Az egyház a hívõk közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az Ótestamentum korában élõ népe folytatásaként Isten minket is a világból hívott ki. Az istentiszteletre, a közösségvállalásra, az ige meghallására, az úrvacsora megünneplésére, az egész emberiség szolgálatára és az evangélium egész világon való hirdetésére léptünk közösségre egymással. Az egyház Isten családja. Isten gyermekeivé fogadta tagjait, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek Krisztus a feje. Az egyház Krisztus menyasszonya, akiért meghalt, hogy megtisztítsa és megszentelje azt. Diadalmas visszatértekor dicsõséges egyházat állít maga elé, minden korból azokat a hívõket, akiket vérén megváltott, akiken nincs szeplõ vagy sömörgözés, hanem szentek és feddhetetlenek. (Hitelvek – 11)
Az idõs ember haragra gerjedve sújtott botjával a sziklára, majd újból rácsapott, miközben ezt kiáltotta: "Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kõsziklából fakasszunk-é néktek vizet?" (4Móz 20:10).
Forrás tört fel a sziklából, így megkapta Izrael azt, amire szüksége volt. Ám Mózes bûnt követett el, mert úgy beszélt, mintha õ adta volna a vizet, és nem a Sziklának tulajdonította az ajándékot. E bûne miatt nem léphetett be az Ígéret Földjére (lásd: 4Móz 20:7-12!).
Ez a Szikla Krisztus volt, az az alap, amelyre Isten állította népét – mind egyénileg, mind testületileg. Ez a kép az egész Szentírásban megtalálható.
Mózes utolsó beszédében – talán erre az esetre utalva – a szikla hasonlatával akarta bemutatni, milyen szilárd és megbízható az Isten: "Magasztaljátok Istenünket! Kõszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden õ úta igazság! Hûséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes õ" (5Móz 32:3-4).
Évszázadokkal késõbb Dávid szavai ugyanezt a gondolatot visszhangozzák, hogy a Megváltó olyan, mint a kõszikla: "Istennél van szabadulásom és dicsõségem; az én erõs kõsziklám, az én menedékem Istenben van" (Zsolt 62:8).
Ésaiás is ezzel a képpel mutatta be az eljövendõ Messiást: "Ímé Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erõs alappal" (Ésa 28:16).
Péter tanúsította, hogy ez a jövendölés Krisztusban teljesedett, aki nem hétköznapi, hanem "élõ, az emberektõl ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kõ" (1Pt 2:4).
Pál azt mondta róla, hogy Õ az egyetlen biztos fundamentum: "Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (1Kor 3:11). Utalt a sziklára, melyre Mózes rásújtott: "És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklából, amely követi vala õket: e kõszikla pedig a Krisztus volt" (1Kor 10:4).
Jézus Krisztus is közvetlenül alkalmazta ezt a képet, amikor kijelentette: "Ezen a kõsziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A keresztény egyházat önmagára, az Élõ Sziklára alapozta. Saját testét kellett feláldoznia a világ bûneiért, ez a Sziklát sújtotta. Semmi sem gyõzheti le az általa biztosított szilárd alapon álló egyházat. E Sziklából gyógyító víz fakad a népeknek (vö. Ez 47:1-12; Jn 7:37-38; Jel 22:1-5).
Milyen törékeny, milyen gyenge volt az egyház, amikor Krisztus ezt a kijelentést tette! Mindössze néhány megfáradt, kétkedõ, önjelölt tanítványból, egy pár asszonyból és az ingatag tömegbõl állt, akik azonnal szétszéledtek, amikor a Sziklát csapás érte. Az egyház azonban nem gyarló emberi bölcsességre és találékonyságra épült, hanem a Korok Sziklájára. Az idõ majd bebizonyítja: semmi sem pusztíthatja el egyházát és nem térítheti el küldetésétõl, hogy Istent dicsõítse, és az embereket a Megváltóhoz vezesse (vö. ApCsel 4:12-13, 20-33).
Az "egyház" bibliai jelentése
A Szentírásban az egyház szó a görög ekklészia, melynek jelentése: "kihívás". Általában ezt a kifejezést használták mindenféle elrendelt összejövetelre, amire összehívták az embereket.
A Septuaginta – a héber Ószövetség görög fordítása, amit Jézus korában széles körben használtak – az "ekklészia" szóval fordította a héber "qáhal"-t, ami összejövetelt, gyûlést, gyülekezetet jelent (5Móz 9:10; 18:16; 1Sám 17:47; 1Kir 8:14; 1Krón 13:2).[1]
Az Újszövetség még tágabb értelemben használta ezt a kifejezést. Figyeljük meg, hogyan fordul elõ az ekklészia (gyülekezet, egyház) szó az Újszövetségben: (1) külön helyen istentiszteletre összegyûlt hívõk (1Kor 11:18; 14:19, 28); (2) egy helyen élõ hívõk (1Kor 16:1; Gal 1:2; 1Thessz 2:14); (3) hívõk csoportja valakinek az otthonában (1Kor 16:19; Kol 4:15; Filemon 2); (4) gyülekezetek csoportja egy adott földrajzi területen (ApCsel 9:31);[2] (5) hívõk teljes közössége az egész világon (Mt 16:18; 1Kor 10:32; 12:28; vö. Ef 4:11-16); (6) hûséges mennyei és földi teremtmények összessége (Ef 1:20-22; vö. Fil 2:9-11).
Az egyház természete
A Biblia úgy mutatja be az egyházat, mint amit Isten alapított és "Isten anyaszentegyházának" "Isten gyülekezetének" nevezi (ApCsel 20:28; 1Kor 1:2). Jézus isteni tekintéllyel ruházta fel (Mt 18: 17-18). Úgy érthetjük meg a keresztény egyház természetét, ha megnézzük ószövetségi gyökereit és azt a számos hasonlatot, amit az Újszövetség alkalmaz rá.
