Az elsõ emberpár Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve. Mint személy, hatalmat és szabadságot kapott, hogy gondolkodhasson és cselekedhessen. Az ember oszthatatlan egység: test, lélek és szellem. Bár szabad lény, mégis Istentõl függ. Amikor õsszüleink nem engedelmeskedtek Istennek és megtagadták Istentõl való függõségüket, elveszítették Isten elõtti kiváltságukat. Isten képe összetört bennük, és a halál hatalmába kerültek. Utódaik ezt a megromlott természetet és ennek következményeit örökölték. Gyengeségekkel és bûnös hajlamokkal születnek. De Isten megbékéltette magával a földet Krisztusban, és Szentlelke által a bûnbánó, halandó emberben helyreállítja Alkotónk képmását. Isten az embereket dicsõségére teremtette és azért hivta el, hogy szeressék Õt és egymást, és viseljenek gondot környezetükre. (Hitelvek – 7)
És "monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra." Isten nem szavával hívta életre teremtése koronáját, hanem szeretettel lehajolt, hogy a föld porából formálja meg ezt az új teremtményt.
A föld legmesteribb szobrásza sem formázhatott volna ilyen nemes lényt. Michelangelo talán képes lett volna kifaragni az ámulatba ejtõ külsõt, de vajon mi lett volna az Isten által olyan gondosan, bonctani és élettani szempontból is megtervezett testtel, amelynél a feladatokat és a szépséget egyaránt szem elõtt tartotta?
A tökéletes forma elkészült, minden hajszál, szempilla és köröm a helyére került, de Isten még nem fejezte be mûvét. Terve szerint az embernek nem összegyúrt földkupacnak kellett lennie, hanem azt akarta, hogy teremtménye éljen, gondolkozzon, alkosson és dicsõségben növekedjen.
A Teremtõ e nagyszerû forma fölé hajolva "lehellett vala az õ orrába életnek leheletét. Így lõn az ember élõ lélekké" (1Móz 2:7; vö. 1:26). Isten tudta, hogy az embernek társra van szüksége, ezért alkotott mellé "segítõtársat, hozzá illõt". "Mély álmot" bocsátott Ádámra, és amikor Ádám elaludt, egyik kivett oldalbordájából megteremtette az asszonyt (1Móz 2:18, 21-22). "Teremté tehát Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt: férfiúvá és asszonnyá teremté õket" (1Móz 1:27). Majd megáldotta õket, és így szólt hozzájuk: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon" (1Móz 1:28). Isten sokkal pompásabb kerti otthont adott Ádámnak és Évának, mint amilyet ma bárhol is láthatunk. A fákat, a szõlõket, a virágokat, a dombokat és a völgyeket mind maga a Mester díszítette fel. Volt ott két különleges fa – az élet fája és a jó és a gonosz tudásának fája. Isten megengedte Ádámnak és Évának, hogy szabadon egyenek minden fának a gyümölcsébõl – kivéve a jó és a gonosz tudásának fáját (1Móz 2:8-9, 17).
Így tette fel Isten a teremtés mûvére a koronát. "És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó" (1Móz 1:31).
Az ember eredete
Ma sokan abban hisznek, hogy az ember az állati élet alacsonyabb rendû formáiból alakult ki olyan természetes folyamat következtében, amely több milliárd évig tartott, ám ezt az elképzelést nem lehet összhangba hozni a Biblia feljegyzésével. Az ember természetével kapcsolatos bibliai nézet döntõ fontosságú eleme, az ember visszafejlõdése.[1]
Isten teremtette az embert. Az emberi faj eredete az Istenség tanácskozásához vezethetõ vissza. "Teremtsünk embert" (1Móz 1:26) – szólt Isten. A többes szám itt a Szentháromságra – az Atya Istenre, a Fiú Istenre és a Szentlélek Istenre – vonatkozik (lásd: 2. fejezet). Isten tehát határozott céllal fogott az elsõ ember teremtéséhez (1Móz 1:27).
A föld porából teremtve. Isten az embert "a földnek porából" (1Móz 2:7) teremtette; nem más életformákat hozott létre, mint pl. a vízi vagy szárazföldi állatokat, hanem a korábban már létezõ anyagot használta fel. Amikor már megformálta az ember minden szervét és a megfelelõ helyre tette azokat, csak akkor lehelte belé "az életnek leheletét", ami az embert élõ személlyé tette.
Isten képére teremtve. Isten minden állatot – halakat, madarakat, csúszómászókat, rovarokat, emlõsöket stb. – "nemük szerint" teremtett (1Móz 1:21, 24-25). Minden egyes állatfajnak megvolt a saját jellegzetes formája és képessége, hogy utódokat hozzon létre. Az embert viszont Isten saját képére, nem pedig az állatvilág mintája alapján teremtette. "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (1Móz 1:26) – mondta Isten. Itt világos törésvonal látható az állatvilág és az emberiség között. Lukács nemzetségi táblázatában egyszerûen, de határozottan kifejezi ezt a különbséget, amikor az emberiség eredetérõl ír: "Ez Ádámé, ez pedig az Istené" (Lk 3:38).
Az ember kiemelt helyzete. A teremtés csúcspontja az ember megteremtése volt. A mindenható Isten képére teremtett embert bízta meg az Úr a Föld és minden állat gondozásával. L. Berkhof ezt mondja Ádámról: "Kötelessége és kiváltsága volt, hogy az Isten által rábízott természetet és teremtményeket uralja, akarata és szándéka alá rendelje azért, hogy mind õ, mind egész ragyogó birodalma a mindenható Teremtõt és a világegyetem Urát magasztalja, 1Móz 1:28; Zsolt 8:4-9."[2]
Az emberiség egysége. Mózes elsõ könyvének nemzetségi táblázatai azt mutatják, hogy az Ádám és Éva után következõ nemzedékek sora mind az elsõ pár leszármazottja volt. Az egész emberiség természete azonos, örökléstani vagy származástani egységet képez. Pál ezt mondta: "Az egész emberi nemzetséget egy vérbõl teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén" (ApCsel 17:26).
Fajunk szerves egységének további jeleit abban a bibliai állításban látjuk, hogy Ádám vétke bûnt és halált hozott mindenkire, az üdvösséget pedig Krisztus tette lehetõvé mindenki számára (Róm 5:12, 19; 1Kor 15:21-22).
Az ember természetének egysége
Milyen részekbõl áll az ember? Vajon több, egymástól független összetevõbõl: testbõl, lélekbõl és szellembõl?
Az élet lehelete. "Formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az õ orrába életnek leheletét. Így lõn az ember élõ lélekké" (1Móz 2:7).
Isten "az életnek leheletét" lehelte Ádám élettelen testébe, ezzel élõvé tette a föld elemeit. Az élet lehelete "a Mindenhatónak lehelete" (Jób 33:4), ami életet adó – életszikra. Az elektromos áram szerepéhez hasonlíthatjuk: az áram áthalad az elektromos készülék különbözõ szerkezetén és amikor bekapcsoljuk a színes tévét, a néma szürke üveglapot a színek és a képek lüktetõ eseménysorává változtatja. Az elektromosság hangot és mozgást varázsol oda, ahol azelõtt semmi sem volt.
Az ember – élõ lélek. Mit változtatott meg az élet lehelete? Amikor Isten megformázta az embert a földbõl, minden szervét megalkotta: a szívét, a tüdejét, a veséjét, a máját, a lépét, az agyát stb. – az egész tökéletes volt, de élettelen. Majd az élet leheletét lehelte az élettelen anyagba, és "így lõn az ember élõ lélekké".
A Szentírásban található képlet világos: a föld pora (a föld elemei) és az élet lehelete = élõlény vagy élõ lélek. A föld elemeinek és az élet leheletének egységébõl lett az élõlény vagy élõ lélek.
Ez az "élõ lélek" nem csak az emberekben, hanem minden élõlényben megvan. A Biblia szerint pl. élõ lélek volt azokban az állatokban, amelyek bementek Noé bárkájába és azokban is, amelyek nem mentek be (1Móz 7:15, 22).
1 Móz 2:7-ben "élõ léleknek" vagy "élõlénynek" fordított héber szó a nefes chajjáh. Ez a kifejezés nem kizárólagosan az emberre vonatkozik, mert utal még a víziállatokra, a rovarokra, a csúszómszókra és a nagytestû szárazföldi állatokra is (1Móz 1:20, 24; 2:19).
A nefes, amit "lény"-nek vagy "lélek"-nek fordítanak, a náfas szóból ered, melynek jelentése: "lélegezni". Az Újszövetségben ennek görög megfelelõje a pszühé. "Amennyiben a lehelet az élet legszembetûnõbb bizonyítéka, a nefes alapvetõen élõ lénynek, személynek jelöli az embert."[3] Amikor a Biblia állatokra vonatkozóan használja e kifejezést, mint pl. a teremtési történetben, akkor az állatokat Isten által teremtett élõlényekként mutatja be.
Fontos megjegyezni: a Biblia azt mondja, hogy az ember élõ lélekké lett. A teremtési történetben semmi sem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna – olyasfajta külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel.
Megoszthatatlan egység. Nem is tudjuk igazán felmérni, mily fontos a teremtési beszámoló az ember természetének helyes megértésével kapcsolatban. A Szentírás egységes egésznek mutatja be az embert, hangsúlyozva szerves egységét. Akkor tehát hogyan kapcsolódik a szellem és a lélek az ember természetéhez?
1. A lélek jelentése a Bibliában. Ahogy már korábban is említettük, az Ószövetségben a "lélek" a héber nefes szó fordítása. 1Móz 2:7 az embert élõlénynek nevezi, miután a föld elemeibõl formált fizikai testbe az élet lehelete költözött. "Hasonlóképen, ha egy gyermek születik, új lélek jön létre, minden ‘lélek’ új életegység, egyedülállóan más és különbözik minden más hasonló egyedtõl. Úgy tûnik, a héber nefes szó azt a gondolatot emeli ki, hogy minden élõlényben megvan az egyéniség képessége, ami egyedülálló sajátosságot ad. Ebben az értelemben használva a nefes nem a személy egy része, hanem maga a személy, és sok esetben ’embernek’ vagy azzal rokonértelmû szóval fordítja Bibliánk (lásd: 1Móz 14:21; 4Móz 5:6; 5Móz 10:22), vagy ‘magának’ (3Móz 11:43; Ésa 46:2 stb.).
Másrészt viszont az olyan kifejezések, mint "az én lelkem", "a te lelked", "az õ lelke" stb. általában a személyes névmást helyettesítik (lásd: 1Móz 12:13; 3Móz 11:43-44; 19:8; Józs 23:11; Zsolt 3:3; Jer 37:9 stb.). Az angol King James fordítás az Ószövetségben 755-ször elõforduló nefes szót 100-nál is több helyen ‘életnek’ mondja (1Móz 9:4-5; 1Sám 19:5; Jób 2:4, 6 stb.).
A nefes olykor vágyra, kívánságra vagy szenvedélyre utal (vö. 5Móz 23:24; Préd 6:7). Utalhat még az érzelmek központjára (1Móz 34:3; Énekek 1:7 stb.), és idõnként az ember akarati részét jelképezi. 4Móz 31:19-ben a nefes-t megölték és Bír 16:30-ban (fordításban: én) meghal. 4Móz 5:2-ben (holt test) és 9:6-ban (holt ember) holttestre utal (vö. 3Móz 19:28; 4Móz 9:7, 10).
A görög pszühé szó használata az Új-szövetségben hasonló ahhoz, ahogy az Ószövetség használja a nefes-t. Állati életre és emberi életre egyaránt alkalmazza (Jel 16:3). A King James fordítás 40-szer egyszerûen ‘élet’-nek vagy ‘életek’-nek írja (lásd: Mt 6:25; 16:25 stb.). Bizonyos esetekben egyszerûen ’emberek’-et jelent (lásd: ApCsel 7:14; 27:37; Róm 13:1; 1Pt 3:20 stb.), máshol pedig a személyes névmással egyenértékû (lásd: Mt 12:18; 2Kor 12:15 stb.). Néha az érzelmekre (Mk 14:34; Lk 2:35), az értelemre (ApCsel 14:2; Fil 1:27) vagy a szívre (Ef 6:6) utal."[4]
A pszühé nem halhatatlan, hanem halandó (Jel 16:3). El lehet pusztítani (Mt 10:28).
A bibliai bizonyítékok arra utalnak, hogy a nefes és a pszühé idõnként az egész személyre, máskor pedig az emberbõl valamire, mint pl. az indulatokra, érzelmekre, kívánságokra és érzésekre utal. Ez azonban semmi esetre sem azt jelzi, hogy az ember két külön részbõl állna. A test és a lélek együtt létezik, együtt képeznek elválaszthatatlan egységet. A lélek nem létezik a testtõl elválasztva. Nincs olyan bibliai szöveg, ami arra utalna, hogy a lélek mint öntudatosan létezõ rész, túlélné a testet.
2. A szellem bibliai jelentése. Míg a léleknek fordított héber nefes szó jelentése egyéniség, személyiség, az Ószövetségben szellemnek fordított héber szó, a ruah az egyéni élethez létfontosságú erõtadó szikrára utal. Az embereket megelevenítõ isteni erõt vagy életelvet jelöli.
"A ruah" 377-szer fordul elõ az Ószövetségben. Leggyakrabban szellemnek, szélnek vagy leheletnek fordították (1Móz 8:1 stb.). Az életerõ (Bír 15:19), a bátorság (Józs 2:11), a felháborodás vagy a harag (Bír 8:3), a lelkiállapot (Ésa 54:6), a jellem (Ez 11:19) és az érzelmek központjának (1Sám 1:15) jelölésére is használatos.
A leheletre vonatkozóan az emberi ruah és az állati ruah között nincs különbség (Préd 3:19). Az ember ruah-ja a halál pillanatában elhagyja a testet (Zsolt 146:4) és visszatér Istenhez (Préd 12:7; vö. Jób 34:14). A ruah gyakran használatos Isten Lelkének jelölésére, mint pl. Ésa 63:10-ben is. Az Ószövetségben a ruah az emberre vonatkozóan soha nem jelent a fizikai testtõl külön létezõ, intelligens, érzõ részt.
A ruah újszövetségi megfelelõje a pneuma, ami a pneo, fújni, lehelni igébõl ered. A ruah-hoz hasonlóan a pneuma sem hordoz olyan jelentéstartalmat, ami az emberben a testtõl függetlenül létezõ, tudatos részre utalna. Az Újszövetség az emberre vonatkozóan semmiféleképp sem utal ilyen gondolatra. Róm 8:15; 1Kor 4:21; 2Tim 1:7; 1Jn 4:6 és a hasonló szövegekben a pneuma kedvet, magatartást vagy érzelmi állapotot jelöl. A személyiség külön fajtáinak leírására is használja a Biblia, mint pl. Gal 6:1; Róm 12:11 stb. A ruah-hoz hasonlóan a pneuma is visszatér az Úrhoz a halál pillanatában (Lk 23:46; ApCsel 7:59). A Szentírásban mint a ruah, a pneuma is jelöli Isten Lelkét (1Kor 2:11, 14; Ef 4:30; Zsid 2:4; 1Pt 1:12; 2Pt 1:21, stb.)."[5]
3. A test, a lélek és a szellem egysége. Milyen kapcsolat van a test, a lélek és a szellem között? Hogyan hat ez a kapcsolat az ember egységére?
a) Kettõs egység: A Biblia egy egységként kezeli az emberi természetet és nem határozza meg a test, a lélek és a szellem viszonyát. Egyes esetekben váltófogalomként használja a lélek és a szellem szavakat annyira, hogy mint alább látni fogjuk, a magyar fordítás nem érzékeli a két szó közötti különbséget. Mária öröménekében ezt olvassuk: "Magasztalja az én lelkem (pszüché) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben" (Lk 1:46-47). Jézus az egyik (pszüché), míg Pál a másik (pneuma) szót használja, amikor az ember lelkérõl és testérõl beszél (Mt 10:28; 1Kor 7:34). Elõbbi az embernek az Istenséggel érintkezõ magasabbrendû képességeit, utóbbi a fizikai és az érzelmi képességeket jelöli.
b) Hármas egység: Van egy kivétel azzal az általános bibliai gyakorlattal szemben, mely az embert kettõs egységként ábrázolja. Pál, aki szól a test és a lélek kettõsségérõl, beszél az ember hármas egységérõl is. A Károli fordítás meg sem kísérelte visszaadni ezt a hármas egységet. Az új protestáns fordítás így adja vissza: "Maga pedig a békességnek Istene… õrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben" (1Thessz 5:23). Ez a szakasz Pálnak azt a vágyát fejezi ki, hogy az embernek e részei közül egy se maradjon ki a megszentelõdés folyamatából.
Ebben az összefüggésben a lelket (pneuma) úgy kell értelmeznünk, mint "az intelligencia magasabb elvét, melyen keresztül Isten Lelke kapcsolatot teremt az emberrel (Róm 8:16). Az ember azáltal formálódik át Krisztus képmására, hogy a Szentlélek megújítja értelmét (Róm 12:1-2).
A másik szó, amit a magyar "elmé"-nek fordít (pszüché), az emberi természetnek azt az alsóbbrendû megnyilatkozását jelenti, amit a "vágy", a "kívánság", az "indulat" szavakkal lehet a legpontosabban visszaadni. Az emberi természetnek ez a része is megszentelhetõ: amikor a Szentlélek összhangba hozza az elmét Isten gondolataival, ez kihat az ember vágyaira is, melyek különben Isten ellen vitézkednének, most alárendelõdnek akaratának."[6]
A test pedig, amit vagy a magasabbrendû vagy az alacsonyabbrendû lélek irányít, az emberi természet fizikai valósága: a hús, a vér és a csont.
Pál felsorolása: lélek, kívánságok és test egyáltalán nem esetleges. Amikor a lélek megszentelõdik, az értelem Isten hatalma alá kerül, a megszentelt értelem pedig megszentelõ hatással van a vágyakra és a kívánságokra is. Az az ember, akiben ez a megszentelõdés lezajlik, nem fog visszaélni testével, tehát fizikai egészsége is virágozni fog. Így a test olyan megszentelt eszköz lesz, amivel a keresztény szolgálhatja Urát és Megváltóját. Pál egyértelmûen az emberi természet egységének gondolatából kiindulva szólított a megszentelõdésre, rávilágítva: az egész ember, a test és a lélek megszentelõdése szükséges a Krisztus második eljövetelére történõ eredményes felkészülésre.
c. Oszthatatlan egység. Tehát minden ember oszthatatlan egységet képez. A test, a lélek és a szellem az ember lelki, szellemi és fizikai erõinek igen mély kapcsolatáról árulkodik. Ha az egyik területen valami fogyatékosság van, az akadályt jelent a másikon is. A beteges, tisztátalan vagy zavarodott lélek, ill. elme gyengíti az ember érzelmi és fizikai egészségét is. Ez természetesen fordítva is igaz. A gyenge, beteges, szenvedõ alkat általában kihat az érzelmi és lelki egészségre is. Isten minden embert felelõssé tett azért, hogy egész lényét és képességét a legjobb állapotban tartsa – ezt jelenti e tényezõk kölcsönhatása. Lényeges része ez annak a folyamatnak, amely során az emberben újra kirajzolódik a Teremtõ képe.
Az ember istenképûsége
A hatodik napon teremtett élõlényt Isten "az õ képére. teremté" (1Móz 1:27). Mit jelent az, hogy Isten a saját képére teremtette az embert?
Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Gyakran felvetõdik az a gondolat, hogy az ember erkölcsi és lelki nagysága feltár valamit Isten erkölcsi és lelki természetébõl. Mivel azonban a Biblia tanítása szerint az ember a test, a lélek és a szellem megoszthatatlan egységét képezi, az ember testi tulajdonságainak is valamilyen formában Isten képét kell tükrözniük. Isten tehát nem volna lélek? Hogyan hozhatnánk kapcsolatba egy lelket bármilyen formával vagy alakkal?
Ha gyorsan megvizsgáljuk, mit tudunk az angyalokról, meglátjuk, hogy Istenhez hasonlóan lelki lények (Zsid 1:7, 14), mégis mindig emberi alakban jelennek meg (1Móz 18:1-19:22; Dán 9:21; Lk 1:11-38; ApCsel 12:5-10). Lehetséges volna, hogy a lelki lényeknek "lelki testük" van, alakkal és tulajdonságokkal (vö. 1Kor 15:44)?
A Biblia szól arról, hogy néhány ember látott Istenbõl valamit. Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látta a lábát (2Móz 24:9-11). Miután Isten kezével befedte Mózest, a próféta megpillanthatta az elõtte elvonuló Isten hátát – ha nem is az arcát (2Móz 33:20-23). Dánielnek az ítéletet bemutató látomásban mint a trónon ülõ Öregkorú jelent meg (Dán 7:9-10). A Biblia úgy ír Krisztusról, mint "Aki képe a láthatatlan Istennek" (Kol 1:15), és "az Õ valóságának képmása" (Zsid 1:3). Ezek a szakaszok arra látszanak utalni, hogy Isten személyes lény, akinek személyes alakja van. Ez nem lephet meg bennünket, mert Isten az embert a saját képére teremtette.
Isten az embert kisebbé tette az angyaloknál (Zsid 2:7) – ez utalás arra, hogy szellemi és lelki ajándékokkal halmozta el. Ádámnak nem volt tapasztalata, nem látott a dolgok mögé és még nem fejlõdött a jelleme, de Isten igaznak teremtette (Préd 7:29), ami az igaz erkölcsre való utalás.6 Erkölcsileg Isten képére teremtve igaz volt és szent (vö. Ef 4:24), része a teremtés mûvének, amit Isten "igen jó"-nak jelentett ki (1Móz 1:31).
Mivel Isten az embert saját erkölcsi képére teremtette, lehetõséget adott neki arra, hogy Teremtõje iránti szeretetét és hûségét bizonyítsa. Istenhez hasonlóan az ember is rendelkezett a választás képességével, azzal, hogy az erkölcsi kényszernek megfelelõen szabadon gondolkozzon és cselekedjen. Így tehát szabadon szerethetett és engedelmeskedhetett, vagy választhatta a bizalmatlanság és engedetlenség útját. Isten azért vállalta annak a kockázatát, hogy teremtménye rosszul is dönthessen, mert csak a szabad választás jogával alakulhat ki az emberben olyan jellem, ami tökéletesen bemutatja a szeretet elvét, Isten lényegét (1Jn 4:8). Az ember megteremtésével az volt a célja, hogy az ember az istenképûség legmagasabb fokára jusson: szeresse Istent teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, valamint szeresse a többi embert is úgy, mint önmagát (Mt 22:36-40).
Közösségben. "Nem jó az embernek egyedül lenni" (1Móz 2:18) – mondta Isten, és megteremtette Évát. Az Istenség három személye a szeretet kapcsolatában alkot egységet, az embert pedig a barátság és a házasság közösségére teremtette az Úr (1Móz 2:18). E kapcsolatokban alkalmunk van egymásért élni. Igazán embernek lenni azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk a kapcsolatokat. Az Isten országában uralkodó összhang és jólét szerves része az, hogy istenképûségünknek ez a vetülete is kifejlõdjön.
A környezet sáfárai. "Monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon" (1Móz 1:26). Itt együtt említi meg, hogy Isten az embert a saját képére és az alacsonyabb rendû teremtményeken való uralkodásra teremtette. Isten a saját képviselõjeként állította az embert az alacsonyabb rendû teremtmények fölé. Az állatok nem tudják megérteni Isten uralmát, de képesek arra, hogy szeressék és szolgálják az embert.
Dávid az ember uralmára utalva kijelenti: "Úrrá tetted õt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél" (Zsolt 8:7). Az ember kiemelt helyzete utalt arra a dicsõségre és megtiszteltetésre, amivel megkoronáztatott (Zsolt 8:6). Felelõssége volt, hogy kegyelmesen uralkodjon a világ felett, bemutatva ill. tükrözve Isten áldásos uralmát a világegyetem felett. Tehát nem vagyunk a körülmények áldozatai, akik felett a környezet erõi uralkodnak. Ellenkezõleg! Isten azt akarja, hogy pozitív értékeket teremtsünk a környezet formálásával, kihasználva azokat a körülményeket, melybe jutunk, mint az Isten akaratának teljesítésére vonatkozó alkalmakat.
Itt találjuk meg a megoldást arra, miként javíthatók az emberi kapcsolatok világunkban, ahol minden felbomlik, darabjaira hull szét. Ezekben rejlik a válasz arra is, hogy mi tehetõ a föld természeti erõforrásainak önzõ kizsákmányolása, a levegõ és a víz esztelen szennyezése ellen, ami egyre rontja az élet minõségét. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy boldog, virágzó jövõ vár ránk, ha elfogadjuk az ember természetével kapcsolatos bibliai szemléletet.
Isten követése. Nekünk embereknek Istenhez hasonlóan kell cselekednünk, mert a saját képére teremtett minket. Emberek vagyunk, lényünk nem isteni, mégis minden lehetséges módon Alkotónkat kell bemutatnunk környezetünkben. A negyedik parancsolat erre a kötelezettségre hivatkozik: követnünk kell Alkotónk példáját úgy, hogy a hét elsõ hat napján dolgozunk, a hetediken pedig megpihenünk (2Móz 20:8-11).
Feltételes halhatatlanság. Isten halhatatlannak teremtette õsszüleinket az engedelmesség feltételével. Szabadon odamehettek az élet fájához, hiszen Isten örök életet szánt nekik. Halhatatlanságuk csak úgy kerülhetett veszélybe, ha megszegik azt a parancsot, ami megtiltotta nekik, hogy a jó és a gonosz tudásának a fájáról egyenek. Az engedetlenség következménye a halál (1Móz 2:17; vö. 3:22).
A bûneset
Ádám és Éva megszegte a törvényt, noha Isten a saját képmására, tökéletesnek teremtette és tökéletes környezetbe helyezte õket. Hogyan következhetett be ez a radikális és rettenetes változás?
A bûn eredete. Ha Isten tökéletes világot teremtett, akkor hogyan alakulhatott ki a bûn?
1. A bûn eredete és Isten. Vajon a teremtõ Istentõl származik a bûn is? A Szentírás kijelenti, hogy Isten természetébõl adódóan szent (Ésa 6:3), és nincs benne semmi igazságtalan. "Cselekedete tökéletes, mert minden õ úta igazság! Hûséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes õ!" (5Móz 32:4). "Távol legyen Istentõl a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!" (Jób 34:10) – jelenti ki a Szentírás. "Az Isten gonoszsággal nem kísérthetõ, õ maga pedig senkit sem kísért" (Jak 1:13); gyûlöli a bûnt (Zsolt 5:5; 11:5). Isten teremtése eredetileg "igen jó" volt (1Móz 1:31). Egyáltalán nem eredhet Istentõl a bûn, mert Õ "örök üdvösség szerzõjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki" (Zsid 5:9 – új prot. ford.).
2. Akitõl a bûn ered. Isten elejét vehette volna a bûn kialakulásának, ha a világegyetemet olyan robotokkal népesíti be, amelyek csak azt teszik, amire beprogramozták õket. Isten szeretete azonban szükségessé tette, hogy olyan lényeket teremtsen, akik önként viszonozhatják szeretetét. Márpedig erre a viszonzásra csak olyan lények képesek, akik rendelkeznek a választás szabadságával.
Amikor Isten megadta teremtményeinek ezt a szabadságot, vállalnia kellett a kockázatot, hogy talán lesznek, akik elfordulnak tõle. Sajnálatos módon büszkeség támadt Luciferben, a magas rangú angyalban (Ez 28:17; vö. 1Tim 3:6). Már nem elégedett meg azzal, amit Isten kormányzási rendjében betöltött (vö. Júd 6), hanem Isten helyének elfoglalására törekedett (Ésa 14:12-14). E bukott angyal társai között az elégedetlenség magvát hintve igyekezett uralma alá vonni a világegyetemet. Sokakat meg is nyert magának. Az ebbõl következõ mennyei háború azzal ért véget, hogy Lucifert – akit most Sátán, ellenség néven ismerünk – követõivel együtt kiûzték a mennybõl (Jel 12:4, 7-9; lásd még: 8. fejezet).
3. Az emberi bûn eredete. Sátán szilárdan eltökélte magában, másokat is rávesz arra, hogy csatlakozzanak Isten uralma elleni lázadásához. Ettõl még a mennybõl való kiûzetése sem tántorította el. Figyelme a nemrég megteremtett ember felé irányult. Vajon hogyan tehetné Ádámot és Évát lázadóvá? Tökéletes világban éltek, Teremtõjük mindent megadott nekik, amire csak szükségük volt. Hogyan is válhatnának elégedetlenné és bizalmatlanná az iránt, aki a boldogságuk forrása? Az elsõ bûnrõl szóló beszámoló adja meg erre a kérdésre a választ.
Sátán elhatározta, hogy váratlanul támad az elsõ emberpárra. Éva egyszer a jó és a gonosz tudása fájának közelében volt, amikor Sátán kígyó formájában arról kezdte faggatni, Isten valóban megtiltotta-e neki, hogy a fáról egyen. Éva elmondta, Isten figyelmeztette õket, hogy meghalnak, ha esznek a fáról. Sátán kétségbe vonta az isteni tiltást: "Bizony nem haltok meg" – mondta. Felkeltette Éva kíváncsiságát azt sejtetve, hogy Isten valami csodálatos új élménytõl akarja megfosztani õket: attól, hogy olyanok legyenek, mint Õ (1 Móz 3:4-5). Évában azonnal gyökeret vert a kétely Isten szavát illetõen. Teljesen lenyûgözték a gyümölcsben állítólag rejlõ óriási lehetõségek. A kísértés romboló munkát kezdett megszentelt elméjében. Most már nem Isten szavának, hanem Sátán szavának hitt. Attól kezdve úgy látta, hogy "jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért". Éva engedett a csábításnak, hogy Istenhez hasonlóvá akarjon válni, mert elégedetlen volt helyzetével. "Szakaszta azért annak gyümölcsébõl, és evék, és ada vele lévõ férjének is, és az is evék" (1Móz 3:6).
Isten szava helyett saját érzékszerveiben bízva Éva elszakította magát Istentõl, kiemelt helyérõl leesett és bûnbe süllyedt. Az emberiség bukását elsõsorban és leginkább az jellemezte, hogy megingott Istenbe és szavába vetett hite. A hitetlenség engedetlenséghez vezetett, aminek eredményeként Isten és az emberek kapcsolata megtört, és végül elszakadtak egymástól.
A bûn hatása. Milyen közvetlen és hosszú távú következményekkel járt a bûn? Hogyan hatott az emberi természetre? Milyen lehetõségei vannak a bûn leküzdésének és az emberi természet javításának?
1. Közvetlen következmények. A bûn elsõ következményeként megváltozott az emberi természet, és ez hatott az emberek közötti, valamint az Isten és ember közötti kapcsolatra is. Az új, izgalmas, szemet megnyitó élmény csak szégyenérzetet keltett Ádámban és Évában (1Móz 3:7). Nem hogy Istennel váltak volna egyenlõvé, amit Sátán ígért, hanem félelem támadt bennük és el akartak rejtõzni (1Móz 3:8-10).
Amikor Isten kérdõre vonta Ádámot és Évát bûnükrõl, ahelyett, hogy bevallották volna vétküket, megpróbálták másra hárítani a felelõsséget. "Az asszony, akit mellém adtál vala, õ ada nékem arról a fáról, úgy evém" (1Móz 3:12) – mondta Ádám. Szavaival arra célzott, hogy Éva, sõt közvetve Isten is felelõs bûnéért. Ez egyértelmûen mutatja, hogyan rontotta meg a bûn Ádám kapcsolatát feleségével és Teremtõjével. Éva pedig a kígyót okolta (1Móz 3:13).
Az iszonyatos következmények arra világítanak rá, milyen súlyos volt törvényszegésük. Isten átkot mondott Sátán közvetítõjére, a kígyóra, és arra ítélte, hogy a porban csúszva másszon, örökké emlékeztetve a bûnesetre (1Móz 3:14). Így szólt Isten az asszonyhoz: "Felette igen megsokasítom viselõsséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Mivel Ádám nem Istenre, hanem feleségére hallgatott, Isten megátkozta a földet, hogy az ember munkája több aggodalommal és fáradsággal járjon: "Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belõle életednek minden napjaiban. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezõnek füvét. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél" (1Móz 3:17-19).
Isten megerõsítette, hogy törvénye változhatatlan és minden törvényszegés biztos halálhoz vezet: "Por vagy te s ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Az ítélet végrehajtásakor Isten a vétkeseket kiûzte édeni otthonukból. Attól kezdve az ember nem léphetett közvetlenül kapcsolatba vele (1Móz 3:8), és nem szakíthatott az élet fájának gyümölcsébõl, mert nem kaphatott örök életet. Így lett Ádám és Éva halandóvá (1Móz 3:22).
2. A bûn jellege. Sok bibliaszöveg világosan kifejti, beleértve különösen a bûnesetrõl szóló beszámolót, hogy a bûn erkölcsi rossz, és annak a következménye, hogy egy szabad erkölcsi lény úgy dönt, megszegi Isten kinyilatkoztatott akaratát (1Móz 3:1-6; Róm 1:18-22).
a. A bûn meghatározása. A bûn bibliai meghatározásai: "törvénytelenség" (1Jn 3:4); "Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bûne az annak" (Jak 4:17); "Ami pedig hitbõl nincs, bûn az" (Róm 14:23). A bûn lényegének átfogó megfogalmazása így hangzik: "Isten akaratától való bármiféle eltérés; ha figyelmen kívül hagyjuk, amit Isten kifejezetten elrendelt, vagy éppen azt tesszük, amit kifejezetten megtiltott".[7]
A bûnben nincs semlegesség. Krisztus kijelentette: "Aki velem nincsen, ellenem van" (Mt 12:30). Bûn, ha nem hiszünk az Úrban (Jn 16:9). A bûn teljes, mert lázadás Isten és akarata ellen. Kis és nagy bûn elkövetõjére egyaránt az az ítélet hangzik majd: "bûnös". "Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bûnös" (Jak 2:10).
b. Bûnös gondolatok, bûnös cselekedetek. Gyakran csak a törvényszegés valóságos és látható cselekedeteit mondják bûnnek. Krisztus azonban azt mondta, ha az ember haragszik valakire, a Tízparancsolat 6. pontját szegi meg, azt, hogy "Ne ölj!" (2Móz 20:13); a sóvár vágy pedig a "Ne paráználkodjál!" (2Móz 20:14) parancsolatba ütközik. Ezért nem csak a nyilvánvaló cselekedetekben megmutatkozó engedetlenség számít bûnnek, hanem a gondolatokban és a vágyakban megfogalmazódó is.
c. Bûn és bûntudat. A bûn bûntudatot kelt. A Biblia szemszögébõl nézve a bûntudat arra utal, hogy büntetés vár arra, aki bûnt követett el. Mivel pedig mindannyian bûnösök vagyunk, "az egész világ Isten ítélete alá esik" (Róm 3:19).
Ha nem megfelelõen kezeljük a bûntudatot, rombolja fizikai, szellemi, lelki képességeinket, végül pedig, ha nem tudjuk letenni, halált okoz, mert "a bûn zsoldja halál" (Róm 6:23).
A bûntudat ellenszere a bûnbocsánat (Mt 6:12), aminek hatására tiszta lesz a lelkiismeretünk és lelki békességet nyerünk. Isten ilyen bûnbocsánatot szeretne adni a bûnbánó bûnösnek. Krisztus kegyelemmel hívja a bûnterhelt, bûntõl megfáradt emberiséget: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterhelttettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28).
d. A bûn székhelye. A bûn fészke a Biblia szóhasználatában a szív, amit mi elmének nevezünk. A szívbõl "indul ki minden élet" (Péld 4:23). Krisztus rámutatott, hogy az embert gondolatai szennyezik be, mert "a szívbõl származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A szív az egész személyre – az értelemre, az akaratra, az érzelmekre és a testre hat. Az emberi természetet úgy jellemezhetjük, hogy romlott, lealacsonyodott és egészében véve bûnös, mert "csalárdabb a szív mindennél és gonosz az" (Jer 17:9).
3. A bûn hatása az emberiségre. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tiltott gyümölcs leszakítása miatt kiszabott halálbüntetés túl szigorú ítélet volt. De annak fényében, hogy Ádám bûne milyen hatással volt az emberiségre, csak elképzeléseink lehetnek a törvényszegés súlyosságáról.
Ádám és Éva elsõszülött fia gyilkosságot követett el. Utódaik hamarosan megszegték a házassági kötelék szentségét a többnejûség gyakorlatával. A gonoszság és az erõszak hamarosan betöltötte az egész földet (1Móz 4:8, 23; 6:1-5, 11-13). Mivel nem törõdtek Isten felszólításaival, hogy térjenek meg és újuljanak meg, így csak nyolc ember menekült meg a megtérésre nem hajlókat elpusztító özönvíztõl. Az emberiség vízözön utáni történelme – kevés kivé-tellel – szomorú beszámoló az emberi természet bûnösségébõl fakadó csekedetekrõl.
a. Az emberiség egyetemes bûnössége. A történelembõl kitûnik, hogy Ádám leszármazottainak is bûnös a természete. Dávid ezt mondta imádságában: "Egy élõ sem igaz elõtted" (Zsolt 143:2; vö. 14:3). "Nincsen ember, aki ne vétkeznék" (1Kir 8:46). Salamon pedig ezt fogalmazta meg: "Ki mondhatná azt: megtisztítottam az én szívemet, tiszta vagyok az én bûnömtõl?" (Péld 20:9); "Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék, és nem vétkeznék" (Préd 7:20). Az Újszövetség éppen ilyen egyértelmûen jelenti ki, hogy "Mindnyájan vétkeztek, és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül" (Róm 3:23), és "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bûn mibennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mibennünk" (1Jn 1:8).
b. A bûnösség örökletes vagy szerzett? Pál kijelentette: "Ádámban mindnyájan meghalnak" (1 Kor 15:22). Másutt megjegyezte: "Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bûn, és a bûn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).
A szív romlottsága az egész emberre hat. Jób ilyen értelemben kiáltott fel: "Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki" (Jób 14:4). "Ímé én vétekben fogantattam, és bûnben melengetett engem az anyám" (Zsolt 51:7) – mondta Dávid. Pál pedig megállapította: "a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten elõtt" (Róm 8:7-8). A megtérés elõtt a hívõk "természet szerint haragnak fiai" (Ef 2:3).
Noha már gyermekkorunkban bûnös magatartást alakítunk ki az utánzással, az elõbbi szövegek megerõsítik, hogy alapvetõ bûnösségünket örököljük. Az emberiség egyetemes bûnössége azt bizonyítja, hogy természet szerint a rosszra és nem a jóra hajlunk.
c. A bûnös magatartás megszüntetése. Sikerül-e az embereknek eltávolítani a bûnt az életükbõl és a társadalomból?
Kudarcra ítéltetett minden próbálkozás, ami arra irányul, hogy az ember saját erejébõl igazzá tegye életét. Krisztus szerint mindenki a bûn szolgája, aki már követett el bûnt. E rabszolgaságból pedig csak isteni erõ szabadíthat ki. De Krisztus bátorít: "Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (Jn 8:36). Csak akkor válhattok igazzá – mondta Krisztus – , ha "énbennem maradtok", mert "nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5).
Még Pál apostolnak sem sikerült önerõbõl igaz életet élnie. Ismerte Isten törvényének tökéletes mércéjét, mégis képtelen volt megfelelni annak. Erõfeszítéseire gondolva ezt írta: "Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyûlölök, azt cselekeszem." "Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok." Majd rámutatott, milyen hatást tett a bûn az életére: "Ha pedig én azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bûn." Kudarcai ellenére csodálattal adózott Isten tökéletes törvényének: "gyönyörködöm az Isten törvényében a belsõ ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bûn törvényének, mely van az én tagjaimban. Ó én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testébõl?" (Róm 7:15, 19, 20, 22-24).
Pál végül elismerte, hogy isteni erõre van szüksége a gyõzelemhez. Krisztus által félreállítja a test szerinti életet, és elkezdõdik a lélek szerinti új élete (Róm 7:25; 8:1).
Ez a lélekben való új élet az Isten átalakító ajándéka. Isten kegyelme által gyõzelemre jutunk mi, akik holtak voltunk vétkeink és bûneink miatt (Ef 2:1, 3, 8-10). A lelki újjászületés annyira átalakítja az életet (Jn 1:13; 3:5), hogy új teremtésrõl beszélhetünk. "A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17). Az új élet mégsem zárja ki a bûn elkövetésének lehetõségét (1Jn 2:1).
4. A fejlõdés és az ember bukása. A teremtéstõl kezdve Sátán sokakat megzavart azzal, hogy gyengítette az emberiség eredetérõl és az ember bukásáról szóló szentírási beszámolóba vetett hitet. A fejlõdést az emberiség "természetes" nézetének mondhatnánk, oly nézetnek, ami azon a feltételezésen alapszik, hogy az élet kialakulása a véletlen kezdethez vezethetõ vissza, az emberek pedig hosszú fejlõdési folyamat által az élet alacsonyabb rendû formáiból alakultak ki. Az erõsebb túlélése folyamatában a fejlõdés útján való növekedéssel érték el jelenlegi állapotukat. Még nem érték el a bennük rejlõ lehetõségek határait, tehát még mindig tart a fejlõdésük.
A keresztények egyre nagyobb számban fogadják el az isteni fejlõdést, aminek lényege, hogy Isten a fejlõdés felhasználásával hozta létre a Mózes elsõ könyve szerinti teremtést. Az isteni fejlõdés képviselõi nem szó szerint fogadják el Mózes elsõ könyvét, hanem allegóriának vagy hitregének tekintik.
a. Az emberrel és a fejlõdéssel kapcsolatos bibliai nézet. A teremtéstörténetet elfogadó keresztényeket az aggasztja, hogyan hat a fejlõdés elmélete a keresztény hitre. James Orr a következõt írta: "Ma a kereszténységnek nem a tantételek ellen irányuló, apránként érkezõ támadásokkal kell szembenéznie… hanem a világról alkotott, határozottan megfogalmazott hamis nézettel, ami állítólag tudományos alapokon nyugszik, és amit ügyesen építettek fel, védtek meg, ám alapgondolata a kereszténység rendszerének gyökerére sújt le."[8]
A Biblia elutasítja Mózes elsõ könyvének allegóriaként vagy hitregeként való magyarázatát. A Biblia írói 1Mózes 1-11. fejezetét valós történelemnek mondják. Ádám, Éva, a kígyó és Sátán a nagy küzdelem drámájának történelmi szereplõi (lásd Préd 7:29; Mt 19:4-5; Jn 8:44; Róm 5:12, 18-19; 2Kor 11:3; 1Tim 2:14; Jel 12:9).
b. A Golgota és a fejlõdés. A fejlõdés minden formában és alakban ellentmond a kereszténység alapjainak. Leonard Verduin állította: "A ‘bukásról’ szóló történet helyét a felemelkedésrõl szóló történet foglalta el".[9] A kereszténység és a fejlõdés szöges ellentétben áll egymással. Vagy az történt, hogy Isten a saját képére teremtette õsszüleinket, akik késõbb bûnbe estek, vagy nem. Ha nem ez történt, akkor mi értelme annak, hogy keresztények legyünk?
A fejlõdést a Golgota eseménye vonja a legmélyrehatóbban kétségbe. Ha nem történt meg a bukás, miért lenne szükségünk arra, hogy Krisztus meghaljon helyettünk? A halál – nemcsak általánosságban véve, hanem kifejezetten Krisztus értünk vállalt halála – azt hirdeti, hogy az emberiség helyzete nincs rendben. Magunkra hagyatva egyre mélyebbre süllyednénk, s végül az emberi faj teljesen megsemmisülne.
Reménységünk abban van, aki a kereszten függött. Egyedül az Õ halála tárja elénk a teljesebb, jobb, soha véget nem érõ élet lehetõségét. A Golgota azt hirdeti, hogy szükségünk van helyettesre, aki felszabadít.
c. A testetöltés és a fejlõdés. A teremtés vagy fejlõdés kérdésére talán akkor találjuk meg legjobban a választ, ha az emberiség teremtését a testetöltés nézõpontjából figyeljük. Isten teremtõi munkáját végezte, amikor a második Ádámot, Krisztust beléptette a történelembe. