Isten, az örökkévaló Atya a Teremtõ, a Forrás, a Megtartó és Úr minden teremtmény fölött. Igazságos és szent, irgalmas és könyörületes, késedelmes a haragra, bõvölködik állhatatos szeretetben és hûségben. A Fiúban és a Szentlélekben meglévõ tulajdonságok és erõk szintén az Atya kinyilatkoztatásai. (Hitelvek – 3) Kezdetét veszi az ítélet nagy napja. Égõ kerekeken tüzes trónusok gurulnak be a színre. Az Öregkorú helyet foglal. Megjelenése fenséges. Õ elnököl az ítéletben. Jelenléte tiszteletet parancsolóan betölti az óriási törvényszéket. A tanúk sokasága áll elõtte. Megnyitják a tárgyalást, könyveket vesznek elõ és hozzákezdenek az emberek életérõl szóló feljegyzések vizsgálatához (Dán 7:9-10).

Az egész világegyetem erre a pillanatra várt. Az Atya Isten igazságot tesz minden gonoszságért. Elhangzik az ítélet és Isten "igazságot… szolgáltatott a Felséges szentjeinek" (Dán 7:22 – új prot. ford.) Örömteli dicséret és hálaadás szavai visszhangoznak a mennyben. Isten jelleme teljes dicsõségében látszik, és csodálatra méltó neve igazolást nyer az egész világegyetem elõtt.

Elképzelések az Atyáról

Az Atya Istent gyakran félreértik. Sokan tudnak Krisztusnak az emberiségért végzett földi küldetésérõl, valamint arról, hogy mi a Szentlélek szerepe az emberben; de milyen kapcsolatban van az Atya velünk? Vajon a kegyelmes Fiúval és Lélekkel ellentétben teljesen eltávolodott volna világunktól, és Õ lenne a messzeségben lévõ Gazda vagy az érzéketlen Õsok?

Esetleg – ahogy néhányan vélik – Õ volna "az Ótestamentum Istene" – a bosszúállás Istene, akire jellemzõ a "Szemet szemért, fogat fogért" (Mt 5:38; vö. 2Móz 21:24) rendelete; a zord Isten, aki tökéletes munkát követel? Olyan Isten lenne, aki szöges ellentétben áll az Újszövetségben látható, szeretõ Isten képével, aki arra tanít, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat is és tegyük meg a következõ mérföldet is (Mt 5:39-41)?

Az Atya Isten az Ószövetségben. Ugyanaz az Isten szól és cselekszik népe üdvösségéért mindkét Testamentumban – ez a tény fedi fel az Ó- és Újszövetség egységét és a bennük egyaránt haladó megváltási tervet. "Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó idõkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette" (Zsid 1:1-2). Az Ószövetség utal ugyan a Szentháromság személyeire, de nem különbözteti meg õket. Az Újszövetség azonban világosan kifejezi, hogy Krisztus, a Fiú Isten volt a teremtés munkájának aktív cselekvõje (Jn 1:1-3, 14; Kol 1:16), és Õt nevezi az Izrael népét Egyiptomból kivezetõ Istennek (1Kor 10:1-4; 2Móz 3:14; Jn 8:58). Még az Ószövetség is gyakran a Fiú személyén keresztül mutatja be az Atya Istent. Erre utal, amit az Újszövetség mond Krisztus szerepérõl a teremtésben és a kivonulásban. "Az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). Az Ószövetség a következõ kifejezésekkel mutatja be az Atyát: A kegyelem Istene. Bûnös ember soha nem látta Istent (2Móz 33:20). Nincs fényképünk, mely vonásait tükrözné. Isten kegyelmes cselekedeteivel mutatta be jellemét, valamint a Mózesnek mondott szavakkal: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bûnt: de nem hagyja a bûnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen" (2Móz 34:6-7; vö. Zsid 10:26-27). De a kegyelem nem bocsát meg vakon, hanem az igazságosság elve vezérli. Akik elutasítják Isten kegyelmét, a gonoszság büntetését aratják.

A Sínaihegyen Isten elmondta, szeretne Izrael barátja lenni, hogy velük legyen. Így szólt Mózeshez: "Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy õközöttük lakozzam" (2Móz 25:8). A szentély lett Izrael vallási életének központja, mert ez volt Isten földi lakóhelye.

A szövetség Istene. Isten komoly szövetséget kötött olyan emberekkel, mint pl. Noé (1Móz 9:1-17) és Ábrahám (1Móz 12:1-3, 7; 13:14-17; 15:1, 5-6; 17:1-8; 22:15-18; lásd: 7. fejezet), mert tartós kapcsolatot akart létrehozni velük. E szövetségek személyes, szeretõ Istent mutatnak be, aki törõdik népe sorsával. Noénak megígérte, hogy az évszakok rendszeresen fogják követni egymást (1Móz 8:22), és azt, hogy nem lesz többé az egész földre kiterjedõ özönvíz (1Móz 9:11); Ábrahámnak rengeteg utódot ígért (1Móz 15:5-7) és földet, ahol õ és leszármazottai lakhatnak (1Móz 15:18; 17:8).

Megváltó Isten. A kivonulás Istene sok csoda kíséretében vezette ki a rabszolgák népét a szabad életre. E hatalmas megmentõ cselekedet húzódik meg az egész Ószövetség hátterében, és azt példázza, hogy Isten Megváltónk szeretne lenni, nem távoli, tõlünk teljesen elkülönült, érdeklõdést nem tanúsító személy, hanem mint aki nagyon is belekapcsolódik a mi ügyeinkbe.

Különösen a zsoltárírót ihlették meg Isten mélységes szeretetbõl fakadó tettei: "Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?" (Zsolt 8:4-5). "Szeretlek Uram, én erõsségem! Az Úr az én kõsziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kõsziklám, õbenne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem" (Zsolt 18:2-3). "Mert nem veti meg és nem utálja meg a szegény nyomorúságát" (Zsolt 22:25).

A menedék Istene. Dávid olyannak látta Istent, akinél menedéket találhatunk – nagyon hasonlóan a hat izraeli menedékvároshoz, ahová az ártatlan menekülõk futhattak. A Zsoltárok idõrõl idõre visszatérõ témája, a "menedék", amellyel Krisztust és az Atyát is bemutatja. Az Istenség volt a menedék. "Bizony elrejt engem az õ hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem" (Zsolt 27:5). "Isten a mi oltalmunk és erõsségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban" (Zsolt 46:2). "Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr pedig körülveszi az õ népét mostantól fogva mindörökké" (Zsolt 125:2).

A zsoltáros kifejezte, mennyire vágyódik Istenéhez: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó! Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élõ Istenhez" (Zsolt 42:2-3). Dávid tapasztalatból mondta: "Vessed az Úrra a te terhedet, õ gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz" (Zsolt 55:23). "Bízzatok õbenne mindenkor, ti népek; öntsétek ki elõtte szíveteket; Isten a mi menedékünk" (Zsolt 62:9). "De te, Uram, könyörülõ és irgalmas Isten vagy, késedelmes a haragra, nagy kegyelmû és igazságú!" (Zsolt 86:15).

A bûnbocsánat Istene. Dávid buzgón fohászkodott Istenhez, miután a házasságtörés és gyilkosság bûnébe esett: "Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bûneimet!" "Ne vess el engem a te orcád elõl, és a te szent lelkedet ne vedd el tõlem" (Zsolt 51:3, 13). Az a tudat vigasztalta, hogy Isten kegyelme csodálatos. "Mert amilyen magas az ég a földtõl, olyan nagy az õ kegyelme az õt félõk iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tõlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülõ az atya a fiakhoz, olyan könyörülõ az Úr az õt félõk iránt. Mert õ tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk" (Zsolt 103:11-14). A jóság Istene. Isten az, aki "igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, eledelt ád az éhezõknek. Az Úr megszabadítja az elfogottakat. Az Úr megnyitja a vakok szemeit, az Úr felegyenesíti a meggörnyedteket; szereti az Úr az igazakat. Megoltalmazza az Úr a jövevényeket; árvát és özvegyet megtart" (Zsolt 146:7-9). Milyen nagyszerû kép tárul elénk Istenrõl a Zsoltárokban!

A hûség Istene. Isten nagyszerû volta ellenére Izrael a legtöbbször eltért tõle (3Mózes 26; 5Mózes 28). Isten úgy szereti Izraelt, mint férj a feleségét – így mutatja be Õt a Biblia. Hóseás könyve drámaian írja le, mennyire hûséges Isten, noha kirívó hûtlenséggel és visszautasítással találja szemben magát. Folyamatos megbocsátása érzékelteti, hogy jelleme a feltétel nélküli szeretet.

Isten ugyan nem kímélte meg Izraelt a hûtlenségük okozta bajoktól, mert ezzel akarta helyes irányba terelni, de kegyelmét továbbra sem vonta meg tõlük. Így biztatta népét: "Szolgám vagy te, elválasztottalak és meg nem utállak: ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerõsítelek, sõt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak" (Ésa 41:9-10). Hûtlenségük dacára az Úr szeretettel ígérte: "Megvallják az õ hamisságukat, és atyáiknak hamisságát az õ hûtelenségükben, amellyel hûtelenkedtek ellenem… akkor megalázódik az õ körülmetéletlen szívük, és akkor az õ bûnüknek büntetését békével szenvedik: én pedig megemlékezem Jákóbbal…, Izsákkal…, Ábrahámmal kötött szövetségemrõl is" (3Móz 26:40-42; vö. Jer 3:12).

Isten emlékezteti népét arra, hogy Õ mindig megváltásukat tartja szem elõtt: "Izrael! Nem feledlek el. Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhõt bûneidet; térj énhozzám, mert megváltottalak" (Ésa 44:21-22). Nem csoda, hogy ezt mondta: "Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!" (Ésa 45:22).

Az üdvösség és a bosszúállás Istene. Amikor az Ószövetség a bosszúállás Isteneként mutatja be Istent, ezt annak az összefüggésében kell látni, hogy a gonoszok pusztították hûséges népét. A próféták az "Úr napja" témával mutatják be, mit tesz népéért Isten az utolsó idõben. Népének ez lesz az üdvösség napja, de ellenségeikre a bosszúállás napjaként virrad, amikor elpusztulnak. "Mondjátok a remegõ szívûeknek: legyetek erõsek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jõ, az Isten, aki megfizet, Õ jõ, és megszabadít titeket!" (Ésa 35:4).

Az Atya Isten. Izraelhez szólva Mózes úgy utalt Istenre, mint Atyjukra, aki megmentette õket: "Nem atyád-é õ, aki teremtett?" (5Móz 32:6). A megváltással Isten örökbe fogadta Izraelt. Ésaiás ezt írta: "Uram, Atyánk vagy Te" (Ésa 64:7; vö. 63:16). Malakiás által Isten megerõsítette: "Én atya vagyok" (Mal 1:6). Másutt Malakiás Isten atyai szerepét Teremtõi szerepével hozza kapcsolatba: "Nem egy atyánk van-é mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-é minket?" (Mal 2:10). Isten az Atyánk mind a teremtés mind a megváltás által. Milyen nagyszerû igazság!

Az Atya Isten az Újszövetségben

Az Ószövetség Istene nem különbözik az Újszövetség Istenétõl. Istenrõl azt tudhatjuk meg, hogy Õ minden dolog Alkotója, minden igaz hívõ Atyja, valamint teljesen egyedülálló értelemben Jézus Krisztus Atyja. Minden teremtmény Atyja. Pál beszél az Atyáról, megkülönböztetve Jézus Krisztustól: "Egy Istenünk van, az Atya, akitõl van a mindenség…, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is õáltala" (1 Kor 8:6; vö. Zsid 12:9; Jn 1:17). Kijelenti: "Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja elõtt, akirõl neveztetik minden nemzetség mennyen és földön" (Ef 3:14-15).

Minden hívõ Atyja. Az újszövetségi idõben ez a lelki atya-fiú kapcsolat nem Isten és Izrael népe között, hanem Isten és az egyes hívõk között áll fenn. Jézus fejtette ki, hogy milyen ennek a kapcsolatnak az iránya (Mt 5:45; 6:6-15). Ez úgy jöhet létre, ha a hívõ elfogadja Jézus Krisztust (Jn 1:12-13). Krisztus megváltói munkája által Isten a hívõket gyermekeivé fogadja. A Szentlélek segíti elõ ezt a kapcsolatot. Krisztus azért jött, "hogy a törvény alatt levõket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az õ Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!" (Gal 4:5-6; vö. Róm 8:15-16).

Jézus bemutatja az Atyát. Jézus, a Fiú Isten adta a legteljesebb képet Istenrõl, amikor Isten önkinyilatkoztatásaként eljött emberi testben (Jn 1:1, 14). János kijelenti: "Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú… jelentette ki õt" (Jn 1:18). Jézus elmondta, hogy a mennybõl szállt le (Jn 6:38); és "aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9). Aki Jézust ismeri, az Atyát is ismeri. A Zsidókhoz írt levél ennek a személyes kinyilatkoztatásnak a fontosságát hangsúlyozza: "Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó idõkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az õ dicsõségének visszatükrözõdése, és az õ valóságának képmása" (Zsid 1:1-3).

1. Isten, aki ad. Jézus úgy mutatta be Atyját, mint az adományozó Istent. Az Isten ajándékozását látjuk a teremtéskor, Betlehemben és a Golgotán. A teremtés munkáját az Atya és a Fiú együtt végezte. Isten életet adott nekünk, noha tudta, hogy emiatt majd saját Fiának kell meghalnia. Betlehemben önmagát adta, amikor Fiát odaadta. Micsoda fájdalmat jelentett az Atyának az, hogy Fia a bûntõl szennyezett bolygónkra érkezett! Próbáljuk meg elképzelni az Atya érzéseit, amikor azt látta, hogy Fiát, aki a tökéletes mennyei boldogságot, dicsõséget felcserélte a halál ösvényével, az angyalok szeretete, csodálata helyett a bûnösök gyûlölete veszi körül!

De a Golgotánál ismerhetjük meg legjobban az Atyát. Az Atya isteni természete révén jobban megszenvedte a Fiától való elszakítottság fájdalmát Jézus földi élete és halála idején, mint amit ember valaha érezhet. Hasonló mértékben szenvedett együtt Krisztussal. Mi lehetne ennél nagyobb jelentõségû bizonyságtétel az Atyáról?! Semmi más nem mutathatja be úgy az igazságot az Atyáról, mint a kereszt!

2. A szeretet Istene. Jézus kedvelt témája volt Isten gyöngédsége és nagy szeretete. "Szeressétek ellenségeiteket – mondta -, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyûlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az õ napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esõt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5:44-45). "És a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek: mert õ jóltévõ a háládatlanokkal és gonoszokkal. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas" (Lk 6:35-36).

Jézus azzal is az Atya természetét, a szeretetet mutatta be, hogy lehajolt és megmosta árulójának a lábát (Jn 13:5, 10-14). Amikor Krisztus enni adott az éhezõknek (Mk 6:39-44; 8:1-9), meggyógyította a süketet (Mk 9:17-29), szóra nyitotta a néma ajkát (Mk 7:32-37), megnyitotta a vak szemét (Mk 8:22-26), talpra állította a bénát (Lk 5:18-26), meggyógyította a leprásokat (Lk 5:12-13), feltámasztotta a halottat (Mk 5:35-43; Jn 11:1-45), bûnbocsánatot adott bûnösöknek (Jn 8:3-11) és ördögöket ûzött ki (Mt 15:22-28; 17:14-21), akkor az Atyát látjuk az emberek között, amint életet hoz, szabaddá tesz, reményt ad és az újjáteremtett földre mutat elõre. Krisztus tudta, úgy vezetheti bûnbánatra az embereket, ha bemutatja nekik az Atya drága szeretetét (Róm 2:4).

Krisztus példázatai közül három azt mutatja be, milyen nagy szeretettel törõdik Isten az elveszett emberiséggel (Lukács 15). Az elveszett bárány példázata azt tanítja, hogy az üdvösség kezdeményezõje Isten, és nem az, ha mi keressük Õt. Hasonlóan a pásztorhoz, aki szereti nyáját és az életét is kész kockáztatni, ha hiányzik belõle egy, Isten is vágyakozó szeretetet mutat minden elveszett ember iránt, csak még nagyobb mértékben.

Ez a példázat kozmikus jelentõséggel is bír: az elveszett bárány lázadó világunkat jelképezi, ami mindössze egyetlen atom Isten hatalmas világmindenségében. Arra utal Isten drága ajándéka, Fia is, akit odaadott, hogy bolygónkat visszavigye a nyájhoz, hogy bukott világunk épp olyan drága neki, mint a teremtett világ többi része.

Az elveszett drachma példázata azt hangsúlyozza, milyen határtalan értéket tulajdonít Isten nekünk, bûnösöknek. A tékozló fiú példázata pedig bemutatja az Atya roppant nagy szeretetét, aki hazavárja és fogadja bûnbánó gyermekeit. Ha öröm van a mennyben egyetlen bûnös miatt, aki megtér (Lk 15:7), képzeljük csak el a világegyetem örömét Urunk második eljövetelekor!

Az Újszövetség világosan kifejezi továbbá, hogy az Atya is részt vesz Fia viszajövetelében. A második adventkor a gonoszok a szikláknak és a hegyeknek kiáltanak: "Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elõl, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától" (Jel 6:16). "Mert az embernek Fia eljõ az õ Atyjának dicsõségében, az õ angyalaival" (Mt 16:27), és "meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljõni az égnek felhõiben" (Mt 26:64) – mondta Jézus.

Az Atya vágyakozó szívvel tekint a második advent elé, amikor a megváltottak végre eljuthatnak örök hazájukba. Akkor már mindenki egyformán fogja tudni: nem volt hiábavaló, "hogy az õ egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa" (1Jn 4:9). Csak az elképzelhetetlenül nagy, önzetlen szeretet ad magyarázatot arra, hogy "mikor még ellenségei voltunk", miért békültünk meg "Istennel az õ Fiának halála által" (Róm 5:10). Hogyan is utasíthatnánk el ezt a szeretetet, és miért ne ismernénk el Istent Atyánknak?!

Isten, az örökkévaló Fiú testté lett Jézus Krisztusban. Õáltala teremtetett minden, benne nyilvánvalóvá lett Isten jelleme, általa beteljesedett az emberiség megváltása és általa ítéltetik meg a föld. Az örökké igaz Isten igaz emberré lett Jézus Krisztusban. A Szentlélek által fogantatott és Szûz Mária szülte. Emberként élt, mint ember megkísértetett, de tökéletes megtestesítõje volt Isten igazságosságának és szeretetének. Csodái tanúsították Isten hatalmát és bizonyították, hogy Õ a megígért Messiás. Önként vállalta a szenvedést és a keresztfa halálát helyettünk, a mi bûneinkért, feltámadt a halálból és közbenjár értünk a mennyei szentélyben. Újra eljön dicsõségben, hogy népét végleg megszabadítsa és mindent újjá tegyen.(Hitelvek – 4)

A pusztaság viperák tanyájává lett. Kígyók csúsztak a fazekak alá, a sátrak cöveki körül tekerõdztek, megbújtak a gyerekek játékai között és várakozva lapultak a fekhelyeken. Méregfoguk mélyre hatolt, halált fecskendezve.

A pusztaság valamikor Izrael menedéke volt, de temetõjükké lett. Az emberek százai feküdtek haldokolva. A rémült szülõk rádöbbentek, mi lesz a sorsuk. Ekkor Mózes sátrához siettek és segítségért könyörögtek. "És imádkozék Mózes a népért."

Mi volt Isten válasza? Formálj egy kígyót és emeld magasra, hogy mindazok, akik ránéznek, éljenek. "Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltûzé azt póznára. És lõn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada" (4Móz 21:9).

A kígyó mindig Sátán jelképe volt (1 Mózes 3; Jelenések 12) és a bûnt jelképezte. A tábor Sátán karjaiba vetette magát. És milyen gyógymódot ajánlott Isten? Nem azt, hogy a szentély oltárán nézzenek egy bárányra, hanem azt mondta nekik, tekintsenek fel a rézkígyóra.

Krisztusra mutató különös jelkép lett ez. Jézusnak "a bûn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3) kellett felemeltetnie a szégyenteljes keresztre (Jn 3:14-15), mint ahogy a mérges kígyók mását feltették az oszlopra. Bûnné lett, magára véve mindazoknak a bûneit, akik valaha éltek vagy élni fognak. "Mert azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). Krisztusra tekintve a reményét vesztett emberiség életet találhat.

A testetöltés hogyan hozhat üdvösséget az emberiségnek? Milyen hatással volt ez a Fiúra? Hogyan válhatott Isten emberré, és miért volt erre szükség?

A testetöltés: jövendölések és beteljesedés

Meggyõzõen mutatja Isten szeretetét az a terve, hogy meg akarja menteni még azokat is, akik elfordultak bölcs tanácsától (Jn 3:16; 1Jn 4:9). E terv alapján a Fiú "eleve el volt. rendelve, a világ megalapítása elõtt" bûnért való áldozatul, hogy az emberiség reménysége legyen (1Pt 1:19-20). Az Õ feladata volt, hogy visszavigyen bennünket Istenhez és megszabadítson a bûntõl az ördög munkájának lerontása által (1Pt 3:18; Mt 1:21; 1Jn 3:8).

A bûn elidegenítette Ádámot és Évát az élet forrásától, és emiatt azonnal meg kellett volna halniuk. De a világ alapítása elõtt lefektetett terv szerint (1Pt 1:20-21) a "békesség tanácsa" (Zak 6:13), a Fiú Isten lépett közéjük és az isteni igazság közé, áthidalva ezzel a szakadékot és feltartóztatva a halált. Már a kereszt elõtt is az Õ kegyelme tartotta életben a bûnösöket és biztosította õket az üdvösség lehetõségérõl. De emberré kellett lennie ahhoz, hogy újból teljesen Isten fiaivá és leányaivá tegyen bennünket.

Közvetlenül Ádám és Éva bûnesete után Isten reményt keltett azzal, hogy a kígyó és az asszony, valamint a kígyó magva és az asszony magva közötti természetfeletti küzdelem ígéretét mondta el nekik. 1Móz 3:15 titokzatos kijelentésében a kígyó és a kígyó magva Sátánt és követõit jelképezi; az asszony és az asszony magva jelképezi Isten népét és a világ Megváltóját. Ez volt az elsõ biztosíték arra, hogy a jó és a gonosz közötti küzdelem Isten Fiának diadalmával fog zárulni.

A gyõzelem azonban fájdalommal jár: "Az [a Megváltó] neked [Sátán] fejedre tapos, te [Sátán] pedig annak [a Megváltónak] sarkát mardosod" (1Móz 3:15). Egyikük sem marad sértetlen.

Attól a pillanattól fogva az emberiség várta a megígért Szabadítót. Az Ószövetségbõl elénk tárul ez a várakozás. A próféciák elõre figyelmeztettek, hogy amikor a megígért Szabadító megérkezik, a világnak elegendõ bizonyítéka legyen a felismeréséhez.

A megváltás prófétikus dramatizálása. A bûneset után Isten az állatok áldozatát vezette be, hogy ezzel példázza az eljövendõ Megváltó küldetését (lásd: 1Móz 4:4). Ez a jelképes rendszer megrendítõ módon mutatta be, hogyan törli majd el a Fiú Isten a bûnt.

A bûn – Isten törvényének áthágása – miatt az emberiségre halál várt (1Móz 2:17; 3:19; 1Jn 3:4; Róm 6:23). Isten törvénye a bûnös életét követelte. De Isten végtelen szeretetébõl odaadta Fiát, "hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Felfoghatatlanul nagyszerû segítõkészség! Maga az örökkévaló Fiú Isten fizeti meg helyettesként a bûn büntetését, hogy bûnbocsánatot adhasson és megbékíthessen az Istenséggel.

Az Isten és népe közötti szövetséges kapcsolat részeként Izrael az Egyiptomból való kivonulás után áldozatokat mutatott be a szent sátorban. A mennyei minta alapján Mózes által készített szentélynek és szolgálatainak az volt a célja, hogy a megváltás tervét szemléltessék (2Móz 25:8-9, 40; Zsid 8:1-5).

A bûnbánó bûnös hiba nélkül való áldozati állatot – a bûntelen Megváltó jelképét – vitte, hogy bûnbocsánatot nyerjen. Majd kezét az ártatlan állat fejére helyezve megvallotta bûneit (3Móz 1:3-4). Ez a cselekedet jelképezte azt, hogy a bûn a bûnösrõl az ártatlan áldozatra került át, bemutatva ezzel az áldozat helyettes voltát.

Mivel "vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat" (Zsid 9:22), a bûnös ezután megölte az állatot, és így nyilvánvalóvá vált a bûn halálos természete. A reménység kifejezésének szomorúsággal teli módja ez, de a bûnös egyedül ezzel tudta kifejezni a hitét.

A papi szolgálat után (3Mózes 4-7) a bûnös bûnbocsánatot nyert az eljövendõ Megváltó helyettes halálába vetett hite alapján, amit az állatáldozati rendszer jelképezett (vö. 3Móz 4:26, 31, 35). Az Újszövetség Jézusban, Isten Fiában ismeri fel az Isten Bárányát, "aki elveszi a világ bûneit" (Jn 1:29). "Drága véren, mint hibátlan és szeplõtlen bárányén, a Krisztusén" (1Pt 1:19) megváltást szerzett az emberiségnek a bûn végleges büntetése alól.

A Megváltóra vonatkozó jövendölések. Isten megígéri, hogy a Megváltó-Messiás – a Felkent – Ábrahám családjából származik: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei" (1Móz 22:18; vö. 12:3).

Ésaiás megjövendölte, hogy a Megváltó fiúgyermekként jön el, aki ember és Isten is lesz: "Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az õ vállán észen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erõs Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ésa 9:6). A Szabadító Dávid trónjára lép, és örökké tartó béke országlást alapít (Ésa 9:7). Betlehem lesz a születési helye (Mik 5:2).

Az Istenember születése természetfeletti módon történik. Az Újszövetség kijelenti Ésa 7:14-et idézve: "Ímé a szûz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten" (Mt 1:23).

A Megváltó küldetését e szavak fejezik ki: "Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívûeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét" (Ésa 61:1-2; vö. Lk 4:18-19).

Hihetetlen módon a Messiásnak visszautasítást kell elszenvednie. Olyannak tartják, "mint gyökér a száraz földbõl". "Nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektõl elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerõje!… Nem gondoltunk vele" (Ésa 53:2-3).

Egy közeli barátja árulja el (Zsolt 41:10) 30 ezüstpénzért (Zak 11:12). Kihallgatása alatt leköpik és megverik (Ésa 50:6). Kivégzõi sorsot vetnek ruháira (Zsolt 22:19). Egyetlen csontját sem törik el (Zsolt 34:21), de oldalát átszúrják (Zak 12:10). Kínoztatása közepette nem tanúsít ellenállást, "mint juh, mely megnémul az õt nyírõk elõtt; és száját nem nyitotta meg!" (Ésa 53:7).

Az ártatlan Megváltó végtelenül sokat szenved a bûnösökért. "Pedig betegségeinket õ viselte, és fájdalmainkat hordozá. És õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az õ sebeivel gyógyulánk meg… De az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté… Kivágatott az élõk földébõl, hogy népem bûnéért lõn rajta vereség" (Ésa 53:4-8).

A Megváltó azonosítása. Egyedül Jézus Krisztusban teljesedtek mindezek a próféciák. A Szentírás egészen Ábrahámig visszavezeti nemzetségi táblázatát, Ábrahám fiának nevezve Õt (Mt 1:1). Pál pedig megerõsíti, hogy az Ábrahámnak és utódainak adott ígéret Krisztusban teljesedett (Gal 3:16). Széles körben alkalmazták rá a "Dávid fia" messiási címet (Mt 21:9). Azonosították a megígért Messiással, aki Dávid trónjára ül (ApCsel 2:29-30).

Jézus csodálatos körülmények között született. Szûz Mária "viselõsnek találtaték a Szentlélektõl" (Mt 1:18-23), majd egy római rendelet miatt Betlehembe, a Megváltó születésének megjövendölt helyére ment (Lk 2:4-7).

Jézus egyik neve Immanuel = "Velünk az Isten" volt, amely isteni-emberi természetére utalt, és bemutatta azt, hogy Isten azonosította magát az emberiséggel (Mt 1:23). Leggyakoribb neve, Jézus, a küldetésére, az üdvözítésre összpontosította a figyelmet: "És nevezed annak nevét Jézusnak, mert õ szabadítja meg az õ népét annak bûneibõl" (Mt 1:21).

Jézus azonosította küldetését azzal, amit Ésaiás jövendölt a Messiás küldetésérõl 61:1-2-ben: "Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra" (Lk 4:17-21).

Mély hatást gyakorolt ugyan népére, de üzenetét általában elutasították (Jn 1:11; Lk 23:18). Néhány kivételtõl eltekintve nem ismerték fel benne a világ Megváltóját. Ahelyett, hogy elfogadták volna, többször is halálosan megfenyegették (Jn 5:16; 7:19; 11:53).

Jézust három és fél éves szolgálata vége felé Iskáriótes Júdás, az egyik tanítványa elárulta (Jn 13:18; 18:2) harminc ezüstpénzért (Mt 26:14-15). Jézus nem állt ellen, inkább megfeddte a védelmére kelõ tanítványait (Jn 18:4-11).

Ártatlan volt, semmiféle bûnt nem követett el, mégis alig 24 órával az elfogatása után leköpdösték, megverték, kihallgatták, halálra ítélték és keresztre feszítették (Mt 26:67; Jn 19:1-16; Lk 23:14-15). Katonák vetettek sorsot ruháira (Jn 19:23-24). Amikor keresztre feszítették, nem törték csontját (Jn 19:32-33, 36), halála után pedig a katonák dárdával szúrták át oldalát (Jn 19:34, 37).

Krisztus halálában követõi felismerték, hogy ez az egyetlen áldozat, ami a bûnösökön segíthet. "Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bûnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Róm 5:8). "Járjatok szeretetben – írta Pál -, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul" (Ef 5:2).

Jézus szolgálatának és halálának ideje. A Biblia kijelenti, hogy Isten "az idõnek teljességében" küldte el Fiát a földre (Gal 4:4). Szolgálata kezdetén Krisztus kijelentette: "Bétölt az idõ" (Mk 1:15). Azt mutatják ezek az idõre vonatkozó utalások, hogy a Megváltó küldetése az alapos prófétikus tervezéssel összhangban haladt.

Több mint 500 évvel korábban Isten Dániel által megjövendölte Krisztus szolgálata kezdetének pontos idejét, és halálának idejét is.[1]

Izrael 70 éves babiloni fogságának vége felé Isten közölte Dániellel, hogy még 70 hét próbaidõt adott a zsidóknak és Jeruzsálem városának.

Isten azt várta el a zsidó néptõl, hogy ez idõ alatt megtérjenek és felkészüljenek a Messiás jövetelére, úgy teljesítsék be a rájuk vonatkozó terveit.

Dániel arról is ír, hogy ezt az idõszakot behatárolja "a gonoszság" vége és "az örök igazság" elhozatala. Ezek a messiási tévékénységek azt jelölik, hogy a Megváltónak ezen az idõn belül kell eljönnie (Dán 9:24).

Dániel próféciája ténylegesen meghatározta, hogy "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat keletkezése" után "hét hét és hatvankét hét" (Dán 9:25), azaz összesen 69 héttel késõbb jelenik meg a Messiás. A 69. hét után pedig "kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz" (Dán 9:26) – ez utalás helyettesítõ halálára. A 70. hét közepén kellett meghalnia, amikor "véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27).

Az idõi próféciák megértésének kulcsa az a bibliai alapelv, hogy a prófétai idõmeghatározás szerint egy nap egyenlõ egy valóságos (szoláris) évvel (4Móz 14:34; Ez 4:6).[2] E nap – év elv szerint a 70 hét (vagy 490 prófétikus nap) tehát 490 valóságos évet jelképez.

Dániel kijelenti, hogy ennek az idõszaknak "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat" elhangzásakor kell kezdõdnie (Dán 9:25). A zsidóknak teljes önállóságot adó rendeletet Artaxerxész, perzsa király, uralkodásának 7. évében bocsátotta ki, és az Kr. e. 457 õszén lépett életbe (Ezsd 7:8, 12-26; 9:9).[3] A prófécia szerint a rendelet kiadása után 483 évvel (69 prófétai hét múlva) megjelenik a "Messiás-fejedelem". Kr. e. 457-tõl számítva a 483 év Kr. u. 27 õszén jár le, amikor Jézus megkeresztelkedett és elkezdte nyilvános szolgálatát.[4] Gleason Archer elfogadva a Kr. e. 457 és Kr. u. 27 évszámokat, megjegyezte, hogy "rendkívül figyelemre méltó pontossággal teljesedett ez az õsi prófécia. Csak Isten jövendölhette meg Fia eljövetelét ilyen bámulatos pontossággal. Ez dacol minden ésszerû magyarázattal."[5]

A Jordánban történt keresztségekor Jézust a Szentlélek felkente és Isten "Messiásnak" (héber), vagy "Krisztusnak" (görög) mondta; mindkettõ jelentése: "a felkent" (Lk 3:21-22; ApCsel 10:38; Jn 1:42). Ennek az idõi próféciának a beteljesedésére utal Jézus kijelentése: "Bétölt az idõ" (Mk 1:15).

A 70. hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, pontosan három és fél évvel Krisztus keresztsége után a Messiás életét adva véget vetett az áldozati rendszernek. Halála pillanatában a templom kárpitja természetfeletti módon "fölétõl aljáig kettéhasada" (Mt 27:51), ami azt jelölte, hogy Isten eltörölte az összes szentély szolgálatot.

Az adományok és az áldozatok a Messiás mindenre elegendõ áldozatára mutattak elõre. Amikor Jézus Krisztus, Isten igaz Báránya megáldoztatott a Golgotán bûneink váltságául (1Pt 1:19), az elõkép találkozott a megvalósulással, az árnyék beleolvadt a valóságba. Nem volt többé szükség a földi szentély szolgálatokra.

Jézus pontosan az elõre megjövendölt idõben, a páska ünnepe alatt halt meg. "Hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" (1Kor 5:7) – mondta Pál. Ez a bámulatosan pontos idõi prófécia az egyik legerõsebb bizonyítéka annak az alapvetõ történelmi igazságnak, hogy Jézus Krisztus a világ régen megjövendölt Megváltója.

A Megváltó feltámadása. A Biblia nemcsak a Megváltó halálát, de feltámadását is megjövendölte. Dávid prófétált arról, "hogy az õ lelke nem hagyatott a sírban, sem az õ teste rothadást nem látott" (ApCsel 2:31; vö. Zsolt 16:10). Krisztus másokat is feltámasztott már a halálból (Mk 5:35-42; Lk 7:11-17; János 11), mégis saját feltámadása mutatta be igazán azt a hatalmat, ami alátámasztotta állítását, hogy Õ a világ Megváltója: "Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal" (Jn 11:25-26).

Feltámadása után kijelentette: "Ne félj; én vagyok az Elsõ és az Utolsó, és az Élõ; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai" (Jel 1:17-18).

Krisztus két természete

János mély igazságot mondott el akkor, amikor kijelentette: "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). A Fiú Isten testetöltése titok. A Szentírás a kegyeség titkának nevezi azt, hogy Isten megjelent testben (1Tim 3:16).

A világok Teremtõje, akiben megvolt az Istenség teljessége, gyámoltalan csecsemõként feküdt a jászolban. Leereszkedett, hogy magára öltse az emberiség köntösét, noha magasan felette áll az angyaloknak és egyenlõ az Atyával méltóságban és dicsõségben!

Az ember alig tudja felfogni ennek a szent titoknak a jelentését, és akkor is csak úgy, ha a Szentlélekhez folyamodik világosságért. Amikor a testetöltés titkát pórbáljuk megérteni, jól tesszük, ha gondolunk arra, hogy "a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké" (5Móz 29:29).

Jézus Krisztus igazán Isten. Mi a bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus Isten? Õ mit tartott önmagáról? Az emberek elismerték Isten voltát?

1. Isteni tulajdonságai. Krisztus isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Mindenható. Azt mondta, hogy az Atya neki adott minden hatalmat "mennyen és földön" (Mt 28:18; Jn 17:2).

Mindentudó. Ahogy Pál mondta, benne "van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve" (Kol 2:3).

Jézus a következõ kijelentésekkel erõsítette meg, hogy mindenütt jelenvaló: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20), és "Ahol ketten vagy hárman egybegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18:20).

Istensége révén természetébõl fakadóan rendelkezett a mindenütt jelenvalóság képességével, de a testet öltött Krisztus önként korlátokat szabott magának ezen a téren. Úgy döntött, hogy a Szentlélek szolgálata által lesz mindenütt jelenvaló (Jn 14:16-18).

A Zsidókhoz írt levél Jézus változatlanságáról tanúskodik, amikor kijelenti: "Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz" (Zsid 13:8).

Önmagától való létezését bizonyította, amikor azt mondta, hogy élete van önmagában (Jn 5:26), János pedig így tett bizonyságot: "Õbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága" (Jn 1:4). Amikor Krisztus kijelentette: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25), ezzel megerõsítette, hogy benne "van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet".[6]

A szentség természete, része. Ezt mondta az angyal, amikor Máriát üdvözölte: "A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hivatik, Isten Fiának" (Lk 1:35). A tisztátalan lelkek felkiáltottak Jézus láttán: "Mi dolgunk van nékünk veled?. Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).

Jézus a szeretet. "Arról ismertük meg a szeretetet – írta János -, hogy Õ az õ életét adta érettünk" (1Jn 3:16).

Örökkévaló. Ésaiás "örökkévalóság atyjának" (Ésa 9:6) nevezte. Mikeás úgy utalt rá, mint "akinek származása eleitõl fogva, öröktõl fogva van" (Mik 5:2). Pál így határozta meg létezése idejét: "Õ elõbb volt mindennél" (Kol 1:17), amivel János is egybehangzóan írt: "Ez kezdetben az Istennél vala. Minden õáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett" (Jn 1:2-3).[7]

2. Isteni erõi és elõjogai. Isten tetteit a Biblia Jézusnak tulajdonítja. Teremtõnek (Jn 1:3; Kol 1:16), ugyanakkor Fenntartónak is nevezi: "minden Õbenne áll fenn" (Kol 1:17; Zsid 1:3). Szavával fel tudja támasztani a halottakat (Jn 5:28-29), az idõk végén pedig megítéli a világot (Mt 25:31-32). Megbocsátotta a bûnt (Mt 9:6; Mk 2:5-7).

3. Isteni nevei. Nevei isteni természetére mutatnak. Immánuel azt jelenti: "Velünk az Isten" (Mt 1:23). Hívõk és démonok is Isten Fiának nevezték (Mk 1:1; Mt 8:29; vö. Mk 5:7). Az Ószövetségben Istenre használatos szent nevet, a Jahvét alkalmazták Jézusra is. Máté Ésa 40:3 szavaival mutatta be azt az elõkészületi munkát, ami megelõzte Krisztus küldetését: "Készítsétek az Úrnak útját" (Mt 3:3). János pedig a trónján ülõ Seregek Urával azonosította Jézust (Ésa 6:1, 3; Jn 12:41).

4. Istenségének elismerése. János ábrázolása szerint Jézus az isteni Ige, aki "testté lett" (Jn 1:1, 14). Tamásból ezek a szavak törtek fel, látva a feltámadt Krisztust: "Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28). Pál úgy utalt rá, mint "aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten" (Róm 9:5); a Zsidókhoz írt levél pedig Istennek és a teremtés Urának nevezi (Zsid 1:8, 10).[8]

5. Saját bizonyságtétele. Jézus saját maga mondta, hogy egyenlõ Istennel. Önmagáról így szólt: "én vagyok" (Jn 8:58), azonosítva magát az Ószövetség Istenével. Istent "én Atyámnak", és nem a "mi Atyánknak" (Jn 20:17) nevezte. Az a kijelentése pedig, hogy "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30), annak az állításának ad hangot, hogy "egylényegû" az Atyával és "ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik".[9]

6. Egyenlõsége Istennel. A keresztségi szöveg (Mt 28:19), a teljes apostoli áldás (2Kor 13:13), Jézus búcsúzóul mondott tanácsai (János 14-16) valamint Pál felsorolása a lelki ajándékokról (1Kor 12:4-6) tényként állítják Jézusnak az Atya Istennel való egyenlõségét. A Szentírás úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten "dicsõségének visszatükrözõdése, és az õ valóságának képmása" (Zsid 1:3). Jézus így válaszolt, amikor megkérték, hogy mutassa be az Atya Istent: "aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9).

7. Istenként tisztelték. Az emberek imádattal fordultak hozzá (Mt 28:17; vö. Lk 14:33). "Imádják õt az Istennek minden angyalai" (Zsid 1:6). "A Jézus nevére minden térd meghajoljon.. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr" (Fil 2:10-11) – mondta Pál. Számos befejezõ áldásmondás ad Krisztusnak dicsõséget "örökkön örökké" (2Tim 4:18; Zsid 13:21; vö. 2Pt 3:18).

8. Isteni természete alapfeltétel. Krisztus megbékéltette az emberiséget Istennel. Az embereknek szükségük volt Isten jellemének tökéletes kinyilatkoztatására, hogy személyes kapcsolatot alakíthassanak ki vele. Bemutatva Isten dicsõségét, Krisztus eleget tett ennek az igénynek (Jn 1:14). "Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki õt" (Jn 1:18; vö. 17:6). Jézus ilyen bizonyságot tett: "aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9).

Az Atyától való teljes függõségben (Jn 5:30) használta Krisztus az isteni erõt, hogy bemutassa Isten szeretetét. Az Atya által elküldött szeretõ Megváltó gyógyítóként, helyreállítóként és bûnöket megbocsátóként mutatta be önmagát isteni erejével (Lk 6:19; Jn 2:11; 5:1-15, 36; 11:41-45; 14:11; 8:3-11). De soha nem tett csodát azért, hogy megkímélje magát olyan nehézségektõl és szenvedésektõl, melyeket más emberek is tapasztaltak volna hasonló körülmények között.

Jézus Krisztus egy "az örökkévaló Atyával – természetével, jellemével, szándékával".[10] Valóságos Isten.

Jézus Krisztus igazán ember. A Biblia azt tanúsítja, hogy Krisztus isteni természete mellett emberi természettel is rendelkezik. Döntõ fontosságú ennek a tanításnak az elfogadása. Mindenki, aki "Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentõl van" aki pedig nem, "az nincsen az Istentõl" (1Jn 4:2-3). Krisztus emberi természetének bizonyítékát emberi születése, fejlõdése, jellegzetességei és saját bizonyságtétele adja.

1. Emberi születése. "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). A "test" itt emberi természetet jelent, ami alacsonyabb rendû mennyei természeténél. Pál egyszerûen szólva a következõképpen fejezte ki: "kibocsátotta Isten az õ Fiát, aki asszonytól lett" (Gal 4:4; vö. 1Móz 3:15). Krisztus "emberekhez hasonlóvá" lett, "mint ember" (Fil 2:7-8). "A kegyességnek eme titka" (1Tim 3:16) az, hogy Isten így emberi természetben jelent meg.

Krisztus nemzetségi táblázata úgy utal rá, mint "Dávid fiára" és "Ábrahám fiára" (Mt 1:1). Emberi természetében "Dávid magvából lett" (Róm 1:3; 9:5), és Mária fia volt (Mk 6:3). Asszonytól született ugyan, mint minden más gyermek, mégis volt egy nagy különbség, valami egyedülálló az esetében. Mária szûz volt, és ez a gyermek a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:20-23; Lk 1:31-37). Anyjára való hivatkozással valóban embernek mondhatta magát.

2. Emberi fejlõdése. Jézusra is vonatkoztak az emberi fejlõdés törvényei; "növekedék és erõsödék lélekben, teljesedve bölcsességgel" (Lk 2:40, 52). Tizenkét éves korában ébredt tudatára isteni küldetésének (Lk 2:46-49). Gyermekkorában engedelmeskedett szüleinek (Lk 2:51).

A kereszthez vezetõ út a szenvedés általi állandó növekedés útja volt, ami fontos szerepet játszott fejlõdésében. "Megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzõje lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek" (Zsid 5:8-9; 2:10, 18). És noha fejlõdött, nem követett el bûnt.

3. Embernek nevezték. Keresztelõ János és Péter is embernek mondta (Jn 1:30; ApCsel 2:22). Pál beszél a kegyelemrõl, "mely az egy ember Jézus Krisztusé" (Róm 5:15). Õ az az ember, aki "által van a halottak feltámadása" (1Kor 15:21); az egy "közbenjáró. Isten és emberek között" (1Tim 2:5). Krisztus ellenségeihez szólva embernek mondja magát: "Meg akartok engem ölni, olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentõl hallottam" (Jn 8:40).

Jézus legkedveltebb kifejezése, amikor önmagára utalt, az "ember Fia", amit 77-szer használt (lásd: Mt 8:20; 26:2). Az Isten Fia cím a Szentháromságon belüli kapcsolatára összpontosítja a figyelmet, az ember Fia név pedig a testetöltés által az emberekhez való tartozását hangsúlyozza.

4. Emberi tulajdonságai. Isten az embereket kevéssé tette "kisebbé az Istennél" (Zsolt 8:6). A Zsidókhoz írt levél pedig úgy mutatja be Jézust, mint aki "egy kevés idõre kisebbé tétetett az angyaloknál" (Zsid 2:9). Emberi természete teremtetett, és nem rendelkezett emberfeletti erõkkel.

Krisztusnak igazán emberré kellett lennie – ez küldetése részét képezte. Ehhez szükséges volt, hogy rendelkezzen az emberi természet lényeges tulajdonságaival, ezért "testbõl és vérbõl való" (Zsid 2:14) volt. "Mindenestõl fogva hasonlatosnak kellett lennie" az emberekhez (Zsid 2:17). Emberi természetében megvoltak mindazok a szellemi és fizikai hajlamok, melyek a többi emberre is jellemzõk: éhség, szomjúság, fáradtság, aggodalom (Mt 4:2; Jn 19:28; 4:6; vö. Mt 26:21; 8:24).

Másokért végzett szolgálatában megmutatkozott együttérzése, igazságos haragja és bánata (Mt 9:36; Mk 3:5). Idõnként nyugtalan és bánatos lett, sõt még sírt is (Mt 26:38; Jn 12:27; 11:33, 35; Lk 19:41). "Erõs kiáltás és könnyhullatás közben" imádkozott, egyszer még véresen verejtékezve is (Zsid 5:7; Lk 22:44). Imaélete a teljes Istenre való hagyatkozást fejezte ki (Mt 26:39-44; Mk 1:35; 6:46; Lk 5:16; 6:12).

Jézus megízlelte a halált (Jn 19:30, 34), majd feltámadt, nem lélekben, hanem testben (Lk 24:36-43).

5. Az emberi természettel való azonosulásának mértéke. A Biblia Krisztust a második Ádámnak mondja, aki a "bûn testének hasonlatosságában" élt (Róm 8:3). Milyen mértékben azonosította magát vagy azonosult a bukott emberiséggel? Alapvetõen fontos, hogy helyesen értsük a "bûn testének hasonlatosságában" vagy a bûnös ember kifejezést. A keresztény egyház történelmében a nem pontos vélekedések sok megoszlást és küzdelmet okoztak.

a. Jézus a "bûn testének hasonlatosságában" volt. Krisztus emberi természetének megértéséhez segít a pusztában felemelt kígyó, amirõl korábban említést tettünk. Az emberek gyógyulása érdekében felemelték a mérges kígyókhoz hasonlóra formázott rézkígyót, a "bûn testének hasonlatosságában" megjelenõ Isten Fia pedig azért jött, hogy a világ Megváltója legyen.

Testetöltése elõtt Jézus "Istennek formájában" volt, azaz kezdettõl fogva isteni természettel rendelkezett (Jn 1:1; Fil 2:6-7). Amikor "szolgai formát" vett föl, félretette isteni elõjogait. Atyja szolgájává lett (Ésa 42:1), hogy végrehajtsa az Atya akaratát (Jn 6:38; Mt 26:39,42). Isteni természetére felvette az emberi természetet, "bûn testének hasonlatosságában" vagy "bûnös emberi természetben" vagy "bukott emberi természetben" jelent meg (vö. Róm 8:3).[11] Ez semmi szín alatt nem utal arra, hogy Jézus bûnös lett volna, vagy bûnös cselekedetei, gondolatai lettek volna. Bûnös test hasonlatosságában jelent ugyan meg, de bûntelen volt, és bûntelensége minden vitán felül áll.

b. Jézus volt a második Ádám. A Biblia párhuzamot von Ádám és Krisztus között, Ádámot az "elsõ embernek", Krisztust pedig az "utolsó Ádámnak" vagy "második embernek" nevezve (1Kor 15:45, 47). De Ádám elõnyösebb helyzetben volt Krisztusnál. Bukásakor az Édenben élt mint tökéletes emberi lény, testi és szellemi erõinek teljében.

Nem úgy Jézus. Amikor magára vette az emberi természetet, az már a bûntõl sújtott világban 4000 éve csak romlott. Hogy megmenthesse a lealacsonyodás legmélyére süllyedt embereket, Krisztus magára vette az emberi természetet, ami Ádám bukása elõtti természetéhez képest mind fizikai, mind szellemi képességeiben csak hanyatlott – de ennek ellenére nem követett el bûnt.[12]

Amikor Krisztus magára vette a bûn következményeit hordozó emberi természetet, Õ is alávettetett a mindnyájunk által tapasztalt fogyatékosságoknak és gyengeségeknek. Emberi természete körül volt "véve gyarlóságokkal" (Zsid 5:2; Mt 8:17; Ésa 53:4). Érezte gyengeségét. Szüksége volt arra, hogy "könyörgésekkel és esedezésekkel, erõs kiáltás és könnyhullatás közben" járuljon "ahhoz, aki képes megszabadítani õt a halálból" (Zsid 5:7). Így tapasztalta Õ is azokat a szorongattatásokat és gyengeségeket, melyektõl oly gyakran szenvednek az emberek.

Tehát "Krisztus emberi természete nem az ádámi emberi természet volt, azaz nem a bukás elõtti Ádám természete, sem pedig az elbukott ember természete, azaz nem minden tekintetben Ádámnak a bukása utáni emberi természete. Nem az ádámi volt, mert az magában hordta az ádámi természet ártatlan gyengeségeit. Nem az elbukott természet volt, mert az sohasem süllyedt erkölcsi tisztátalanságba. Így tehát a szó legszorosabb értelmében a mi emberi természetünk volt, de bûn nélkül."[13]

c. Kísértései. Hogyan hatottak a kísértések Krisztusra? Könnyen vagy nehezen állt ellen azoknak? Valódi emberi természetének bizonyítéka az, ahogy átélte a kísértéseket.

I. "Megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan". Krisztus az emberi természet részese volt – mutatja ezt az, hogy "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan" (Zsid 4:15). A kísértés és a bûn elkövetésének lehetõsége valóság volt számára. Ha nem követhetett volna el bûnt, akkor sem igazán ember, sem a példaképünk nem lehetett volna. Krisztus magára vette az emberi természetet minden hajlamával együtt, beleértve a kísértésben való elbukás lehetõségét is.

Hogyan kísértethetett volna meg "mindenekben, hozzánk hasonlóan"?

Nyilvánvalóan a "mindenekben" nem jelenti azt, hogy pontosan olyan kísértések érték, amilyenekkel mi találkozunk ma. Sosem kísértette az, hogy az erkölcsi érzéket rontó tévémûsorokat nézzen, vagy autójával túllépje a megengedett sebességhatárt.

A minden kísértés mögött meghúzódó alapkérdés az, hogy alárendeljük-e az akaratunkat Istennek. Jézus minden megkísértetése közepette megõrizte Istenhez való ragaszkodását. Ember volt, mégis állandóan az isteni erõre hagyatkozva sikeresen ellenállt a leghevesebb kísértéseknek is.

Krisztust a kísértés feletti gyõzelme tette képessé arra, hogy együttérzést tanúsítson az emberi gyengeségek iránt. Mi pedig úgy gyõzhetjük le a kísértéseket, ha állandóan rá hagyatkozunk. "Hû az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sõt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek" (1Kor 10:13).

El kell ismernünk, végül is "a halandók számára megmagyarázatlanul hagyott titok az, hogyan kísértethetett meg Krisztus mindenekben hozzánk hasonlóan, és mégsem követett el bûnt".[14]

II. "Szenvedett, õ maga is megkísértetvén". Krisztus szenvedett, mialatt megkísértetett (Zsid 2:18). "Szenvedések által" lett tökéletessé (Zsid 2:10). Találkozott a kísértés hatalmával, ezért biztosak lehetünk, tudja, hogyan segítsen annak, aki megkísértetik. Egy volt az emberiséggel a kísértéseknek az elszenvedésében, melyeknek az emberi természet alávettetett.

Hogyan szenvedett Krisztus a kísértések alatt? A "bûn testének hasonlatosságában" volt, de lelki képességei nem viselték magukon a bûn egyetlen foltját sem. Így szent természete rendkívülien érzékenyen reagált. Fájdalmat okozott neki minden érintkezés a gonoszsággal. Mivel tehát tökéletes szentsége arányában szenvedett, a kísértés sokkal több szenvedést zúdított Jézusra, mint bárki másra.[15]

Mennyire szenvedett Krisztus? Tapasztalatai a pusztában, a Gecsemáné kertben és a Golgotán azt mutatják, hogy végig ellenállt a kísértésnek, egészen a vére ontásáig (vö. Zsid 12:4).

Krisztus nemcsak szentsége arányában szenvedett többet, hanem erõsebb kísértésekkel is meg kellett küzdenie, mint nekünk, embereknek. B. F. Wescott megjegyzi: "A próbában lévõ bûnössel való együttérzés nem a bûn tapasztalatától függ, hanem a bûnös kísértés erejének ismeretétõl, amit csak bûntelen lény ismerhet teljes intenzitásában. Aki elbukik, az az utolsó erõfeszítés elõtt adja be a derekát."[16] F. F. Bruce osztja az elõbbi nézetet kijelentésével: "Mégis diadallal kiállta a próba minden formáját, amit az ember elviselhet, anélkül, hogy egy kicsit is gyengült volna Istenbe vetett hite vagy valamit is engedett volna engedelmességébõl. Ehhez az átlagos emberi szenvedésnél többre, nem kevesebbre volt szükség."[17]

Krisztus még olyan hatalmas kísértéssel is szembenézett, amit ember nem ismerhet – hogy saját érdekében használja isteni erejét. Ellen White így fogalmaz: "Megbecsülés övezte a mennyben, és korlátlan hatalomhoz szokott. Éppen olyan nehéz volt neki megmaradni az ember szintjén, mint amilyen nehéz az embereknek lealacsonyult természetük mélységébõl kiemelkedni, hogy az isteni természet részesei legyenek."[18]

d. Vétkezhetett-e Krisztus? A keresztények különbözõképpen vélekednek arról a kérdésrõl, hogy vajon Krisztus elkövethetett-e volna bûnt vagy sem. Egyetértünk Philip Schaff-fal, aki ezt mondta: "Ha [Krisztus] kezdettõl fogva abszolút tökéletességgel lett volna felruházva vagy képtelen lett volna bûnt elkövetni, nem lehetett volna igazán ember, sem követendõ példa. Szentsége nem saját tette vagy érdeme lett volna, hanem véletlenszerû vagy kívülrõl kapott ajándék, kísértései pedig valószínûtlen show mûsor elemei lettek volna."[19] Karl Ullmann hozzáfûzi: "A kisértés történetének, bárhogy is magyaráznánk, nem lenne jelentõsége; és értelmetlen lenne a Zsidókhoz írt levél kifejezése is, hogy ‘megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan’".[20]

6. Jézus Krisztus emberi természetének bûntelensége. Az magától értetõdõ, hogy Jézus isteni természete bûntelen volt. De mi a helyzet emberi természetével?

A Biblia bûntelennek mutatja be Jézus emberi természetét. Születése természetfeletti – a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:20). Mint újszülött gyermekrõl azt írja, hogy szent (Lk 1:35). A bûnös emberi természetet vette magára, viselve a bûn következményeit, de nem a bûnösséget. Egy volt az emberiséggel, kivéve a bûnt.

Jézus "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bûnt", és "szent, ártatlan, szeplõtelen, a bûnösöktõl elválasztott" volt (Zsid 4:15; 7:26). Pál azt írta, hogy "bûnt nem ismert" (2Kor 5:21). Péter ilyen bizonyságot tett róla: "bûnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott" (1Pt 2:22), "hibátlan és szeplõtlen" bárányhoz hasonlította (1Pt 1:19; Zsid 9:14). "Õbenne nincsen bûn. amiként Õ is igaz" (1Jn 3:5-7) – mondta János.

Jézus magára vette a mi természetünket annak minden hajlamával együtt, de mentes volt az örökletes romlástól vagy elfajultságtól és a tényleges bûntõl. Így kérdezte ellenfeleit: "Ki vádol engem közületek bûnnel?" (Jn 8:46). A legsúlyosabb megpróbáltatás elõtt állva pedig ezt jelentette ki: "Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije" (Jn 14:30). Jézusnak nem voltak gonosz hajlamai, sem bûnös szenvedélyei. Isten iránti hûségét a kísértések áradata sem tudta megtörni.

Jézus egyetlen egyszer sem vallott meg bûnt és nem is mutatott be bûnért való áldozatot. Nem így imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekem!", hanem ezt mondta: "Atyám, bocsásd meg nékik" (Lk 23:34). Jézus töretlenül megõrizte az Atyától való függõségét (lásd: Jn 5:30), mivel mindig az Atya akaratát kívánta végrehajtani, nem a sajátját.

Jézus "lelki természete" az elbukott emberiségtõl eltérõen tiszta és szent, "a bûn egyetlen foltját sem viseli magán".[21] Hiba volna azt gondolni, hogy Jézus "teljes egészében ember", úgy, ahogy mi. Õ a második Ádám, Isten egyetlen Fia. Ne gondoljuk azt se róla, hogy "bûnös hajlamokkal bíró ember volt". Emberi természete ugyan mindenben megkísértetett, amiben az emberi természet megkísértetik, de Õ soha nem bukott el, soha nem követett el bûnt. Soha, semmiféle bûnös hajlam nem volt benne.[22]

Jézus valóban az emberiség legmagasabb rendû és legszentebb példaképe. Bûntelen, és minden tette a tökéletességet mutatta be. Igazán Õ volt a bûntelen emberiség tökéletes példája. 7. Krisztusnak fel kellett vennie az emberi természetet. A Biblia számos okkal indokolja, hogy Krisztusnak miért kellett felvennie az emberi természetet.

a. Azért, hogy az emberiségért szolgáló fõpap legyen. Jézusnak mint Messiásnak a fõpap vagy az Isten és ember között közbenjáró szerepét kellett betöltenie (Zaj 6:13; szid 4:14-16). Ehhez a feladathoz szüksége volt az emberi természetre. Krisztus eleget tett a követelményeknek: (I.) "képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygõkkel", mert "maga is körül" volt véve "gyarlósággal" (Zsid 5:2). (II) "Könyörülõ. és hív fõpap", ezért "mindenestõl fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz" (Zsid 2:17). (III) "Segíthet azokon, akik megkísértetnek", mert "szenvedett, õ maga is megkísértetvén" (Zsid 2:18). (IV) Szánja gyengeségeinket, mert "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bûnt" (Zsid 4:15).

b. Azért, hogy megmentse még a legmélyebbre süllyedt embert is. A szolga szintjére ereszkedett le (Fil 2:7), hogy elérje az embereket ott, ahol vannak, és még a legreménytelenebb helyzetben lévõt is megmenthesse.

c. Azért, hogy életét adja a világ bûneiért. Krisztus isteni természete nem halhat meg, tehát hogy meghalhasson, emberi természettel kellett rendelkeznie. Emberré lett, megfizette a bûn büntetését, ami a halál (Róm 6:23; 1Kor 15:3). Emberként megízlelte a halált mindenkiért (Zsid 2:9).

d. Azért, hogy példaképünk legyen. Krisztusnak bûntelen emberként kellett élnie, hogy példát adhasson az embereknek. Második Ádámként szertefoszlatta a hamis hitet, hogy az emberek képtelenek engedelmeskedni Isten törvényének és gyõzni a bûn fölött. Bemutatta, hogy az ember hûségesen kitarthat Isten akarata mellett. Ahol az elsõ Ádám elbukott, ott a második Ádám diadalt aratott a bûn és Sátán felett, így Megváltónk és tökéletes példaképünk is lett. Ereje által az Õ gyõzelme a miénk is lehet (Jn 16:33).

Õt nézve mi emberek "ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre" (2Kor 3:18). "Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzõjére Jézusra… Gondoljátok meg azért, hogy Õ íly ellene való támadást szenvedett el a bûnösöktõl, hogy el ne csüggedjetek, lelkeitekben elalélván" (Zsid 12:2-3). "Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az õ nyomdokait kövessétek" (1Pt 2:21; vö. Jn 13:15).

A két természet egysége

Jézus Krisztusnak két természete van: isteni és emberi. Õ az Isten-ember. De figyeljük meg, hogy testetöltésben Isten örökéletû Fia vette magára az emberi természetet és nem az ember Jézus tett szert isteni természetre. Istenbõl lett emberré nem pedig emberbõl Istenné.

Jézusban ez a két természet egy személlyé olvadt össze. Figyeljük meg a következõ bibliai bizonyítékokat:

Két természet egysége Krisztusban. A Szentháromság Istennel kapcsolatban emlegetett pluralitása nem vonatkozik Krisztusra. A Biblia egy személynek, nem kettõnek mutatja be Jézust. Különbözõ szövegek utalnak az isteni és az emberi természetre, ugyanakkor egyetlen személyrõl beszélnek. Pál Jézus Krisztust Isten Fiaként (isteni természet) mutatta be, aki asszonytól született (emberi természet; Gal 4:4). Így tehát Jézus "mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Õ az Istennel egyenlõ" (isteni természet), "hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (emberi természet; Fil 2:6-7).

Krisztus kettõs természete nem abból áll, hogy egy elvont isteni erõ vagy befolyás kapcsolódna emberi lényéhez. "Az Ige – mondta János – testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Pál azt írta, hogy Isten elküldte Fiát "bûn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3); "Isten megjelent testben" (1Tim 3:16; 1Jn 4:2).

A két természet elegyedése. A Biblia idõnként Isten Fiának az emberi természetére vonatkozó kifejezéseket használ. Isten tulajdon vére árán váltotta meg egyházát (ApCsel 20:28; vö. Kol 1:13-14). Más helyeken pedig az ember Fiát mutatja be isteni természetére vonatkozó szavakkal (vö. Jn 3:13; 6:62; Róm 9:5).

Amikor Krisztus a földre jött, Isten "testet" alkotott neki (Zsid 10:5). Az emberi természetet felvéve isteni természetét öltöztette emberi természetébe. Ez nem úgy történt, hogy az emberi természetet isteni természetté vagy az isteni természetet emberi természetté változtatta. Nem lépett ki önmagából, hogy másik természetbe menjen át, hanem magára vette az emberi természetet. Így az isteni és az emberi természet összekapcsolódott.

Krisztus testetöltésekor Isten volta nem szûnt meg, és isteni természete sem ereszkedett le az emberiség szintjére. Mindkét természete állandóan megmaradt. "Õbenne – írja Pál – lakozik az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol 2:9). Keresztre feszítésekor emberi természete halt meg, isteni lénye nem, mert az nem lett volna lehetséges.

A két természet egységének szükségessége. Ha megértjük, milyen kapcsolatban áll egymással Krisztus két természete, akkor alapvetõen fontos dolgokat ismerhetünk fel Krisztus küldetésére és saját üdvösségünkre vonatkozóan.

1. Megbékélteti az emberiséget Istennel. Csak az Isten-ember Megváltó hozhat üdvösséget. A testetöltéssel Krisztus magára vette az emberi természetet, hogy isteni természetében részesíthesse a hívõket. Az Isten-ember vérének érdeme által a hívõk isteni természet részesei lehetnek (2Pt 1:4).

A létra, amit Jákób álmában látott Krisztust jelképezi, aki ott ér el bennünket, ahol vagyunk. Az emberi természetet magára véve gyõzött, hogy az Õ természetében részesedve mi is gyõzhessünk. Isteni karjával megragadja Isten trónusát, míg emberi lénye átöleli az emberiséget, összekötve ezáltal bennünket Istennel, a földet a mennyel.

Az összekapcsolódott isteni-emberi természet teszi eredményessé Krisztus engesztelõ áldozatát. Az emberiség bûneiért nem szerezhetne engesztelést egy bûntelen ember vagy akár egy angyal élete sem. Csak az Isten-ember Teremtõ szerezhet megváltást az emberiségnek.

2. Jézus emberi természetével fátyolozta el isteni természetét. Krisztus az emberi természet köntösével takarta be isteni természetét, félretéve mennyei dicsõségét és fenségét, hogy az emberek el ne pusztuljanak a környezetében. Isten volt akkor is, de nem úgy jelent meg, mint Isten (Fil 2:6-8).

3. Gyõzedelmesen élt. Krisztus emberi természete egyedül nem állhatott volna ellen Sátán csalásainak, de azért tudott gyõzni, mert benne lakozott "az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol 2:9). Gyõzni tudott a bûn felett, mert maradéktalanul az Atyára hagyatkozott (Jn 5:19, 30; 8:28), és "az emberi természettel összekapcsolt isteni erõ örök gyõzelmet aratott az ember számára".[23]

Krisztus gyõzedelmes élete nem saját kizárólagos elõjoga. Nem használt olyan erõt, amelyhez az ember ne folyamodhatna. Mi is beteljesedhetünk "az Istennek egész teljességéig" (Ef 3:19). Krisztus isteni ereje által hozzájuthatunk mindenhez, "ami az életre és kegyességre való".

Ennek az a titka, hogy hinnünk kell az "igen nagy és becses" ígéretekben, melyek által "isteni természet részeseivé" lehetünk, "kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon" (2Pt 1:3-4). Azt az erõt ajánlja fel, ami által Õ is gyõzött, hogy mindenki hûségesen engedelmeskedhessen és gyõztes életet élhessen.

Krisztus vigasztaló ígérete a gyõzelemrõl szól: "Aki gyõz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is gyõztem és ültem az én Atyámmal az õ királyiszékében" (Jel 3:21).

Jézus Krisztus tisztségei

A próféta, a pap és a király tisztsége egyedülálló volt abból a szempontból, hogy általában olajjal megkenve fel kellett õket szentelni (1Kir 19:16; 2Móz 30:30; 2Sám 5:3). A próféciák rámutattak, hogy az eljövendõ Messiás, a Felkent hordozza mindhárom tisztséget. Krisztus a próféta, a pap és a király tisztében közbenjárói szolgálatát végzi Isten és miközöttünk. Prófétaként Isten akaratát hirdeti; Papként Isten elõtt képvisel bennünket – és fordítva is; és Királyként Isten kegyelmes hatalmát gyakorolja népe felett.

Krisztus a próféta. Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy Krisztus prófétai tisztet fog betölteni. "Prófétát támasztok nékik az õ atyjokfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki" (5Móz 18:18). Krisztus kortársai felismerték ennek a jövendölésnek a teljesedését (Jn 6:14; 7:40; ApCsel 3:22-23).

Jézus prófétának mondta magát (Lk 13:33). Prófétai hatalommal hirdette (Mt 7:29) Isten országának elveit (Máté 5-7; 22:36-40) és nyilatkoztatta ki a jövendõt (Mt 24:1-51; Lk 19:41-44).

Testetöltése elõtt Krisztus betöltötte Lelkével a Biblia íróit, akiknek próféciákat adott szenvedéseirõl és az azt követõ dicsõségérõl (1Pt 1:11). Mennybemenetele után is adott kijelentéseket önmagáról népének. A Szentírás azt mondja, hogy a hûséges maradéknak bizonyságtételt ad, "a prófétaság lelké"-t (Jel 12:17; 19:10; lásd még: 17. fejezet).

Krisztus a pap. Isten fogadalma vetett szilárd alapot a messiási papságnak: "Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint" (Zsolt 110:4). Krisztus nem volt Áron leszármazottja. Melkisédekhez hasonlóan Õt is Isten rendelete ruházta fel papi joggal (Zsid 5:6, 10; lásd: a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetét!). Közbenjáró papi szolgálata két szakaszra osztható: földire és mennyeire.

1. Krisztus földi papsága. A pap szerepe az égõáldozati oltárnál Jézus földi szolgálatát jelképezte. Jézus tökéletesen alkalmas volt a papi tisztre: valóságos emberi alakjában Isten hívta el, "az Isten elõtt való dolgokban" cselekedett, és meghatározott feladata volt, hogy "ajándékokat és áldozatokat vigyen a bûnökért" (Zsid 5:1, 4, 10).

A papnak kellett megbékéltetnie a híveket Istennel az áldozati rendszer által, ami a bûnért való engesztelõ áldozatot jelképezte (3Móz 1:4; 4:29, 31, 35; 5:10; 16:6; 17:11). Tehát az égõáldozati oltáron folyamatosan bemutatott áldozatok azt jelképezték, hogy mindig kaphatunk engesztelést.

Ezek az áldozatok nem voltak elegendõek. Nem tehették tökéletessé az áldozatot bemutató személyt, nem törölhették el a bûnöket és nem is adhattak tiszta lelkiismeretet (Zsid 10:1-4; 9:9). Pusztán árnyékai voltak az eljövendõ jóknak (Zsid 10:1; vö. 9:9, 23-24). Az Ószövetség kijelentette, hogy maga a Messiás lép az állatáldozatok helyére (Zsolt 40:7-9; Zsid 10:5-9). Akkor ezek az áldozatok Krisztusnak, a Megváltónak helyettünk való szenvedéseire és engesztelõ halálára mutattak elõre. Az Isten Báránya bûnné, átokká lett értünk, az Õ vére tisztít meg minden bûntõl (2Kor 5:21; Gal 3:13; 1Jn 1:7; vö. 1Kor 15:3).