A keresztény egyház gyökerei. Az Ószövetség úgy mutatja be az egyházat, mint Isten népének szervezett gyülekezetét. Kezdetektõl fogva az istenfélõ családok: Ádám, Sét, Nóé, Sém és Ábrahám leszármazottai õrizték Isten igazságát. E családokat, ahol az apa töltötte be a papi tisztet, kis gyülekezeteknek is tekinthetjük. Ábrahámnak Isten gazdag ígéreteket adott, ami által Istennek ez a házanépe fokozatosan néppé növekedett. Izrael küldetése egyszerûen az Ábrahámnak adott feladat folytatása volt: minden nemzet számára áldásként élni (1Móz 12:1-3) és Isten szeretetét bemutatni a világnak.
Az Egyiptomból kivezetett népet a Biblia így nevezi: "a gyülekezet. a pusztában" (ApCsel 7:38). Tagjait Isten így tekintette: "papok birodalma és szent nép" (2Móz 19:6), Isten szent népe (5Móz 28:9; vö. 3Móz 26:12) – egyháza.
Isten Palesztinában, a világ fõ kultúrközpontjában helyezte el õket, három nagy kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – találkozási pontján. Az volt a terve, hogy itt a zsidók más népek "szolgái" legyenek, azaz közvetítsék hívását a többi népeknek, akik így, mint Isten népének újabb tagjai, csatlakoznának hozzájuk. Röviden, Isten kihívta õket, hogy behívják a népeket (Ésa 56:7). Az volt a vágya, hogy Izrael által létrehozza a földön a legnagyobb egyházat – olyan gyülekezetet, ahová a világ minden népének képviselõi összegyûlnek az igaz Istent imádni, róla hallani, majd visszatérni saját népükhöz az üdvösség üzenetével.
Annak ellenére, hogy Isten folyamatosan gondot viselt népérõl, Izrael bálványimádásba keveredett, elkülönült a környezõ népektõl, nemzeti öntudat és gõg, önzés jellemezte magatartását. Isten népe nem töltötte be küldetését.
Jézusban Izrael vízválasztóhoz érkezett. Isten népe olyan Messiást várt, aki megszabadítja népüket, nem pedig olyat, aki saját maguktól szabadítja meg õket. A kereszten nyilvánvalóvá lett Izrael lelki csõdje. Krisztus megfeszítésével külsõ bizonyítékát adták belsõ romlottságuknak. "Nem királyunk van, hanem császárunk!" (Jn 19:15) – ezzel a felkiáltással utasították el, hogy Isten uralkodjon rajtuk.
A kereszten két ellentétes küldetés tetõzött: az egyik a tévútra tért egyházé, azé amely annyira csak önmaga körül forgott, hogy vakon ment el éppen amellett, aki létrehívta; a másik pedig Krisztusé, aki az emberek iránti szeretetbõl a helyettük való pusztulást vállalta, hogy örök életet adjon nekik.
A kereszt Krisztus küldetésének a végét, Krisztus feltámadása pedig a keresztény egyház küldetésének a kezdetét: Krisztus vére általi üdvösség evangéliumának a hirdetését jelentette. Küldetését vesztve a zsidóság egy nép lett csupán a többi között, többé nem Isten egyháza. Helyettük Isten új népet, új egyházat alapított, amely továbbviszi a tõle kapott küldetést a világban (Mt 21:41, 43).
Az újszövetségi egyház szoros kapcsolatban áll az ókori Izrael hitközösségével.[3] Zsidókból és pogányokból lett, Jézus Krisztusban hívõ keresztények alkotják. Tehát az igazi Izrael soraiba tartoznak mindazok, akik elfogadják Krisztust (lásd: Gal 3:26-29). Pál a különféle népek új, szerves kapcsolatát két fa képével szemlélteti – a szelíd és a vad olajfa Izraelt és a pogányokat jelképezi. A zsidók, akik nem fogadják el Krisztust, már nem számítanak többé Isten gyermekeinek (Róm 9:6-8). A szelíd olajfáról letöretett ágak jelképezik õket, de a Krisztust elfogadó zsidók megmaradnak a fán.
A Krisztust elfogadó pogányokat Pál a szelíd olajfába beoltott vad ágakkal jelképezi (Róm 11:17-25). Arra tanította a pogányokból kereszténnyé lett hívõket, hogy tiszteljék az Isten kiválasztott eszközeitõl kapott örökséget: "Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged" (Róm 11:16-18).
Az újszövetségi egyház jelentõs mértékben eltér az ószövetségitõl. Az apostoli egyház Izrael népétõl független, különálló szervezet lett. Átlépte a nemzeti határokat, és ez egyetemes jelleget adott az egyháznak. Nemzeti egyházból missziós egyházzá lett, és létezésének célja az volt, hogy végrehajtsa Isten eredeti tervét, amelyet alapítója, Jézus Krisztus isteni parancsban újból megfogalmazott: "Tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:19).
Az egyház bemutatása különbözõ hasonlatokkal. Az újszövetségi egyház hasonlatokkal történõ bemutatása rávilágít az egyház természetére.
1. Az egyház mint test. A test hasonlata az egyház egységét és minden tag, valamint az egész test mûködési kapcsolatát hangsúlyozza. A kereszt megbékéltet minden hívõt "Istennel. egy testben" (Ef 2:16). A Szentlélek által "mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg" (1Kor 12:13). Az egyház nem kevesebb, mint Krisztus teste (Ef 1:23). Ez az a szervezet, amely által Krisztus saját teljességében részesít. A hívõk az õ testének tagjai (Ef 5:30). Következésképp hatalma és kegyelme által Õ ad lelki életet minden igaz hívõnek. Krisztus "feje a testnek" (Kol 1:18), "feje az egyháznak" (Ef 5:23).
