Az egyetemes egyházat azok alkotják, akik õszintén hisznek Krisztusban; de az utolsó idõkben, amikor a hitehagyás kiteljesedik, lesz egy maradék nép, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet elérkezését, a Krisztus általi megváltást és Krisztus második eljövetelét. A három angyal a Jelenések könyve 14. fejezetében jelképezi ezt az üzenetet, ami a mennyben folyó ítélet idején hangzik és a földön bûnbánatot és megújulást eredményez. Ez az üzenet minden hívõt felhív arra, hogy vegyen részt az evangélium világszéles hirdetésében. (Hitelvek – 12)

A nagy vörös sárkány ugrásra kész. Õ volt az, aki a mennyei angyalok egyharmadának bukását okozta (Jel 12:3, 7-9). Ha most fel tudja falni a születendõ gyermeket, megnyeri a háborút.

Elõtte áll a napba öltözött asszony, akinek hold van a lába alatt, fején pedig tizenkét csillag alkotta korona. A fiúgyermek azért születik, hogy "vasvesszõvel" legeltessen minden nemzetet.

A sárkány utána veti magát, de nem tudja megölni a gyermeket, mert a fiú "ragadtaték… Istenhez és az õ királyiszékéhez". A feldühödött sárkány az anyára zúdítja haragját, aki csodálatos módon szárnyakat kap és Isten a külön neki készített távoli helyre viteti, ott táplálja ideig, idõkig és fél idõig – 3 1/2 évig vagy 1260 prófétai napig (Jel 12:1-6, 13-14).

A bibliai próféciában a tiszta asszony Isten hûséges egyházát jelképezi.[1] A házasságtörõnek vagy paráznának bemutatott asszony Isten hitehagyóvá lett egyházát jelképezi (Ezékiel 16; Ésa 57:8; Jer 31:4-5; Hóseás 1-3; Jel 17:1-5).

A sárkány, "ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak", arra várt, hogy felfalhassa a fiúgyermeket, a régen várt Messiást, Jézus Krisztust. Sátán a fõellenségének tartott Jézus elleni küzdelmében eszközként használta fel a Római Birodalmat. Jézust semmi, még a kereszthalál sem tudta eltéríteni küldetése végzésétõl, az emberiség megváltásától.

A kereszten Krisztus legyõzte Sátánt. Krisztus ezt mondta keresztre feszítésérõl: "Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme" (Jn 12:31 – új prot. ford.). A Jelenések könyve leírja a mennyben hangzó gyõzelmi éneket: "Most lett meg az idvesség és az erõ, és a mi Istenünknek országa, és az õ Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala õket éjjel és nappal a mi Istenünk elõtt… Annakokáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban" (Jel 12:10-12). Sátán munkálkodását korlátok közé szorította az, hogy kirekesztetett a mennybõl. Sátán nem vádolhatja többé Isten népét a mennyei lények elõtt.

A mennyben nagy az öröm, ám a földön figyelnünk kell az intésre: "Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van" (Jel 12:12).

Sátán üldözõbe vette az asszonyt, az egyházat, hogy haragját kitöltse (Jel 12:13). Az egyház sokat szenvedett ugyan, de túlélte a támadást. A föld gyéren lakott részei – a puszta – adtak menedéket Isten hûségeseinek az 1260 prófétai nap vagy 1260 valós év alatt (Jel 12:14-16; lásd: e könyv 4. fejezetében a 49. oldalt az év-nap elvvel kapcsolatosan!).[2]

A pusztai rejtõzködés végén Isten népe elõtûnik Krisztus közeli visszatérésének jeleit látva. János ezt a hûséges csoportot "maradéknak" mondja, akik megõrzik Isten parancsolatait, "és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17). Az ördög különösen gyûlöli ezt a maradékot (Jel 12:17).

Mikor és hol zajlott az üldözés? Hogyan történt? Mikor kezdett feltûnni a maradék? Mi a küldetése? A Szentírás és a történelem áttekintésére egyaránt szükség van ahhoz, hogy választ kapjunk e kérdésekre.

A nagy hitehagyás

A keresztény egyházat elõször a pogány Római Birodalomban üldözték, majd a saját sorain belül végbement hitehagyás is üldözést váltott ki. Ez a hitehagyás nem jelentett meglepetést, hiszen János, Pál és maga Krisztus is megjövendölte bekövetkezését.

Jézus utolsó nagy beszédében figyelmeztette tanítványait az elkövetkezõ csalásra: "Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket" – mondta. "Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is" (Mt 24:4, 24). Követõinek nagy nyomorúságot kell elszenvedniük, de túlélik (Mt 24:21-22). Az üldözés végét látványos égi jelek jelölik, amelyek Krisztus közeli visszatérésére is elõre mutatnak (Mt 24:29, 32-33).

Pál szintén figyelmeztetett: "Az én eltávozásom után jõnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sõt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (ApCsel 20:29-30). Ezek a "farkasok" viszik az egyházat a "szakadás"-ba, azaz a hitehagyásba.

Pál azt mondta, hogy ennek a hitehagyásnak Krisztus visszatérése elõtt meg kell történnie. Annyira bizonyos volt ez, hogy mivel még nem következett be, biztosan jelezte: Krisztus majd csak késõbb tér vissza. "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bûn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát" (2Thessz 2:3-4).

E hitehagyás már Pál idejében is hatott, noha még csak korlátozott mértékben. Sátáni volt mûködésének módszere: "a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával" (2Thessz 2:9-10). Az I. század vége elõtt János kijelentette: "sok hamis próféta jött ki a világba". Az "antikrisztus lelke… most e világban van már" (1Jn 4:1, 3).

Hogyan alakult ki ez a hitehagyó rendszer?

A bûn emberének hatalomra jutása. "Amint az egyház elhagyta elsõ szeretetét (Jel 2:4), elveszítette tanításainak tisztaságát, az egyéni viselkedés kiválóságát és az egység láthatatlan kötelékét, amit a Szentlélek adott. Az istentiszteletben az egyszerûséget a formalizmus váltotta fel. Egyre inkább a népszerûség és a személyes hatalom döntött a vezetõk választásában. E vezetõk mind nagyobb tekintélyt követeltek elõször a helyi gyülekezetben, majd igyekeztek kiterjeszteni fennhatóságukat a szomszédos gyülekezetek fölé is."

"Végül már nem a Szentlélek irányítása alatt vezették a helyi gyülekezeteket – ezt a rendszert felváltotta a püspök egyszemélyi vezetésének egyházi önkényuralma, mert minden egyháztag személyesen neki volt alárendelve, és egyedül rajta keresztül volt lehetõsége az üdvösségre. Ennél fogva a vezetõség az egyházban uralkodásra, nem pedig szolgálatára törekedett, többé már nem az volt a legnagyobb közöttük, aki mindenki szolgájának tekintette magát. Így alakult ki fokról fokra a papi hierarchia, ami az egyes ember és Ura közé lépett."[3]

Az egyes ember és a helyi gyülekezet fontosságának csökkenésével egyidõben Róma püspöke vált a legfõbb hatalommá a kereszténység körében. A császár segédletével e legfõbb püspököt vagy pápát [4] a látható egyház fejének ismerték el, mint aki az egész világ minden egyházi vezetõje feletti hatalommal ruháztatott fel.

A pápaság vezetése alatt [5] a keresztény egyház egyre mélyebb hitehagyásba süllyedt. Az egyház növekvõ népszerûsége rohamosabbá tette romlását. Lejjebb engedték a mércét, ezért a meg nem tért emberek jól érezték magukat az egyházban. Az õszinte kereszténységet aligha ismerõ tömegek csatlakoztak névlegesen az egyházhoz, magukkal hozva pogány tanításaikat, bálványaikat, istentiszteleti szokásaikat, ünnepeiket, szertartásaikat és jelképrendszerüket.

A pogányság és a kereszténység között köttetett megegyezések vezettek a "bûn emberének", a hamis vallásnak, a tévellyel kevert igazság hatalmas rendszerének kialakulásához. 2 Thesszalonika 2 próféciája nem egyes embereket ítél el, hanem bemutatja, hogy melyik a nagy hitehagyásért felelõs vallási rendszer. E rendszerhez tartozó sok hívõ azonban Isten egyetemes egyházának tagja, mert a nekik adatott teljes világossággal összhangban él.

A szenvedõ egyház. A lelkiség hanyatlásával a római egyház világiasabb arculatot öltött, és még szorosabb szálakkal kötõdött a császári Rómához. Az egyház és az állam szentségtelen szövetségre lépett.

Az egyik legnagyobb befolyású egyházatya, Ágoston: Az Isten városáról címû klasszikussá vált mûvében felvázolta az egyetemes államot irányító egyetemes egyház általános eszményképét. Ágoston gondolatai vetették meg a középkori pápaság teológiájának alapját.

Kr. u. 533-ban Jusztinianusz császár a Jusztinianusz-féle kódexbe foglalt levélben kijelentette, hogy Róma püspöke minden egyház feje.[6] Elismerte a pápa befolyását az eretnekek megsemmisítésében is.[7]

Amikor Jusztinianusz hadvezére, Beliszariusz felszabadította Rómát Kr. u. 538-ban, Róma püspöke felszabadult az ariánus osztrogótok hatása alól, akik korlátozták a katolikus egyház fejlõdését. Attól kezdve a püspök élhetett azokkal a címekkel, amelyekkel az Kr. u. 533-ban kelt jusztinianuszi rendelet felruházta a "Szent szék" fennhatóságát. Így kezdõdött el az 1260 éves üldözés, amint azt a bibliai prófécia megjövendölte (Dán 7:25; Jel 12:6, 14; 13:5-7).

Tragikus módon az egyház az állam segédletével igyekezett minden keresztényre rákényszeríteni rendeleteit és tanításait. Sokan megtagadták hitüket az üldözéstõl való félelem miatt, azokat pedig, akik hûségesen kitartottak a szentírási tanítások mellett, kegyetlenül üldözték. A keresztény világ csatatérré vált. Sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek Isten nevében! Az 1260 évig tartó üldözés idején a hûséges hívõk milliói rettenetes szenvedéseket éltek át, sokaknak életükkel kellett fizetni azért, mert hûek maradtak Krisztushoz.[8]

A kiontott vér minden cseppje foltot ejtett Isten és Jézus Krisztus nevén. A kereszténység ügyének semmi nem ártott annyit, mint ez a kegyetlen üldözés. Az egyháznak ezek a tettei rettentõ módon eltorzított képet festettek Isten jellemérõl, ami a purgatóriumról és az örökös kárhozatról szóló tanításokkal együtt sokakat arra késztetett, hogy elvessék a kereszténységet.

Már jóval a reformáció elõtt tiltakozó hangok hallatszottak a katolikus egyházon belül az ellenfelek könyörtelen legyilkolása, a gõgös nyilatkozatok és a bomlasztó romlottság miatt. A XVI. sz-i protestáns reformáció kialakulásához az vezetett, hogy az egyház nem volt hajlandó reformokat végrehajtani. A reformáció sikere nagy csorbát ejtett a római egyház tekintélyén és befolyásán. Az ellenreformációval a pápaság folytatta a véres küzdelmet, hogy szétzúzza a reformációt, ám fokról fokra csatát vesztett a polgári és vallási szabadságért küzdõ erõkkel szemben.

Végül, 1798-ban, 1260 évvel Kr. u. 538-ban a Római Katolikus Egyház halálos sebet kapott (vö. Jel 13:3).[9] Itáliában Napóleon seregeinek látványos gyõzelmei nyomán a pápa a francia forradalmi tanács kényének-kedvének lett kiszolgáltatva, amely a római vallást a Köztársaság kibékíthetetlen ellenségének tekintette. A francia kormányzat utasította Napóleont, hogy fogassa el a pápát. Parancsára Berthier tábornok bevonult Rómába és kijelentette, a pápaság politikai uralma véget ért. Foglyul ejtette a pápát és Franciaországba vitte. A pápa ott halt meg fogságban.[10]

A pápaság megdöntésével tetõzött az események hosszú láncolata, melyek kapcsolatban álltak e rendszer fokozatos hanyatlásával. Ez az esemény jelöli a prófétikus idõszak, az 1260 év végét. Sok protestáns magyarázata szerint ez az esemény a prófécia beteljesedése.[11]

A reformáció

Nemcsak a Szentírásból származó, hanem a hagyományra épülõ tanok, az elszakadók irgalmatlan üldözése és a papság nagy részének lelki hanyatlása is azok közé a fõ tényezõk közé tartozott, amelyek miatt a nép az államegyházon belül reformokat követelt.

A tantételek kérdése. A következõkben azoknak a nem bibliai tanoknak a példáit láthatjuk, melyek elõsegítették a protestáns reformáció fejlõdését és még mindig elválasztják a protestánsokat a római katolikusoktól.

1. A földi egyház feje Krisztus helytartója. E tan állítása szerint egyedül Róma püspöke Krisztus földi helytartója illetve képviselõje, õ az egyház látható feje. Az egyházvezetésre vonatkozó bibliai nézettel (lásd: 11. fejezet) ellentétben ez a tan azon a feltevésen alapszik, hogy Krisztus Pétert tette meg az egyház látható fejévé, a pápa pedig Péter utóda.[12]

2. Az egyház és az egyházfõ csalhatatlansága. A római egyház tekintélyét és befolyását leginkább a csalhatatlanságát kimondó tan erõsítette. Az egyház azt állította, hogy sosem vétett a múltban és a jövõben sem fog. E tanítást, amit a Bibliából nem lehet alátámasztani, a következõ érvelésre alapozta: az egyház isteni eredetû, ennélfogva benne rejlõ tulajdonsága a csalhatatlanság. Mivel Isten az isteni eredetû egyház által szándékozik minden jó embert a mennybe vezetni, az egyháznak a hit és az erkölcs tanításában tévedhetetlennek kell lennie.[13] Tehát Krisztus megõrzi minden tévedéstõl a Szentlélek ereje által.

Ebbõl azt, az emberek alapvetõ bûnösségét (lásd: 7. fejezet) tagadó logikai következtetést vonták le, hogy az egyház vezetõjének szintén csalhatatlannak kell lennie.[14] Ilyenformán a katolikus iratokban azt állították, hogy vezetõjük isteni kiváltságokkal rendelkezik.[15]

3. Krisztus közbenjáró fõpapi szolgálatának elhalványulása. Amint nõtt Róma egyházának a befolyása, úgy fordult el a hívõk figyelme Krisztusnak mint mennyei fõpapunknak folyamatos közbenjárói munkájáról – aminek az ószövetségi szentély szolgálatok naponkénti áldozatai voltak az elõképei (lásd: 3. könyv 4. és 23. fejezetét) -, és a földi papságra, valamint annak római vezetõjére irányult.

A hívõk hitüket a pápákba, papokba, prelátusokba vetették, és nem Krisztustól várták a bûnök bocsánatát meg az örök életet (lásd: 9-10. fejezet). Ellentétben a minden hívõ papságára vonatkozó újszövetségi tanítással, az üdvösséghez elengedhetetlenül fontosnak tekintették a papság feloldozó szolgálatát.

Krisztus a mennyben engesztelõ áldozatának érdemeit a bûnbánó hívõk javára fordítja, így végeredményben papi szolgálatának tagadását jelentette, hogy az egyház az úrvacsorát a misével váltotta fel. Az úrvacsora szolgálatát Jézus rendelte el halálának emlékére és eljövendõ országa elõjeleként (lásd 15. fejezet). Ettõl eltérõen a Katolikus Egyház azt vallja, hogy a pap (az ember) vértelen áldozatként mutatja be Krisztust Istennek, és ez az áldozás. Úgy tartották, hogy mivel Krisztus újból megáldoztatik, mint ahogy megáldoztatott a Golgotán, a mise által rendkívüli kegyelemben részesülnek a hívõk és az elhunytak.[16]

Tömegek veszítették el annak áldásait, hogy közvetlenül juthatunk Közbenjárónk, Jézus Krisztus elé, hiszen a Szentírásban járatlanok voltak, csak a papság által végzett miséket ismerték. Ezért el is halványult ez az ígéret és hívó szó: "Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas idõben való segítségül" (Zsid 4:16).

4. Az érdemszerzõ jó cselekedetek. Az Újszövetség tanításának (lásd 9-10. fejezet) ellentmond az az elterjedt nézet, hogy az ember jó cselekedeteivel az üdvösséghez létfontosságú érdemre tehet szert, és nem a hit menti meg. A Katolikus Egyház azt tanította, hogy a bûnös szívébe árasztott kegyelem eredményeképpen megmutatkozó jó cselekedetek érdemszerzõ tetteknek minõsülnek, amelyek szerint az ember jogosan tarthat igényt az üdvösségre. Sõt, az ember a saját üdvösségéhez szükséges jó cselekedeteknél még többet is tehet, amivel még külön érdemeket gyûjthet. Ez volt a helyzet a szentek esetében. E külön érdemeket használhatták fel mások javára. Az egyház azt tartotta, hogy a hívek a szívükbe adott igazság alapján üdvözülnek, es a jó cselekedetek fontos szerepet játszanak az ember megigazulásában.

Az érdemszerzõ cselekedetek fontos szerephez jutottak a tisztítótûz tanában is, amely azt tanítja, hogy akik nem tökéletesen tiszták, azoknak el kell szenvedniük a megtisztulást, a bûneik miatti átmeneti büntetést a tisztítótûzben, és csak azután lehet részük a menny örömeiben. Az élõ hívõk imáikkal és jó cselekedeteikkel megrövidíthetik a tisztítótûzben lévõk szenvedésének idejét és erõsségét.

5. A vezeklés és a jóvátétel tana. A vezeklés az a szentség, ami által a keresztények keresztségük után elkövetett bûneikre bûnbocsánatot kapnak. Bûnbocsánatot a pap feloldozása után nyernek, de elõtte a keresztényeknek meg kell vizsgálniuk lelkiismeretüket, meg kell bánniuk bûneiket és meg kell fogadniuk, hogy többé nem vétkeznek Isten ellen. Majd megvallják bûneiket a papnak és vezekelnek – végrehajtják azt, amit a pap rájuk mér.

A vezeklés azonban nem szabadítja fel teljesen a bûnösöket. Mind az életben, mind a tisztítótûzben el kell szenvedniük az ideiglenes büntetést. Az egyház a büntetés elhárítása végett rendelte el a jóvátételt, mert ezzel a hívek felszabadulnak a bûnük miatti ideiglenes büntetés alól, ami még a feloldozás után is rájuk várt. A vezeklés és az elõírt jó cselekedetek végrehajtása – gyakran az egyháznak befizetett pénz formájában – volt a feltétele a teljes bûnbocsánat elnyerésének, ami mind az élõknek, mind a tisztítótûzben lévõknek javára szolgált.

A vértanúk, a szentek, az apostolok, de fõleg Jézus Krisztus és Mária rendkívüli érdemei tették lehetõvé a jóvátételt. Az õ érdemeik a "Szentek érdemeinek kincstárába" kerültek, ahonnan át lehetett utalni azoknak a hívõknek, akik számlája veszteséges. E kincstár kulcsai a pápánál, Péter állítólagos utódjánál voltak, és õ szabadíthatta fel az embereket az ideiglenes büntetés alól úgy, hogy hitelt folyósított nekik a kincstárból.[17]

6. A fõ hatalom az egyházé. Az évszázadok alatt az államegyház sok pogány hitet, szent napot és jelképeket tett magáévá. Ha valaki szót emelt ezek ellen az utálatosságok ellen, a római egyház kizárólag magáénak tulajdonította a Biblia magyarázásának jogát. Az egyház és nem a Biblia lett a legfõbb tekintély (lásd: 1. fejezet). Az egyház azzal érvelt, hogy az isteni igazságnak két forrása van: (1) a Szentírás és (2) a katolikus hagyomány, amely az egyházatyák írásaiból, az egyházi zsinatok rendeleteibõl, a jóváhagyott hitvallásokból és az egyház szertartásaiból áll. Minden alkalommal, amikor az egyházi tanokat a hagyománnyal és nem a Szentírással támasztották alá, a hagyomány kapott elsõbbséget. Az egyszerû hívõknek nem volt joguk magyarázni Isten által a Szentírásban kinyilatkoztatott tanokat. Erre csak a Katolikus Egyháznak volt joga.[18]

Új nap hajnala. A XIV. században John Wycliffe az egyház megújhódását követelte, nemcsak Angliában, hanem az egész keresztény világban. Elsõként fordította le a teljes Bibliát angolra abban az idõben, amikor csak kevés példány volt belõle. A Krisztusba vetett hit általi megváltásról és a Szentírás kizárólagos csalhatatlanságáról szóló tanításai képezték a protestáns reformáció alapját. A reformáció hajnalcsillagaként azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Krisztus egyházát a pogányság láncaiból, melyek tudatlanságban tartották a népet. Mozgalmat indított el, amely késõbb egyes embereket és egész népeket szabadított ki a vallási tévtanok karmaiból. Wycliffe írásai nagy hatást tettek Huszra, Prágai Jeromosra, Lutherre és még sokakra.

Luther Márton szenvedélyes, magával ragadó, megalkuvást nem ismerõ személyiségével talán a reformáció legmarkánsabb alakja volt. Mindenki másnál közelebb vezette az embereket a Szentíráshoz és a hit általi megigazulás evangéliumi igazságához, miközben hevesen kikelt a cselekedetek általi üdvösség gondolata ellen.

Luther az emberek tekintetét felfelé – az emberi cselekedetekrõl, a papokról, a vezeklésrõl – Krisztusra, egyetlen Közbenjárójukra és Megváltójukra irányította, amikor kijelentette, hogy a hívõknek nem szabad a Szentíráson kívül más tekintélyt elfogadniuk. Elmondta, hogy lehetetlen emberi cselekedetekkel csökkenteni a bûnterhet vagy ezek által elkerülni a büntetést. A bûnösöket csak az Istenhez való megtérés és a Krisztusba vetett hit mentheti meg. Isten kegyelme ingyen adott ajándék, ennélfogva nem lehet megvásárolni. Az emberek reménységének tehát nem a jóvátétel az alapja, hanem a megfeszített Üdvözítõ kiontott vére.

Mint ahogy egy régész expedíció az évszázadok során felgyülemlett törmelék rétegek alatt kincsre bukkan, a reformáció úgy tárt fel régen elfeledett igazságokat. Újból felfedezték az evangélium nagyszerû elvét, a hit általi megigazulást, és újult lelkesedéssel fogadták Krisztus egyszeri és mindenkorra érvényes engesztelõ áldozatát, valamint mindenre kiterjedõ közbenjárói papságát. Megtagadtak és elvetettek sok, a Bibliával nem egyezõ tanítást, mint pl. a holtakért való könyörgést, a szentek és földi maradványaik imádását, a misét, Mária imádását, a tisztítótüzet, a vezeklést, a szentelt vizet, a papi cölibátust (nõtlenséget), a rózsafüzért, az inkvizíciót, az átlényegülést, az utolsó kenetet és a hagyományok tekintélyét.