Így tehát Krisztus földi szolgálata során pap és áldozat is volt egyben. Kereszthalála papi munkájának részét képezte. Golgotai áldozata után papi közbenjárásának központja a mennyei szentély lett.

2. Krisztus mennyei papsága. Krisztus a mennyben fejezi be a földön elkezdett papi szolgálatot. Isten szenvedõ szolgájaként átélt földi megaláztatása tette alkalmassá arra, hogy mennyei Fõpapunk legyen (Zsid 2:17-18; 4:15; 5:2). Prófécia nyilatkoztatja ki, hogy a Messiásnak papnak kell lennie Isten trónján (Zak 6:13). A megalázott Krisztus feltámadása után felmagasztaltatott. Most mint Fõpapunk "a mennyei felség királyi székének" jobbján ül, és szolgálatát végzi a mennyei szentélyben (Zsid 8:1-2; vö. 1:3; 9:24).

Krisztus közvetlenül mennybemenetele után elkezdte közbenjárói szolgálatát. A templom szentélyébõl felszálló illatáldozat füstje jelképezi Krisztus érdemeit, imáit és igazságát – ezek teszik Isten elõtt elfogadhatóvá istentiszteletünket és imádságunkat. Füstölõáldozatot csak az égõáldozati oltárról vett szénnel lehetett bemutatni, ami arra utal, hogy milyen szoros kapcsolat van a közbenjárás és az oltárnál végzett engesztelõ áldozat között. Krisztus közbenjárói munkájának alapját tehát teljessé tett engesztelõ áldozatának érdemei képezik.

Krisztus közbenjárása bátorítást jelent népének, mert "õ mindenképpen idvezítheti is azokat, akik õáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Krisztusnak a népéért végzett közbenjárása folytán Sátán vádaskodásai minden alapot nélkülöznek (1Jn 2:1; vö. Zak 3:1). Pál felteszi a szónoki kérdést: "Kicsoda az, aki kárhoztat?" Majd biztatásunkra elmondja, hogy nem más, mint Krisztus, aki Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 8:34). "Bizony, bizony, mondom néktek – fejezte ki Krisztus közbenjárói szolgálatát hangsúlyozva -, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek" (Jn 16:23).

Krisztus a király. Isten "a mennyekbe helyeztette az õ székét és az õ uralkodása mindenre kihat" (Zsolt 103:19). Magától értetõdik, hogy Isten Fia, a Szentháromság egyik személye részes az egész világegyetem fölötti isteni uralomban.

Krisztus, az Isten-ember királyi uralmát gyakorolja azok felett, akik elfogadták Megváltójuknak és Uruknak. "Trónod, ó! Isten örökkévaló; – hangzik – igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája" (Zsolt 45:7; Zsid 1:8-9).

Krisztus országának megalapítása nem ment végbe harc nélkül, mert "a föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az õ felkentje [a Messiás] ellen" (Zsolt 2:2). De kudarcot vallanak tervükkel. Isten nyilatkozatával ülteti a Messiást trónjára: "én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!. Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged" (Zsolt 2:6-7; Zsid 1:5). A Dávid trónját elfoglaló Király neve: "AZ ÚR A MI IGAZSÁGUNK" (Jer 23:5-6). Uralma példa nélküli, mert a mennyei trónon a pap és a király feladatát is el kell látnia (Zak 6:13).

Gábriel angyal jelentette be Máriának, hogy Jézus lesz a Messiás uralkodó: "Uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az õ királyságának vége nem lészen!" (Lk 1:33). Királyságát két trónnal mutatja be a Biblia, és ez a két trón két országot jelképez. "A kegyelem királyi széke" (Zsid 4:16) a kegyelem országát jelképezi, a dicsõség királyi széke (Mt 25:31) pedig a dicsõség országát.

1. A kegyelem országa. Isten az elsõ ember bukása után azonnal megalapította a kegyelem országát; ez az ország Isten ígéreteiben már akkor létezett, az emberek hit által polgáraivá lehettek. De a maga teljességében csak akkor valósult meg, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Amikor Krisztus felkiáltott a kereszten, hogy "Elvégeztetett!", eleget tett a megváltási terv kívánalmainak, és ezzel hatályba lépett az új szövetség (vö. Zsid 9:15-18).

Jézus kijelentése – "Bétölt az idõ, és elközelített a mennyeknek országa" (Mk 1:15) – közvetlen utalás volt a halálával hamarosan megalapított kegyelem országára. Ennek az országnak polgáraivá az újjászületés által lehetünk, mivel ez nem a teremtésre, hanem a megváltás munkájára alapozódott. Jézus így rendelkezett: "Ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:5; vö. 3:3). Isten országa növekedését a mustármag elképesztõ fejlõdéséhez hasonlította, valamint ahhoz a hatáshoz, amit a kovász végez a lisztben (Mk 4:30-32; Mt 13:33).

A kegyelem országa nem külsõleg látszik, hanem a hívõk szívében végzett hatása által mutatkozik meg. Errõl az országról tanította Jézus, hogy "nem szemmel láthatólag jõ el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van" (Lk 17:20-21). Ez az ország nem ebbõl a világból való – mondta Jézus -, mert az igazság országa ez. "Én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra" (Jn 18:37). Pál azt mondta, hogy ez az ország Krisztusé: "igazság, békesség és Szentlélek által való öröm országa", ahová a hívõk átvitettek (Róm 14:17; Kol 1:13).

Gyötrelmes tapasztalat volt ennek az országnak a megalapítása, mert azt erõsítette meg, hogy kereszt nélkül nincs korona. Jézus, a Messiás, az Isten-ember nyilvános szolgálata végén Jeruzsálembe ment, mint Dávid trónjának jogos örököse. Szamárháton ülve ami a királyi bevonulás zsidó szokása volt (Zak 9:9) – fogadta a tömeg önkéntes, lelkes éljenzését. Amikor diadalmasan bevonult a fõvárosba, "a sokaság" szõnyeg gyanánt terítette mint király elé ruháját, pálmaágakat vágtak le és ezt kiáltották: "Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jõ az Úrnak nevében!" (Mt 21:8-9) Így teljesítették be Zakariás próféciáját. Krisztus akkor Messiás királyként jelent meg.

Sajnos, nem maradt ellenállás nélkül az, hogy igényt tartott a trónra. Sátán gyûlölete a bûntelen Jézussal szemben tetõfokára hágott. Néhány nap múlva, tizenkét óra leforgása alatt a hit védelmezõinek, a Szanhedrinnek a parancsára titokban elfogták, kihallgatták és halálra ítélték.

Kihallgatása alatt Jézus a nyilvánosság elõtt megerõsítette, hogy Õ az Isten Fia, népének Királya (Lk 23:3; Jn 18:33-37). Állítására válaszul gúnyból királyi palástot borítottak rá és megkoronázták, de nem arany, hanem töviskoronával (Jn 19:2). Maró gúnnyal nevezték csak királynak. A katonák ütlegelés közben így csúfolták: "Üdvöz légy zsidók királya!" (Jn 19:3). Amikor pedig Pilátus, a római helytartó e szavakkal állította a nép elé: "Ímhol a ti királyotok!", saját népe egyhangúlag így kiáltva vetette el: "Vidd el, vidd el, feszítsd meg õt!" (Jn 19:14-15).

Krisztus a legmélyebb megaláztatással, kereszthalálával alapította meg a kegyelem országát. Nem sokkal azután felmagasztaltatása vetett véget megaláztatásának. Mennybemenetelekor Atyja mennyei trónusára ült, mint Pap és Király (Zsolt 2:7-8; vö. Zsid 1:3-5; Fil 2:9-11; Ef 1:20-23). Ez a trónralépés nem ruházta fel Isten Fiát olyan hatalommal, amit azelõtt nem mondhatott magáénak. Akkor azonban mint Isten-ember Közbenjárónak az emberi természete elõször részesült a mennyei dicsõségben és hatalomban.

2. A dicsõség országa. Isten a Megdicsõülés hegyén mutatta be a dicsõség országát. Ott Krisztus saját dicsõségében jelent meg. "Az õ orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lõn, mint a fényesség" (Mt 17:2). Mózes és Illés a megváltottakat jelképezte – Mózes azokat, akik Krisztusban haltak meg és fel fognak támadni, Illés pedig azokat a hívõket, akik a második adventkor halált nem látva vitetnek a mennybe.

Krisztus világot rengetõ eseményekkel alapítja meg a dicsõség országát, amikor visszatér (Mt 24:27, 30-31; 25:31-32). Az ítéletet követõen, amikor az ember Fiának közbenjárói munkája a mennyei szentélyben véget ér, az "Öregkorú", az Atya Isten, "ada néki hatalmat, dicsõséget és országot" (Dán 7:9-10, 14). "Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levõ országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az õ országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál és engedelmeskedik" (Dán 7:27).

A dicsõség országát akkor állítja fel Isten végleg a Földön, amikor véget ér a millennium és az Új Jeruzsálem leszáll a mennybõl (Jelenések 20-21). Ha elfogadjuk Jézus Krisztust Megváltónknak, a kegyelem országának polgárai lehetünk már ma, a dicsõség országának pedig második eljövetelekor. Korlátlan lehetõségeket kínáló élet áll elõttünk. Nem kudarcokkal és szertefoszlott reményekkel, álmokkal teli életet ajánl Krisztus, hanem a fejlõdés, a Megváltóval való sikeres együttjárás életét, ami mind erõsebben és erõsebben sugározza az õszinte szeretetet, az örömet, a békességet, a béketûrést, a szívességet, a jóságot, a hûséget, a szelídséget és a mértékletességet (Gal 5:22-23) – annak a kapcsolatnak a gyümölcseit, amit Jézus felkínál mindenkinek, aki átadja életét neki. Ki utasíthat vissza ilyen ajánlatot?

Az örökkévaló Szentlélek Isten együttmûködött az Atyával és a Fiúval a teremtésben, a testetöltésben és a megváltásban. Õ ihlette a Szentírás íróit, Õ hatotta át Krisztus életét erõvel. Õ vonzza és gyõzi meg az embereket, és megújítja, Isten képére formálja azokat, akik erre vágyakoznak. Azért küldte el az Atya és a Fiú, hogy mindig gyermekeivel legyen. A Szentlélek ad az egyháznak lelki ajándékokat és arra képesíti, hogy Krisztus testeként szolgáljon. A Szentírással összhangban Õ vezet el minden igazságra. (Hitelvek – 5)

A keresztre feszítés megrémítette, megtörte és megrettentette Jézus követõit, a feltámadás azonban a virradatot hozta el életükbe. Krisztus letörte a halál láncait, Isten országának hajnala hasadt szívükben.

Most olthatatlan tûz lobogott lelkükben. A tanítványok közé alig néhány hete még gonosz falakat húzó ellentétek semmivé lettek. Megvallották hibáikat egymásnak és még készségesebbnek mutatkoztak Jézus, mennybe ment Királyuk befogadására.

A korábban szétszórt nyáj egysége úgy erõsödött, ahogy nap nap után együtt voltak imádkozni. Egy felejthetetlen napon éppen Istent dicsérték, amikor heves szélzúgás hasított végig közöttük. Mintha a szívük lángolása láthatóvá vált volna: tûznyelvek nyugodtak meg mindegyikük fején. A Szentlélek szállt rájuk lobogó tûz képében.

Szentlélekkel betöltekezve a tanítványok nem tudták már magukban tartani Jézus iránti új, forró szeretetüket és örömüket. Nyíltan, lelkesen kezdték hirdetni az üdvösség jó hírét. A hangra felfigyelve a város lakóinak nagy tömege a különféle népek zarándokaival együtt sereglett az épülethez. Elcsodálkozva és szinte összezavarodva hallgatták – saját nyelvükön -, hogy a mûveletlen galileaiak milyen hatalmas erõvel tesznek bizonyságot Isten hatalmas cselekedeteirõl.

"Nem értem – mondta valaki. Mit jelent ez?" Mások megpróbálták egyszerûen azzal elintézni, hogy részegeknek tartották az apostolokat. "Nem!" – harsogta Péter a tömeg zaja fölött. "Most még csak reggel 9 óra. Azért történt, amit hallottatok és láttatok, mert a feltámadott Jézus Krisztus az Isten jobbjára ült, és most adja nekünk a Szentlelket" (lásd: ApCsel 2).

Ki a Szentlélek?

A Biblia rámutat, hogy a Szentlélek személy, nem csupán személytelen erõ. Az olyan kijelentések, mint pl. "Mert tetszék a Szentléleknek és nékünk" (ApCsel 15:28), arra utalnak, hogy az õskeresztények személynek tartották. Krisztus is valós, különálló személyként utalt rá: "Engem dicsõít majd – mondta -, mert az enyémbõl vesz, és megjelenti néktek" (Jn 16:14).

A Szentírás a Szentháromság Istenre utalva a Lelket személyként mutatja be (Mt 28:19; 2Kor 13:13).

A Léleknek van személyisége. Lakozik, marad valakiben (1Móz 6:3), tanít (Lk 12:12), meggyõz (Jn 16:8), irányítja az egyház ügyeit (ApCsel 13:2), segít és közbenjár (Róm 8:26), ihlet (2Pt 1:21) és megszentel (1Pt 1:2). Pusztán erõ, hatás vagy Istennek egy tulajdonsága nem végezheti mindezt, csak egy személy.

A Szentlélek valós Isten

A Szentírás Istennek tartja a Szentlelket. Péter azt mondta Anániásnak, aki a Szentléleknek hazudott, hogy "Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek" (ApCsel 5:3-4). A megbocsáthatatlan bûnt Jézus a "Lélek káromlásának" mondta és hozzátette: "Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik" (Mt 12:31-32). Ez csak akkor lehet igaz, ha a Szentlélek Isten.

A Szentírás beszél a Szentlélek isteni tulajdonságairól. A Szentlélek élet. Pál úgy utal rá, mint az élet lelkére (Róm 8:2). A Szentlélek igazság. Krisztus az igazság Lelkének nevezte (Jn 16:13). "A Lélek szerelme" (Róm 15:30) és "az Istennek ama Szentlelke" (Ef 4:30) kifejezések azt mutatják, hogy a Szentlélek természetének része a szeretet és a szentség.

A Szentlélek mindenható. A lelki ajándékokat osztja "mindenkinek külön, amint akarja" (1Kor 12:11). Mindenütt jelenvaló. Mindörökké népével marad (Jn 14:16). Senki sem menekülhet el hatása elõl (Zsolt 139:7-10). Mindenttudó is, mert "a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke" (1Kor 2:10-11).

Isten tetteit szintén kapcsolatba hozza a Biblia a Szentlélekkel. Része van a teremtésben és a feltámadásban is. "Az Istennek lelke teremtett engem, és a Mindenhatónak lehellete adott nékem életet" (Jób 33:4) – mondta Elihu. A zsoltáros így fogalmazott: "Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek" (Zsolt 104:30 – új prot. ford.). Pál felkiáltott: "Aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az õ tibennetek lakozó Lelke által" (Róm 8:11).

Csak a mindenütt jelenvaló személyes Isten, nem pedig egy személytelen hatás vagy egy teremtett lény tehette meg azt a csodát, hogy az Isten Krisztus embertõl, Máriától született. Pünkösdkor pedig a Lélek tette az egyetlen Isten-embert, Jézust, egyetemesen jelenvalóvá mindazok számára, akik készségesen elfogadták.

A keresztségi szöveg (Mt 28:19), az apostoli áldás (2Kor 13:13), valamint a lelki ajándékok felsorolása (1Kor 12:4-6) a Szentlelket az Atyával és a Fiúval egyenlõnek tartja.

A Szentlélek és a Szentháromság

A Szentlélek Isten az örökkévalóságtól fogva a Szentháromság harmadik tagjaként, azon belül létezett. Az Atya, a Fiú és a Lélek egyaránt önmaguktól létezõk. Mindannyian egyenlõk, de a különbözõ feladatokat megosztják egymás között (lásd: 2. fejezet).

A Szentlélek Istent akkor érthetjük meg a legjobban, ha Jézus segítségével vizsgáljuk. Amikor a Lélek a hívõbe költözik, úgy jön, mint "Krisztus Lelke", és nem a saját jogán, önhatalmúlag. A történelemben véghezvitt tetteinek Krisztus megváltói küldetése állt a középpontjában. A Szentlélek aktívan közremûködött Krisztus születésében (Lk 1:35), megerõsítette keresztségekor, amikor Jézus elkezdte nyilvános szolgálatát (Mt 3:16-17), ezenkívül hozzáférhetõvé teszi az emberiség számára Krisztus engesztelõ áldozatának és feltámadásának érdemeit (Róm 8:11).

A Szentháromságon belül a Lélek a végrehajtó szerepét látszik betölteni. Amikor az Atya odaadta Fiát a világért (Jn 3:16), a Fiú a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:18-20). A Szentlélek jött el a tervet végrehajtani, valósággá tenni.

A Szentlélek jelen volt a teremtésnél (1 Móz 1:2) – ebbõl láthatjuk, hogy tevékenyen részt vett benne. Az élet eredete és fennmaradása mûködésétõl függ; távozása halált jelent. A Biblia kijelenti, hogy ha Isten "Lelkét és lehellését magához vonná: elhervadna együtt minden test és az ember visszatérne a porba" (Jób 34:14-15; vö. 33:4). A Lélek teremtõ munkája az is, amikor újjáteremti mindazokat, akik nyitottak Isten elõtt. Isten az emberekben teremtõ Lelke által munkálkodik. Tehát a testetöltésben, a teremtésben és az újjáteremtésben a Lélek hajtja végre Isten szándékát.

A megígért Lélek

Istennek az volt a terve, hogy testünk a Szentlélek lakóhelye legyen (lásd: 1Kor 3:16). Ádámot és Évát a bûn elszakította az Édenkerttõl, de a bennük lakozó Szentlélektõl is. Ez az elkülönült állapot tovább tart. Az özönvíz elõtt a gonoszság borzalmas méreteket öltött, ezért Isten kijelentette: "Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben" (1Móz 6:3).
 
Az ószövetségi idõkben a Lélek alkalmassá tett egyes embereket bizonyos feladatok elvégzésére (4Móz 24:2; Bír 6:34; 1Sám 10:6). Idõnként emberekben van (2Móz 31:3; Ésa 63:11). Kétségtelen, az õszinte hívõk mindig is tudatában voltak jelenlétének, de a prófécia megjövendölte, hogy a Lélek kitöltetik "minden testre" (Jóel 2:28) – olyan idõ lesz ez, amikor a Lélek nagyobb mértékû megnyilvánulása új korszakot vezet majd be.

Amíg a föld még a bitorló kezében volt, a Lélek teljes kitöltetésével várni kellett. Mielõtt a Lélek kitöltethetett minden testre, Krisztusnak véghez kellett vinnie földi szolgálatát és be kellett mutatnia az engesztelõ áldozatot. Keresztelõ János a következõt mondta, amikor Krisztus szolgálatára úgy mutatott, mint a Lélek szolgálatára: "Én ugyan vízzel keresztellek titeket", de "Õ Szentlélekkel és tûzzel keresztel majd titeket" (Mt 3:11). Viszont az evangéliumok nem számolnak be arról, hogy Jézus Szentlélekkel keresztelt volna. Halála elõtt alig néhány órával ígérte meg tanítványainak: "Én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, az igazságnak ama Lelkét" (Jn 14:16-17). A kereszten történt volna meg a megígért Lélek általi keresztség? A keresztrefeszítés péntekjén nem jelent meg galamb – csak nagy sötétséget és villámlásokat lehetett látni.

Jézus csak feltámadása után lehelte lelkét tanítványaira (Jn 20:22). Azt mondta: "Elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erõvel" (Lk 24:49). Ezt az erõt pedig akkor kellett megkapniuk, "minekutána a Szentlélek eljõ reátok" – és a hívõket bizonyságtevõkké teszi az egész földön (ApCsel 1:8).

"Még nem vala Szentlélek – írta János – mivelhogy Jézus még nem dicsõítteték meg" (Jn 7:39). A Szentlélek kitöltetésének az volt az elõfeltétele, hogy az Atya elfogadja Krisztus áldozatát.

Akkor köszöntött be az új korszak, amikor gyõzelmes Urunk a mennyei trónra ült. A Szentlelket teljességében csak akkor tudta elküldeni. Miután Jézus "az Istennek jobbja által felmagasztaltatván" kitöltötte a Szentlelket (ApCsel 2:33) tanítványaira, akik égõ vágyakozással várták ezt az eseményt, és "mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és a könyörgésben" (ApCsel 1:5, 14). A golgotai események után 50 nappal, pünkösdkor a Szentlélek teljes erejével köszöntött be az új korszak. "És lõn nagy hirtelenséggel az égbõl mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol [a tanítványok] ülnek vala. És megtelének mindnyájan Szentlélekkel" (ApCsel 2:2-4).

Jézus és a Szentlélek küldetésük végzésében egyaránt egymásra támaszkodtak, egymástól függtek. Addig nem töltethetett ki teljesen a Szentlélek, amíg Jézus teljesen el nem végezte feladatát. Jézus pedig a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:8-21), a Lélek keresztségében részesült (Mk 1:9-10), a Lélek vezette (Lk 4:1), a Lélek által hajtotta végre csodáit (Mt 12:24-32), a Lélek által ajánlotta fel önmagát a Golgotán (Zsid 9:14-15) és részben a Lélek támasztotta fel (Róm 8:11).

Jézus volt az elsõ személy, aki a Szentlélek teljességét tapasztalta. Nagyszerû igazság, hogy Urunk kész a Szentlelket árasztani mindazokra, akik komolyan vágynak rá.

A Szentlélek küldetése

Krisztusnak a halálát megelõzõ estén közeli távozásáról mondott szavai nagyon aggasztották tanítványait. Ezért gyorsan igyekezett megerõsíteni õket azzal, hogy személyes képviselõjeként elküldi hozzájuk Szentlelkét. Nem maradnak árvák (Jn 14:18).

Küldetésének eredete. Az Újszövetség egyedülálló módon mutatja be a Szentlelket. Úgy nevezi, hogy "Jézus Lelke" (ApCsel 16:7 – új prot. ford.), "az õ Fiának Lelke" (Gal 4:6), "Isten Lelke" (Róm 8:9), "Krisztus Lelke" (Róm 8:9; 1Pt 1:11), "a Jézus Krisztus Lelke" (Fil 1:19). Kitõl ered a Szentlélek missziója: Jézus Krisztustól vagy az Atya Istentõl?

Krisztus két forrást említett, amikor a Szentléleknek az elveszett világért végzett küldetésérõl – annak eredetérõl – beszélt. Elõször az Atyára utalt: "És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek" (Jn 14:16; vö. 15:26 "az Atyától"). A Szentlélek keresztségét "az Atya ígéretének" nevezte (ApCsel 1:4). Másodszor Krisztus önmagára utalt: "Elküldöm azt [a Lelket] tihozzátok" (Jn 16:7). A Szentlélek tehát az Atyától és a Fiútól jön.

Küldetése a világban. Csak a Szentlélek hatására tudjuk elismerni Krisztus uralmát. "Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által" (1Kor 12:3) – írta Pál.

Isten azzal biztatott, hogy a Szentlélek által Krisztus, "az igazi világosság. megvilágosít minden embert" (Jn 1:9). Küldetése, hogy "megfeddi a világot bûn, igazság és ítélet tekintetében" (Jn 16:8).

