Egy az Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége. Isten halhatatlan, mindenható, mindent tudó, mindenek fölött való és mindig jelenlevõ. Önkinyilatkoztatásából tudjuk, hogy végtelen és meghaladja az emberi felfogóképességünket. Örökké méltó az imádatra, csodálatra és minden teremtmény szolgálatára. (Hitelvek – 2)
A Golgotánál majdnem mindenki elutasította Jézust, csak néhányan ismerték fel, ki volt valójában. Közéjük tartozott a haldokló lator, aki Úrnak nevezte (Lk 23:42), a római százados, aki ezt mondta: "Bizony, ez az ember Isten fia vala!" (Mk 15:39).
Amikor János leírta: "Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be õt" (Jn 1:11), akkor nem csupán a keresztet körülálló tömegre gondolt, és nem is csak az izraelitákra, hanem a valaha élt és élõ minden nemzedékre. Egy maroknyi csoport kivételével az egész emberiség a Golgotánál összegyûlt nyers, durva tömeghez hasonlóan nem ismerte fel Jézusban Istenét és Megváltóját. Ez a legnagyobb és legtragikusabb kudarca az emberiségnek, ami azt jelzi, milyen rettenetesen hiányos az istenismeret.
Isten ismerete. Az Istent magyarázni próbáló sokféle elmélet a létezése mellett és ellen szóló számos érvvel együtt mind azt mutatja, hogy az emberi bölcsesség nem foghatja fel az istenit. Ha kizárólag az emberi bölcsességre hagyatkozva akarnánk megismerni Istent, az hasonló lenne ahhoz, mintha nagyítóval próbálnánk tanulmányozni a csillagképeket. Ezért Isten bölcsessége sokaknak "elrejtett" bölcsesség (1Kor 2:7). Számukra Isten talány. Pál így írt: "Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsõség urát" (1Kor 2:8).
A Szentírás egyik legalapvetõbb parancsolata az, hogy "Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes elmédbõl" (Mt 22:37; vö. 5Móz 6:5). Nem szerethetjük azt, akirõl nem tudunk semmit, és nem ismerhetjük meg Isten mélységes dolgait kutatásunkkal (Jób 11:7). Akkor hogyan ismerhetjük és szerethetjük meg a Teremtõt?
Megismerhetjük Istent. Az emberiség balsorsát látva Isten szeretettel és könyörülettel nyúlt felénk a Biblia által. A Biblia felfedi, hogy "a kereszténység nem annak a feljegyzése, hogy az ember Istent keresi; hanem annak az eredménye, hogy Isten kinyilatkoztatta önmagát és szándékait".[1] Isten azért adta ezt az önkinyilatkoztatást, hogy áthidalja a lázadó világ és a gondviselõ Isten közötti szakadékot.
Legtökéletesebb önkinyilatkoztatásában, Fiában, Jézus Krisztus személyében mutatta meg Isten legjobban nagy szeretetét. Jézus által megismerhetjük az Atyát. Ahogy János kijelenti: "Az Isten Fia eljött és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat" (1Jn 5:20).
Jézus ezt mondta: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17:3). Ez jó hír. Istent ugyan lehetetlen teljesen megismerni, de a Szentírás gyakorlati ismeretet kínál róla, ami elegendõ ahhoz, hogy üdvözítõ kapcsolatba kerüljünk vele.
Isten ismeretére eljutni. Más ismerettõl eltérõen Isten megismerése sokkal inkább a szív mint az agy dolga. Ez a folyamat az egész személyt érinti, nem csak az értelmet. Feltétlen fontos, hogy az ember nyitottá váljon a Szentlélek elõtt és hajlandó legyen Isten akaratát végrehajtani (J 7:17; vö. Mt 11:27). Jézus ezt mondta: "Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert õk az Istent meglátják" (Mt 5:8).
A hitetlenek tehát nem érthetik meg Istent. Pál felkiáltott: "Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívõket" (1Kor 1:20-21).
