Isten, az örökkévaló Fiú testté lett Jézus Krisztusban. Õáltala teremtetett minden, benne nyilvánvalóvá lett Isten jelleme, általa beteljesedett az emberiség megváltása és általa ítéltetik meg a föld. Az örökké igaz Isten igaz emberré lett Jézus Krisztusban. A Szentlélek által fogantatott és Szûz Mária szülte. Emberként élt, mint ember megkísértetett, de tökéletes megtestesítõje volt Isten igazságosságának és szeretetének. Csodái tanúsították Isten hatalmát és bizonyították, hogy Õ a megígért Messiás. Önként vállalta a szenvedést és a keresztfa halálát helyettünk, a mi bûneinkért, feltámadt a halálból és közbenjár értünk a mennyei szentélyben. Újra eljön dicsõségben, hogy népét végleg megszabadítsa és mindent újjá tegyen.(Hitelvek – 4)
A pusztaság viperák tanyájává lett. Kígyók csúsztak a fazekak alá, a sátrak cöveki körül tekerõdztek, megbújtak a gyerekek játékai között és várakozva lapultak a fekhelyeken. Méregfoguk mélyre hatolt, halált fecskendezve.
A pusztaság valamikor Izrael menedéke volt, de temetõjükké lett. Az emberek százai feküdtek haldokolva. A rémült szülõk rádöbbentek, mi lesz a sorsuk. Ekkor Mózes sátrához siettek és segítségért könyörögtek. "És imádkozék Mózes a népért."
Mi volt Isten válasza? Formálj egy kígyót és emeld magasra, hogy mindazok, akik ránéznek, éljenek. "Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltûzé azt póznára. És lõn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada" (4Móz 21:9).
A kígyó mindig Sátán jelképe volt (1 Mózes 3; Jelenések 12) és a bûnt jelképezte. A tábor Sátán karjaiba vetette magát. És milyen gyógymódot ajánlott Isten? Nem azt, hogy a szentély oltárán nézzenek egy bárányra, hanem azt mondta nekik, tekintsenek fel a rézkígyóra.
Krisztusra mutató különös jelkép lett ez. Jézusnak "a bûn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3) kellett felemeltetnie a szégyenteljes keresztre (Jn 3:14-15), mint ahogy a mérges kígyók mását feltették az oszlopra. Bûnné lett, magára véve mindazoknak a bûneit, akik valaha éltek vagy élni fognak. "Mert azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). Krisztusra tekintve a reményét vesztett emberiség életet találhat.
A testetöltés hogyan hozhat üdvösséget az emberiségnek? Milyen hatással volt ez a Fiúra? Hogyan válhatott Isten emberré, és miért volt erre szükség?
A testetöltés: jövendölések és beteljesedés
Meggyõzõen mutatja Isten szeretetét az a terve, hogy meg akarja menteni még azokat is, akik elfordultak bölcs tanácsától (Jn 3:16; 1Jn 4:9). E terv alapján a Fiú "eleve el volt. rendelve, a világ megalapítása elõtt" bûnért való áldozatul, hogy az emberiség reménysége legyen (1Pt 1:19-20). Az Õ feladata volt, hogy visszavigyen bennünket Istenhez és megszabadítson a bûntõl az ördög munkájának lerontása által (1Pt 3:18; Mt 1:21; 1Jn 3:8).
A bûn elidegenítette Ádámot és Évát az élet forrásától, és emiatt azonnal meg kellett volna halniuk. De a világ alapítása elõtt lefektetett terv szerint (1Pt 1:20-21) a "békesség tanácsa" (Zak 6:13), a Fiú Isten lépett közéjük és az isteni igazság közé, áthidalva ezzel a szakadékot és feltartóztatva a halált. Már a kereszt elõtt is az Õ kegyelme tartotta életben a bûnösöket és biztosította õket az üdvösség lehetõségérõl. De emberré kellett lennie ahhoz, hogy újból teljesen Isten fiaivá és leányaivá tegyen bennünket.
Közvetlenül Ádám és Éva bûnesete után Isten reményt keltett azzal, hogy a kígyó és az asszony, valamint a kígyó magva és az asszony magva közötti természetfeletti küzdelem ígéretét mondta el nekik. 1Móz 3:15 titokzatos kijelentésében a kígyó és a kígyó magva Sátánt és követõit jelképezi; az asszony és az asszony magva jelképezi Isten népét és a világ Megváltóját. Ez volt az elsõ biztosíték arra, hogy a jó és a gonosz közötti küzdelem Isten Fiának diadalmával fog zárulni.
A gyõzelem azonban fájdalommal jár: "Az [a Megváltó] neked [Sátán] fejedre tapos, te [Sátán] pedig annak [a Megváltónak] sarkát mardosod" (1Móz 3:15). Egyikük sem marad sértetlen.
Attól a pillanattól fogva az emberiség várta a megígért Szabadítót. Az Ószövetségbõl elénk tárul ez a várakozás. A próféciák elõre figyelmeztettek, hogy amikor a megígért Szabadító megérkezik, a világnak elegendõ bizonyítéka legyen a felismeréséhez.
A megváltás prófétikus dramatizálása. A bûneset után Isten az állatok áldozatát vezette be, hogy ezzel példázza az eljövendõ Megváltó küldetését (lásd: 1Móz 4:4). Ez a jelképes rendszer megrendítõ módon mutatta be, hogyan törli majd el a Fiú Isten a bûnt.
A bûn – Isten törvényének áthágása – miatt az emberiségre halál várt (1Móz 2:17; 3:19; 1Jn 3:4; Róm 6:23). Isten törvénye a bûnös életét követelte. De Isten végtelen szeretetébõl odaadta Fiát, "hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Felfoghatatlanul nagyszerû segítõkészség! Maga az örökkévaló Fiú Isten fizeti meg helyettesként a bûn büntetését, hogy bûnbocsánatot adhasson és megbékíthessen az Istenséggel.
Az Isten és népe közötti szövetséges kapcsolat részeként Izrael az Egyiptomból való kivonulás után áldozatokat mutatott be a szent sátorban. A mennyei minta alapján Mózes által készített szentélynek és szolgálatainak az volt a célja, hogy a megváltás tervét szemléltessék (2Móz 25:8-9, 40; Zsid 8:1-5).
A bûnbánó bûnös hiba nélkül való áldozati állatot – a bûntelen Megváltó jelképét – vitte, hogy bûnbocsánatot nyerjen. Majd kezét az ártatlan állat fejére helyezve megvallotta bûneit (3Móz 1:3-4). Ez a cselekedet jelképezte azt, hogy a bûn a bûnösrõl az ártatlan áldozatra került át, bemutatva ezzel az áldozat helyettes voltát.
Mivel "vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat" (Zsid 9:22), a bûnös ezután megölte az állatot, és így nyilvánvalóvá vált a bûn halálos természete. A reménység kifejezésének szomorúsággal teli módja ez, de a bûnös egyedül ezzel tudta kifejezni a hitét.
A papi szolgálat után (3Mózes 4-7) a bûnös bûnbocsánatot nyert az eljövendõ Megváltó helyettes halálába vetett hite alapján, amit az állatáldozati rendszer jelképezett (vö. 3Móz 4:26, 31, 35). Az Újszövetség Jézusban, Isten Fiában ismeri fel az Isten Bárányát, "aki elveszi a világ bûneit" (Jn 1:29). "Drága véren, mint hibátlan és szeplõtlen bárányén, a Krisztusén" (1Pt 1:19) megváltást szerzett az emberiségnek a bûn végleges büntetése alól.
A Megváltóra vonatkozó jövendölések. Isten megígéri, hogy a Megváltó-Messiás – a Felkent – Ábrahám családjából származik: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei" (1Móz 22:18; vö. 12:3).
Ésaiás megjövendölte, hogy a Megváltó fiúgyermekként jön el, aki ember és Isten is lesz: "Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az õ vállán észen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erõs Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ésa 9:6). A Szabadító Dávid trónjára lép, és örökké tartó béke országlást alapít (Ésa 9:7). Betlehem lesz a születési helye (Mik 5:2).
