Nem is olyan kellemetlen a verés, ha igazságosan kapja azt az ember. Nekem soha sem fáj. Édesanyámnak jobban fáj a keze tÅ‘le, mint nekem ahogy fáj. Nekem csak az fáj, ha igazságtalanul kapom.
Testvéremmel, aki hat évvel idÅ‘sebb nálam, sokszor összeverekedtünk. Ha én vertem meg Å‘t, ha Å‘ engem, én mindig vinnyogtam és kiabáltam. Szerettem a hangos verekedéseket. Mivel én voltam a keményebb és zajosabb, mindig úgy tűnt, hogy én kezdeményeztem és ezért mindig én kaptam ki édesanyámtól. Rettenetesen bosszantott, amikor nem voltam hibás, s testvérem megvert, ráadásul még édesanyámtól is kaptam. Mert úgy-e testvéremre is rájött egy-egyszer a verekedés. Ilyenkor nagyobb volt a lelki fájdalom, mint a testi. És mert legtöbbször én voltam a kezdeményezÅ‘, ezért mindig engem gyanítottak.
Történt egyszer, hogy testvérem reám rontott és ütlegelt. Biztos valami régi tartozást akart kiegyenliteni. Felszöktem és adtam volna neki egy párat, de épp akkor lépett be édesanyám a gyermekszobába. Hogy engem látott dühösen bátyám fölé emelt kézzel, már ütött is. Szembefordultam vele és mint egy kis kakas kérdÅ‘re vontam:
– Na most mondd meg, miért vertél meg? Nem is voltam hibás.
Ekkor édesanyám nagyon megbánta amit tett és sírni kezdett. Elpanaszolta sok baját és ez nem elég, hanem még mi is bosszantjuk Å‘t. Kiderült, hogy nem bírja a sírást. Ezért verte mindig azt, amelyik sírt. Én mindig sírtam, azért, hogy megtévesszem Å‘t, még akkor is, ha én vertem testvéremet. Megsajnáltam édesanyámat, akihez nagy szeretet fűzött, bocsánatot kértem tÅ‘le és egy darabig nem kezdeményeztem verekedést.
Pár nap után, testvérem megunta a nagy csendet és kezdett bosszantani, s ütögetni. Elvinnyogtam magam. Bejött édesanyám. Mikor megláttam kétségbeesett arcát, minden eszembe jutott az azelÅ‘tti beszélgetésbÅ‘l, hogy ünnepélyesen meg ígértem neki nem fogom többet bosszantani. Már megbántam mindent, de késÅ‘ volt, a hangokat nem lehetett visszaszívni. ElÅ‘re léptem és azt mondtam:
– Én vagyok a hibás, engem verj meg!
Jól esett volna egy pár ütés, de nem ütött meg. Megfordult és kiment. Ez rosszabb volt mindennél. Utánaszaladtam és átöleltem. Borzalmasan fájt, ha szenvedni láttam. A szívem össze volt nÅ‘ve az övével, de mivel testvéremmel mindketten fiúk voltunk, vérünkben volt a verekedés. Még nagykoromban is fáj, ha visszaemlékszem mennyit bosszantottam. Emlékszem, sokat imádkoztam, hogy megváltozzak.
Eleinte a gyermek-szombatiskolában élveztem a cigányleánykák bÅ‘ szoknyáját és a kendÅ‘jük alól kilógó cofjukat. Mikor rájöttem, hogy gumiban van a szoknyájuk dereka, kezdtem huzigálni és egybÅ‘l elengedni, hogy csípje meg a derekukat. Máskor a kendÅ‘jüket húztam le. Sokszor mentek a szülÅ‘k édesanyámhoz panaszolni „milyen rossz a kisebbik fia”. Édesanyám mindig azt mondta „rossz gyermekekbÅ‘l lesznek a jó felnÅ‘ttek”. Hogy belül mit érzett azt nem tudom, mert ilyenkor nem látszott se vidámnak, se büszkének a fiára, engem viszont mindig megdorgált. Legtöbb szombatot az udvaron töltött velem. Aztán elhatározta, hogy újra elvállalja a gyerektanítóságot, habár nagyon szerette a prédikációkat hallgatni és énekkarvezetÅ‘ is volt. Tanítóként velem lehetett és így én is bementem a gyerek-szombatiskolába és hallgattam a szép történeteket, melyeket mondott, mert nagyon sok történetet tudott és mondott el nekünk. Akkor még nem tudtam, hogy ezeknek nagy részét Å‘ találta ki.
Az idÅ‘ teltével rájöttem, hogy mennyiszer megszomorítottam Jézust a szombatiskolában. Nemcsak Jézust, hanem a kísérÅ‘angyalomat is, aki minden szombaton eljött velem az imaházba. Úgy-e gyerekek ti jobbak vagytok, mint én voltam annak idején? Nem bosszantjátok anyukátokat, amint én tettem, se a tanítókat, akik veletek foglalkoznak az imaházban, se az Úr Jézust nem szomorítjátok.
Én is megbántam, hogy ilyen voltam, sajnos késÅ‘n. Ti ne legyetek ilyenek!