Elõször, a Szentlélek mélységesen meggyõz a bûnrõl – különösen arról, hogy bûn, ha nem fogadjuk el Krisztust (Jn 16:9). Másodszor, a Lélek mindenkit arra késztet, hogy fogadjuk el Krisztus igazságát. Harmadszor, a Lélek figyelmeztet az ítéletre, ami erõs eszköznek bizonyul arra, hogy a bûn sötétségében lévõ emberekben felkeltse a bûnbánat és a megtérés utáni vágyat.

Miután megtértünk újjá is születünk a víz és a Szentlélek keresztsége által (Jn 3:5). Akkor pedig új életünk van, mert Krisztus Lelke bennünk lakozik.

Küldetése a hívõkért. A Szentlélekre vonatkozó igehelyek többsége a Lélek és Isten népe kapcsolatáról szól. Megszentelõ hatása engedelmességre vezet (1Pt 1:2), de senki sem élvezheti folyamatosan jelenlétét, ha nem tesz eleget bizonyos feltételeknek. Péter figyelmeztetett: Isten azoknak adja a Lelket, akik folyamatosan engedelmeskednek neki (ApCsel 5:32).[1] A Biblia tehát figyelmezteti a hívõket, hogy vissza ne utasítsák, meg ne szomorítsák és meg ne oltsák a Lelket (ApCsel 7:51; Ef 4:30; 1Thessz 5:19).

Mit tesz a Lélek a hívõkért?

1. Segíti a hívõket. Krisztus "más Paraklétosz"-nak (Jn 14:16) nevezte a Szentlelket, amikor a tanítványoknak beszélt róla. Ezt a görög szót "vigasztaló"-nak vagy "pártfogó"-nak (új prot. ford.) fordították, de jelenthet még tanácsadót, közbenjárót, segítõt vagy szószólót is.

A Szentírás a Szentlelken kívül csak Krisztust nevezi Paraklétosznak. Õ a Szószólónk vagy Közbenjárónk az Atya elõtt. "Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).

Krisztus mint Közbenjárónk és Szószólónk Isten elõtt képvisel bennünket és kinyilatkoztatja Istent nekünk. A Lélek pedig Krisztushoz vezet és megmutatja Krisztus kegyelmét. Ez magyarázat arra, hogy miért nevezi a Biblia a kegyelem Lelkének (Zsid 10:29). Egyik legnagyobb tette, hogy Krisztus megváltó kegyelmét eljuttatja az emberekhez (lásd: 1Kor 15:10; 2Kor 9:14; Jak 4:5-6).

2. Krisztus igazságát közvetíti. Krisztus a Szentlelket az igazság Lelkének nevezte (Jn 14:17; 15:26; 16:13). Feladatai közé tartozik, hogy "eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek", (Jn 14:26) és "elvezérel majd titeket minden igazságra" (Jn 16:13). Üzenete bizonyságot tesz Jézus Krisztusról (Jn 15:26). "Nem õ magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendõket megjelenti néktek" – mondta Krisztus. "Engem dicsõít majd, mert az enyémbõl vesz, és megjelenti néktek" (Jn 16:13-14).

3. Krisztus jelenlétét közvetíti. Nem csak a Krisztusról szóló üzenetet közvetíti, hanem magát Krisztust is. "Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jõ el hozzátok a Vigasztaló [a Szentlélek – Jn 14:16-17]; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok" (Jn 16:7).

Az Ember Jézus emberi természetétõl akadályoztatva nem volt mindenütt jelenvaló, ezért mondta jobbnak, hogy elmegy. A Lélek által mindig, mindenütt jelen lehet. "És én kérem az Atyát – mondta Jézus -, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, az igazságnak ama Lelkét". Azzal bátorította a tanítványait, hogy a Lélek "nálatok lakik és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok" (Jn 14:16-18). "A Szentlélek Krisztus képviselõje, jóllehet teljesen független az emberi természettõl".[2]

A testetöltés idején a Szentlélek Krisztus személyét Máriába juttatta. Pünkösdkor a Lélek vitte el a gyõzedelmes Krisztust a világba. Krisztus ígéretei – "Nem hagylak el, sem el nem távozom tõled" (Zsid 13:5) és "Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20) – a Lélek által válnak valóra. Ezért használ az Újszövetség a Lélekkel kapcsolatban olyan címet, amit az Ószövetség sosem – "a Jézus Krisztus Lelke" (Fil 1:19).

Éppen így a Lélek által válik lehetségessé, hogy az Atya és a Fiú a hívõkbe költözzön (Jn 14:23), és a hívõk is csak a Lélek által lehetnek Krisztusban.

4. A Lélek irányítja az egyház mûködését. Mivel Krisztus a Szentlélek által van jelen, el-mondhatjuk, hogy Õ Krisztus igazi Helytartója a földön. A hitbeli és tanbeli kérdésekben Õ a fõ tekintély, egyházvezetési módszerei teljes össz-hangban vannak a Bibliával. "A protestantizmus megkülönböztetõ jellemzõje – ami nélkül nem lenne protestantizmus – az, hogy a Szentlélek Krisztus igazi Helytartója vagy Utódja a földön. Ha szervezetre vagy vezetõkre vagy emberi bölcses-ségre hagyatkozunk, ez azt jelenti, hogy az emberi-vel cseréljük föl az istenit."[3]

A Szentlélek szorosan bekapcsolódott az apostoli egyház irányításába. Az egyház imával és böjtöléssel kérte vezetését, amikor misszionáriusokat választottak ki (ApCsel 13:1-4). Az így kiválasztott embereket arról ismerték, hogy nyitottak a Szentlélek vezetése elõtt. Az Apostolok cselekedetei azt írja róluk, hogy megteltek Szentlélekkel (lásd: ApCsel 13:9, 52). Tetteiket a Lélek vezette (ApCsel 16:6-7). Pál pedig arra emlékeztette a gyülekezeti véneket, hogy a Szentlélek állította õket tisztségükbe (ApCsel 20:28).

A Szentlélek fontos szerepet játszott az egyház egységét fenyegetõ súlyos nézeteltérések feloldásában. A Szentírás a következõ szavakkal vezeti be az elsõ apostoli zsinat döntéseit: "Tetszék a Szentléleknek és nékünk." (ApCsel 15:28).

5. Rendkívüli ajándékokkal ruházza fel az egyházat. A Szentlélek rendkívüli ajándékokkal ruházta fel Isten népét. Az ószövetségi idõkben az Úr Lelke bizonyos emberekre szállt, és rendkívüli hatalmat adott nekik, hogy vezessék és megszabadítsák Izrael népét (Bír 3:10; 6:34; 11:29; stb.) és képessé tette õket a prófétálásra is (4Móz 11:17, 25-26; 2Sám 23:2). Amikor Sault és Dávidot felkenték Isten népe vezetõjének, a Lélek szállt rájuk (1Sám 10:6, 10; 16:13). Másokat pedig a Szentlélekkel való beteljesedés rendkívüli mûvészi képességekkel áldott meg (2Móz 28:3; 31:3; 35:30-35).

Krisztus az õsegyházban is a Szentlélek által árasztotta áldásait népére. A Lélek osztotta el ezeket a lelki ajándékokat a hívõk között, amint jónak látta az egész közösség hasznára (ApCsel 2:38; 1Kor 12:7-11). A Lélek adta a rendkívüli erõt, ami ahhoz kellett, hogy hirdetni tudják az evangéliumot a föld végsõ határáig (ApCsel 1:8; lásd még: 16. fejezet).

6. Betölti a hívõk szívét. Minden hívõ számára döntõ fontosságú az a kérdés, amit Pál tett fel az efézusi tanítványoknak: "Vettetek-é Szentlelket, minekutána hívõkké lettetek?" (ApCsel 19:2).

Miután nemleges választ kapott, kezét rátette ezekre a tanítványokra, akik így részesültek a Szentlélek keresztségében (ApCsel 19:6). Ez az eset arra utal, hogy a bûnrõl való meggyõzõdés, amit a Szentlélek vált ki az emberben, és a Lélekkel való beteljesedés két külön dolog.

Jézus rámutatott, hogy újjá kell születnünk víztõl és Lélektõl (Jn 3:5). Közvetlenül mennybemenetele elõtt azt hagyta meg az új hívõknek, hogy keresztelkedjenek meg "az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében" (Mt 28:19). Ezzel összhangban áll, amit Péter prédikált, hogy a "Szentlélek ajándékát" a keresztségkor nyerjük el (ApCsel 2:38). Pál pedig megerõsítette a Szentlélek keresztségének fontosságát (lásd: 14. fejezet), és biztatta a hívõket, hogy "teljesedjetek be Szentlélekkel" (Ef 5:18).

Az újjászületéskor kezdõdõ megszentelõdés munkájának a folytatása a Szentlélekkel való betöltekezés, amelyben Isten saját képére formál át bennünket. Isten kegyelmébõl "tartott meg minket az újjászületésnek fürdõje és a Szentlélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bõséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által" (Tit 3:5-6).

"A Lélek távolmaradása teszi az evangéliumi szolgálatot olyan erõtelenné. Lehetünk tanultak, tehetségesek, ékesen szólóak, rendelkezhetünk bármilyen velünk született vagy szerzett képességgel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül egyetlen ember szívét sem érinthetjük, egyetlen bûnöst sem nyerhetünk meg Krisztusnak. Másrészt viszont Krisztussal összekapcsolódva, a lelki ajándékok birtokában az Úrnak még a legszegényebb és legtudatlanabb tanítványa is olyan erõt mondhat magáénak, amivel hatni tud a szívekre. Isten a világegyetem legnemesebb és legmagasztosabb hatását közvetítõ csatornáivá teszi õket."[4]

Rendkívül fontos a Lélek. A Lélek szolgálata által megy végbe mindaz a változás, amit Jézus Krisztus tesz bennünk. Nekünk, hívõknek állandóan tudatában kell lennünk annak, hogy a Lélek nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15:5).

Ma a Szentlélek irányítja figyelmünket a szeretet legnagyobb ajándékára, amit Fiában ajánl fel nekünk Isten. Arra kér, hogy ne utasítsuk el, hanem fogadjuk el az egyetlen utat, ami által megbékélhetünk szeretõ és kegyelmes Atyánkkal.

Isten – állandó szeretetébõl és kegyelmébõl – Krisztust, aki nem ismert bûnt, bûnné tette értünk, hogy õbenne Isten igazsága legyünk. A Szentlélek vezetésével tudatára ébredünk szükségünknek, beismerjük bûnösségünket, megbánjuk vétkeinket és hiszünk Jézusban mint Urunkban és Krisztusunkban, aki példaképünk és meghalt helyettünk. A megváltás hit által a miénk, amiben az Ige isteni ereje által Isten kegyelmi ajándékaként részesültünk. Krisztus megigazít bennünket, Isten pedig fiaivá és leányaivá fogad és megszabadít a bûn uralma alól. A Lélek által újjászületünk és megszentelõdünk. A Lélek megújítja elménket, beírja Isten szeretet-törvényét szívünkbe, és ha benne maradunk, erõt ad a szent élet folytatásához. Az isteni természet részeseivé leszünk és bizalmunk lehet a megváltásban most és az ítéletkor. (Hitelvek – 10)

Évszázadokkal ezelõtt Hermász Pásztora egy ráncos öreg hölgyrõl álmodott, aki igen hosszú ideig élt. Az álomban az idõ múlásával az asszony változni kezdett: teste még öreg, haja még õsz volt, de az arca már fiatalabbnak tûnt, végül pedig teljesen megfiatalodott. T. F. Torrance az asszonyt az egyházhoz hasonlította.[1] A keresztények nem merevedhetnek meg. Ha Krisztus Lelke lakozik bennük (Róm 8:9), változás folyamatában vannak.

"A Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:25-27) – mondta Pál. Ez a megtisztulás az egyház célja. Ezért tanúsíthatják az egyházat alkotó hívõk, hogy "ha a mi külsõ emberünk megromol is, a belsõ mindazáltal napról-napra újul" (2Kor 4:16). "Mi pedig az Úrnak dicsõségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre, úgy mint az Úrnak Lelkétõl" (2Kor 3:18). Ez az átalakulás az igazi belsõ pünkösd.

A Szentírás a hívõ tapasztalatáról szólva úgy beszél az üdvözítésrõl, megigazításról, megszentelésrõl, megtisztításról és megváltásról, mint ami (1) már megtörtént, (2) a jelenben valósul meg és (3) majd a jövõben teljesedik. E három látószögnek a megértése segít feloldani a megigazulás és a megszentelõdés hangsúlyozásának látszólagos feszültségét. Ezért tagolódik e fejezet három fõ szakaszra, a hívõ múltjában, jelenében és jövõjében tárgyalva az üdvösség témáját.

A megváltás élménye és a múlt

Istennek, szeretetének és jószándékának tényszerû ismerete még nem elég. Krisztus nélkül teljesen eredménytelenül próbálkozik bárki is, hogy a jót fejlessze önmagában. A lélek mélyéig ható megváltás élménye egyedül Istentõl ered. Krisztus ezt mondta e tapasztalatról: "Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát. Ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:3-5). Egyedül Jézus Krisztus által szerezhetünk üdvösséget: "Nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (ApCsel 4:12). "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam" (Jn 14:6). A megváltás élményének része a bûnbánat, a bûnvallás, a bûnbocsánat, a megigazulás és a megszentelõdés.

Bûnbánat. Jézus nem sokkal keresztre feszítése elõtt megígérte tanítványainak, hogy eljön a Szentlélek, aki bemutatja Õt és "meggyõzi a világot a bûnrõl, az igazságról és az ítéletrõl" (Jn 16:8 – új kat. ford.). Amikor pünkösd idején a Szentlélek meggyõzte az embereket, hogy szükségük van Megváltóra, az emberek azt kérdezték, mit tegyenek. Péter így válaszolt: "Térjetek meg" (ApCsel 2:37-38; vö. 3:19).

1. Mi a bûnbánat? A bûnbánat a héber nácham "sajnálni", "megtérni" szó fordítása. Görög megfelelõje a metanoéó, aminek jelentése, hogy "gondolkodást megváltoztatni", "bûnt megbánni", "megtérni". Az õszinte bûnbánat eredménye, hogy az ember magatartása alapvetõen megváltozik Istennel és a bûnnel szemben. Akik befogadják Isten Lelkét, azokat meggyõzi a bûn súlyosságáról és ráébreszti õket Isten igazságosságának és saját elveszett állapotuknak tudatára. Megszomorodnak, bûntudatot éreznek. "Aki elfedezi az õ vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer" (Péld 28:13) – felismerve ennek igazságát megvallják valóságos bûneiket. Tiszta szívbõl átadják magukat a Megváltónak, és elfordulnak a bûnös életmódjuktól. Így tetõfokára ér a bûntudat a megtéréssel – a bûnös Isten felé fordul (a görög episztrofé "megtérés" szóból, vö. ApCsel 15:3).[2]

Dávid megtérése a házasságtörés és gyilkosság bûnébõl kiemelkedõ példája annak, hogyan segít hozzá ez az élmény a bûn feletti gyõzelemhez. Amikor a Szentlélek meggyõzte, megvetette bûnét és erõsen szomorkodott miatta. Könyörgött azért, hogy Isten tisztítsa meg. "Ismerem az én bûneimet, és az én vétkem szüntelen elõttem forog." "Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bûneimet." "Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erõs lelket újítsd meg bennem" (Zsolt 51:5, 3, 12). Dávid történetének ezután következõ része azt példázza, hogy az isteni megbocsátás nemcsak a bûnök bocsánatát, hanem a bûnbõl való kigyógyulást is jelenti.

A bûnbánat megelõzi a bûnbocsánatot, a bûnös mégsem teheti magát alkalmassá bûnbánatával arra, hogy megszerezze Isten áldását. A bûnös egyedül valójában még arra is képtelen, hogy bûnbánatot gyakoroljon – hiszen ez is Isten ajándéka (ApCsel 5:31; vö. Róm 2:4). A Szentlélek Krisztushoz vonja, hogy ott ismerje meg a bûnbánatot, a bûn miatt érzett szívbéli fájdalmat.

2. Mi késztet bûnbánatra? "És én, ha felemeltetem e földrõl, mindeneket magamhoz vonszok" (Jn 12:32) – mondta Krisztus. Ha felismerjük, hogy Krisztus halála megigazít és megszabadít a halál büntetésétõl, szívünk meglágyul és meghajtjuk magunkat. Képzeljük csak el, mit érezhet az a kivégzés elõtt álló fogoly, aki váratlanul kegyelmet kap!

Krisztusban a bûnbánó bûnös nemcsak bocsánatot, hanem felmentést is nyer – igaznak mondja Isten. Nem szolgál rá erre a bánásmódra és nem is érdemli meg. Amikor még gyengék, bûnösök, istentagadók, Isten ellenségei voltunk – mutat rá Pál (Róm 5:6-10). Krisztus azért halt meg, hogy bennünket igazzá tegyen. Semmi sem érinti olyan mélyen lelkünket, mint Krisztus megbocsátó szeretete. Ha a bûnös ember Isten felmérhetetlen szeretetérõl elmélkedik, amire a kereszt vet fényt, megtalálja a legnagyobb erõt, ami bûnbánatra készteti. Istennek ez a jósága, bûnbánatra vezet (Róm 2:4).

Megigazulás. Isten végtelen szeretetébõl és irgalmából "azt [Krisztust], aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). A Jézusba vetett hit által a Szentlélek tölti be a szívet, és e hit által, ami Isten kegyelmi ajándéka (Róm 12:3; Ef 2:8), a bûnbánó bûnösök megigazulnak (Róm 3:28).

A "megigazulás" szó a görög dikaióma fordítása, ami azt jelenti: "az igaz megvalósítása", "törvényes rendelkezés", "megigazító ítélet", valamint a dikaiósis fordítása, aminek jelentése: "megigazítás". Igei alakja, a dikaioó jelentése: "megigazítani", "igazként odaállítani", "tisztává tenni", "szabaddá tenni" – ezek ismeretében még jobban megérthetjük a kifejezést.[3]

A teológiában általánosságban véve a megigazulás "Istennek arra a cselekedetére vonatkozik, amellyel a bûnbánó bûnöst igaznak mondja vagy tekinti. A megigazítás a kárhoztatás ellentéte (Róm 5:16)."[4] E megigazulás alapja nem a mi engedelmességünk, hanem Krisztus engedelmessége, mert "egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek" (Róm 5:18-19). Ezt az engedelmességet azoknak a hívõknek adja, akik megigazultak "ingyen az õ kegyelmébõl" (Róm 3:24). "Nem az igazságnak cselekedeteibõl, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az õ irgalmasságából tartott meg minket" (Tit 3:5).

1. A hit és a cselekedetek szerepe. Sokan vallják azt a téves nézetet, hogy a jó vagy a rossz cselekedeteken múlik, hogyan tekint rájuk Isten. Pál az Isten elõtt való megigazulás kérdésérõl szólva egyértelmûen kijelentette: "mindent kárba veszni hagytam…, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam õbenne, mint akinek nincsen saját igazságom…, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentõl való igazságom a hit alapján" (Fil 3:8-9). Ábrahámra utalt, aki "hitt. az Istennek, és tulajdoníttaték az õnéki igazságul" (Róm 4:3; 1Móz 15:6). Megigazult már a körülmetélés elõtt, nem pedig amiatt (Róm 4:9-10).

Milyen volt Ábrahám hite? A Szentírás elmondja: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám", amikor Isten elhívta, hogy hagyja el otthonát, induljon el "nem tudván, hová megy" (Zsid 11:8-10; vö. 1Móz 12:4; 13:18). Engedelmessége bizonyítja, õszinte, élõ hitét. Eme cselekvõ hit képezte megigazulásának alapját.

Jakab apostol figyelmeztetett a hit általi megigazulás másik helytelen értelmezésére, miszerint az ember megigazulhat hit által úgy, hogy hitébõl nem fakadnak cselekedetek. Rámutatott, hogy cselekedetek nélkül a hit nem õszinte. Pálhoz hasonlóan õ is Ábrahám példájával érzékeltette ezt. Ábrahám azzal adta hite bizonyítékát, hogy kész volt feláldozni fiát, Izsákot (Jak 2:21). "Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az õ cselekedeteivel, és a cselekedetekbõl lett teljessé a hit" (Jak 2:22). "A hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt õmagában" (Jak 2:17).

Ábrahám példájából kitûnik, hogy az Istennel való igazi kapcsolat bizonyítékát a cselekedetek szolgáltatják. A megigazulásra vezetõ hit tehát cselekvõ, élõ hit (Jak 2:24).

Pál és Jakab egyetértett a hit általi megigazulás kérdésében. Pál a cselekedetek általi megigazulás keresésének tévedésérõl beszélt, Jakab pedig azzal az épp olyan veszélyes gondolattal foglalkozott, hogy cselekedetek nélküli hittel is meg lehetne igazulni. Sem a cselekedetek, sem a holt hit nem vezet megigazuláshoz. Csak a szeretet által munkálkodó õszinte hit (Gal 5:6) igazíthatja meg és tisztíthatja meg a lelket.

2. A megigazulás élménye. A Krisztusban való hit általi megigazulás azt jelenti, hogy Isten nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát. Helyreáll a kapcsolatunk Istennel, mert Krisztus helyettesünkké lett. Isten "azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21) – mondja Pál. Bûnbánó bûnösökként teljes és tökéletes bûnbocsánatot nyerünk. Megbékéltünk Istennel!

A megigazulás csodálatos példáját láthatjuk Zakariás látomásában Jósua fõpapról. Jósua a bûn szennyét jelképezõ szennyes ruhában áll az Úr angyala elõtt. Sátán ítéletet követel a fõpap ellen. Sátán vádjai helytállóak: Jósua nem érdemel felmentést. A kegyelmes Isten azonban megdorgálja Sátánt: "Avagy nem tûzbõl kikapott üszög-é ez?" (Zak 3:2). Vajon nem drága gyermekem õ, akit különleges módon megtartok?

Az Úr megparancsolja, hogy gyorsan távolítsák el róla a szennyes öltözetet, majd kijelenti: "Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged" (Zak 3:4). Szeretõ, irgalmas Istenünk félreteszi Sátán vádjait, megigazítja a remegõ bûnöst, Krisztus igazságának palástjával borítja be. Jósua piszkos ruhája a bûnt jelképezi, új öltözete pedig a hívõ Krisztusban szerzett új tapasztalatát. A megigazulás folyamatában a megvallott és megbocsátott bûnök Isten szent és tiszta Fiára, a bûnöket hordozó Bárányra vitetnek át. "[Isten] a bûnbánó hívõt Krisztus neki tulajdonított igazságába öltözteti, noha az ember ezt nem érdemli meg. Ez a ruhacsere, Istennek üdvözítõ tette: a bibliai megigazulás tana."[5] A megigazult hívõ bûnbocsánatot nyert és Isten megtisztította bûneitõl.

Az eredmények. Milyen eredménye van a megtérésnek és a megigazulásnak?

1. Megszentelõdés. A "megszentelõdés" a görög hagiaszmos (szentség, megszentelés) szó fordítása, a hagiadzó (szentté tenni, megszentelni, szentnek tartani) szóból. A héber megfelelõje a qádos (a hétköznapi használattól elkülöníteni).[6]

Az igazi megtérés és megigazulás megszentelõdéshez vezet. A megigazulás és a megszentelõdés szorosan kapcsolódik egymáshoz,[7] elhatárolhatóak, de sosem válnak külön. Az üdvösségnek két szakaszát jelölik. A megigazulás Isten értünk végzett tette, a megszentelõdés pedig az, amit bennünk tesz.