Az ismeretszerzés minden más módszerétõl eltér az, ahogy a Bibliából tanuljuk megismerni Istent. Nem helyezkedhetünk Isten fölé, hogy elemezzük és a terjedelmét meghatározzuk, mint valami tárgyét. Isten ismeretét kutatva alá kell vetnünk magunkat a Biblia, Isten önkinyilatkoztatása tekintélyének. A Biblia önmagát magyarázza, ezért meg kell hajolnunk elvei és módszerei elõtt. E bibliai vezérelvek nélkül nem ismerhetjük meg Istent. Vajon Jézus korában miért nem ismerték fel benne olyan sokan Isten önkinyilatkoztatását? Mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a Szentírás, a Szentlélek vezetésének, így félremagyarázták Isten üzenetét, és keresztre feszítették a Megváltót. Nem az értelmi képességükkel volt baj, hanem bezárt szívük sötétítette el gondolataikat, és ez örök kárhozathoz vezetett.
Isten létezése. Két fõ forrásban találunk bizonyítékot Isten létezésére: a természet könyvében és a Szentírásban.
A teremtett világból származó bizonyítékok. Mindenki értesülhet Istenrõl a természet és az emberi tapasztalat által. Dávid ezt írta: "Az egek beszélik Isten dicsõségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat" (Zsolt 19:2). János kifejezte, hogy Isten kinyilatkoztatása, beleértve a természet világát is, megvilágosít minden embert (Jn 1:9). Pál pedig ezt erõsítette meg: "Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az õ örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétõl fogva az õ alkotásaiból megértetvén megláttatik" (Róm 1:20).
Az emberi magatartás szintén Isten létezése mellett szóló bizonyítékokkal szolgál. Pál az istenhit bizonyítékát látta abban, hogy az athéniak imádták az "ismeretlen Istent". Azt mondta: "Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek" (ApCsel 17:23). Pál arról is beszélt, hogy a nem keresztény emberek magatartása is rámutat lelkiismeretük bizonyságtételére, ami arra utal, hogy Isten törvénye "be van írva az õ szívükbe" is (Róm 2:14-15). Még azokban is megtalálható ez az ösztönös megérzés, akik nem juthatnak hozzá a Bibliához. Istennek ez az általános kinyilatkoztatása vezetett el az Isten létezése melletti számos klasszikus ésszerû érv felsorakoztatásához.[2]
A Szentírásból származó bizonyítékok. A Biblia nem bizonyítja Isten létezését, hanem ebbõl indul ki. Elsõ versében kijelenti: "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet" (1Móz 1:1). A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki a Teremtõ, a Fenntartó és az egész teremtett világ irányítója. Istennek a teremtés által adott kinyilatkoztatása olyan hatalmas, hogy nincs mentség az istentagadásra, ami az isteni igazság elhallgatásából ered, vagy pedig abból, ha az ember nem hajlandó elismerni Isten létezésének bizonyítékát (Zsolt 14:1; Róm 1:18-22, 28).
Elegendõ bizonyíték található Isten létezése mellett bárki meggyõzéséhez, aki csak komolyan fel akarja fedezni az igazságot Istenrõl. A hit mégis elõfeltétel, mert "hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy õ létezik és megjutalmazza azokat, akik õt keresik" (Zsid 11:6).
Az Istenbe vetett hit azonban nem vak; Istennek a Szentírás és a természet által adott bõséges bizonyítékán alapszik.
A Szentírás Istene. A Biblia bemutatja Isten lényeges tulajdonságait nevei, tevékenysége és tulajdonságai által.
Isten nevei. A Szentírás keletkezésének idejében a nevek nagy fontosságúak voltak, és ma is ez a helyzet Keleten. Ott a névrõl azt tartják, hogy viselõje jellemére, természetére, valójára utal. Az Isten természetét, jellemét és tulajdonságait bemutató neveinek fontosságát ebbõl a parancsból láthatjuk: "Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd" (2Móz 20:7). Dávid így énekelt: "éneklek a felséges Úr nevének" (Zsolt 7:18). "Szent és rettenetes az õ neve" (Zsolt 111:9). "Dicsérjék az Úrnak nevét, mert az õ neve dicsõ egyedül" (Zsolt 148:13).