A protestáns reformátorok szinte egyhangúlag a pápaság rendszerével azonosították "a bûn emberét", a "törvényszegés titkos bûnét" és Dániel könyvébõl a "kis szarvat", amely a Jel 12:6, 14 és 13:5-ben szereplõ 1260 év során, valamint a második advent elõtt üldözi Isten népét.[19]

A protestantizmusban alapvetõvé vált az a tan, hogy a Biblia és csakis a Biblia a hit és az erkölcs egyedüli mértéke. A reformátorok minden emberi hagyományt a Szentírás teljes tekintélye alá rendeltnek tekintettek. Hit dolgában senki – sem a pápa, sem a zsinatok, sem az egyházatyák, sem a királyok, sem a teológusok – nem uralhatták az ember lelkiismeretét. A keresztény világ valóban ébredni kezdett szendergésébõl, és végül sok országban vallásszabadságot hirdettek.

A megakadt reformáció

A keresztény egyház reformációjának nem lett volna szabad befejezõdnie a XVI. században. A reformátorok sokat tettek, de nem fedeztek fel újra minden olyan igazságot, amelyre a feledés homálya borult a hitehagyás idején. Kivezették a kereszténységet a teljes sötétségbõl, de még mindig a homályban maradtak. Megtörték a középkori egyház vasmarkának szorítását, amikor eljuttatták a Bibliát a világnak, és újból felállították az evangélium alapjait, ám más fontos igazságokat még nem fedeztek fel. Az alámerítéses keresztség, a halhatatlanság, amit Krisztus az igazak feltámadásakor ad, a hetedik nap: a Biblia szombatja és még sok más igazság (lásd: 7. 14. 19. és 25. fejezeteket) továbbra is a feledés homályában maradt.

A reformátorok utódai azonban a reformáció továbbvitele helyett csak megerõsítették az addigi vívmányokat. Figyelmüket a reformátorok szavaira, véleményére összpontosították, nem pedig a Szentírásra. Néhányan felfedeztek új igazságokat, de a többség nem volt hajlandó továbbmenni annál, amit az elsõ reformátorok hittek. Ebbõl következõen a protestáns hit formalizmussá, üres okoskodássá süllyedt, és kegyelettel õriztek olyan tévedéseket, amelyeket inkább félre kellett volna tenniük. A reformáció lángja lassanlassan kihunyt, mígnem a protestáns gyülekezetek is hideggé, formálissá, reformra szorulóvá váltak.

A reformáció utáni kor pezsgett a teológiai tevékenységtõl, de lelkileg kevéssé haladtak elõre. Frederic W. Farrar írta, hogy ebben az idõszakban "a szabadságot felváltotta a kötöttség, az egyetemes elveket a szánalmas részletek, az igazságot a dogmatizmus, a függetlenséget a hagyomány, a vallást a rendszer. A Szentírás élõ tisztelete fölé az ihletettség holt emléke kerekedett. Az õszinte igazhitûség utat engedett a merev dogmatizmusnak, az élõ gondolat a vitázó dialektikának."[20] Noha "a reformáció összetörte a régi skolasztika ólom jogarát," a protestáns egyházak "új skolaszticizmussal álltak elõ, melynek pálcája acélból volt."[21] Robert M. Grant errõl az új skolaszticizmusról azt mondta, hogy "éppen olyan merev, mint az összes középkori teológiai értelmezés volt."[22] A protestánsok "gyakorlatilag érvényes hitvallásaik korlátai közé szorították önmagukat."[23]

Viták támadtak. "Soha nem volt még olyan kor, amikor az embereket annyira lekötötte volna mások tévedéseinek felkutatása, vagy amikor olyan gyalázatos szavakkal illették volna egymást."[24] Így a jó hírbõl a szavak háborúja lett. "A Szentírás többé már nem a szívhez szól, hanem a kritikus értelemhez."[25] "A dogmák igazak voltak, ám a lelki élet kihunyt. A teológia diadalmaskodott, de a szeretet kialudt."[26]

A maradék

Az 1260 éves hitehagyás és nyomorúság ellenére is maradtak olyan hívõk, akik megõrizték az apostoli egyház tisztaságát. A sárkánynak nem sikerült teljes mértékben kiirtania a föld színérõl Isten hûséges népét 1798-ra, amikor véget ért az elnyomás 1260 éve. Ellenük tovább folytatta romboló munkáját. "Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, – mondta János – és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az õ magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megõrzõivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Mit jelent a maradék? Amikor János leírja a sárkány küzdelmét az asszonnyal és utódaival, az "egyebekkel az õ magvából valókkal" (Jel 12:17) kifejezést használja. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy "a megmaradtak", "a maradék" (Jel 12:17). A Biblia úgy festi le a maradékot, mint Isten népének kis csoportját, akik minden baj, háború és hitehagyás közepette is hûségesen kitartottak Isten mellett.

Ez a hûséges maradék volt az a tõke, amit Isten felhasznált látható földi egyházának továbbvitelére (2Krón 30:6; Ezsd 9:14-15; Ésa 10:20-22; Jer 42:2; Ez 6:8; 14:22).

Isten meghagyta a maradéknak, hogy hirdessék dicsõségét és vezessék az egész világon szétszóródott népét "szentségemnek hegyére Jeruzsálembe", "Sion hegyé"-re (Ésa 37:31-32; 66:20; vö. Jel 14:1). A Szentírás azt mondja az ott összegyûltekrõl, hogy "Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy" (Jel 14:4).

Jel 12:17 bemutatja az Isten által kiválasztott hívõk végsõ maradékát, akik Krisztus második eljövetele elõtt hûségesen tanúskodtak mellette. Mi jellemzi ezt a maradékot?

A maradék jellemzõi. Nem lehet egykönnyen eltéveszteni, hogy melyik is a maradék a végidõben. János konkrét kifejezésekkel írja le ezt a csoportot. Az 1260 éves üldözés után tûnt fel, és azok alkotják, akik "Isten parancsolatainak megörzõi… és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Az a felelõsségük, hogy közvetlenül Krisztus visszatérése elõtt az egész világnak hirdessék Isten utolsó figyelmeztetõ üzenetét, Jelenések 14. hármas angyali üzenetét (Jel 14:6-12). Ebben az üzenetben is olvasható a maradék bemutatása: "akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Jel 14:12). Vizsgáljuk meg közelebbrõl, külön-külön e jellemzõket!

1. Jézus hite. Isten maradék népére jellemzõ az, hogy hite Jézuséhoz hasonló. Mint Jézus, õk is megingathatatlanul bíznak Istenben és a Szentírás tekintélyében. Hiszik, hogy Jézus Krisztus a próféciában megjövendölt Messiás, az Isten Fia, aki eljött mint a világ Megváltója. Hitük felöleli a Biblia minden igazságát – azokat, amelyeket Krisztus hitt és tanított.

Isten maradék népe tehát hirdeti a Krisztusba vetett hit általi üdvösség örökkévaló evangéliumát. Figyelmezteti a világot, hogy eljött Isten ítéletének órája, és felkészíti az embereket hamarosan visszatérõ Uruk fogadására. Tagjai az egész világon végzik missziójukat, hogy befejezzék Istentõl rájuk bízott bizonyságtévõ munkájukat (Jel 14:6-7; 10:11; Mt 24:14).

2. Isten parancsolatai. A Jézusba vetett õszinte hit arra készteti a maradékot, hogy kövesse az Úr példáját. "Aki azt mondja, hogy õbenne marad, annak úgy kell járnia, amint õ járt" (1Jn 2:6). Mivel Jézus betartotta az Atya parancsolatait, õk is engedelmeskedni fognak Isten parancsainak (Jn 15:10).

Tetteiknek összhangban kell állni szavaikkal, különösen azért, mert õk a maradék nép, máskülönben tetteik semmit sem érnek. "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7:21) – mondta Jézus. A Krisztustól kapott erõ által betartják Isten minden kívánalmát, beleértve mind a tíz parancsolatot, Isten változatlan erkölcsi törvényét (2Móz 20:1-17; Mt 5:17-19; 19:17; Fil 4:13).

3. Jézus bizonyságtétele. János meghatározása szerint "a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10). A maradékot Jézus bizonyságtétele vezeti, ami a prófétaság ajándéka által jut el hozzájuk.

A Lélek ajándékának az egyház története során folyamatosan mûködnie kell, "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Õ megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:13). Ez tehát a maradék egyik fõ jellemzõje.

Az ilyen prófétai vezetés teszi a maradékot prófétai néppé, amely prófétai üzenetet hirdet. Érti és tanítja a próféciát. A kinyilatkoztatott igazság segítségével fejezi be küldetését, készíti fel a világot Krisztus visszatérésére (lásd: 17. fejezet).

Az utolsó idõben a maradék megjelenése. A Biblia arra utal, hogy a maradék nagy üldözés után tûnik fel a világ színpadán (Jel 12:14-17). A próféciák tanulmányozásának új lendületet adott a francia forradalom világot rengetõ eseménye, amely az 1260 év végén (1798-ban) a pápa elfogatásához vezetett, valamint a három nagy világûrbeli jel beteljesedése – amikor a föld, a nap, a hold és a csillagok tanúsították, hogy Krisztus hamarosan visszatér. Széles körben elterjedt Jézus közeli visszajövetelének váradalma. Az egész világon sok keresztény ismerte fel, hogy eljött "a végsõ idõ" (Dán 12:4).[27]

A XVIII. sz. második, valamint a XIX. sz. elsõ felében beteljesedõ bibliai próféciák erõteljes felekezetközi mozgalmat hívtak életre, mely az adventi reménységet állította a központba. Minden egyházban lehetett találni olyanokat, akik hittek Krisztus közeli visszatérésében, mindnyájan imádkoztak, dolgoztak és várták a világ legnagyobb eseményét.

Az adventi reménység az egység szoros lelkületét ébresztette fel követõi között. Sokan összefogtak, hogy figyelmeztessék a világot: Krisztus hamarosan visszatér. Az advent mozgalom felekezetközi, valóban bibliai mozgalom volt, amely Isten Igéjét és az adventi reménységet állította a központba.

Minél jobban tanulmányozták a Bibliát, annál jobban meggyõzõdésükké vált, hogy Isten elhívta a maradékot a keresztény egyház megakadt reformációjának továbbvitelére. Õk maguk érezték saját gyülekezeteikben a reformáció igazi lelkületének hiányát, és azt, hogy nem tanulmányozzák a második advent kérdését, nem készülnek Jézus eljövetelére. A Biblia kutatása során feltárult elõttük, hogy azok a megpróbáltatások és csalódások, amelyeken Isten átvezette õket, mélységes lelki, megtisztító élményt jelentettek számukra. Ez összehozta õket, mint Isten maradék népét azzal az Istentõl kapott megbízatással, hogy folytassák az egyháznak oly sok örömet és erõt adó reformációt.

Hálával és alázattal fogadták megbízatásukat, ráébredve, hogy nem azért kapták Istentõl, mintha különbek lennének másoknál, hiszen egyedül Krisztus irgalma és hatalma által érhetnek el bármiféle eredményt is.

A maradék küldetése

A Jelenések könyvének próféciái világosan felvázolják, hogy mi a maradék küldetése. Jel 14:6-12 hármas angyali üzenete közli, hogy a maradék prédikálása végül az evangélium igazságát teljes mértékben bemutatja.[28] E három üzenet adja meg Isten válaszát a világon közvetlenül Krisztus visszatérése elõtt végigsöprõ sátáni csalás áradatára (Jel 13:3, 8, 14-16). Közvetlenül Isten utolsó hívása után Krisztus visszatér, hogy elvégezze az aratás munkáját (Jel 14:14-20).

Az elsõ angyal üzenete.

"És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsõséget; mert eljött az õ ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:6-7).

Az elsõ angyal Isten maradék népét jelképezi, amely az örökkévaló evangéliumot viszi a világnak. Ez az evangélium ugyanannak az Istennek végtelen szeretetérõl szóló jó hír, amit az ókori próféták és az apostolok hirdettek (Zsid 4:2). A maradék nem más evangéliumot hirdet. Tekintettel az ítéletre újból megerõsíti az örökkévaló evangéliumot, azt, hogy a bûnösök hit által igazulnak meg és részesülnek Krisztus igazságában.

Ez az üzenet bûnbánatra szólítja fel a világot. Mindenkit figyelmeztet, hogy "féljék", azaz tiszteljék Istent és "adjanak dicsõséget" neki, azaz dicsõítsék. Isten ezzel a céllal teremtett bennünket, és mind szavainkkal, mind tetteinkkel dicsõséget adhatunk Istennek: "Abban dicsõíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek" (Jn 15:8).

János megjövendölte, hogy a világot Krisztus visszatérésére felkészítõ mozgalom új hangsúlyt helyez Isten dicsõítésének bibliai ügyére. Az Újszövetség felhívását az életünkkel való sáfárkodás szent kötelességére vonatkozóan soha nem látott erõvel hirdeti: "A ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma". Nem rendelkezünk kizárólagos joggal fizikai, lelki és erkölcsi erõink felett, mert Krisztus vérével váltott meg a Golgotán. "Dicsõítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi" (1Kor 6:19-20). "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsõségére míveljetek" (1Kor 10:31).

Még sürgetõbbé teszi a felhívást a megtérésre, hogy "eljött az õ ítéletének órája" (lásd: 23. fejezet). Jel 14:7-ben az ítélet a görög kríszisz fordítása, ami az ítélet meghozatalát és nem az ítélet határozatát (kríma) jelöli.

Az ítélet teljes folyamatára utal, beleértve az emberek vád alá helyezését Isten bírósága elõtt, az életükrõl szóló feljegyzések megvizsgálását, a felmentõ vagy elítélõ határozatot, az örök élet adományozását vagy a halálos ítéletet (lásd: Mt 16:27; Róm 6:23; Jel 22:12!). Az ítélet órájának üzenete ítéletet hirdet minden hitehagyás felett is (Dán 7:9-11, 26; Jelenések 17-18).

Az ítélet órájának üzenete kifejezetten arra az idõre mutat, amikor a mennyei szentélyben Krisztus, fõpapi szolgálatának utolsó szakaszaként elkezdte ítélõ munkáját (lásd: 23. fejezet).

Ez az üzenet arra is felszólít mindenkit, hogy imádják a Teremtõt. Isten felhívását, hogy imádjuk Õt, ellentétbe kell állítani azzal a felhívással, amely a fenevad és képe imádatára szólít (Jel 13:3, 8, 15). Hamarosan mindenkinek választania kell az igaz és a hamis tisztelet között: Istent az Õ feltételei szerint imádják (hit általi megigazulás), vagy a saját feltételeik szerint (cselekedetek általi megigazulás). Ez az üzenet a negyedik parancsolatra fordítja a figyelmet, mivel elrendeli, hogy "imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:7; vö. 2Móz 20:11). A Teremtõ igazi imádatára vezeti az embereket, amelynek része, hogy tartsák tiszteletben a teremtés emlékünnepét – az Úr szombatját, a hetedik napot, amelyet a teremtéskor alapított, majd a Tízparancsolatban megerõsített (lásd: 19. fejezet). Az elsõ angyal üzenete tehát arra szólít, hogy Krisztust mint Teremtõt és a bibliai szombat Urát állítsuk a világ elé, és ezzel történjen meg az igazi istentisztelet helyreállítása. Ez a jele Isten teremtésének, olyan jel, melyet a teremtmények nagy többsége teljesen figyelmen kívül hagy.

Gondviselésszerû volt, hogy a figyelmet a Teremtõ Istenre irányító üzenet hirdetése a történelemnek éppen azon a pontján kezdõdött el, amikor Charles Darwin: A fajok eredete (1859) címû munkájának kiadása nagy lökést adott a fejlõdéstan filozófiájának. Az elsõ angyal üzenetének hirdetése a legerõsebb védõbástya a fejlõdéstan elméletének terjedése ellen.

Végezetül, ez a felhívás utal arra is, hogy Isten szent törvénye, amelyet "a bûn embere" (2Thessz 2:3) lábbal tiport, újból tiszteletben részesül. Isten csak akkor dicsõíttetik meg, amikor visszaállítják az igazi istentiszteletet, a hívõk pedig Isten országának elvei szerint élnek.

A második angyal üzenete.

"Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! mert az õ paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek" (Jel 14:8).

A történelem korai idejétõl fogva Babilon az Istennel való szembeszállást jelképezte. Bábel tornya a hitehagyás emlékmûve és a lázadás központja volt (1Móz 11:1-9). Lucifer (Sátán) volt láthatatlan királya (Ésa 14:4, 12-14), és úgy tûnik, Babilont akarta eszközként felhasználni az emberiség uralására szõtt mesteri tervében. Az egész Bibliában Isten városa, Jeruzsálem, valamint Sátán városa, Babilon harca jelképezi a jó és a gonosz küzdelmét.

A kereszténység korai századaiban, amikor a rómaiak elnyomták mind a zsidókat, mind a keresztényeket, a zsidó és a keresztény irodalom is Babilonnak nevezte Róma városát.[29] Sokan úgy vélik, hogy Péter a Babilon álnevet használta Rómára vonatkozóan (1Pt 5:13). A reformáció és a reformáció utáni korban a legtöbb protestáns lelki Babilonnak (Jelenések 17), Isten népe ellenségének nevezte a római egyházat, hitehagyása és üldözései miatt.[30]

A Jelenések könyvében Babilon a bûnös asszonyra, a paráznák anyjára és szemérmetlen leányaira utal (Jel 17:5). Ez jelképezi az összes hitehagyóvá vált vallási szervezetet és azok vezetését, de fõként a fenevad és képe közötti erõs, hitehagyó szövetségre vonatkozik, amely a Jel 13: 15-17-ben leírt utolsó válságot idézi elõ.

A második angyal üzenete rámutat a babiloni hitehagyás egyetemes természetére, kényszerítõ erejére, mivel elmondja: "az õ paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek". Babilon "bora" eretnek tanításait jelképezi. Babilon nyomást fog gyakorolni az államhatalomra, hogy egyetemesen kényszerítse rá mindenkire hamis vallási tanításait és rendelkezéseit.

A "paráznaság" Babilon és a népek – a hitehagyóvá lett egyház és a polgári hatalmak – tiltott kapcsolatát jelképezi. Az egyháznak az Úrral kellene házasságban élnie, ám az az állam támogatását keresve elhagyja házastársát és lelki paráznaságot követ el (vö. Ez 16:15; Jak 4:4).

E törvénybe ütközõ kapcsolat tragédiához vezet. János azt látja, hogy a föld lakosai "megrészegedtek" a hamis tanításoktól, Babilon pedig "részeg vala a szentek vérétõl és a Jézus bizonyságtevõinek vérétõl", azokétól, akik nem voltak hajlandók elfogadni a Bibliával ellenkezõ tanításait és nem hajoltak meg tekintélye elõtt (Jel 17:2, 6).

Babilon leomlik, mert elutasítja az elsõ angyal üzenetét – a Teremtõbe vetett hit általi megigazulás evangéliumát. A római egyház az elsõ néhány évszázad során hitehagyásba süllyedt, ám sok mai protestáns is messze eltávolodott a reformáció nagyszerû bibliai igazságaitól. A Babilon bukására vonatkozó prófécia különösen azáltal teljesedett be, hogy általánosságban véve a protestantizmus eltávolodott a hit általi megigazulás örökkévaló evangéliumának tisztaságától és egyszerûségétõl, amely egykor oly nagy erõvel hajtotta elõre a reformációt.

A vég közeledtével a második angyal üzenete egyre idõszerûbbé válik. Végsõ teljesedése akkor következik be, amikor az elsõ angyal üzenetét elutasító különbözõ vallási szervezetek egymással szövetségre lépnek. Jel 18:2-4 megismétli Babilon bukásának üzenetét és hírül adja Babilon végsõ romlását. Felszólítja azokat, akik még a Babilont képezõ különféle vallási testületekben vannak, hogy szakadjanak el azoktól: "Fussatok ki belõle én népem, hogy ne legyetek részesek az õ bûneiben, és ne kapjatok az õ csapásaiból" (Jel 18:4).[31]

A harmadik angyal üzenete.

"Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az õ haragjának poharába; és kínoztatik tûzzel és kénkõvel a szent angyalok elõtt és a Bárány elõtt; és az õ kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az õ nevének bélyegét felveszi. Itt van a szenteknek békességestûrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!" (Jel 14:9-12).

Az elsõ angyal üzenete az örökkévaló evangéliumot hirdeti és a Teremtõ Isten igazi imádásának a helyreállítására szólít, mivel eljött az ítélet órája. A második angyal óva int minden emberi eredetû istentiszteleti formától. A harmadik angyal üzenete pedig Isten legkomolyabb figyelmeztetését adja tudtul, hogy ne imádják a fenevadat és annak képét, amit végül mindazok megtesznek, akik elvetik a hit általi megigazulás evangéliumát.

A Jel 13:1-10-ben bemutatott fenevad az állam és az egyház összefonódása, amely hosszú évszázadokon át uralta a keresztény világot és amit Pál "a bûn embereként" mutatott be (2Thessz 2:2-4), Dániel pedig "kis szarvnak" nevezi (Dán 7:8, 20-25; 8:9-12). A fenevad képe a hitehagyó vallásnak azt a formáját jelképezi, ami akkor alakul ki, amikor az õszinte reformációs lelkülettõl elszakadó egyházak összefognak az állammal, hogy másokra kényszerítsék tanításaikat. Az egyház és az állam az egyesüléssel a fenevad – az 1260 évig üldözõ hatalomként tevékenykedõ hitehagyó egyház – tökéletes képét tükrözi. Innen a fenevad képe név.

A harmadik angyal üzenete a Biblia legkomolyabb és legfélelmetesebb figyelmeztetése. Rámutat, hogy akik a föld utolsó válságos helyzetében az emberi hatalom elõtt hajlanak meg, azok nem Istent, hanem a fenevadat és annak képét imádják. Az utolsó küzdelem idején két, egymástól elkülönülõ csoport alakul ki. Az egyik csoport tagjai ember által kigondolt evangéliumot hirdetnek, és a fenevadat meg annak képét imádják, amivel a legsúlyosabb ítéletet vonják magukra. A másik csoport ezzel éles ellentétben az igazi evangélium szerint él, "megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Jel 14:9, 12). Az utolsó válság az igaz és a hamis istentisztelet, az igaz és a hamis evangélium kérdése körül forog. Amikor ez a kérdés világosan feltárul az egész világ elõtt, akkor felveszik a "fenevad bélyegét" azok, akik elvetik Isten teremtési emléknapját, a bibliai szombatot, noha tisztában vannak azzal, hogy az általuk az istentisztelet napjául választott vasárnap nem az Isten szerint kiválasztott nap. Ez a bélyeg a lázadás jele. A fenevad azt hangoztatja, hogy az istentisztelet napjának megváltoztatása egyértelmûen mutatja: tekintélye Isten törvénye fölött áll.[32]

A harmadik üzenet a világ figyelmét az örökkévaló evangélium visszautasításának következményére, valamint az igazi istentisztelet visszaállítására vonatkozó isteni üzenetre irányítja. Élénk színekkel festi le, hogy mi lesz a végeredménye az emberek istentisztelettel kapcsolatos döntésének. Nem könnyû a választás, mert bármi is lesz a döntés, szenvedéssel jár. Akik Istennek engedelmeskednek, azokra a sárkány haragja zúdul (Jel 12:17), sõt halálos fenyegetéssel számolhatnak (Jel 13:15); akik pedig úgy döntenek, hogy a fenevadat és annak képét imádják, azok magukra vonják a hét utolsó csapást, és végül "a tûznek tavába" vettetnek (Jel 15, 16; 20:14-15).

Mindkét választás szenvedéssel jár, ám a végeredmény eltér egymástól. Akik a Teremtõt imádják, megmenekülnek a sárkány halálos mérgétõl, és együtt állnak meg a Báránnyal a Sion hegyén (Jel 14:1; 7:2, 4). Azokra viszont, akik a fenevadat és annak képét imádják, Isten haragja zúdul, meghalnak a szent angyalok és a Bárány színe elõtt (Jel 14:9-10; 20:14).

Minden egyes embernek döntenie kell, hogy kit imád. Az egyik abban mutatkozik meg, hogy az ember a hit általi megigazulást választja, mivel az Isten által jóváhagyott istentiszteleti formában vesz részt. A cselekedetek általi megigazulás melletti döntés pedig azzal lesz nyilvánvalóvá, ha valaki az ember létesítette, Isten által azonban tiltott istentiszteleti formában vesz részt, amit a fenevad és annak képe követel. Az imádatnak ezt az utóbbi formáját Isten nem fogadhatja el, mert ez nem Isten parancsait, hanem az emberi parancsokat részesíti elõnyben. A megigazulást az emberi cselekedetekben keresi, nem hit által, ami a teremtõ, megváltó és újjáteremtõ Isten elõtti teljes meghódolásból következik. Ebben az értelemben tehát a harmadik angyal üzenete a hit általi megigazulás üzenete.

Istennek minden egyházban vannak gyermekei, de a maradék egyház által hirdeti azt az üzenetet, melynek feladata az igazi istentisztelet visszaállítása úgy, hogy kihívja Isten népét a hitehagyásból és felkészíti Krisztus visszajövetelére. A maradék, felismerve, hogy Isten népének nagy része még nem csatlakozott hozzá, érzi kicsinységét és gyengeségét, amikor igyekszik teljesíteni e komoly feladatot. Tudják, hogy csak Isten kegyelme által végezhetik el a roppant nagy munkát.

Mindannyiunk szívéhez szól Isten sürgetõ, könyörületes hívása, különösen Krisztus közeli visszajövetelének és a vele való találkozásra készülés fontosságának fényében: "Fussatok ki belõle én népem, hogy ne legyetek részesek az õ bûneiben, és ne kapjatok az õ csapásaiból: mert az õ bûnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az õ gonoszságairól" (Jel 18:4-5).

Jézus Krisztus tökéletesen engedelmeskedett Isten akaratának. Isten bûneink jóvátételének egyetlen módját Krisztus életével, szenvedésével, halálával és feltámadásával adta meg, hogy azoknak, akik hittel elfogadják ezt a váltságot, örök életük lehessen, és az egész teremtett világ jobban megértesse a Teremtõ állandó és szent szeretetét. Tökéletes engesztelés igazolja a törvény igazságosságát és Isten könyörülõ jellemét, mert elítéli ugyan bûnünket, de meg is bocsátja. Krisztus halála helyettesítõ és engesztelõ, megbékéltetõ és átalakító. Krisztus feltámadása Istennek a gonosz erõk feletti diadalát hirdeti. Azoknak, akik a megváltást elfogadják, végsõ gyõzelmet biztosít a bûn és a halál felett. Nyilvánvalóvá teszi Jézus Krisztus hatalmát, aki elõtt mennyen és földön minden térd meghajol. (Hitelvek – 9)

Nyitott ajtón át vezet az út a világegyetem központjába, a mennybe. Hang hallatszik: "Lépj be, és nézd meg, mi történik itt!" János apostol lélekben bepillant Isten tróntermébe.

Káprázó smaragd szivárvány övezi a középpontban álló trónt, ahonnan mennydörgés, villámlás és egyéb hangok hallhatók. Fehér ruhás, arany koronás elõkelõségek ülnek kisebb trónusokon. A vének Istent dicsõítve leborulnak, és a trón elé teszik arany koronájukat.

Megszólal a hét pecséttel lezárt könyvet hozó angyal: "Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit?" (Jel 5:2). János rémülten látja, hogy mennyen és földön nincs senki, aki méltó volna kinyitni azt. Kétségbeesésében könnyekre fakad, de egy a vének közül vigasztalni kezdi: "Ne sírj: ímé gyõzött a Júda nemzetségébõl való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét" (Jel 5:5).

Ismét a fenséges trónusra tekintve János megpillantja a megöletett Bárányt, aki él, és a Lélek ereje benne van. Amint a szerény Bárány átveszi a könyvet, a négy lelkes állat és a vének ajkán új ének csendül: "Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvbõl és népbõl és nemzetbõl, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön" (Jel 5:9-10). A mennyben és a földön minden teremtett lény együtt énekli: "A királyiszékben ülõnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsõség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5:13).

Elénk tárja, hogyan mentette meg Isten az emberiséget Sátán fogságából és hogyan arat végsõ gyõzelmet a bûn felett. Bemutatja a tökéletes megváltást, ami által a bûn foglyai egyszerûen saját választásuk alapján kiszabadulhatnak végzetes börtönükbõl. Még jóval betlehemi születése elõtt jelentette ki a Bárány: "Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felõlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:8-9; vö. Zsid 10:7). Az emberiség megváltása annak volt köszönhetõ, hogy eljött a világ alapítása óta megöletett Bárány (Jel 13:8).

Isten üdvözítõ kegyelme

A Szentírásban úgy áll elõttünk Isten, mint aki kimondhatatlanul törõdik az emberiség megváltásával. A Szentháromság tagjai együttesen igyekeznek visszavezetni az embereket a Teremtõvel való egységhez. Jézus így világított rá Isten megmentõ szeretetére: "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16).

A Szentírás kijelenti, hogy "az Isten szeretet" (1Jn 4:8). "Örökkévaló szeretettel" (Jer 31:3) hajlik az emberiség felé. Isten, aki mindenkinek felkínálja az üdvösséget, mindenható, de szeretete arra késztetti, hogy mindenki szabad akaratára bízza, elfogadja-e Õt vagy sem (Jel 3:20-21). Tervében nem szerepel kényszer, hiszen e módszer ellentétes jellemével.

Isten kezdeményezése. Amikor Ádám és Éva bûnbe esett, Isten keresésükre indult. A Teremtõ hangját hallva a vétkes pár nem szaladt örömmel elé, mint ahogy azt addig tette, hanem elrejtõzött. Isten mégsem hagyta õket magukra. Kitartóan kérdezte: "Hol vagy?".

Mélységes fájdalommal mondta el nekik engedetlenségük következményeit – beszélt a fájdalomról és a nehézségekrõl, melyeket el kell szenvedniük. Ám teljesen reménytelennek tûnõ helyzetükben feltárta elõttük azt a csodálatos tervet, ami a bûn és a halál feletti végsõ gyõzelmet ígéri (1Móz 3:15).

Kegyelem vagy igazságszolgáltatás? Késõbb, Izrael sínaihegyi hitehagyása után az Úr bemutatta Mózesnek jóságos, ám egyben igazságos jellemét: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bûnt: de nem hagyja a bûnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen" (2 Móz 34:6-7).

Isten jellemében a kegyelem és az igazság egyedülálló párosítását láthatjuk: kész megbocsátani, de nem hajlandó a vétkeket mentegetni. Csak Krisztus személye által érthetjük meg, hogy e jellemtulajdonságok hogyan egyeztethetõk össze.

Megbocsátani vagy büntetni? Izrael sorozatos hitehagyása idején Isten gyakran kérlelte õket, mert arra vágyott, hogy népe ismerje be gonoszságát, és térjen vissza hozzá (Jer 3:12-14). Õk azonban keményen visszautasították kegyelembõl fakadó hívását (Jer 5:3). A bûnbánatot elutasító magatartás és a bûnbocsánat gúnyolása elkerülhetetlenné teszi a büntetést (Zsolt 7:13).

Isten irgalmas, mégsem bocsáthat meg azoknak, akik ragaszkodnak a bûnhöz (Jer 5:7). A bûnbocsánatnak célja van. Isten a bûnösöket szentekké akarja változtatni: "Hagyja el a gonosz az õ útát, és a bûnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bõvelkedik a megbocsátásban" (Ésa 55:7). Nagy hangon hirdeti az üdvösség üzenetét az egész világon: "Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!" (Ésa 45:22).

Isten haragja a bûnnel szemben. Az elsõ bûn Istennel szembeni ellenségeskedésre való hajlamot alakított ki az emberben (Kol 1:21). Ebbõl következõen rászolgáltunk Isten haragjára, mert Õ a bûnnek "megemésztõ tûz" (Zsid 12:29; vö. Hab 1:13). Való igaz az egész emberiségre, hogy "mindnyájan vétkeztek" (Róm 3:23), "természet szerint haragnak fiai" (Ef 2:3; vö. 5:6) és halálra menendõk, mert "a bûn zsoldja halál" (Róm 6:23).

A Szentírás Isten haragjának nevezi azt, ahogy Isten fogadja a bûnt és az igazságtalanságot (Róm 1:18). Kinyilatkoztatott akaratának – törvényének – szánt szándékkal való semmibevétele kiváltja jogos haragját (2Kir 17:16-18; 2Krón 36:16). G. E. Ladd ezt írta: "Az emberek erkölcsi szempontból bûnösek, és amikor Isten felrója nekik törvényszegésüket, bûnösnek, ellenségnek, haragja tárgyának kell tekintenie õket, mert erkölcsi és vallási szükségszerûség, hogy Isten szentsége a bûnnel szembeni haragban nyilvánuljon meg."[1] Ugyanakkor azonban Istennek leghõbb vágya, hogy megmentse a lázadó világot. Minden bûnt gyûlöl, de szeretettel fordul minden bûnös felé.

Az ember válasza. Isten Izraellel kapcsolatos tettei közül a legkiemelkedõbb Jézus Krisztus szolgálata, aki által a legtisztábban ismerhetjük meg az isteni kegyelem "felséges gazdagságát" (Ef 2:7). "(És láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14) – mondja János. Pál azt írja, hogy Krisztus Jézus "bölcsességül lõn nékünk Istentõl, és igazságul, szentségül és váltságul: hogy, amint meg van írva: aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék" (1Kor 1:30-31). Kicsoda vethetné meg tehát "az õ jóságának, elnézésének és hosszútûrésének gazdagságát"? Nem csoda, mutat rá Pál, hogy: "Istennek jósága" megtérésre indít (Róm 2:4).

Isten kezdeményezi még az embernek a felajánlott üdvösségre adott válaszát is. Hitünk Isten ajándéka (Róm 12:3), mint ahogy a bûnbánat is az (ApCsel 5:31). Az Õ szeretete láttán ébred bennünk is szeretet (1Jn 4:19). Mi képtelenek vagyunk kiszabadítani magunkat Sátán fogságából vagy megszabadulni a bûntõl, a szenvedéstõl és a haláltól. A mi igazságunk olyan, mint a szennyes ruha (Ésa 64:5). "De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Õ nagy szerelmébõl, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal. Mert kegyelembõl tartattatok meg, hit által; és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekbõl, hogy senki ne kérkedjék" (Ef 2:4-5, 8-9).

Krisztus békéltetõ szolgálata

A jó hír az, hogy "az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). Békéltetõ munkájával helyreállítja Isten és az emberiség kapcsolatát. Ez a szöveg rámutat, hogy e folyamat során a bûnösök békülnek meg Istennel, nem pedig Isten a bûnösökkel. Jézus Krisztus a kulcsa annak, hogy a bûnösöket vissza lehessen vezetni Istenhez. Isten békéltetési terve leereszkedésének csodálatos voltát mutatja. Teljes joggal veszni hagyhatta volna az emberiséget.

Amint már megjegyeztük, Isten kezdeményezte a közte és az emberiség között megszakadt kapcsolat helyreállítását. "Mikor ellenségei voltunk – mondja Pál -, megbékéltünk Istennel az õ Fiának halála által" (Róm 5:10). Ebbõl következik, hogy "dicsekedünk is az Istenben a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük" (Róm 5:11).

A megbékélés folyamatát az engesztelés fogalmával szokták kapcsolatba hozni. "Az ‘engesztelés’ megromlott kapcsolatot hoz rendbe, összhangot alakít ki. Ahol korábban eltávolodtak egymástól a felek, ott a megbékélés folyamata által összhang jön létre. Az ‘engesztelés’ eredeti jelentése szerint a megbékélés állapotát jelöli, ami véget vet az addigi rossz viszonynak."[2]

Az engesztelés alatt sok keresztény leszûkítve csak Krisztus testetöltésének, szenvedésének és halálának megmentõ hatását érti. A szentélyszolgálatokban nem csak az áldozati bárány megölése volt az engesztelés része, hanem az is, hogy a pap az áldozati állat kiontott vérével végezze szolgálatát a szentélyben (vö. 3Móz 4:20, 26, 35; 16:15-18, 32-33). A Biblia leírása szerint az engesztelés utalhat Krisztus halálára és a mennyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatára. Ott fõpapként teljes és tökéletes engesztelõ áldozatának érdemével békélteti meg az embereket Istennel.[3]

Vincent Taylor azt is megfigyelte, hogy az engesztelés tanának két vetülete van "(a) Krisztus üdvözítõ tette és (b) tettének átruházása a hit alapján mind az egyénre, mind a közösségre. E kettõ együttesen adja az engesztelést." Ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy "az engesztelés értünk és bennünk lett végrehajtva."[4]

E fejezet központi témája Krisztus halálával összefüggõ engesztelés. Az engesztelésnek a fõpapi szolgálattal való összefüggését késõbb tárgyaljuk (lásd: 23. fejezet).

Krisztus engesztelõ áldozata

Isten és az emberiség kapcsolatában Krisztus golgotai engesztelõ halála jelentette a fordulópontot. Feljegyzés készül ugyan az emberek bûneirõl, de a megbékélés következtében Isten nem rója fel azokat nékik (2Kor 5:19). Ez nem azt jelenti, hogy Isten elengedné a büntetést vagy a bûn már nem váltaná ki haragját. Ellenkezõleg! Arra utal, hogy Isten megtalálta a módját, miként adjon bocsánatot a megtért bûnösnek, megõrizve ugyanakkor örök törvénye igazságát.

Krisztus halála szükségszerû volt. "Erkölcsileg és a törvény szerint szükségszerû" volt Jézus Krisztus engesztelõ halála a szeretõ Isten igazságának megõrzése végett. Isten "igazságossága megköveteli, hogy ítélet alá essen a bûn. Istennek végre kell hajtania az ítéletet a bûn – így a bûnös felett is. A büntetés végrehajtásakor Isten akarata szerint Fia lépett a mi helyünkre, azaz a bûnösök helyére. Az tette szükségessé az engesztelést, hogy az ember Isten jogos haragja alatt volt. A bûnbocsánat evangéliumának és a kereszt titkának a lényege: Krisztus tökéletes igazsága teljeséggel elegendõ volt az isteni igazságnak, és Isten kész elfogadni Krisztus áldozatát az ember halála helyett."[5]

Aki nem hajlandó elfogadni Krisztus engesztelõ vérét, az nem nyer bûnbocsánatot, és továbbra is Isten haragjával kell szembenéznie. "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta" (Jn 3:36).

A kereszt tehát egyszerre mutatja Isten könyörületességét és igazságosságát. "Mert az Isten õt [Krisztust] rendelte engesztelõ áldozatul azoknak, akik az õ vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az elõbb elkövetett bûnöket elnézte türelme idején, hogy e mostani idõben mutassa meg igazságát: mert ahogyan õ igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz" (Róm 3:25-26 – új prot. ford.).

Mi a szerepe az engesztelõ áldozatnak? Az Atya volt az, aki Fiát bemutatta "engesztelõ áldozatul" (Róm 3:25; görögül: hilasztérion). A hilasztérion újszövetségi használata még véletlenül sem rokon ételmû azzal a pogány nézettel, hogy "kiengesztelni a haragvó Istent" vagy "lecsendesíteni a bosszúszomjas, zsarnok, szeszélyes Istent".[6] A szövegbõl kitûnik, hogy "Isten könyörületességében Krisztust adta oda az emberi bûnnel szembeni haragja engeszteléséül, mert elfogadta Krisztust az ember képviselõjének, isteni helyettesének, és rá szabta ki a bûn ítéletét."[7]

Ebbõl a szemszögbõl nézve érthetõ, amit Pál Krisztus haláláról írt: "…adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul" (Ef 5:2; vö. 1Móz 8:21; 2Móz 29:18; 3Móz 1:9). "Krisztus önfeláldozása Istennek tetszõ, mert ez az áldozati felajánlás eltávolította az Isten és a bûnös ember közötti válaszfalat azzal, hogy Krisztus teljességgel elszenvedte Istennek az ember bûne miatti haragját. Krisztus által Isten haragja nem szeretetbe fordult, hanem Krisztus magára vette azt, így az embert elkerülte."[8]

Róma 3:25 arra is rávilágít, hogy Krisztus áldozata által a bûn miatti vezeklés megtörtént. A megtisztításnak az a lényege, amit az engesztelõ vér jelent a megtérõ bûnösnek. A bûnös bûnbocsánatot nyer, Isten eltörli személyes bûneit, és megtisztíja a bûntõl.[9]

Krisztus a helyettes bûnhordozó. A Szentírás úgy mutatja be Krisztust, mint aki magára vette az emberiség bûneit. Ésaiás prófétai nyelvezettel mondja róla: "Õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért. az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté. És az Úr akarta õt megrontani betegség által. életét halálra adta. sokak bûnét hordozá" (Ésa 53:5, 6, 10, 12; vö. Gal 1:4). Pál erre a próféciára gondolva írta: "a Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint" (1Kor 15:3).

Ez Igék a megváltási terv fontos elvére mutatnak rá: a beszennyezõ bûnöket és vétkeket átháríthatják bûnünk hordozójára [Krisztusra], ami által tiszták leszünk (Zsolt 51:12). Az ószövetségi szentélyszolgálat áldozati szertartásai Krisztusnak erre a szolgálatára mutattak elõre. Ott a bûnbánó bûnös az ártatlan bárányra terhelte bûnét, és ez azt jelképezte, hogy Krisztusra, bûneink hordozójára kerül át vétkünk (lásd: 4. fejezet).

Mi a vér szerepe? A szentélyszolgálatok közé tartozó engesztelõ áldozatban a vér központi szerepet játszott. Isten rendelkezett az engesztelésrõl: "Mert a testnek élete a vérben van, én pedig. adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért" (3Móz 17:11). Miután a pap megölte az állatot, fel kellett használnia a vérét, és csak utána nyert a bûnös bûnbocsánatot.

Az Újszövetség feltárja, hogy Krisztus golgotai áldozatának engesztelõ vére volt a beteljesülése azoknak az ószövetségi szertartásoknak, amelyeket a helyettes állat vére által mutattak be a bûnbocsánatért, a megtisztulásért és a megbékélésért. Az Újszövetség kifejezi, hogy az ószövetségi renddel szemben mennyivel különb "Krisztusnak a vére, aki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektõl, hogy szolgáljatok az élõ Istennek" (Zsid 9:14). Vérének kiontása jelentette a bûnért való engesztelést (Róm 3:25). János elmondta, hogy Isten szeretetbõl "küldte az õ Fiát engesztelõ áldozatul [hilaszmosz] a mi bûneinkért" (1Jn 4:10).

Összefoglalva, "Isten részrehajlás nélküli megbékélésének cselekedete Fiának, Jézus Krisztusnak engesztelõ vére (önfeláldozása) által történt meg. Így Isten az, ‘aki végrehajtotta, ugyanakkor el is fogadta a megbékülést’".[10]

A váltságdíj Krisztus

Amikor az ember a bûn uralma alá került, Isten törvényének kárhoztatása és átka hárult rá (Róm 6:4; Gal 3:10-13). Nem menekedhettek meg a bûn szolgái (Róm 6:17), a halál várt rájuk. "Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek" (Zsolt 49:8). Csak Istennek van hatalma a megváltáshoz. "Megváltom õket a Seol hatalmából! Megmentem õket a haláltól" (Hós 13:14). Hogyan váltott meg minket Isten?

Jézus által, aki bizonyította: "nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon, és adja az õ életét váltságul sokakért" (Mt 20:28; lásd: 1Tim 2:6!). Isten "tulajdon vérével" váltotta meg az egyházat (ApCsel 20:28). Krisztusban "van a mi váltságunk az Õ vére által" (Ef 1:7; vö. Róm 3:24). Õ azért halt meg, hogy "megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezõt" (Tit 2:14).

Mi lett a megváltás eredménye? Krisztus halála megerõsítette Istennek az emberek feletti tulajdonjogát. "Avagy nem tudjátok-é, hogy… nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg" (1Kor 6: 19-20; lásd még: 1Kor 7:23!) – mondta Pál.

Halálával Krisztus megtörte a bûn uramát, véget vetett minden bûnbánó bûnös lelki fogságának, megszabadította õket a törvény kárhoztatásától és átkától, és kehetõvé tette számukra az örök életet. Péter elmondta, hogy megváltattak "atyáiktól örökölt hiábavaló életükbõl" (1Pt 1:18). Akik megszabadultak a bûn fogságából és annak halálos gyümölcseitõl, azok most Isten szolgái. Ahogy Pál leírta, "megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet" (Róm 6:22).

Ha figyelmen kívül hagynánk vagy tagadnánk a váltságdíj elvét, ezzel "a kegyelem evangéliumának a lényegét veszítenénk el és megtagadnánk az Isten Báránya iránti hálánk legerõsebb mozgatórugóját".[11] Ez az elv központi helyet tölt be a mennyei trónteremben zengõ dicsérõ énekekben: "Megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvbõl és népbõl és nemzetbõl, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön" (Jel 5:9-10).

Krisztus az emberiség képviselõje

Ádám valamint Krisztus – "az utolsó Ádám" vagy "a második ember" (1Kor 15:45, 47) – az egész emberiséget képviseli. Minden ember Ádám bûnének következményeivel megterhelve születik, azok pedig, akik újjászületnek, Krisztus tökéletes életének és áldozatának javaiban részesülnek. "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek" (1Kor 15:22).