Sem a megigazulás, sem a megszentelõdés nem az érdemszerzõ cselekedetek eredménye. Mindkettõ kizárólag csak Krisztus kegyelmének és igazságának köszönhetõ. "Isten nekünk tulajdonítja az igazságot, amivel megigazít, amivel pedig megszentel, abban részesít. Az elsõ a jogcím, amivel a mennybe juthatunk, a második meg alkalmassá tesz, hogy a mennybe jussunk."[8] A Bibliában az áll, hogy a megszentelõdésnek három szakasza van: (1) befejezett cselekedet a hívõ életében; (2) a jelenben végbemenõ folyamat; (3) a végeredmény, amiben a hívõnek Krisztus viszszatérésekor lesz része.

A múltra vonatkozóan: a megigazulás pillanatában a hívõ meg is szentelõdik "az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk lelke által" (1Kor 6:11), "szentté" válik. Ezen a ponton a hívõ megváltást nyer és teljesen Istenhez tartozik.

Isten nevérõl (Róm 1:7) a hívõket "szentnek" mondják, mert "Krisztusban" vannak (Fil 1:1; lásd még: Jn 15: 1-7!), de nem azért, mintha elérték volna a bûntelenség állapotát. A megváltás a jelen tapasztalata. "Az õ irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdõje és a Szentlélek megújítása által" (Tit 3:5) – mondja Pál – szent célra és a Krisztussal való életre elkülönítve és megszentelve bennünket.

2. Isten befogad családjába. Ugyannakkor az új hívõk megkapják "a fiúságnak Lelkét". Gyermekeivé fogadja õket Isten, így a Király fiai és leányai lesznek, "örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak" (Róm 8:15-17). Micsoda kiváltság, megtiszteltetés és öröm!v3. Üdvbizonyosság. A megigazulással együtt jár, hogy a hívõ biztos lehet abban: Isten elfogadja. Vele jár az az öröm is, hogy már most ismét Istenhez tartozunk. Bármilyen bûnös is volt az ember múltja, Isten megbocsát minden bûnt, és már nem vagyunk többé a törvény kárhoztatása és átka alatt. A megváltás valósággá vált: "Akiben van a mi váltságunk az Õ vére által, a bûnöknek bocsánata az Õ kegyelmének gazdagsága szerint" (Ef 1:7).

4. Új, gyõzelmes élet kezdete. Testünk, lelkünk, elménk gyógyul, ha megértjük, hogy a Megváltó vére eltakarja bûnös múltunkat. Félretehetjük bûntudatunkat, mert Krisztusban mindenre bocsánatot nyerünk és minden újjá lett. Krisztus naponta árasztja ránk kegyelmét, és ezzel Isten képére kezd alakítani. Belé vetett hitünk növekedésével gyógyulunk, és átalakulásunk folytatódik. Krisztus egyre több gyõzelemhez segít a sötétség erõi felett. Legyõzte a világot, és ez a biztosítéka annak, hogy megszabadulunk a bûn fogságából (Ján 16:33).

5. Az örök élet ajándéka. Az örök élet ajándékát hozza magával Krisztussal való új kapcsolatunk. "Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban" (1Jn 5:12). Isten eltakarta bûnös múltunkat, a bennünk lakozó Lélek által élvezhetjük az üdvösség áldásait.

A megváltás élménye és a jelen

Krisztus vére megtisztít, megigazít és megszentel, ezért a hívõ "új teremtés., a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17).

Isten megszentelt életre hív. A megváltásnak része a megszentelt élet. Ennek Krisztus golgotai halála az alapja. Pál kérte a hívõket, hogy életük legyen szent és tiszta (1 Thessz 4:7). Isten a szentség Lelkét (Róm 1:4) adja a hívõknek, hogy lehetõvé tegye számukra a megszentelõdést. "Adja meg néktek az Õ dicsõsége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerõsödjetek az Õ Lelke által a belsõ emberben; hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben" (Ef 3:16-17) – mondta Pál.

A hívõre, mint új teremtésre, új felelõsség hárul. "Amiképpen odaszántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra – írta Pál – azonképpen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre" (Róm 6:19). Már "lélek szerint" kell járniuk (Gal 5:25). A Lélekkel teljes hívõk "nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint" (Róm 8:1; vö. 4. verssel!). Átalakulnak, "Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség" (Róm 8:6). Isten Lelke bennük lakozik, ezért nem testben vannak, "hanem lélekben" (Róm 8:9).

A Lélekkel teljes élet legfõbb célja Isten kedvében járni (1Thessz 4:1). Pál kifejtette, hogy a megszentelõdés Isten akarata. Ezért "magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok" és "senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa valamely dologban az õ atyjafiát. Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten" (1Thessz 4:3, 6-7).

A belsõ változás. A második adventkor fizikailag meg fogunk változni. Romlandó, halandó testünk halhatatlanná lesz (1Kor 15:51-54). Jellemünknek azonban már a második adventre való felkészülés idejében át kell alakulnia.

A jellem átalakulása magában foglalja az Isten képének mind a szellemi, mind a lelki oldalát: ennek a belsõ természetnek kell naponta megújulnia (2Kor 4:16; vö. Róm 12:2). Az egyház belülrõl fiatalodik – mint Hermász Pásztora történetében az idõs asszony – minden õszinte keresztény dicsõségrõl dicsõségre változik egészen addig, amíg a második adventkor Isten képére való átalakulása teljessé válik.

1. Krisztus és a Szentlélek szerepe. Csak a Teremtõ képes életünk átalakításának teremtõi feladatára (1Thessz 5:23). Ezt azonban nem teszi meg a mi részvételünk nélkül. A Lélek munkálkodásának irányába kell állnunk. Ezt úgy tehetjük meg, hogy Krisztusra nézünk. Miközben Krisztus életérõl elmélkedünk, a Szentlélek helyreállítja fizikai, szellemi és lelki képességeinket (vö. Tit 3:5). A Szentlélek munkájának része, hogy bemutatja Krisztust és helyreállítja bennünk Krisztus képét (vö. Róm 8:1-10).

Isten arra vágyik, hogy övéiben éljen. Pál azért mondhatta el: "Él bennem a Krisztus" (Gal 2:20; vö. Jn 14:23), mert Isten megígérte: "Lakozom bennök" (2Kor 6:16; vö. 1Jn 3:24; 4:12). A hívõ belülrõl naponta újjáéled azáltal, hogy a Teremtõ benne lakozik (2Kor 4:16), aki megújítja elméjét és indulatát (Róm 12:2; lásd még Fil: 2:5!).

2. Isteni természet részesei. Krisztus "igen nagy és becses ígéretekkel" ajándékozott meg, hogy isteni ereje által teljesen átalakítja jellemünket (2Pt 1:4). Ez az isteni erõ teszi lehetõvé, hogy "teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tûrést, a tûrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet" (2Pt 1:5-7).

"Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek – fûzi hozzá Péter – nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert akiben ezek nincsenek meg, az vak" (2Pt 1:8-9).

a. Csak Krisztus által. Teremtõjük képmására az alakítja át az embereket , ha "felöltözik" az Úr Jézus Krisztust, azaz részeseivé lesznek (Róm 13:14; Zsid 3:14), ehhez járul "a Szentlélek megújítása" (Tit 3:5). Így lesz "az Isten szeretete teljessé" bennünk (1 Jn 4:12). Ez az Isten Fiának testetöltéséhez hasonló titok. A Szentlélek tette lehetõvé, hogy Krisztus emberi természetet vegyen fel. Hasonlóképpen a Szentlélek teszi azt is lehetõvé, hogy isteni jellemtulajdonságok részesei legyünk. Az isteni természetben való részesedés belülrõl újítja meg az embert, Krisztushoz teszi hasonlóvá, csak más szinten: Krisztus emberré lett ugyan, de a hívõk nem válnak istenné, hanem a jellemük lesz Istenéhez hasonló.

b. Erõteljes folyamat. A megszentelõdés állandó folyamat. Ima és az Ige tanulmányozása által egyre erõsödünk az Istennel való kapcsolatban. A megváltási terv puszta elméleti ismerete nem lesz elegendõ. "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az õ vérét – jelentette ki Krisztus – nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban" (Jn 6:53-56). Képeivel szemléletesen érzékelteti, hogy a hívõknek át kell élniük Krisztus szavait: "a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63; lásd még: Mt 4:4!). Jellemünk abból alakul ki, amit elménk "eszik és iszik". Az élet kenyerét fogyasztva Krisztus hasonlatosságára alakulunk át.

3. A két átalakulás. 1517-ben, abban az évben, amikor Németországban Luther kiszögezte 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára, Rómában Raffaello elkezdte festeni híres képét, a Krisztus színeváltozását. E két eseményben volt valami közös. Luther tette a protestantizmus születését, Raffaello festménye pedig – jóllehet nem szándékosan -, a reformáció lelkületének lényegét mutatta meg.

A festmény Krisztust a hegyen állva ábrázolja, a völgybõl pedig bizakodva tekint fel rá az ördögtõl megszállott fiú (vö. Mk 9:2-29). A tanítványok két csoportja – az egyik a hegyen, a másik a völgyben – a keresztények két csoportját jelképezi. A hegyen lévõ tanítványok Krisztussal akartak maradni, láthatóan nem törõdtek azzal, mire lenne szüksége azoknak, akik a völgyben vannak. Az évszázadok során sokan építettek "hegyre", távol a világ ínségétõl. Õk imádkoztak, de nem cselekedtek. Másrészt viszont a völgyben álló tanítványok cselekedtek, de nem imádkoztak, és hiába fáradoztak, nem tudták kiûzni az ördögöt. Tömegek estek vagy az egyik, vagy a másik csapdába: vagy erõ nélkül munkálkodtak másokért, vagy sokat imádkoztak, de nem tettek semmit az emberekért. A keresztények e két csoportjának egyaránt szüksége van arra, hogy helyreálljon bennük Isten képe.

a. Az igazi átalakulás. Isten úgy kívánja helyreállítani képét a bukott emberekben, hogy átalakítja akaratukat, elméjüket, vágyaikat és jellemüket. A Szentlélek határozottan megváltoztatja a hívõk szemléletét. "A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség" (Gal 5:22) -, most ezek alakítják ki a hívõ életmódját, noha Krisztus visszatéréséig romlandó, halandó marad. Ha nem állunk ellen Krisztusnak, "akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így kerül szívünk és elménk összhangba Krisztus akaratával, és amikor neki engedelmeskedünk, nem teszünk mást, csak engedünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk Krisztus szolgálatának a végzésében találja majd meg legnagyobb örömét."[9]

b. Kétféle sors. Krisztus megdicsõülése, vagy színeváltozása még egy másik feltûnõ ellentétre is rámutat. Krisztus színeváltozásakor megdicsõült, de egy bizonyos értelemben a völgyben lévõ fiú is átváltozott – ördögi képre (Lásd: Mk 9:1-29!). A kép két, egymással szembenálló tervre világít rá: Isten terve a helyreállítás, Sátáné a pusztítás. A Szentírás kijelenti: Isten képes megõrizni a bûntõl (Júd 24). Sátán viszont mindent megtesz, hogy bukott állapotban tartson.

Az élet állandó változás. Nincs semleges terület. Vagy nemesbedünk vagy lealacsonyodunk. Vagy "a bûn szolgái", vagy "az igazságnak szolgái" (Róm 6:17-18) vagyunk. Aki elfoglalja gondolatainkat, az birtokol minket. Ha a Szentlélek által Krisztus foglalja el gondolatainkat, Krisztushoz válunk hasonlóvá. A Lélekkel teljes élet foglyul ejt "minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak" (2Kor 10:5). Krisztus nélkül élni azt jelenti, hogy elvágjuk magunkat az élet és a változás forrásától, ami elkerülhetetlenné teszi végsõ romlásunkat.

Krisztus tökéletessége. Mi a bibliai tökéletesség? Hogyan részesülhetünk benne?

1. A bibliai tökéletesség. A "tökéletes" ill. "tökéletesség" szavak a héber tam vagy tamim szavak fordítása, jelentése: "teljes", "igaz", "békés", "egész" vagy "hibátlan". A görög teleiosz jelentése "befejezett", "teljes", "tökéletes", "teljesen kifejlõdött", "nagykorú", "érett".[10]

Az Ószövetségben emberekre vonatkozóan ez a szó mindig viszonylagos. Noéról, Ábrahámról és Jóbról egyaránt azt olvashatjuk, hogy tökéletes vagy feddhetetlen emberek voltak (1Móz 6:9; 17:1; 22:18; Jób 1:1, 8), noha mindegyiknek volt hibája (1Móz 9:21; 20; Jób 40:2-5).

Az Újszövetség a "tökéletes" szót gyakran olyan érett személyekre vonatkoztatja, akik a nekik adatott legnagyobb világosság szerint éltek, és lelki, szellemi valamint fizikai erõiket a legteljesebb mértékben kamatoztatták (vö. 1Kor 14:20; Fil 3:15; Zsid 5:14). Krisztus azt mondta, hogy a hívõk legyenek tökéletesek véges szintjükön, mint ahogy Isten tökéletes a maga végtelen, korlátlan szintjén (vö. Mt 5:48). Isten szemében az a tökéletes ember, aki teljesen Isten imádatára és szolgálatára adta szívét és életét, aki állandóan fejlõdik Isten ismeretében és aki Isten kegyelme által annak a világosságnak a fényében él, amit kapott, ugyanakkor örömmel éli gyõzelmes életét (vö. Kol 4:12; Jak 3:2).

2. Teljes tökéletesség Krisztusban. Hogyan válhatunk tökéletessé? A Szentlélek által részesülhetünk Krisztus tökéletességében. Hit által lesz miénk Krisztus tökéletes jelleme. Az emberek nem mondhatják e tökéletességet sajátjuknak Krisztus nélkül, mintha az bennük lévõ vagy jogosan szerzett tulajdonuk volna. A tökéletesség Isten ajándéka.

Krisztus nélkül az emberek nem válhatnak igazzá. "Aki énbennem marad – mondta Krisztus -, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:5). Krisztus "bölcsességül lõn nékünk Istentõl, és igazságul, szentségül és váltságul" (1Kor 1:30).

Ezek a tulajdonságok adják Krisztusban tökéletességünket. Õ egyszer és mindenkorra tökéletessé tette megszentelésünket és megváltásunkat. Amit Õ elvégzett, ahhoz senki nem tehet semmit. Menyegzõi ruhánkat, az igazság palástját Krisztus élete, halála és feltámadása készítette el. A Szentlélek pedig a befejezett mûvet megvalósítja a keresztény életében. Ilyen módon beteljesedhetünk "az Istennek egész teljességéig" (Ef 3:19).

3. Elõrehaladás a tökéletességben. Mi a szerepünk nekünk, hívõknek ebben? A bennünk lakozó Krisztus által növekszünk a lelki érett korig. Isten ajándékai segítségével, melyeket egyházának adott, eljuthatunk az "érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:13). Ki kell nõnünk a lelki gyermekkorból (Ef 4:14), a keresztényi élet alapigazságai után át kell térnünk az érett hívõknek való "kemény eledelre" (Zsid 5:14). "Annakokáért – mondja Pál – elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre" (Zsid 6:1). "Azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bõvölködjék ismeretben és minden értelmességben; hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára; teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten dicsõségére és magasztalására" (Fil 1:9-11).

A megszentelt életbõl nem hiányoznak a komoly nehézségek és akadályok. Pál arra biztatta a hívõket: "félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket". De bátorító szavakat is fûzött még hozzá: "Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvébõl" (Fil 2:12, 13).

"Intsétek egymást minden napon – olvashatjuk – míg tart a ma, hogy egyikõtök se keményíttessék meg a bûnnek csalárdsága által: mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erõsen megtartjuk" (Zsid 3:13-14; vö. Mt 24:13).

A Szentírás azonban figyelmeztet: "Ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bûnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása" (Zsid 10:26-27).

Ezek a buzdítások bizonyítják, hogy a keresztényeknek "nem pusztán törvényes megigazításra és megszentelésre van szükségük. Szükséges a jellem szentsége, még ha az üdvösséget hit által is kaphatjuk. Kizárólag Krisztus igazsága a jogcím, ami által a mennybe juthatunk. A megigazítás mellett e jogcímmel Isten megváltási terve biztosítja, hogy alkalmassá váljunk a mennybe jutásra a bennünk lakozó Krisztus által. Az alkalmasságnak az ember erkölcsi jellemében kell megmutatkoznia annak bizonyítékaként, hogy az üdvösség ‘megtörtént’."[11]

Mit jelent ez emberi viszonylatban? A szüntelen imádkozás elengedhetetlen a fejlõdés minden szakaszában a tökéletes, megszentelt élethez. "Azért mi is. nem szûnünk meg érettetek imádkozni. hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében" (Kol 1:9-10).

Naponkénti megigazulás. Mindazoknak a hívõknek, akik Lélekkel teljes, megszentelt életet élnek, folyamatosan szükségük van a naponkénti megújulásra. Szükségük van erre a tudatos vétkezés és a nem szándékosan elkövetett bûnök miatt. Az emberi szív bûnösségét felismerve Dávid bûnbocsánatot kért "titkos bûneire" (Zsolt 19:13; vö. Jer 17:9). Kifejezetten a hívõk bûneirõl szólva Isten biztosít, hogy "ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).

A megváltás élménye és a jövõ

Üdvösségünk akkor válik véglegesen és teljesen valóra, amikor megdicsõülünk a feltámadáskor vagy elragadtatunk a mennybe. A megdicsõüléskor a megváltottak Isten dicsõségében részesülnek. Isten minden gyermeke ezt a reménységet várja. "Dicsekedünk az Isten dicsõségének reményében" (Róm 5:2) – írja Pál.

Ez a második adventkor teljesedik, amikor Krisztus megjelenik, hogy üdvösséget hozzon a rá váróknak (Zsid 9:28).

Megdicsõülés és megszentelõdés. A jövõbeni üdvösségnek – halandó testünk megdicsõülésének – egyik feltétele az, hogy szívünkben lakozzon Krisztus. "Krisztus tiköztetek van, a dicsõségnek ama reménysége" (Kol 1:27) – mondta Pál, másutt pedig így magyarázta: "Ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az õ tibennetek lakozó Lelke által" (Róm 8:11). Pál még arról is biztosít, hogy "kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében. a mi Urunk Jézus Krisztus dicsõségének elvételére" (2Thessz 2:13-14).

Ha benne maradunk, máris a mennyei trónteremben vagyunk (Kol 3:1-4). Akik részeseivé lettek a Szentléleknek, azok már valósággal megízlelték "az eljövendõ világnak erõit" (Zsid 6:4-5). Ha az Úr dicsõségérõl elmélkedünk és tekintetünkkel jellemének vonzó szépségét keressük, "ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre, úgy mint az Úrnak Lelkétõl" (2Kor 3:18). Ez készít fel arra az átalakulásra, amit a második advent idején élünk majd át.

Megváltásunk és örökbe fogadásunk véglegesen majd a jövõben teljesedik. "A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" – mondja Pál. "Mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását" (Róm 8:19, 23; vö. Ef 4:30).

Akkor éri el tetõpontját ez az esemény, amikor "újjá teremtetnek mindenek" (ApCsel 3:21). Krisztus ezt "újjászületésnek" nevezi (Mt 19:28 – új prot. ford.: "megújult világ"). Akkor "maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsõségének szabadságára" (Róm 8:21).

Voltak, akiket zavarba ejtett a Szentírás, amikor egyszer olyannak tekinti a "fiúságot" és a megváltást – vagy üdvözítést – ami "már" teljessé lett, máskor pedig, mint ami még nem teljesedett. A választ akkor találjuk meg, ha a Megváltó Krisztus munkájának teljes körét tanulmányozzuk. "Pál Krisztus elsõ eljövetelével hozta kapcsolatba a jelenben meglévõ üdvösségünket. A történelmi hitelességû kereszt, a feltámadás és Krisztus mennyei szolgálata egyszer és mindenkorra biztosította megigazulásunkat és megszentelõdésünket. Jövõbeni üdvösségünket, testünk megdicsõülését azonban Krisztus második eljöveteléhez kapcsolta Pál.

Ezért mondhatja Pál egyidejûleg, hogy "üdvösségünk van" – gondolva a keresztre és Krisztus feltámadására a múltban – valamint: "még nem jutottunk üdvösségre" – tekintettel Krisztus jövõbeni visszatérésére, amikor eljön megváltani minket."[12]

Ha jelen üdvösségünket hangsúlyozva, kizárjuk jövõbeni üdvösségünk gondolatát, Krisztus teljeskörû üdvözítésérõl helytelen, fogalmat alkotunk.

Megdicsõülés és tökéletesség. Vannak, akik helytelenül azt a nézetet vallják, hogy a teljes tökéletesség – amit valójában a megdicsõülés hoz magával – már most elérhetõ az emberek számára. Ám Istennek megszentelt életû munkása, Pál ezt mondta magáról élete vége felé: "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek elõttem vannak, nékik dõlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülrõl való elhívása jutalmára" (Fil 3:12-14).

A megszentelõdés egész életen át tartó folyamat. A tökéletesség most csak Krisztusban a miénk, de életünk véglegesen, teljesen csak a második adventkor alakul át Isten képére. Pál óvatosságra int: "Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (1Kor 10:12). Izrael története, Dávid, Salamon és Péter élete komoly figyelmeztetés mindenki számára. "Ameddig csak életünk tart, eltökélt szándékkal õrködnünk kell érzéseink és szenvedélyeink felett. Létezik belsõ romlottság, külsõ kísértés, és ahol Isten munkája elõrehalad, Sátán úgy rendezi a körülményeket, hogy elsöprõ erõvel zúduljon a kísértés az emberre. Egyetlen pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban, csak akkor, ha Istenre hagyatkozunk, ha életünk Krisztussal el van rejtve Istenben."[13]

Végsõ átalakításunkat a Teremtõ akkor valósítja meg, amikor romolhatatlanná és halhatatlanná tesz, amikor a Szentlélek teljesen helyreállítja az eredeti teremtett világot.

Mi az alapja annak, hogy Isten elfogad?

Nem a krisztusi jellemtulajdonságok és nem is a feddhetetlen magatartás szolgál alapul arra, hogy Isten elfogadjon. Üdvözítõ igazságban az egyetlen igaz Ember, Jézus által, a Szentlélek közremûködésével részesedünk. Krisztus ajándékához, az igazsághoz mi semmit sem tehetünk hozzá, csak elfogadhatjuk azt. Senki más nem igaz, csak Krisztus (Róm 3:10). Nélküle a mi igazságunk csak szennyes ruha (Ésa 64:5; lásd még: Dán 9:7, 11, 20; 1Kor 1:30!).[14]

Amit Krisztus üdvözítõ szeretetére válaszolva teszünk, az sem szolgáltathat alapot arra, hogy Isten elfogadjon, mert csak Krisztus tette alapján fogad el. A Szentlélek munkálja ezt az elfogadást, amikor életünkbe hozza Krisztust.

Krisztus megigazító igazsága vagy megszentelõ igazsága, esetleg mindkettõ alapján fogad el Isten? Kálvin rámutatott, hogy amint "Krisztust nem lehet részekre osztani, úgy ez a két dolog, a megigazulás és a megszentelõdés szintén elválaszthatatlan, amirõl azt tartjuk, hogy egybeforrt benne."[15] Krisztus szolgálatát a maga teljességében kell látni. Emiatt rendkívül fontos, hogy kerüljük e két kifejezésre vonatkozó okoskodásokat, hogy "részletes pontossággal megpróbáljuk meghatározni a megigazulás és megszentelõdés közötti különbség apró pontjait. Miért is igyekeznénk, hogy az ihletettségnél jobban belemenjünk a részletekbe a hit általi megigazulás döntõ kérdésében?"[16]

A nap fényt és hõt bocsát ki, melyek elválaszthatatlanok egymástól, mégis mindkettõnek sajátos rendeltetése van. E képhez hasonlóan Krisztus a megigazulásunknak és egyúttal a megszentelésünknek is forrása (1Kor 1:30). Nemcsak a megigazulásunk, hanem megszentelõdésünk is benne teljesedik.