Isten nagy szeretetébõl egyházi teste minden tagjának legalább egy lelki ajándékot adott, ami képessé teszi egy fontos feladat elvégzésére. Az emberi testben is minden szerv mûködése fontos, így az egyház küldetésének sikeres végzése is attól függ, hogyan mûködik minden lelki ajándékokban részesült tag. Mit ér a test szív nélkül, és mennyivel kevesebbet tud elvégezni szem vagy láb nélkül? Ha a tagok nem kamatoztatják ajándékaikat, az egyház halott vagy vak, vagy legalábbis rokkant lesz. Ám ezek a rendkívüli, Istentõl rendelt ajándékok mégsem öncélúak (lásd: 16. fejezet!).
2. Az egyház mint templom. Az egyház "Isten épülete", "Isten temploma", amelyben a Szentlélek lakozik. Jézus Krisztus az alapja, "szegletköve" (1Kor 3: 9-16; Ef 2:20). Ez a templom nem holt szerkezet, mert erõteljesen fejlõdik. Mivel Krisztus az "élõ kõ", Péter azt mondta a hívõknek, "ti magatok is mint élõ kövek épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2:4-6).
Az épület még nem készült el. Folyamatosan új élõ köveket illesztenek a templomhoz, "akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2:22). Pál biztatja a hívõket, használják a legjobb építõanyagokat e templomhoz, hogy kiállja az ítélet napjának tûzpróbáját (1Kor 3:12-15).
A templom hasonlata hangsúlyozza mind a helyi gyülekezet, mind az egyház egészének szentségét. Isten temploma szent, mondta Pál. "Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten" (1Kor 3:17). Az egyház természetével ellentétes a hitetlenekkel való szoros szövetség, amit kerülnie kell, jegyezte meg Pál. "Mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?. Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?" (2Kor 6:14-16) (Tanácsa egyaránt vonatkozik az üzleti és a házassági kapcsolatra.) Nagy tisztelet kell övezze az egyházat, mert Isten is rendkívül nagy becsben tartja.
3. Az egyház mint menyasszony. Az egyház mint menyasszony, az Úr pedig mint võlegény jelenik itt meg. Az Úr ünnepélyesen fogadta: "Eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el" (Hós 2:18). Ismételten megerõsítette: "Én férjetekké lettem néktek" (Jer 3:14).
Pál ugyanezt a képet használta: "mint szeplõtlen szüzet" állítalak "Krisztus elé" (2Kor 11:2). Krisztus szeretete az egyház iránt olyan mély és erõs, hogy "Önmagát adta azért" (Ef 5:25). Azért hozta meg az áldozatot, "hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által" (Ef 5:26).
Isten Igéje igazságának megszentelõ hatása (Jn 17:17) és a keresztség megtisztítása által Krisztus meg tudja tisztítani az egyház tagjait, elveszi szennyes ruháikat, majd felöltözteti õket tökéletes igazságának palástjába.
Így fel tudja készíteni az egyházat, hogy az menyasszonya legyen – "hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27). Az egyház egészen Krisztus visszajöveteléig nem látható teljes dicsõségében és ragyogásában.
4. Az egyház mint mennyei Jeruzsálem. A Szentírás Jeruzsálem városát Sionnak nevezi. Ott lakozik Isten népével (Zsolt 9:12); Sionból jön a szabadítás (Zsolt 14:7; 53:7). Istennek az volt a terve, hogy ez a város legyen "az egész föld öröme" (Zsolt 48:3).
Az Újszövetség az egyházat "mennyei Jeruzsálemnek" tekinti, ami a földi Jeruzsálem párja (Gal 4:26 – új prot. ford.). Lakóinak országa "a mennyekben van" (Fil 3:20). Õk "az ígéretnek gyermekei", "lélek szerint" születtek, akik élvezik Krisztustól kapott szabadságukat (Gal 4:28-29; 5:1). E város polgárai már nem szolgasorban élnek, hogy "a törvény által" akarjanak "megigazulni" (Gal 4:22, 26, 31; 5:4). "A Lélek által hitbõl" várják "az igazság reménységét". Felismerik, hogy Krisztus Jézusban "a szeretet által munkálkodó hit" az, amivel polgárjogot nyernek (Gal 5:5-6). E dicsõséges társaság tagjai Sion hegyéhez járultak, "és az élõ Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsõszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben" (Zsid 12:22-23).
5. Az egyház mint család. Az egyházat mennyen és földön családnak tekintik (Ef 3:15). Két hasonlattal írja le a Biblia, hogyan csatlakoznak az emberek e családhoz: örökbe fogadás (Róm 8:14-16; Ef 1:4-6) és újjászületés által (Jn 3:8). Az újonnan megkereszteltek a Krisztusba vetett hit által nem szolgák többé, hanem a mennyei Atya gyermekei (Gal 3:26-4:7), akik új szövetség szerint élnek. Már Isten háza népéhez tartoznak (Ef 2:19 – új prot. ford.).
Istent családjának tagjai "Atyának" szólítják (Gal 4:6), egymáshoz pedig testvérekként viszonyulnak (Jak 2:15; 1Kor 8:11; Róm 16:1). Pál sokakat bevitt a gyülekezet közösségébe, ezért lelki atyának tekintette magát: "az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban" (1Kor 4:15 – új prot. ford.). "Szerelmes gyermekei"-nek nevezi azokat, akik általa kerültek a gyülekezetbe (1Kor 4:14; vö. Ef 5:1).
Az egyháznak, mint családnak egyik fontos jellemzõje a közösség. A keresztény közösség (görögül: koinónia), ami nem egyszerûen társasági élet, hanem közösségvállalás az evangéliummal (Fil 1:5). Õszinte kapcsolat az Atya Istennel, Fiával és a Szentlélekkel (1 Jn 1:3; 1Kor 1:9; 2Kor 13:13), valamint a hívõkkel (1Jn 1:3, 7). A tagok tehát készségesen nyújtanak "testvéri jobbot" (Gal 2:9) mindazoknak, akik a család tagjai lesznek.