Az Istenember születése természetfeletti módon történik. Az Újszövetség kijelenti Ésa 7:14-et idézve: "Ímé a szûz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten" (Mt 1:23).
A Megváltó küldetését e szavak fejezik ki: "Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívûeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét" (Ésa 61:1-2; vö. Lk 4:18-19).
Hihetetlen módon a Messiásnak visszautasítást kell elszenvednie. Olyannak tartják, "mint gyökér a száraz földbõl". "Nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektõl elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerõje!… Nem gondoltunk vele" (Ésa 53:2-3).
Egy közeli barátja árulja el (Zsolt 41:10) 30 ezüstpénzért (Zak 11:12). Kihallgatása alatt leköpik és megverik (Ésa 50:6). Kivégzõi sorsot vetnek ruháira (Zsolt 22:19). Egyetlen csontját sem törik el (Zsolt 34:21), de oldalát átszúrják (Zak 12:10). Kínoztatása közepette nem tanúsít ellenállást, "mint juh, mely megnémul az õt nyírõk elõtt; és száját nem nyitotta meg!" (Ésa 53:7).
Az ártatlan Megváltó végtelenül sokat szenved a bûnösökért. "Pedig betegségeinket õ viselte, és fájdalmainkat hordozá. És õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az õ sebeivel gyógyulánk meg… De az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté… Kivágatott az élõk földébõl, hogy népem bûnéért lõn rajta vereség" (Ésa 53:4-8).
A Megváltó azonosítása. Egyedül Jézus Krisztusban teljesedtek mindezek a próféciák. A Szentírás egészen Ábrahámig visszavezeti nemzetségi táblázatát, Ábrahám fiának nevezve Õt (Mt 1:1). Pál pedig megerõsíti, hogy az Ábrahámnak és utódainak adott ígéret Krisztusban teljesedett (Gal 3:16). Széles körben alkalmazták rá a "Dávid fia" messiási címet (Mt 21:9). Azonosították a megígért Messiással, aki Dávid trónjára ül (ApCsel 2:29-30).
Jézus csodálatos körülmények között született. Szûz Mária "viselõsnek találtaték a Szentlélektõl" (Mt 1:18-23), majd egy római rendelet miatt Betlehembe, a Megváltó születésének megjövendölt helyére ment (Lk 2:4-7).
Jézus egyik neve Immanuel = "Velünk az Isten" volt, amely isteni-emberi természetére utalt, és bemutatta azt, hogy Isten azonosította magát az emberiséggel (Mt 1:23). Leggyakoribb neve, Jézus, a küldetésére, az üdvözítésre összpontosította a figyelmet: "És nevezed annak nevét Jézusnak, mert õ szabadítja meg az õ népét annak bûneibõl" (Mt 1:21).
Jézus azonosította küldetését azzal, amit Ésaiás jövendölt a Messiás küldetésérõl 61:1-2-ben: "Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra" (Lk 4:17-21).
Mély hatást gyakorolt ugyan népére, de üzenetét általában elutasították (Jn 1:11; Lk 23:18). Néhány kivételtõl eltekintve nem ismerték fel benne a világ Megváltóját. Ahelyett, hogy elfogadták volna, többször is halálosan megfenyegették (Jn 5:16; 7:19; 11:53).
Jézust három és fél éves szolgálata vége felé Iskáriótes Júdás, az egyik tanítványa elárulta (Jn 13:18; 18:2) harminc ezüstpénzért (Mt 26:14-15). Jézus nem állt ellen, inkább megfeddte a védelmére kelõ tanítványait (Jn 18:4-11).
Ártatlan volt, semmiféle bûnt nem követett el, mégis alig 24 órával az elfogatása után leköpdösték, megverték, kihallgatták, halálra ítélték és keresztre feszítették (Mt 26:67; Jn 19:1-16; Lk 23:14-15). Katonák vetettek sorsot ruháira (Jn 19:23-24). Amikor keresztre feszítették, nem törték csontját (Jn 19:32-33, 36), halála után pedig a katonák dárdával szúrták át oldalát (Jn 19:34, 37).
Krisztus halálában követõi felismerték, hogy ez az egyetlen áldozat, ami a bûnösökön segíthet. "Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bûnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Róm 5:8). "Járjatok szeretetben – írta Pál -, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul" (Ef 5:2).
Jézus szolgálatának és halálának ideje. A Biblia kijelenti, hogy Isten "az idõnek teljességében" küldte el Fiát a földre (Gal 4:4). Szolgálata kezdetén Krisztus kijelentette: "Bétölt az idõ" (Mk 1:15). Azt mutatják ezek az idõre vonatkozó utalások, hogy a Megváltó küldetése az alapos prófétikus tervezéssel összhangban haladt.
Több mint 500 évvel korábban Isten Dániel által megjövendölte Krisztus szolgálata kezdetének pontos idejét, és halálának idejét is.[1]
Izrael 70 éves babiloni fogságának vége felé Isten közölte Dániellel, hogy még 70 hét próbaidõt adott a zsidóknak és Jeruzsálem városának.
Isten azt várta el a zsidó néptõl, hogy ez idõ alatt megtérjenek és felkészüljenek a Messiás jövetelére, úgy teljesítsék be a rájuk vonatkozó terveit.
Dániel arról is ír, hogy ezt az idõszakot behatárolja "a gonoszság" vége és "az örök igazság" elhozatala. Ezek a messiási tévékénységek azt jelölik, hogy a Megváltónak ezen az idõn belül kell eljönnie (Dán 9:24).
Dániel próféciája ténylegesen meghatározta, hogy "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat keletkezése" után "hét hét és hatvankét hét" (Dán 9:25), azaz összesen 69 héttel késõbb jelenik meg a Messiás. A 69. hét után pedig "kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz" (Dán 9:26) – ez utalás helyettesítõ halálára. A 70. hét közepén kellett meghalnia, amikor "véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27).
Az idõi próféciák megértésének kulcsa az a bibliai alapelv, hogy a prófétai idõmeghatározás szerint egy nap egyenlõ egy valóságos (szoláris) évvel (4Móz 14:34; Ez 4:6).[2] E nap – év elv szerint a 70 hét (vagy 490 prófétikus nap) tehát 490 valóságos évet jelképez.
Dániel kijelenti, hogy ennek az idõszaknak "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat" elhangzásakor kell kezdõdnie (Dán 9:25). A zsidóknak teljes önállóságot adó rendeletet Artaxerxész, perzsa király, uralkodásának 7. évében bocsátotta ki, és az Kr. e. 457 õszén lépett életbe (Ezsd 7:8, 12-26; 9:9).[3] A prófécia szerint a rendelet kiadása után 483 évvel (69 prófétai hét múlva) megjelenik a "Messiás-fejedelem". Kr. e. 457-tõl számítva a 483 év Kr. u. 27 õszén jár le, amikor Jézus megkeresztelkedett és elkezdte nyilvános szolgálatát.[4] Gleason Archer elfogadva a Kr. e. 457 és Kr. u. 27 évszámokat, megjegyezte, hogy "rendkívül figyelemre méltó pontossággal teljesedett ez az õsi prófécia. Csak Isten jövendölhette meg Fia eljövetelét ilyen bámulatos pontossággal. Ez dacol minden ésszerû magyarázattal."[5]
A Jordánban történt keresztségekor Jézust a Szentlélek felkente és Isten "Messiásnak" (héber), vagy "Krisztusnak" (görög) mondta; mindkettõ jelentése: "a felkent" (Lk 3:21-22; ApCsel 10:38; Jn 1:42). Ennek az idõi próféciának a beteljesedésére utal Jézus kijelentése: "Bétölt az idõ" (Mk 1:15).