A Szentlélek által a Golgotán elhangzott "Elvégeztetett!" életünk részévé lesz, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor Isten elfogadta az embert, és ez már a mi tapasztalatunk lehet. A kereszten elhangzott "Elvégeztetett!" kérdésessé tesz minden egyéb emberi erõfeszítést, amely által el akarnánk érni, hogy Isten elfogadjon bennünket. A Szentlélek a Megfeszítettet életünkbe hozza, és egyedül ez szolgáltat alapot arra, hogy Isten elfogadjon; ez az egyetlen érvényes jogcím és alkalmasság a rendelkezésünkre álló üdvösségre.

Az egyház a hívõk közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az Ótestamentum korában élõ népe folytatásaként Isten minket is a világból hívott ki. Az istentiszteletre, a közösségvállalásra, az ige meghallására, az úrvacsora megünneplésére, az egész emberiség szolgálatára és az evangélium egész világon való hirdetésére léptünk közösségre egymással. Az egyház Isten családja. Isten gyermekeivé fogadta tagjait, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek Krisztus a feje. Az egyház Krisztus menyasszonya, akiért meghalt, hogy megtisztítsa és megszentelje azt. Diadalmas visszatértekor dicsõséges egyházat állít maga elé, minden korból azokat a hívõket, akiket vérén megváltott, akiken nincs szeplõ vagy sömörgözés, hanem szentek és feddhetetlenek. (Hitelvek – 11)

Az idõs ember haragra gerjedve sújtott botjával a sziklára, majd újból rácsapott, miközben ezt kiáltotta: "Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kõsziklából fakasszunk-é néktek vizet?" (4Móz 20:10).

Forrás tört fel a sziklából, így megkapta Izrael azt, amire szüksége volt. Ám Mózes bûnt követett el, mert úgy beszélt, mintha õ adta volna a vizet, és nem a Sziklának tulajdonította az ajándékot. E bûne miatt nem léphetett be az Ígéret Földjére (lásd: 4Móz 20:7-12!).

Ez a Szikla Krisztus volt, az az alap, amelyre Isten állította népét – mind egyénileg, mind testületileg. Ez a kép az egész Szentírásban megtalálható.

Mózes utolsó beszédében – talán erre az esetre utalva – a szikla hasonlatával akarta bemutatni, milyen szilárd és megbízható az Isten: "Magasztaljátok Istenünket! Kõszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden õ úta igazság! Hûséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes õ" (5Móz 32:3-4).

Évszázadokkal késõbb Dávid szavai ugyanezt a gondolatot visszhangozzák, hogy a Megváltó olyan, mint a kõszikla: "Istennél van szabadulásom és dicsõségem; az én erõs kõsziklám, az én menedékem Istenben van" (Zsolt 62:8).

Ésaiás is ezzel a képpel mutatta be az eljövendõ Messiást: "Ímé Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erõs alappal" (Ésa 28:16).

Péter tanúsította, hogy ez a jövendölés Krisztusban teljesedett, aki nem hétköznapi, hanem "élõ, az emberektõl ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kõ" (1Pt 2:4).

Pál azt mondta róla, hogy Õ az egyetlen biztos fundamentum: "Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (1Kor 3:11). Utalt a sziklára, melyre Mózes rásújtott: "És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklából, amely követi vala õket: e kõszikla pedig a Krisztus volt" (1Kor 10:4).

Jézus Krisztus is közvetlenül alkalmazta ezt a képet, amikor kijelentette: "Ezen a kõsziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A keresztény egyházat önmagára, az Élõ Sziklára alapozta. Saját testét kellett feláldoznia a világ bûneiért, ez a Sziklát sújtotta. Semmi sem gyõzheti le az általa biztosított szilárd alapon álló egyházat. E Sziklából gyógyító víz fakad a népeknek (vö. Ez 47:1-12; Jn 7:37-38; Jel 22:1-5).

Milyen törékeny, milyen gyenge volt az egyház, amikor Krisztus ezt a kijelentést tette! Mindössze néhány megfáradt, kétkedõ, önjelölt tanítványból, egy pár asszonyból és az ingatag tömegbõl állt, akik azonnal szétszéledtek, amikor a Sziklát csapás érte. Az egyház azonban nem gyarló emberi bölcsességre és találékonyságra épült, hanem a Korok Sziklájára. Az idõ majd bebizonyítja: semmi sem pusztíthatja el egyházát és nem térítheti el küldetésétõl, hogy Istent dicsõítse, és az embereket a Megváltóhoz vezesse (vö. ApCsel 4:12-13, 20-33).

Az "egyház" bibliai jelentése

A Szentírásban az egyház szó a görög ekklészia, melynek jelentése: "kihívás". Általában ezt a kifejezést használták mindenféle elrendelt összejövetelre, amire összehívták az embereket.

A Septuaginta – a héber Ószövetség görög fordítása, amit Jézus korában széles körben használtak – az "ekklészia" szóval fordította a héber "qáhal"-t, ami összejövetelt, gyûlést, gyülekezetet jelent (5Móz 9:10; 18:16; 1Sám 17:47; 1Kir 8:14; 1Krón 13:2).[1]

Az Újszövetség még tágabb értelemben használta ezt a kifejezést. Figyeljük meg, hogyan fordul elõ az ekklészia (gyülekezet, egyház) szó az Újszövetségben: (1) külön helyen istentiszteletre összegyûlt hívõk (1Kor 11:18; 14:19, 28); (2) egy helyen élõ hívõk (1Kor 16:1; Gal 1:2; 1Thessz 2:14); (3) hívõk csoportja valakinek az otthonában (1Kor 16:19; Kol 4:15; Filemon 2); (4) gyülekezetek csoportja egy adott földrajzi területen (ApCsel 9:31);[2] (5) hívõk teljes közössége az egész világon (Mt 16:18; 1Kor 10:32; 12:28; vö. Ef 4:11-16); (6) hûséges mennyei és földi teremtmények összessége (Ef 1:20-22; vö. Fil 2:9-11).

Az egyház természete

A Biblia úgy mutatja be az egyházat, mint amit Isten alapított és "Isten anyaszentegyházának" "Isten gyülekezetének" nevezi (ApCsel 20:28; 1Kor 1:2). Jézus isteni tekintéllyel ruházta fel (Mt 18: 17-18). Úgy érthetjük meg a keresztény egyház természetét, ha megnézzük ószövetségi gyökereit és azt a számos hasonlatot, amit az Újszövetség alkalmaz rá.

A keresztény egyház gyökerei. Az Ószövetség úgy mutatja be az egyházat, mint Isten népének szervezett gyülekezetét. Kezdetektõl fogva az istenfélõ családok: Ádám, Sét, Nóé, Sém és Ábrahám leszármazottai õrizték Isten igazságát. E családokat, ahol az apa töltötte be a papi tisztet, kis gyülekezeteknek is tekinthetjük. Ábrahámnak Isten gazdag ígéreteket adott, ami által Istennek ez a házanépe fokozatosan néppé növekedett. Izrael küldetése egyszerûen az Ábrahámnak adott feladat folytatása volt: minden nemzet számára áldásként élni (1Móz 12:1-3) és Isten szeretetét bemutatni a világnak.

Az Egyiptomból kivezetett népet a Biblia így nevezi: "a gyülekezet. a pusztában" (ApCsel 7:38). Tagjait Isten így tekintette: "papok birodalma és szent nép" (2Móz 19:6), Isten szent népe (5Móz 28:9; vö. 3Móz 26:12) – egyháza.

Isten Palesztinában, a világ fõ kultúrközpontjában helyezte el õket, három nagy kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – találkozási pontján. Az volt a terve, hogy itt a zsidók más népek "szolgái" legyenek, azaz közvetítsék hívását a többi népeknek, akik így, mint Isten népének újabb tagjai, csatlakoznának hozzájuk. Röviden, Isten kihívta õket, hogy behívják a népeket (Ésa 56:7). Az volt a vágya, hogy Izrael által létrehozza a földön a legnagyobb egyházat – olyan gyülekezetet, ahová a világ minden népének képviselõi összegyûlnek az igaz Istent imádni, róla hallani, majd visszatérni saját népükhöz az üdvösség üzenetével.

Annak ellenére, hogy Isten folyamatosan gondot viselt népérõl, Izrael bálványimádásba keveredett, elkülönült a környezõ népektõl, nemzeti öntudat és gõg, önzés jellemezte magatartását. Isten népe nem töltötte be küldetését.

Jézusban Izrael vízválasztóhoz érkezett. Isten népe olyan Messiást várt, aki megszabadítja népüket, nem pedig olyat, aki saját maguktól szabadítja meg õket. A kereszten nyilvánvalóvá lett Izrael lelki csõdje. Krisztus megfeszítésével külsõ bizonyítékát adták belsõ romlottságuknak. "Nem királyunk van, hanem császárunk!" (Jn 19:15) – ezzel a felkiáltással utasították el, hogy Isten uralkodjon rajtuk.

A kereszten két ellentétes küldetés tetõzött: az egyik a tévútra tért egyházé, azé amely annyira csak önmaga körül forgott, hogy vakon ment el éppen amellett, aki létrehívta; a másik pedig Krisztusé, aki az emberek iránti szeretetbõl a helyettük való pusztulást vállalta, hogy örök életet adjon nekik.

A kereszt Krisztus küldetésének a végét, Krisztus feltámadása pedig a keresztény egyház küldetésének a kezdetét: Krisztus vére általi üdvösség evangéliumának a hirdetését jelentette. Küldetését vesztve a zsidóság egy nép lett csupán a többi között, többé nem Isten egyháza. Helyettük Isten új népet, új egyházat alapított, amely továbbviszi a tõle kapott küldetést a világban (Mt 21:41, 43).

Az újszövetségi egyház szoros kapcsolatban áll az ókori Izrael hitközösségével.[3] Zsidókból és pogányokból lett, Jézus Krisztusban hívõ keresztények alkotják. Tehát az igazi Izrael soraiba tartoznak mindazok, akik elfogadják Krisztust (lásd: Gal 3:26-29). Pál a különféle népek új, szerves kapcsolatát két fa képével szemlélteti – a szelíd és a vad olajfa Izraelt és a pogányokat jelképezi. A zsidók, akik nem fogadják el Krisztust, már nem számítanak többé Isten gyermekeinek (Róm 9:6-8). A szelíd olajfáról letöretett ágak jelképezik õket, de a Krisztust elfogadó zsidók megmaradnak a fán.

A Krisztust elfogadó pogányokat Pál a szelíd olajfába beoltott vad ágakkal jelképezi (Róm 11:17-25). Arra tanította a pogányokból kereszténnyé lett hívõket, hogy tiszteljék az Isten kiválasztott eszközeitõl kapott örökséget: "Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged" (Róm 11:16-18).

Az újszövetségi egyház jelentõs mértékben eltér az ószövetségitõl. Az apostoli egyház Izrael népétõl független, különálló szervezet lett. Átlépte a nemzeti határokat, és ez egyetemes jelleget adott az egyháznak. Nemzeti egyházból missziós egyházzá lett, és létezésének célja az volt, hogy végrehajtsa Isten eredeti tervét, amelyet alapítója, Jézus Krisztus isteni parancsban újból megfogalmazott: "Tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:19).

Az egyház bemutatása különbözõ hasonlatokkal. Az újszövetségi egyház hasonlatokkal történõ bemutatása rávilágít az egyház természetére.

1. Az egyház mint test. A test hasonlata az egyház egységét és minden tag, valamint az egész test mûködési kapcsolatát hangsúlyozza. A kereszt megbékéltet minden hívõt "Istennel. egy testben" (Ef 2:16). A Szentlélek által "mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg" (1Kor 12:13). Az egyház nem kevesebb, mint Krisztus teste (Ef 1:23). Ez az a szervezet, amely által Krisztus saját teljességében részesít. A hívõk az õ testének tagjai (Ef 5:30). Következésképp hatalma és kegyelme által Õ ad lelki életet minden igaz hívõnek. Krisztus "feje a testnek" (Kol 1:18), "feje az egyháznak" (Ef 5:23).

Isten nagy szeretetébõl egyházi teste minden tagjának legalább egy lelki ajándékot adott, ami képessé teszi egy fontos feladat elvégzésére. Az emberi testben is minden szerv mûködése fontos, így az egyház küldetésének sikeres végzése is attól függ, hogyan mûködik minden lelki ajándékokban részesült tag. Mit ér a test szív nélkül, és mennyivel kevesebbet tud elvégezni szem vagy láb nélkül? Ha a tagok nem kamatoztatják ajándékaikat, az egyház halott vagy vak, vagy legalábbis rokkant lesz. Ám ezek a rendkívüli, Istentõl rendelt ajándékok mégsem öncélúak (lásd: 16. fejezet!).

2. Az egyház mint templom. Az egyház "Isten épülete", "Isten temploma", amelyben a Szentlélek lakozik. Jézus Krisztus az alapja, "szegletköve" (1Kor 3: 9-16; Ef 2:20). Ez a templom nem holt szerkezet, mert erõteljesen fejlõdik. Mivel Krisztus az "élõ kõ", Péter azt mondta a hívõknek, "ti magatok is mint élõ kövek épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2:4-6).

Az épület még nem készült el. Folyamatosan új élõ köveket illesztenek a templomhoz, "akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2:22). Pál biztatja a hívõket, használják a legjobb építõanyagokat e templomhoz, hogy kiállja az ítélet napjának tûzpróbáját (1Kor 3:12-15).

A templom hasonlata hangsúlyozza mind a helyi gyülekezet, mind az egyház egészének szentségét. Isten temploma szent, mondta Pál. "Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten" (1Kor 3:17). Az egyház természetével ellentétes a hitetlenekkel való szoros szövetség, amit kerülnie kell, jegyezte meg Pál. "Mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?. Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?" (2Kor 6:14-16) (Tanácsa egyaránt vonatkozik az üzleti és a házassági kapcsolatra.) Nagy tisztelet kell övezze az egyházat, mert Isten is rendkívül nagy becsben tartja.

3. Az egyház mint menyasszony. Az egyház mint menyasszony, az Úr pedig mint võlegény jelenik itt meg. Az Úr ünnepélyesen fogadta: "Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el" (Hós 2:18). Ismételten megerõsítette: "Én férjetekké lettem néktek" (Jer 3:14).

Pál ugyanezt a képet használta: "mint szeplõtlen szüzet" állítalak "Krisztus elé" (2Kor 11:2). Krisztus szeretete az egyház iránt olyan mély és erõs, hogy "Önmagát adta azért" (Ef 5:25). Azért hozta meg az áldozatot, "hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által" (Ef 5:26).

Isten Igéje igazságának megszentelõ hatása (Jn 17:17) és a keresztség megtisztítása által Krisztus meg tudja tisztítani az egyház tagjait, elveszi szennyes ruháikat, majd felöltözteti õket tökéletes igazságának palástjába.

Így fel tudja készíteni az egyházat, hogy az menyasszonya legyen – "hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27). Az egyház egészen Krisztus visszajöveteléig nem látható teljes dicsõségében és ragyogásában.

4. Az egyház mint mennyei Jeruzsálem. A Szentírás Jeruzsálem városát Sionnak nevezi. Ott lakozik Isten népével (Zsolt 9:12); Sionból jön a szabadítás (Zsolt 14:7; 53:7). Istennek az volt a terve, hogy ez a város legyen "az egész föld öröme" (Zsolt 48:3).

Az Újszövetség az egyházat "mennyei Jeruzsálemnek" tekinti, ami a földi Jeruzsálem párja (Gal 4:26 – új prot. ford.). Lakóinak országa "a mennyekben van" (Fil 3:20). Õk "az ígéretnek gyermekei", "lélek szerint" születtek, akik élvezik Krisztustól kapott szabadságukat (Gal 4:28-29; 5:1). E város polgárai már nem szolgasorban élnek, hogy "a törvény által" akarjanak "megigazulni" (Gal 4:22, 26, 31; 5:4). "A Lélek által hitbõl" várják "az igazság reménységét". Felismerik, hogy Krisztus Jézusban "a szeretet által munkálkodó hit" az, amivel polgárjogot nyernek (Gal 5:5-6). E dicsõséges társaság tagjai Sion hegyéhez járultak, "és az élõ Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsõszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben" (Zsid 12:22-23).

5. Az egyház mint család. Az egyházat mennyen és földön családnak tekintik (Ef 3:15). Két hasonlattal írja le a Biblia, hogyan csatlakoznak az emberek e családhoz: örökbe fogadás (Róm 8:14-16; Ef 1:4-6) és újjászületés által (Jn 3:8). Az újonnan megkereszteltek a Krisztusba vetett hit által nem szolgák többé, hanem a mennyei Atya gyermekei (Gal 3:26-4:7), akik új szövetség szerint élnek. Már Isten háza népéhez tartoznak (Ef 2:19 – új prot. ford.).

Istent családjának tagjai "Atyának" szólítják (Gal 4:6), egymáshoz pedig testvérekként viszonyulnak (Jak 2:15; 1Kor 8:11; Róm 16:1). Pál sokakat bevitt a gyülekezet közösségébe, ezért lelki atyának tekintette magát: "az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban" (1Kor 4:15 – új prot. ford.). "Szerelmes gyermekei"-nek nevezi azokat, akik általa kerültek a gyülekezetbe (1Kor 4:14; vö. Ef 5:1).

Az egyháznak, mint családnak egyik fontos jellemzõje a közösség. A keresztény közösség (görögül: koinónia), ami nem egyszerûen társasági élet, hanem közösségvállalás az evangéliummal (Fil 1:5). Õszinte kapcsolat az Atya Istennel, Fiával és a Szentlélekkel (1 Jn 1:3; 1Kor 1:9; 2Kor 13:13), valamint a hívõkkel (1Jn 1:3, 7). A tagok tehát készségesen nyújtanak "testvéri jobbot" (Gal 2:9) mindazoknak, akik a család tagjai lesznek.

A család hasonlata gondoskodó gyülekezetre utal, "ahol az embereket szeretik és elismerik. Olyan hely ez, ahol az emberek tudják: szükségük van egymásra; ahol a tálentumokat fejlesztik; ahol mindenki növekszik, beteljesül."[4] Magában foglalja még a felelõsségvállalást, a lelki szülõk iránti tiszteletet, a lelki testvérek védelmét. Végül azt is jelenti, hogy minden tag olyan szeretettel viseltetik a többi iránt, amelybõl õszinte, erõsítõ, támogató hûség fakad.

A gyülekezet nagy családjában az egymástól természetben és beállítottságban nagyon is különbözõ személyek boldog közösségben élnek és egymást támogatják. A gyülekezet tagjai megtanulnak egységben élni, eközben azonban nem veszítik el saját egyéniségüket.

6. Az egyház mint az igazság oszlopa és erõssége. "Az élõ Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erõssége" (1Tim 3:15). Az egyház az igazság letéteményese és erõssége, ami védelmezi ellenségei támadásától. Az igazság azonban erõteljes és nem merev. Ha tagjai azt állítják, hogy új világosságot kaptak – új tantételt ismertek fel vagy a Szentírás új magyarázatával állnak elõ -, a tapasztalt tagoknak a Szentírás mércéjénél kell megvizsgálni az új tanítást (lásd: Ésa 8:20). Ha az új világosság megfelel ennek a mércének, akkor az egyháznak el kell fogadnia, ha nem, akkor el kell vetnie azt. Minden tag hajoljon meg e bibliai ítélet elõtt, mert "a megmaradás. a sok tanácsos által van" (Péld 11:14).

Az igazság terjesztése, azaz tanúi által az egyház "a világ világossága", "hegyen épített város" lesz, ami "nem rejtethetik el"; a tagok "a földnek savai" lesznek (Mt 5:13-15).

7. Az egyház mint hadsereg – küzdõ és gyõzelmes. A földön az egyház olyan, mint a hadban álló sereg. Isten elhívta, hogy küzdjön a lelki sötétség ellen: "Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Feltétlenül fontos, hogy a keresztények felvegyék "az Istennek minden fegyverzetét", hogy ellenállhassanak "ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén" megállhassanak (Ef 6:13).

Az évszázadok során az egyháznak harcolnia kellett mind belsõ mind külsõ ellenségeivel szemben (lásd: ApCsel 20:29-30; 1Tim 4:1). Jelentõs mértékben elõrehaladt, gyõzelmeket aratott, de még nem nevezhetõ diadalmas egyháznak. Sajnos még mindig nagy hiányosságai vannak. Jézus másik hasonlattal adott magyarázatot az egyházon belüli tökéletlenségekre: "Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az õ földébe jó magot vetett; de mikor az emberek alusznak vala, eljöve az õ ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne" (Mt 13:24-25). A szolgák ki akarták húzni a konkolyt, de a gazda figyelmeztette õket: "amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nõjjön mind a kettõ az aratásig" (Mt 13:29-30).

A konkoly és a búza együtt növekedett a mezõn. Isten az egyházhoz vezeti a megtért embereket, Sátán pedig beviszi a megtéretleneket. E két csoport hat az egész testre – az egyik a tisztaságért munkálkodik, a másik pedig rombol. Egészen az aratásig, a második adventig tart közöttük a küzdelem – az egyházon belül.

Az egyház külsõ harca sem ért még véget. Megpróbáltatás és küzdelem áll elõtte. Sátán haraggal támad Isten egyházára, hiszen tudja, hogy csak rövid ideje van (Jel 12:12, 17).

"Nyomorúságos idõ lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindez ideig" (Dán 12:1). Krisztus azonban közbelép hûséges népe védelmében és "megszabadul. aki csak beírva találtatik a könyvben" (Dán 12:1). Jézus megígérte: "Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül" (Mt 24:13).

Krisztus visszatérésekor emelkedik fel a gyõzedelmes egyház. Akkor tudja majd önmaga elé állítani "dicsõségben az egyházat", minden korok hûségeseit, vérén megváltott népét, "úgy, hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27).

A látható és a láthatatlan egyház. A látható és a láthatatlan kifejezésnek az a szerepe, hogy segítségével megkülönböztessük a földi egyház két vetületét. Az eddig felsorolt hasonlatok különösen a látható egyházra vonatkoznak.

1. A látható egyház. A látható egyház az Isten szolgálatára szervezett egyház. Eleget tesz Krisztustól kapott fontos megbízatásának, elviszi az evangéliumot a világnak (Mt 28:18-20) és felkészíti az embereket az Úr dicsõséges visszajövetelére (1Thessz 5:23; Ef 5:27).

Krisztus választott tanúbizonyságaként világosságot gyújt a világban és szolgál, amint a Mester tette; hirdeti az evangéliumot a szegényeknek, meggyógyítja a megtört szívûeket, szabadulást hirdet a foglyoknak, a vakok szemét megnyitja, szabadon bocsátja az elnyomottakat, hirdeti az Úr kedves esztendejét (Lk 4:18-19).

2. A láthatatlan egyház. Az egész földrõl Isten minden gyermeke alkotja a láthatatlan egyházat, amit egyetemes egyháznak is neveznek. Beletartoznak a látható egyház hívõi és még sokan, akik ugyan nem tartoznak egy egyházi szervezethez, de követik a Krisztustól kapott (Jn 1:9). Ebbe a csoportba tartoznak azok, akiknek sosem volt lehetõségük megismerni a Jézus Krisztusról szóló igazságot, de engedtek a Szentléleknek, és "természettõl a törvény dolgait cselekszik" (Róm 2:14).