A család hasonlata gondoskodó gyülekezetre utal, "ahol az embereket szeretik és elismerik. Olyan hely ez, ahol az emberek tudják: szükségük van egymásra; ahol a tálentumokat fejlesztik; ahol mindenki növekszik, beteljesül."[4] Magában foglalja még a felelõsségvállalást, a lelki szülõk iránti tiszteletet, a lelki testvérek védelmét. Végül azt is jelenti, hogy minden tag olyan szeretettel viseltetik a többi iránt, amelybõl õszinte, erõsítõ, támogató hûség fakad.
A gyülekezet nagy családjában az egymástól természetben és beállítottságban nagyon is különbözõ személyek boldog közösségben élnek és egymást támogatják. A gyülekezet tagjai megtanulnak egységben élni, eközben azonban nem veszítik el saját egyéniségüket.
6. Az egyház mint az igazság oszlopa és erõssége. "Az élõ Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erõssége" (1Tim 3:15). Az egyház az igazság letéteményese és erõssége, ami védelmezi ellenségei támadásától. Az igazság azonban erõteljes és nem merev. Ha tagjai azt állítják, hogy új világosságot kaptak – új tantételt ismertek fel vagy a Szentírás új magyarázatával állnak elõ -, a tapasztalt tagoknak a Szentírás mércéjénél kell megvizsgálni az új tanítást (lásd: Ésa 8:20). Ha az új világosság megfelel ennek a mércének, akkor az egyháznak el kell fogadnia, ha nem, akkor el kell vetnie azt. Minden tag hajoljon meg e bibliai ítélet elõtt, mert "a megmaradás. a sok tanácsos által van" (Péld 11:14).
Az igazság terjesztése, azaz tanúi által az egyház "a világ világossága", "hegyen épített város" lesz, ami "nem rejtethetik el"; a tagok "a földnek savai" lesznek (Mt 5:13-15).
7. Az egyház mint hadsereg – küzdõ és gyõzelmes. A földön az egyház olyan, mint a hadban álló sereg. Isten elhívta, hogy küzdjön a lelki sötétség ellen: "Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Feltétlenül fontos, hogy a keresztények felvegyék "az Istennek minden fegyverzetét", hogy ellenállhassanak "ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén" megállhassanak (Ef 6:13).
Az évszázadok során az egyháznak harcolnia kellett mind belsõ mind külsõ ellenségeivel szemben (lásd: ApCsel 20:29-30; 1Tim 4:1). Jelentõs mértékben elõrehaladt, gyõzelmeket aratott, de még nem nevezhetõ diadalmas egyháznak. Sajnos még mindig nagy hiányosságai vannak. Jézus másik hasonlattal adott magyarázatot az egyházon belüli tökéletlenségekre: "Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az õ földébe jó magot vetett; de mikor az emberek alusznak vala, eljöve az õ ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne" (Mt 13:24-25). A szolgák ki akarták húzni a konkolyt, de a gazda figyelmeztette õket: "amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nõjjön mind a kettõ az aratásig" (Mt 13:29-30).
A konkoly és a búza együtt növekedett a mezõn. Isten az egyházhoz vezeti a megtért embereket, Sátán pedig beviszi a megtéretleneket. E két csoport hat az egész testre – az egyik a tisztaságért munkálkodik, a másik pedig rombol. Egészen az aratásig, a második adventig tart közöttük a küzdelem – az egyházon belül.
Az egyház külsõ harca sem ért még véget. Megpróbáltatás és küzdelem áll elõtte. Sátán haraggal támad Isten egyházára, hiszen tudja, hogy csak rövid ideje van (Jel 12:12, 17).
"Nyomorúságos idõ lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindez ideig" (Dán 12:1). Krisztus azonban közbelép hûséges népe védelmében és "megszabadul. aki csak beírva találtatik a könyvben" (Dán 12:1). Jézus megígérte: "Aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül" (Mt 24:13).
Krisztus visszatérésekor emelkedik fel a gyõzedelmes egyház. Akkor tudja majd önmaga elé állítani "dicsõségben az egyházat", minden korok hûségeseit, vérén megváltott népét, "úgy, hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27).
A látható és a láthatatlan egyház. A látható és a láthatatlan kifejezésnek az a szerepe, hogy segítségével megkülönböztessük a földi egyház két vetületét. Az eddig felsorolt hasonlatok különösen a látható egyházra vonatkoznak.
1. A látható egyház. A látható egyház az Isten szolgálatára szervezett egyház. Eleget tesz Krisztustól kapott fontos megbízatásának, elviszi az evangéliumot a világnak (Mt 28:18-20) és felkészíti az embereket az Úr dicsõséges visszajövetelére (1Thessz 5:23; Ef 5:27).
Krisztus választott tanúbizonyságaként világosságot gyújt a világban és szolgál, amint a Mester tette; hirdeti az evangéliumot a szegényeknek, meggyógyítja a megtört szívûeket, szabadulást hirdet a foglyoknak, a vakok szemét megnyitja, szabadon bocsátja az elnyomottakat, hirdeti az Úr kedves esztendejét (Lk 4:18-19).
2. A láthatatlan egyház. Az egész földrõl Isten minden gyermeke alkotja a láthatatlan egyházat, amit egyetemes egyháznak is neveznek. Beletartoznak a látható egyház hívõi és még sokan, akik ugyan nem tartoznak egy egyházi szervezethez, de követik a Krisztustól kapott (Jn 1:9). Ebbe a csoportba tartoznak azok, akiknek sosem volt lehetõségük megismerni a Jézus Krisztusról szóló igazságot, de engedtek a Szentléleknek, és "természettõl a törvény dolgait cselekszik" (Róm 2:14).
A láthatatlan egyház léte arra utal, hogy Isten imádata a legnemesebb értelemben lelki dolog. "Az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az õ imádóiul" (Jn 4:23) – mondta Jézus. Az igazi imádat lelki természete miatt emberek nem képesek pontosan eldönteni, hogy ki része Isten egyházának és ki nem.
