amely valamiképpen megigazíthatná a bûnöst (Tit 3:5; Róm 3:20)."[18] Az egész Szentírásban tökéletes az összhang a törvény és az evangélium között; egyik alátámasztja a másikat.

A törvény és az evangélium Sínai elõtt. Amikor Ádám és Éva vétkezett, megismerte a bûntudatot, a félelemet, a hiányérzetet (1 Móz 3:10). Isten nem az õket elítélõ törvény hatálytalanításával elégítette ki szükségletüket, hanem felkínálta nekik az evangéliumot, amely visszaállítja az embernek a Istennel való közösségét, és õt engedelmességhez segíti.

Ez az evangélium egy Megváltó általi üdvösség ígéretét tartalmazta. Ez a Megváltó az asszony magva, aki eljön egy napon, és legyõzi a gonoszt (1Móz 3:15). Az Isten által elrendelt áldozati rendszer fontos igazságot tanított az engesztelésrõl: bocsánat csak vérontás által – a Megváltó halála által – lehetséges. Ha hittek abban, hogy az állatáldozat jelképezi a Megváltó értük való engesztelõ halálát, bûnbocsánatot nyertek.[19] Kegyelem által megmenekültek.

Ez az evangéliumi ígéret volt az Istennel kötött örökkévaló szövetség középpontja. Isten kegyelembõl kínálta fel az emberiségnek ezt a szövetséget (1Móz 12:1-3; 15:4-5; 17:1-9), amely szorosan összefüggött az Isten törvénye iránti engedelmességgel (1Móz 18:18-19; 26:4-5). Isten szövetségében a jótálló Isten Fia volt az evangélium középpontja, "a Bárány", "aki megöletett, e világ alapítása óta" (Jel 13:8). Amikor Ádám és Éva vétkezett, Isten kegyelme azonnal életbe lépett. Dávid ezt mondta: "Az Úr kegyelme öröktõl fogva való és örökkévaló az õt félõkön… azokon, akik megtartják az õ szövetségét, és megemlékeznek az õ parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék" (Zsolt 103: 17-18).

A törvény és az evangélium Sínainál. A Tízparancsolat és az evangélium között szoros kapcsolat van. A törvényhez írt be-vezetés például Istenre mint Szabadítóra utal (2Móz 20:2). A Tízparancsolat kihirdetése után Isten megparancsolta Izraelnek, hogy építsen oltárt, és kezdje el bemutatni a megmentõ kegyelmét kinyilatkoztató áldozatokat.

A Sínai-hegy volt az a hely, ahol Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a szent sátor építését és az abban végzendõ szertartási törvény nagy részét. Isten ott akart találkozni és lakni népével, hogy rájuk árassza áldásait, és megbocsássa bûneiket (2Móz 24:9-31:18). A Sínai elõtti egyszerû áldozati rendszernek ez a kibõvített formája elõre jelezte Krisztus közbenjáró munkáját, amelynek célja a bûnösök megváltása és Isten törvénye tekintélyének és szentségének megvédése volt.

Isten lakóhelye a földi templomban, a szentek szentjében, a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fölött volt. A templomszolgálat minden része a Megváltót jelképezte. A vérzõ állatok a Megváltó engesztelõ halálára mutattak, amely megmenti az emberiséget a törvény kárhoztatásától (lásd a 4. és a 9. fejezetet!).

A Tízparancsolat a frigyládába került, a szertartási törvényeket pedig az Isten által adott polgári rendszabályokkal együtt Mózes beírta "a törvénykönyvbe". Ennek a könyvnek a helye a szövetség ládája mellett volt, hogy ott "tanúskodjék" a nép ellen (5Móz 31:26 – új prot. ford.). Valahányszor vétkeztek, ez a "tanú" elítélte tetteiket, és bonyolult követelményeket támasztott az Istennel való megbékélésre. A Sínai-hegytõl Krisztus haláláig a Tízparancsolat áthágói a szertartási törvény szolgálataival ábrázolt evangéliumba vetett hit által reményt, bocsánatot nyertek és megtisztultak.

A törvény és az evangélium Krisztus kereszthalála után. Sok keresztény felismerte a Biblia ama tanítását, hogy míg Krisztus halála a szertartási törvényt eltörölte, az erkölcsi törvény folyamatos érvényességét megerõsítette.[20] Figyeljük meg a bizonyítékokat:

1. A szertartási törvény. Amikor Krisztus meghalt, az áldozati rendszer prófétikus jelképe valósággá lett. Megvalósult az, amit az elõkép jelzett, így a szertartási törvény megszûnt. Századokkal korábban Dániel megjövendölte, hogy a Messiás halála "véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27; lásd: 4. fejezet). Amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja tetejétõl az aljáig természetfeletti módon kettészakadt (Mt 27:51), jelezve, hogy a templomszolgálat jelentõsége véget ért.

Bár a szertartási törvény Krisztus halála elõtt nagyon fontos szerepet töltött be, sok tekintetben hiányos volt, lévén csak "a jövendõ jóknak árnyéka" (Zsid 10:1); idõleges célt szolgált, és Isten népét csak "a megjobbulás idejéig" kötelezte (Zsid 9:10; vö. Gal 3:19), amíg Krisztus, Isten igaz Báránya meg nem halt.

Krisztus halálakor a szertartási törvény érvénye véget ért. Krisztus engesztelõ halála minden bûnre megbocsátást kínált, és "eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14; vö. 5Móz 31:26). Nem volt már szükség bonyolult szertartásokra, amelyek egyáltalán nem tudták lemosni a bûnöket, sem megtisztítani a lelkiismeretet (Zsid 10:4; 9:9, 14). Nem volt több gond a szertartási törvényekre, sem az étel- és italáldozatokra, különbözõ ünnepek (húsvét, pünkösd stb.), újhold vagy szertartási szombatok ünneplését elõíró bonyolult követelményekre (Kol 2:16; vö. Zsid 9:10), mivel ezek a törvények "csak árnyékai a következendõ dolgoknak" (Kol 2:17).[21]

Jézus halála után semmi szükség nem volt arra, hogy a hívõk árnyékokkal, Krisztus valóságának tükörképeivel foglalkozzanak. Most közvetlenül mehetnek a Megváltóhoz, mert "a valóság a Krisztus" (Kol 2:17).

Ahogy a zsidók magyarázták, a szertartási törvény válaszfal lett közöttük és más nemzetek között. Akadályozta küldetésük teljesítését, hogy Isten dicsõségével bevilágítsák a világot. Krisztus halála eltörölte "a parancsolatoknak tételekben való törvényét", lerontván a pogányok és zsidók közötti "közbevetett választófalat", hogy létrehozzon Krisztusban egy új családot, az "egy testben a keresztfa által" megbékített hívõk családját (Ef 2:14-16).

2. A Tízparancsolat és a kereszt. Krisztus halála egyrészt megszüntette a szertartási törvény érvényességét, másrészt megerõsítette a Tízparancsolatét. Krisztus elvette a törvény átkát, és megszabadította a hívõket annak kárhoztatásától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvény megszûnt, és nyugodtan meg lehet sérteni elveit. A törvény örök érvényûségérõl szóló sok-sok bibliai bizonyságtétel cáfolja ezt a nézetet.

Helytálló az, amit Kálvin mondott: "nem szabad azt képzelnünk, hogy Krisztus eljövetele megszabadított bennünket a törvény tekintélyétõl; mert ez a hívõ és a szent élet örök szabálya, és ezért olyan változhatatlan, mint Isten igazságossága."[22]

Pál megmagyarázta, milyen viszony van egyrészrõl az engedelmesség, másrészrõl a megmentõ kegyelem evangéliuma között. A hívõket szent életre szólítva kérte, szánják oda magukat az "igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bûn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt" (Róm 6:13-14). Tehát a keresztények nem azért tartják meg a törvényt, hogy üdvözüljenek. Azokat, akik ezt megpróbálják, a bûn még inkább fogságában tartja. "Ameddig az ember a törvény alatt van, a bûn uralkodik rajta, mert a törvény nem mentheti meg az embert sem a kárhoztatástól, sem a bûn hatalmától. De azok, akik kegyelem alatt vannak, nemcsak megmenekülnek a kárhoztatástól (Róm 8:1), hanem erõt is kapnak a gyõzelemhez (Róm 6:4). Tehát a bûn többé nem uralkodik rajtuk."[23]

"A törvény vége Krisztus minden hívõnek igazságára" – tette hozzá Pál (Róm 10:4). Tehát mindazok, akik hisznek Krisztusban, felismerik, hogy Õ a törvénynek – mint a megigazuláshoz vezetõ útnak – vége. Önmagunkban bûnösök vagyunk, de Jézus Krisztusban igazak, a nekünk tulajdonított igazsága által.[24]

Kegyelem alatt lenni nem azt jelenti, hogy a hívõ ember nyugodtan vétkezhet "hogy a kegyelem annál nagyobb legyen" (Róm 6:1). Inkább a kegyelem erõt ad a bûn feletti gyõzelemhez. "Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint" (Róm 8:1).

Krisztus halála naggyá tette a törvényt, megvédve annak egyetemes tekintélyét. Ha a Tízparancsolatot meg lehetett volna változtatni, Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. De mivel ez a törvény tökéletes és változhatatlan, áthágásáért halállal kellett fizetni. Kereszthalálával Krisztus teljes mértékben eleget tett ennek, lehetõvé téve az örök életet mindazok számára, akik elfogadják dicsõséges áldozatát.

A törvény iránti engedelmesség

Nem lehet az üdvösséget jó cselekedetekkel megszerezni. Az engedelmesség Krisztus megmentõ kegyelmének gyümölcse. E csodálatos kegyelem által, amely különösen a kereszten mutatkozott meg, Isten megszabadítja népét a bûn büntetésétõl és átkától. Bár bûnösök voltak, Krisztus feláldozta életét, hogy megajándékozhassa õket az örök élettel. Isten végtelen szeretete a bûnbánó bûnösben viszontszeretetet ébreszt, ami engedelmességben mutatkozik meg az oly bõven kínált kegyelem által. Az engedelmesség áldásait ismerõ hívõk, akik megértik, hogy Isten fontosnak tartja a törvényt, vágyakoznak arra, hogy Krisztus szerinti életet éljenek.

Krisztus és a törvény. Krisztus a legteljesebb mértékben tisztelte a Tízparancsolatot. Õ, a nagy "VAGYOK", hirdette ki a Sínai-hegyrõl az Atya erkölcsi törvényét (Jn 8:58; 2Móz 3:14; lásd 4. fejezet). Földi küldetése magában foglalta, hogy "a törvényt naggyá teszi és dicsõségessé" (Ésa 42:21). A zsoltárok egyik szakasza, amelyet az Újtestamentum Krisztusra vonatkoztat, világossá teszi, hogyan vélekedett a Megváltó a törvényrõl: "Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9; vö. Zsid 10:5, 7).

Krisztus evangéliuma olyan hitet ébreszt, amely szilárdan vallja a Tízparancsolat érvényét. "A törvényt… hiábavalóvá tesszük-e a hit által? – kérdezte Pál. Távol legyen! Sõt inkább a törvényt megerõsítjük" (Róm 3:31).

Tehát Krisztus nemcsak azért jött, hogy megváltsa az embert, hanem azért is, hogy visszaállítsa Isten törvényének tekintélyét és szentségét, bemutatva az embereknek a törvény fenségét és dicsõségét, és példát adva, hogyan kell viszonyulnunk hozzá. Krisztus követõinek, a keresztényeknek naggyá kell tenniük a törvényt a saját életükben. Krisztus szeretettel engedelmeskedett. Így adott hangsúlyt annak, hogy követõinek is meg kell tartaniuk a törvényt. Amikor az örök élet feltételeirõl érdeklõdtek tõle, így válaszolt: "Ha… be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19:17). Mindenkit óvott ennek az elvnek a megszegésétõl: "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." A törvényszegõk nem léphetnek be oda (Mt 7:21-23).

Krisztus betöltötte a törvényt – nem megszüntetésével, hanem engedelmes életével. "Bizony mondom néktek – szólt -, míg az ég és a föld elmúlik, a törvénybõl egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik" (Mt 5:18). Krisztus hangsúlyozta, hogy Isten törvényének fõ célját mindig szem elõtt kell tartani: teljes szívünkbõl, lelkünkbõl, elménkbõl szeretni az Urat, és felebarátunkat, mint magunkat (Mt 22: 37-38). De nem azt akarta, hogy követõi úgy szeressék egymást, ahogy a világ értelmezi a szeretetet: önzõen vagy érzelgõsen. Hogy megmagyarázza, milyen az a szeretet, amelyrõl beszélt, Krisztus "új parancsolatot" adott (Jn 13:34). Ennek az új parancsolatnak nem az volt a szerepe, hogy elfoglalja a Tízparancsolat helyét, hanem "bemutassa, milyen is az igazi önzetlen szeretet, az a szeretet, amilyenre a földön soha azelõtt nem volt példa. Ilyen értelemben lehet parancsolatát újnak nevezni. Ez nemcsak egyszerûen kötelezte õket, hogy szeressétek egymást, hanem hogy úgy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket (Jn 15:12). Ez is bizonyítja, hogyan tette Krisztus naggyá Atyja törvényét."[25]

Az engedelmességben nyilvánul meg ez a szeretet. Jézus mondta: "Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15). "Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az õ szeretetében" (Jn 15:10). Hasonlóképpen mi is, ha szeretjük Isten népét, szeretjük Istent is, és "az õ parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2:3).

Csak akkor tudunk szívbõl engedelmeskedni, ha Krisztusban maradunk. "Miképpen a szõlõvesszõ nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szõlõtõkén marad – mondta Krisztus -; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok… Aki énbennem marad, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5). Hogy Krisztusban maradjunk, énünket keresztre kell feszítenünk, és tapasztalnunk kell azt, amirõl Pál így írt: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Aki így él, annak Krisztus teljesítheti újszövetségi ígéretét: "Adom az én törvényemet az õ elméjökbe, és az õ szívökbe írom azokat, és leszek nekik Istenök, és õk lesznek nekem népem" (Zsid 8:10).

Az engedelmesség áldásai. Az engedelmesség formálja a keresztény jellemét és a jóság érzetét kelti benne, miközben növekszik, mint "most született csecsemõ", és Krisztus képmására formálódik (lásd: 1 Pt 2:2; 2 Kor 3:18!). A bûnösbõl Isten gyermekévé alakulás bizonyságot tesz Krisztus erejérõl.

A Szentírás kijelenti, hogy "boldogok" mindazok, "akik az Úr törvényében járnak" (Zsolt 119:1); boldog, akinek "az Úr törvényében van gyönyörûsége", és aki "az õ törvényérõl gondolkodik éjjel és nappal" (Zsolt 1:2). Az engedelmességnek sok áldása van: (1) bölcsesség és értelem (Zsolt 119:98-99); (2) békesség (Zsolt 119:165; (Ésa 48:18); (3) igazság (5Móz 6:25; Ésa 48:18); (4) erkölcsi tisztaság (Péld 7:1-5); (5) az igazság ismerete (Jn 7:17); (6) védelem a betegség ellen (2 Móz 15:26); (7) hosszú élet (Péld 3:1-2; 4:10, 22); és (8) az imameghallgatás bizonyossága (1Jn 3:22; vö. Zsolt 66:18).

Isten, amikor engedelmességre szólít, sok-sok áldást ígér (3Móz 26:3-10; 5Móz 28:1-12). Ha engedelmeskedünk, Isten "különleges tulajdona", "papi királyság" és "szent nép" leszünk (2Móz 19:5-6 – új kat. ford.; vö. 1 Pt 2:5, 9), "a földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz", "fejjé… és nem farkká" (5 Móz 28:1, 13).

Az áldott Teremtõ a teremtés hat napja után megnyugodott a hetedik napon, és a szombatot minden ember számára a teremtés emlékeztetõjeként alapította. Isten megváltoztathatatlan törvényének negyedik parancsolata mindenkit ara kötelez, hogy e hetedik napi szombatot pihenéssel, istentisztelettel és – Jézusnak, a szombat Urának tanítása és gyakorlata szerinti – szolgálattal tartsa meg. A szombat Istennel és egymással való örömteli közösség napja, Krisztus általi megváltásunk jelképe, megszentelõdésünk jele, hûségünk záloga, Isten országában való örökkévaló jövõnk elõíze. A szombat az Isten és népe közötti örök szövetség örökké tartó jele. E szent nap estétõl estéig, napnyugtától napnyugtáig való megtartása Isten teremtõ és megváltó cselekedetének megünneplése. (Hitelvek – 19)

Ádám és Éva Istennel együtt tekintette meg paradicsomi otthonát. A látvány lélegzetelállító volt – elmondhatatlan. Ahogy azon a pénteken, a teremtés hatodik napján a nap lassan lenyugodott, és feltûntek a csillagok, "látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó" (1Móz 1:31 – új prot. ford.). Isten befejezte a teremtést. "Így készült el a menny és a föld, és azoknak minden serege" (lMóz 2:1 – új prot. ford.)

De bármilyen szép volt a világ, amelynek teremtését Isten épp hogy befejezte, a legnagyobb ajándék és kiváltság, amit Isten az újonnan teremtett párnak adhatott, a vele való személyes kapcsolat volt. A szombattal is megajándékozta õket, a különleges áldás, a Teremtõjükkel való közösség, bensõséges kapcsolat napjával.

A szombat az egész Bibliában

A szombat központi jelentõségû istentiszteletünkben, mert a teremtés emlékünnepe, ami kinyilatkoztatja, hogy miért kell Istent imádni: Õ a Teremtõ, mi pedig a teremtményei vagyunk. "Ezért a szombat Isten imádásának igazi megalapozója, mert ezt a nagy igazságot minden más intézménynél hatásosabban tanítja. Az istentisztelet igazi alapja – nemcsak a szombati istentiszteleté – a Teremtõ és teremtményei közötti különbségben található. E fontos tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni."[1] Az emberiség emlékezetében kell tartani a nagy igazságot, hogy Isten rendelte el a szombatot.

A szombat a teremtéskor. A szombat a bûntelen világból származik. E nap Isten különleges ajándéka, amely által az emberiség a menny valóságát érezheti a földön. Isten három cselekedete alapította a szombatot:

1. Isten megpihent szombaton. A hetedik napon "Isten megnyugodott és megpihent" (2Móz 31:17 – új prot. ford.), de nem azért nyugodott meg, mert szüksége volt rá (Ésa 40:29). A "megnyugodott" – sábat – ige szó szerint azt jelenti, hogy "megszûnni" a munkától vagy tevékenységtõl (vö. 1Móz 8:22). "Isten nem azért pihent meg, mintha kimerült vagy elfáradt volna, hanem mert korábbi elfoglaltságát megszüntette."[2]

Isten megpihent, és az embertõl is elvárta, hogy megpihenjen; követendõ példát mutatott az embernek (2Móz 20:11).

Ha Isten a hatodik napon fejezte be a teremtést (1Móz 2:1), mit ért a Szentírás azon, hogy Isten "megszûnék a hetedik napon minden munkájától" (1Móz 2:2)? Isten hat napon végezte el az ég és a föld teremtését, de még meg kellett alkotnia a nyugalomnapját. A szombati pihenés volt az, amit megalkotott. A szombat volt munkáján az utolsó simítás, mûvének befejezése.

2. Isten megáldotta a szombatot. Isten nemcsak megalkotta a szombatot, de meg is áldotta. "A hetedik napon megnyugodó áldás azt jelentette, hogy Isten ezt a napot kegyelmének különös tárgyává tette, olyan nappá, amely áldást hoz teremtményeinek."[3]

3. Isten megszentelte a szombatot. Valamit megszentelni, azt jelenti: szentté tenni, vagy elkülöníteni mint szentet szent célra. Megszentelhetõ egy nép, egy hely (mint pl. sátor, templom vagy gyülekezet) és egy idõszak (szent nap). Az a tény, hogy Isten megszentelte a hetedik napot, azt jelenti, hogy ez a nap szent; azt Isten az Isten-ember kapcsolat elmélyítése céljából különítette el.

Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, a szombatot, mert ezen a napon megpihent minden munkájától. Nem a maga, hanem az emberiség számára áldotta és szentelte meg. Személyes jelenléte teszi szentté és áldottá a szombatot.

A szombat a Sínai-hegynél. A zsidók Egyiptomból való kivonulását követõ események tanúsítják, hogy szem elõl tévesztették a szombatot. Úgy látszik, a rabszolgaság kérlelhetetlen követelményei nagyon megnehezítették a szombat megtartását. Nem sokkal szabadságuk visszanyerése után a mannahullás csodájával és a Tízparancsolat kihirdetésével Isten nyomatékosan emlékeztette a zsidókat a hetedik nap, a szombat megünneplésére.

1. A szombat és a manna. Isten egy hónappal Sínai hegyi törvény kihirdetése elõtt védelmet ígért a népnek a betegségek ellen, ha szorgalmasan figyelnek "parancsolataira", és megtartják "minden rendelését" (2Móz 15:26; vö. 1Móz 26:5). Nem sokkal ez ígéret után Isten emlékeztette a zsidókat a szombat szentségére. A mannahullás csodájával kézzelfoghatóan tanította õket arra, milyen fontosnak tartja, a hetedik napi pihenést.

Isten minden napon elég mannát adott a zsidóknak aznapi szükségleteik kielégítésére. Semmit sem volt szabad félretenniük a következõ napra, mert megromlott, amit félretettek (2Móz 16:4, 16-19). A hatodik napon a szokásos adag kétszeresét kellett gyûjteniük, hogy elég legyen arra a napra és szombatra. Amikor tanította õket arra, hogyan kell a szombatot megtartani, és hogy a hatodik nap az elõkészület napja, Isten így szólt: "A holnap nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit fõzni akartok, fõzzétek meg; ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre" (2 Móz 16:23). A hetedik napra eltett manna nem romlott meg (2Móz 16:24). A negyedik parancsolathoz hasonló nyelvezettel Mózes így szólt: "hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz" (2Móz 16:26).

A zsidókat negyven éves pusztai vándorlásuk alatt, vagyis több mint 2000 egymást követõ szombaton, a mannahullás csodája emlékeztette a hat munkanap és a hetedik napi pihenés rendszerére.

2. A szombat és a törvény. Isten a Tízparancsolat közepébe helyezte a szombat parancsát, amely így hangzik:

"Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon át teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt" (2Móz 20:8-11).

A Tízparancsolat minden parancsolata nagyon fontos, és egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni (Jak 2:10), de a szombat parancsát Isten megkülönböztette a többitõl. Ezzel kapcsolatban megparancsolta: "Megemlékezzél", mintegy ráébresztve az emberiséget arra, hogy veszélyes elfeledkezni e parancs fontosságáról.

A szombatparancs kezdõ szavai – "Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed" – azt mutatják, hogy a szombat megtartását Isten nem a Sinainál rendelte el elõször. E szavak azt jelzik, hogy korábbról származik – a Teremtéstõl, ahogy azt a parancsolat további része kinyilatkoztatja. Isten azt akarta, hogy a szombatot a teremtés emlékére ünnepeljük. Ez a parancsolat meghatározza a pihenés és az istentisztelet idejét, arra ösztönözve, hogy Istenrõl és mûveirõl elmélkedjünk.

A szombatnak a teremtés emlékünnepeként való megtartása a bálványimádás ellenszere. Az ég és föld Teremtõjére való emlékeztetésével megkülönbözteti Istent minden hamis istentõl. A szombat megtartása ezért az igaz Isten iránti hûségünk jelévé lesz – olyan jel, amellyel elismerjük, hogy Õ a Teremtõ és mindent uraló Király.

A szombatparancs Isten törvényének pecsétje.[4] A pecsétek általában három elemet tartalmaznak: a pecsét tulajdonosának nevét, rangját és hatáskörét. A hivatalos pecséteket okiratok érvényesítésére használják. Az irat is ugyanolyan tekintéllyel bír, mint az a hivatalos személy, akinek a pecsétjét rányomták. A pecsét azt jelzi, hogy az a hivatalos személy jóváhagyta az iratot, és hogy hivatalának minden tekintélye mögötte áll.

A tíz parancsolat között a szombat parancsa az, amely a pecsét fontos elemeit tartalmazza. A tíz közül ez az egyetlen olyan parancs, amely azonosítja az igaz Istent nevének feltüntetésével: "az Úr a te Istened"; rangjának jelzése: az a Valaki, aki alkotott – a Teremtõ; és hatásköre: "az ég és föld" (2Móz 20:10-11). Mivel csak a negyedik parancsolat tanúsítja, hogy kinek a tekintélye áll a Tízparancsolat mögött, ezért ez a parancsolat tartalmazza "Isten pecsétjét" a törvényéhez csatolva, mint ami a törvény hitelességének és kötelezõ voltának bizonyítéka.[5]

Valóban Isten a szombatot "hatalma és tekintélye emlékeztetõjévé vagy jelévé tette a bûntõl és lázadástól mentes világban. Ez örök érvényû személyes kötelezettséget hordozó intézménynek készült ezzel a figyelmeztetéssel kísérve: ‘megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt’ (2Móz 20:8)."[6]

Ez a parancsolat a hetet két részre osztja. Isten hat olyan napot adott, amelyben "munkálkodjál, és végezd minden dolgodat", de a hetedik napon "semmi dolgot se tégy" (2Móz 20:9-10). "’Hat nap’ – mondja a parancs – munkanap, de a ‘hetedik nap’ nyugalomnap. A parancs bevezetõ szavai nyilvánvalóvá teszik, hogy ‘a hetedik nap’ Isten egyedüli nyugalomnapja: ‘Megemlékezzél a szombat (nyugalom) napról, hogy megszenteljed azt’ (2Móz 20:8)."[7]

Bár az embernek szüksége van fizikai pihenésre, hogy felfrissítse testét, Isten a saját példájára alapítja azt a parancsát, hogy szombaton pihenjünk. Mivel Õ megpihent a világ elsõ heti tevékenységétõl, nekünk is meg kell pihennünk.

3. A szombat és a szövetség. Mivel Isten törvénye központi helyet kapott a szövetségben (2Móz 34:27), a törvény szívében elhelyezkedõ szombatnak kiemelkedõ szerepe van Isten szövetségében. Isten kijelentette: a szombat "jegy" énköztem és tiköztetek, "hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr", aki megszentel (Ez 20:12; vö. Ez 20:20; 2Móz 31:17). Ezért – mondta Isten – a szombatünneplés "örök szövetség" (2Móz 31:16). "Miként a szövetség Isten szeretetén – népe iránti szeretetén – alapszik (5Móz 7:7-8), éppúgy a szombat is – mint a szövetség jegye – Isten szeretetének jele."[8]

4. Az évi szombatok. A hetenkénti szombatokon kívül (3Móz 23:3) Izrael vallási naptárában elszórtan volt évi hét szertartási szombat. Ezek a szombatok nem kapcsolódtak közvetlenül a hetedik napi szombathoz, illetve a heti idõszakhoz. Ez a hét szombat "az Úrnak szombatjain kívül" (3Móz 23:38) a kovásztalan kenyerek ünnepének elsõ és utolsó napja, pünkösd napja, a kürtölések ünnepe, az engesztelés napja és a sátoros ünnep elsõ és utolsó napja volt (vö. 3Móz 23:7-8, 21, 24-25, 27-28, 35-36).