A héber Él és Elóhim (Isten) nevek isteni hatalmát mutatják be. Erõsnek, hatalmasnak, a teremtés Istenének mondják (1Móz 1:1; 2Móz 20:2; Dán 9:4). Az Eljón (Magasságos) és az Él Eljón (Magasságos Isten) fenséges voltára irányítja a figyelmet (1Móz 14:18-20; Ésa 14:14). Az Adónáj (Úr) mindenható uralkodóként mutatja be Istent (Ésa 6:1; Zsolt 35:23). Ezek a nevek Isten fenséges voltát és természetfölötti jellemét hangsúlyozzák.
Más nevei arra világítanak rá, hogy Isten kész kapcsolatba lépni népével. A Saddáj (Mindenható) és Él Saddáj (Mindenható Isten) elénk állítja a Mindenható Istent, az áldás és a vigasztalás forrását (2Móz 6:3; Zsolt 91:1). A Jahve név,3 amit ÚR-nak fordítanak, Isten szövetségi hûségét és kegyelmét hangsúlyozza (2Móz 15:2-3; Hós 12:5-6). 2Móz 3:14-ben Jahve így mutatja be magát: "VAGYOK AKI VAGYOK" vagy "leszek aki leszek", utalva ezzel népéhez fûzõdõ változatlan kapcsolatára. Alkalmanként Isten még bensõségesebb névvel mutatta be magát, úgy, mint "Atya" (5Móz 32:6; Ésa 63:16; Jer 31:9; Mal 2:10), Izraelt pedig "elsõszülött fiamnak" nevezi (2Móz 4:22; vö. 5Móz 32:19).
Az Atya kivételével Isten újszövetségi nevei az ószövetségiekkel azonos értelmet hordoznak. Az Újszövetségben Jézus azért használta az Atya megszólítást, hogy szoros és személyes kapcsolatba hozzon bennünket Istennel (Mt 6:9; Mk 14:36; vö. Róm 8:15; Gal 4:6).
Isten tevékenységei. A Biblia írói hosszasabban ábrázolják Isten tevékenységét mint lényét. Úgy mutatják be, mint Teremtõt (1Móz 1:1; Zsolt 24:1-2), a világ Fenntartóját (Zsid 1:3), Megváltót és Üdvözítõt (5Móz 5:6; 2Kor 5:19), aki az emberiség végsõ sorsának terhét hordozza. Terveket készít (Ésa 46:11), megmondja a jövendõt (Ésa 46:10) és ígéreteket ad (5Móz 15:6; 2Pt 3:9). Megbocsátja a bûnöket (2Móz 34:7), és ennek következtében méltó az imádatunkra (Jel 14:6-7). Végül pedig, a Szentírás Istent Uralkodóként állítja elénk, mint aki "az örökkévaló király…, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Isten" (1Tim 1:17). Tettei is alátámasztják, hogy személyes Isten.
Isten tulajdonságai. A Szentírás írói az Isten tulajdonságaira vonatkozó bizonyságtételükkel további tájékoztatást adnak Isten lényegérõl.
Isten ki nem fejezhetõ tulajdonságai magukba foglalják isteni természetének azokat az elemeit, amelyeket teremtett lények nem kapnak. Önmagában létezik, mert "élete van önmagában" (Jn 5:26). Akarata független (Ef 1:5) és hatalma is (Zsolt 115:3). Mindent tud (Jób 37:15; Zsolt 139:1-18; 147:5; 1Jn 3:20), mert mint Alfa és Omega (Jel 1:8), kezdettõl fogva ismeri a véget (Ésa 46:9-11).
Isten mindenütt jelenvaló (Zsolt 139: 7-12; Zsid 4:13), betölti az egész világûrt. Mégis maradéktalanul jelen van a világ minden egyes részén. Örökkévaló (Zsolt 90:2; Jel 1:8), nem korlátozza az idõ, mégis ott van az idõ minden pillanatában.