A 70. hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, pontosan három és fél évvel Krisztus keresztsége után a Messiás életét adva véget vetett az áldozati rendszernek. Halála pillanatában a templom kárpitja természetfeletti módon "fölétõl aljáig kettéhasada" (Mt 27:51), ami azt jelölte, hogy Isten eltörölte az összes szentély szolgálatot.
Az adományok és az áldozatok a Messiás mindenre elegendõ áldozatára mutattak elõre. Amikor Jézus Krisztus, Isten igaz Báránya megáldoztatott a Golgotán bûneink váltságául (1Pt 1:19), az elõkép találkozott a megvalósulással, az árnyék beleolvadt a valóságba. Nem volt többé szükség a földi szentély szolgálatokra.
Jézus pontosan az elõre megjövendölt idõben, a páska ünnepe alatt halt meg. "Hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" (1Kor 5:7) – mondta Pál. Ez a bámulatosan pontos idõi prófécia az egyik legerõsebb bizonyítéka annak az alapvetõ történelmi igazságnak, hogy Jézus Krisztus a világ régen megjövendölt Megváltója.
A Megváltó feltámadása. A Biblia nemcsak a Megváltó halálát, de feltámadását is megjövendölte. Dávid prófétált arról, "hogy az õ lelke nem hagyatott a sírban, sem az õ teste rothadást nem látott" (ApCsel 2:31; vö. Zsolt 16:10). Krisztus másokat is feltámasztott már a halálból (Mk 5:35-42; Lk 7:11-17; János 11), mégis saját feltámadása mutatta be igazán azt a hatalmat, ami alátámasztotta állítását, hogy Õ a világ Megváltója: "Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal" (Jn 11:25-26).
Feltámadása után kijelentette: "Ne félj; én vagyok az Elsõ és az Utolsó, és az Élõ; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai" (Jel 1:17-18).
Krisztus két természete
János mély igazságot mondott el akkor, amikor kijelentette: "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). A Fiú Isten testetöltése titok. A Szentírás a kegyeség titkának nevezi azt, hogy Isten megjelent testben (1Tim 3:16).
A világok Teremtõje, akiben megvolt az Istenség teljessége, gyámoltalan csecsemõként feküdt a jászolban. Leereszkedett, hogy magára öltse az emberiség köntösét, noha magasan felette áll az angyaloknak és egyenlõ az Atyával méltóságban és dicsõségben!
Az ember alig tudja felfogni ennek a szent titoknak a jelentését, és akkor is csak úgy, ha a Szentlélekhez folyamodik világosságért. Amikor a testetöltés titkát pórbáljuk megérteni, jól tesszük, ha gondolunk arra, hogy "a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké" (5Móz 29:29).
Jézus Krisztus igazán Isten. Mi a bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus Isten? Õ mit tartott önmagáról? Az emberek elismerték Isten voltát?
1. Isteni tulajdonságai. Krisztus isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Mindenható. Azt mondta, hogy az Atya neki adott minden hatalmat "mennyen és földön" (Mt 28:18; Jn 17:2).
Mindentudó. Ahogy Pál mondta, benne "van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve" (Kol 2:3).
Jézus a következõ kijelentésekkel erõsítette meg, hogy mindenütt jelenvaló: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20), és "Ahol ketten vagy hárman egybegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18:20).
Istensége révén természetébõl fakadóan rendelkezett a mindenütt jelenvalóság képességével, de a testet öltött Krisztus önként korlátokat szabott magának ezen a téren. Úgy döntött, hogy a Szentlélek szolgálata által lesz mindenütt jelenvaló (Jn 14:16-18).
A Zsidókhoz írt levél Jézus változatlanságáról tanúskodik, amikor kijelenti: "Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz" (Zsid 13:8).
Önmagától való létezését bizonyította, amikor azt mondta, hogy élete van önmagában (Jn 5:26), János pedig így tett bizonyságot: "Õbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága" (Jn 1:4). Amikor Krisztus kijelentette: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25), ezzel megerõsítette, hogy benne "van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet".[6]
A szentség természete, része. Ezt mondta az angyal, amikor Máriát üdvözölte: "A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hivatik, Isten Fiának" (Lk 1:35). A tisztátalan lelkek felkiáltottak Jézus láttán: "Mi dolgunk van nékünk veled?. Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).
Jézus a szeretet. "Arról ismertük meg a szeretetet – írta János -, hogy Õ az õ életét adta érettünk" (1Jn 3:16).
Örökkévaló. Ésaiás "örökkévalóság atyjának" (Ésa 9:6) nevezte. Mikeás úgy utalt rá, mint "akinek származása eleitõl fogva, öröktõl fogva van" (Mik 5:2). Pál így határozta meg létezése idejét: "Õ elõbb volt mindennél" (Kol 1:17), amivel János is egybehangzóan írt: "Ez kezdetben az Istennél vala. Minden õáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett" (Jn 1:2-3).[7]
2. Isteni erõi és elõjogai. Isten tetteit a Biblia Jézusnak tulajdonítja. Teremtõnek (Jn 1:3; Kol 1:16), ugyanakkor Fenntartónak is nevezi: "minden Õbenne áll fenn" (Kol 1:17; Zsid 1:3). Szavával fel tudja támasztani a halottakat (Jn 5:28-29), az idõk végén pedig megítéli a világot (Mt 25:31-32). Megbocsátotta a bûnt (Mt 9:6; Mk 2:5-7).
3. Isteni nevei. Nevei isteni természetére mutatnak. Immánuel azt jelenti: "Velünk az Isten" (Mt 1:23). Hívõk és démonok is Isten Fiának nevezték (Mk 1:1; Mt 8:29; vö. Mk 5:7). Az Ószövetségben Istenre használatos szent nevet, a Jahvét alkalmazták Jézusra is. Máté Ésa 40:3 szavaival mutatta be azt az elõkészületi munkát, ami megelõzte Krisztus küldetését: "Készítsétek az Úrnak útját" (Mt 3:3). János pedig a trónján ülõ Seregek Urával azonosította Jézust (Ésa 6:1, 3; Jn 12:41).
4. Istenségének elismerése. János ábrázolása szerint Jézus az isteni Ige, aki "testté lett" (Jn 1:1, 14). Tamásból ezek a szavak törtek fel, látva a feltámadt Krisztust: "Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28). Pál úgy utalt rá, mint "aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten" (Róm 9:5); a Zsidókhoz írt levél pedig Istennek és a teremtés Urának nevezi (Zsid 1:8, 10).[8]
5. Saját bizonyságtétele. Jézus saját maga mondta, hogy egyenlõ Istennel. Önmagáról így szólt: "én vagyok" (Jn 8:58), azonosítva magát az Ószövetség Istenével. Istent "én Atyámnak", és nem a "mi Atyánknak" (Jn 20:17) nevezte. Az a kijelentése pedig, hogy "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30), annak az állításának ad hangot, hogy "egylényegû" az Atyával és "ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik".[9]
6. Egyenlõsége Istennel. A keresztségi szöveg (Mt 28:19), a teljes apostoli áldás (2Kor 13:13), Jézus búcsúzóul mondott tanácsai (János 14-16) valamint Pál felsorolása a lelki ajándékokról (1Kor 12:4-6) tényként állítják Jézusnak az Atya Istennel való egyenlõségét. A Szentírás úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten "dicsõségének visszatükrözõdése, és az õ valóságának képmása" (Zsid 1:3). Jézus így válaszolt, amikor megkérték, hogy mutassa be az Atya Istent: "aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9).
7. Istenként tisztelték. Az emberek imádattal fordultak hozzá (Mt 28:17; vö. Lk 14:33). "Imádják õt az Istennek minden angyalai" (Zsid 1:6). "A Jézus nevére minden térd meghajoljon.. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr" (Fil 2:10-11) – mondta Pál. Számos befejezõ áldásmondás ad Krisztusnak dicsõséget "örökkön örökké" (2Tim 4:18; Zsid 13:21; vö. 2Pt 3:18).
8. Isteni természete alapfeltétel. Krisztus megbékéltette az emberiséget Istennel. Az embereknek szükségük volt Isten jellemének tökéletes kinyilatkoztatására, hogy személyes kapcsolatot alakíthassanak ki vele. Bemutatva Isten dicsõségét, Krisztus eleget tett ennek az igénynek (Jn 1:14). "Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki õt" (Jn 1:18; vö. 17:6). Jézus ilyen bizonyságot tett: "aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9).
Az Atyától való teljes függõségben (Jn 5:30) használta Krisztus az isteni erõt, hogy bemutassa Isten szeretetét. Az Atya által elküldött szeretõ Megváltó gyógyítóként, helyreállítóként és bûnöket megbocsátóként mutatta be önmagát isteni erejével (Lk 6:19; Jn 2:11; 5:1-15, 36; 11:41-45; 14:11; 8:3-11). De soha nem tett csodát azért, hogy megkímélje magát olyan nehézségektõl és szenvedésektõl, melyeket más emberek is tapasztaltak volna hasonló körülmények között.
Jézus Krisztus egy "az örökkévaló Atyával – természetével, jellemével, szándékával".[10] Valóságos Isten.
Jézus Krisztus igazán ember. A Biblia azt tanúsítja, hogy Krisztus isteni természete mellett emberi természettel is rendelkezik. Döntõ fontosságú ennek a tanításnak az elfogadása. Mindenki, aki "Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentõl van" aki pedig nem, "az nincsen az Istentõl" (1Jn 4:2-3). Krisztus emberi természetének bizonyítékát emberi születése, fejlõdése, jellegzetességei és saját bizonyságtétele adja.
1. Emberi születése. "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). A "test" itt emberi természetet jelent, ami alacsonyabb rendû mennyei természeténél. Pál egyszerûen szólva a következõképpen fejezte ki: "kibocsátotta Isten az õ Fiát, aki asszonytól lett" (Gal 4:4; vö. 1Móz 3:15). Krisztus "emberekhez hasonlóvá" lett, "mint ember" (Fil 2:7-8). "A kegyességnek eme titka" (1Tim 3:16) az, hogy Isten így emberi természetben jelent meg.
Krisztus nemzetségi táblázata úgy utal rá, mint "Dávid fiára" és "Ábrahám fiára" (Mt 1:1). Emberi természetében "Dávid magvából lett" (Róm 1:3; 9:5), és Mária fia volt (Mk 6:3). Asszonytól született ugyan, mint minden más gyermek, mégis volt egy nagy különbség, valami egyedülálló az esetében. Mária szûz volt, és ez a gyermek a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:20-23; Lk 1:31-37). Anyjára való hivatkozással valóban embernek mondhatta magát.
2. Emberi fejlõdése. Jézusra is vonatkoztak az emberi fejlõdés törvényei; "növekedék és erõsödék lélekben, teljesedve bölcsességgel" (Lk 2:40, 52). Tizenkét éves korában ébredt tudatára isteni küldetésének (Lk 2:46-49). Gyermekkorában engedelmeskedett szüleinek (Lk 2:51).
A kereszthez vezetõ út a szenvedés általi állandó növekedés útja volt, ami fontos szerepet játszott fejlõdésében. "Megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzõje lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek" (Zsid 5:8-9; 2:10, 18). És noha fejlõdött, nem követett el bûnt.
3. Embernek nevezték. Keresztelõ János és Péter is embernek mondta (Jn 1:30; ApCsel 2:22). Pál beszél a kegyelemrõl, "mely az egy ember Jézus Krisztusé" (Róm 5:15). Õ az az ember, aki "által van a halottak feltámadása" (1Kor 15:21); az egy "közbenjáró. Isten és emberek között" (1Tim 2:5). Krisztus ellenségeihez szólva embernek mondja magát: "Meg akartok engem ölni, olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentõl hallottam" (Jn 8:40).
Jézus legkedveltebb kifejezése, amikor önmagára utalt, az "ember Fia", amit 77-szer használt (lásd: Mt 8:20; 26:2). Az Isten Fia cím a Szentháromságon belüli kapcsolatára összpontosítja a figyelmet, az ember Fia név pedig a testetöltés által az emberekhez való tartozását hangsúlyozza.
4. Emberi tulajdonságai. Isten az embereket kevéssé tette "kisebbé az Istennél" (Zsolt 8:6). A Zsidókhoz írt levél pedig úgy mutatja be Jézust, mint aki "egy kevés idõre kisebbé tétetett az angyaloknál" (Zsid 2:9). Emberi természete teremtetett, és nem rendelkezett emberfeletti erõkkel.
Krisztusnak igazán emberré kellett lennie – ez küldetése részét képezte. Ehhez szükséges volt, hogy rendelkezzen az emberi természet lényeges tulajdonságaival, ezért "testbõl és vérbõl való" (Zsid 2:14) volt. "Mindenestõl fogva hasonlatosnak kellett lennie" az emberekhez (Zsid 2:17). Emberi természetében megvoltak mindazok a szellemi és fizikai hajlamok, melyek a többi emberre is jellemzõk: éhség, szomjúság, fáradtság, aggodalom (Mt 4:2; Jn 19:28; 4:6; vö. Mt 26:21; 8:24).
Másokért végzett szolgálatában megmutatkozott együttérzése, igazságos haragja és bánata (Mt 9:36; Mk 3:5). Idõnként nyugtalan és bánatos lett, sõt még sírt is (Mt 26:38; Jn 12:27; 11:33, 35; Lk 19:41). "Erõs kiáltás és könnyhullatás közben" imádkozott, egyszer még véresen verejtékezve is (Zsid 5:7; Lk 22:44). Imaélete a teljes Istenre való hagyatkozást fejezte ki (Mt 26:39-44; Mk 1:35; 6:46; Lk 5:16; 6:12).
Jézus megízlelte a halált (Jn 19:30, 34), majd feltámadt, nem lélekben, hanem testben (Lk 24:36-43).
5. Az emberi természettel való azonosulásának mértéke. A Biblia Krisztust a második Ádámnak mondja, aki a "bûn testének hasonlatosságában" élt (Róm 8:3). Milyen mértékben azonosította magát vagy azonosult a bukott emberiséggel? Alapvetõen fontos, hogy helyesen értsük a "bûn testének hasonlatosságában" vagy a bûnös ember kifejezést. A keresztény egyház történelmében a nem pontos vélekedések sok megoszlást és küzdelmet okoztak.
a. Jézus a "bûn testének hasonlatosságában" volt. Krisztus emberi természetének megértéséhez segít a pusztában felemelt kígyó, amirõl korábban említést tettünk. Az emberek gyógyulása érdekében felemelték a mérges kígyókhoz hasonlóra formázott rézkígyót, a "bûn testének hasonlatosságában" megjelenõ Isten Fia pedig azért jött, hogy a világ Megváltója legyen.
Testetöltése elõtt Jézus "Istennek formájában" volt, azaz kezdettõl fogva isteni természettel rendelkezett (Jn 1:1; Fil 2:6-7). Amikor "szolgai formát" vett föl, félretette isteni elõjogait. Atyja szolgájává lett (Ésa 42:1), hogy végrehajtsa az Atya akaratát (Jn 6:38; Mt 26:39,42). Isteni természetére felvette az emberi természetet, "bûn testének hasonlatosságában" vagy "bûnös emberi természetben" vagy "bukott emberi természetben" jelent meg (vö. Róm 8:3).[11] Ez semmi szín alatt nem utal arra, hogy Jézus bûnös lett volna, vagy bûnös cselekedetei, gondolatai lettek volna. Bûnös test hasonlatosságában jelent ugyan meg, de bûntelen volt, és bûntelensége minden vitán felül áll.
b. Jézus volt a második Ádám. A Biblia párhuzamot von Ádám és Krisztus között, Ádámot az "elsõ embernek", Krisztust pedig az "utolsó Ádámnak" vagy "második embernek" nevezve (1Kor 15:45, 47). De Ádám elõnyösebb helyzetben volt Krisztusnál. Bukásakor az Édenben élt mint tökéletes emberi lény, testi és szellemi erõinek teljében.
