Nagyon unalmas volt egyik nap az iskolában. Szünetben megbeszéltük barátommal, hogy elkérezünk a magyar tanárnötöl és sétálunk egyet a Vikenden. Mindezt úgy kellett elintézni, hogy édesanyám, aki az iskola szakácsnöje volt, ne tudjon semmiröl. Becsengetés elött felmentünk a tanáriba és mindketten elkéreztünk. Én azt mondtam, hogy temetésre kell menjek. A tanárnö nagyon rendes volt, nem érdeklödött, hogy ki halt meg és mindkettönket elengedett.
Na ez jól sikerült – mondtuk egymásnak, s nagyokat kacagtunk. Milyen jót fürdünk ma. Sokkal jobb volt a szabad ég alatt, mint bent az osztályban a fülledt levegön és a feleléstöl való szorongás alatt.
Kiértünk a tóhoz és teljesen megfeledkeztünk az iskoláról.
Vége lett a magyarórának és egyben az aznapi tanításnak is. Hazafele menet a tanárnö benézett a konyhára és legnagyobb meglepetésére ott látta édesanyámat.
– Katica, hát maga nem ment a temetésre ?
Édesanyám mint akibe a villám csapott bele. Ö persze semmiröl sem tudott. Milyen temetésre ?
Hát a fia ezelött egy órával kérezett el temetésre.
Szegény édesanyám. Nem tudta mit feleljen. Azonnal észbekapott, hogy hazugság lehetett az egész, de nincs kizárva, hogy tényleg oda ment, de akkor hogy nem szólott be, hogy nem hagyta itt a táskáját.
Nem tudok semmi temetésröl, de nincs kizárva, hogy valaki ismeröse, volt osztálytársa halt meg.
A feltűnö csak az volt, hogy miért nem lépett be fia, bejelenteni édesanyjának, hogy temetésre megy. Biztos csak kibúvó volt az egész. De hova mehetett? Így töprengett édesanyja magában. Az én fiam nem rossz gyerek. Soha sem hazudott nekem, semmi rosszat nem tett még az iskolában. Biztos hazament. Lehet nem tudta a leckét. De miért hazudott?
Mire édesanyám hazaért, én már otthon voltam. Úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. Édesanyám is egy darabig, aztán feltette a váratlanul ért, meglepö kérdést: Hogy volt a temetésen ?
Te honnan tudsz róla ?
Látod fiam, a hazugság az ember elött jár.