A bûn zsoldja a halál. De Isten, aki egyedül halhatatlan, örök életet ad majd megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára öntudatlan állapot. Amikor Krisztus, aki a mi életünk, megjelenik, a feltámadt igazak és az élõ igazak megdicsõülnek, és felvitetnek, hogy találkozzanak Urukkal. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása ezer évvel késõbb lesz.(Hitelvek – 25)
A filiszteusok serege táborba szállt Sunemnél, és felkészült Izrael megtámadására. Saul király, aki egyáltalán nem volt bizakodó hangulatban, Izrael seregét a Gilboa hegy közelében állította fel. A múltban Isten jelenlétének bizonyosságával Saul félelem nélkül vezethette Izraelt ellenségei ellen. De Saul elfordult az Úrtól, és amikor a hitehagyó király megpróbált kapcsolatba kerülni Istennel, hogy megtudja a közelgõ csata kimenetelét, Isten nem állt szóba vele.
Az ismeretlen holnaptól való baljóslatú félelem nagyon ránehezedett Saulra. Ó! ha Sámuel vele lenne! De Sámuel meghalt, és nem tanácsolhatta õt. Vagy igen?
Saul megtudta hol van egy halottidézõ, aki megmenekült korábbi boszorkányüldözésétõl, és a magas király lealacsonyult, hogy e halottidézõtõl megtudja a másnapi csata kimenetelét. Ezt kérte: "Sámuelt idézd fel nekem!" A médium a szeánsz alatt "istenfélét" látott "feljõni a földbõl", aki közölte a szerencsétlen királlyal, hogy Izrael nemcsak elveszti a háborút, de õt és fiait is megölik (lásd: 1Sámuel 28!).
A jövendölés valóra vált. De valóban Sámuel lelke volt az, aki ezt megjövendölte? Hogyan lehetett ennek az Istentõl kárhoztatott halottidézõnek hatalma Sámuel – Isten prófétájának – lelke felett? És honnan jött Sámuel, miért "a földbõl" jött fel a lelke? Ha nem Sámuel lelke volt az, aki Saulhoz szólt, akkor ki volt az? Nézzük meg, mit tanít a Biblia a halottakról, a halottakkal való kapcsolatáról és a feltámadásról!
Halhatatlanság és halál
A halhatatlanság az az állapot vagy tulajdonság, amely nincs kitéve a halálnak. A Szentírás fordítói a halhatatlanság szót a görög athanasia, "halál nélküliség" és aphtharsia, "romolhatatlanság" kifejezésekbõl fordították. Hogyan vonatkozik ez a fogalom Istenre és az emberi lényekre?
Halhatatlanság. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy az örökkévaló Isten halhatatlan (1Tim 1:17). Tény, hogy Õ "egyedül halhatatlan" (1Tim 6:16). Õ nem teremtett lény, Õ önmagában létezik; nincs kezdete és nincs vége (lásd: 2. fejezet).
"A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként vagy állapotként, amely az embernek – vagy ‘lelké’-nek vagy ‘szellemé’-nek saját, vele született tulajdona. A többnyire ‘lélek’-nek vagy ‘szellem’-nek fordított kifejezések… több mint 1600-szor fordulnak elõ a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a ‘halhatatlan’ vagy ‘halhatatlanság’ szavakhoz" (lásd: a 7. fejezetet!).[1]
Tehát ellentétben Istennel az ember halandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely "rövid ideig látszik, azután pedig eltûnik" (Jak 4:14). "Test õk, és olyanok, mint az ellebbenõ szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:39). Az ember "mint a virág kinyílik és elhervad, és eltûnik, mint az árnyék és nem állandó" (Jób 14: 2).
Isten és az ember alapvetõen különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember mulandó.
Feltételes halhatatlanság. A teremtéskor "az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élõlénnyé" (1Móz 2:7 – új kat. ford.). A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentõl kapta az életet (vö. ApCsel 17:25, 28; Kol 1:16-17). Ennek az alapvetõ ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka.
Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik – a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktõl függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt.
Isten gondosan és világosan meghatározta, hogyan veszthetik el ezt az ajándékot – ha esznek "a jó és gonosz tudásának fájáról". Isten figyelmeztette õket, hogy amikor "ejéndel arról, bizony meghalsz" (1Móz 2:17).[2]
A halál: a bûn zsoldja. Sátán cáfolva Isten figyelmeztetését – hogy az engedetlenség halálhoz vezet – azt állította: "Bizony nem haltok meg"(1Móz 3:4). De Ádám és Éva, miután áthágták Isten parancsát, tapasztalták, hogy a bûn zsoldja valóban halál (Róm 6:23). Bûnük vonta maga után ezt az ítéletet: "Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te és ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Ezek a szavak nem az élet folyamatosságát jelzik, hanem megszûnését.
Ennek az ítéletnek a kimondása után Isten elzárta a bûnös párt az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy "örökké éljen" (1Móz 3:22). Isten cselekedete nyilvánvalóvá tette, hogy az engedelmesség feltételével ígért halhatatlanság elveszett a bûn miatt. Most halandókká lettek, kitéve a halálnak. És mivel Ádám nem örökíthette tovább azt, amije már neki sem volt, "a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).
Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy õk még egy lehetõséget kaphassanak – egy második esélyt. Õ volt "az Isten Báránya, aki megöletett, e világ alapítása óta" (Jel 13:8).
Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot (lásd pl: Róm 2:7!). Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása: "Az Isten kegyelmi ajándéka… örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban" (Róm 6:23; vö. 1Jn 5:11). Õ "eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot" (2Tim 1:10). "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek" (1Kor 15:22). Krisztus maga mondta, hogy hangjára megnyílnak a sírok és feltámadnak a halottak (Jn 5:28-29).
Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna. De Krisztus áldozata folytán senkinek sem kell elpusztulnia. János ezt mondta: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Tehát a Krisztusba vetett hit nemcsak a bûn büntetését törli el, hanem megajándékozza a hívõket a felbecsülhetetlen halhatatlansággal.
Krisztus "világosságra hozta… a… halhatatlanságot az evangélium által" (2Tim 1:10). Pál arról biztosít bennünket, hogy a Szentírás "bölccsé tehet… az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által" (2Tim 3: 15). Akik nem fogadják el az evangéliumot, nem kapnak halhatatlanságot.
Részesülés a halhatatlanságban. Így írja le Pál azt a pillanatot, amikor az üdvözülendõk megkapják a halhatatlanság ajándékát: "Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra" (1Kor 15: 51-54). Ebbõl nagyon világosan kitûnik, hogy Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívõnek, hanem a feltámadáskor, amikor "az utolsó trombita" szól. Akkor "e halandó halhatatlanságba öltözik". Noha János világossá teszi, hogy megkapjuk az örök élet ajándékát, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust személyes Megváltónknak (1Jn 5:11-13), de ez az ajándék ténylegesen akkor valósul meg, amikor Krisztus visszajön. Csak akkor fogunk halandóból halhatatlanná, romlandóból romolhatatlanná változni.
A halál természete
Ha halál az élet megszûnése, mit mond a Biblia, milyen állapotba kerül az ember, ha meghal? Miért fontos, hogy a keresztények megértsék ezt a bibliai tanítást?
A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár. A Biblia ismételten alvásnak nevezi ezt a közbeesõ állapotot.
Az Ótestamentum azt mondja Dávidról, Salamonról, valamint Izrael és Júda többi királyának haláláról, hogy elaludtak atyáikkal (1Kir 2:10; 11:43; 14:20, 31; 15:8; 2Krón 21:1; 26:23 stb.). Jób alvásnak nevezte a halált (Jób 14:10-12), mint Dávid (Zsolt 13:4), Jeremiás (Jer 51:39, 57) és Dániel is (Dán 12:2).
Az Újtestamentum ugyanezt a hasonlatot használja. Jairus halott leánya állapotának minõsítésekor Krisztus azt mondta, õ alszik (Mt 9:24; Mk 5:39). Hasonlóképpen nyilatkozott a meghalt Lázárról is (Jn 11:11-14). Máté azt írta, hogy "sok elhúnyt szentnek teste feltámadt" (Mt 27:52) Krisztus feltámadása után, és amikor Lukács beszámolt István mártírhaláláról, azt írta, hogy István "elaluvék" (ApCsel 7:60). Mind Pál, mind Péter a halált alvásnak nevezte (1Kor 15:51-52; 1Thess 4:13-17; 2Pt 3:4).