Nem úgy Jézus. Amikor magára vette az emberi természetet, az már a bûntõl sújtott világban 4000 éve csak romlott. Hogy megmenthesse a lealacsonyodás legmélyére süllyedt embereket, Krisztus magára vette az emberi természetet, ami Ádám bukása elõtti természetéhez képest mind fizikai, mind szellemi képességeiben csak hanyatlott – de ennek ellenére nem követett el bûnt.[12]
Amikor Krisztus magára vette a bûn következményeit hordozó emberi természetet, Õ is alávettetett a mindnyájunk által tapasztalt fogyatékosságoknak és gyengeségeknek. Emberi természete körül volt "véve gyarlóságokkal" (Zsid 5:2; Mt 8:17; Ésa 53:4). Érezte gyengeségét. Szüksége volt arra, hogy "könyörgésekkel és esedezésekkel, erõs kiáltás és könnyhullatás közben" járuljon "ahhoz, aki képes megszabadítani õt a halálból" (Zsid 5:7). Így tapasztalta Õ is azokat a szorongattatásokat és gyengeségeket, melyektõl oly gyakran szenvednek az emberek.
Tehát "Krisztus emberi természete nem az ádámi emberi természet volt, azaz nem a bukás elõtti Ádám természete, sem pedig az elbukott ember természete, azaz nem minden tekintetben Ádámnak a bukása utáni emberi természete. Nem az ádámi volt, mert az magában hordta az ádámi természet ártatlan gyengeségeit. Nem az elbukott természet volt, mert az sohasem süllyedt erkölcsi tisztátalanságba. Így tehát a szó legszorosabb értelmében a mi emberi természetünk volt, de bûn nélkül."[13]
c. Kísértései. Hogyan hatottak a kísértések Krisztusra? Könnyen vagy nehezen állt ellen azoknak? Valódi emberi természetének bizonyítéka az, ahogy átélte a kísértéseket.
I. "Megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan". Krisztus az emberi természet részese volt – mutatja ezt az, hogy "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan" (Zsid 4:15). A kísértés és a bûn elkövetésének lehetõsége valóság volt számára. Ha nem követhetett volna el bûnt, akkor sem igazán ember, sem a példaképünk nem lehetett volna. Krisztus magára vette az emberi természetet minden hajlamával együtt, beleértve a kísértésben való elbukás lehetõségét is.
Hogyan kísértethetett volna meg "mindenekben, hozzánk hasonlóan"?
Nyilvánvalóan a "mindenekben" nem jelenti azt, hogy pontosan olyan kísértések érték, amilyenekkel mi találkozunk ma. Sosem kísértette az, hogy az erkölcsi érzéket rontó tévémûsorokat nézzen, vagy autójával túllépje a megengedett sebességhatárt.
A minden kísértés mögött meghúzódó alapkérdés az, hogy alárendeljük-e az akaratunkat Istennek. Jézus minden megkísértetése közepette megõrizte Istenhez való ragaszkodását. Ember volt, mégis állandóan az isteni erõre hagyatkozva sikeresen ellenállt a leghevesebb kísértéseknek is.
Krisztust a kísértés feletti gyõzelme tette képessé arra, hogy együttérzést tanúsítson az emberi gyengeségek iránt. Mi pedig úgy gyõzhetjük le a kísértéseket, ha állandóan rá hagyatkozunk. "Hû az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sõt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek" (1Kor 10:13).
El kell ismernünk, végül is "a halandók számára megmagyarázatlanul hagyott titok az, hogyan kísértethetett meg Krisztus mindenekben hozzánk hasonlóan, és mégsem követett el bûnt".[14]
II. "Szenvedett, õ maga is megkísértetvén". Krisztus szenvedett, mialatt megkísértetett (Zsid 2:18). "Szenvedések által" lett tökéletessé (Zsid 2:10). Találkozott a kísértés hatalmával, ezért biztosak lehetünk, tudja, hogyan segítsen annak, aki megkísértetik. Egy volt az emberiséggel a kísértéseknek az elszenvedésében, melyeknek az emberi természet alávettetett.
Hogyan szenvedett Krisztus a kísértések alatt? A "bûn testének hasonlatosságában" volt, de lelki képességei nem viselték magukon a bûn egyetlen foltját sem. Így szent természete rendkívülien érzékenyen reagált. Fájdalmat okozott neki minden érintkezés a gonoszsággal. Mivel tehát tökéletes szentsége arányában szenvedett, a kísértés sokkal több szenvedést zúdított Jézusra, mint bárki másra.[15]
Mennyire szenvedett Krisztus? Tapasztalatai a pusztában, a Gecsemáné kertben és a Golgotán azt mutatják, hogy végig ellenállt a kísértésnek, egészen a vére ontásáig (vö. Zsid 12:4).
Krisztus nemcsak szentsége arányában szenvedett többet, hanem erõsebb kísértésekkel is meg kellett küzdenie, mint nekünk, embereknek. B. F. Wescott megjegyzi: "A próbában lévõ bûnössel való együttérzés nem a bûn tapasztalatától függ, hanem a bûnös kísértés erejének ismeretétõl, amit csak bûntelen lény ismerhet teljes intenzitásában. Aki elbukik, az az utolsó erõfeszítés elõtt adja be a derekát."[16] F. F. Bruce osztja az elõbbi nézetet kijelentésével: "Mégis diadallal kiállta a próba minden formáját, amit az ember elviselhet, anélkül, hogy egy kicsit is gyengült volna Istenbe vetett hite vagy valamit is engedett volna engedelmességébõl. Ehhez az átlagos emberi szenvedésnél többre, nem kevesebbre volt szükség."[17]
Krisztus még olyan hatalmas kísértéssel is szembenézett, amit ember nem ismerhet – hogy saját érdekében használja isteni erejét. Ellen White így fogalmaz: "Megbecsülés övezte a mennyben, és korlátlan hatalomhoz szokott. Éppen olyan nehéz volt neki megmaradni az ember szintjén, mint amilyen nehéz az embereknek lealacsonyult természetük mélységébõl kiemelkedni, hogy az isteni természet részesei legyenek."[18]
d. Vétkezhetett-e Krisztus? A keresztények különbözõképpen vélekednek arról a kérdésrõl, hogy vajon Krisztus elkövethetett-e volna bûnt vagy sem. Egyetértünk Philip Schaff-fal, aki ezt mondta: "Ha [Krisztus] kezdettõl fogva abszolút tökéletességgel lett volna felruházva vagy képtelen lett volna bûnt elkövetni, nem lehetett volna igazán ember, sem követendõ példa. Szentsége nem saját tette vagy érdeme lett volna, hanem véletlenszerû vagy kívülrõl kapott ajándék, kísértései pedig valószínûtlen show mûsor elemei lettek volna."[19] Karl Ullmann hozzáfûzi: "A kisértés történetének, bárhogy is magyaráznánk, nem lenne jelentõsége; és értelmetlen lenne a Zsidókhoz írt levél kifejezése is, hogy ‘megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan’".[20]
6. Jézus Krisztus emberi természetének bûntelensége. Az magától értetõdõ, hogy Jézus isteni természete bûntelen volt. De mi a helyzet emberi természetével?
A Biblia bûntelennek mutatja be Jézus emberi természetét. Születése természetfeletti – a Szentlélektõl fogantatott (Mt 1:20). Mint újszülött gyermekrõl azt írja, hogy szent (Lk 1:35). A bûnös emberi természetet vette magára, viselve a bûn következményeit, de nem a bûnösséget. Egy volt az emberiséggel, kivéve a bûnt.