Ezek a szombatok a hét bármely napjára eshettek, mivel dátumuk a szent év kezdetétõl függött, amit viszont a holdnaptár szabott meg. Ha egybeestek a heti szombattal, akkor "nagy nap"-nak nevezték (vö. Jn 19:31). "Míg a heti szombatot Isten a teremtés hetének végén az egész emberiség számára elrendelte, az évi szombatok a Sínai hegynél létesített zsidó formaságok és szertartások rendszerének szerves részei voltak… amelyek elõre mutattak az eljövendõ Messiásra, és ezek ünneplését Krisztus halála megszüntette."[9]

A szombat és Krisztus. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy Krisztus ugyanúgy Teremtõ volt, mint az Atya (lásd: 1Kor 8:6, Zsid 1:1-2; Jn 1:3!). Tehát Õ különítette el a hetedik napot nyugalomnapként az emberiség számára.

Késõbb Krisztus a szombatot ugyanúgy összekapcsolta megváltási munkájával, mint teremtõi munkájával. Mint a nagy "VAGYOK" (Jn 8:58, 2Móz 3:14), a szombatot belefoglalta a Tízparancsolatba, hogy hangsúlyozottan emlékeztessen erre a heti istentiszteletre, a Teremtõvel való hetenkénti találkozásra. Még egy másik okot is felhozott a szombat ünneplésére: népének megváltását (5Móz 5:14-15). Tehát a szombat megjelöli azokat, akik elfogadták Jézust mint Teremtõt és Megváltót.

Krisztus kettõs szerepe – mint Teremtõ és Megváltó – nyilvánvalóvá teszi, miért állította, hogy mint Ember Fia Õ "a szombatnak is ura" (Mk 2:28). Ezzel a tekintélyével eltörölhette volna a szombatot, ha akarta volna, de nem akarta. Ellenkezõleg, minden emberre vonatkoztatta, mondván: "A szombat lett az emberért" (27. vers – új prot. ford.).

Egész földi szolgálatában Krisztus példát mutatott a hûséges szombatünneplésre. "Szokása" volt, hogy szombaton istentiszteletre menjen (Lk 4:16). A szombati istentiszteleteken való részvétele kinyilvánítja, hogy istentiszteleti napként szentesítette a szombatot.

Krisztus annyira szívén viselte a szombat szentségét, hogy amikor feltámadása után bekövetkezõ üldözésrõl beszélt, tanácsot adott tanítványainak a szombattal kapcsolatban: "Imádkozzatok – mondta – hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon" (Mt 24:20). Ez világosan bizonyította, ahogy Jonathan Edwards megjegyezte, "hogy a keresztények már akkor is kötelesek voltak szigorúan megtartani a szombatot."[10]

Amikor Krisztus befejezte a teremtés munkáját – elsõ nagy tettét világunk történelmében -, megpihent a hetedik napon. Ez a pihenés befejezést és elvégzést fejezett ki. Ehhez hasonlóan cselekedett földi szolgálata végén, amikor befejezte második nagy tettét a történelemben. Péntek délután, a hét hatodik napján, Krisztus befejezte megváltási küldetését a földön. Utolsó szava ez volt: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30). A Szentírás hangsúlyozza, hogy amikor Krisztus meghalt, "az ünnepi elõkészület napja volt az, és elkezdõdött a szombat" (Lk 23:54 – új prot. ford.). Halála után pihent a sírban, így jelképezve, hogy bevégezte az emberiség megváltását .[11]

Tehát a szombat bizonyságot tesz Krisztus teremtési és megváltási munkájáról. Megtartásával követõi vele együtt örvendeznek afelett, amit az emberiségért tett.[12]

A szombat és az apostolok. A tanítványok nagy tiszteletben tartották a szombatot. Ez nyilvánvaló volt Krisztus halálakor. Amikor a szombat megérkezett, megszakították temetési elõkészületeiket, és "szombaton nyugovának a parancsolat szerint", hogy majd folytassák ezt a munkát vasárnap, "a hétnek elsõ napján" (Lk 23:56-24:1). Ahogy Krisztus is tette, az apostolok is istentiszteletet tartottak a hetedik napi szombaton. Evangélizáló útjai során Pál elment a zsinagógába szombaton, és Krisztust prédikálta (ApCsel 13:14; l7:1-2; 18:4). Még a pogányok is meghívták, hogy prédikálja Isten Igéjét szombaton (ApCsel 13:42, 44). Olyan helyeken, ahol nem volt zsinagóga, megkereste a szombati istentisztelet szokásos helyét (ApCsel 16:13). Miként Krisztus részvétele a szombati istentiszteleteken azt mutatta, hogy a hetedik napot az istentisztelet különleges napjaként fogadta el, Pál is ugyanezt tette.

Az apostolnak hûséges hetenkénti szombatünneplése szöges ellentétben áll az évi szertartásos szombatokkal kapcsolatos állásfoglalásával. Pál világossá tette, hogy a keresztényeknek nem kell ezeket az évenkénti nyugalomnapokat megtartaniuk, mert Krisztus a szertartási törvényeket a keresztre szegezte (lásd: e könyv 18. fejezetét!). Ezt mondta. "Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért, avagy ünnep vagy újhold, vagy szombat dolgában: melyek csak árnyékai a következendõ dolgoknak, de a valóság a Krisztusé" (Kol 2:16-17). Mivel e szöveg értelmi összefüggése "formaságos dolgokkal foglalkozik, az itt említett szombatok a zsidó évi ünnepek szertartási szombatai, ‘melyek csak árnyékai’ vagy elõképei a Krisztusban bekövetkezendõknek."[13]

A Galáciai levélben Pál hasonlóképpen tiltakozott a szertartásos törvény követelményeinek betartása ellen. Ezt mondta: "Megtartjátok a napokat és hónapokat és idõket, meg az esztendõket. Féltelek titeket, hogy hiába fáradoztam körültetek" (Gal 4:10-11).

Sokaknak az a benyomásuk, hogy János a vasárnapra utalt, amikor azt mondta, hogy "Lélekben valék ott az Úrnak napján" (Jel 1:10). A Biblia azonban csak egy napot nevez az Úr különleges tulajdonának, és ez a szombat. Krisztus kijelentette: "A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja" (2Móz 20:10), amelyet késõbb "szent napomnak" nevezett (Ésa 58:13 – új prot. ford.). Krisztus a szombat Urának nevezte önmagát (Mk 2:28). Mivel a Szentírásban az egyetlen nap, a hetedik napi szombat, amelyet az Úr sajátjának nevez, logikusnak látszik arra a következtetésre jutni, hogy János a szombatra utalt. Semmilyen bibliai példa nem mutat arra, hogy õ ezt a kifejezést a hét elsõ napjára, vagyis a vasárnapra vonatkoztatta volna.[14]

A Biblia sehol sem parancsolja meg, hogy a hétnek bármely napját ünnepeljük a szombat helyett. A hét semmilyen más napját nem mondja áldottnak vagy szentnek. Az Újtestamentum sem utal arra, hogy Isten a szombatot a hét más napjával váltotta fel.

Ellenkezõleg, a Szentírás Istennek azt az akaratát nyilatkoztatja ki, hogy népe az egész örökkévalóságon át ünnepelje a szombatot: "Mint az új egek és az új föld, amelyeket én teremtek, megállnak énelõttem, szól az Úr, azonképpen megáll a ti magvatok és nevetek… Hónapról hónapra és szombatról szombatra eljõ minden test engem imádni, szól az Úr" (Ésa 66: 22-23).

A szombat jelentõsége. A szombatnak nagy a jelentõsége, és tele van mély és gazdag lelki tartalommal.

1. A teremtés örök emlékmûve. Amint láttuk, a Tízparancsolat szerint a szombatnak elsõdleges jelentõsége, hogy a világ teremtésére emlékeztessen (2Móz 20:11-12). Az a parancs, hogy ünnepeljük a hetedik napot mint nyugalomnapot, "elválaszthatatlanul kapcsolódik a teremtéshez, mivel a szombat intézménye és a megtartására szólító parancs a teremtés cselekményének közvetlen következménye. Továbbá, az egész emberi család az így megörökített isteni cselekménynek, a teremtésnek köszönheti létét; következésképpen a szombat parancsának mint Isten teremtõi hatalmáról való megemlékezésnek megtartását Isten az egész emberiség számára kötelezõvé teszi."[15] Strong a szombatot olyan "örökös kötelezettségnek" nevezi, amelyet "Isten rendelt el a teremtés cselekményére való megemlékezésül."[16]

Azok, aki megtartották a szombatot mint a teremtés emlékünnepét, ezzel hálás szívvel elismerték, "hogy Isten a Teremtõjük és törvényes uralkodójuk; hogy õk kezének alkotásai és hatalmának alárendeltjei. Tehát a szombat intézménye teljesen emlékeztetõ jellegû az egész emberiség számára. Nincs benne semmi homályos, és nem korlátozódik egyetlen népre."[17] Ameddig azért imádjuk Istent, mert Õ a mi Teremtõnk, mindaddig a szombat marad a teremtés bizonysága és emlékünnepe.

2. A megváltás jelképe. Amikor Isten megszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, a szombat, ami már akkor a teremtés emlékünnepe volt, a szabadulás emlékünnepévé is lett (5Móz 5:15). "Az Úr azt akarta, hogy a hetenként ismétlõdõ és helyesen megtartott szombati nyugalom folytonosan feloldozza az embert valamilyen egyiptomi szolgaságból, amely nem korlátozódik semmilyen országra, sem századra, hanem magában foglal minden országot és minden kort. Az embernek ma meg kell szabadulnia abból a rabságból, amelybe a kapzsiság, nyerészkedés, hatalom, társadalmi egyenlõtlenség, az önzés és bûn sodorja."[18]

A kereszt képe a szombati nyugalmat a megváltás különleges jelképévé teszi. "Arra emlékeztet, hogy Immánuel kivezetett a bûn rabságából. Legnagyobb terhünk a reánk nehezedõ engedetlenségünk súlya. A szombati nyugalom, amely visszafelé mutat a sírban pihenõ Krisztusra, a bûn feletti gyõzelem nyugalmára, a kereszténynek igazi lehetõséget kínál Krisztus bocsánatának, békéjének és nyugalmának elfogadására és megtapasztalására."[19]

3. A megszentelõdés jele. A szombat Isten átformáló erejének jele, a szentség vagy megszentelõdés jele. Az Úr kijelentette: "Az én szombataimat bizony megtartsátok; mert jel az énközöttem és tiköztetek nemzetségrõl nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy Én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek" (2Móz 31:13; vö. Ez 20:20). A szombat tehát Istennek, mint megszentelõnek a jele is. Mivel az ember Krisztus vére által szentelõdhet meg (Zsid 13:12), a szombat annak is a jele, hogy a hívõ elfogadja Krisztus vérét a bûnök bocsánatára.

Éppúgy, ahogy Isten a szombatot szent célra különítette el, népét is elkülöníti szent célra – hogy különleges tanúja legyen. Azon a napon Istennel való közösségük szentséghez vezet; megtanulják, hogy ne a saját erõforrásaikra, hanem Istenre támaszkodjanak, aki megszenteli õket.

"Az az erõ, amely mindent teremtett, ugyanaz az erõ, amely újjáteremti a lelket a maga képmására. A szombat a megszentelõdés jele azok számára, akik megszentelik. Az igazi megszentelõdés összhang Istennel, vele való egység jellemben. Erre az Õ jellemét tükrözõ elvek iránti engedelmességgel lehet eljutni. És a szombat az engedelmesség jele. Aki szívbõl engedelmeskedik a negyedik parancsolatnak, az engedelmeskedni fog az egész törvénynek. Engedelmesség által szentelõdik meg."[20]

4. A hûség jele. Ahogy Isten Ádám és Éva hûségét próbára tette az Édenkert közepébe helyezett jó és gonosz tudásának fájával, ugyanúgy minden ember Isten iránti hûségét próbára fogja tenni a Tízparancsolat közepébe helyezett szombatparancs.

A Szentírás kinyilatkoztatja azt, hogy a második advent elõtt az egész világ két csoportra oszlik: azokra, akik hûek és "megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét", és azokra, akik imádják "a fenevadat és annak képét" (Jel 14:12, 9). Akkor Isten igazsága naggyá lesz a világ elõtt, és világossá válik, hogy a Szentírás hetedik napi szombatjának engedelmes megtartása bizonyítja a Teremtõ iránti hûséget.

5. A közösség ápolásának ideje. Isten az állatokat az emberiség társaivá teremtette (1Móz 1:24-25). A magasabb szintû társas viszony kialakítására Isten egymásnak adta a férfit és a nõt (1Móz 1:18-25). A szombattal pedig Isten olyan ajándékot adott az emberiségnek, amely a társas viszony legmagasabb formáját – Isten társaságát kínálja. Isten nem úgy alkotta az embereket, hogy csak az állatok társai legyenek, még csak nem is kizárólag emberi lényeké. Isten a maga számára teremtette õket.

A szombat az, amikor különleges módon tapasztaljuk Isten jelenlétét. Ha nem lenne szombat, mindenki vég nélkül dolgozna és verejtékezne. Minden nap egyforma lenne, és világi célokat szolgálna. De amikor a szombat megérkezik, reményt, örömet hoz, célt ad és bátorít. Idõt ad arra, hogy az istentisztelet, imádkozás, éneklés, az ige tanulása és hirdetése, az evangélium terjesztése útján közösségbe jussunk Istennel. A szombat lehetõséget ad Isten jelenlétének megtapasztalására.

6. A hit általai megigazulás jele. A keresztények elõtt világos, hogy az igazságot õszintén keresõ, lelkiismeretes nem keresztényekkel a Szentlélek meg tudja értetni Isten törvényének általános elveit (Róm 2:14-16). Ez a magyarázata annak, hogy miért gyakorolják nem keresztények is a szombattól bizonyos fokig elütõ kilenc parancsolatot. De nem ez a helyzet a szombat paranccsal.

Sokan belátják, miért van szükség hetenként egynapi pihenésre, de sokszor nehezen értik meg, miért helyes és dicséretes a hét hat napján dolgozni, de bûn a hetedik napon. A természet nem nyújt semmilyen alapot a hetedik nap megtartására. A bolygók keringenek pályájukon, a növények nõnek, esõ és napfény váltja egymást, és az állatok úgy viselkednek, mintha minden nap egyforma lenne. Miért kell akkor az embernek a hetedik napi szombatot megtartani? "A keresztények számára csak egy oka van ennek, és semmi más, de ez az ok elég: Isten mondta."[21]

Csak Isten külön kinyilatkoztatása alapján érthetik meg az emberek, mi az oka a hetedik nap megünneplésének. Azok, akik megtartják a hetedik napot, hitbõl és Krisztus iránti feltétlen bizalomból teszik, aki megparancsolta a szombat megszentelését. A szombat megtartásával a hívõk kifejezik, hogy készek Isten akarata, és nem a saját döntésük szerint élni.

A hívõk a hetedik nap megünneplésével nem saját megigazításukra törekszenek, hanem a szombatot Krisztussal, a Teremtõvel és Megváltóval való közösségük eredményeként tartják meg.[22] A szombatünneplés Krisztus igaz voltának a hívõ megigazulásában és megszentelõdésében jelentkezõ eredménye, igazolva, hogy megszabadultak a bûn szolgaságából, és felöltözték Krisztus tökéletes igazságát.

"Az almafa nem azért lesz almafa, mert almát terem. Elõbb almafává kell lennie. Azután természetes, hogy almát terem. Az igaz keresztény sem azért tartja meg a szombatot vagy a többi kilenc elõírást, hogy önmagát megigazítsa. Hanem ez annak a megigazultságnak a természetes gyümölcse, amelyben Krisztus részesíti. Aki így tartja meg a szombatot, az nem törvényeskedõ, mert a hetedik nap külsõ megtartása a hívõ megigazulásának és megszentelõdésének belsõ élményét jelzi. Ennélfogva az igaz szombatünneplõ nem azért nem cselekszik tiltott dolgokat szombaton, hogy elnyerje Isten kegyét, hanem mert szereti Istent, és a szombatot olyanná akarja tenni, ami a lehetõ legszorosabb közösségbe vonja Istennel."[23]

Szombatünneplésünk arról tanúskodik, hogy nem a saját cselekedeteinkre támaszkodunk, és hogy tudjuk, egyedül Krisztus, a Teremtõ menthet meg bennünket. Valóban "az igaz szombatünneplés lelkülete a bennünket új emberekké formáló Jézus Krisztus, a Teremtõ és Megváltó iránti páratlan szeretetrõl tanúskodik. Ez teszi a megfelelõ nap megfelelõ módon való megtartását a hit általi megigazulás jelévé."[24]

7. A Krisztusban való nyugalom jelképe. A szombat, amely emlékeztette Izraelt arra, hogy Isten Egyiptomból kiszabadítva megnyugvást adott nekik a földi Kánaánban, megkülönböztette annak a kornak megváltottait a környezõ népektõl. A szombat ugyanígy jele annak is, hogy Isten a megváltottakat a bûntõl megszabadítva nyugalommal ajándékozza meg, és elkülöníti a világtól.

Aki belép az Isten által felkínált nyugalomba, az "megnyugodott cselekedeteitõl, amiképpen Isten is a magáéitól" (Zsid 4:10). "Ez a nyugalom lelki nyugalom, ‘saját cselekedeteink’-tõl való megnyugvás, a bûn elhagyása. Ebbe a nyugalomba hívja népét Isten, és ez az a nyugalom, amelynek jelképe a szombat is és a Kánaán is."[25]

Amikor Isten befejezte a teremtés munkáját, és megpihent a hetedik napon, Ádámnak és Évának a szombattal lehetõséget kínált arra, hogy megpihenjen õbenne. Bár õk elbuktak, nem változik Isten eredeti szándéka; ma is ezt a nyugalmat kínálja az emberiségnek. A szombat a bûnbeesés után is e nyugalom emlékeztetõje maradt. "Így tesz a hetedik napi szombat megszentelése nemcsak Isten, a mindenség Teremtõje iránti hitrõl bizonyságot, hanem az abban való hitrõl is, hogy Õ át tudja formálni az életet, és alkalmassá tudja tenni az embert arra az örök ‘nyugalomra’, amelyet eredetileg a föld lakóinak adni akart."[26]

Isten megígérte ezt a lelki nyugalmat a testi Izraelnek. Bár nem léptek be abba, Isten meghívása most is érvényes: "Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének" (Zsid 4:9). Azoknak, akik szeretnének belépni ebbe a nyugalomba, "elõször hit által be kell lépniük Isten lelki ‘nyugalmába’, a lélek bûntõl való megnyugvásának és nem az önerõbõl üdvösségre törekvésének nyugalmába."[27]

Az Újtestamentum figyelmezteti a keresztényt, hogy ne várjon addig, amíg megtapasztalja ezt a kegyelem és hit általi megnyugvást, mert a "ma" az alkalmas idõ a belépésre (Zsid 4:7; 3:13). Akik beléptek ebbe a nyugalomba – a Jézus Krisztusba vetett hit által kapott megmentõ kegyelembe – nem igyekeznek többé arra, hogy a saját cselekedeteik által igazuljanak meg. Így lesz a hetedik napi szombat megünneplése az evangélium nyugalmába való belépés jelképe.

Kísérletek az istentisztelet napjának megváltoztatására Mivel a szombat nagyon fontos szerepet játszik Istennek mint Teremtõnek és Megváltónak imádásában, nem meglepõ, hogy Sátán totális háborút indított e szent intézmény megdöntésére.

A Biblia sehol sem ad engedélyt az istentisztelet e napjának megváltoztatására, amelyet Isten az Édenben alapított és a Sínai-hegyen újra meghirdetett. Ezt olyan keresztények is felismerték, akik vasárnapot ünnepelnek. James Gibbons, katolikus bíboros ezt írta: "Elolvashatod a Bibliát Mózes elsõ könyvétõl a Jelenések könyvéig, és egyetlen olyan sort sem fogsz találni, amely feljogosít a vasárnap megszentelésére." A Szentírás a szombat vallási megtartását teszi kötelezõvé.[28]

A protestáns A. T. Lincoln beismerte: "Nem lehet az Újtestamentummal igazolni azt a hiedelmet, hogy Isten a feltámadástól kezdve az elsõ napot rendelte el szombatként való ünneplésre."[29] Elismerte: "Hetedik napi szombatosnak lenni az egyetlen következetes eljárás mindazok számára, akik vallják, hogy mint erkölcsi törvény az egész Tízparancsolat kötelezõ."[30]

Ha nincs bibliai bizonyíték arra, hogy Krisztus vagy tanítványai az istentisztelet napját megváltoztatták, miként lehetséges, hogy sok keresztény a vasárnapot fogadja el a szombat helyett.

A vasárnap ünneplésének keletkezése. Az istentisztelet napjának szombatról vasárnapra való áthelyezése fokozatosan történt. Nincs bizonyíték arra, hogy a keresztények a második század elõtt vasárnap tartották volna hetenkénti istentiszteletüket, de arra van bizonyíték, hogy a második század közepére egyes keresztények önként ünnepelték a vasárnapot istentiszteleti napként, de nem nyugalomnapként.[31]

A római gyülekezet, amely túlnyomóan pogánykeresztényekbõl állt (Róm 11:13), élen járt a vasárnapi istentisztelet bevezetésében. Rómában, a birodalom fõvárosában erõs zsidóellenesség alakult ki, ami az idõ múlásával csak fokozódott. E zsidóellenesség ellenhatásaként a város keresztényei megpróbálták megkülönböztetni magukat a zsidóktól. Elhagytak a zsidókéval közös szokásaikból, és kezdték feladni a szombat tiszteletét, lépéseket téve a vasárnap kizárólagos megtartása felé.[32]

A második századtól az ötödikig, bár a vasárnap tekintélye nõtt, a keresztények majdnem az egész római birodalomban továbbra is megünnepelték a hetedik napi szombatot. Szókratész, az ötödik századi történész, ezt írta: "Az egész világon majdnem minden gyülekezet minden hét szombatján megtartja a szent misztériumokat, de Alexandria és Róma keresztényei valamilyen õsi hagyomány alapján ezekkel felhagytak."[33]

A negyedik és ötödik században sok keresztény mind szombaton, mind vasárnap istentiszteletet tartott. Sozomen, e kor egy másik történésze, ezt írta: "A nép Konstantinápolyban és majdnem mindenütt összejön szombaton és a hét elsõ napján is, amely szokást soha nem gyakorolták Rómában, sem Alexandriában."[34] Ezek a hivatkozások mutatják, hogy Róma vezetõ szerepet játszott a szombatünneplés mellõzésében.

Vajon azok, akik felhagytak a hetedik napi istentisztelettel, miért a vasárnapot választották, és nem a hét más napját? Az egyik fõ érv az volt, hogy Krisztus vasárnap támadt fel; és állítólag Krisztus adott felhatalmazást az e napi istentiszteletre. "De bármilyen furcsának is tûnik, a második és harmadik század egyetlen írója soha egyetlen, a vasárnap szombat helyetti megtartására feljogosító bibliaverset sem idézett. Sem Barnabás, sem Ignácius, sem Justinius, sem Iréneus, sem Tertullián, sem Római Kelemen, sem Alexandriai Kelemen, sem Origenész, sem Ciprián, sem Viktorinus, sem más Krisztus korabeli író nem tudott semmi ilyen utalásról sem Jézustól, sem a Biblia bármely részébõl."[35]

A népszerûség és annak hatása, hogy a pogány rómaiak napimádatával összhangban volt a vasárnap, kétségtelenül hozzájárult e napnak az istentisztelet napjaként való egyre terjedõ elfogadásához. A napimádat fontos szerepet játszott az egész ókori világban. Ez volt "a római vallás egyik legrégibb alkotóeleme". A keleti napkultusz következtében a "Kr. u. második század elejétõl a Sol invictus kultusz volt az uralkodó Rómában és a birodalom más részén is."[36]

Ez a népszerû vallás az új hívõkön keresztül hatással volt az õsegyházra. "A pogányságból megtért keresztények állandóan csábították a hívõket a Nap tiszteletére. Ezt nemcsak az jelzi, hogy az (egyház) atyák sokszor kifogásolták ezt a gyakorlatot, hanem az is, hogy a napimádat visszatükrözõdik a keresztény liturgiában."[37]

A negyedik század tanúja volt a vasárnaptörvények bevezetésének. Elõször polgári jellegû vasárnaptörvényeket adtak ki, majd jöttek a vallási jellegûek. Konstantin császár Kr. u. 321. március 7-én bocsátotta ki az elsõ polgári vasárnaptörvényt. Tekintettel arra, hogy a vasárnap népszerû volt a pogány napimádók között, és sok keresztény is tisztelte, Konstantin azt remélte, hogy a vasárnap ünnepnappá tételével biztosíthatja kormánya részére e két választótestület támogatását.[38]

Konstantin vasárnaptörvénye tükrözte a császár napimádói múltját. Így szól a törvény: "A nap tiszteletre méltó napján (venerabili die solis) az elõljárók és városlakók pihenjenek, és minden mûhely zárva legyen. De vidéken a mezõgazdasági munkásoknak a törvény megengedi, hogy dolgozzanak vasárnap."[39]

Néhány évtizeddel késõbb az egyház követte Konstantin példáját. A laodiceai zsinat (kb. Kr. u. 364-ben), amely bár nem egyetemes, de római katolikus tanácskozás volt, kiadta az elsõ egyházi vasárnaptörvényt. A 29. kánonban az egyház megkövetelte a keresztényektõl, hogy tiszteljék a vasárnapot, és "ha lehet, ne dolgozzanak azon a napon", de kifogást emelt a szombati pihenés ellen, és elrendelte, hogy a keresztények ne "tétlenkedjenek szombaton (görögül sabbaton), hanem dolgozzanak azon a napon."[40]

Kr. u. 538-ban, abban az évben, amelyben a próféciában jelzett 1260 esztendõ elkezdõdött (lásd: e könyv 12. fejezetét!), a Római Katolikus Harmadik Orléans-i Zsinat kiadott még a Konstantinénál is szigorúbb törvényt. E zsinat 28. kánonja kimondja: vasárnap még "a mezõgazdasági munkát is félre kell tenni, hogy az embereket ne akadályozza a templom látogatásában."[41]

A változtatás megjövendölése. A Biblia kinyilatkoztatja, hogy a vasárnap keresztény intézménykénti megtartása "a törvényszegés titkos bûnéhez" vezethetõ vissza (2Thessz 2:7), amely már Pál korában is mûködött (lásd: e könyv 12. fejezetét!). Dániel 7. fejezet próféciáján keresztül Isten megmutatta, hogy elõre tudott az istentisztelet napjának megváltoztatásáról.