A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következõ összehasonlítások mutatják: l. Akik alszanak, öntudatlanok. "A halottak semmit nem tudnak" (Préd 9:7). 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. "Kimegyen a lelke… aznapon elvesznek az õ tervei" (Zsolt 146:4). 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. "Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendõ vagy" (Préd 9:12). 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levõktõl és tevékenységeiktõl. "Többé semmi részök nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (8. vers). 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. "Mind szeretetök, mind gyûlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett" (8. vers). 6. Az alvók nem dicsérik Istent. "Nem a meghaltak dicsérik az Urat" (Zsolt 115:17). 7. Az alvás feltételezi az ébredést. "Eljõ az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az õ szavát, és kijõnek" (Jn 5:28-29).[3]
Az ember visszatér a porba. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik az emberrel, amikor meghal, ismernünk kell az ember alkotórészeit is. A Biblia szerves egységnek ábrázolja az embert (lásd: 7. fejezet). A lélek szón olykor az egész embert érti, máskor pedig az érzelmeit. Ezzel azonban nem azt tanítja, hogy az ember két különálló részbõl áll. Mert a test és a lélek csak együtt létezik; oszthatatlan egységet alkot.
Az ember teremtésekor a föld porának (elemeinek) és az élet leheletének az egyesítésébõl jött létre az élõ lény vagy lélek. Ádám nem kapott lelket különálló lényként; õ vált élõ lélekké (1Móz 2:7; lásd: 7. fejezet). A halállal ennek fordítottja történik: a föld pora az élet lehelete nélkül öntudat nélküli embert vagy halott lelket jelent (Zsolt 146:4). A testet alkotó elemek visszatérnek a földbe, amelybõl jöttek (1Móz 3:19). A léleknek nincs a testtõl független tudatos léte; egy bibliai szöveg sem jelzi, hogy a halálban a lélek tudatos lényként tovább él. Valóban: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20).
A halottak tartózkodási helye. Az Ótestamentum héberül seolnak az Újtestamentum pedig görögül hadés-nek nevezi azt a helyet, ahova az emberek halálukkor jutnak. A Szentírásban a seol leggyakrabban a sírt jelenti.[4] A hadés jelentése a seolhoz hasonó.[5]
Minden halott erre a helyre jut (Zsolt 89:49), igazak és gonoszak egyaránt. Jákob ezt mondta: "Sírva megyek fiamhoz a sírba [seol-ba]" (1Móz 37:35). Amikor a föld megnyitotta "az õ száját", hogy elnyelje a gonosz Kórét és társait, "elevenen szállnak alá a pokolba (seolba)" (4Móz 16:30).
A seol magába zárja az egész embert, amikor az meghal. Amikor Krisztus meghalt, leszállt a sírba (hadés-be), de a feltámadáskor lelke elhagyta a sírt (hadés-t, Ap Csel 2:27, 31, vagy seolt, Zsolt 16:10). Amikor Dávid megköszönte gyógyulását Istennek, bizonyságot tett arról, hogy kimentette lelkét "a sírba [seol-ba] szállók közül" (Zsolt 30:4).
A sír nem öntudatuknál levõ emberek helye.[6] Minthogy a halál tulajdonképpen alvás, a halottak öntudatlan állapotban vannak a sírban a feltámadásig, amikor a sír (hadés) kiadja halottait (Jel 20:13).
A lélek visszatér Istenhez. Bár a test visszatér a porba, a lélek Istenhez tér vissza. Salamon azt mondta, hogy a halálban "a por földdé lenne, mint azelõtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt" (Préd 12:9). (Az új katolikus fordításban 7. vers: "a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltetõ lehelet meg az Istenhez, aki adta". Ez áll az igazak és a gonoszok esetében egyaránt.
Sokak elgondolása szerint ez a szöveg azt bizonyítja, hogy az ember lényegi része tovább él a halál után. De a Bibliában sem a héber, sem a görög [ruach], illetve pneuma) kifejezés nem jelent a testtõl független tudatos életre képes, értelmes lényt. Ezek a szavak inkább a "leheletre" utalnak – az egyén létéhez nélkülözhetetlen életszikrára, az élet alapelemére, amely megeleveníti az állatot és az embert (lásd: 7. fejezet).
Salamon írta: "Az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltetõ lehelet (ruach), és nincs az embernek többje, mint az állatnak… Mindkettõ ugyanarra a helyre jut. Mindkettõ porból lett és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az ember fiainak éltetõ lehelete [ruach] fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltetõ lehelete [ruach] lefelé, a földbe száll-e?" (Préd 3:19-21 – új kat. ford.). Tehát Salamon szerint a halálban nincs különbség az ember és az állat lelke között.
Salamon kijelentése – hogy a lélek (ruach) visszatér Istenhez, aki adta – jelzi, hogy az, ami visszatér Istenhez, egyszerûen az élet alapeleme, amelyet Õ adott. Semmi utalás nincs arra, hogy a lélek vagy lehelet a testtõl független tudatos lény. Ez a ruach egyenlõ az "élet leheletével", amelyet Isten lehelt az elsõ emberbe, hogy megelevenítse, élõvé tegye élettelen testét (vö. 1Móz 2:7).
A Szentírás következetes tanítása. Sok becsületes keresztény, aki nem tanulmányozta a Biblia halálról szóló, teljes tanítását, nem tudja, hogy a halál a feltámadásig tartó alvás. Feltételezésük szerint különbözõ igeszakaszok alátámasztják azt az elképzelést, hogy a léleknek a halál után öntudattal bíró léte van. Ha azonban figyelmesen tanulmányozzák ezt a kérdést, felismerik a Biblia következetes tanítását, azt, hogy a halál az öntudat megszûnését okozza.[7]
A spiritizmus. Ha a halottak teljesen érzéketlenek, kikkel lépnek érintkezésbe a spiritiszta médiumok?
Minden becsületes ember elismeri, hogy e jelenségeknek legalább egy része csalás; de nem mindegyiket lehet így magyarázni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kapcsolat van a természetfölötti erõk és a spiritizmus között!
1. A spiritizmus eredete. A spiritizmus akkor indult el, amikor Sátán elmondta elsõ hazugságát Évának: "Bizony nem haltok meg" (1Móz 3:4). Ez volt a lélek halhatatlanságáról szóló elsõ prédikáció. Ma világszerte sok vallás akaratlanul is megismétli ezt a tévtant. Isten ítélete azonban így hangzik: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20). Sokan ezt az isteni ítéletet az ellenkezõjére változtatták, vagyis: "a lélek, még ha vétkezik is, örökké él."
A lélek halhatatlanságát hirdetõ téves tanítás vezetett ahhoz a hiedelemhez, hogy a halál öntudatos állapot. Ahogy láttuk, ezek az állásfoglalások teljesen ellentmondanak annak, amit a Biblia errõl a témáról tanít. Ezek a pogány filozófiából – fõleg Platontól – kerültek a keresztény hitvallásba a nagy hitehagyás idején (lásd: 12. fejezet). Ezek a hiedelmek eluralkodtak a kereszténységen belül, és ma is uralkodó nézetek.
A halottak öntudatos állapotát hirdetõ tan sok keresztényt a spiritizmus elfogadására indít. Ha a halottak élnek és Isten közelében vannak, miért ne tudnának szolgáló lelkekként visszatérni a földre? És ha vissza tudnak jönni, miért ne próbálnánk meg kapcsolatba lépni velük, hogy meghallgassuk tanácsukat és irányításukat; hogy elkerüljük a szerencsétlenséget; vagy hogy megvigasztaljanak bánatunkban?
Ezekre az érvekre építve Sátán és angyalai (Jel 12:4, 9) kapcsolatba lépnek emberekkel, hogy elfogadtassák velük csalásaikat. Spiritiszta szeánszokon eszközeik által megszemélyesítenek elhunyt rokonokat és barátokat, színlelt vigaszt és bizonyosságot hozva az élõknek. Idõnként megjövendölnek bekövetkezendõ eseményeket, és teljesedésük hitelt ad szavaiknak, s így az általuk hirdetett veszélyes eretnekségek a hitelesség látszatát keltik, még ha ellent is mondanak a Bibliának és Isten törvényének. Sátán, miután elmozdította a gonosz ellen védõ korlátokat, akadály nélkül fordíthatja el az embereket Istentõl, a biztos pusztulás útjára terelve õket.