Isten a Szentlélek által vezeti népét a láthatatlan egyházból a látható egyházba. "Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebbõl az akolból valók: azokat is elõ kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor" (Jn 10:16). Csak a látható egyházban tapasztalhatják teljes mértékben Isten igazságát, szeretetét és közösségét, mert az Úr a látható egyháznak adta a tagokat, a testületileg és egyénileg egyaránt építõ lelki ajándékokat (Ef 4:4-16).
Amikor Pál megtért, Isten kapcsolatba hozta látható egyházával, majd pedig azt a feladatot adta neki, hogy egyháza missziómunkáját vezesse (ApCsel 9:10-22).
Éppen így ma is az a szándéka, hogy népét elvezesse látható egyházába, amit az Isten parancsolataihoz való hûség és Jézus hite jellemez. Erre azért van szükség, hogy résztvehessenek Isten földi küldetése befejezésében (Jel 14:12; 18:4; Mt 24:14; lásd még: 12. fejezet).
A láthatatlan egyház fogalmába beleértendõ a mennyei és földi egyház is (Ef 1:22-23), valamint az üldöztetés idejében a rejtõzködõ egyház (Jel 12:6, 14).
Az egyház szervezete
Krisztus parancsa, hogy vigyük el az evangéliumot az egész világra, azoknak a lelki táplálására is vonatkozik, akik már elfogadták az evangéliumot. Az új tagokat meg kell alapozni a hitben, és meg kell tanítani õket arra, hogy a missziómunkában használják Istentõl kapott talentumaikat és ajándékaikat. "Isten nem a zûrzavarnak. Istene", hanem azt akarja, hogy "minden illendõen és rendben történjék" (1Kor 14:33, 40 – új prot. ford.). Éppen ezért szükséges, hogy egyszerû, de eredményes legyen az egyház szervezete.
A szervezet jellege. Vizsgáljuk meg a gyülekezeti tagság és szervezet kérdését!
1. Gyülekezeti tagság. A hívõk az új szövetség hitközösségének tagjai lesznek, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek. A tagsághoz tartozik, hogy új alapokon álló kapcsolatot alakít ki a többi emberrel, az állammal és Istennel.
a. A tagság feltételei. Akik az Úr egyházának tagjai kívánnak lenni, azoknak el kell fogadniuk Jézus Krisztust mint Urukat és Megváltójukat, meg kell térniük bûneikbõl és meg kell keresztelkedniük (ApCsel 2:36-41; vö. 4:10-12). Újjá kell születniük és el kell fogadniuk Krisztus parancsát, hogy tanítsanak másokat mindazok megtartására, amiket az Úr meghagyott (lásd: Mt 28:20!).
b. Egyenlõség és szolgálat. "Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok" és "aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok" (Mt 23:8, 11). E jézusi szavak szerint a tagoknak az egyenlõség alapján kell egymáshoz viszonyulniuk. Ugyanakkor fontos tisztában lenniük azzal, hogy Krisztus példájának a követése a többieknek való szolgálatot is jelenti. Az embereket a Mesterhez kell vezetniük.
c. A hívõk egyetemes papsága. Mióta Krisztus a mennyei szentélyben végzi szolgálatát, a lévitai papság szerepe véget ért. Az egyház most "szent papsággá" lett (1Pt 2:5). "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségbõl az õ csodálatos világosságára hívott el titeket" (1Pt 2:9).
Ez az új rend, a minden hívõ egyetemes papsága nem hatalmazza fel a tagokat, hogy saját kedvük szerint gondolkodjanak, higgyenek és tanítsanak, mert számadással tartoznak az egyház testületének. Ez azt jelenti, hogy minden tag felelõsséggel tartozik szolgálni másokat Isten nevében, és közvetlenül, emberi közbenjáró nélkül járulhat az Úr elé.
Hangsúlyozza a gyülekezeti tagok egymástól való függõségét valamint függetlenségüket. E papság nem támaszt minõségi különbséget a klérus és a laikus tagok között, noha a szerepek tevékenysége között különbséget tesz.
d. Engedelmesség Istennek és az államnak. A Biblia elismeri, hogy Isten keze van az állam alapításában, ezért meghagyja a hívõknek, hogy tiszteljék a polgári hatóságokat és engedelmeskedjenek azoknak. A hatalom birtokosa "Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik." Ezért a gyülekezeti tagok adják meg mindenkinek, amivel tartoznak, "akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet" (Róm 13:4, 7).
Az államhoz való viszonyukban a tagokat Krisztus elve vezérli: "Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt 22:21). De ha az állam az isteni paranccsal ellenkezõ dolgot követelne, a hívõk elsõsorban Istennek tartoznak engedelmességgel. "Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek" (ApCsel 5:29).
2. Az egyházszervezet fõ feladata. Az egyház szervezete azért jött létre, hogy Isten tervének eleget téve Isten dicsõsége ismeretével töltse be a földet. Csak a látható egyház biztosíthatja több feladat elvégzését, ami e cél eléréséhez alapvetõen fontos.
a. Istentisztelet és buzdítás. A történelem során az egyház mindig is isteni eszköz volt, ahol a hívõk a Teremtõ imádatára gyûltek össze szombaton. Krisztus és az apostolok ezt az istentiszteleti rendet követték, a Szentírás pedig arra buzdítja a mai hívõket is, hogy el ne hagyják a maguk gyülekezetét, "hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget" (Zsid 10:25; vö. 3:13). A gyülekezeti istentisztelet felfrissíti, bátorítja, örömmel tölti el a hívõt.
b. Keresztény közösség. A gyülekezet teljesen kielégíti a tagok közösség iránti alapvetõ igényét. Az evangéliumi közösségvállalás (lásd: Fil 1:5 – új prot. ford.!) minden más kapcsolatot felülmúl, mert bensõséges kapcsolatot biztosít Istennel és az azonos hitet vallókkal (1Jn 1:3, 6-7).