Dániel látomása az Isten népe és törvénye elleni támadást mutat be. A kis szarv (Jel 13:1-10-ben pedig egy fenevad) által ábrázolt támadó hatalom a nagy hitehagyást idézi elõ a keresztény egyházon belül (lásd: e könyv 12. fejezetét!). A kis szarv, amely a negyedik fenevadból támad, és Róma bukása után fõ üldözõ hatalommá lesz (lásd: a 18. fejezetet!), megkísérli megváltoztatni "az idõket és törvényt" (Dán 7:25). Ennek a hitehagyó hatalomnak sikerül a világ nagy részét megtévesztenie, de az itélet végül ellene fog dönteni (Dán 7:11, 22, 26). A végsõ megpróbáltatás idején Isten közbelép népe érdekében, és megszabadítja õket (Dán 12:1-3).

Ez a prófécia csak egyetlen hatalomra illik rá a kereszténységen belül. Csak egyetlen vallási szervezet van, amely azt állítja, hogy joga van Isten törvényének megváltoztatására. Figyeljük meg, hogy a római katolikus hatóságok mire tartottak igényt a történelem során:

Kr. u. 1400 körül Petrus de Ancharano azt állította, hogy "a pápa megváltoztathatja Isten törvényét, mert hatalma nem embertõl, hanem Istentõl van, és Isten helyett cselekszik a földön, teljes joggal kötve meg és oldozva fel nyáját."[42]

E megdöbbentõ állítás hatása bebizonyosodott a reformáció idején. Luther kifejezte, hogy nem az egyházi hagyomány, hanem a Szentírás irányítja életét. Jelszava a sola scriptura – "Egyedül a Biblia" volt. John Eck, a római katolikus vallás egyik legfõbb védelmezõje, bírálta Luthernek ezt a kijelentését, azt állítva, hogy az egyház tekintélye a Biblia felett áll. Feladta a leckét Luthernek a bibliai szombat és vasárnap megtartásának felcserélésével kapcsolatban. Ezt mondta Eck: "A Szentírás ezt tanítja: ‘Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgokat; de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja’, stb. De az egyház a saját hatalma alapján a szombatot vasárnapra változtatta, amire önnek [Luthernek] nincs szentírási szövege."[43]

A tridenti zsinaton (1545-1563), amelyet a pápa a protestantizmus megdöntésére hívott össze, Reggio érseke, Gaspare de Fosso, újra elõhozta ezt a kérdést. "Tehát az egyház tekintélyét – mondta – a legvilágosabban a Szentírás világítja meg, mert míg egyrészt (az egyház) ajánlja, isteninek nyilvánítja (és) olvasásra kínálja nekünk… másrészt az Úr által a Szentírásban tanított törvényes elõírások megszûntek ugyanannak a hatalomnak (egyház) alapján. A szombat, a legdicsõbb nap a törvényben az Úr napjára változott… Ezek és más hasonló dolgok nem Krisztus tanítása alapján változtak meg (mert Õ azt mondja, hogy a törvény betöltéséért és nem megsemmisítéséért jött), hanem azokat az egyház hatalma változtatta meg."[44]

Tartja-e még az egyház ezt az álláspontját? The Convert’s Catechism of Catholic Doctrine 1977. évi kiadása tartalmazza e kérdések és válaszok sorát:

"K: Melyik a nyugalomnap?"

"V: A szombat a nyugalomnap."

"K: Miért tartjuk a szombat helyett a vasárnapot?"

"V: Azért tartjuk a szombat helyett a vasárnapot, mert a katolikus egyház áttette az ünnepet szombatról vasárnapra."[45]

John A. O’Brien, római katolikus tudós The Faith of Millions (1974) címû nagysikerû könyve szerint erre a súlyos megállapításra jutott. "Mivel a Biblia a szombatot és nem a vasárnapot irta elõ, nem furcsa, hogy nem katolikusok, akik állítják, hogy vallásukat közvetlenül a Bibliából és nem az egyháztól veszik, a vasárnapot ünneplik a szombat helyett? Igen, ez következetlenség." A vasárnapünneplés szokása – mondta – a katolikus egyház tekintélyén alapszik, nem pedig egy kifejezett bibliai szövegen. Ez az ünneplés megmarad, hogy emlékeztessen arra az anyaszentegyházra, amelybõl a nem katolikus szekták kiváltak – mint az a fiú, aki elszökött otthonából, de még zsebében hordja anyja képét vagy egy hajfürtjét."[46]

Ezekre az elõjogokra való igény a prófécia megvalósulása, és ez segít azonosítani a kicsiny szarvval jelzett hatalmat.

A szombat helyreállítása. Ésaiás 56. és 58. fejezetben Isten szombatreformra szólítja Izraelt. Megjövendöli, milyen csodálatos dolog lesz, amikor nyája közé sereglenek a pogányok (Ésa 56:8), és ennek az üdvösséget szolgáló missziónak a sikerét a szombat megszentelésével kapcsolja össze (Ésa 56:1-2, 6-7).

Isten gondosan körülírja népének ezt a különleges munkáját. Bár küldetésük az egész világnak szól, különösen olyan embercsoportra irányul, amely hívõnek vallja magát, de valójában nem tartja be Isten elõírásait (Ésa 58:l-2). Isten e szavakkal fejezi ki megbízatását azokhoz az állítólagos hívõkhöz: "’Megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltõk alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építõjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem ûzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörûségnek hívod, az Úr szent és dicsõséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tévén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván: akkor gyönyörûséged lesz az Úrban’" (Ésa 58:1214).

A lelki Izrael küldetése ugyanaz, mint az õsi Izraelé volt. A kicsiny szarvval ábrázolt hatalom rést ütött a törvényen, amikor megváltoztatta a szombatot. Ahogy Izraelben helyre kellett állítani a lábbal tiport szombatot, éppúgy kell korunkban is a szombat intézményét helyreállítani és Isten törvényének falán a rést kijavítani.[47]

Jel 14:612 üzenetének az örökkévaló evangéliummal összefüggésben való hirdetése végzi el e helyreállítási munkát, és teszi naggyá a törvényt. Ennek az üzenetnek a hirdetése Isten egyházának feladata a második advent idején (lásd: e könyv 12. fejezetét!). Ennek az üzenetnek fel kell ráznia a világot, arra szólítva mindenkit, hogy készüljön fel az ítéletre.

A Teremtõ imádására szólító hívás "imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet" , közvetlenül Isten örök törvényének negyedik parancsolatára utal. A végsõ figyelmeztetés tartalma megerõsíti ezt a tényt: Istennek különös gondja van arra, hogy az általánosan elfelejtett szombat visszakapja méltó helyét a második advent elõtt.

Ennek az üzenetnek a hirdetése az egész világra kiható viszályt fog kiváltani. A központi kérdés az Isten törvénye iránti engedelmesség és a szombat megtartása lesz. E küzdelemben mindenkinek el kell döntenie, hogy Isten parancsolatait vagy az emberekét tartja meg. Ez az üzenet egy népet hoz létre, mely megtartja Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Azok, akik ezt az üzenetet elutasítják, végül felveszik a fenevad bélyegét (Jel 14:9, 12; lásd: e könyv 12. fejezetét!).

Hogy ez a misszió – Isten törvényének naggyá és szombatjának dicsõségessé – sikeres legyen, Isten népének következetes és szeretetteljes példát kell mutatnia a szombatünneplésben.

A szombat megtartása

Ahhoz, hogy a "megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt" (2Móz 20:8) parancsnak eleget tudjunk tenni, az egész hét folyamán gondolnunk kell a szombatra; és hogy Istennek tetszõ módon megtartsuk, meg kell tennünk a szükséges elõkészületeket. De vigyázzunk, nehogy annyira kifárasszuk magunkat a hét folyamán, hogy ne tudjunk részt venni a szombati istentiszteleten.

Mivel a szombat az Istennel való különleges közösség napja, amely az irgalmas Isten teremtési és megváltási munkájának örömteli ünneplésére hív, el kell kerülnünk mindent, ami rontja a szombat szent légkörét. A Biblia elõírja, hogy szombaton ne végezzünk világi dolgokat (2Móz 20:10), szüneteltessünk minden kenyérkereseti munkát, minden üzletelést (Neh 13:15-22). Meg kell dicsõítenünk Istent, dolgainkat "nem tévén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván" (Ésa 58:13). Ha saját kedvtelésünkre fordítjuk ezt a napot, ha világi dolgokkal foglalkozunk, azokról beszélgetünk és gondolkozunk, vagy ha sportolunk, ez megtöri Teremtõnkkel való közösségünket, és megszentségteleníti a szombatot.[48] A szombatparancs iránti tiszteletünknek ki kell terjednie mindenkire, aki hatáskörünkbe tartozik: gyermekeinkre, munkásainkra, még vendégeinkre is, sõt állatainkra is (2Móz 20:10), hogy õk is részesülhessenek a szombat áldásaiban.

A szombat péntek este naplementével kezdõdik és szombaton naplementével végzõdik (lásd: 1Móz 1:5; vö. Mk 1:32!).[49] A Szentírás a szombat elõtti napot (a pénteket) "az elõkészület napjának" (Mk 15:42 – új prot. ford.), a szombatra való felkészülés napjának nevezi, hogy semmi ne rontsa meg a szombat szentségét. Ezen a napon, akik a család táplálékáról gondoskodnak, készítsék elõ a szombati ételeket, hogy a szent napon õk is megpihenhessenek (lásd: 2Móz 16:23; 4Móz 11:8!).

Jól tennék a család tagjai, illetve a hívõk csoportjai, ha pénteken, röviddel naplemente elõtt összegyûlnének, hogy énekeljenek, imádkozzanak és Isten Igéjét olvassák. Így hívják meg Krisztus Lelkét mint kedves vendéget. Hasonlóképpen istentisztelettel fejezzék be a szombatot a naplemente közeledtével, Isten jelenlétét és vezetését kérve a következõ hétre.

Isten arra szólítja fel népét, hogy tegye a szombatot az öröm napjává (Ésa 58:13). Hogyan teheti ezt? Csak akkor részesülhetnek abban az igazi örömben és megnyugvásban, amit Isten akar adni nekik ezen a napon, ha Krisztusnak, a szombat Urának példáját követik.

Krisztus rendszeresen részt vett a szombati istentiszteleteken, szolgálatokat vállalt, és vallási eligazítást adott (Mk 1:21; 3:1-4; Lk 4:16-27; 13:10). De az istentiszteletek látogatásán túl kereste az emberek társaságát (Mk 1:29-31; Lk 14:1), a szabadban idõzött (Mk 2:23), és széjjeljárva szent, irgalmas dolgokat cselekedett. Amikor csak tehette, gyógyította a betegeket és szenvedõket (Mk 1:21-31; 3:1-5; Lk 13:10-17; 14:2-4; Jn 5:1-15; 9:1-14).

Amikor bírálták a szenvedések enyhítéséért, Jézus így válaszolt: "Szabad… szombaton jót cselekedni" (Mt 12:12). A gyógyítással nem rontotta meg a szombatot, sem nem törölte el. De véget vetett azoknak a terhes szabályoknak, amelyek eltorzították a szombatnak mint a felüdülés és örömként Istentõl kapott eszközének jelentõségét.[50] Isten a szombatot az emberiség lelki gazdagítására szánta. Helyes az olyan tevékenység, amely erõsíti az Istennel való közösséget; helytelen, ami eltérít ettõl a céltól, és a szombatot csupán munkaszüneti nappá teszi.

A szombat ura mindenkit példája követésére szólít. Akik elfogadják ezt a meghívást, azoknak a szombat gyönyörûség és a lelki táplálkozás napja, a menny elõíze; felismerik, hogy "Isten a szombatot a csüggedés megelõzésére szánta. A hetedik nap hétrõl hétre megvigasztalja lelkünket, és bizonyossá teszi, hogy bár jellemünk befejezetlen, Krisztusban mégis tökéletes. Golgotai tettével engesztelést szerzett értünk, és beléphetünk nyugalmába."[51]

A házasságot Isten Édenben alapította egy férfi és egy nõ élethosszig tartó szeretetközösségévé, amelyet Jézus is megerõsített. A keresztény számára a házasságkötés Istennek és a házastársnak tett fogadalmat jelenti, és e kapcsolatnak csak közös hitet valló társak között szabad létrejönnie. Kölcsönös szeretet, megbecsülés, tisztelet és felelõsségtudat az összetartó ereje e közösségnek, amelynek a Krisztus és egyháza közötti szeretetet, szentséget, közelséget és állandó kapcsolatot kell tükröznie. A válásról Jézus azt tanította, hogy házasságtörést követ el az az ember, aki paráznaság okán kívül házastársától elválik és mással házasságra lép. Bár lehetnek olyan családi kapcsolatok, amelyek távol állnak az eszményitõl, a Krisztusban egymásnak teljesen elkötelezett házastársak a Szentlélek vezetésével és a gyülekezet segítségével eljuthatnak a szeretetben való egységre. Isten megáldja a családot, és azt akarja, hogy tagjai hozzásegítsék egymást a teljes érettség eléréséhez. A szülõk neveljék gyermekeiket az Úr iránti szeretetre és engedelmességre. Szóval és példamutatással tanítsák meg nekik, hogy Krisztus szeretettel, gyengéden, tapintatosan fegyelmez, és azt akarja, hogy õk is testének részeivé, Isten családjának tagjaivá legyenek. A családi kapcsolat elmélyítése az utolsó evangéliumi üzenet egyik jellemzõje. (Hitelvek – 22)

Az otthon egyik döntõ feladata, hogy helyreállítsa az emberben Isten képmását. A családban az apa, az anya és a gyermekek teljesen kibontakozhatnak, és teljesíthetik egymás összetartozásra, szeretetre és bensõséges kapcsolatra irányuló igényét. Itt egyéniséggé formálódnak és kifejlõdik az egészséges öntudat. Az otthon az a hely, ahol Isten kegyelmébõl az igazi kereszténység elvei a gyakorlatban megvalósulhatnak, és értékei egyik nemzedékbõl a másikba átvihetõk.

A család nagy boldogság, de rettenetes sérülések színhelye is lehet. A harmonikus családi élet bemutatja a keresztény elveket a gyakorlatban, és bizonyságot tesz Isten jellemérõl. Sajnos e jellemvonások nagyon ritkán láthatók a mai családokban. Sok család inkább az önzõ emberi szív gondolatait és szándékait tükrözi – veszekedést, lázongást, versengést, haragot, helytelen viselkedést, sõt még kegyetlenséget is. Ezek a jellemvonások nem szerepeltek Isten eredeti tervében. Jézus ezt mondta: "Kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8).

Kezdetben

A szombat és a házasság két olyan ajándék, amelyet Isten az emberi családnak kezdetben adott. Ezekkel az ajándékokkal a pihenés és egymáshoz tartozás örömét kínálta, tekintet nélkül idõre, helyre és kultúrára. E két intézmény megalapításával érte el tetõpontját Isten földi teremtése. Ez volt a befejezés, az emberiségnek a teremtéskor adott rendkívül jó ajándékok között a legjobb. A szombat alapításával Isten idõt adott az embernek a pihenésre és megújulásra, idõt a vele való közösség ápolására. Az elsõ család kialakításával létrehozta az emberiség alapvetõ társadalmi egységét, amellyel felébresztette bennük az összetartozás tudatát, és gondoskodott arról, hogy Isten és mások szolgálatára alkalmas személyekké fejlõdjenek.

Az Isten képmását tükrözõ férfi és nõ. 1Móz 1:26-27 leírja, hogyan teremtette Isten az embert, akinek lakása lett ez a föld: "És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Teremté tehát Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt: férfiúvá és asszonnyá teremté õket." Az itt használt ember szó (héberben és magyarban is) általános értelmû, ahogy több mint 500 esetben az Ótestamentumban. Ez a kifejezés mind férfit, mind nõt jelent. A szöveg világossá teszi, hogy Isten nemcsak a férfit teremtette a saját képére, a nõt pedig a férfi képére.[1] Nem így történt. Isten mindkettõt a saját képére alkotta.

Éppen úgy, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mindhárom Isten, a férfi és a nõ együttesen alkotja az "ember"-t. Úgy, ahogy az Istenség három személye egy, de a háromnak nem ugyanaz a szerepe. Lényükben, értékükben egyek, de nem azonosak személyükben (vö. Jn 10:30; 1Kor 11:3). Kiegészítik egymást, és tevékenységükben együttmûködnek.

Mindkét emberi nem jó (1Móz 1:31), és különbözõ szerepük is jó. A család és az otthon a nembeli különbözõség tényére épül. Isten szaporíthatta volna az életet a földön férfi és nõ teremtése nélkül, ahogy azt egyes állatok nem nélküli szaporodása tanúsítja. De Isten "két, általános formájában és jellegzetességeiben azonos egyedet" alkotott, de mindegyikük önmagában hord valamit, ami hiányzik a másikból, és kiegészíti a másikat."[2] Nem volna teljes az a világ, amelyben a két nem közül csak az egyik van jelen. Igazi beteljesülés csak olyan társadalomban jöhet létre, amely mind férfit, mind nõt magában foglal. Itt nem merül fel az egyenlõség kérdése, mert mindkettõ nélkülözhetetlen.

Ádám, az elsõszülött, és így az emberi faj feje [3], elsõ napján érzékelte egyedülálló voltát – nem volt más hozzá hasonló. "De az embernek hozzá illõ segítõ társat nem talált" (1Móz 2:20). Isten tudatában volt ennek a hiánynak, mert így szólt: "Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítõtársat, hozzá illõt" (1Móz 2:18).

Az itt "illõ"-nek fordított héber neged szó olyan elöljáró szóval összekapcsolt fõnév, amely azt jelenti, hogy állni valaki vagy valami "elõtt", valakivel vagy valamivel "szemben", valakinek vagy valaminek "megfelelõ". Jelen esetben annak a személynek, akinek Ádám elõtt kellett állnia, hasonmásaként ki kellett egészítenie õt, meg kellett felelnie neki. "Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre", és kivett "egyet annak oldalbordái közül" (1Móz 2:21), és társává formálta.[4]

Amikor Ádám felébredt, azonnal felismerte azt a szoros és meghitt kapcsolatot, amit ez a különleges teremtési cselekmény lehetõvé tett, és felkiáltott: "Ez már csontomból való csont, és testembõl való test; ez asszonyembernek neveztessék, mert emberbõl vétetett" (1Móz 2:23; vö. 1Kor 11:8).

A házasság.

Isten a férfi és a nõ különbözõségébõl rendet, egységet hozott létre. Az elsõ pénteken megtartotta az elsõ esküvõt: összeadta ezt a két embert, képmásának mintaképeit, hogy eggyé legyenek. A házasság azóta is a család és a társadalom alapja.

A Szentírás mind az elkülönülés, mind az összetartozás döntõ tetteként jellemzi a házasságot: Valaki "elhagyja… az õ atyját és az õ anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté" (1Móz 2:24).

1. Elhagyás. A házassági viszony feltétlenül szükségessé teszi, hogy a házasulandók feladják korábbi fontos kapcsolataikat. A házastársi viszony felülmúlja a szülõ-gyermek kapcsolatot. Ilyen értelemben a szülõkkel való kapcsolat "elhagyása" lehetõvé teszi egy másik személyhez való "ragaszkodást". E folyamat nélkül nincs a házasságnak szilárd alapja.

2. Ragaszkodás. A "ragaszkodik"-nak fordított héber kifejezés olyan szóból származik, melynek jelentése "tapadni, odakötni, csatlakozni, kitartani." Fõnévként a forrasztást is jelentheti (Ésa 41:7). E kötõdés szoros és erõs volta bemutatja a házassági kötelék jellegét. E szövetség felbontására irányuló minden kísérlet megsebzi azokat, akik ilyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az a tény is hangsúlyozza ennek az emberi köteléknek szoros voltát, hogy ugyanez az ige fejezi ki az Isten és népe közötti köteléket: "õt tiszteljed, õhozzá ragaszkodjál, és az õ nevére esküdjél" (5Móz 10:20).

3. Szövetségkötés. A Szentírás azt a fogadalmat, azt az ígéretet, amely a házastársakat egymáshoz köti, "szövetség"-nek nevezi. Ezt a kifejezést Isten Ígéje a legünnepélyesebb és legkötelezõbb egyezségre használja (Mal 2:14; Péld 2:16-17). A férj és feleség közötti kapcsolatnak mintáznia kell azt az örökkévaló szövetséget, amelyet Isten az õ népével, egyházával kötött (Ef 5:21-33). Egymásnak való elkötelezettségük tükrözze azt a hûséget és állhatatosságot, ami Isten szövetségét jellemzi! (Zsolt 89:35; JSir 3:23).

A kettõjük közötti szövetségkötés tanúi Isten, a gyülekezet, az ifjú pár családja és baráti köre. Ezt a szövetséget a menny megerõsíti. "Amit… az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19:6). A keresztény házaspár tudatában van annak, hogy házasságkötésével olyan hûséget fogad egymásnak, amely életük végéig tart.[5]

4. Egy testté válás. Az elhagyás és szövetségkötés olyan egységet eredményez, amely titok. Ez teljes értelemben való eggyé válás – a házastársak együtt járnak, összetartoznak, és meghitt kapcsolatban vannak egymással. Ez az egység eleinte a házasság fizikai egységére vonatkozik. De ezen túl a gondolkozás és érzelmek bensõséges kapcsolatát is jelenti, amely erõsíti kapcsolatuk fizikai voltát.

a. Együtt járás. Népével való kapcsolatáról Isten ezt kérdezi: "Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?" (Ám 3:3). Ez a kérdés azokat is érinti, akik egy testté lesznek. Isten megtiltotta az izraelitáknak, hogy a szomszédos nemzetekkel összeházasodjanak, "mert elpártoltatja a te fiadat éntõlem, és idegen isteneknek szolgálnak" (5Móz 7:4; vö. Józs 23:11-13). Amikor az izraeliták figyelmen kívül hagyták ezt a parancsot, ennek következménye végzetes lett (Bír 14-16; 1 Kir 11:1-10; Ezsd 9; 10).

Pál megismételte ezt az elvet, s egyértelmûvé tette: "Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívõnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élõ Istennek temploma vagytok" (2 Kor 6:14-16; vö. 17-18. v.).
 
Világos a Szentírás tanítása, hogy a hívõ csak hívõvel lépjen házasságra. Ez az elv még tágabb értelmû. Az igazi egység hitben és gyakorlatban való megegyezést igényel. A vallás gyakorlásában való különbség az életmódban való különbözõséghez vezet, ami súlyos feszültséget és törést okozhat a házasságban. A Szentírás által említett egység elérése érdekében tehát az ember a saját közösségén belüli személlyel kössön házasságot.[6]

b. Összetartozás. Hogy két ember egy testté legyen, teljes hûséget kell tanúsítania egymás iránt. Amikor valaki házasságot köt, mindent kockáztat, és elfogadja házastársát olyannak, amilyen. Aki megházasodik, kifejezi azt, hogy kész megosztani házastársa felelõsségét, és mindennel szemben társa mellett akar állni. A házasság cselekvõ, gyakorló, meg nem szûnõ szeretetet igényel.

"Két ember megosztja mindenét, amije van, nemcsak a testét, nemcsak anyagi javait, de gondolatait és érzéseit, örömeit, szenvedéseit, reményeit és aggodalmait, sikereit és kudarcait is. ‘Az egy testté válás’ azt jelenti, hogy két ember teljesen egy testté, lélekké és szellemmé lesz, mégis két különbözõ személy marad."[7]

c. Meghittség. Az egy testté válás nemi egységgel jár. "Ismeré Ádám az õ feleségét Évát, aki fogad vala méhében" (1Móz 4:1). Az eggyé válás ösztöne folytán, amelyet férfiak és nõk Ádám és Éva napjai óta éreznek, minden házaspár újra eljátssza az elsõ szerelmi történetet. A nemi meghittség a lehetõ legszorosabb fizikai egység részükre; ábrázolja azt a közelséget, amelyet egy házaspár érzelmileg és lelkileg is ismerhet. A keresztény házastársi szeretetet melegségnek, örömnek és gyönyörûségnek kell jellemeznie (Péld 5:18-19).

"Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplõtlen házaságy" (Zsid 13:4). "A Szentírás világosan kimondja, hogy a férj és feleség közötti szeretet örömteli nemi kifejezése Isten terve szerint való. Ez, ahogy a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, szeplõtlen, nem bûnös, nem szennyes. Ez tiszteletre méltó hely a házasságban, ahol férj és feleség tanú nélkül találkozik, hogy megünnepelje egymás iránti szerelmét. Ennek az idõnek szentnek és örömtelinek kell lennie."[8]

5. Bibliai szeretet. A házastársi szeretet egymáshoz való feltétlen, gyengéd és meghitt ragaszkodás, amely kölcsönösen elõmozdítja az Isten képmására formálódást az egyén minden – fizikai, érzelmi, értelmi és lelki – vonatkozásában. A szeretet különbözõ fajtái hatnak a házasságban; van romantikus, szenvedélyes idõszak; nagyon érzelmes idõszak; nyugalmas idõszak; baráti és az egymáshoz tartozás érzésével betöltött idõszak. De az agape szeretet, amirõl a Újtestamentum beszél – az önzetlen, mindent-másokért szeretet -, az igazi, maradandó házastársi szeretet alapja.

Jézus bemutatta e szeretet legmagasztosabb formáját, amikor magára véve mind bûneink súlyát, mind következményeit, vállalta a kereszthalált. "Mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette õket" (Jn 13:1). Szeretett bennünket, annak ellenére, hogy bûneink a keresztre vitték. Ez volt, és most is az, Jézus Krisztus feltétel nélküli agapé szeretete.

E szeretetet jellemezve Pál ezt mondta: "A szeretet hosszútûrõ, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr. A szeretet soha el nem fogy" (1Kor 13:4-8).

E szakasz magyarázataként Ed Wheat ezt írta: "Az agapé szeretet örök erõforrásba van bekapcsolva, és akkor is mûködik, amikor minden másfajta szeretet kudarcot vall… Szeret, mindegy, hogy mit. Nem számít, milyen méltatlan a szeretetre az a másik személy, az agapé nem merül ki. Az agapé olyan feltétel nélküli, mint Isten irántunk való szeretete. Ez az értelmi magatartás, amely az akarat megfontolt döntésén alapszik."[9]

6. Az egyén lelki felelõssége. Bár a házastársak szövetséget kötöttek egymással, döntéseikért mindegyiküknek egyénileg kell hordozniuk a felelõsséget (2Kor 5:10). E felelõsség vállalása azt jelenti, hogy soha ne hibáztassák a másikat azért, amit õk követtek el. A saját lelki fejlõdésük felelõsségét is vállalniuk kell; senki sem támaszkodhat más lelki erejére. Másrészrõl mindegyikük Istennel való kapcsolata erõforrásként és bátorításként szolgálhat a másik számára.

A bûnbeesés következményei a házasságra

Annak a torzulásnak, amit a bûn okozott az ember istenképûségében, a házasságban is éppúgy megvannak a következményei, mint az ember életének minden más területén. Önérdek hatolt be oda, ahol valamikor tökéletes szeretet és egység uralkodott. Az önzés az elsõdleges mozgatóerõ azokban, akiket nem szorongat Krisztus szeretete. Az alázatosság, szolgálat, áldozatosság evangéliumi elveinek megsértése a kereszténység minden kudarcának közös nevezõje.

Ádám és Éva engedetlenségével keresztezte teremtettsége célját. Bûnbeesésük elõtt teljes nyíltsággal éltek Isten elõtt. Utána pedig ahelyett, hogy örömmel közeledtek volna hozzá, félve elrejtõztek elõle. Megpróbálták eltitkolni a valóságot; nem vállalták tettükért a felelõsséget. Bûntudattal áthatottan, amelyet észérvekkel képtelenek voltak megszüntetni, nem tudtak Isten és a szent angyalok szemébe nézni. Azóta is ez a kibúvó és az önigazoló tagadás az ember Istennel való kapcsolatának általános mintája.

A félelem, amely titkolózásba sodorta õket, Ádámnak és Évának nemcsak Istenhez, hanem egymáshoz való viszonyát is eltorzította. Amikor Isten kérdõre vonta õket, mindketten a másik rovására igyekeztek megvédeni magukat. Vádaskodásuk bizonyította, hogy milyen súlyos törés történt abban a szeretõ kapcsolatban, amelyet Isten a teremtéskor létrehozott.

A bûnbeesés után Isten ezt mondta az asszonynak: "Epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Isten azt akarta, hogy ez az elv, amely nem változtatta meg a férfi és nõ közötti alapvetõ egyenlõséget, az elsõ pár és utánuk minden házaspár javát szolgálja.[10] Sajnos ez az elv eltorzult. Az idõk folyamán azóta is erõszakkal, mesterkedéssel és az egyéniség elnyomásával történõ uralkodás jellemzi a házasságot. Az énközpontúság miatt nem sok maradt meg egymás elfogadásából és megbecsülésébõl.

A kereszténység lényege az az összhang és önmegtagadó élet, amely a házasságot a bûnbeesés elõtt jellemezte. De a bûnbeesés megrontotta ezt az összhangot. A férj és a feleség szeretetének elõ kell segítenie a másik boldogságát. Mindkettõnek ápolnia kell társa boldogságát. Eggyé kell válniuk, de egyikük se veszítse el egyéniségét, amely az Istené.[11]

Elhajlások a mennyei eszménytõl

Többnejûség. Az a gyakorlat, amely szerint az egyik társ több házastársat tart, ellentétben áll azzal az eggyé válással és egységgel, amelyet Isten az Édenben az elsõ házassággal létrehozott. A többnejûséggel nem jár együtt minden korábbi társ elhagyása. Bár a Szentírás beszél több társú házasságokról mint a patriarkális kor kultúrájában jelen levõ tényrõl, de világosan rámutat arra, hogy azok a házasságok nem valósították meg a mennyei eszményt. E házasságokból származó családok tagjai hatalmi harcok, keserû harag és elidegenedés légkörében éltek (lásd: 1Móz 16; vö. 29:16-30:24 stb.), ahol a gyermekeket érzelmi fegyverként használták a család más tagjainak megsértésére.

Az egynejû házasság a házasfelekben az egymáshoz tartozás érzését kelti. Erõsíti meghitt kapcsolatukat. Felismerik, hogy viszonyuk egyedülálló, és senki sem osztozhat abban, amit õk cselekszenek. A monogám kapcsolat tükrözi a leghatározottabban a Krisztus és egyháza, az egyén és Isten közti kapcsolatot.[12]

Paráznaság és házasságtörés. A mai divatos gondolkozás és gyakorlat nem tulajdonít jelentõséget a tartós kapcsolatoknak, amelyekben mindkét házastárs nemileg mindhalálig hûséges egymáshoz. A Szentírás azonban minden, házasságon kívüli nemi kapcsolatot bûnnek tart. A hetedik parancsolat változatlanul érvényben van: "Ne paráználkodjál" (2Móz 20:14). Semmiféle módosító vagy felmentõ ok nincs itt megemlítve. Ez a parancsolat olyan elv, amely féltékenyen õrzi a házas viszonyt.

A paráznaságról és házasságtörésrõl alkotott bibliai nézet szöges ellentétben áll azzal a mai felfogással, amely megtûri az ilyen cselekményeket. Sok igeszakasz – mind az Ó-, mind az Újtestamentumban – elítéli ezt a gyakorlatot (3 Móz 20:10-12; Péld 6:24-32; 7:6-27; 1Kor 6:9, 13, 18; Gal 5:19; Ef 5:3; 1 Thessz 4:3 stb.).

Az ilyen kapcsolatoknak messzeható és hosszan tartó következményei lehetnek. Becsapják a törvényes nemi társat, és kárt okozhatnak neki fizikailag, érzelmileg, anyagilag, jogilag és társadalmilag. Sérülést okoznak az egész családnak, s ha gyermekeket is érintenek, különösen õket sebesítik meg. Ezekbõl a kapcsolatokból nemi betegségek terjedhetnek el, törvénytelen gyermekek születhetnek. Ezen túlmenõen az ilyen viszony felett lebegõ hazugságok és becstelenségek felhõje romba dönti a bizalmat, ami talán soha nem állítható helyre. Az erkölcstelenség e formái ellen szóló bibliai parancsokon kívül a szerencsétlen következmények sora elegendõ figyelmeztetést jelent gyakorlásuk ellen.

Erkölcstelen gondolatok. A bûn nemcsak külsõ cselekedet, hanem a szív ügye is, ami mélyen beágyazódik a gondolatvilágba. Ha a források szennyezettek, nem valószínû, hogy a folyók tiszták lesznek. Jézus látta, hogy a lélek belsõ tárháza igazolja a viselkedést, "mert a szívbõl származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A hûtlen tettet a gondolatokhoz és érzelmekhez vezette vissza: "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az õ szívében" (Mt 5:27-28).

Egész iparág alakult ki, amely hasznot húz a képzelet romlottságából. Az érzéki filmeknek és könyveknek nincs helye a keresztény életében. Ezek nemcsak tiltott kapcsolatokra ösztönöznek, hanem puszta nemi tárgyakká fokozzák le a férfiakat és a nõket. Így eltorzítják a nemiség igazi értelmét, és elhomályosítják Isten képmását. A keresztények gondolatai legyenek tiszták, és éljenek tiszta életet, mert arra készülnek, hogy az örökkévalóságon át tiszta társadalomban éljenek.

Vérfertõzés. Vannak szülõk, akik túllépik a gyermekeik iránti szeretet egészséges kifejezésének határát, és testileg és érzelmileg bizalmas kapcsolatba lépnek velük. Gyakran ilyen következményekkel jár, ha elhanyagolják a normális házastársi viszonyt, és az egyik gyermeket választják a házastárs szerepére. A határvonalak ilyen elmosódása megtörténhet testvérek és távolabbi családtagok között is.

Az Ótestamentum tiltotta a vérfertõzést (3Móz 18:6-29; 5Móz 27:20-23), és az Újtestamentum is elítélte (1Kor 5:1-5). Ez a fajta túlkapás károsítja a gyermek fejlõdõ nemiségét, és olyan hatalmas szégyenérzetet és bûntudatot ébreszt benne, amelyet magával visz a házaséletébe is. Amikor a szülõk áthágják e határokat, megrontják a gyermek ébredõ bizalmát – amelyre nagy szüksége van ahhoz, hogy hinni tudjon Istenben.

Válás. Jézus kijelentése összefoglalja a válásról szóló bibliai tanítást: "Amit… az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19: 6; Mk 10:7-9). A házasság szent, mert Isten megszentelte. Végsõ soron Isten az, aki összeadja a férjet és a feleséget, nem csupán az emberi szavak vagy a nemi aktus. Így Õ az, aki megpecsételi egyesülésüket. A keresztény felfogást a válásról és újraházasodásról tehát bibliai alapokra kell építeni.

Jézus kijelentése világossá teszi azt a bibliai elvet, amelyen a válással kapcsolatos keresztény felfogás alapul: Isten felbonthatatlannak tervezte a házasságot. Amikor a farizeusok megkérdezték tõle, hogy a házastársak összeférhetetlensége elég ok-e a válásra, Õ a házasság édeni modelljét mint mindvégig tartó egyesülést erõsítette meg. Amikor Mózes válási törvényérõl további választ vártak, Jézus ezt felelte: "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok, de kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8). A továbbiakban leszögezte, hogy az egyetlen törvényes ok a válásra a nemi hûtlenség (Mt 5:32; 19:9).

A farizeusoknak adott felelet világossá teszi, hogy Jézusnak sokkal magasztosabb fogalmai voltak a hûségrõl, mint nekik. Jézus szavaiból és a házassággal kapcsolatos ó- és újtestamentumi elvekbõl megállapítható Isten szándéka: azok, akik házasságot kötnek, maradandó kapcsolatukkal tükrözzék Isten elgondolását.

Még az egyik házastárs hûtlensége sem jelenti szükségképpen azt, hogy a házasságnak válással kell végzõdnie. A kereszt útja igazi bûnbánatra, megbocsátásra és a keserûség gyökerének eltávolítására bátorít. Még házasságtörés esetében is a sértett házastárs megbocsátás és Isten megbékítõ hatalma által igyekezzen megõrizni Isten eredeti, a teremtéskor kifejezett szándékát. "Bibliailag szólva nem szükséges, hogy a házasságtörés többet ártson házasságotoknak, mint bármely egyéb bûn… Ha kész vagy megbocsátani, és nemleges hozzáállásodtól megszabadulni, Isten még készségesebb arra, hogy meggyógyítson, és megújítsa egymás iránti szereteteteket."[13]

Bár a házasság mennyei eszményképe olyan szeretõ és maradandó szövetség, amely az egyik társ haláláig tart, néha szükségessé válik a törvényes elkülönülés a házastárs vagy a gyermek fizikai bántalmazása miatt. "Egyes polgári törvények szerint az ilyen különélés csak válás által történhet, ami ilyen körülmények között nem ítélhetõ el. De az olyan különélés vagy válás, amelyben nem történt ‘házassági fogadalommal szembeni hûtlenség’, egyik félnek sem ad bibliailag jogot az újraházasodásra, csak abban az esetben, ha idõközben a másik fél újra megházasodott, házasságtörést vagy paráznaságot követett el, vagy meghalt."[14]

Mivel a házasság mennyei intézmény, az egyház egyedülálló és komoly felelõssége megakadályozni a válást, és ha annak meg kellett történnie, a lehetõséghez képest gyógyítani az általa okozott sebeket.

Homoszexualitás.

Isten úgy teremtette a férfit és a nõt, hogy különbözzenek egymástól, és ugyanakkor kiegészítsék egymást. Amikor így cselekedett, nemi érzéseiket a másik nem felé irányította. Az embereket jellemzõ különbözõség és kapcsolódás abban nyilvánul meg, hogy a két nem vonzódik egymáshoz, és teljes kapcsolatra vágyik.

A bûn még ezt az alapvetõ irányt is megtámadta fordítottnak nevezhetõ jelenséget hozva létre. Ezekben az esetekben a másik nem iránti természetes nemi vonzalom megfordult, és az azonos nemhez tartozó felé irányul.

A Szentírás súlyos tagadó kifejezésekkel ítéli el a homoszexuális cselekedetet. (1Móz 19:4-10; vö. Júd 7,8; 3Móz 18:22; 20:13; Róm 1:26-28; 1 Tim 1:8-10). Ez a fajta gyakorlat erõsen eltorzítja Isten képmását a férfiban és a nõben.

Mivel "mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsõségének (Róm 3:23 – új prot. ford.), a keresztények az ilyen rendellenességgel sújtott embereket a gyógyítás szándékával kezelik. Krisztus magatartását tükrözik, aki így szólt a házasságtörésen ért asszonyhoz: "Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél" (Jn 8:11). Nemcsak a homoszexuális hajlamúaknak, de mindenkinek, aki szorongást, szégyent és bûntudatot okozó módon viselkedett, vagy ilyen kapcsolatokba bonyolódott, szüksége van szakképzett és tapasztalt keresztény tanácsadó együttérzésére. Nincs olyan viselkedés, amelyre Isten gyógyító kegyelme ne volna elég.[15]

A család

Isten, miután megteremtette Ádámot és Évát, urrá tette õket a világ felett (1 Móz 1:26; 2:15). Õk alkották az elsõ családot, az elsõ gyülekezetet, és velük kezdõdött a társadalom. A társadalom tehát a házasságra és a családra épült. Mivel csak õk voltak a föld lakói, Isten megparancsolta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá" (1 Móz 1:28).

Ahogy a föld népességi statisztikája mutatja, nem néptelen már a föld, amit be kellene tölteni, és meg kellene hódítani. De azoknak a keresztény házaspároknak, akik gyermekeket akarnak a világra hozni, most is kötelességük gyermekeiket az Úr Igéje és intése szerint nevelni. Mielõtt a házaspár elindul ezen az úton, vegye fontolóra a család mennyei eszményképét.

A szülõk

1. Az apa. A Szentírás a férjre és az apára helyezte azt a felelõsséget, hogy a család feje és papja legyen (Kol 3:18-21; 1 Pt 3:1-8). Õ lett Krisztusnak, az egyház fejének képviselõje. "Mert a férj feje feleségének, mint Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanõ megtartója a testnek. De miként az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által, hogy majd Önmaga elé állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az õ feleségöket, mint az õ tulajdon testöket. Aki szereti az õ feleségét, önmagát szereti" (Ef 5:23-28).

Amint Krisztus vezeti az egyházat, úgy adja meg Isten Igéje az elsõbbséget a férj döntésének – kivéve a lelkiismereti kérdéseket -, jóllehet mindkettõnek engedelmesnek kell lennie.[16] Ugyanakkor a férj köteles felesége egyéniségét a legnagyobb tiszteletben tartani.