2. Óvás a spiritizmustól. Nem szükséges, hogy a spiritizmus bárkit is megtévesszen. A Biblia világosan felfedi, hogy állításai csalások. Amint láttuk, a Biblia elmondja, hogy a halottak nem tudnak semmit; hogy öntudatlanul fekszenek a sírban.
A Biblia nyomatékosan megtiltja a halottakkal vagy a szellemvilággal való kapcsolat minden kísérletét. Azok, akik azt állítják, hogy kapcsolatuk van a halottakkal, mint ahogy azt a spiritiszta médiumok mondják ma, valójában a "halottidézõkkel" érintkeznek, akik "ördögi lelkek" (3Móz 19:31; vö. 5Móz 18:10-11). Az Úr ezt a tevékenységet utálatosságnak nevezi, és azoknak, akik ezt gyakorolták, halállal kellett lakolniuk (3Móz 19:31; 20:27; vö. 5Móz 18:10-11).
Ésaiás jól jellemezte a spiritizmus balgaságát: "Ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézõktõl és a jövendõmondóktól, akik sipognak és suttognak: hát nem Istenétõl tudakozódik a nép? az élõkért a halottaktól kell-é tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnalok" (Ésa 8:19-20). Csak a Biblia tanításai védik meg a keresztényt e különben ellenállhatatlan csalások ellen.
3. A spiritizmus megnyilvánulásai. A Biblia egy sor spiritiszta tevékenységrõl tesz említést – kezdve a fáraó jövendõmondóitól és a ninivei és babiloni varázslóktól, csillagjósoktól és bûbájosoktól az izraeli varázslókig és médiumokig -, és mindet elítéli. Példa erre az endori halottidézõ által tartott szeánsz, a Saul részére végzett szellemidézés, amivel ezt a fejezetet kezdtük.
A Szentírás ezt mondja: "Megkérdezé Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által" (1Sám 28:6). Istennek tehát semmi köze nem volt ahhoz, ami Endorban történt. Sault becsapta egy démon, aki megszemélyesítette a halott Sámuelt. A király nem az igazi Sámuelt látta. A halottidézõ egy idõs ember alakját látta, míg Saul csak "megismeré", vagy következtette, hogy az Sámuel (14. vers).
Ha elhisszük azt, hogy az a jelenség valóban Sámuel volt, azt is el kell hinnünk, hogy boszorkányok, varázslók, szellemidézõk, bûvészek, spiritiszták vagy halottidézõk elõ tudják hívni a halott igazakat, bárhova mentek is halálukkor; és azt is el kell fogadnunk, hogy az istenfélõ Sámuel öntudatos állapotban volt a fölben, mert az idõs ember "a földbõl" jött fel (13. vers).
Ez a szeánsz nem reményt adott Saulnak, hanem kétségbeejtette.
Másnap öngyilkosságot követett el (1Sám 31:4). De az állítólagos Sámuel megjövendölte, hogy azon a napon Saul és fiai vele lesznek (1Sám 28:19). Ha igazat mondott volna, arra kellene következtetnünk, hogy a halál után az engedetlen Saul és az igaz Sámuel egy helyre került. De inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy gonosz angyal hozta létre e szeánszon történt megtévesztõ eseményeket.
4. Az utolsó csalás. A múltban a spiritizmus megnyilatkozásai az okkultizmus világára szorítkoztak, de újabban a spiritizmus "keresztény" megjelenési formát öltött, hogy megtévessze a keresztény világot. Azt állítva, hogy elfogadta Krisztust és a Bibliát, a spiritizmus a hívõk rendkívül veszélyes ellenségévé vált. Körmönfontan és megtévesztõen dolgozik. A spiritiszták "a Bibliát a meg nem újult szív tetszése szerint magyarázzák, hogy komoly és létfontosságú igazságait hatástalanítsák. Azt hirdetik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretet, de azt gyenge érzelgõsséggé alacsonyítják, és nem igen tesznek különbséget a jó és a rossz között. Azt nem veszik figyelembe, hogy Isten igazságos; hogy kárhoztatja a bûnt, és azt sem, hogy szent törvénye mit követel. Az embereket arra tanítják, hogy a Tízparancsolatot holt írásnak tartsák. A spiritizmus tetszetõs, megbabonázó meséi foglyul ejtik az érzéseket, és az embereket arra befolyásolják, hogy ne fogadják el a Bibliát hitük alapjaként."[8]
Ezáltal bizonytalanná lesz, hogy mi a jó és mi a rossz, és bárki vagy bármilyen helyzet vagy kultúra az "igazság" zsinórmértékévé válhat. Minden ember istenné válhat, teljesítve Sátánnak azt az ígéretét, hogy "olyanok lesztek, mint az Isten" (1Móz 3:5).