c. A Szentírás tanítása. Krisztus az egyháznak adta "a mennyek országának kulcsait" (Mt 16:19). A kulcsok Krisztus szavai – a Biblia minden igéje. Pontosabban fogalmazva idetartozik "a tudománynak kulcsa" (Lk 11:52), ami arra vonatkozik, hogyan juthatunk be Isten országába. Jézus szava lélek és élet mindazoknak, akik befogadják (Jn 6:63), mert örök életet hoz (Jn 6:68).[5]
Ha az egyház a Biblia igazságát hirdeti, az üdvösség e kulcsai az oldás és kötés hatalmával rendelkeznek, kinyitják és bezárják a menny ajtaját, hiszen azokat az ismérveket hirdetik, amelyek alapján az embereket befogadják vagy elutasítják, azaz üdvözülnek vagy elvesznek. Tehát az egyházban az evangélium hirdetése vagy "élet illatja életre", vagy "halál illatja halálra" (2Kor 2:16).
Jézus tudta, milyen fontos "minden ígével" élni, "amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Az egyház csak így tehet eleget Jézustól kapott megbízatásának: tanítsák a népeket, "hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:20).
d. Az Isten által elrendelt szertartások végzése. Az egyház Isten eszköze a keresztség – az egyházba való belépés szertartása (lásd: 14. fejezet) -, valamint a lábmosás és az úrvacsora (lásd 15. fejezet!) szertartásának végzésére.
e. Az evangélium hirdetése az egész világon. Az egyházi szervezet célja a missziószolgálat, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amit Izrael elmulasztott. Ahogy a Mester életébõl is látható, az a legnagyobb szolgálat, amit az egyház a világban végezhet, hogy a Szentlélek általi keresztségbõl nyert erõvel, teljes elkötelezettséggel hirdesse az evangéliumot "minden népnek" (Mt 24:14).
E missziónak része, hogy a Krisztus visszatérésére való felkészülés üzenetét hirdesse az egyháznak (1Kor 1:7-8; 2Pt 3:14; Jel 3:14-22; 14:5) és az egész emberiségnek (Jel 14:6-12; 18:4).
Az egyház vezetése
Jézus mennybemenetele után az egyház vezetése az apostolok kezében volt. Elsõ szervezeti tettük az volt, hogy a többi hívõvel tanácskozva Júdás helyett másik apostolt választottak (ApCsel 1:15-26).
Amint az egyház növekedett, az apostolok felismerték, lehetetlen egyszerre hirdetni az evangéliumot és törõdni az egyház földi ügyeivel is. Ezért az egyház gyakorlati ügyeit rábízták hét emberre, akiket az egyház jelölt ki. Különbséget tettek ugyan az igehirdetés szolgálata és az asztalok körüli szolgálat között (ApCsel 6:1-4), de nem igyekeztek különválasztani a klérust a laikus tagságtól az egyház misz-sziójának végzésében. Sõt, a hét kiválasztott férfi közül kettõt, Istvánt és Filepet a nagy erejû prédikációjukról és evangélizálásukról ismerték (ApCsel 7. és 8. fejezet).
A szervezés következõ lépését az tette szükségessé, hogy az egyház már Ázsiába és Európába is elért. Számos új gyülekezetet alapítottak, és véneket szenteltek fel "gyülekezetenként", hogy ezzel biztosítsák a vezetés állandóságát (ApCsel 14:23).
Nagyobb válság kialakulásakor az érintett felek ismertethették álláspontjukat az egész egyházat képviselõ apostolok és vének gyûlése, zsinata elõtt. E zsinat döntéseit Isten szavaként fogadták el és kötelezõnek tartották minden fél számára (ApCsel 15:1-29). Ez az eset arra példa, hogy ha az egész egyházat érintõ kérdésrõl van szó, a helyi gyülekezetnél sokkal szélesebb körû tanácskozásra és tekintélyre van szükség. Ebben az esetben a zsinat döntése minden érintett fél képviselõinek egyetértésébõl jött létre (Ap Csel 15:22, 25).
Az Újszövetség világosan kifejezi, hogy szükség szerint, Isten mindig útmutatást ad mûve vezetõinek. Isten irányítása az egyházzal való egyetértés által olyan egyházi vezetést biztosított, aminek a példáját követve az egyház ma is védelmet élvezhet a hitehagyás ellen és segítségével eleget tehet a nagy megbízatásnak.
Az egyházvezetés bibliai elvei.
1. Krisztus az egyház feje. Krisztus elsõsorban közbenjárói munkája miatt az egyház feje. Mióta legyõzte a kereszten Sátánt, neki "adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). Isten "mindeneket vetett az Õ lábai alá, és Õt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé (Ef 1:22; vö. Fil 2:10-11). Ezért Õ az "uraknak Ura és királyoknak Királya" (Jel 17:14).
Krisztus azért is feje az egyháznak, mert az egyház az Õ teste (Ef 1:23; Kol 1:18). A hívõk "az Õ testének tagjai. az Õ testébõl és az Õ csontjaiból valók" (Ef 5:30). Bensõséges kapcsolatban kell állniuk vele, mert az egyház "a kapcsok és kötelek által" tõle "segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik" (Kol 2:19).
2. Az egyház minden hatalma Krisztustól ered. Krisztus azáltal mutatta be hatalmát, hogy (a) megalapította a keresztény egyházat (Mt 16:18), (b) elrendelte azokat a szertartásokat, amelyeket az egyháznak végeznie kell (Mt 26:26-30; 28:19-20; 1Kor 11:23-29; Jn 13:1-17), (c) isteni hatalommal ruházta fel az egyházat, hogy az Õ nevében járjon el (Mt 16:19; 18:15-18; Jn 20:21-23), (d) elküldte a Szentlelket, hogy az Õ hatalmával irányítsa az egyházat (Jn 15:26; 16:13-15), (e) ajándékokat adott az egyháznak, hogy felkészítse a különbözõ tagokat a szolgálatra – mint apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat – és "Krisztus testének építésére", míg mindannyian eljutnak a hit egységére, "a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:7-13)
3. A Szentírás hordozza Krisztus hatalmát. Krisztus a Szentlélek által irányítja egyházát, de Isten Igéje az az egyetlen zsinórmérték, aminek alapján mûködik az egyház. Minden tag engedelmességgel tartozik, mert teljes értelemben véve ez törvény. Minden emberi hagyomány, szokás és kultúra a Szentírás tekintélye alatt marad (2Tim 3:15-17).
4. Krisztus hatalma és az egyházi tisztségek. Krisztus tekintélye egyháza és kijelölt szolgái által jut megnyilvánulásra, de hatalmát nem adja át. Senkinek sincs Krisztustól és Igéjétõl független tekintélye.
A h.n. adventista gyülekezetek választják tisztségviselõiket. E tisztségviselõk az emberek képviselõiként dolgoznak, de tekintélyük Krisztustól származik. Megválasztásuk egyszerûen megerõsíti Krisztustól kapott elhívásukat. A megválasztott tisztségviselõk elsõdleges kötelessége arról gondoskodni, hogy az istentiszteletre, tantételre, fegyelemre és az evangélium hirdetésére vonatkozó bibliai elõírásokat betartsák. Mivel az egyház Krisztus teste, ezért az Õ tanácsát kell kérni döntéseikhez és cselekedeteikhez.
Egyházi tisztségek az Újszövetségben. Az Újszövetség két egyházi tisztséget említ, a vén és a diakónus tisztét. Ezek fontosságát emeli ki az, hogy milyen magas erkölcsi és lelki követelményeket támasztanak e tisztek betöltõivel szemben. Az egyház elismerte a felszenteléssel, kézrátétellel történõ vezetõi elhívás szentségét (ApCsel 6:6; 13:2-3; 1 Tim 4:14; 5:22).
1. Vének.
a. Mit jelent a vén tiszte? A vén (görögül preszbüterosz) vagy a püspök (episzkoposz) tiszte volt a legfontosabb az egyházban. A vén azt jelenti, hogy idõsebb, és ez a szó méltóságot, tiszteletet sugall. Tiszte hasonló volt a zsinagóga vezetõjének tisztségéhez. A püspök jelentése "felvigyázó". Pál felváltva használta ezeket a kifejezéseket, azonosnak tekintve a véneket a vigyázókkal, a presbiterekkel vagy a püspökökkel (ApCsel 20:17, 28; Tit 1:5, 7).
E tisztek betöltõi felügyeltek az újonnan alakult gyülekezetekre. A vén a tisztség helyzetére vagy rangjára utalt, míg a püspök a tisztség kötelességét vagy felelõségét jelölte – "felvigyázó".[6] Az apostolok is nevezték magukat véneknek (presbitereknek) (1 Pt 5:1; 2Jn 1; 3Jn 1); nyilvánvaló tehát, hogy voltak a helyi gyülekezetnek vénei, valamint utazó vének, akiket egyetemesen elfogadtak. A vének mindkét csoportja a nyáj pásztoraként tevékenykedett.
b. A feltételek. A vén tisztének betölté-séhez szükséges, hogy "feddhetetlen legyen, egy feleségû férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszeretõ, a tanításra alkalmatos; nem borozó, nem verekedõ, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd, versengéstõl ment, nem pénzsóvárgó; ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel (Mert ha valaki az õ tulajdon házát nem tudja igazgatni, mimódon visel gondot az Isten egyházára?). Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék. Szükséges pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívülvalóktól; hogy gyalázatba és az ördög tõribe ne essék" (1Tim 3:1-7; vö. Tit 1:5-9).
A tisztségre való jelölés elõtt a jelöltnek otthonában kell bizonyítania vezetõi képességeit. "Meg kell nézni a jelölt családját. Vajon engedelmesek? A férfi tisztességgel tudja-e vezetni Isten népét? Milyen a gyermekei jelleme? Apai nevelésének becsületére válnak gyermekei? Ha otthon, saját családja irányításában nem tesz bizonyságot tapintatról, bölcsességrõl és az istenfélelem erejérõl, nyugodtan következtet-hetünk arra, hogy ugyanazok a hiányosságok áttevõdnek a gyülekezetre és hasonló megszenteletlen vezetés tapasztalható majd ott is."[7] Ha a jelölt házas, elõször otthon kell vezetõi képességét bemutatnia, mielõtt megbíznák a vezetés felelõsségével "az Isten házában" (1Tim 3:15).
A tiszt fontossága miatt figyelmeztetett Pál: "A kézrátevést el ne hirtelenkedd" (1Tim 5:22).
c. A vén felelõssége és tekintélye. A vén elsõsorban lelki vezetõ. "Az Isten anyaszentegyházának legeltetésére" (ApCsel 20:28) választják. Feladatához tartozik a gyengébb tagok erõsítése (ApCsel 20:35), a tévelygõk intése (1Thessz 5:12) és az, hogy figyelje, nehogy olyan tanítások terjedjenek el, amelyek megoszlást okoznának (ApCsel 20:29-31). A véneknek a keresztényi életstílust kell megtestesíteniük (Zsid 13:7; 1Pt 5:3), példát adva a bõkezûségben (ApCsel 20:35).
d. A vénekkel szembeni magatartás. Az eredményes gyülekezeti vezetés nagy mértékben a tagok hûségén múlik. Pál arra biztatja a hívõket, hogy tiszteljék vezetõket és "az õ munkájokért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel" (1Thessz 5:13). "A jól forgolódó presbiterek kettõs tisztességre méltassanak, fõképpen akik a beszédben és tanításban fáradoznak" (1Tim 5:17).