Krisztus bemutatta, hogyan kell szelíden uralkodni, amely a szolgaság vállalásában a keresztig megy. A férjnek is önfeláldozóan kell vezetnie. "Krisztus bölcsen és szeretettel uralkodik, és a férj akkor tejesíti felesége iránti kötelességeit, ha tekintélyét ugyanolyan gyengéden használja, mint Krisztus használta az egyház iránt. Ha Krisztus Lelke vezérli a férjet, a feleség alárendeltsége csak nyugalmat és áldást hoz, mert a férj (ahogy Krisztus is egyházától) csak azt kívánja meg feleségétõl, amibõl jó származik. Tanulmányozzák a férjek Krisztus szavait, de nem azért, hogy megtudják, milyen tökéletesen kell a feleségnek engedelmeskednie, hanem hogy miként sajátíthatják el Krisztus lelkületét, és hogyan tisztulhatnak meg, nemesedhetnek, és válhatnak alkalmassá családjuk vezetésére."[17]

Ábrahámhoz hasonlóan az apa a család papjaként gyûjtse össze családját reggel, és bízza az Úr gondviselésére. Este az apa vezetésével dicsõítsék Õt, és köszönjék meg a kapott áldásokat. Ez a családi áhítat összekötõ kapocs lesz – az az idõ, amikor Istené az elsõ hely a családban.[18]

A bölcs apa idõt áldoz gyermekeire. A gyermek sokat tanulhat az apától, például az anya iránti tiszteletet és szeretetet, az Isten iránti szeretetet, az ima fontosságát, szeretetet más emberek iránt, munkamódszert, szerénységet, a természet és az Isten által teremtett dolgok iránti szeretetet. De ha az apa soha sincs otthon, a gyermekek meg vannak fosztva ettõl a kiváltságtól és örömtõl.

2. Az anya.

Az anyaság az Istennel való legszorosabb társas viszony lehetõségét kínálja a földön. "A trónon ülõ királynak nem fontosabb a munkája, mint az anyának. Az anya a család királynõje. Formálhatja gyermekei jellemét, hogy alkalmasak lehessenek a magasabb rendû, halhatatlan életre. Egy angyal sem igényelhetne szentebb küldetést; mert e munkát végezve az anya Istennek szolgál… Ismerje fel munkája fontosságát, és öltözze fel Isten egész fegyverzetét, hogy a kísértésnek ellenállva ne szabja magát a világ normáihoz! Munkája erre az életre és az örökkévalóságra szól."[19]

A családban valakinek viselnie kell a felelõsséget a gyermekek jelleméért. Nevelésüket nem lehet a véletlenre vagy másokra bízni, mert senki sem táplál olyan érzést a gyermekek iránt, mint a szülõ. Isten azzal a képességgel teremtette az anyát, hogy a gyermeket a saját testében hordja, táplálja, gondozza és szeresse. Az anya páratlan kiváltsága – kivéve, ha egyedülálló szülõ [20], vagy egyéb súlyos anyagi terhek gátolják ebben -, hogy ha akar, egész nap gyermekeivel lehet, és a Teremtõvel együttmûködve formálhatja jellemüket az örökkévalóságra.

"Valakinek ebben a kapcsolatban a családot élethivatásnak kell tekintenie… A huszadik században az anyaság és feleség hivatásának vállalása mesébe illõen ritka és nagy erõpróba. Elpazarolt erõfeszítés? Hálátlan feladat? Méltatlan rabszolgaság? Nem, a legizgalmasabb lehetõség az áradat megfordítására, az emberek megmentésére, a történelem befolyásolására, valami olyannak a végzésére, ami egyre tágabb körben érezhetõ és hallható lesz.[21]

Az ótestamentumi idõkben a név röviden jellemezte az azt viselõ személyt. Éva a bûnbeesés után kapta nevét (1Móz 3:20). Mivel õ lett az egész emberiség anyja, neve (héberül chavváh) az "élõ" szóból (héberül chaj) származott. Ez a név azt a rendkívül tiszteletre méltó helyet tükrözi, amelyet Éva az emberiség történelmében elfoglal.

Mint ahogy a nemzés sem Ádám, sem Éva egyedüli és kizárólagos joga volt, ugyanúgy szülõnek lenni sem az. Az utóbbi is megosztott felelõsség volt. Így kell lenni ennek ma is, nemcsak a gyermekek hordásában, hanem nevelésében is. Mindkét szülõnek megvannak a kötelességei, és azokat az Úr iránt kell teljesíteniük. "Imé az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom" (Zsolt 127:3).

A gyermekek

1. Elsõbbség. Az Úr és a házastársuk iránti elkötelezettség mellett a szülõk legszentebb felelõssége a világra hozott gyermekeik nevelése. Gyermekeik érdekeit saját elõmenetelük és kényelmük elé kell helyezniük; nem a gyermekek akartak a világra jönni. A lehetõ legjobban kell õket az életben elindítani. Mivel a születés elõtti hatások döntõen befolyásolják az ember lelki, szellemi és fizikai egészségét, a gyermek jólétéért már a születése elõtt mindent meg kell tenni.[22]

2. Szeretet. A szülõ szeretetének feltétel nélkülinek és önfeláldozónak kell lennie. Még ha nem is talál soha teljes viszonzásra, a gyermekeknek szükségük van a szeretetre, hogy feladatukról az egész életre szóló megfelelõ képet kapjanak, és életük végéig érzelmileg egészségesek legyenek. Azok a gyermekek, akiknek harcolni kell a szeretetért, vagy akik háttérbe szorítva nem érzik magukat fontosnak, megpróbálják nemkívánatos viselkedéssel elnyerni szüleik szeretetét, és ez a viselkedés lényükké és szokásukká válik.[23]

Azok a gyermekek, akik biztosak szüleik szeretetében, mások felé is szeretettel fordulnak. Meg lehet tanítani õket adni és elfogadni, valamint arra, hogy nemcsak önmagukért élnek. Ahogy a gyermekek fejlõdnek, megtanulhatják Istent dicsõíteni.

3. Odaszentelés. A keresztény szülõk a lehetõ legkorábban szenteljék gyermekeiket Isten szolgálatára. A hetedik napot ünneplõ adventista gyülekezetek ennek a felajánlásnak egyszerû szertartással adnak keretet. Ilyenkor a szülõk a gyülekezet elõtt imában Istennek ajánlják gyermekeiket, ahogy József és Mária is bemutatta a gyermek Jézust a templomban (L 2:22:30). Ezzel a gyermek nagy lelki család részeként kezdi el életét. A gyülekezet tagjai részt vesznek, mint Isten gyermekének és Krisztus teste tagjának társadalmi és lelki nevelésében.

Ezen az istentiszteleten a szülõk megfogadják: a gyermeket az Úr útjára tanítják, hogy Isten képmása kiformálódjon benne. E cél elérése érdekében gyermekeiket rendszeresen elviszik a szombatiskolába és az istentiszteletre, hogy a kicsinyek már életük hajnalán Krisztus testének részévé váljanak. Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, a szülõk és a gyülekezet tagjai mindent megtesznek azért, hogy olyan keresztény iskolába járhasson, amely tovább növeli a gyermek szeretetét az Úr iránt.

4. Állhatatosság. A szülõk lelki oktatása folyamatos hatásával jelen van a gyermek életének minden szakaszában. "Gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekrõl, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötõül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra" (5Móz 6:7-9; 11:18).

Az otthon egész légköre befolyást gyakorol a gyermekre. szülõk nemcsak a családi áhítatok által áraszthatnak lelkiséget; fontos ezen kívül a Krisztus iránti szüntelen megnyilatkozó gyakorlati hit, aminek meg kell nyilvánulnia életvitelükben, öltözködésükben, sõt otthonuk díszítésében is. Isten szeretõ szülõként való megismerése létfontosságú a gyermek keresztény fejlõdéséhez.

5. Az engedelmesség megtanulása. "Tanítsd a gyermeket az õ útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól" (Péld 22:6). Mivel jár ez a tanítás? A fegyelmezés sokkal több mint büntetés. A büntetés általában a múltra vonatkozik, míg a fegyelmezés a jövõt érinti. A fegyelmezés olyan dolog, amelyben a szülõ oktatja, eligazítja a gyermeket, és példát mutat neki. Ez jelenti a hûség, igazmondás, méltányosság, következetesség, türelem, rend, irgalom, bõkezûség és tevékenység fontos elveinek a meghatározását.

Ha a gyermekek korán megtanulják, a szüleik iránti fenntartás nélküli engedelmességet, a tekintélytisztelet nem fog nekik problémát jelenteni az életben. De a megtanult engedelmesség módja is fontos. Az igazi engedelmesség nem azért van, mert megkövetelik azt, hanem belülrõl fakad. Ennek az engedelmességnek a titka az újjászületésben rejlik.

"Az az ember, aki puszta kötelességérzetbõl próbálja megtartani Isten parancsolatait – azért, mert ez követelmény -, soha nem fogja érezni az engedelmesség örömét. Voltaképpen nem is engedelmeskedik… Az igazi engedelmesség a belsõ elv megvalósulása. Ennek az engedelmességnek indítórugója az igazság és az Isten törvénye iránti szeretet. Minden igaz élet magva a Megváltó iránti hûség, amely arra indít, hogy tegyük a jót magáért a jóért – mert ez tetszik Istennek."[24]

6. Társas lénnyé formálódás és a beszéd fejlesztése. A gyermekek a családon belül válnak az emberiség tagjaivá, minden vele járó felelõsséggel és kiváltsággal. A társas lénnyé formálódás során tanulják meg, hogyan illeszkedjenek be a társadalomba. A beszéd a közlés minden árnyalatával az egyik elsõ megnyilatkozás, amelyet a gyermek megtanul. Nagyon kell vigyázni, miként beszélünk a családban, hogy beszédünk Isten jellemét tükrözze. A gyermeknek gyakran kellene olyan vidám szavakat hallania, amelyekkel a család tagjai közvetlenül kifejezik egymás iránti szeretetüket, és dicsõítik Istent.

7. A nemek azonossága. Az otthon az a hely, ahol az egész család különbözõ nemû tagjainak egészséges kölcsönhatásából a gyermekek megtanulják, hogyan éljenek mint férfiak és nõk a társadalomban. A felnõttek megfelelõ és illõ felvilágosítással tanítsák õket fejlõdõ nemiségük szépségérõl. Az õ kötelességük az is, hogy megvédjék a gyermekeket a nemi sérelmektõl.

8. Az értékek felismerése. Az otthon alapvetõ társadalmi feladata, hogy gondoskodjon a család által elfogadott értékek összehangolásáról. A család életformája nem mindig illik össze vallási meggyõzõdésével. A szülõk állíthatják, hogy ragaszkodnak bizonyos vallási elvekhez, de a gyermekek elé példaként állított életformájuk talán nem felel meg azoknak az elveknek. Fontos, hogy a szülõk következetesek legyenek.

A kibõvült család. Az Isten szándéka szerinti házasság zárt kör; de a család nem. A gyorsan változó társadalomban ritkán találkozunk olyan nagy családokkal, ahol nagyszülõk, testvérek és unokatestvérek ugyanabban a házban laknak. Azokon, akiknek messze élnek a rokonaik, vagy nincsenek rokonaik, a gyülekezet, ez a nagy család segíthet, hogy érezzék értéküket, és valahová tartozásukat. Egyedülálló szülõk is otthon érezhetik magukat itt, ahol szeretettel és gyengéd gonddal nevelhetik gyermekeiket. És a gyülekezet adhat olyan feladatokat, amelyeket otthonukban meg sem ismerhettek.

A gyülekezet idõs tagjai iránti szeretetükön keresztül a gyermekek tiszteletet tanulhatnak. Az idõseket pedig örömmel töltheti el, hogy van egy kisgyerek, akit szerethetnek. "Vénségemig és megõszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendõnek a te nagy tetteidet" (Zsolt 71:18).

Istennek különleges gondja van az idõsekre. Ezt mondja: "Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak utában találtatik" (Péld 16:3), és "Vénségtekig én vagyok az, és megõszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom" (Ésa 46:4).

Az egyedülállók is megtalálhatják helyüket a gyülekezetben, ahol szeretik és becsben tartják õket, ahol õk is szeretetet adhatnak és a munkában osztozhatnak. A gyülekezet szolgálatából megérezhetik, hogy Istennek gondja van rájuk: "Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat" (Jer 31:3).

"Tiszta… istentiszteletet" végzünk akkor is, ha nagy gondot fordítunk az ínséget szenvedõkre (Jak 1:27; 2 Móz 22:22; 5 Móz 24:17; 26:12; Péld 23:10; Ésa 1:17). A gyülekezeti családnak különleges lehetõsége, hogy menedéket, védelemet nyújtson azoknak, akiknek nincs családjuk; olyan helyet, ahova tartozhatnak. Ez a munka a gyülekezet minden tagját abba a különleges egységbe vonhatja, amely Jézus szavai szerint a kereszténység jele (Jn 17:20-23).

Fordulópont

Mivel az egyház és a társadalom lelke a család, a keresztény család eszköz arra, hogy tagjait megnyerje és megtartsa az Úr számára. Az Ótestamentum legutolsó versei megjövendölik, mi történik az Úr visszajövetele elõtt: "Ímé, én elküldöm néktek Illést, a prófétát, mielõtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz" (Mal 4:5-6). Bár ma sok kényszerítõ erõ megpróbálja kiszakítani a tagokat a családból, Isten arra szólítja a családokat, hogy újra egyesüljenek, szilárd közösséget alkossanak; forduljon meg a helyzet, legyen gyógyulás. Az Isten hívására pozitívan reagáló családok olyan erõt kapnak, amely megmutatja, milyen az igazi kereszténység. Az ilyen családokból összetevõdõ gyülekezetek fejlõdni fognak; fiataljaik nem mennek el. Ezek a gyülekezetek világos képet adnak Istenrõl a világnak.