Elõttünk áll "a megpróbáltatás ideje", "amely az egész világra eljõ, hogy megpróbálja a föld lakosait" (Jel 3:10). Sátán nemsokára nagy jeleket és csodákat fog létrehozni; még egy utolsó erõfeszítést tesz a világ megtévesztésére. E mesteri csalásról szólva János ezt mondta: "Láték… három tisztátalan lelket… békákhoz hasonlókat…ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybe gyûjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára" (Jel 16:13-14; vö: 13:13-14).
Csak azok menekülhetnek meg, akiket Isten hatalma megtart, mivel megerõsítették értelmüket a Szentírás igazságaival, és csak azt fogadták el egyedüli tekintélyként. Mindenki más, aki nem részesül ebben a védelemben, áldozatul esik annak a csalásnak.
Az elsõ és második halál. A második halál a meg nem tért bûnösöknek -, akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe – végsõ büntetése, amely az ezer esztendõ végén következik be (lásd: a 26. fejezetet!). Ebbõl a halálból nincs feltámadás. Sátán és a gonoszok elpusztításával együtt a bûn is megsemmisül, és halál sem lesz többé (1Kor 15:26; Jel 20:14; 21:8). Krisztus megígérte, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11).
A második halál szentírási meghatározása alapján hihetjük, hogy az elsõ halál az, ami Ádám bûne következtében mindenkit elér – kivéve azokat, akik elragadtatnak. Az elsõ halál "a bûn elkorcsosító hatásaként természetszerûen sújtja az emberiséget."[9]
A feltámadás
A feltámadás "az élet és személyiség teljességének helyreállítása a halál után".[10] Mivel az emberiség alá van vetve a halálnak, feltámadásra van szüksége, hogy a sír után újra élhessen. Az Ó- és Újtestamentumon át Isten hírnökei kifejezték, hogy hisznek a feltámadásban (Jób 14:13-15; 19:25-29; Zsolt 49:16; 73:24; Ésa 26:19; 1Kor 15).
A feltámadás bizonyossága reményt ad arra, hogy túl a jelenlegi világon, amelyben mindenkinek halál a sorsa, boldogabb jövõ vár ránk.
Krisztus feltámadása. A halott igazak halhatatlan életre való feltámadása szoros kapcsolatban van Krisztus feltámadásával, mivel a feltámadt Krisztus az, aki végül feltámasztja a halottakat (Jn 5:28-29).
1. Fontossága. Mi történt volna, ha Krisztus nem támadt volna fel? Pál összefoglalja a következményeket: a) Nem volna értelme az evangélium hirdetésének: "Ha… a Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk" (1Kor 15:14). b) Nem volna bocsánat a bûnökre: "Ha… Krisztus fel nem támadott… még bûneitekben vagytok" (17. vers). c) Nem lenne értelme Jézusban hinni: "Ha…a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek" (17. vers). d) Nem lenne egyetemes feltámadás: "Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek tiköztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?" (12. vers). e) Nem reménykedhetnénk a síron túli életben: "Ha… a Krisztus fel nem támadott… akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek" (17-18. vers).[11]
2. Testileg való feltámadás. Az a Krisztus, aki elõjött a sírból, ugyanaz a Jézus volt, aki itt a földön testben élt. Most megdicsõült teste volt, de az valóságos test volt. Olyan valóságos volt, hogy senki sem vett észre semmi különbséget (Lk 24: 13-27; Jn 20:14-18).
Jézus tiltakozott az ellen, hogy valamilyen lélek vagy szellem volna. Ezt mondta tanítványainak: "Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat… tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!" (Lk 24:39). Testi feltámadása valóságának bizonyítására evett is elõttük (43. vers).
3. Hatása. A feltámadás erõvel töltötte be Krisztus tanítványait. A gyenge és rémült emberek csoportját bátor apostolokká formálta, akik Urukért bármit képesek megtenni (Fil 3:10-11; ApCsel 4:33). Ennek eredményeként vállalt missziómunkájuk megrázta a római birodalmat, és felforgatta a világot (ApCsel 17:6).
"Krisztus feltámadásának bizonyossága adott célt és erõt az evangélium prédikálásának (vö: Fil 3:10-11). Péter úgy beszélt ‘Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásáról’, mint ami ‘élõ reménységet’ ébreszt a hívõkben (1Pt 1:3). Az apostolok ‘az õ feltámadásának’ bizonyítására rendelt embereknek tekintették magukat (ApCsel 1:22), és a Krisztus feltámadásáról szóló tanításukat az Ótestamentum messiási próféciáira alapozták (ApCsel 2:31). ‘Az Úr Jézus feltámadásának’ személy szerinti tanúiként tudtak ‘nagy erõvel’ bizonyságot tenni (ApCsel 4: 33). Az apostolok felkeltették a zsidó vezetõk ellenállását, amikor hidették ‘a Jézusban a halálból való feltámadást’ (2. vers). Pál, amikor a Szanhedrin elé idézték, megmondta, hogy ‘a halottak reménysége miatt’ van vád alatt (ApCsel 23:6; vö. 24:21). A rómaiaknak Pál azt írta, hogy Jézus Krisztus ‘megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának…a halálból való feltámadása által’ (Róm 1:4). A keresztény a keresztséggel tesz bizonyságot – magyarázta az apostol – a Krisztus feltámadásában való hitérõl (Róm 6:4-5)."[12]
A két feltámadás. Krisztus azt tanította, hogy két egyetemes feltámadás lesz: "az élet feltámadása" az igazaké, és "a kárhozat feltámadása" a gonoszoké (Jn 5:28-29; ApCsel 24:15).
1. Feltámadás az életre. Azok, akik az elsõ feltámadáskor támadnak fel, boldogok és szentek (Jel 20:6). Õk nem fognak az ezer esztendõ végén a tûznek tavában meghalni (14. vers). Az életre és halhatatlanságra történõ feltámadás (Jn 5:29; 1Kor 15:52-53) a második adventkor valósul meg (1Kor 15:22-23; 1Thessz 4:15-18). Azok, akik ebben részesülnek, többé nem halhatnak meg (Lk 20:36), hanem örökre együtt lesznek Krisztussal.
Milyen lesz a feltámadt test? Krisztushoz hasonlóan a feltámadt szenteknek valóságos testük lesz. És ahogy Krisztus megdicsõült lényként támadt fel, ez történik majd az igazakkal is. Pál azt mondta, hogy Krisztus "elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Õ dicsõséges testéhez" (Fil 3:21). A meg nem dicsõült testet "érzéki testnek", a megdicsõült testet "lelki testnek" nevezi. Az elõbbi halandó és romlandó, az utóbbi halhatatlan és romolhatatlan. A halandóból halhatatlanná változás egy pillanat alatt történik a feltámadáskor (lásd: 1Kor 15:42-54!).
2. Feltámadás a kárhozatra. A gonoszok a második egyetemes feltámadáskor támadnak fel, ami az ezer esztendõ végén lesz (lásd: 26. fejezet). Ezt a feltámadást a végítélet és kárhozat követi (Jn 5:29). Ekkor támadnak fel azok, akiknek a neve nincs az élet könyvében, és "vettetének a tûznek tavába". "Ez a második halál" (Jel 20:15, 14).
Elkerülhették volna ezt a tragikus véget. A Szentírás félreérthetetlenül elmondja a menekülés Isten által kínált útját: "Térjetek meg és forduljatok el minden vétkeitektõl, hogy romlástokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg?… Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez 18:30-32).
Krisztus azt ígéri, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11). Azoknak, akik elfogadják Jézust és az általa kínált üdvösséget, leírhatatlan örömben lesz részük, amikor visszajön. Uruk és Megváltójuk társaságában sohasem múló boldogságban fogják tölteni az örökkévalóságot.