Jézus "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bûnt", és "szent, ártatlan, szeplõtelen, a bûnösöktõl elválasztott" volt (Zsid 4:15; 7:26). Pál azt írta, hogy "bûnt nem ismert" (2Kor 5:21). Péter ilyen bizonyságot tett róla: "bûnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott" (1Pt 2:22), "hibátlan és szeplõtlen" bárányhoz hasonlította (1Pt 1:19; Zsid 9:14). "Õbenne nincsen bûn. amiként Õ is igaz" (1Jn 3:5-7) – mondta János.
Jézus magára vette a mi természetünket annak minden hajlamával együtt, de mentes volt az örökletes romlástól vagy elfajultságtól és a tényleges bûntõl. Így kérdezte ellenfeleit: "Ki vádol engem közületek bûnnel?" (Jn 8:46). A legsúlyosabb megpróbáltatás elõtt állva pedig ezt jelentette ki: "Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije" (Jn 14:30). Jézusnak nem voltak gonosz hajlamai, sem bûnös szenvedélyei. Isten iránti hûségét a kísértések áradata sem tudta megtörni.
Jézus egyetlen egyszer sem vallott meg bûnt és nem is mutatott be bûnért való áldozatot. Nem így imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekem!", hanem ezt mondta: "Atyám, bocsásd meg nékik" (Lk 23:34). Jézus töretlenül megõrizte az Atyától való függõségét (lásd: Jn 5:30), mivel mindig az Atya akaratát kívánta végrehajtani, nem a sajátját.
Jézus "lelki természete" az elbukott emberiségtõl eltérõen tiszta és szent, "a bûn egyetlen foltját sem viseli magán".[21] Hiba volna azt gondolni, hogy Jézus "teljes egészében ember", úgy, ahogy mi. Õ a második Ádám, Isten egyetlen Fia. Ne gondoljuk azt se róla, hogy "bûnös hajlamokkal bíró ember volt". Emberi természete ugyan mindenben megkísértetett, amiben az emberi természet megkísértetik, de Õ soha nem bukott el, soha nem követett el bûnt. Soha, semmiféle bûnös hajlam nem volt benne.[22]
Jézus valóban az emberiség legmagasabb rendû és legszentebb példaképe. Bûntelen, és minden tette a tökéletességet mutatta be. Igazán Õ volt a bûntelen emberiség tökéletes példája. 7. Krisztusnak fel kellett vennie az emberi természetet. A Biblia számos okkal indokolja, hogy Krisztusnak miért kellett felvennie az emberi természetet.
a. Azért, hogy az emberiségért szolgáló fõpap legyen. Jézusnak mint Messiásnak a fõpap vagy az Isten és ember között közbenjáró szerepét kellett betöltenie (Zaj 6:13; szid 4:14-16). Ehhez a feladathoz szüksége volt az emberi természetre. Krisztus eleget tett a követelményeknek: (I.) "képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygõkkel", mert "maga is körül" volt véve "gyarlósággal" (Zsid 5:2). (II) "Könyörülõ. és hív fõpap", ezért "mindenestõl fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz" (Zsid 2:17). (III) "Segíthet azokon, akik megkísértetnek", mert "szenvedett, õ maga is megkísértetvén" (Zsid 2:18). (IV) Szánja gyengeségeinket, mert "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bûnt" (Zsid 4:15).
b. Azért, hogy megmentse még a legmélyebbre süllyedt embert is. A szolga szintjére ereszkedett le (Fil 2:7), hogy elérje az embereket ott, ahol vannak, és még a legreménytelenebb helyzetben lévõt is megmenthesse.
c. Azért, hogy életét adja a világ bûneiért. Krisztus isteni természete nem halhat meg, tehát hogy meghalhasson, emberi természettel kellett rendelkeznie. Emberré lett, megfizette a bûn büntetését, ami a halál (Róm 6:23; 1Kor 15:3). Emberként megízlelte a halált mindenkiért (Zsid 2:9).
d. Azért, hogy példaképünk legyen. Krisztusnak bûntelen emberként kellett élnie, hogy példát adhasson az embereknek. Második Ádámként szertefoszlatta a hamis hitet, hogy az emberek képtelenek engedelmeskedni Isten törvényének és gyõzni a bûn fölött. Bemutatta, hogy az ember hûségesen kitarthat Isten akarata mellett. Ahol az elsõ Ádám elbukott, ott a második Ádám diadalt aratott a bûn és Sátán felett, így Megváltónk és tökéletes példaképünk is lett. Ereje által az Õ gyõzelme a miénk is lehet (Jn 16:33).
Õt nézve mi emberek "ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre" (2Kor 3:18). "Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzõjére Jézusra… Gondoljátok meg azért, hogy Õ íly ellene való támadást szenvedett el a bûnösöktõl, hogy el ne csüggedjetek, lelkeitekben elalélván" (Zsid 12:2-3). "Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az õ nyomdokait kövessétek" (1Pt 2:21; vö. Jn 13:15).
A két természet egysége
Jézus Krisztusnak két természete van: isteni és emberi. Õ az Isten-ember. De figyeljük meg, hogy testetöltésben Isten örökéletû Fia vette magára az emberi természetet és nem az ember Jézus tett szert isteni természetre. Istenbõl lett emberré nem pedig emberbõl Istenné.
Jézusban ez a két természet egy személlyé olvadt össze. Figyeljük meg a következõ bibliai bizonyítékokat:
Két természet egysége Krisztusban. A Szentháromság Istennel kapcsolatban emlegetett pluralitása nem vonatkozik Krisztusra. A Biblia egy személynek, nem kettõnek mutatja be Jézust. Különbözõ szövegek utalnak az isteni és az emberi természetre, ugyanakkor egyetlen személyrõl beszélnek. Pál Jézus Krisztust Isten Fiaként (isteni természet) mutatta be, aki asszonytól született (emberi természet; Gal 4:4). Így tehát Jézus "mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Õ az Istennel egyenlõ" (isteni természet), "hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (emberi természet; Fil 2:6-7).
Krisztus kettõs természete nem abból áll, hogy egy elvont isteni erõ vagy befolyás kapcsolódna emberi lényéhez. "Az Ige – mondta János – testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Pál azt írta, hogy Isten elküldte Fiát "bûn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3); "Isten megjelent testben" (1Tim 3:16; 1Jn 4:2).
A két természet elegyedése. A Biblia idõnként Isten Fiának az emberi természetére vonatkozó kifejezéseket használ. Isten tulajdon vére árán váltotta meg egyházát (ApCsel 20:28; vö. Kol 1:13-14). Más helyeken pedig az ember Fiát mutatja be isteni természetére vonatkozó szavakkal (vö. Jn 3:13; 6:62; Róm 9:5).
Amikor Krisztus a földre jött, Isten "testet" alkotott neki (Zsid 10:5). Az emberi természetet felvéve isteni természetét öltöztette emberi természetébe. Ez nem úgy történt, hogy az emberi természetet isteni természetté vagy az isteni természetet emberi természetté változtatta. Nem lépett ki önmagából, hogy másik természetbe menjen át, hanem magára vette az emberi természetet. Így az isteni és az emberi természet összekapcsolódott.
Krisztus testetöltésekor Isten volta nem szûnt meg, és isteni természete sem ereszkedett le az emberiség szintjére. Mindkét természete állandóan megmaradt. "Õbenne – írja Pál – lakozik az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol 2:9). Keresztre feszítésekor emberi természete halt meg, isteni lénye nem, mert az nem lett volna lehetséges.
A két természet egységének szükségessége. Ha megértjük, milyen kapcsolatban áll egymással Krisztus két természete, akkor alapvetõen fontos dolgokat ismerhetünk fel Krisztus küldetésére és saját üdvösségünkre vonatkozóan.
1. Megbékélteti az emberiséget Istennel. Csak az Isten-ember Megváltó hozhat üdvösséget. A testetöltéssel Krisztus magára vette az emberi természetet, hogy isteni természetében részesíthesse a hívõket. Az Isten-ember vérének érdeme által a hívõk isteni természet részesei lehetnek (2Pt 1:4).