Ádám lázadása mindenkire bûnt, kárhoztatást és halált hozott. Krisztus viszszafordította az embert errõl a romlásba vivõ útról. Nagy szeretete miatt alávetette magát a bûnre kiszabott isteni ítéletnek, és az emberiség képviselõje lett. Helyettes halálával biztosította a megtért bûnösöknek a bûn büntetésétõl való szabadulást és az örök élet ajándékát (2Kor 5:21; Róm 6:23; 1Pt 3:18).

A Szentírás egyértelmûen tanítja Krisztus helyettes halálának egyetemes voltát. "Isten kegyelmébõl" mindenkiért meghízlelte a halált (Zsid 2:9). Mindenki vétkezett, mint Ádám (Róm 5:12), ezért mindenki meghal – ez az elsõ halál. Amit pedig Krisztus megízlelt mindannyiunkért, az a második halál volt a halál átkának teljessége (Jel 20:6; lásd: 26. fejezet).

Krisztus élete és az üdvösség

"Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az õ Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az õ élete által, minekutána megbékéltünk vele" (Róm 5:10). Krisztus élete és halála kellett ahhoz, hogy áthidalhassa a bûn okozta szakadékot. Üdvösségünkhöz mindkettõ szükséges, és mindkettõ hozzá is járul!

Mit kaphatunk Krisztus tökéletes élete által? Jézus tiszta, szent, szeretetben gazdag életet élt, maradéktalanul Istenre bízva magát. Tökéletes életét ajándékul adja a bûnbánó bûnösöknek. A Szentírás menyegzõi ruhájaként (Mt 22:11) vagy igazság palástjaként (Ésa 61:10) mutatja be tökéletes jellemét, amit a szennyes ruháink (önmagunk igazzá tételére való igyekezetünk) helyett ad (Ésa 64:5).

Ha alávetjük magunkat Krisztusnak az emberi romlottság dacára, szívünk összefonódik szívével, akaratunk beleolvad akaratába, elménk eggyé válik elméjével, gondolatainkat Õ köti le – az Õ életét éljük. Igazságának palástjával takar be. Amikor Isten rátekint a hívõ, bûnbánó bûnösre, nem a bûn mezítelenségét vagy torzultságát látja, hanem az igazság palástját, amit Krisztus a törvény iránti tökéletes engedelmességével készített.[12] Csak az lehet valóban igaz, akire ez a palást borul.

A menyegzõi ruháról szóló példázatban a saját ruhájában érkezõ vendég nem hitetlensége miatt vettetett ki. Elfogadta a lakomára szóló meghívást (Mt 22:10). De az nem volt elég, hogy odament. Menyegzõi ruhára is szüksége lett volna. Hasonlóképpen nem elég az sem, ha valaki hisz a keresztben. Krisztus tökéletes életére, igaz jellemére is szükségünk van ahhoz, hogy megállhassunk a Király elõtt.

Nekünk, bûnösöknek nemcsak adósságunk eltörlésére van szükségünk, hanem arra is, hogy visszakapjuk bankszámlánkat. Nem csak a börtönbõl való szabadulás szükséges, hanem az is, hogy a Király befogadjon családjába. A feltámadt Krisztus közbenjárói szolgálatának kettõs célja – a megbocsátás és a felöltöztetés – halálának és életének érdemeiben részesít, hogy azzal éljünk, és álljunk meg Isten elõtt. A Golgotán az "Elvégeztetett" felkiáltás jelölte a tökéletes élet és tökéletes áldozat teljességre jutását. A bûnösöknek mindkettõre szükségük van.

Krisztus életének ösztönzõ ereje. Krisztus földi élete példa az emberiségnek arra, hogyan kell élnie. Péter többek között abban állítja Krisztust például elénk, ahogy a bántalmazásokat elviselte (1Pt 2:21-23). Õ, aki olyanná tétetett, mint mi, aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, bebizonyította, hogy aki Isten hatalmára bízza magát, annak nem kell megmaradnia a bûnben. Krisztus élete a biztosíték, hogy élhetünk gyõzelmesen. "Mindenre van erõm a Krisztusban, aki engem megerõsít" (Fil 4:13) – hangzik Pál bizonyságtétele.

Krisztus feltámadása és az üdvösség

"Ha pedig Krisztus fel nem támadott – érvel Pál – akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. még bûneitekben vagytok" (1Kor 15:14-17). Jézus Krisztus valóságosan feltámadt (Lk 24:36-43), mennybe ment mint Isten-ember, majd az Atya Isten jobbján elkezdte döntõ fontosságú közbenjárói munkáját (Zsid 8:1-2; lásd: 4. fejezet).

Krisztus feltámadása olyan értelmet adott a keresztnek, amit pénteken, a keresztre feszítés napján a megtört tanítványok nem tudtak felismerni. Az Úr feltámadása tette ezeket az embereket történelmet formáló nagy erejû sereggé. Missziójukban központi helyet kapott a feltámadás – amit mindig Krisztus kereszthalálával együtt hirdettek. Az élõ, megfeszített Krisztusról beszéltek, aki legyõzte a gonosz seregeit. Ebben rejlik az apostoli üzenet ereje.

Philip Schaff írja: "Krisztus feltámadása az a próbakõ, amin áll vagy bukik a keresztény vallás igazsága. Ez vagy a legnagyobb csoda, vagy a legnagyobb csalás, amit a történelem feljegyez."[13] Wilbur M. Smith megjegyzi: "Krisztus feltámadása a keresztény hit fellegvára. Ez az a tanítás, ami felforgatta a világot az elsõ században, ami a kereszténységet magasan emelte a júdaizmus és a Földközi-tenger vidékének pogány vallásai fölé. Ha ezt elvetjük, elvetünk majdnem minden mást, ami alapvetõen fontos és egyedülálló az Úr Jézus Krisztus evangéliumában: ‘Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek’ (1Kor 15:17)."[14]

Krisztus jelenleg végzett szolgálata halálában és feltámadásában gyökerezik. A Golgotán bemutatott engesztelõ áldozata tökéletes volt, mégis Krisztus feltámadása nélkül nem volna bizonyosságunk arra, hogy isteni küldetését sikeresen végrehajtotta a földön. Krisztus feltámadása megerõsíti, hogy valóság a síron túli élet. Bizonyítja annak igazságát is, amit Isten ígért, hogy örök életünk van benne.

Krisztus üdvözítõ munkájának eredménye

Krisztus engesztelõ szolgálatának nemcsak az emberiségre van hatása, hanem az egész világegyetemre.

Az egész világegyetem megbékélése. Pál bemutatja, milyen óriási jelentõsége van Krisztus üdvözítõ tettének az egyházban és az egyház által: "Azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök elvégzés szerint" (Ef 3:10-11). Másutt kifejti az apostol: "tetszett az Atyának, hogy. Õáltala békéltessen meg mindent magával. Õáltala mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben" (Kol 1:19-20). Pál beszél e békéltetés bámulatos eredményérõl is: "A Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsõségére" (Fil 2:10-11).

Isten törvényének igazolása. Krisztus tökéletes engesztelõ áldozata megerõsítette, hogy Isten szent törvénye igaz, jó és igazságos. Krisztus halála, a váltságdíj eleget tett a törvény követelésének (hogy a bûnt meg kell büntetni), kegyelmével, irgalmával pedig megigazította a bûnbánó bûnöst. "Kárhoztatá a bûnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (Róm 8:3-4).

Megigazulás. A megbékélés akkor válik valósággá az ember életében, ha elfogadja a bûnbocsánatot. A tékozló fiú és apja között akkor jött létre a megbékélés, amikor a fiú elfogadta apja szeretetét és bocsánatát.

"A megigazulás felbecsülhetetlen ajándékát, és vele együtt azonnali gyümölcsét, az Istennel való békét azok kapják, akik hit által elfogadják, hogy Isten megbékéltette magával a világot Krisztusban, és meg is hajolnak elõtte (Róm 5:1). A megigazult hívõkre már nem Isten haragja, hanem Isten kegyelme árad. Krisztus által szabadon járulhatnak Isten trónja elé, és részesülhetnek a Szentlélek erejében, hogy lerombolhassák az emberek közötti ellenségeskedés minden gátját vagy elválasztó falát, amit a zsidók és pogányok ellenségeskedése jelképez" (Lásd: Efézus 2:14-16!).[15]

A cselekedetek általi megváltás hiábavalósága. Isten békéltetõ szolgálata leleplezi annak az emberi erõfeszítésnek a hiábavalóságát, hogy a törvény cselekedetei által próbálnak üdvösségre jutni. Ha bepillantunk az isteni kegyelembe, ez a Krisztusba vetett hit által nyerhetõ igazság elfogadására vezet. Akik bûnbocsánatban részesültek, hálásak Istennek, így öröm számukra az engedelmesség. Cselekedeteik nem üdvösségük alapját képezik, inkább annak gyümölcsei.[16]

Új kapcsolat Istennel. Isten kegyelme által az ember ingyen, ajándékként részesülhet Krisztus tökéletes, engedelmes életében, igazságában és engesztelõ halálában. E tapasztalat Istennel való mélyebb kapcsolatra vezet. Az emberben hála, dicsõítés, öröm támad; az engedelmesség, az Ige tanulmányozása örömmé válik, az elme pedig készségesen befogadja a Szentlelket. Új kapcsolat jön létre Isten és a bûnbánó bûnös között. E kapcsolat alapja szeretet és csodálat, nem pedig félelem és kötelesség (vö. Jn 15:1-10).

Minél jobban meglátjuk a kereszt fényében Isten kegyelmét, annál kevésbé érezzük majd magunkat igaznak, és annál inkább tudatában leszünk áldott helyzetünknek. A feltámadó Krisztusban munkálkodó Szentlélek ereje fogja átalakítani a mi életünket is. A kudarcok helyett már naponta gyõzhetünk a bûn felett.

A misszió indítórugója. Jézus Krisztus békéltetõ szolgálatában elénk táruló bámulatos isteni szeretet ösztönöz, hogy másoknak is beszéljünk az evangéliumról. Ha magunk is megtapasztaltuk, nem tarthatjuk titokban, hogy Isten nem tulajdonít bûnt azoknak, akik elfogadják Krisztus bûnért hozott áldozatát. Az evangélium megindító kérését továbbadjuk: "Béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2 Kor 5:20-21).

Az emberiség is belebonyolódott az Isten és Sátán közötti nagy küzdelembe, ami Isten jelleme, törvénye és a világmindenség fölötti uralom kérdése körül forog. A harc a mennyben kezdõdött, amikor egy szabadakaratú teremtett lény önmagát felmagasztalva Isten ellenségévé, Sátánná vált, és az angyalok egy részét is fellázította. Lehozta a földre a lázadás szellemét, amikor Ádámot és Évát bûnbe vitte. A bûn okozta az emberiség életében az istenképûség teljes összetörését, a teremtett világ rendjének felbomlását és a vízözön idején a teljes pusztulást. Az egész teremtett világ figyeli ezt az egész világegyetemet érintõ küzdelmet, amelynek színtere a föld. De Isten szeretete végül is igazolódik. Krisztus, hogy segítse népét a harcban, elküldi Szentlelkét és a jó angyalokat, akik az üdvösség útjára vezetnek, védenek és oltalmaznak. (Hitelvek – 8)

A Szentírás a jó és a gonosz, Isten és Sátán világûrbeli küzdelmét tárja elénk. Ha megértjük ezt az egész világegyetemre kiterjedõ küzdelmet, könnyebben megtaláljuk a választ arra a kérdésre, miért jött Jézus e bolygóra.

A világûrbeli küzdelem

Bármilyen érthetetlen is, a jó és a gonosz közötti háborúság a mennyben kezdõdött. Hogyan támadhat bûn a tökéletes környezetben?

Isten azért teremtett az embereknél magasabb rendû lényeket, angyalokat (Zsolt 8:6), hogy szoros kapcsolatban éljenek vele (Jel 1:1; 3:5; 5:11). Erejük hatalmas és engedelmeskednek Isten Igéjének (Zsolt 103:20). "Szolgáló lelkekként" végzik feladatukat (Zsid 1:14). Általában láthatatlanok, idõnként azonban emberi alakban mutatkoznak (1Mózes 18-19; Zsid 13:2). A világegyetem angyal révén ismerte meg a bûnt.

A küzdelem kezdete. A Szentírás bemutatja, Lucifer helyett képletesen Tírusz és Babilon királyait nevezve meg, hogyan kezdõdött ez a világûrbeli küzdelem. Lucifer, a "fényes csillag, hajnal fia", a "felkent oltalmazó Kérub" Isten színe elõtt élt (Ésa 14:12; Ez 28:14).[1] "Te valál az arányosság pecsétgyûrûje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned" (Ez 28:12, 15).

A bûn kialakulása megmagyarázhatatlan és semmivel sem menthetõ, gyökere Lucifer önteltségéhez vezethetõ vissza: "Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben" (Ez 28:17). Lucifer nem elégedett meg a Teremtõ által neki adott tisztséggel.

Önzésében az Istennel való egyenlõségre áhítozott. "Te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülõszékemet. és hasonló leszek a Magasságoshoz" (Ésa 14:12-14). Isten helyére vágyott ugyan, de jellemére nem. Isten tekintélyét akarta megszerezni, de szeretetét nem. Az Isten uralma elleni lázadás volt az elsõ lépés abban a folyamatban, melyben Lucifer Sátánná, "ellenséggé" lett.

Lucifer megtévesztõ lépéseinek hatására sok angyal már nem látta Isten szeretetét. Az ebbõl eredõ elégedetlenség és Isten kormányzatával szembeni hûtlenség addig terjedt, míg az angyalok seregének egyharmada csatlakozott Sátán lázadásához (Jel 12:4). Isten országának nyugalma megrendült, "és lõn az égben viaskodás" (Jel 12:7). Az égi háborúság azzal végzõdött, hogy Sátán, a nagy sárkány, a régi kígyó, az ördög "vetteték a földre, és az õ angyalai is õvele levettetének" (Jel 12:9).

Hogyan keveredtek bele az emberek e háborúságba? Sátán a mennybõl való kivettetése után földünkön is elhintette a lázadás magját. Beszélõ kígyó képében ugyanazokat a dolgokat mondta, amelyek saját kivettetéséhez vezettek, és így sikerült aláásnia Ádám és Éva bizalmát a Teremtõ iránt (1Móz 3:5). Sátán elérte, hogy Éva elégedetlen legyen Istentõl kapott helyével. Az Istennel való egyenlõség lehetõségétõl fellelkesülve hitt a kísértõ szavának – Isten szavát pedig kétségbe vonta. Isten parancsával szembeszegülve evett a gyümölcsbõl, majd rávette férjét, hogy õ is azt tegye. Elárulták Istenbe vetett bizalmukat és hozzá való hûségüket azzal, hogy a kígyó szavának és nem Teremtõjüknek hittek. Ennek tragikus következménye lett, hogy a mennyben kezdõdött háborúság magva gyökeret vert a Földön (lásd: 1Mózes 3!).

Sátán agyafúrt módon elragadta õsszüleinktõl a Föld fölötti uralom jogát, amikor bûnbe vitte õket. Most "e világ fejedelmé"-nek nevezi magát, és új támaszpontjáról, a Földrõl intéz támadást Isten uralma és az egész világmindenség békéje ellen.

Hogyan hatott e küzdelem az emberiségre? A Krisztus és Sátán közötti küzdelem hatása hamarosan nyilvánvalóvá vált, mivel a bûn eltorzította az emberben Isten képét. Noha Isten Ádámon és Éván keresztül felajánlotta az emberiségnek a kegyelem szövetségét (1Móz 3:15; lásd még: 7. fejezet), már elsõ gyermekük, Kain, meggyilkolta testvérét (1Móz 4:8). Mindjobban terjedt a gonoszság, míg Isten fájdalommal volt kénytelen elmondani az emberrõl, "hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz" (1Móz 6:5).

Isten hatalmas özönvíz által tisztította meg a földet megtérni nem akaró lakóitól, és megadta az új kezdet lehetõségét az emberiségnek (1Móz 7:17-20). Ám nem telt bele sok idõ, és a hûséges Noé leszármazottai is eltértek az Istennel kötött szövetségtõl. Isten megígérte, többé nem pusztítja el az egész földet özönvízzel, õk mégis kirívó módon bizonyították bizalmatlanságukat, amikor Bábel tornyának építésébe fogtak. Így akartak feljutni egészen az égig, hogy megmeneküljenek, ha újabb özönvíz szakadna rájuk. Ekkor Isten úgy fojtotta el az emberek lázadását, hogy összezavarta addig egységes nyelvüket (1 Móz 9:1, 11; 11).

A késõbbiekben, amikor a világ ismét közel járt a teljes hitehagyáshoz, Isten kiterjesztett szövetségét Ábrahámra. Az volt a terve, hogy Ábrahámon keresztül a világ minden népét áldásban részesíti (1Móz 12:1-3; 22:15-18). Csakhogy Ábrahám leszármazottainak egymást követõ nemzedékei is hûtlennek bizonyultak Isten kegyelmes szövetségével szemben. A bûn csapdájába estek, és amikor keresztre feszítették a szövetség szerzõjét és kezesét – Jézus Krisztust -, segédkeztek Sátánnak, hogy elérje célját.

A világegyetem színpada, a Föld. Újabb bepillantást enged a nagy küzdelembe Jób könyvének beszámolója a világûrbeli tanácskozásról, ahová a világmindenség különbözõ pontjairól érkeztek a képviselõk. A beszámoló így kezdõdik: "Lõn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr elõtt; és eljöve a Sátán is közöttök. És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet" (Jób 1:6-7; vö. 2:1-7).

Ekkor az Úr lényegében ezt mondta: "Sátán, nézd meg Jóbot. Hûségesen betartja törvényemet. Õ tökéletes!" (lásd Jób 1:8!).

"Igen, de csak azért tökéletes, mert megéri neki, hogy téged szolgál. Vajon nem védelmezed õt?" – szállt szembe vele Sátán. Válaszképpen Krisztus megengedte Sátánnak, hogy bármily módon próbára tegye Jóbot, csak az életét nem vehette el (lásd: Jób 1:9-2:7!).

Jób könyvének világûrbeli perspektívája komoly bizonyítékot szolgáltat a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemrõl. E bolygó a színpad, melyen a jó és a gonosz közötti megrázó küzdelem játszódik. A Szentírásban ezt olvassuk: "Látványosságai lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek" (1Kor 4:9).

A bûn megtörte az Isten és ember kapcsolatát, "ami pedig hitbõl nincs, bûn az" (Róm 14:23). A hit hiányának azonnali következménye, hogy az ember megszegi Isten parancsolatait vagy törvényeit. Ez a megszakadt kapcsolat bizonyítéka. Isten a megváltási terv által akarja helyreállítani a Teremtõ iránti bizalmat, ami engedelmeségben megmutatkozó, szeretettel teljes kapcsolathoz vezet. Ahogy Krisztus megjegyezte, a szeretetbõl engedelmesség fakad (Jn 14:15).

Törvénytelenséggel jellemezhetõ korunkban a tökéletes dolgokat közömbösítik, a becstelenséget dicsérik, a megvesztegetés teljesen megszokottá válik, a házasságtörés elterjed, a nemzetközi és egyéni megállapodásokat megszegik. Kiváltságunk, hogy a reménytelen helyzetben lévõ világon túlnézve figyeljük a gondviselõ, mindenható Istent. Ez a tágabb látószög mutatja be Megváltónk engesztelõ áldozatának fontosságát, hiszen ez zárja le az egész világegyetemre kiterjedõ küzdelmet.

A világûrbeli kérdés

Milyen sarkalatos kérdés körül forog ez az élet-halál harc?

Isten kormányzata és törvénye. Isten erkölcsi törvénye éppen annyira fontos alapfeltétele a világegyetem létének, mint az összetartó és mûködését biztosító fizikai törvények. A bûn "a törvénytelenség" (1Jn 3:4 – Károli ford.) – ahogy a görög anomía szó jelöli – vagy "törvényszegés" (1Jn 3:4 – új prot. ford.). A törvénytelenség abból ered, ha valaki elveti Istent és kormányzatát.

Sátán nem vállal felelõsséget a világban tapasztalható törvénytelenségért, sõt éppen õ okolja Istent emiatt. Szerinte az általa zsarnokinak nevezett isteni törvény korlátozza az egyéni szabadságot. Továbbá azt hangoztatja, hogy a törvényt lehetetlen betartani, ezért ellentétes a teremtmények érdekeivel. Sátán a törvényt folyamatosan aláássa és ezzel Isten uralmát akarja megdönteni, sõt Istent is le akarja gyõzni.

Krisztus és az engedelmesség kérdése. Az engedelmesség és az Isten akarata elõtt való meghajlás miatti küzdelem komolyságát mutatja, hogy Krisztusnak milyen kisértésekkel kellett szembenéznie földi szolgálata során; a halálos ellenséggel vívott párbajt, amikor kiállta azokat a kísértéseket, melyek által "könyörülõ. és hív fõpap" (Zsid 2:17) lett. Miután Krisztus 40 napig böjtölt a pusztában, Sátán azzal kísértette meg, hogy változtassa a köveket kenyérré, bizonyítva, Õ valóban az Isten Fia (Mt 4:3). Évát is azzal kísértette az Édenben, hogy kételkedjen Isten szavában, most pedig megpróbálta elérni, hogy Krisztus kételkedjen annak az érvényességében, amit keresztségekor jelentett ki Isten: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17). Ha Krisztus a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és istenfiúságát bizonyítandó kenyérré változtatja a köveket, akkor ezzel Évához hasonlóan az Isten iránti bizalom hiányát bizonyítva, küldetése kudarccal végzõdött volna.

Krisztus számára azonban az volt a legfontosabb, hogy Atyja szava által éljen. Éhsége dacára így válaszolt Sátán kísértésére: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).

Sátán körképszerûen bemutatta Krisztusnak a világ összes birodalmát azt ígérve, hogy "mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem" (Mt 4:9) – ez volt a következõ próbálkozása, hogy legyõzhesse. Arra utalt, hogy ha Krisztus megtenné, amit kér tõle, visszaszerezhetné a Földet, így véget érne a küldetése és nem kellene haláltusát szenvednie a Golgotán. Jézus egy pillanatig sem habozott, hanem Isten iránti tökéletes hûséggel parancsolta: "Eredj el Sátán". Majd pedig a nagy küzdelemben a legeredményesebbnek bizonyuló fegyverhez, a Szentíráshoz folyamodva ezt mondta: "Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj" (Mt 4:10). Szavai véget vetettek a küzdelemnek. Teljességgel az Atyára hagyatkozva legyõzte Sátánt.

Döntõ ütközet a Golgotán. E világûrbeli küzdelem a Golgotán került legjobban a figyelem homlokterébe. Jézus küldetésének vége felé Sátán erejét megfeszítve igyekezett meghiúsítani az Úr küldetését. Különösen kora vallási vezetõit sikerült felhasználnia, akiknek a Krisztus népszerûsége miatti féltékenységük oly sok bajt okozott, hogy a Mesternek be kellett fejeznie nyilvános szolgálatát (Jn 11:45-54). Miután egyik tanítványa elárulta, Jézust elfogták, hamisan tanúskodtak ellene, kihallgatták és halálra ítélték (Mt 26:63-64; Jn 19:7). Hû maradt mindhalálig, az Atya akaratának tökéletesen engedelmeskedett.

A Krisztus életébõl és halálából származó javak messze túlmutatnak az emberiség korlátozott világán. Krisztus ezt mondta a keresztrõl: "Most vettetik ki e világ fejedelme [Sátán]" (Jn 12:31); "e világnak fejedelme megítéltetett" (Jn 16:11).

A világûrbeli küzdelem a kereszten érte el csúcspontját. Krisztusnak Sátán gonoszságával szemben ott tanúsított szeretete és hûséges engedelmessége megrendítette Sátán fejedelem helyzetét, és biztossá vált végsõ bukása.

Jézus igazsága feletti küzdelem

Ma a nagy küzdelem Krisztus tekintélye körül dúl, és e küzdelemben nemcsak törvénye, hanem szava, a Szentírás is érintett. Olyan bibliamagyarázati módok alakultak ki, melyek csak kevéssé vagy egyáltalán nem fogadják el az isteni kinyilatkoztatás lehetõségét.[2] Úgy kezelik a Szentírást, mintha semmiben sem különbözne más ókori dokumentumtól, és ugyanolyan kritikai módszerekkel elemzik. Egyre többen vannak azok a keresztények – beleértve teológusokat is -, akik nem tekintik többé a Szentírást Isten Igéjének, akarata tévedhetetlen kinyilatkoztatásának. Következesképpen kétségessé vált elõttük Jézus Krisztus személyének bibliai értelmezése; széles körben vitatják természetét, szûztõl való születését, csodáit és feltámadását.[3]

A döntõ kérdés. Amikor Krisztus megkérdezte: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?", a tanítványok így válaszoltak: "Némelyek Keresztelõ Jánosnak, mások Illyésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül" (Mt 16:13-14). Más szóval kortársai közül a legtöbben csupán embernek tekintették. A Szentírásban tovább folytatódóan Jézus feltette a kérdést tizenkét tanítványának: "Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16:15-17).

Ma mindenkinek választ kell adnia arra a kérdésre, amit Krisztus feltett a tanítványainak is. Az embernek erre az élet-halál kérdésre adott válasza attól függ, hisz-e Isten Igéjének bizonyságtételében vagy sem.

A Biblia tantételeinek központja. Krisztus áll a Szentírás központjában. Isten arra szólít, hogy ismerjük meg az igazságot, amint az Jézusban van (Ef 4:21), mert Õ az igazság (Jn 14:6). Sátánnak a világûrbeli küzdelemben az az egyik hadmûvelete, hogy elhiteti az emberekkel: Jézus nélkül is megérthetik az igazságot. Vannak kísérletek, amelyeknek céljuk, hogy a hit középpontjába (1) az embert, (2) a természetet, illetve a kikutatható világegyetemet, (3) a Bibliát vagy (4) az egyházat állítsák.

Mindezek szerepet játszanak ugyan az igazság kinyilatkoztatásában, de a Szentírás Krisztust mutatja be az elõbbiek Teremtõjeként, aki mindazok fölött áll. Igazi értelmük abban található meg, akitõl származnak. Ha különválasztjuk a Biblia tantételeit Jézustól, akkor félreértjük Õt, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). Az antikrisztus természetére és szándékára vall, hogy hangoztatja: ne Krisztusban, hanem másban keressék az igazság lényegét. (Az eredeti görögben az antikrisztus szó nemcsak azt jelenti: Krisztus ellenfele, hanem azt is, aki Krisztus "helyét" elfoglalja.) Sátánnak sikerül elérnie célját, hogy elterelje a figyelmet az emberiség egyedüli reménységérõl, ha az egyház tanításaiban nem Krisztust, hanem valami mást tekintenek az igazság központjának.

A keresztény teológia szerepe. Ez a világûrbeli kitekintés leleplezi Sátán tervét, aki mind az egész világegyetem, mind az igazság területén Krisztust meg akarja fosztani az Õt megilletõ helytõl. A teológiának, ami a meghatározás szerint az Istenrõl és Istennek a teremtményeivel való kapcsolatáról szóló tanítás, minden tantételt Krisztus fényében kell feltárnia. A keresztény teológia megbízatása arra szól, hogy hitet ébresszen Isten Igéjének tekintélye iránt, és az igazság központját ne másban, hanem Krisztusban keresse. Az igazi keresztény teológia jól szolgálja az egyházat, amikor ezt teszi, mert eljut egészen a világûrbeli küzdelem gyökeréig, feltárja azt, és úgy mutat rá az egyetlen megcáfolhatatlan érvre, Krisztusra, amint a Szentírásban áll elõttünk. Ebbõl a szemszögbõl nézve Isten eredményes eszközként tudja felhasználni a teológiát az emberiség megsegítésére, hogy ellenálljon Sátán földi erõfeszítéseinek.

A tantétel jelentõsége

A küzdelemrõl szóló tan felfedi, milyen roppant nagy küzdelem folyik, ami kihat a világon minden emberre, és ami az egész világegyetemet érinti. A Szentírásban ez áll: "Nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12).

A tantétel állandó éberséghez segít. Ha az ember megérti ezt a tantételt, akkor meggyõzõdik arról, mily fontos szembeszállnia a gonosszal. Csak úgy lehetünk sikeresek, ha Jézus Krisztusra, a Seregek Urára hagyatkozunk, aki "az erõs és hatalmas Úr, az erõs hadakozó Úr" (Zsolt 24:8). Ahogy Pál mondta, a gyõzelem Krisztus által felkínált útján járni azt jelenti, hogy felveszitek "az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elõ, körülövezvén derekatokat igazlelkûséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, és felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével; mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde. Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden idõben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért" (Ef 6:13-18). Micsoda kiváltsága az igaz keresztényeknek, hogy türelmesen, hûségesen éljenek, minden idõben harcra készen (Jel 14:12), bizonyítva: szüntelenül arra hagyatkoznak, aki "felettébb diadalmas"-sá (Róm 8:37) tette õket.

A szenvedés titkának magyarázata. A gonoszság nem Istentõl származik. A világ nyomoráért nem hibáztathatjuk Õt, aki szerette az igazságot és gyûlölte a hamisságot (lásd: Zsid 1:9!). Sátán, a bukott angyal felelõs a kegyetlenségért és a szenvedésért. Jobban megérthetjük a mégoly elkeserítõ rablások, gyilkosságok, temetések, bûncselekmények és balesetek okát, ha e nagy küzdelem keretében nézzük azokat.

A kereszt egyaránt bizonyítja a bûn romboló voltát és Isten bûnösök iránti szeretetének mélységét. Tehát a nagy küzdelem témája arra tanít, gyûlöljük a bûnt és szeressük a bûnösöket.

Arra mutat, hogyan szereti Krisztus a világot most. Amikor Krisztus visszatért a mennybe, nem hagyta népét árván, hanem együttérzõen ellátta minden segítséggel, ami a gonosz elleni küzdelemhez kell. Helyette a Szentlélek lehet állandó társunk egészen Krisztus visszajöveteléig (Jn 14:16; vö. Mt 28:20). Isten megparancsolta angyalainak is, hogy vegyenek részt megmentõ munkájában (Zsid 1:14). Gyõzelmünk lehetõségét biztosította. Reménységgel és bátran nézhetünk a jövõ elé, mert Mesterünk ura a helyzetnek. Dicsõíthetjük üdvözítõ munkájáért.

A kereszt világûrbeli jelentõségére mutat. Krisztus szolgálata és halála idején az emberiség üdvössége forgott kockán, mert azért jött a földre, hogy életét odaadva bocsánatot szerezzen bûneinkre. Eközben bebizonyította, hogy Atyja jelleme, törvénye és kormányzata tökéletes, ami ellen Sátán hamis vádakat koholt.

Krisztus élete igazolta Isten igazságosságát, jóságát, és bizonyította, Isten törvénye és uralma kifogástalanságát. Krisztus rávilágított, hogy minden alapot nélkülöz Sátánnak Istennel szembeni vádja. Bemutatta: ha a megtért hívõk teljesen Isten hatalmára és kegyelmére hagyatkoznak, felülemelkedhetnek a mindennapos kísértések nehézségein, és képesek legyõzni a bûnt.

Az elsõ emberpár Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve. Mint személy, hatalmat és szabadságot kapott, hogy gondolkodhasson és cselekedhessen. Az ember oszthatatlan egység: test, lélek és szellem. Bár szabad lény, mégis Istentõl függ. Amikor õsszüleink nem engedelmeskedtek Istennek és megtagadták Istentõl való függõségüket, elveszítették Isten elõtti kiváltságukat. Isten képe összetört bennük, és a halál hatalmába kerültek. Utódaik ezt a megromlott természetet és ennek következményeit örökölték. Gyengeségekkel és bûnös hajlamokkal születnek. De Isten megbékéltette magával a földet Krisztusban, és Szentlelke által a bûnbánó, halandó emberben helyreállítja Alkotónk képmását. Isten az embereket dicsõségére teremtette és azért hivta el, hogy szeressék Õt és egymást, és viseljenek gondot környezetükre. (Hitelvek – 7)

És "monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra." Isten nem szavával hívta életre teremtése koronáját, hanem szeretettel lehajolt, hogy a föld porából formálja meg ezt az új teremtményt.

A föld legmesteribb szobrásza sem formázhatott volna ilyen nemes lényt. Michelangelo talán képes lett volna kifaragni az ámulatba ejtõ külsõt, de vajon mi lett volna az Isten által olyan gondosan, bonctani és élettani szempontból is megtervezett testtel, amelynél a feladatokat és a szépséget egyaránt szem elõtt tartotta?

A tökéletes forma elkészült, minden hajszál, szempilla és köröm a helyére került, de Isten még nem fejezte be mûvét. Terve szerint az embernek nem összegyúrt földkupacnak kellett lennie, hanem azt akarta, hogy teremtménye éljen, gondolkozzon, alkosson és dicsõségben növekedjen.

A Teremtõ e nagyszerû forma fölé hajolva "lehellett vala az õ orrába életnek leheletét. Így lõn az ember élõ lélekké" (1Móz 2:7; vö. 1:26). Isten tudta, hogy az embernek társra van szüksége, ezért alkotott mellé "segítõtársat, hozzá illõt". "Mély álmot" bocsátott Ádámra, és amikor Ádám elaludt, egyik kivett oldalbordájából megteremtette az asszonyt (1Móz 2:18, 21-22). "Teremté tehát Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt: férfiúvá és asszonnyá teremté õket" (1Móz 1:27). Majd megáldotta õket, és így szólt hozzájuk: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon" (1Móz 1:28). Isten sokkal pompásabb kerti otthont adott Ádámnak és Évának, mint amilyet ma bárhol is láthatunk. A fákat, a szõlõket, a virágokat, a dombokat és a völgyeket mind maga a Mester díszítette fel. Volt ott két különleges fa – az élet fája és a jó és a gonosz tudásának fája. Isten megengedte Ádámnak és Évának, hogy szabadon egyenek minden fának a gyümölcsébõl – kivéve a jó és a gonosz tudásának fáját (1Móz 2:8-9, 17).

Így tette fel Isten a teremtés mûvére a koronát. "És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó" (1Móz 1:31).

Az ember eredete

Ma sokan abban hisznek, hogy az ember az állati élet alacsonyabb rendû formáiból alakult ki olyan természetes folyamat következtében, amely több milliárd évig tartott, ám ezt az elképzelést nem lehet összhangba hozni a Biblia feljegyzésével. Az ember természetével kapcsolatos bibliai nézet döntõ fontosságú eleme, az ember visszafejlõdése.[1]

Isten teremtette az embert. Az emberi faj eredete az Istenség tanácskozásához vezethetõ vissza. "Teremtsünk embert" (1Móz 1:26) – szólt Isten. A többes szám itt a Szentháromságra – az Atya Istenre, a Fiú Istenre és a Szentlélek Istenre – vonatkozik (lásd: 2. fejezet). Isten tehát határozott céllal fogott az elsõ ember teremtéséhez (1Móz 1:27).

A föld porából teremtve. Isten az embert "a földnek porából" (1Móz 2:7) teremtette; nem más életformákat hozott létre, mint pl. a vízi vagy szárazföldi állatokat, hanem a korábban már létezõ anyagot használta fel. Amikor már megformálta az ember minden szervét és a megfelelõ helyre tette azokat, csak akkor lehelte belé "az életnek leheletét", ami az embert élõ személlyé tette.

Isten képére teremtve. Isten minden állatot – halakat, madarakat, csúszómászókat, rovarokat, emlõsöket stb. – "nemük szerint" teremtett (1Móz 1:21, 24-25). Minden egyes állatfajnak megvolt a saját jellegzetes formája és képessége, hogy utódokat hozzon létre. Az embert viszont Isten saját képére, nem pedig az állatvilág mintája alapján teremtette. "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (1Móz 1:26) – mondta Isten. Itt világos törésvonal látható az állatvilág és az emberiség között. Lukács nemzetségi táblázatában egyszerûen, de határozottan kifejezi ezt a különbséget, amikor az emberiség eredetérõl ír: "Ez Ádámé, ez pedig az Istené" (Lk 3:38).

Az ember kiemelt helyzete. A teremtés csúcspontja az ember megteremtése volt. A mindenható Isten képére teremtett embert bízta meg az Úr a Föld és minden állat gondozásával. L. Berkhof ezt mondja Ádámról: "Kötelessége és kiváltsága volt, hogy az Isten által rábízott természetet és teremtményeket uralja, akarata és szándéka alá rendelje azért, hogy mind õ, mind egész ragyogó birodalma a mindenható Teremtõt és a világegyetem Urát magasztalja, 1Móz 1:28; Zsolt 8:4-9."[2]

Az emberiség egysége. Mózes elsõ könyvének nemzetségi táblázatai azt mutatják, hogy az Ádám és Éva után következõ nemzedékek sora mind az elsõ pár leszármazottja volt. Az egész emberiség természete azonos, örökléstani vagy származástani egységet képez. Pál ezt mondta: "Az egész emberi nemzetséget egy vérbõl teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén" (ApCsel 17:26).

Fajunk szerves egységének további jeleit abban a bibliai állításban látjuk, hogy Ádám vétke bûnt és halált hozott mindenkire, az üdvösséget pedig Krisztus tette lehetõvé mindenki számára (Róm 5:12, 19; 1Kor 15:21-22).

Az ember természetének egysége

Milyen részekbõl áll az ember? Vajon több, egymástól független összetevõbõl: testbõl, lélekbõl és szellembõl?

Az élet lehelete. "Formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az õ orrába életnek leheletét. Így lõn az ember élõ lélekké" (1Móz 2:7).

Isten "az életnek leheletét" lehelte Ádám élettelen testébe, ezzel élõvé tette a föld elemeit. Az élet lehelete "a Mindenhatónak lehelete" (Jób 33:4), ami életet adó – életszikra. Az elektromos áram szerepéhez hasonlíthatjuk: az áram áthalad az elektromos készülék különbözõ szerkezetén és amikor bekapcsoljuk a színes tévét, a néma szürke üveglapot a színek és a képek lüktetõ eseménysorává változtatja. Az elektromosság hangot és mozgást varázsol oda, ahol azelõtt semmi sem volt.

Az ember – élõ lélek. Mit változtatott meg az élet lehelete? Amikor Isten megformázta az embert a földbõl, minden szervét megalkotta: a szívét, a tüdejét, a veséjét, a máját, a lépét, az agyát stb. – az egész tökéletes volt, de élettelen. Majd az élet leheletét lehelte az élettelen anyagba, és "így lõn az ember élõ lélekké".

A Szentírásban található képlet világos: a föld pora (a föld elemei) és az élet lehelete = élõlény vagy élõ lélek. A föld elemeinek és az élet leheletének egységébõl lett az élõlény vagy élõ lélek.

Ez az "élõ lélek" nem csak az emberekben, hanem minden élõlényben megvan. A Biblia szerint pl. élõ lélek volt azokban az állatokban, amelyek bementek Noé bárkájába és azokban is, amelyek nem mentek be (1Móz 7:15, 22).

1 Móz 2:7-ben "élõ léleknek" vagy "élõlénynek" fordított héber szó a nefes chajjáh. Ez a kifejezés nem kizárólagosan az emberre vonatkozik, mert utal még a víziállatokra, a rovarokra, a csúszómszókra és a nagytestû szárazföldi állatokra is (1Móz 1:20, 24; 2:19).

A nefes, amit "lény"-nek vagy "lélek"-nek fordítanak, a náfas szóból ered, melynek jelentése: "lélegezni". Az Újszövetségben ennek görög megfelelõje a pszühé. "Amennyiben a lehelet az élet legszembetûnõbb bizonyítéka, a nefes alapvetõen élõ lénynek, személynek jelöli az embert."[3] Amikor a Biblia állatokra vonatkozóan használja e kifejezést, mint pl. a teremtési történetben, akkor az állatokat Isten által teremtett élõlényekként mutatja be.

Fontos megjegyezni: a Biblia azt mondja, hogy az ember élõ lélekké lett. A teremtési történetben semmi sem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna – olyasfajta külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel.

Megoszthatatlan egység. Nem is tudjuk igazán felmérni, mily fontos a teremtési beszámoló az ember természetének helyes megértésével kapcsolatban. A Szentírás egységes egésznek mutatja be az embert, hangsúlyozva szerves egységét. Akkor tehát hogyan kapcsolódik a szellem és a lélek az ember természetéhez?

1. A lélek jelentése a Bibliában. Ahogy már korábban is említettük, az Ószövetségben a "lélek" a héber nefes szó fordítása. 1Móz 2:7 az embert élõlénynek nevezi, miután a föld elemeibõl formált fizikai testbe az élet lehelete költözött. "Hasonlóképen, ha egy gyermek születik, új lélek jön létre, minden ‘lélek’ új életegység, egyedülállóan más és különbözik minden más hasonló egyedtõl. Úgy tûnik, a héber nefes szó azt a gondolatot emeli ki, hogy minden élõlényben megvan az egyéniség képessége, ami egyedülálló sajátosságot ad. Ebben az értelemben használva a nefes nem a személy egy része, hanem maga a személy, és sok esetben ’embernek’ vagy azzal rokonértelmû szóval fordítja Bibliánk (lásd: 1Móz 14:21; 4Móz 5:6; 5Móz 10:22), vagy ‘magának’ (3Móz 11:43; Ésa 46:2 stb.).

Másrészt viszont az olyan kifejezések, mint "az én lelkem", "a te lelked", "az õ lelke" stb. általában a személyes névmást helyettesítik (lásd: 1Móz 12:13; 3Móz 11:43-44; 19:8; Józs 23:11; Zsolt 3:3; Jer 37:9 stb.). Az angol King James fordítás az Ószövetségben 755-ször elõforduló nefes szót 100-nál is több helyen ‘életnek’ mondja (1Móz 9:4-5; 1Sám 19:5; Jób 2:4, 6 stb.).

A nefes olykor vágyra, kívánságra vagy szenvedélyre utal (vö. 5Móz 23:24; Préd 6:7). Utalhat még az érzelmek központjára (1Móz 34:3; Énekek 1:7 stb.), és idõnként az ember akarati részét jelképezi. 4Móz 31:19-ben a nefes-t megölték és Bír 16:30-ban (fordításban: én) meghal. 4Móz 5:2-ben (holt test) és 9:6-ban (holt ember) holttestre utal (vö. 3Móz 19:28; 4Móz 9:7, 10).

A görög pszühé szó használata az Új-szövetségben hasonló ahhoz, ahogy az Ószövetség használja a nefes-t. Állati életre és emberi életre egyaránt alkalmazza (Jel 16:3). A King James fordítás 40-szer egyszerûen ‘élet’-nek vagy ‘életek’-nek írja (lásd: Mt 6:25; 16:25 stb.). Bizonyos esetekben egyszerûen ’emberek’-et jelent (lásd: ApCsel 7:14; 27:37; Róm 13:1; 1Pt 3:20 stb.), máshol pedig a személyes névmással egyenértékû (lásd: Mt 12:18; 2Kor 12:15 stb.). Néha az érzelmekre (Mk 14:34; Lk 2:35), az értelemre (ApCsel 14:2; Fil 1:27) vagy a szívre (Ef 6:6) utal."[4]

A pszühé nem halhatatlan, hanem halandó (Jel 16:3). El lehet pusztítani (Mt 10:28).

A bibliai bizonyítékok arra utalnak, hogy a nefes és a pszühé idõnként az egész személyre, máskor pedig az emberbõl valamire, mint pl. az indulatokra, érzelmekre, kívánságokra és érzésekre utal. Ez azonban semmi esetre sem azt jelzi, hogy az ember két külön részbõl állna. A test és a lélek együtt létezik, együtt képeznek elválaszthatatlan egységet. A lélek nem létezik a testtõl elválasztva. Nincs olyan bibliai szöveg, ami arra utalna, hogy a lélek mint öntudatosan létezõ rész, túlélné a testet.

2. A szellem bibliai jelentése. Míg a léleknek fordított héber nefes szó jelentése egyéniség, személyiség, az Ószövetségben szellemnek fordított héber szó, a ruah az egyéni élethez létfontosságú erõtadó szikrára utal. Az embereket megelevenítõ isteni erõt vagy életelvet jelöli.

"A ruah" 377-szer fordul elõ az Ószövetségben. Leggyakrabban szellemnek, szélnek vagy leheletnek fordították (1Móz 8:1 stb.). Az életerõ (Bír 15:19), a bátorság (Józs 2:11), a felháborodás vagy a harag (Bír 8:3), a lelkiállapot (Ésa 54:6), a jellem (Ez 11:19) és az érzelmek központjának (1Sám 1:15) jelölésére is használatos.

A leheletre vonatkozóan az emberi ruah és az állati ruah között nincs különbség (Préd 3:19). Az ember ruah-ja a halál pillanatában elhagyja a testet (Zsolt 146:4) és visszatér Istenhez (Préd 12:7; vö. Jób 34:14). A ruah gyakran használatos Isten Lelkének jelölésére, mint pl. Ésa 63:10-ben is. Az Ószövetségben a ruah az emberre vonatkozóan soha nem jelent a fizikai testtõl külön létezõ, intelligens, érzõ részt.