Isten mindenható. Semmi sem lehetetlen számára, és ez arról biztosít, hogy minden szándékát véghezviszi (Dán 4:14, 22, 32; Mt 19:26; Jel 19:6). Változhatatlan, mert tökéletes. Ezt mondja: "Én, az Úr, meg nem változom" (Mal 3:6; lásd: Zsolt 33:11; Jak 1:17). Mivel ezek a tulajdonságok bizonyos értelemben Istent határozzák meg, ezért elmondhatatlanok.
Isten közölhetõ tulajdonságai abból fakadnak, hogy szeretettel törõdik az emberiséggel. Ebbe beletartozik a szeretet (Róm 5:8), a kegyelem (Róm 3:24), az irgalmasság (Zsolt 145:9), a hosszútûrés (2Pt 3:15), a szentség (Zsolt 99:9), az igazság (Ezsd 9:15; Jn 17:25; Jel 22:12; 1Jn 5:20). Ezek az ajándékok csak az adományozóval együtt érkezhetnek.
Isten uralma. A Szentírás világos tanítása szerint Isten mindenható Úr. "Az õ akaratja szerint cselekszik… és nincs, aki az õ kezét megfoghatná" (Dán 4:32). "Mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek" (Jel 4:11). "Mind megteszi az Úr, amit akar: az egekben és a földön" (Zsolt 135:6). Salamon tehát elmondhatta: "Mint a vizeknek folyásai, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt" (Péld 21:1). Pál a következõt írta, tudva azt, hogy Isten mindenható Úr: "De ismét megjövök hozzátok, ha Isten akarja" (ApCsel 18:21; lásd Róm 15:32), Jakab pedig így intett: "Holott ezt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk" (Jak 4:15).
A predesztináció és az emberi szabadság. A Biblia bemutatja, hogy Isten a világ korlátlan Ura. "Eleve el is rendelte" az embereket, "hogy azok az õ Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (Róm 8:29-30), hogy gyermekeivé fogadjon és így örökösei lehessünk (Ef 1:4-5, 11). Mit von maga után ez az uralom az emberi szabadsággal kapcsolatban?
A predesztinálni ige azt jelenti, hogy "elõre meghatározni". Egyesek feltételezése szerint ezeknek a szakaszoknak az a tanítása, hogy Isten – az emberek döntésétõl függetlenül – önkényesen kiválaszt némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra. De ha e szakaszokat szövegösszefüggésükben tanulmányozzuk, megértjük: Pál nem arról beszél, hogy Isten szeszélyesen kizárna bárkit is.
E szövegek iránya inkább átfogó. A Biblia egyértelmûen kijelenti: Isten "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson" (1Tim 2:4). Nem akarja, "hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson" (2Pt 3:9). Nincs arra utaló bizonyíték, hogy Isten rendelete alapján egyeseknek el kellene kárhozni. Ez a döntés éles ellentétben állna a Golgotával, ahol Jézus mindenkiért meghalt. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16) – ebben a szövegben a valaki azt jelenti, hogy mindenki üdvözülhet.
"Isten újból és újból elénk tárja, mi lesz az engedelmesség és az engedetlenség vége, és arra buzdítja a bûnösöket, hogy válasszák az engedelmességet és az életet (5Móz 30:19; Józs 24:15; Ésa 1:16, 20; Jel 22:17). Ez a tény bizonyítja, hogy az ember sorsának eldöntésében az emberi szabad akarat a döntõ tényezõ; valamint az, hogy elbukhat és el is veszhet a hívõ, aki egykor a kegyelemben élt (1Kor 9:27; Gal 5:4; Zsid 6:4-6; 10:29)….
Isten elõre láthatja minden ember jövõbeni döntését, de elõre tudása nem határozza meg, milyen legyen a döntés… A bibliai predesztináció Istennek az a hathatós szándéka, hogy mindazok üdvösségre jussanak, akik a Krisztusba vetett hitet választják (Jn 1:12; Ef 1:4-10)."[4]
Mégis, mit ért a Szentírás azon, hogy Isten Jákóbot szerette, Ézsaut pedig gyûlölte (Róm 9:13), és megkeményítette a fáraó szívét (17-18. versek; vö. 15-16. versek; 2Móz 9:16; 4:21)? Ezeknek a verseknek a szövegösszefüggése azt mutatja, hogy Pál itt a misszióra irányítja figyelmét, nem pedig az üdvösségre. Isten mindenkinek felkínálja a megváltást – de kiválaszt bizonyos embereket bizonyos feladatokra. Jákób és Ézsau elõtt egyformán nyitva állt az üdvösség ajtaja, de Isten Jákóbot, nem pedig Ézsaut választotta ki arra, hogy az õ ágán keresztül juttassa el az üdvösség üzenetét a világnak. Isten gyakorolja korlátlan hatalmát missziós eljárása megválasztásában.
Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ezzel egyszerûen Isten tettének tulajdonítja azt, amit az Úr megenged, de nem arra utal, hogy Õ rendelte azt el. A fáraó elutasító válasza Isten kérésére éppen azt példázza, hogy Isten tiszteletben tartotta a fáraó választási szabadságát.
Isten elõre tudása és az emberi szabadság. Egyesek hite szerint Isten nem tudja elõre az emberek döntéseit. Bizonyos dolgokról tud, mint pl. a második advent, a millennium, a föld újjáteremtése, de arról fogalma sincs, kik jutnak üdvösségre. Úgy érzik, veszélyeztetné Istennek az emberiséggel való dinamikus kapcsolatát az, ha mindent tudna, ami az örökkévalóságtól az örökkévalóságig történik. Mások úgy vélik, hogy untatná Istent, ha elejétõl végig mindent tudna.
Semmivel sem hat jobban az egyes emberek tetteire, ha Isten elõre tudja döntésüket, mint a történelem eseményeire az, hogy a történész tudja, mi zajlott le a múltban. Ahogy a kamera felvesz egy jelenetet, de nem változtat rajta, úgy tekint Isten a jövõbe, az eseményeket elõre tudva, de meg nem változtatva. Isten elõre tudása soha nem korlátozza az emberi szabadságot.
A Szentháromság belsõ élete. Csak egy Isten van? Mit mondhatunk Krisztusról és a Szentlélekrõl?
Isten egysége. A környezõ pogány népekkel ellentétben Izrael csak egy Isten létezésében hitt (5Móz 4:35; 6:4; Ésa 45:5; Zak 14:9). Az Újszövetség éppen úgy hangsúlyozza Isten egységét (Mk 12: 29-32; Jn 17:3; 1Kor 8:4-6; Ef 4:4-6; 1Tim 2:5). Ez az erõteljes monoteista nézet nem mond ellent a háromszemélyû egy Isten vagy a Szentháromság – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – létezése elvének, sõt határozottan tagadja a panteont, ahol különbözõ istenségek foglalnának helyet.
Többség a Szentháromságon belül. Az Ószövetség ugyan nem tanítja kimondottan az isteni hármasságot, de utal a Szentháromságon belüli pluralitásra. Idõnként Isten többes számban beszél: "Teremtsünk embert a mi képünkre" (1Móz 1:26); "Ímé az ember olyanná lett, mint miközülünk egy" (1Móz 3:22); "Nosza szálljunk alá" (1Móz 11:7). Helyenként a Biblia az Úr Angyalát Istennel azonosítja. Az Úr Angyala így szólt Mózeshez, amikor megjelent neki: "Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene" (2Móz 3:6).
Az eltérõ utalások különbséget tesznek Isten Lelke és Isten között. A teremtési történetben: "Az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett" (1Móz 1:2). Néhány szöveg nemcsak a Lélekre utal, hanem Isten megváltó munkájával kapcsolatban érint egy harmadik személyt is: "És most az Úr Isten [az Atya] engem [Isten Fiát] küldött, és az õ lelkét [a Szentlelket]" (Ésa 48:16); Én [az Atya] "lelkemet adtam õbelé [a Messiásba], törvényt beszél a népeknek" (Ésa 42:1).
A Szentháromság belsõ kapcsolata. Krisztus elsõ adventje sokkal világosabb bepillantást enged az egy Isten hármasságának kérdésébe. János evangéliuma bemutatja, hogy az Atya Isten (lásd: 3. fejezet), a Fiú Isten (4. fejezet) és a Szentlélek Isten (5. fejezet) alkotják a Szentháromságot, a három egyformán örökkévaló személy egyedülálló és titokzatos kapcsolatát.
1. A szeretet kapcsolata. Amikor Krisztus felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mk 15:34), attól szenvedett, hogy a bûn következtében elszakadt az Atyától. A bûn megtörte az emberiség eredeti kapcsolatát Istennel (1Móz 3:6-10; Ésa 59:2). Jézus, aki bûnt nem ismert, utolsó óráiban bûnné lett értünk. Bûnünket magára véve helyettünk kellett elszakadnia Istentõl – ami a mi sorsunk lett volna – és ezért halt meg.
A bûnösök soha nem fogják megérteni, mit jelentett Jézus halála a Szentháromságnak. Jézus öröktõl fogva együtt volt az Atyával és a Szentlélekkel. Mindannyian öröktõl fogva együtt léteztek egymás iránti tökéletes önfeláldozásban és szeretetben. A Szentháromság tagjai között létezõ tökéletes, abszolút szeretetre mutat az is, hogy ennyi idõn át együtt léteznek. "Az Isten szeretet" (1Jn 4:8) – ez azt jelenti, hogy mindannyian a másikért élve, tökéletes megelégedettséget és boldogságot élveztek.
1Korinthus 13 körülírja, milyen a szeretet. Talán van, aki azon tûnõdik, hogyan mutatkozott meg a hosszútûrés vagy a türelem a Szentháromságon belül, hiszen õk tökéletes szeretetkapcsolatban állnak egymással. Türelemre elõször akkor volt szükségük, amikor a lázadó angyalokkal, késõbb pedig a tévútra tért emberekkel bántak.
Nincs távolság a Szentháromság személyei között. Mind a három Isten, de osztoznak isteni hatalmukban és tulajdonságaikban.
Az emberek által létrehozott szervezetekben a döntõ hatalmat egy ember tartja kézben – az elnök, a király vagy a miniszterelnök. A Szentháromság tagjai együtt birtokolják a döntõ hatalmat.
A Szentháromság ugyan személyében nem egy, de egy Isten szándékában, gondolatában és jellemében. Ez az egység nem mossa el az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön személyiségét. Ugyanakkor az Istenség három külön személye nem akadályozza meg, hogy a Szentírás irányvonala monoteista maradjon, azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten.
2. Munkakapcsolat. A Szentháromság tagjai között munkamegosztás van. Isten nem szaporítja a munkát szükségtelenül. A menny elsõ törvénye a rend, és Isten minden munkáját rendben végzi. Ez a rend a Szentháromságon belüli egységbõl fakad és azt õrzi. Úgy tûnik, az Atya a forrás, a Fiú a közbenjáró, a Szentlélek pedig a kivitelezõ, alkalmazó.
A testetöltés nagyszerûen mutatja a Szentháromság személyei közötti munkakapcsolatot. Az Atya odaadta Fiát, Krisztus odaadta önmagát, és Jézus a Szentlélek által született meg (Jn 3:16; Mt 1:18, 20). Az angyal Máriának szóló üzenete világosan utal mindhárom személy tevékenységére az Isten emberré válásának titkában. "A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hivatik, Isten Fiának" (Lk 1:35).
A szentháromság minden tagja jelen volt Krisztus keresztségekor: az Atya bátorítást adott (Mt 3:17), Krisztus megkeresztelkedett, példát hagyva nekünk (Mt 3:13-15), a Szentlélek pedig erõvel ruházta fel Jézust (Lk 3:21-22).
Földi élete vége felé Jézus megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, a vigasztalót, segítõt (Jn 14:16). Néhány órával késõbb, amikor a kereszten függött, így kiáltott Atyjához: "Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mt 27:46). Az üdvtörténet e kritikus perceiben az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt benne volt az eseményben.