A láthatatlan egyház léte arra utal, hogy Isten imádata a legnemesebb értelemben lelki dolog. "Az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az õ imádóiul" (Jn 4:23) – mondta Jézus. Az igazi imádat lelki természete miatt emberek nem képesek pontosan eldönteni, hogy ki része Isten egyházának és ki nem.

Isten a Szentlélek által vezeti népét a láthatatlan egyházból a látható egyházba. "Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebbõl az akolból valók: azokat is elõ kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor" (Jn 10:16). Csak a látható egyházban tapasztalhatják teljes mértékben Isten igazságát, szeretetét és közösségét, mert az Úr a látható egyháznak adta a tagokat, a testületileg és egyénileg egyaránt építõ lelki ajándékokat (Ef 4:4-16).

Amikor Pál megtért, Isten kapcsolatba hozta látható egyházával, majd pedig azt a feladatot adta neki, hogy egyháza missziómunkáját vezesse (ApCsel 9:10-22).

Éppen így ma is az a szándéka, hogy népét elvezesse látható egyházába, amit az Isten parancsolataihoz való hûség és Jézus hite jellemez. Erre azért van szükség, hogy résztvehessenek Isten földi küldetése befejezésében (Jel 14:12; 18:4; Mt 24:14; lásd még: 12. fejezet).

A láthatatlan egyház fogalmába beleértendõ a mennyei és földi egyház is (Ef 1:22-23), valamint az üldöztetés idejében a rejtõzködõ egyház (Jel 12:6, 14).

Az egyház szervezete

Krisztus parancsa, hogy vigyük el az evangéliumot az egész világra, azoknak a lelki táplálására is vonatkozik, akik már elfogadták az evangéliumot. Az új tagokat meg kell alapozni a hitben, és meg kell tanítani õket arra, hogy a missziómunkában használják Istentõl kapott talentumaikat és ajándékaikat. "Isten nem a zûrzavarnak. Istene", hanem azt akarja, hogy "minden illendõen és rendben történjék" (1Kor 14:33, 40 – új prot. ford.). Éppen ezért szükséges, hogy egyszerû, de eredményes legyen az egyház szervezete.

A szervezet jellege. Vizsgáljuk meg a gyülekezeti tagság és szervezet kérdését!

1. Gyülekezeti tagság. A hívõk az új szövetség hitközösségének tagjai lesznek, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek. A tagsághoz tartozik, hogy új alapokon álló kapcsolatot alakít ki a többi emberrel, az állammal és Istennel.

a. A tagság feltételei. Akik az Úr egyházának tagjai kívánnak lenni, azoknak el kell fogadniuk Jézus Krisztust mint Urukat és Megváltójukat, meg kell térniük bûneikbõl és meg kell keresztelkedniük (ApCsel 2:36-41; vö. 4:10-12). Újjá kell születniük és el kell fogadniuk Krisztus parancsát, hogy tanítsanak másokat mindazok megtartására, amiket az Úr meghagyott (lásd: Mt 28:20!).

b. Egyenlõség és szolgálat. "Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok" és "aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok" (Mt 23:8, 11). E jézusi szavak szerint a tagoknak az egyenlõség alapján kell egymáshoz viszonyulniuk. Ugyanakkor fontos tisztában lenniük azzal, hogy Krisztus példájának a követése a többieknek való szolgálatot is jelenti. Az embereket a Mesterhez kell vezetniük.

c. A hívõk egyetemes papsága. Mióta Krisztus a mennyei szentélyben végzi szolgálatát, a lévitai papság szerepe véget ért. Az egyház most "szent papsággá" lett (1Pt 2:5). "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségbõl az õ csodálatos világosságára hívott el titeket" (1Pt 2:9).

Ez az új rend, a minden hívõ egyetemes papsága nem hatalmazza fel a tagokat, hogy saját kedvük szerint gondolkodjanak, higgyenek és tanítsanak, mert számadással tartoznak az egyház testületének. Ez azt jelenti, hogy minden tag felelõsséggel tartozik szolgálni másokat Isten nevében, és közvetlenül, emberi közbenjáró nélkül járulhat az Úr elé.

Hangsúlyozza a gyülekezeti tagok egymástól való függõségét valamint függetlenségüket. E papság nem támaszt minõségi különbséget a klérus és a laikus tagok között, noha a szerepek tevékenysége között különbséget tesz.

d. Engedelmesség Istennek és az államnak. A Biblia elismeri, hogy Isten keze van az állam alapításában, ezért meghagyja a hívõknek, hogy tiszteljék a polgári hatóságokat és engedelmeskedjenek azoknak. A hatalom birtokosa "Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik." Ezért a gyülekezeti tagok adják meg mindenkinek, amivel tartoznak, "akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet" (Róm 13:4, 7).

Az államhoz való viszonyukban a tagokat Krisztus elve vezérli: "Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt 22:21). De ha az állam az isteni paranccsal ellenkezõ dolgot követelne, a hívõk elsõsorban Istennek tartoznak engedelmességgel. "Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek" (ApCsel 5:29).

2. Az egyházszervezet fõ feladata. Az egyház szervezete azért jött létre, hogy Isten tervének eleget téve Isten dicsõsége ismeretével töltse be a földet. Csak a látható egyház biztosíthatja több feladat elvégzését, ami e cél eléréséhez alapvetõen fontos.

a. Istentisztelet és buzdítás. A történelem során az egyház mindig is isteni eszköz volt, ahol a hívõk a Teremtõ imádatára gyûltek össze szombaton. Krisztus és az apostolok ezt az istentiszteleti rendet követték, a Szentírás pedig arra buzdítja a mai hívõket is, hogy el ne hagyják a maguk gyülekezetét, "hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget" (Zsid 10:25; vö. 3:13). A gyülekezeti istentisztelet felfrissíti, bátorítja, örömmel tölti el a hívõt.

b. Keresztény közösség. A gyülekezet teljesen kielégíti a tagok közösség iránti alapvetõ igényét. Az evangéliumi közösségvállalás (lásd: Fil 1:5 – új prot. ford.!) minden más kapcsolatot felülmúl, mert bensõséges kapcsolatot biztosít Istennel és az azonos hitet vallókkal (1Jn 1:3, 6-7).

c. A Szentírás tanítása. Krisztus az egyháznak adta "a mennyek országának kulcsait" (Mt 16:19). A kulcsok Krisztus szavai – a Biblia minden igéje. Pontosabban fogalmazva idetartozik "a tudománynak kulcsa" (Lk 11:52), ami arra vonatkozik, hogyan juthatunk be Isten országába. Jézus szava lélek és élet mindazoknak, akik befogadják (Jn 6:63), mert örök életet hoz (Jn 6:68).[5]

Ha az egyház a Biblia igazságát hirdeti, az üdvösség e kulcsai az oldás és kötés hatalmával rendelkeznek, kinyitják és bezárják a menny ajtaját, hiszen azokat az ismérveket hirdetik, amelyek alapján az embereket befogadják vagy elutasítják, azaz üdvözülnek vagy elvesznek. Tehát az egyházban az evangélium hirdetése vagy "élet illatja életre", vagy "halál illatja halálra" (2Kor 2:16).

Jézus tudta, milyen fontos "minden ígével" élni, "amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Az egyház csak így tehet eleget Jézustól kapott megbízatásának: tanítsák a népeket, "hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:20).

d. Az Isten által elrendelt szertartások végzése. Az egyház Isten eszköze a keresztség – az egyházba való belépés szertartása (lásd: 14. fejezet) -, valamint a lábmosás és az úrvacsora (lásd 15. fejezet!) szertartásának végzésére.

e. Az evangélium hirdetése az egész világon. Az egyházi szervezet célja a missziószolgálat, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amit Izrael elmulasztott. Ahogy a Mester életébõl is látható, az a legnagyobb szolgálat, amit az egyház a világban végezhet, hogy a Szentlélek általi keresztségbõl nyert erõvel, teljes elkötelezettséggel hirdesse az evangéliumot "minden népnek" (Mt 24:14).

E missziónak része, hogy a Krisztus visszatérésére való felkészülés üzenetét hirdesse az egyháznak (1Kor 1:7-8; 2Pt 3:14; Jel 3:14-22; 14:5) és az egész emberiségnek (Jel 14:6-12; 18:4).

Az egyház vezetése

Jézus mennybemenetele után az egyház vezetése az apostolok kezében volt. Elsõ szervezeti tettük az volt, hogy a többi hívõvel tanácskozva Júdás helyett másik apostolt választottak (ApCsel 1:15-26).

Amint az egyház növekedett, az apostolok felismerték, lehetetlen egyszerre hirdetni az evangéliumot és törõdni az egyház földi ügyeivel is. Ezért az egyház gyakorlati ügyeit rábízták hét emberre, akiket az egyház jelölt ki. Különbséget tettek ugyan az igehirdetés szolgálata és az asztalok körüli szolgálat között (ApCsel 6:1-4), de nem igyekeztek különválasztani a klérust a laikus tagságtól az egyház misz-sziójának végzésében. Sõt, a hét kiválasztott férfi közül kettõt, Istvánt és Filepet a nagy erejû prédikációjukról és evangélizálásukról ismerték (ApCsel 7. és 8. fejezet).

A szervezés következõ lépését az tette szükségessé, hogy az egyház már Ázsiába és Európába is elért. Számos új gyülekezetet alapítottak, és véneket szenteltek fel "gyülekezetenként", hogy ezzel biztosítsák a vezetés állandóságát (ApCsel 14:23).

Nagyobb válság kialakulásakor az érintett felek ismertethették álláspontjukat az egész egyházat képviselõ apostolok és vének gyûlése, zsinata elõtt. E zsinat döntéseit Isten szavaként fogadták el és kötelezõnek tartották minden fél számára (ApCsel 15:1-29). Ez az eset arra példa, hogy ha az egész egyházat érintõ kérdésrõl van szó, a helyi gyülekezetnél sokkal szélesebb körû tanácskozásra és tekintélyre van szükség. Ebben az esetben a zsinat döntése minden érintett fél képviselõinek egyetértésébõl jött létre (Ap Csel 15:22, 25).

Az Újszövetség világosan kifejezi, hogy szükség szerint, Isten mindig útmutatást ad mûve vezetõinek. Isten irányítása az egyházzal való egyetértés által olyan egyházi vezetést biztosított, aminek a példáját követve az egyház ma is védelmet élvezhet a hitehagyás ellen és segítségével eleget tehet a nagy megbízatásnak.

Az egyházvezetés bibliai elvei.

1. Krisztus az egyház feje. Krisztus elsõsorban közbenjárói munkája miatt az egyház feje. Mióta legyõzte a kereszten Sátánt, neki "adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). Isten "mindeneket vetett az Õ lábai alá, és Õt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé (Ef 1:22; vö. Fil 2:10-11). Ezért Õ az "uraknak Ura és királyoknak Királya" (Jel 17:14).

Krisztus azért is feje az egyháznak, mert az egyház az Õ teste (Ef 1:23; Kol 1:18). A hívõk "az Õ testének tagjai. az Õ testébõl és az Õ csontjaiból valók" (Ef 5:30). Bensõséges kapcsolatban kell állniuk vele, mert az egyház "a kapcsok és kötelek által" tõle "segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik" (Kol 2:19).

2. Az egyház minden hatalma Krisztustól ered. Krisztus azáltal mutatta be hatalmát, hogy (a) megalapította a keresztény egyházat (Mt 16:18), (b) elrendelte azokat a szertartásokat, amelyeket az egyháznak végeznie kell (Mt 26:26-30; 28:19-20; 1Kor 11:23-29; Jn 13:1-17), (c) isteni hatalommal ruházta fel az egyházat, hogy az Õ nevében járjon el (Mt 16:19; 18:15-18; Jn 20:21-23), (d) elküldte a Szentlelket, hogy az Õ hatalmával irányítsa az egyházat (Jn 15:26; 16:13-15), (e) ajándékokat adott az egyháznak, hogy felkészítse a különbözõ tagokat a szolgálatra – mint apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat – és "Krisztus testének építésére", míg mindannyian eljutnak a hit egységére, "a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:7-13)

3. A Szentírás hordozza Krisztus hatalmát. Krisztus a Szentlélek által irányítja egyházát, de Isten Igéje az az egyetlen zsinórmérték, aminek alapján mûködik az egyház. Minden tag engedelmességgel tartozik, mert teljes értelemben véve ez törvény. Minden emberi hagyomány, szokás és kultúra a Szentírás tekintélye alatt marad (2Tim 3:15-17).

4. Krisztus hatalma és az egyházi tisztségek. Krisztus tekintélye egyháza és kijelölt szolgái által jut megnyilvánulásra, de hatalmát nem adja át. Senkinek sincs Krisztustól és Igéjétõl független tekintélye.

A h.n. adventista gyülekezetek választják tisztségviselõiket. E tisztségviselõk az emberek képviselõiként dolgoznak, de tekintélyük Krisztustól származik. Megválasztásuk egyszerûen megerõsíti Krisztustól kapott elhívásukat. A megválasztott tisztségviselõk elsõdleges kötelessége arról gondoskodni, hogy az istentiszteletre, tantételre, fegyelemre és az evangélium hirdetésére vonatkozó bibliai elõírásokat betartsák. Mivel az egyház Krisztus teste, ezért az Õ tanácsát kell kérni döntéseikhez és cselekedeteikhez.

Egyházi tisztségek az Újszövetségben. Az Újszövetség két egyházi tisztséget említ, a vén és a diakónus tisztét. Ezek fontosságát emeli ki az, hogy milyen magas erkölcsi és lelki követelményeket támasztanak e tisztek betöltõivel szemben. Az egyház elismerte a felszenteléssel, kézrátétellel történõ vezetõi elhívás szentségét (ApCsel 6:6; 13:2-3; 1 Tim 4:14; 5:22).

1. Vének.

a. Mit jelent a vén tiszte? A vén (görögül preszbüterosz) vagy a püspök (episzkoposz) tiszte volt a legfontosabb az egyházban. A vén azt jelenti, hogy idõsebb, és ez a szó méltóságot, tiszteletet sugall. Tiszte hasonló volt a zsinagóga vezetõjének tisztségéhez. A püspök jelentése "felvigyázó". Pál felváltva használta ezeket a kifejezéseket, azonosnak tekintve a véneket a vigyázókkal, a presbiterekkel vagy a püspökökkel (ApCsel 20:17, 28; Tit 1:5, 7).

E tisztek betöltõi felügyeltek az újonnan alakult gyülekezetekre. A vén a tisztség helyzetére vagy rangjára utalt, míg a püspök a tisztség kötelességét vagy felelõségét jelölte – "felvigyázó".[6] Az apostolok is nevezték magukat véneknek (presbitereknek) (1 Pt 5:1; 2Jn 1; 3Jn 1); nyilvánvaló tehát, hogy voltak a helyi gyülekezetnek vénei, valamint utazó vének, akiket egyetemesen elfogadtak. A vének mindkét csoportja a nyáj pásztoraként tevékenykedett.

b. A feltételek. A vén tisztének betölté-séhez szükséges, hogy "feddhetetlen legyen, egy feleségû férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszeretõ, a tanításra alkalmatos; nem borozó, nem verekedõ, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd, versengéstõl ment, nem pénzsóvárgó; ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel (Mert ha valaki az õ tulajdon házát nem tudja igazgatni, mimódon visel gondot az Isten egyházára?). Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék. Szükséges pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívülvalóktól; hogy gyalázatba és az ördög tõribe ne essék" (1Tim 3:1-7; vö. Tit 1:5-9).

A tisztségre való jelölés elõtt a jelöltnek otthonában kell bizonyítania vezetõi képességeit. "Meg kell nézni a jelölt családját. Vajon engedelmesek? A férfi tisztességgel tudja-e vezetni Isten népét? Milyen a gyermekei jelleme? Apai nevelésének becsületére válnak gyermekei? Ha otthon, saját családja irányításában nem tesz bizonyságot tapintatról, bölcsességrõl és az istenfélelem erejérõl, nyugodtan következtet-hetünk arra, hogy ugyanazok a hiányosságok áttevõdnek a gyülekezetre és hasonló megszenteletlen vezetés tapasztalható majd ott is."[7] Ha a jelölt házas, elõször otthon kell vezetõi képességét bemutatnia, mielõtt megbíznák a vezetés felelõsségével "az Isten házában" (1Tim 3:15).

A tiszt fontossága miatt figyelmeztetett Pál: "A kézrátevést el ne hirtelenkedd" (1Tim 5:22).

c. A vén felelõssége és tekintélye. A vén elsõsorban lelki vezetõ. "Az Isten anyaszentegyházának legeltetésére" (ApCsel 20:28) választják. Feladatához tartozik a gyengébb tagok erõsítése (ApCsel 20:35), a tévelygõk intése (1Thessz 5:12) és az, hogy figyelje, nehogy olyan tanítások terjedjenek el, amelyek megoszlást okoznának (ApCsel 20:29-31). A véneknek a keresztényi életstílust kell megtestesíteniük (Zsid 13:7; 1Pt 5:3), példát adva a bõkezûségben (ApCsel 20:35).

d. A vénekkel szembeni magatartás. Az eredményes gyülekezeti vezetés nagy mértékben a tagok hûségén múlik. Pál arra biztatja a hívõket, hogy tiszteljék vezetõket és "az õ munkájokért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel" (1Thessz 5:13). "A jól forgolódó presbiterek kettõs tisztességre méltassanak, fõképpen akik a beszédben és tanításban fáradoznak" (1Tim 5:17).

A Szentírásból világosan kitûnik, hogy tisztelni kell a gyülekezeti vezetést: "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert õk vigyáznak lelkeitekre, mint számadók" (Zsid 13:17; vö. 1Pt 5:5). Ha a tagok megnehezítik a vezetõk számára Istentõl kapott feladatuk végzését, mindannyian megszomorodnak és szûkölködnek az Istentõl jövõ öröm hiányában.

A hívõket arra bátorítja a Szentírás, hogy figyeljék vezetõik krisztusi életstílusát: "figyelmezvén az õ életük végére, kövessétek hitüket" (Zsid 13:7). Ügyet se vessenek a pletykákra. Pál így figyelmeztetett: "Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra" (1Tim 5:19).

2. Diakónusok. A diakónus név a görög diakonosz szóból származik, jelentése: "szolgáló", "segítõ". Azért alapították a diakónus tisztet, hogy az apostolok teljesen átadhassák magukat a könyörgésnek és az igehirdetés szolgálatának (ApCsel 6:4). A diakónusok feladata volt, hogy intézzék az egyház napi ügyeit, de tevékenyen résztvettek az evangélizáció munkájában is (ApCsel 6:8; 8:5-13, 26-40).

A görögben e kifejezés nõnemû alakja Róm 16:1-ben fordul elõ,[8] és általában szolgálónak fordítják. "Arra utal a szó és ebben a szövegben való használata, hogy a diakónusnõk tisztét abban az idõben alapíthatták az egyházban, amikor Pál a Római levelet írta."[9]

A vénekhez hasonlóan a diakónusokat is az egyház választja erkölcsi és lelki tulajdonságaik alapján (1Tim 3:8-13).

Egyházfegyelem. Krisztus tekintéllyel ruházta fel egyházát, hogy fegyelmezze tagjait, és ennek végrehajtásához megadta a megfelelõ elveket. Elvárja ezeknek az elveknek az alkalmazását, amikor szükséges, hogy az egyház megmaradjon magasztos elhívatásában, és "szent papság", "szent nemzet" legyen (vö. Mt 18: 15-18; 1Pt 2:5, 9).

Az egyháznak meg kell értetnie a tévelygõ tagokkal, javítsák meg útjaikat. Krisztus dicsérõ szavakkal illette az efézusi gyülekezetet, mert nem szenvedhette "a gonoszokat" (Jel 2:2), a pergámumi és thiatirai gyülekezetet azonban megfeddte, mert megtûrték a tévtanításokat és az erkölcstelenséget (Jel 2:14-15, 20). Figyeljük meg a fegyelmezésre vonatkozó következõ bibliai tanácsot:

1. Mit tegyünk az egyéni sérelmek esetében. Ha egy tag vét a másik ellen (Mt 18:15-17), Krisztus azt tanácsolja a sértett félnek, keresse fel azt, aki bántotta – a tévútra tért bárányt – és gyõzze meg, hogy változtatnia kell magatartásán. Ha nem jár eredménnyel, próbálkozzon még egyszer, de már egy vagy két pártatlan tanú kíséretében. Ha ez a kísérlet is sikertelen marad, az ügyet az egész gyülekezet elé kell vinni.

Ha a vétkezõ tag visszautasítja Krisztus egyházának bölcsességét és tekintélyét, akkor elszakítja magát a közösségtõl. A vétkezõ személy kizárásakor az egyház egyszerûen azt erõsíti meg, milyen állapotban van az érintett ember. Ha az egyház a Szentlélek vezetésével pontosan betartotta a bibliai tanácsot, döntését elfogadja a menny. "Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen" (Mt 18:18).

2. Nyilvános vétségek kezelése. Noha "mindnyájan vétkeztek, és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül" (Róm 3:23), az egyházra szégyent hozó kirívó és lázadásból fakadó bûnökkel szemben azonnal fel kell lépni a vétkes kizárásával.

A kizárás egyrészt eltávolítja a rosszat – ami máskülönben kovászként hatna -, ezzel visszaállítja a gyülekezet tisztaságát, másrészt megmentõ gyógymódként szolgál a vétkezõ számára. Pál azonnali intézkedést sürgetett, amikor paráznaságról hallott a korinthusi gyülekezetben. "Ti és az én lelkem a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében egybegyûlvén, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmával, átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján. Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává" (1Kor 5:4-5, 7).

Ne keressétek annak a társaságát, aki hívõnek nevezi magát – mondta Pál – de "parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül" (1Kor 5:11, 13).

3. A megoszlást munkáló személyek kezelése. A "szakadásokat és botránkozásokat" okozó tagokat (Róm 16:17), akik "rendetlenül" élnek, nem hajlandók engedni a Biblia tanácsának, el kell kerülni, "hogy megszégyenüljenek" magatartásuk miatt. "De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit" (2Thessz 3:6, 14-15). Ha a megoszlást munkáló tag nem hajlandó a gyülekezet második intésére sem hallgatni, ki kell zárni, "tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát" (Tit 3:10-11).

4. A vétkezõk visszafogadása. A gyülekezeti tagoknak nem szabad megvetniük, lenézniük vagy elhanyagolniuk a kizártakat, hanem igyekezniük kell, hogy a bûnbánat és újjászületés által helyreálljon a kapcsolatuk Krisztussal. A kizártakat akkor lehet visszafogadni a gyülekezet közösségébe, ha az õszinte bûnbánat bizonyítékát adják (2Kor 2:6-10).

Isten hatalma, dicsõsége és kegyelme különösen akkor mutatkozik meg, amikor a gyülekezetbe visszatérnek azok, akik korábban bûnösökké lettek. Isten vágya, hogy szabadon engedje a bûn foglyait, a sötétség birodalmából a világosság birodalmába vezetve õket. Isten egyháza a világegyetem színpada, ahol az emberek életében mutatkozik meg Krisztus engesztelõ áldozatának ereje.

Egyháza által Krisztus ma mindenkit hív, hogy legyen családja tagja. "Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem" (Jel 3:20).