A Szentírásból világosan kitûnik, hogy tisztelni kell a gyülekezeti vezetést: "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert õk vigyáznak lelkeitekre, mint számadók" (Zsid 13:17; vö. 1Pt 5:5). Ha a tagok megnehezítik a vezetõk számára Istentõl kapott feladatuk végzését, mindannyian megszomorodnak és szûkölködnek az Istentõl jövõ öröm hiányában.
A hívõket arra bátorítja a Szentírás, hogy figyeljék vezetõik krisztusi életstílusát: "figyelmezvén az õ életük végére, kövessétek hitüket" (Zsid 13:7). Ügyet se vessenek a pletykákra. Pál így figyelmeztetett: "Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra" (1Tim 5:19).
2. Diakónusok. A diakónus név a görög diakonosz szóból származik, jelentése: "szolgáló", "segítõ". Azért alapították a diakónus tisztet, hogy az apostolok teljesen átadhassák magukat a könyörgésnek és az igehirdetés szolgálatának (ApCsel 6:4). A diakónusok feladata volt, hogy intézzék az egyház napi ügyeit, de tevékenyen résztvettek az evangélizáció munkájában is (ApCsel 6:8; 8:5-13, 26-40).
A görögben e kifejezés nõnemû alakja Róm 16:1-ben fordul elõ,[8] és általában szolgálónak fordítják. "Arra utal a szó és ebben a szövegben való használata, hogy a diakónusnõk tisztét abban az idõben alapíthatták az egyházban, amikor Pál a Római levelet írta."[9]
A vénekhez hasonlóan a diakónusokat is az egyház választja erkölcsi és lelki tulajdonságaik alapján (1Tim 3:8-13).
Egyházfegyelem. Krisztus tekintéllyel ruházta fel egyházát, hogy fegyelmezze tagjait, és ennek végrehajtásához megadta a megfelelõ elveket. Elvárja ezeknek az elveknek az alkalmazását, amikor szükséges, hogy az egyház megmaradjon magasztos elhívatásában, és "szent papság", "szent nemzet" legyen (vö. Mt 18: 15-18; 1Pt 2:5, 9).
Az egyháznak meg kell értetnie a tévelygõ tagokkal, javítsák meg útjaikat. Krisztus dicsérõ szavakkal illette az efézusi gyülekezetet, mert nem szenvedhette "a gonoszokat" (Jel 2:2), a pergámumi és thiatirai gyülekezetet azonban megfeddte, mert megtûrték a tévtanításokat és az erkölcstelenséget (Jel 2:14-15, 20). Figyeljük meg a fegyelmezésre vonatkozó következõ bibliai tanácsot:
1. Mit tegyünk az egyéni sérelmek esetében. Ha egy tag vét a másik ellen (Mt 18:15-17), Krisztus azt tanácsolja a sértett félnek, keresse fel azt, aki bántotta – a tévútra tért bárányt – és gyõzze meg, hogy változtatnia kell magatartásán. Ha nem jár eredménnyel, próbálkozzon még egyszer, de már egy vagy két pártatlan tanú kíséretében. Ha ez a kísérlet is sikertelen marad, az ügyet az egész gyülekezet elé kell vinni.
Ha a vétkezõ tag visszautasítja Krisztus egyházának bölcsességét és tekintélyét, akkor elszakítja magát a közösségtõl. A vétkezõ személy kizárásakor az egyház egyszerûen azt erõsíti meg, milyen állapotban van az érintett ember. Ha az egyház a Szentlélek vezetésével pontosan betartotta a bibliai tanácsot, döntését elfogadja a menny. "Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen" (Mt 18:18).
2. Nyilvános vétségek kezelése. Noha "mindnyájan vétkeztek, és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül" (Róm 3:23), az egyházra szégyent hozó kirívó és lázadásból fakadó bûnökkel szemben azonnal fel kell lépni a vétkes kizárásával.
A kizárás egyrészt eltávolítja a rosszat – ami máskülönben kovászként hatna -, ezzel visszaállítja a gyülekezet tisztaságát, másrészt megmentõ gyógymódként szolgál a vétkezõ számára. Pál azonnali intézkedést sürgetett, amikor paráznaságról hallott a korinthusi gyülekezetben. "Ti és az én lelkem a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében egybegyûlvén, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmával, átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján. Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává" (1Kor 5:4-5, 7).
Ne keressétek annak a társaságát, aki hívõnek nevezi magát – mondta Pál – de "parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül" (1Kor 5:11, 13).
3. A megoszlást munkáló személyek kezelése. A "szakadásokat és botránkozásokat" okozó tagokat (Róm 16:17), akik "rendetlenül" élnek, nem hajlandók engedni a Biblia tanácsának, el kell kerülni, "hogy megszégyenüljenek" magatartásuk miatt. "De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit" (2Thessz 3:6, 14-15). Ha a megoszlást munkáló tag nem hajlandó a gyülekezet második intésére sem hallgatni, ki kell zárni, "tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát" (Tit 3:10-11).
4. A vétkezõk visszafogadása. A gyülekezeti tagoknak nem szabad megvetniük, lenézniük vagy elhanyagolniuk a kizártakat, hanem igyekezniük kell, hogy a bûnbánat és újjászületés által helyreálljon a kapcsolatuk Krisztussal. A kizártakat akkor lehet visszafogadni a gyülekezet közösségébe, ha az õszinte bûnbánat bizonyítékát adják (2Kor 2:6-10).
Isten hatalma, dicsõsége és kegyelme különösen akkor mutatkozik meg, amikor a gyülekezetbe visszatérnek azok, akik korábban bûnösökké lettek. Isten vágya, hogy szabadon engedje a bûn foglyait, a sötétség birodalmából a világosság birodalmába vezetve õket. Isten egyháza a világegyetem színpada, ahol az emberek életében mutatkozik meg Krisztus engesztelõ áldozatának ereje.
Egyháza által Krisztus ma mindenkit hív, hogy legyen családja tagja. "Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem" (Jel 3:20).