A létra, amit Jákób álmában látott Krisztust jelképezi, aki ott ér el bennünket, ahol vagyunk. Az emberi természetet magára véve gyõzött, hogy az Õ természetében részesedve mi is gyõzhessünk. Isteni karjával megragadja Isten trónusát, míg emberi lénye átöleli az emberiséget, összekötve ezáltal bennünket Istennel, a földet a mennyel.
Az összekapcsolódott isteni-emberi természet teszi eredményessé Krisztus engesztelõ áldozatát. Az emberiség bûneiért nem szerezhetne engesztelést egy bûntelen ember vagy akár egy angyal élete sem. Csak az Isten-ember Teremtõ szerezhet megváltást az emberiségnek.
2. Jézus emberi természetével fátyolozta el isteni természetét. Krisztus az emberi természet köntösével takarta be isteni természetét, félretéve mennyei dicsõségét és fenségét, hogy az emberek el ne pusztuljanak a környezetében. Isten volt akkor is, de nem úgy jelent meg, mint Isten (Fil 2:6-8).
3. Gyõzedelmesen élt. Krisztus emberi természete egyedül nem állhatott volna ellen Sátán csalásainak, de azért tudott gyõzni, mert benne lakozott "az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol 2:9). Gyõzni tudott a bûn felett, mert maradéktalanul az Atyára hagyatkozott (Jn 5:19, 30; 8:28), és "az emberi természettel összekapcsolt isteni erõ örök gyõzelmet aratott az ember számára".[23]
Krisztus gyõzedelmes élete nem saját kizárólagos elõjoga. Nem használt olyan erõt, amelyhez az ember ne folyamodhatna. Mi is beteljesedhetünk "az Istennek egész teljességéig" (Ef 3:19). Krisztus isteni ereje által hozzájuthatunk mindenhez, "ami az életre és kegyességre való".
Ennek az a titka, hogy hinnünk kell az "igen nagy és becses" ígéretekben, melyek által "isteni természet részeseivé" lehetünk, "kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon" (2Pt 1:3-4). Azt az erõt ajánlja fel, ami által Õ is gyõzött, hogy mindenki hûségesen engedelmeskedhessen és gyõztes életet élhessen.
Krisztus vigasztaló ígérete a gyõzelemrõl szól: "Aki gyõz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is gyõztem és ültem az én Atyámmal az õ királyiszékében" (Jel 3:21).
Jézus Krisztus tisztségei
A próféta, a pap és a király tisztsége egyedülálló volt abból a szempontból, hogy általában olajjal megkenve fel kellett õket szentelni (1Kir 19:16; 2Móz 30:30; 2Sám 5:3). A próféciák rámutattak, hogy az eljövendõ Messiás, a Felkent hordozza mindhárom tisztséget. Krisztus a próféta, a pap és a király tisztében közbenjárói szolgálatát végzi Isten és miközöttünk. Prófétaként Isten akaratát hirdeti; Papként Isten elõtt képvisel bennünket – és fordítva is; és Királyként Isten kegyelmes hatalmát gyakorolja népe felett.
Krisztus a próféta. Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy Krisztus prófétai tisztet fog betölteni. "Prófétát támasztok nékik az õ atyjokfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki" (5Móz 18:18). Krisztus kortársai felismerték ennek a jövendölésnek a teljesedését (Jn 6:14; 7:40; ApCsel 3:22-23).
Jézus prófétának mondta magát (Lk 13:33). Prófétai hatalommal hirdette (Mt 7:29) Isten országának elveit (Máté 5-7; 22:36-40) és nyilatkoztatta ki a jövendõt (Mt 24:1-51; Lk 19:41-44).
Testetöltése elõtt Krisztus betöltötte Lelkével a Biblia íróit, akiknek próféciákat adott szenvedéseirõl és az azt követõ dicsõségérõl (1Pt 1:11). Mennybemenetele után is adott kijelentéseket önmagáról népének. A Szentírás azt mondja, hogy a hûséges maradéknak bizonyságtételt ad, "a prófétaság lelké"-t (Jel 12:17; 19:10; lásd még: 17. fejezet).
Krisztus a pap. Isten fogadalma vetett szilárd alapot a messiási papságnak: "Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint" (Zsolt 110:4). Krisztus nem volt Áron leszármazottja. Melkisédekhez hasonlóan Õt is Isten rendelete ruházta fel papi joggal (Zsid 5:6, 10; lásd: a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetét!). Közbenjáró papi szolgálata két szakaszra osztható: földire és mennyeire.
1. Krisztus földi papsága. A pap szerepe az égõáldozati oltárnál Jézus földi szolgálatát jelképezte. Jézus tökéletesen alkalmas volt a papi tisztre: valóságos emberi alakjában Isten hívta el, "az Isten elõtt való dolgokban" cselekedett, és meghatározott feladata volt, hogy "ajándékokat és áldozatokat vigyen a bûnökért" (Zsid 5:1, 4, 10).
A papnak kellett megbékéltetnie a híveket Istennel az áldozati rendszer által, ami a bûnért való engesztelõ áldozatot jelképezte (3Móz 1:4; 4:29, 31, 35; 5:10; 16:6; 17:11). Tehát az égõáldozati oltáron folyamatosan bemutatott áldozatok azt jelképezték, hogy mindig kaphatunk engesztelést.
Ezek az áldozatok nem voltak elegendõek. Nem tehették tökéletessé az áldozatot bemutató személyt, nem törölhették el a bûnöket és nem is adhattak tiszta lelkiismeretet (Zsid 10:1-4; 9:9). Pusztán árnyékai voltak az eljövendõ jóknak (Zsid 10:1; vö. 9:9, 23-24). Az Ószövetség kijelentette, hogy maga a Messiás lép az állatáldozatok helyére (Zsolt 40:7-9; Zsid 10:5-9). Akkor ezek az áldozatok Krisztusnak, a Megváltónak helyettünk való szenvedéseire és engesztelõ halálára mutattak elõre. Az Isten Báránya bûnné, átokká lett értünk, az Õ vére tisztít meg minden bûntõl (2Kor 5:21; Gal 3:13; 1Jn 1:7; vö. 1Kor 15:3).
Így tehát Krisztus földi szolgálata során pap és áldozat is volt egyben. Kereszthalála papi munkájának részét képezte. Golgotai áldozata után papi közbenjárásának központja a mennyei szentély lett.
2. Krisztus mennyei papsága. Krisztus a mennyben fejezi be a földön elkezdett papi szolgálatot. Isten szenvedõ szolgájaként átélt földi megaláztatása tette alkalmassá arra, hogy mennyei Fõpapunk legyen (Zsid 2:17-18; 4:15; 5:2). Prófécia nyilatkoztatja ki, hogy a Messiásnak papnak kell lennie Isten trónján (Zak 6:13). A megalázott Krisztus feltámadása után felmagasztaltatott. Most mint Fõpapunk "a mennyei felség királyi székének" jobbján ül, és szolgálatát végzi a mennyei szentélyben (Zsid 8:1-2; vö. 1:3; 9:24).
Krisztus közvetlenül mennybemenetele után elkezdte közbenjárói szolgálatát. A templom szentélyébõl felszálló illatáldozat füstje jelképezi Krisztus érdemeit, imáit és igazságát – ezek teszik Isten elõtt elfogadhatóvá istentiszteletünket és imádságunkat. Füstölõáldozatot csak az égõáldozati oltárról vett szénnel lehetett bemutatni, ami arra utal, hogy milyen szoros kapcsolat van a közbenjárás és az oltárnál végzett engesztelõ áldozat között. Krisztus közbenjárói munkájának alapját tehát teljessé tett engesztelõ áldozatának érdemei képezik.
Krisztus közbenjárása bátorítást jelent népének, mert "õ mindenképpen idvezítheti is azokat, akik õáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Krisztusnak a népéért végzett közbenjárása folytán Sátán vádaskodásai minden alapot nélkülöznek (1Jn 2:1; vö. Zak 3:1). Pál felteszi a szónoki kérdést: "Kicsoda az, aki kárhoztat?" Majd biztatásunkra elmondja, hogy nem más, mint Krisztus, aki Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 8:34). "Bizony, bizony, mondom néktek – fejezte ki Krisztus közbenjárói szolgálatát hangsúlyozva -, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek" (Jn 16:23).