Ma az Atya és a Fiú a Szentlélek által fordul hozzánk. Jézus ezt mondta: "Mikor pedig eljõ majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot" (Jn 15:26). Az Atya és a Fiú küldi a Szentlelket, hogy bemutassa Krisztust mindenkinek. A Szentháromság hatalmas feladata mindenkihez eljuttatni Isten és Krisztus ismeretét (Jn 17:3), és bemutatni, hogy Jézus valóság és velünk van (Mt 28:20; vö. Zsid 13:5). A hívõket Isten az üdvösségre választotta ki, ahogy Péter írta: "az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre" (1Pt 1:2).
Az apostoli áldásban is szerepel a Szentháromság mindhárom személye: "Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal" (2Kor 13:13). Krisztus áll a felsorolás élén. Isten Jézus Krisztus – az emberré lett Isten – által tartott és tart most is kapcsolatot az emberiséggel.
A Szentháromság minden tagja együtt munkálkodik az üdvösségért, de csak Jézus élt emberként, halt meg emberként és lett Üdvözítõnk (Jn 6:47; Mt 1:21; ApCsel 4:12). De "minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19), Istent is nevezhetjük Megváltónknak (vö. Tit 3:4), mert Õ mentett meg a Megtartó Krisztus által (Ef 5:23; Fil 3:20; vö. Tit 3:6).
A Szentháromság személyei a közöttük lévõ munkamegosztás miatt különbözõ feladatokat végeznek az ember megmentéséért. A Szentlélek munkája nem bõvíti ki Jézus Krisztus keresztáldozatának értékeit, hanem a Szentlélek arra az emberre alkalmazza a kereszten mindenki számára történt engesztelést, aki befogadja az engesztelést szerzõ Krisztus. Ezért mondja Pál, hogy "Krisztus bennetek a megdicsõülés reménye" (Kol 1:27 – kat. ford.).
A megváltás áll a figyelem központjában. Az õskeresztény egyházban az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelték meg az embereket (Mt 28:19). Isten Jézus által nyilatkoztatta ki szeretetét és szándékát, ezért a Biblia rá összpontosít. Õ az a reménység, akire elõre mutattak az ószövetségi áldozatok és ünnepek. Õ foglal el központi szerepet az evangéliumokban. Õ a tanítványok prédikációiban és írásaiban hirdetett Jó Hír, az Áldott Reménység. Az Ószövetség elõre tekint jövetelére, az Új-szövetség beszámol elsõ adventjérõl és várja visszatérését.
Krisztus a közbenjáró Isten és közöttünk, ezért kapcsolhat össze bennünket a Szentháromsággal. Jézus "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). A jó hír Személy és nem csupán gyakorlat köré összpontosul. Itt kapcsolatról van szó, nem pusztán szabályokról – mert a kereszténység Krisztus. Benne találjuk minden igazság és élet magját, tartalmát, összefüggését.
A keresztre tekintve Isten szívébe pillantunk. Isten e kivégzõ eszköz által árasztotta ránk szeretetét. Krisztusban az Istenség szeretete tölti be fájó, üres szívünket. Jézus úgy függött ott, mint Isten ajándéka és a mi helyettesünk. A Golgotán Isten a föld legmélyére ereszkedett le, hogy találkozzon velünk, de számunkra az a legmagasabb hely, ahová feljuthatunk. A Golgotához térve a lehetõ legmagasabbra jutunk Isten felé.
A kereszten a Szentháromság tökéletesen bemutatta az önzetlenséget. Ott történt a legteljesebb kinyilatkoztatás Istenrõl. Krisztus emberré lett, hogy meghaljon az emberiségért. Az önzetlenséget többre értékelte annál, hogy csak önmagának éljen. Ott Krisztus "igazságul, szentségül és váltságul lett nékünk" (1Kor 1:30). Bármilyen értékünk vagy célunk van és lehet bármikor, mindaz Krisztus kereszt áldozatából fakad.
Az egyedüli igaz Isten a kereszt Istene. Krisztus bemutatta a világegyetem elõtt a Szentháromság végtelen szeretetét és megmentõ hatalmát, kinyilatkoztatta az isteni Szentháromságot, akik vállalták az egymástól való elszakadás gyötrelmét a lázadó bolygó iránti feltétlen szeretetük miatt. Isten errõl a keresztrõl hív szeretettel: béküljetek meg, "és az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja õrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban" (Fil 4:7).