A ruah újszövetségi megfelelõje a pneuma, ami a pneo, fújni, lehelni igébõl ered. A ruah-hoz hasonlóan a pneuma sem hordoz olyan jelentéstartalmat, ami az emberben a testtõl függetlenül létezõ, tudatos részre utalna. Az Újszövetség az emberre vonatkozóan semmiféleképp sem utal ilyen gondolatra. Róm 8:15; 1Kor 4:21; 2Tim 1:7; 1Jn 4:6 és a hasonló szövegekben a pneuma kedvet, magatartást vagy érzelmi állapotot jelöl. A személyiség külön fajtáinak leírására is használja a Biblia, mint pl. Gal 6:1; Róm 12:11 stb. A ruah-hoz hasonlóan a pneuma is visszatér az Úrhoz a halál pillanatában (Lk 23:46; ApCsel 7:59). A Szentírásban mint a ruah, a pneuma is jelöli Isten Lelkét (1Kor 2:11, 14; Ef 4:30; Zsid 2:4; 1Pt 1:12; 2Pt 1:21, stb.)."[5]

3. A test, a lélek és a szellem egysége. Milyen kapcsolat van a test, a lélek és a szellem között? Hogyan hat ez a kapcsolat az ember egységére?

a) Kettõs egység: A Biblia egy egységként kezeli az emberi természetet és nem határozza meg a test, a lélek és a szellem viszonyát. Egyes esetekben váltófogalomként használja a lélek és a szellem szavakat annyira, hogy mint alább látni fogjuk, a magyar fordítás nem érzékeli a két szó közötti különbséget. Mária öröménekében ezt olvassuk: "Magasztalja az én lelkem (pszüché) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben" (Lk 1:46-47). Jézus az egyik (pszüché), míg Pál a másik (pneuma) szót használja, amikor az ember lelkérõl és testérõl beszél (Mt 10:28; 1Kor 7:34). Elõbbi az embernek az Istenséggel érintkezõ magasabbrendû képességeit, utóbbi a fizikai és az érzelmi képességeket jelöli.

b) Hármas egység: Van egy kivétel azzal az általános bibliai gyakorlattal szemben, mely az embert kettõs egységként ábrázolja. Pál, aki szól a test és a lélek kettõsségérõl, beszél az ember hármas egységérõl is. A Károli fordítás meg sem kísérelte visszaadni ezt a hármas egységet. Az új protestáns fordítás így adja vissza: "Maga pedig a békességnek Istene… õrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben" (1Thessz 5:23). Ez a szakasz Pálnak azt a vágyát fejezi ki, hogy az embernek e részei közül egy se maradjon ki a megszentelõdés folyamatából.

Ebben az összefüggésben a lelket (pneuma) úgy kell értelmeznünk, mint "az intelligencia magasabb elvét, melyen keresztül Isten Lelke kapcsolatot teremt az emberrel (Róm 8:16). Az ember azáltal formálódik át Krisztus képmására, hogy a Szentlélek megújítja értelmét (Róm 12:1-2).

A másik szó, amit a magyar "elmé"-nek fordít (pszüché), az emberi természetnek azt az alsóbbrendû megnyilatkozását jelenti, amit a "vágy", a "kívánság", az "indulat" szavakkal lehet a legpontosabban visszaadni. Az emberi természetnek ez a része is megszentelhetõ: amikor a Szentlélek összhangba hozza az elmét Isten gondolataival, ez kihat az ember vágyaira is, melyek különben Isten ellen vitézkednének, most alárendelõdnek akaratának."[6]

A test pedig, amit vagy a magasabbrendû vagy az alacsonyabbrendû lélek irányít, az emberi természet fizikai valósága: a hús, a vér és a csont.

Pál felsorolása: lélek, kívánságok és test egyáltalán nem esetleges. Amikor a lélek megszentelõdik, az értelem Isten hatalma alá kerül, a megszentelt értelem pedig megszentelõ hatással van a vágyakra és a kívánságokra is. Az az ember, akiben ez a megszentelõdés lezajlik, nem fog visszaélni testével, tehát fizikai egészsége is virágozni fog. Így a test olyan megszentelt eszköz lesz, amivel a keresztény szolgálhatja Urát és Megváltóját. Pál egyértelmûen az emberi természet egységének gondolatából kiindulva szólított a megszentelõdésre, rávilágítva: az egész ember, a test és a lélek megszentelõdése szükséges a Krisztus második eljövetelére történõ eredményes felkészülésre.

c. Oszthatatlan egység. Tehát minden ember oszthatatlan egységet képez. A test, a lélek és a szellem az ember lelki, szellemi és fizikai erõinek igen mély kapcsolatáról árulkodik. Ha az egyik területen valami fogyatékosság van, az akadályt jelent a másikon is. A beteges, tisztátalan vagy zavarodott lélek, ill. elme gyengíti az ember érzelmi és fizikai egészségét is. Ez természetesen fordítva is igaz. A gyenge, beteges, szenvedõ alkat általában kihat az érzelmi és lelki egészségre is. Isten minden embert felelõssé tett azért, hogy egész lényét és képességét a legjobb állapotban tartsa – ezt jelenti e tényezõk kölcsönhatása. Lényeges része ez annak a folyamatnak, amely során az emberben újra kirajzolódik a Teremtõ képe.

Az ember istenképûsége

A hatodik napon teremtett élõlényt Isten "az õ képére. teremté" (1Móz 1:27). Mit jelent az, hogy Isten a saját képére teremtette az embert?

Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Gyakran felvetõdik az a gondolat, hogy az ember erkölcsi és lelki nagysága feltár valamit Isten erkölcsi és lelki természetébõl. Mivel azonban a Biblia tanítása szerint az ember a test, a lélek és a szellem megoszthatatlan egységét képezi, az ember testi tulajdonságainak is valamilyen formában Isten képét kell tükrözniük. Isten tehát nem volna lélek? Hogyan hozhatnánk kapcsolatba egy lelket bármilyen formával vagy alakkal?

Ha gyorsan megvizsgáljuk, mit tudunk az angyalokról, meglátjuk, hogy Istenhez hasonlóan lelki lények (Zsid 1:7, 14), mégis mindig emberi alakban jelennek meg (1Móz 18:1-19:22; Dán 9:21; Lk 1:11-38; ApCsel 12:5-10). Lehetséges volna, hogy a lelki lényeknek "lelki testük" van, alakkal és tulajdonságokkal (vö. 1Kor 15:44)?

A Biblia szól arról, hogy néhány ember látott Istenbõl valamit. Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látta a lábát (2Móz 24:9-11). Miután Isten kezével befedte Mózest, a próféta megpillanthatta az elõtte elvonuló Isten hátát – ha nem is az arcát (2Móz 33:20-23). Dánielnek az ítéletet bemutató látomásban mint a trónon ülõ Öregkorú jelent meg (Dán 7:9-10). A Biblia úgy ír Krisztusról, mint "Aki képe a láthatatlan Istennek" (Kol 1:15), és "az Õ valóságának képmása" (Zsid 1:3). Ezek a szakaszok arra látszanak utalni, hogy Isten személyes lény, akinek személyes alakja van. Ez nem lephet meg bennünket, mert Isten az embert a saját képére teremtette.

Isten az embert kisebbé tette az angyaloknál (Zsid 2:7) – ez utalás arra, hogy szellemi és lelki ajándékokkal halmozta el. Ádámnak nem volt tapasztalata, nem látott a dolgok mögé és még nem fejlõdött a jelleme, de Isten igaznak teremtette (Préd 7:29), ami az igaz erkölcsre való utalás.6 Erkölcsileg Isten képére teremtve igaz volt és szent (vö. Ef 4:24), része a teremtés mûvének, amit Isten "igen jó"-nak jelentett ki (1Móz 1:31).

Mivel Isten az embert saját erkölcsi képére teremtette, lehetõséget adott neki arra, hogy Teremtõje iránti szeretetét és hûségét bizonyítsa. Istenhez hasonlóan az ember is rendelkezett a választás képességével, azzal, hogy az erkölcsi kényszernek megfelelõen szabadon gondolkozzon és cselekedjen. Így tehát szabadon szerethetett és engedelmeskedhetett, vagy választhatta a bizalmatlanság és engedetlenség útját. Isten azért vállalta annak a kockázatát, hogy teremtménye rosszul is dönthessen, mert csak a szabad választás jogával alakulhat ki az emberben olyan jellem, ami tökéletesen bemutatja a szeretet elvét, Isten lényegét (1Jn 4:8). Az ember megteremtésével az volt a célja, hogy az ember az istenképûség legmagasabb fokára jusson: szeresse Istent teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, valamint szeresse a többi embert is úgy, mint önmagát (Mt 22:36-40).

Közösségben. "Nem jó az embernek egyedül lenni" (1Móz 2:18) – mondta Isten, és megteremtette Évát. Az Istenség három személye a szeretet kapcsolatában alkot egységet, az embert pedig a barátság és a házasság közösségére teremtette az Úr (1Móz 2:18). E kapcsolatokban alkalmunk van egymásért élni. Igazán embernek lenni azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk a kapcsolatokat. Az Isten országában uralkodó összhang és jólét szerves része az, hogy istenképûségünknek ez a vetülete is kifejlõdjön.

A környezet sáfárai. "Monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon" (1Móz 1:26). Itt együtt említi meg, hogy Isten az embert a saját képére és az alacsonyabb rendû teremtményeken való uralkodásra teremtette. Isten a saját képviselõjeként állította az embert az alacsonyabb rendû teremtmények fölé. Az állatok nem tudják megérteni Isten uralmát, de képesek arra, hogy szeressék és szolgálják az embert.

Dávid az ember uralmára utalva kijelenti: "Úrrá tetted õt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél" (Zsolt 8:7). Az ember kiemelt helyzete utalt arra a dicsõségre és megtiszteltetésre, amivel megkoronáztatott (Zsolt 8:6). Felelõssége volt, hogy kegyelmesen uralkodjon a világ felett, bemutatva ill. tükrözve Isten áldásos uralmát a világegyetem felett. Tehát nem vagyunk a körülmények áldozatai, akik felett a környezet erõi uralkodnak. Ellenkezõleg! Isten azt akarja, hogy pozitív értékeket teremtsünk a környezet formálásával, kihasználva azokat a körülményeket, melybe jutunk, mint az Isten akaratának teljesítésére vonatkozó alkalmakat.

Itt találjuk meg a megoldást arra, miként javíthatók az emberi kapcsolatok világunkban, ahol minden felbomlik, darabjaira hull szét. Ezekben rejlik a válasz arra is, hogy mi tehetõ a föld természeti erõforrásainak önzõ kizsákmányolása, a levegõ és a víz esztelen szennyezése ellen, ami egyre rontja az élet minõségét. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy boldog, virágzó jövõ vár ránk, ha elfogadjuk az ember természetével kapcsolatos bibliai szemléletet.

Isten követése. Nekünk embereknek Istenhez hasonlóan kell cselekednünk, mert a saját képére teremtett minket. Emberek vagyunk, lényünk nem isteni, mégis minden lehetséges módon Alkotónkat kell bemutatnunk környezetünkben. A negyedik parancsolat erre a kötelezettségre hivatkozik: követnünk kell Alkotónk példáját úgy, hogy a hét elsõ hat napján dolgozunk, a hetediken pedig megpihenünk (2Móz 20:8-11).

Feltételes halhatatlanság. Isten halhatatlannak teremtette õsszüleinket az engedelmesség feltételével. Szabadon odamehettek az élet fájához, hiszen Isten örök életet szánt nekik. Halhatatlanságuk csak úgy kerülhetett veszélybe, ha megszegik azt a parancsot, ami megtiltotta nekik, hogy a jó és a gonosz tudásának a fájáról egyenek. Az engedetlenség következménye a halál (1Móz 2:17; vö. 3:22).

A bûneset

Ádám és Éva megszegte a törvényt, noha Isten a saját képmására, tökéletesnek teremtette és tökéletes környezetbe helyezte õket. Hogyan következhetett be ez a radikális és rettenetes változás?

A bûn eredete. Ha Isten tökéletes világot teremtett, akkor hogyan alakulhatott ki a bûn?

1. A bûn eredete és Isten. Vajon a teremtõ Istentõl származik a bûn is? A Szentírás kijelenti, hogy Isten természetébõl adódóan szent (Ésa 6:3), és nincs benne semmi igazságtalan. "Cselekedete tökéletes, mert minden õ úta igazság! Hûséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes õ!" (5Móz 32:4). "Távol legyen Istentõl a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!" (Jób 34:10) – jelenti ki a Szentírás. "Az Isten gonoszsággal nem kísérthetõ, õ maga pedig senkit sem kísért" (Jak 1:13); gyûlöli a bûnt (Zsolt 5:5; 11:5). Isten teremtése eredetileg "igen jó" volt (1Móz 1:31). Egyáltalán nem eredhet Istentõl a bûn, mert Õ "örök üdvösség szerzõjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki" (Zsid 5:9 – új prot. ford.).

2. Akitõl a bûn ered. Isten elejét vehette volna a bûn kialakulásának, ha a világegyetemet olyan robotokkal népesíti be, amelyek csak azt teszik, amire beprogramozták õket. Isten szeretete azonban szükségessé tette, hogy olyan lényeket teremtsen, akik önként viszonozhatják szeretetét. Márpedig erre a viszonzásra csak olyan lények képesek, akik rendelkeznek a választás szabadságával.

Amikor Isten megadta teremtményeinek ezt a szabadságot, vállalnia kellett a kockázatot, hogy talán lesznek, akik elfordulnak tõle. Sajnálatos módon büszkeség támadt Luciferben, a magas rangú angyalban (Ez 28:17; vö. 1Tim 3:6). Már nem elégedett meg azzal, amit Isten kormányzási rendjében betöltött (vö. Júd 6), hanem Isten helyének elfoglalására törekedett (Ésa 14:12-14). E bukott angyal társai között az elégedetlenség magvát hintve igyekezett uralma alá vonni a világegyetemet. Sokakat meg is nyert magának. Az ebbõl következõ mennyei háború azzal ért véget, hogy Lucifert – akit most Sátán, ellenség néven ismerünk – követõivel együtt kiûzték a mennybõl (Jel 12:4, 7-9; lásd még: 8. fejezet).

3. Az emberi bûn eredete. Sátán szilárdan eltökélte magában, másokat is rávesz arra, hogy csatlakozzanak Isten uralma elleni lázadásához. Ettõl még a mennybõl való kiûzetése sem tántorította el. Figyelme a nemrég megteremtett ember felé irányult. Vajon hogyan tehetné Ádámot és Évát lázadóvá? Tökéletes világban éltek, Teremtõjük mindent megadott nekik, amire csak szükségük volt. Hogyan is válhatnának elégedetlenné és bizalmatlanná az iránt, aki a boldogságuk forrása? Az elsõ bûnrõl szóló beszámoló adja meg erre a kérdésre a választ.

Sátán elhatározta, hogy váratlanul támad az elsõ emberpárra. Éva egyszer a jó és a gonosz tudása fájának közelében volt, amikor Sátán kígyó formájában arról kezdte faggatni, Isten valóban megtiltotta-e neki, hogy a fáról egyen. Éva elmondta, Isten figyelmeztette õket, hogy meghalnak, ha esznek a fáról. Sátán kétségbe vonta az isteni tiltást: "Bizony nem haltok meg" – mondta. Felkeltette Éva kíváncsiságát azt sejtetve, hogy Isten valami csodálatos új élménytõl akarja megfosztani õket: attól, hogy olyanok legyenek, mint Õ (1 Móz 3:4-5). Évában azonnal gyökeret vert a kétely Isten szavát illetõen. Teljesen lenyûgözték a gyümölcsben állítólag rejlõ óriási lehetõségek. A kísértés romboló munkát kezdett megszentelt elméjében. Most már nem Isten szavának, hanem Sátán szavának hitt. Attól kezdve úgy látta, hogy "jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért". Éva engedett a csábításnak, hogy Istenhez hasonlóvá akarjon válni, mert elégedetlen volt helyzetével. "Szakaszta azért annak gyümölcsébõl, és evék, és ada vele lévõ férjének is, és az is evék" (1Móz 3:6).

Isten szava helyett saját érzékszerveiben bízva Éva elszakította magát Istentõl, kiemelt helyérõl leesett és bûnbe süllyedt. Az emberiség bukását elsõsorban és leginkább az jellemezte, hogy megingott Istenbe és szavába vetett hite. A hitetlenség engedetlenséghez vezetett, aminek eredményeként Isten és az emberek kapcsolata megtört, és végül elszakadtak egymástól.

A bûn hatása. Milyen közvetlen és hosszú távú következményekkel járt a bûn? Hogyan hatott az emberi természetre? Milyen lehetõségei vannak a bûn leküzdésének és az emberi természet javításának?

1. Közvetlen következmények. A bûn elsõ következményeként megváltozott az emberi természet, és ez hatott az emberek közötti, valamint az Isten és ember közötti kapcsolatra is. Az új, izgalmas, szemet megnyitó élmény csak szégyenérzetet keltett Ádámban és Évában (1Móz 3:7). Nem hogy Istennel váltak volna egyenlõvé, amit Sátán ígért, hanem félelem támadt bennük és el akartak rejtõzni (1Móz 3:8-10).

Amikor Isten kérdõre vonta Ádámot és Évát bûnükrõl, ahelyett, hogy bevallották volna vétküket, megpróbálták másra hárítani a felelõsséget. "Az asszony, akit mellém adtál vala, õ ada nékem arról a fáról, úgy evém" (1Móz 3:12) – mondta Ádám. Szavaival arra célzott, hogy Éva, sõt közvetve Isten is felelõs bûnéért. Ez egyértelmûen mutatja, hogyan rontotta meg a bûn Ádám kapcsolatát feleségével és Teremtõjével. Éva pedig a kígyót okolta (1Móz 3:13).

Az iszonyatos következmények arra világítanak rá, milyen súlyos volt törvényszegésük. Isten átkot mondott Sátán közvetítõjére, a kígyóra, és arra ítélte, hogy a porban csúszva másszon, örökké emlékeztetve a bûnesetre (1Móz 3:14). Így szólt Isten az asszonyhoz: "Felette igen megsokasítom viselõsséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Mivel Ádám nem Istenre, hanem feleségére hallgatott, Isten megátkozta a földet, hogy az ember munkája több aggodalommal és fáradsággal járjon: "Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belõle életednek minden napjaiban. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezõnek füvét. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél" (1Móz 3:17-19).

Isten megerõsítette, hogy törvénye változhatatlan és minden törvényszegés biztos halálhoz vezet: "Por vagy te s ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Az ítélet végrehajtásakor Isten a vétkeseket kiûzte édeni otthonukból. Attól kezdve az ember nem léphetett közvetlenül kapcsolatba vele (1Móz 3:8), és nem szakíthatott az élet fájának gyümölcsébõl, mert nem kaphatott örök életet. Így lett Ádám és Éva halandóvá (1Móz 3:22).

2. A bûn jellege. Sok bibliaszöveg világosan kifejti, beleértve különösen a bûnesetrõl szóló beszámolót, hogy a bûn erkölcsi rossz, és annak a következménye, hogy egy szabad erkölcsi lény úgy dönt, megszegi Isten kinyilatkoztatott akaratát (1Móz 3:1-6; Róm 1:18-22).

a. A bûn meghatározása. A bûn bibliai meghatározásai: "törvénytelenség" (1Jn 3:4); "Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bûne az annak" (Jak 4:17); "Ami pedig hitbõl nincs, bûn az" (Róm 14:23). A bûn lényegének átfogó megfogalmazása így hangzik: "Isten akaratától való bármiféle eltérés; ha figyelmen kívül hagyjuk, amit Isten kifejezetten elrendelt, vagy éppen azt tesszük, amit kifejezetten megtiltott".[7]

A bûnben nincs semlegesség. Krisztus kijelentette: "Aki velem nincsen, ellenem van" (Mt 12:30). Bûn, ha nem hiszünk az Úrban (Jn 16:9). A bûn teljes, mert lázadás Isten és akarata ellen. Kis és nagy bûn elkövetõjére egyaránt az az ítélet hangzik majd: "bûnös". "Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bûnös" (Jak 2:10).

b. Bûnös gondolatok, bûnös cselekedetek. Gyakran csak a törvényszegés valóságos és látható cselekedeteit mondják bûnnek. Krisztus azonban azt mondta, ha az ember haragszik valakire, a Tízparancsolat 6. pontját szegi meg, azt, hogy "Ne ölj!" (2Móz 20:13); a sóvár vágy pedig a "Ne paráználkodjál!" (2Móz 20:14) parancsolatba ütközik. Ezért nem csak a nyilvánvaló cselekedetekben megmutatkozó engedetlenség számít bûnnek, hanem a gondolatokban és a vágyakban megfogalmazódó is.

c. Bûn és bûntudat. A bûn bûntudatot kelt. A Biblia szemszögébõl nézve a bûntudat arra utal, hogy büntetés vár arra, aki bûnt követett el. Mivel pedig mindannyian bûnösök vagyunk, "az egész világ Isten ítélete alá esik" (Róm 3:19).

Ha nem megfelelõen kezeljük a bûntudatot, rombolja fizikai, szellemi, lelki képességeinket, végül pedig, ha nem tudjuk letenni, halált okoz, mert "a bûn zsoldja halál" (Róm 6:23).

A bûntudat ellenszere a bûnbocsánat (Mt 6:12), aminek hatására tiszta lesz a lelkiismeretünk és lelki békességet nyerünk. Isten ilyen bûnbocsánatot szeretne adni a bûnbánó bûnösnek. Krisztus kegyelemmel hívja a bûnterhelt, bûntõl megfáradt emberiséget: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterhelttettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28).

d. A bûn székhelye. A bûn fészke a Biblia szóhasználatában a szív, amit mi elmének nevezünk. A szívbõl "indul ki minden élet" (Péld 4:23). Krisztus rámutatott, hogy az embert gondolatai szennyezik be, mert "a szívbõl származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A szív az egész személyre – az értelemre, az akaratra, az érzelmekre és a testre hat. Az emberi természetet úgy jellemezhetjük, hogy romlott, lealacsonyodott és egészében véve bûnös, mert "csalárdabb a szív mindennél és gonosz az" (Jer 17:9).

3. A bûn hatása az emberiségre. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tiltott gyümölcs leszakítása miatt kiszabott halálbüntetés túl szigorú ítélet volt. De annak fényében, hogy Ádám bûne milyen hatással volt az emberiségre, csak elképzeléseink lehetnek a törvényszegés súlyosságáról.

