Alfréd legnagyobb szórakozása a gyújtogatás volt. Édesanyja hiába figyelmeztette a tűz veszélyes voltára. Zsebe mindig tele volt gyufásdobozokkal, melyekben ép fejű gyufák lapultak. Még a szomszédasszony sütÅ‘kemencéjének tetején is égett gyufaszálak éktelenkedtek. A tetÅ‘, az Å‘k nagy meggyfájuk lombja alá nyúlt be, ahol Å‘ nyaralni szokott. Ide ült fel minden alkalommal, amikor a zaj elÅ‘l menekült. Senki sem tudta, hogy a fán elhelyezett fészkében gyufákat tartogat. A szomszédasszony vette észre egy alkalommal, mikor erÅ‘s gyufafüst szagra lett figyelmes. Figyelmeztette Alfrédet Å‘ is, és szülei is, hogy rossz következményei lehetnek az ilyen játéknak. A fiú csak nem hagyott szenvedélyébÅ‘l.

Egy tavaszi napon történt, mikor nagyszülei a ház melletti kertben kukoricát vetettek.

Alfréd egyedül maradt az udvaron. Még kicsi volt. Nem járt iskolába. Szülei munkában voltak. Nagyszülei nem vették észre, hogy Å‘ elÅ‘re ment a kertbÅ‘l. Az emeletes tyúkól, kóré zsuppokkal volt körülvéve, hogy meleget biztosítson a hideg, téli idÅ‘szakban. A szép napsütéses idÅ‘ a kórézsuppokat jól kiszárította, és nagymama ezekkel szokott  tüzet gyújtani a sütÅ‘kemencében. Ezért nem is hordták el innen. A lecsüngÅ‘, száraz lapi nagyon vonzó volt Alfréd számára.

Elvette a sütÅ‘kemence ajtója mellett levÅ‘ széket, felállott rá, és megpróbálta meggyújtani a lecsüngÅ‘ lapit. Sikerült. Eleinte csak félig égtek le és kialudtak. Olyanok voltak mint a csillagszórók. Kigyúltak, aztán kialudtak. Gondolta, hogy minden lapit kipróbál, hogy ég-e? Égett igazán. Kis idÅ‘vel késÅ‘bb már vígan ropogott a száraz kóré. Mind több és több ropogás volt hallható. Mikor a kórék mind ropogósabban égtek, és már lángba borult a tyúkól teteje, Alfréd megijedt. A tűz gyorsan terjedt a száraz kóréban. Ilyen nagy méretű tűzre nem gondolt. Már nem kellett újabb gyufát gyújtani a következÅ‘ lapinak. Veszélyeztette a tyúkól és a sütÅ‘kemence gerendázatát is. Úgy nézett ki, hogy minden meggyúl. Ijedtében Alfréd elszaladt otthonról.

Megdermedtek a nagyszülÅ‘k, mikor látták a szomszédot rohanni feléjük, vederrel a kezében és kiabálva: Tűz! Tűz!

Rohantak elÅ‘ Å‘k is oltani a tüzet. Hála a jó Istennek, sikerült leoltani. A sütÅ‘kemencétÅ‘l nem messze volt egy nagy fenekes gyűrű tele esÅ‘vízzel. Ez megkönnyítette munkájukat. Mikor a tüzet leoltották, keresték a tettest. A tettes már nem volt az udvarban. Messze a háztól, egyik barátjánál gondtalanul játszott.

Mikor édesapja hazajött és hallott a történtekrÅ‘l, egyenesen nekiszegezte a kérdést:
– Miért tetted ezt fiam? Nem gondoltad, hogy leég a tyúkól, a sütÅ‘kemence, a garázs és még a házunk is leéghetett volna, ha nem veszi észre a szomszéd?
– Én nem csináltam semmit. Nem tudom mitÅ‘l gyúlt ki a kóré. Nem vagyok hibás.
– De igen! Te gyújtottad meg a kórét, és mint aki jól végezte dolgát, elmentél hazulról, ahelyett, hogy segítségért kiáltottál volna.
– De nem én voltam apa!
– De igen, valaki látott téged.
– Az nem lehet. Teljesen egyedül voltam.
– Nem voltál egyedül Alfréd, az Úr Jézus is ott volt és látta amit tettél. Intézkedett is, hogy jöjjenek a szomszédok és akadályozzák meg a tűz terjedését.

Alfréd bocsánatot kért szüleitÅ‘l és nagyszüleitÅ‘l a gyújtogatásért, esti imájában pedig az Úr Jézustól kért bocsánatot a hazugságért.

Kínában egy vízhordónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap – a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.

A két év keseruség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordó így válaszolt a cserépnek:

– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad oket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyöru virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyöruség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

Simon Ákos fordítása
Beküldte Madarászné Egri Csilla (Debrecen, Magyarország)

Hideg téli idÅ‘ volt. Egész éjjel havazott. Másnap délelÅ‘tt kisütött a Nap és a frissen hullott hó kezdett olvadozni. A régi sisonkák tetejét kristálytiszta víz vonta be. Azért vígan lehetett csúszkálni rajta.

Erika elsÅ‘ osztályos volt. Délután járt iskolába. Messze lakott az iskolától, ezért édesanyja idejében készítette és indította, hogy ne késsen el. Ahogy ment az úton, édesanyja utána kiáltott: – Ne állj meg sehol játszani! Le ne térj az útról! Menj egyenesen az iskolába és vigyázz az új nadrágodra!
– Jó anyukám, nem állok meg sehol.

Az ígéretrÅ‘l Erika hamar megfeledkezett. Pár méterrel tovább összetalálkozott osztálytársaival. Fiúkkal és lányokkal. Ahogy mentek az utcán lefele, a csapat mind nagyobb és nagyobb lett. A hosszú falu két utcából állott. Közöttük mély medrű patak folyt. Ez a patak Erika részére mindig vonzó volt. Télen, mert sisonkázni lehetett sima tükrén, nyáron, mert fürdeni lehetett benne. Nemegyszer fürdött nagyokat benne, mikor édesanyja mosni ment le a patakra. Különben a patak épp a kertjük végében folyt. Mindig oly csodálatos volt.
A két utcát, három híd kötötte össze. Mikor elértek a második hídig, ahol a part alacsony volt és  simán be lehetett menni a patakba (itt állatokat is szoktak itatni, szÅ‘nyeget mosni), Erikának jó ötlete támadt :
– Menjünk a patakon a következÅ‘ hídig. Sisonkázva hamarabb odaérünk.

A fiúk egy része boldogan fogadta az ajánlatot, és máris tele volt a patak zajos gyerekekkel. De amint már mondtam, a frissen hullt hó a nap hatására elolvadt és a patakon a jég alatt is, és a jég felett is víz volt. Erika szép nadrágja szinte térdig vizes lett sisonkázás közben. Ő persze észre sem vette. Élvezte a sisonkázást és a visibálást. Mikor már elég hosszú utat tettek meg és majdnem a hídnál voltak, ahol kimásztak volna, mert nem messze volt az iskola, csendes recsegéseket és pattogásokat hallottak lábuk alatt. Minél jobban közeledtek a hídhoz, annál nagyobbak és hangosabbak voltak a recsegések. Az utolsó lépés alatt, hosszú recsegést hallottak, s a jég betört alattuk. Mire észbekaptak már derékig a vízben voltak.

Képzelhetitek, hogy elszállt a jó kedvük. A hangos zsivaj a jég recsegésével tovaszállt. EgybÅ‘l csend lett. A jég se ropogott, Å‘k sem kacagtak. Csendes, halk sírás és jajgatás volt hallható. A jéghideg víz keményen hasított húsukba. Csuromvizesen másztak ki az útra. Látni kelletett volna. Az ázott macskák is jobban néznek ki, mint Å‘k. Lábuk minden lépésre nagyokat cuppogott a vízzel telt csizmában. Jo, hogy nem volt messze az iskola, mert különben jéggé fagyott volna nadrágjuk, csizmájuk és benne a lábuk. Úgy jártak volna, mint a szófogadatlan Peti, akit intett édesanyja, hogy ne menjen az erdei tóra korcsolyázni, mert nagyon hideg van, de az nem hallgatott az intÅ‘ szóra és elment. Az utcán, menet közben, mindenki tanácsolta, hogy forduljon vissza, mert olyan hideg van, hogy a varjak holtan hullnak le a fáról. Ő, nagy boldogan és magabiztosan ment mégis tovább. A tóhoz érve leült egy kÅ‘re, hogy felhúzza a korcsolyát. Mikor fel akart állni, nem tudott, mert a nadrágja odafagyott. Addig erÅ‘lködött, míg a nadrág elszakadt, s Å‘ fejjel bele a jégbe, ami betört és Peti csurom vizes lett. Mivel nagyon hideg volt, pár perc alatt jéggé fagyott. Ott állt a tó szélén, mint Lót felesége. Csak Å‘ nem sóból volt, hanem jégbÅ‘l. Mikor szülei megkapták és hazavitték, a melegben szétfolyt, mint a kása.

A pórul járt jó madarak egész délután a kályha mellett szárították cipÅ‘jüket, ruhájukat.
Ha Erika megfogadta volna, amit édesanyja mondott, nem kellett volna szégyenkeznie az iskolában. Ami ennél több volt, hogy társait is maga után vonta, és minden szünetben bent kellett maradjon. Oda volt egész napi jó kedve.

Ti is így jártok, ha nem fogadtok szót szüleiteknek, vagy barátaitok rossz tanácsára hallgattok.