Krisztus a király. Isten "a mennyekbe helyeztette az õ székét és az õ uralkodása mindenre kihat" (Zsolt 103:19). Magától értetõdik, hogy Isten Fia, a Szentháromság egyik személye részes az egész világegyetem fölötti isteni uralomban.
Krisztus, az Isten-ember királyi uralmát gyakorolja azok felett, akik elfogadták Megváltójuknak és Uruknak. "Trónod, ó! Isten örökkévaló; – hangzik – igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája" (Zsolt 45:7; Zsid 1:8-9).
Krisztus országának megalapítása nem ment végbe harc nélkül, mert "a föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az õ felkentje [a Messiás] ellen" (Zsolt 2:2). De kudarcot vallanak tervükkel. Isten nyilatkozatával ülteti a Messiást trónjára: "én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!. Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged" (Zsolt 2:6-7; Zsid 1:5). A Dávid trónját elfoglaló Király neve: "AZ ÚR A MI IGAZSÁGUNK" (Jer 23:5-6). Uralma példa nélküli, mert a mennyei trónon a pap és a király feladatát is el kell látnia (Zak 6:13).
Gábriel angyal jelentette be Máriának, hogy Jézus lesz a Messiás uralkodó: "Uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az õ királyságának vége nem lészen!" (Lk 1:33). Királyságát két trónnal mutatja be a Biblia, és ez a két trón két országot jelképez. "A kegyelem királyi széke" (Zsid 4:16) a kegyelem országát jelképezi, a dicsõség királyi széke (Mt 25:31) pedig a dicsõség országát.
1. A kegyelem országa. Isten az elsõ ember bukása után azonnal megalapította a kegyelem országát; ez az ország Isten ígéreteiben már akkor létezett, az emberek hit által polgáraivá lehettek. De a maga teljességében csak akkor valósult meg, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Amikor Krisztus felkiáltott a kereszten, hogy "Elvégeztetett!", eleget tett a megváltási terv kívánalmainak, és ezzel hatályba lépett az új szövetség (vö. Zsid 9:15-18).
Jézus kijelentése – "Bétölt az idõ, és elközelített a mennyeknek országa" (Mk 1:15) – közvetlen utalás volt a halálával hamarosan megalapított kegyelem országára. Ennek az országnak polgáraivá az újjászületés által lehetünk, mivel ez nem a teremtésre, hanem a megváltás munkájára alapozódott. Jézus így rendelkezett: "Ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:5; vö. 3:3). Isten országa növekedését a mustármag elképesztõ fejlõdéséhez hasonlította, valamint ahhoz a hatáshoz, amit a kovász végez a lisztben (Mk 4:30-32; Mt 13:33).
A kegyelem országa nem külsõleg látszik, hanem a hívõk szívében végzett hatása által mutatkozik meg. Errõl az országról tanította Jézus, hogy "nem szemmel láthatólag jõ el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van" (Lk 17:20-21). Ez az ország nem ebbõl a világból való – mondta Jézus -, mert az igazság országa ez. "Én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra" (Jn 18:37). Pál azt mondta, hogy ez az ország Krisztusé: "igazság, békesség és Szentlélek által való öröm országa", ahová a hívõk átvitettek (Róm 14:17; Kol 1:13).
Gyötrelmes tapasztalat volt ennek az országnak a megalapítása, mert azt erõsítette meg, hogy kereszt nélkül nincs korona. Jézus, a Messiás, az Isten-ember nyilvános szolgálata végén Jeruzsálembe ment, mint Dávid trónjának jogos örököse. Szamárháton ülve ami a királyi bevonulás zsidó szokása volt (Zak 9:9) – fogadta a tömeg önkéntes, lelkes éljenzését. Amikor diadalmasan bevonult a fõvárosba, "a sokaság" szõnyeg gyanánt terítette mint király elé ruháját, pálmaágakat vágtak le és ezt kiáltották: "Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jõ az Úrnak nevében!" (Mt 21:8-9) Így teljesítették be Zakariás próféciáját. Krisztus akkor Messiás királyként jelent meg.
Sajnos, nem maradt ellenállás nélkül az, hogy igényt tartott a trónra. Sátán gyûlölete a bûntelen Jézussal szemben tetõfokára hágott. Néhány nap múlva, tizenkét óra leforgása alatt a hit védelmezõinek, a Szanhedrinnek a parancsára titokban elfogták, kihallgatták és halálra ítélték.
Kihallgatása alatt Jézus a nyilvánosság elõtt megerõsítette, hogy Õ az Isten Fia, népének Királya (Lk 23:3; Jn 18:33-37). Állítására válaszul gúnyból királyi palástot borítottak rá és megkoronázták, de nem arany, hanem töviskoronával (Jn 19:2). Maró gúnnyal nevezték csak királynak. A katonák ütlegelés közben így csúfolták: "Üdvöz légy zsidók királya!" (Jn 19:3). Amikor pedig Pilátus, a római helytartó e szavakkal állította a nép elé: "Ímhol a ti királyotok!", saját népe egyhangúlag így kiáltva vetette el: "Vidd el, vidd el, feszítsd meg õt!" (Jn 19:14-15).
Krisztus a legmélyebb megaláztatással, kereszthalálával alapította meg a kegyelem országát. Nem sokkal azután felmagasztaltatása vetett véget megaláztatásának. Mennybemenetelekor Atyja mennyei trónusára ült, mint Pap és Király (Zsolt 2:7-8; vö. Zsid 1:3-5; Fil 2:9-11; Ef 1:20-23). Ez a trónralépés nem ruházta fel Isten Fiát olyan hatalommal, amit azelõtt nem mondhatott magáénak. Akkor azonban mint Isten-ember Közbenjárónak az emberi természete elõször részesült a mennyei dicsõségben és hatalomban.
2. A dicsõség országa. Isten a Megdicsõülés hegyén mutatta be a dicsõség országát. Ott Krisztus saját dicsõségében jelent meg. "Az õ orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lõn, mint a fényesség" (Mt 17:2). Mózes és Illés a megváltottakat jelképezte – Mózes azokat, akik Krisztusban haltak meg és fel fognak támadni, Illés pedig azokat a hívõket, akik a második adventkor halált nem látva vitetnek a mennybe.
Krisztus világot rengetõ eseményekkel alapítja meg a dicsõség országát, amikor visszatér (Mt 24:27, 30-31; 25:31-32). Az ítéletet követõen, amikor az ember Fiának közbenjárói munkája a mennyei szentélyben véget ér, az "Öregkorú", az Atya Isten, "ada néki hatalmat, dicsõséget és országot" (Dán 7:9-10, 14). "Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levõ országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az õ országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál és engedelmeskedik" (Dán 7:27).
A dicsõség országát akkor állítja fel Isten végleg a Földön, amikor véget ér a millennium és az Új Jeruzsálem leszáll a mennybõl (Jelenések 20-21). Ha elfogadjuk Jézus Krisztust Megváltónknak, a kegyelem országának polgárai lehetünk már ma, a dicsõség országának pedig második eljövetelekor. Korlátlan lehetõségeket kínáló élet áll elõttünk. Nem kudarcokkal és szertefoszlott reményekkel, álmokkal teli életet ajánl Krisztus, hanem a fejlõdés, a Megváltóval való sikeres együttjárás életét, ami mind erõsebben és erõsebben sugározza az õszinte szeretetet, az örömet, a békességet, a béketûrést, a szívességet, a jóságot, a hûséget, a szelídséget és a mértékletességet (Gal 5:22-23) – annak a kapcsolatnak a gyümölcseit, amit Jézus felkínál mindenkinek, aki átadja életét neki. Ki utasíthat vissza ilyen ajánlatot?