Ádám és Éva elsõszülött fia gyilkosságot követett el. Utódaik hamarosan megszegték a házassági kötelék szentségét a többnejûség gyakorlatával. A gonoszság és az erõszak hamarosan betöltötte az egész földet (1Móz 4:8, 23; 6:1-5, 11-13). Mivel nem törõdtek Isten felszólításaival, hogy térjenek meg és újuljanak meg, így csak nyolc ember menekült meg a megtérésre nem hajlókat elpusztító özönvíztõl. Az emberiség vízözön utáni történelme – kevés kivé-tellel – szomorú beszámoló az emberi természet bûnösségébõl fakadó csekedetekrõl.

a. Az emberiség egyetemes bûnössége. A történelembõl kitûnik, hogy Ádám leszármazottainak is bûnös a természete. Dávid ezt mondta imádságában: "Egy élõ sem igaz elõtted" (Zsolt 143:2; vö. 14:3). "Nincsen ember, aki ne vétkeznék" (1Kir 8:46). Salamon pedig ezt fogalmazta meg: "Ki mondhatná azt: megtisztítottam az én szívemet, tiszta vagyok az én bûnömtõl?" (Péld 20:9); "Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék" (Préd 7:20). Az Újszövetség éppen ilyen egyértelmûen jelenti ki, hogy "Mindnyájan vétkeztek, és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül" (Róm 3:23), és "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bûn mibennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mibennünk" (1Jn 1:8).

b. A bûnösség örökletes vagy szerzett? Pál kijelentette: "Ádámban mindnyájan meghalnak" (1 Kor 15:22). Másutt megjegyezte: "Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bûn, és a bûn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).

A szív romlottsága az egész emberre hat. Jób ilyen értelemben kiáltott fel: "Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki" (Jób 14:4). "Ímé én vétekben fogantattam, és bûnben melengetett engem az anyám" (Zsolt 51:7) – mondta Dávid. Pál pedig megállapította: "a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten elõtt" (Róm 8:7-8). A megtérés elõtt a hívõk "természet szerint haragnak fiai" (Ef 2:3).

Noha már gyermekkorunkban bûnös magatartást alakítunk ki az utánzással, az elõbbi szövegek megerõsítik, hogy alapvetõ bûnösségünket örököljük. Az emberiség egyetemes bûnössége azt bizonyítja, hogy természet szerint a rosszra és nem a jóra hajlunk.

c. A bûnös magatartás megszüntetése. Sikerül-e az embereknek eltávolítani a bûnt az életükbõl és a társadalomból?

Kudarcra ítéltetett minden próbálkozás, ami arra irányul, hogy az ember saját erejébõl igazzá tegye életét. Krisztus szerint mindenki a bûn szolgája, aki már követett el bûnt. E rabszolgaságból pedig csak isteni erõ szabadíthat ki. De Krisztus bátorít: "Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (Jn 8:36). Csak akkor válhattok igazzá – mondta Krisztus – , ha "énbennem maradtok", mert "nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5).

Még Pál apostolnak sem sikerült önerõbõl igaz életet élnie. Ismerte Isten törvényének tökéletes mércéjét, mégis képtelen volt megfelelni annak. Erõfeszítéseire gondolva ezt írta: "Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyûlölök, azt cselekeszem." "Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok." Majd rámutatott, milyen hatást tett a bûn az életére: "Ha pedig én azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bûn." Kudarcai ellenére csodálattal adózott Isten tökéletes törvényének: "gyönyörködöm az Isten törvényében a belsõ ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bûn törvényének, mely van az én tagjaimban. Ó én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testébõl?" (Róm 7:15, 19, 20, 22-24).

Pál végül elismerte, hogy isteni erõre van szüksége a gyõzelemhez. Krisztus által félreállítja a test szerinti életet, és elkezdõdik a lélek szerinti új élete (Róm 7:25; 8:1).

Ez a lélekben való új élet az Isten átalakító ajándéka. Isten kegyelme által gyõzelemre jutunk mi, akik holtak voltunk vétkeink és bûneink miatt (Ef 2:1, 3, 8-10). A lelki újjászületés annyira átalakítja az életet (Jn 1:13; 3:5), hogy új teremtésrõl beszélhetünk. "A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17). Az új élet mégsem zárja ki a bûn elkövetésének lehetõségét (1Jn 2:1).

4. A fejlõdés és az ember bukása. A teremtéstõl kezdve Sátán sokakat megzavart azzal, hogy gyengítette az emberiség eredetérõl és az ember bukásáról szóló szentírási beszámolóba vetett hitet. A fejlõdést az emberiség "természetes" nézetének mondhatnánk, oly nézetnek, ami azon a feltételezésen alapszik, hogy az élet kialakulása a véletlen kezdethez vezethetõ vissza, az emberek pedig hosszú fejlõdési folyamat által az élet alacsonyabb rendû formáiból alakultak ki. Az erõsebb túlélése folyamatában a fejlõdés útján való növekedéssel érték el jelenlegi állapotukat. Még nem érték el a bennük rejlõ lehetõségek határait, tehát még mindig tart a fejlõdésük.

A keresztények egyre nagyobb számban fogadják el az isteni fejlõdést, aminek lényege, hogy Isten a fejlõdés felhasználásával hozta létre a Mózes elsõ könyve szerinti teremtést. Az isteni fejlõdés képviselõi nem szó szerint fogadják el Mózes elsõ könyvét, hanem allegóriának vagy hitregének tekintik.

a. Az emberrel és a fejlõdéssel kapcsolatos bibliai nézet. A teremtéstörténetet elfogadó keresztényeket az aggasztja, hogyan hat a fejlõdés elmélete a keresztény hitre. James Orr a következõt írta: "Ma a kereszténységnek nem a tantételek ellen irányuló, apránként érkezõ támadásokkal kell szembenéznie… hanem a világról alkotott, határozottan megfogalmazott hamis nézettel, ami állítólag tudományos alapokon nyugszik, és amit ügyesen építettek fel, védtek meg, ám alapgondolata a kereszténység rendszerének gyökerére sújt le."[8]

A Biblia elutasítja Mózes elsõ könyvének allegóriaként vagy hitregeként való magyarázatát. A Biblia írói 1Mózes 1-11. fejezetét valós történelemnek mondják. Ádám, Éva, a kígyó és Sátán a nagy küzdelem drámájának történelmi szereplõi (lásd Préd 7:29; Mt 19:4-5; Jn 8:44; Róm 5:12, 18-19; 2Kor 11:3; 1Tim 2:14; Jel 12:9).

b. A Golgota és a fejlõdés. A fejlõdés minden formában és alakban ellentmond a kereszténység alapjainak. Leonard Verduin állította: "A ‘bukásról’ szóló történet helyét a felemelkedésrõl szóló történet foglalta el".[9] A kereszténység és a fejlõdés szöges ellentétben áll egymással. Vagy az történt, hogy Isten a saját képére teremtette õsszüleinket, akik késõbb bûnbe estek, vagy nem. Ha nem ez történt, akkor mi értelme annak, hogy keresztények legyünk?

A fejlõdést a Golgota eseménye vonja a legmélyrehatóbban kétségbe. Ha nem történt meg a bukás, miért lenne szükségünk arra, hogy Krisztus meghaljon helyettünk? A halál – nemcsak általánosságban véve, hanem kifejezetten Krisztus értünk vállalt halála – azt hirdeti, hogy az emberiség helyzete nincs rendben. Magunkra hagyatva egyre mélyebbre süllyednénk, s végül az emberi faj teljesen megsemmisülne.

Reménységünk abban van, aki a kereszten függött. Egyedül az Õ halála tárja elénk a teljesebb, jobb, soha véget nem érõ élet lehetõségét. A Golgota azt hirdeti, hogy szükségünk van helyettesre, aki felszabadít.

c. A testetöltés és a fejlõdés. A teremtés vagy fejlõdés kérdésére talán akkor találjuk meg legjobban a választ, ha az emberiség teremtését a testetöltés nézõpontjából figyeljük. Isten teremtõi munkáját végezte, amikor a második Ádámot, Krisztust beléptette a történelembe. Ha Isten véghez tudta vinni ezt a páratlan csodát, akkor nem kérdéses, hogy képes volt megformázni az elsõ Ádámot is.

d. Nagykorúvá vált volna az ember? A fejlõdés tanának hirdetõi gyakorta hivatkoznak a tudománynak az elmúlt néhány évszázad során tapasztalható hihetetlenül nagyméretû fejlõdésére, amiben annak bizonyítékát látják, hogy az ember saját sorsának ura. A tudomány megadja neki mindazt, amire szüksége van, így ha elég idõ áll a rendelkezésére, meg fogja oldani a világ összes kérdését.

Ennek ellenére a technika messiási szerepét egyre nagyobb kétkedéssel figyelik, mivel az sodorta bolygónkat a pusztulás szélére. Az embernek egyáltalán nem sikerült leigáznia és uralma alatt tartania bûnös szívét. Ennek következtében a tudomány fejlõdése csak még veszélyesebbé tette a világot.

A kétkedés és a kétségbeesés filozófiáját egyre inkább érvényesnek tekintik. Ma üresen cseng a Sándor pápától származó mondás: "Az emberi szívben örökké ébred a remény". Jób jobban megközelítette a valós helyzetet: a napok "reménység nélkül tûnnek el" (Jób 7:6). Az ember világa már hanyatlik. Valakinek le kellett jönnie az emberi történelmen kívülrõl, hogy meghódítsa azt és új reménységet adjon.

Reménysugarak. Milyen nagy lett az emberiség romlása? A keresztnél emberek gyilkolták meg Teremtõjüket – a legszörnyûbb apagyilkosság! Isten mégsem hagyta reménytelenségben az embert!

Dávid arról gondolkodott el, milyen szerepet szánt Isten az embernek, amikor megteremtette. A zsoltárost elõször is lenyûgözte a világegyetem óriási volta, és akkor meglátta az emberiség igazi helyzetét. Az ember és Isten között fennálló kapcsolatról ezt mondta: "Kevéssel tetted õt kisebbé az Istennél, és dicsõséggel és tisztességgel megkoronáztad õt! Úrrá tetted õt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél" (Zsolt 8:6-7; Zsid 2:7).

A bukás dacára is megmaradt az emberi méltóság tudata. Az istenképûség megsérült, de nem múlt el nyomtalanul. Még mindig az ember az Isten képviselõje a földön, noha elbukott, erkölcseiben romlott, bûnös lett. Természete alacsonyabb rendû az isteni természetnél, mégis azt a nemes tisztet kapta Istentõl, hogy a földön a teremtett világ gazdájaként szolgáljon. Amikor Dávid ezt felismerte, a hála és a köszönet szava tört ki belõle: "Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön!" (Zsolt 8:10).

A kegyelem szövetsége

Az elsõ emberpár bûnössé lett törvényszegése miatt. Többé már nem képes ellenállni Sátánnak. Vajon megszabadulhat valahogy, vagy magára marad, hogy elpusztuljon? Van számára remény?

A bûnesetkor kötött szövetség. Mielõtt Isten ítéletet mondott az elbukott emberpár bûne felett, reménységet adott neki, bemutatva a kegyelem szövetségét. "Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az õ magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1Móz 3:15) – mondta Isten.

Isten üzenete azért jelentett bátorítást, mert kifejtette, hogy noha Sátánnak sikerült az emberiséget gonosz bûvkörébe kerítenie, végül mégis legyõzött lesz. Megköttetett a szövetség Isten és az emberiség között. Kegyelme által Isten elõször védõbástyát ígért a bûnnel szemben. Gyûlöletet támaszt a kígyó és az asszony – Sátán követõi és Isten népe között. Ez megtöri az ember kapcsolatát Sátánnal és utat nyit, hogy megújítsa kapcsolatát Istennel.

Évszázadokon át kellett tartania a háborúságnak Isten egyháza és Sátán között. A küzdelem Jézus Krisztus halálával ért tetõfokára, mert Õ a próféciában megnevezett asszony magva. Sátán vereséget szenvedett a Golgotán. A gonoszság atyja megmarta ugyan az asszony magvát, de végül vereséget szenvedett.

Mindazok, akik elfogadják az Isten által felajánlott kegyelmet, megismerik a bûnnel szembeni gyûlöletet. Éppen ez teszi õket sikeressé a Sátánnal folytatott csatájukban. Hit által õk is részesülnek a Megváltó Golgotán aratott diadalában.

A teremtés elõtt létrehozott szövetség. Isten nem a bûneset után hozta létre a kegyelem szövetségét. A Szentírás rámutat, a Szentháromság tagjai már a teremtés elõtt szövetséget kötöttek egymással, hogy megmentik az emberiséget, ha bûnbe esne. Pál leírja, hogy Isten "õbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése elõtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk elõtte szeretetben. Elõre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsõséges kegyelmét" (Ef 1:4-6 – új prot. ford.; vö. 2Tim 1:9). Krisztus engesztelõ áldozatáról szólva Péter a következõt mondta: "Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása elõtt" (1Pt 1:20).

A szövetség megingathatatlan alapra, Isten ígéretére és fogadalmára épült (Zsid 6:17-18). Jézus Krisztus lett a szövetség kezese (Zsid 7:22). Kezes az, aki magára vállalja valaki más adósságát vagy kötelezettségét, ha az a személy nem tudja azt megfizetni. Krisztus kezessége tehát azt jelenti, amennyiben az emberiség bûnbe esik, Õ vállalja a büntetést helyettük. Megfizeti az árat megváltásukért, engesztelést szerez bûneikért, eleget tesz Isten megszegett törvénye követelésének. Egyetlen ember vagy angyal sem lett volna képes ezt a felelõsséget magára venni. Egyedül Krisztus, a Teremtõ, az emberiség képviselõje, Feje vállalhatta e felelõsséget (Róm 5:12-21; 1Kor 15:22).

Az Isten Fia nemcsak a szövetség kezese, hanem Õ a közbenjáró és a végrehajtó is. Szerepének ezt az oldalát mutatja be, amikor testet öltött Fiúként beszél küldetésérõl. "Azért szállottam le a mennybõl, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 6:38; vö. 5:30, 43) – mondta. Az Atyának az az akarata, hogy "mindaz, aki látja a Fiút és hisz õbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon" (Jn 6:40). "Az pedig az örök élet – mondta -, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17:3). Szolgálata végén bizonyságot tett arról, hogy az Atya akaratát hajtotta végre: "Én dicsõítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt" (Jn 17:4).

A kereszten Jézus teljesítette, amit megfogadott, hogy az emberiség kezeseként lép fel a szövetségben. Amikor felkiáltott: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) – jelezte, hogy befejezte küldetését. Saját életével fizette meg a törvényének megszegése miatt szükségessé vált büntetést, és ezzel biztosította a bûnüket megbánó emberek üdvösségét. Abban a pillanatban Krisztus vére törvényerõre emelte a kegyelem szövetségét. A bûnbánó bûnösöket Isten fiaivá és leányaivá fogadja, ha hisznek Krisztus engesztelõ vérében, és így az örök élet örököseivé válnak.

A kegyelem szövetsége szemlélteti Istennek az emberiség iránti végtelen szeretetét. Ezt a szövetséget ugyan már a teremtés elõtt létrehozta, de csak a bûneset után mutatta be. Isten és az emberiség bizonyos értelemben ekkor társakká váltak.

A szövetség megújítása. Sajnálatos módon az emberek az özönvíz elõtt és után is elutasították a kegyelem szövetségének nagyszerû ajánlatát (1Móz 6:1-8; 11:1-9). Amikor Isten újból szövetséget ajánlott, ezt Ábrahám által tette. Ismét megerõsítette a megváltás ígéretét: "Megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek" (1Móz 22:18; vö. 12:3; 18:18).

A Szentírás Ábrahámnak fõként a szövetség feltételei iránti hûségére világít rá. Ábrahám hitt Istenben, "és tulajdoníttatik az õnéki igazságul" (1Móz 15:6). A szövetség megerõsíti Isten törvényének tekintélyét. Az is mutatja ezt, hogy Ábrahám Isten kegyelme alapján részesült a szövetségi áldásban, ami azért az engedelmeségétõl is függött (1Móz 17:1; 26:5).

Ábrahámról, hitére való tekintettel ezt mondja a Biblia: "Atyja. mindazoknak, akik. hisznek" (Róm 4:11). Õ az engedelmességben megmutatkozó hit általi megigazulás Isten által elfogadott példája (Róm 4:2-3; Jak 2:23-24). A kegyelem szövetsége nem árasztja önmagától áldásait Ábrahám természetes leszármazottaira, hanem csak azokra, akik követik Ábrahám hitének példáját. "Akik hitbõl vannak, azok az Ábrahám fiai" (Gal 3:7). A földön minden ember részesülhet az üdvösség szövetségi ígéreteiben, aki eleget tesz ennek a feltételnek: "Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök" (Gal 3:29). Isten oldaláról nézve a Sínainál megkötött szövetség (amit az elsõ szövetségnek is neveznek) az Ábrahámmal kötött kegyelmi szövetség megújítása volt (Zsid 9:1). Izrael azonban kiforgatta azt eredeti mivoltából és cselekedeteken alapuló szövetséggé tette (Gal 4:22-31).

Az új szövetség. Késõbbi igehelyek beszélnek "új vagy jobb szövetség"-rõl.[10] Nem azért van ez így, mintha az örök szövetség megváltozott volna, hanem mert (1) Izrael hitetlensége következtében Isten örök szövetségét a cselekedetek rendszerévé alacsonyították; (2) kapcsolatba hozták Isten szeretetének Jézus Krisztus testetöltésében, életében, halálában, feltámadásában és közbenjárásában megmutatkozó új kinyilatkoztatásával (vö. Zsid 8:6-13); és (3) csak a kereszten erõsítette meg Krisztus vére e szövetséget (Dán 9:27; Lk 22:20; Róm 15:8; Zsid 9:11-22).[11]

Óriási jelentõségû, amit e szövetség kínál azoknak, akik elfogadják. Isten kegyelme által bûneik bocsánatát ígéri nekik. Felajánlja, hogy a Szentlélek szívükbe írja a Tízparancsolatot, a bûnbánó bûnösökben pedig újból kirajzolja Alkotójuk képét (Jer 31:33). Az új szövetség és az újjászületés tapasztalata által a hívõ Krisztus igazságában és a hit általi megigazulásban részesül.

A szív megújulásával az ember annyira átalakul, hogy a Lélek gyümölcseit termi: "szeretet, öröm, békesség, béketûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség" (Gal 5:22). Krisztus üdvözítõ kegyelmének erejével úgy élhet, ahogy Krisztus élt, nap mint nap örvendve azoknak a dolgoknak, melyek kedvesek Istennek (Jn 8:29). Az elbukott emberiség egyetlen reménye az, ha elfogadja Isten hívását, hogy lépjen vele szövetségre a kegyelem szövetségében. Jézus Krisztusba vetett hit által valóság lehet számunkra ez a kapcsolat, ami biztosítja, hogy gyermekévé fogad Isten és Krisztussal együtt országa örökösévé tesz.

Isten mindenkinek a Teremtõje. A Szentírásban kinyilatkoztatta teremtõ munkájának hiteles történetét. Hat nap alatt alkotta az Úr a mennyet, a földet és minden földi élõlényt, a hét hetedik napján megpihent. Ezt a napot – a szombatot – tette teremtõi munkája örök emlékezetéül. Az elsõ emberpár, mint a teremtés koronája Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nékik adatott a föld feletti uralom és az õ felelõsségük volt, hogy vigyázzanak rá. Amikor a teremtés befejezõdött, Isten dicsõsége kijelentette: "Ímé igen jó". (Hitelvek – 6)

A Biblia beszámolója egészen egyszerû. Isten teremtõi parancsára azonnal elõállt az ég, a föld, a tenger és minden, ami azokban van (lásd: 2Móz 20:11). Mindössze hat nap kellett ahhoz a változáshoz, ami "a kietlen és puszta" földet teljesen kifejlett állatokkal és növényekkel bõvölködõ, káprázatosan szép bolygóvá tette. Bolygónkat Isten világos, tiszta, ragyogó színekkel, formákkal és illatokkal díszítete, csodálatos ízléssel, a részletek és feladatok pontosságával állította össze.

Azután Isten "megnyugovék" – megállt, hogy ünnepeljen, élvezze munkája gyümölcsét. E hat nap szépségének és fenségének emléke mindörökké emlékezetes marad azért, mert akkor megpihent. Vessünk egy rövid pillantást a kezdetekrõl szóló bibliai beszámolóra!

"Kezdetben teremté Isten az eget és a földet" (1Móz 1:1). A földet víz és sötétség borította. Az elsõ nap Isten különválasztotta a világosságot a sötétségtõl, a világosságot "nappal"-nak, a sötétséget "éjszakának" nevezte.

A második napon elválasztotta a vizeket – különválasztotta az atmoszférát a földhöz tartozó víztõl – megteremtve ezáltal az élet feltételét.

A harmadik napon Isten egy helyre gyûjtötte a vizet, kialakítva a tengert és a szárazföldet. Ezután felöltöztette a csupasz vízpartokat, dombokat és völgyeket: "Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az õ neme szerint, és gyümölcstermõ fát, amelynek gyümölcsében mag van az õ neme szerint" (1Móz 1:12).

A negyedik napon teremtette a napot, a holdat és a csillagokat, hogy "legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendõknek." A nap nappal, a hold éjjel "uralkodik" (1Móz 1:14-16).

A madarakat és a vízi állatokat Isten az ötödik napon teremtette, "az õ nemük szerint" (1Móz 1:21) – ez arra utal, hogy az általa teremtett állatok saját fajtájuk szerint folyamatosan szaporodnak.

A hatodik napon hozta létre az állati élet magasabb formáit. Szólt: "Hozzon a föld élõ állatokat nemök szerint: barmokat, csúszómászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint" (1Móz 1:24).

Majd pedig, a teremtés mûvének koronájaként megteremtette az embert "az Õ képére, Isten képére teremté õt: férfiúvá és asszonnyá teremté õket" (1Móz 1:27). "És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó" (1Móz 1:31).

Isten teremtõ szava

"Az Úr szavára lettek az egek – írta a zsoltáros -, és szájának leheletére minden seregök" (Zsolt 33:6). Hogyan hatott ez a teremtõ szó?

A teremtõ ige és a már meglévõ anyag. Mózes szavai: "Monda Isten" vezetik be a teremtés hat napjának fenséges eseményeit kiváltó isteni parancsot (1Móz 1:3, 6, 9, 11, 14, 20, 24). Minden parancs teremtõ energiával feltöltve hangzott el, a "kietlen és puszta" földet paradicsommá változtatva. "Õ szólt, és meglett, Õ parancsolt és elõállott" (Zsolt 33:9). A világ valóban "Isten beszéde által teremtetett" (Zsid 11:3).

A teremtõ szó nem függött már meglévõ anyagtól (ex nihilo): "Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elõ" (Zsid 11:3). Bizonyos alkalmakkor ugyan Isten felhasznált korábban létezõ anyagot – Ádámot és a nagytestû állatokat a föld porából formálta, Évát pedig Ádám oldalbordájából (1 Móz 2:7, 19, 22) – de végsõ soron Isten teremtett minden anyagot.

A teremtés története

Sok kérdést vetettek már fel 1Mózes teremtési történetével kapcsolatban. A Biblia elsõ könyvében szereplõ két teremtési leírás vajon ellentmond egymásnak vagy pedig összecsengenek? A teremtés napjait szó szerint kell érteni vagy hatalmas idõszakokat jelölnek? Valóban mindössze 6000 éve teremtette Isten az egeket – a napot, a holdat és a csillagokat?

A teremtés története. A Biblia két feljegyzése a teremtés történetérõl – az egyik 1Mózes 1:1-2:3, a másik pedig 2:4-25 – összhangban áll egymással.

Az elsõ beszámoló idõrendi sorrendben beszéli el minden dolog teremtését.A második beszámoló a következõ szavakkal kezdõdik: "Ez az égnek és a földnek eredete…", amihez hasonló kifejezésekkel vezeti be 1Mózes a családi történeteket (vö. 1Móz 5:1; 6:9; 10:1). Ez a leírás az ember helyét határozza meg a teremtett világban. Nem szigorúan idõrendi, inkább arra mutat rá: minden mással az volt Isten célja, hogy az embernek megfelelõ környezetet teremtsen.[1] Az elsõ beszámolónál több részletet közöl Ádám és Éva valamint az Édenkert környezetének megteremtésérõl. Ezenkívül tájékoztatást ad az ember természetérõl és az isteni uralomról. E két teremtési beszámoló csak akkor van összhangban a Szentírás többi részével, ha valóságosnak és történelmileg hitelesnek fogadjuk el.

A teremtés napjai. A Biblia két teremtési történetének napjai valóságos 24 órás idõszakokat jelölnek. Jellemzõ a következõ kifejezés arra, hogy Isten ószövetségi népe hogyan mérte az idõt: "este és reggel" (1Móz 1:5, 8, 13, 19, 23, 31), ami egy-egy napot jelölt – estével vagy naplementével kezdõdõen (lásd: 3Móz 23:32; 5Móz 16:6). Semmi sem igazolná, ha azt mondanánk, hogy ez a kifejezés valóságos napot jelölt Mózes harmadik könyvében, Mózes elsõ könyvében pedig több ezer vagy több millió évet.

1 Mózes 1-ben a napnak fordított héber szó a jóm. Amikor a jómma határozott szám jár együtt, mindig valóságos 24 órás napot jelent (pl. 1Móz 7:11; 2Móz 16:1) – ez újabb utalás arra, hogy a teremtési beszámoló szó szerinti 24 órás napokat említ.

A Tízparancsolat is bizonyítja, hogy Mózes teremtési beszámolójában valóságos napokról van szó. A negyedik parancsolatban ezt mondja Isten: "Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja; semmi dolgot se tégy azon… Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt" (2Móz 20:8-11).

Isten újból elmondja röviden a teremtési történetet. Minden nap (jóm) teremtõ munkával telt el, és a teremtés hetének a szombat volt a csúcspontja. A 24 órás szombatnap tehát a teremtés valóságos hetének állít emléket. Értelmetlen volna a negyedik parancsolat, ha a teremtés napjai korszakokra nyúlnának.[2]

Akik 2 Pt 3:8-at idézve – "Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendõ" – próbálják bizonyítani, hogy a teremtés napjai nem valóságos 24 órás napok voltak, de megfeledkeznek arról a tényrõl, hogy ugyanez a vers így fejezõdik be: "és ezer esztendõ mint egy nap". Isten szavának hitelességét kérdõjelezik meg azok, akik a teremtés napjain ezer éveket vagy több millió sõt milliárd évet értenek – és éppen azt teszik, amire a kígyó kísértette Évát.

Mit jelent az "egek"? Vannak, akiket – teljesen érthetõ módon – zavarba ejtenek azok a versek, amelyekben az áll, hogy Isten megteremtette "az eget és a földet" (1Móz 1:1; vö. 2:1; 2Móz 20:11), majd pedig megalkotta a napot, a holdat és a csillagokat a teremtés hetének negyedik napján, 6000 évvel ezelõtt (1Móz 1:14-19). Akkor jött volna létre minden égitest?

Isten nem a teremtési hét során hozta létre az egeket – ami öröktõl fogva a lakóhelye. 1Mózes 1. és 2. fejezetében szereplõ "egek" minden bizonnyal napunkra és naprendszerünkre vonatkozik.

Nagyon is valószínû, hogy Krisztus nem elsõként, inkább utoljára teremtette a Földet. A Biblia képet mutat be arról, hogy Isten fiai – feltehetõleg az el nem bukott világok Ádámjai – Isten elé járultak a világegyetem egy távoli pontján (Jób 1:6-12). Az ûrkutatások során eddig nem fedeztek fel más lakott bolygókat. Ezek minden bizonnyal az ûr igen távoli részén lehetnek – jóval túl a bûntõl szennyezett naprendszerünk körén, ami a bûn fertõzése miatt lett elkülönítve.

A teremtés Istene

Milyen Isten a Teremtõnk? Vajon a végtelen Isten érdeklõdést tanúsít irántunk – világegyeteme egy eldugott zugának parányi porszemei iránt? A Föld megteremtése után még nagyobb és még jobb dolgokkal folytatta a teremtést?

Gondviselõ Isten. A Biblia teremtési története Istenrõl szól elõször, majd azután tér rá az emberekre. Ez arra utal, hogy Isten az ég és a föld megteremtésével tökéletes környezetet akart létrehozni az emberiségnek. Az ember – a férfi és a nõ – Isten ragyogó mestermûve volt.

E leírás gondos tervezõnek mutatja be Istent, aki törõdik teremtményeivel. Kertet ültetett az embernek és feladatául adta, hogy mûvelje azt. Olyannak teremtette az embert, hogy kapcsolatot tudjon vele tartani. Nem erõszakkal kikényszerített, természetellenes kapcsolatot akart – a választás szabadságával teremtette meg õt, úgy, hogy képes legyen szeretni és szolgálni Õt.
 
Ki volt a teremtõ Isten? A Szentháromság minden személye részt vett a teremtés munkájában (1Móz 1:2, 26). Az aktív teremtõ mégis Isten Fia, az öröktõl fogva Krisztus volt. A teremtési történet bevezetõjében Mózes a következõt írta: "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet". Ezeket a szavakat idézve János pontosan meghatározza Krisztus szerepét a teremtésben: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige… Minden õáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett" (Jn 1:1-3). Késõbb pedig, még ugyanebben a szakaszban János teljesen világossá teszi, hogy kirõl is ír: "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). Jézus volt a Teremtõ, aki szavával hozta létre a Földet (lásd: Ef 3:9; Zsid 1:2).

Isten szeretetének bemutatása. Milyen mélységes Isten szeretete! Amikor Krisztus szeretõ gonddal térdelt Ádám fölött, hogy megformázza az elsõ ember kezét, tudnia kellett: egy nap majd emberi kezek bántalmazzák és feszítik keresztre. Bizonyos értelemben a teremtés és a kereszt összekapcsolódik, mert Krisztus, a Teremtõ "megöletett a világ alapítása óta" (Jel 13:8). Nem térítette el a teremtés munkájától az sem, hogy Isten lévén elõre tudta,[3] mi következik majd. A Golgota vészterhes fellegei árnyában Krisztus az élet leheletét lehelte Ádám orrába, miközben tisztában volt azzal, hogy ez a teremtõi tette fosztja majd meg Õt magát az élet leheletétõl. A teremtés alapja a felfoghatatlan szeretet.

A teremtés célja

A szeretet indokolja Isten minden tettét, mert Isten szeretet (1Jn 4:8). Nemcsak azért teremtett bennünket, hogy mi szerethessük Õt, hanem hogy Õ is szerethessen bennünket. Szeretete késztette arra, hogy a teremtés által egyik legnagyobb adományával – az élettel – ajándékozzon meg. Utal arra a Biblia, hogy mi a célja Istennek a világegyetemmel és lakóival?

Isten dicsõségének bemutatása. Isten teremtményei által mutatja be dicsõségét: "Az egek beszélik Isten dicsõségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható: szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az õ mondásuk" (Zsolt 19:2-5).

Miért van szükség Isten dicsõségének ilyen széles körû bemutatására? A természett bizonyságot tesz Istenrõl. Istennek az a szándéka, hogy teremtményei a Teremtõre irányítsák mindenki figyelmét. "Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az õ örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétõl fogva az õ alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy õk menthetetlenek" (Róm 1:20) – írja Pál.

Amint Isten a természet dolgai által magához vonz bennünket, egyre többet tudunk meg tulajdonságairól, olyan tulajdonságokról, melyeket a magunk életében is kialakíthatunk. Isten jellemének tükrözésével pedig dicsõséget adunk neki, betöltve a célt, amiért teremttettünk.

A világ benépesítése. A Teremtõnek nem az volt a szándéka, hogy a Föld magányos, üres bolygó legyen, hanem azt akarta, hogy benépesítsék (Ésa 45:18). Amikor az elsõ ember úgy érezte, hogy társra volna szüksége, Isten megteremtette az asszonyt (1Móz 2:20; 1Kor 11:9). Így hozta létre a házasság intézményét (1Móz 2:22-25). A Teremtõ nemcsak az új teremtett világ feletti uralommal ajándékozta meg õket, hanem e szavaival: "Szaporodjatok és sokasodjatok" (1Móz 1:28) abban a kiváltságban is részesítette õket, hogy õk is részt vehetnek a teremtésben.

A teremtés jelentõsége

Az emberek hajlanak arra, hogy figyelmen kívül hagyják a teremtés tanát. "Kit érdekel – mondják -, hogyan teremtette Isten a Földet?! Csak azt kell tudnunk, hogyan juthatunk a mennybe!" Pedig az Isten teremtõi voltáról szóló tanítás "a keresztény és biblikus teológiai gondolkodás megkerülhetetlen alapja".[4] Számos alapvetõ bibliai elv az isteni teremtésben gyökerezik.[5] Valójában ha tudjuk, hogyan teremtette Isten "az eget és a földet", az végül is hozzásegíthet a Jelenések könyve írója, János által látott új ég és új föld felé vezetõ út megtalálásához. Mi minden következik tehát a teremtés tanából?

A bálványimádás ellenszere. Istent teremtõi volta különbözteti meg minden más istentõl (1Krón 16:24-27; Zsolt 96:5-6; Ésa 40:18-26; 42:5-9; 44). Azt az Istent kell imádnunk, aki teremtett minket, és nem azokat, amiket mi alkottunk. Teremtõi érdemeire való tekintettel megilleti teljes szövetséges hûségünk. Bálványimádás minden olyan kapcsolat, ami megzavarja ezt a szövetséges viszonyt, és így Isten ítélete alá esik. Tehát a Teremtõ iránti hûségünk élet-halál kérdés.

Az igazi istentisztelet alapja. Istentiszteletünknek az az alapja, hogy Õ a Teremtõnk, mi pedig a teremtményei vagyunk (Zsolt 95:6). Ennek fontosságára utal, hogy ez a gondolat szerepel abban a felhívásban, ami Krisztus visszatérése elõtt a Föld minden lakójának szól: "Imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:7).

A szombat a teremtés emlékünnepe. Isten azért rendelte el a hetedik nap, a szombat megünneplését, hogy hetente emlékeztessen: teremtményei vagyunk. A szombat a kegyelem ajándéka volt, ami nem a mi tetteinkrõl, hanem Istenéirõl szól. Különleges áldásban részesítette ezt a napot és megszentelte, mert azt akarta, sohse felejtsük el: a munka mellett az élet részét kell képeznie a Teremtõvel való közösségnek, a nyugalomnak és Isten bámulatra méltó teremtményei ünneplésének (1Móz 2:2-3). Ennek fontosságát hangsúlyozandó, a teremtés örök jeleként és jelképeként a Teremtõ az erkölcsi törvény szívébe helyezte azt a parancsot, hogy ne feledkezzünk el teremtõ hatalma szent emlékünnepérõl (2Móz 20:8-11; 31:13-17; Ez 20:20; lásd: 19. fejezet).

A házasság Istentõl származó intézmény. A teremtés hete során vezette be Isten a házasságot mint isteni intézményt. Szándéka szerint ez a két ember közötti szent egység felbonthatatlan: a férfi "ragaszkodik feleségéhez", és "lesznek ketten egy testté" (1Móz 2:24; lásd: Mk 10:9; és e könyv 22. fejezetét).

Az igazi önértékelés alapja. A teremtési történetben az áll, hogy Isten a saját képére formált bennünket. Ebben rejlik az ember igazi értéke. Ez a gondolat nem ad helyet önmagunk lebecsülésének. Valóban egyedülálló helyet kaptunk a teremtésben azzal a rendkívüli kiváltsággal, hogy állandó kapcsolatban lehetünk a Teremtõvel és egyre inkább hasonlóvá válhatunk hozzá.

Az igazi közösség alapja. Isten az Atyánk a teremtés jogán (Mal 2:10), amibõl következik az egész emberiség testvérisége. Õ az Atyánk, mi pedig a gyermekei vagyunk. Isten képére teremttettünk mindannyian, nemtõl, fajtól, mûveltségtõl vagy pozíciótól függetlenül. Ha az emberek megértenék és alkalmaznák ezt az elvet, azzal kiküszöbölhetõ lenne a fajgyûlölet, a fanatizmus és a diszkrimináció minden formája.

Sáfárság. Isten teremtett bennünket, ezért az Õ tulajdonát képezzük. Ebbõl az következik, szent felelõsségünk hûségesen gazdálkodni fizikai, szellemi és lelki képességeinkkel. Kifejezett háládatlanság, ha cselekedeteinkben a Teremtõtõl teljesen függetlenítjük magunkat (lásd: 20. fejezet).

Felelõsséggel tartozunk környezetünkért. A teremtéskor Isten az elsõ férfit és asszonyt kertbe helyezte (1Móz 2:8). Meghagyta nekik, mûveljék a földet és hajtsák uralmuk alá az állatokat (1Móz 1:28). Ez arra utal, hogy Istentõl kapott felelõsségünk védeni környezetünket.

A kétkezi munka méltósága. A Teremtõ azt kérte Ádámtól: "mívelje és õrizze" az Éden kertjét (1Móz 2:15). A kétkezi munka méltóságáról tanúskodik az is, hogy Isten ezt a hasznos foglalatosságot adta az embernek a tökéletes világban.

A világegyetem értéke. A teremtés minden fokán Isten azt mondta, amit alkotott, az "jó" (1Móz 1:10, 12, 17, 21, 25), amikor pedig befejezte a teremtést, kijelentette, az egész "igen jó" (1Móz 1:31). A teremtett anyag tehát lényegében nem rossz, hanem jó.

A borúlátás, a magányosság és a céltalanság ellenszere. A teremtési történet arra mutat rá, hogy Isten mindent bizonyos céllal teremtett, és a dolgok nem a fejlõdés véletlenszerû láncolatai nyomán alakultak ki. A Teremtõnek az volt a szándéka, hogy az emberiség örökké kapcsolatban legyen vele. Ha megértjük, hogy Isten céllal teremtett bennünket, akkor az élet tartalmassá és gazdaggá válik, szertefoszlik az a fájdalmas üresség és elégedetlenség, amirõl oly sokan beszélnek, mert Isten szeretete lép azok helyébe.

Isten törvényének szentsége. Isten törvénye létezett már a bûneset elõtt. Az emberek el nem bukott állapotukban alávetették magukat annak. Az volt Isten szándéka a törvénnyel, hogy óvjon az önpusztítástól, bemutassa a szabadság határait (1Móz 2:17), õrizze Isten országa polgárainak boldogságát és békéjét (1Móz 3:22-24; lásd: 18. fejezet).

Az élet szentsége. Az élet Teremtõje továbbra is részt vesz az emberi élet kialakításában, szentté téve ezáltal az életet. Dávid magasztalja Istent, mert része volt az õ születésében is: "Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél… Nem volt elrejtve elõtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva" (Zsolt 139:13-16). Ésaiásnál az Úr úgy utal magára, mint aki "Alkotód anyád méhétõl fogva" (Ésa 44:24). Az élet Isten ajándéka, ezért tiszteletben kell tartanunk, sõt erkölcsi kötelességünk vigyázni rá.

Isten teremtõi munkájának folytatása

Befejezte volna már Isten a teremtést? A teremtési beszámoló ezzel a mondattal zárul: "Elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege" (1Móz 2:1). Az Újszövetség megerõsíti, hogy Isten "a világ megalapításától kezdve bevégezte" a teremtést (Zsid 4:3). Azt jelentené ez, hogy már nem hat Krisztus teremtõ energiája? Ellenkezõleg! A teremtõ ige továbbra is hat, különféle útonmódon.

1. Krisztus és teremtõ szava. A teremtés után 4000 évvel egy római százados így szólt Krisztushoz: "Csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám" (Mt 8:8). Jézus pedig éppen úgy, mint a teremtéskor tette, szólt – és a szolga meggyógyult. Jézus földi szolgálata során az a teremtõ erõ, mely életet vitt Ádám élettelen testébe, feltámasztotta a halottakat és új életre keltette azokat a szenvedõket, akik segítségért folyamodtak hozzá.

2. A teremtõ ige ma. Sem a mi világunkat, sem a világegyetemet nem önmagukban meglévõ erõ tartja mûködésben, hanem a Teremtõ Isten õrzi és tartja fenn. Õ az, "aki beborítja az eget felhõivel, esõt készít a föld számára, és füvet sarjaszt a hegyeken; aki megadja táplálékát a baromnak, a holló-fiaknak, amelyek kárognak" (Zsolt 147:8-9; vö. Jób 26:7-14). Szavával tart fenn mindent, és "minden Õbenne áll fenn" (Kol 1:17; vö. Zsid 1:3).

Testünk minden egyes sejtjének mûködése Istentõl függ. Minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás, minden alkalom, amikor szemünkkel pislogunk, a szeretõ Teremtõ gondoskodásáról árulkodik. "Õbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17:28).

Isten teremtõi hatalma nemcsak a teremtésben mûködött, hanem a megváltásban és a helyreállításban is. Isten újjáteremti az emberek szívét (Ésa 44:21-28; Zsolt 51:10). "Az Õ alkotása vagyunk – mondta Pál -, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre" (Ef 2:10). "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az" (2Kor 5:17). A világûrt a megszámlálhatatlanul sok csillagrendszerrel benépesítõ Isten ma is használja teremtõi hatalmát, hogy akár a legmélyebbre süllyedt bûnöst is újjáteremtse saját képére.

Ez a megváltó, helyreállító erõ nem korlátozódik csupán arra, hogy csak megváltoztassa az emberi életet. Ugyanaz a hatalom, amely egykor megteremtette az eget és a földet, a végítélet után újjá is fogja tenni – új és fenséges teremtést, új eget és új földet alkotva belõlük (Ésa 65:17-19; Jelenések 21, 22).

Teremtés és megváltás

Tehát Jézus Krisztusban találkozik a teremtés és a megváltás. Hihetetlen világegyetemet és tökéletes világot teremtett. A teremtés és a megváltás közötti párhuzam és ellentét egyaránt fontos.

A teremtés idõtartama. A teremtéskor Krisztus szólt, és parancsa azonnal teljesült. A teremtés munkája Krisztus erõvel teljes szava hatására ment végbe, nem pedig az egyik formából a másikba történõ átalakulások rendkívül hosszú idõszakai által. Krisztus hat nap alatt teremtett meg mindent. De miért is kellett hozzá hat nap? Vajon nem lett volna elég, ha csak egyszer szól, és ezzel egy szempillantás alatt létrehoz mindent?

Talán örömét lelte abban a hat napban, amíg bolygónk kialakult. Esetleg ezt a "hosszabb" idõt azzal magyarázhatjuk, hogy minden teremtett dologban külön értéket látott, vagy talán a hét napos héttel példát akart adni a munka és a pihenés körforgására, amit az ember számára eltervezett.

Az üdvösséget viszont nemcsak szavával szerzi meg. Az ember megmentésének folyamata évezredeken ível át, amibe beletartozik a régi és az új szövetség, Krisztus harminchárom és fél éves földi élete és az azután következõ, közel 2000 éves menynyei közbenjárása. Roppant hosszú idõ – a Szentírás idõrendje szerint mintegy 6000 év a teremtés óta -, és az emberek még mindig nem tértek vissza az Édenkertbe.

A teremtéshez és az újjáteremtéshez szükséges idõben mutatkozó nagy különbség is arról tanúskodik, hogy Isten tettei mindig az emberiség javát szolgálják. A teremtés rövid ideje azt tükrözi, hogy kifejlett embert hozott létre, aki élvezheti teremtett világát. A szeretõ Isten jellemével ellentétben állt volna, ha a teremtés befejezését a hosszú idõszakokon át tartó fokozatos fejlõdés folyamatával késlelteti. Az újjáteremtésre adott idõ pedig arra mutat, hogy szeretetébõl fakadóan Isten a lehetõ legtöbb embert meg akarja menteni (2Pt 3:9).

Krisztus teremtõ munkája. Édenben Krisztus kimondta a teremtõ igét. Betlehemben "az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14) – maga a Teremtõ is a teremtett világ részévé vált. Milyen mélységes leereszkedés! Azt senki nem láthatta, amikor Krisztus a világot megteremtette, viszont sokan szemtanúi lehettek, amint hatalmával megnyitotta a vak szemét (Jn 9:6-7), a néma száját (Mt 9:32-33), meggyógyította a leprásokat (Mt 8:2-3) és életre keltette a halottakat (Jn 11:14-45).

Krisztus második Ádámként, az emberiség új kezdeteként jött el (Róma 5). Édenben Õ adta az embernek az élet fáját, az ember pedig fára feszítette Õt a Golgotán. A Paradicsomban az Isten képére teremtett ember magasan állt, a Golgotán az Ember ernyedten függött, mint egy bûnözõ. A teremtési hét péntekén és a keresztre feszítés péntekén is elhangzott: "Elvégeztetett!" – a teremtõ munka befejezését jelölve (1Móz 2:2; Jn 19:30). Az egyiket Krisztus Istenként, a másikat emberként tette, az egyiket hatalmas erõvel, a másikat emberi szenvedés által; az egyiket meghatározott idõre, a másikat az egész örökkévalóságra; az egyiket az elbukás lehetõségével, a másikat Sátán fölötti diadallal.

Krisztus tökéletes isteni keze adott elõször életet az embernek, és átszegzett keze ad majd örök életet neki. Mert nem csak megteremtette, hanem újjá is teremtheti az embert. Mindkét teremtés egyaránt Krisztus mûve – egyik sem természetes fejlõdés eredménye.

Isten a saját képére teremtett bennünket, és arra szólít fel, adjunk dicsõséget neki. A teremtés koronájaként Isten arra hív mindannyiunkat: lépjünk kapcsolatba vele, naponta igényeljük Krisztus újjáteremtõ erejét, hogy még teljesebben tükrözhessük képét Isten dicsõségére.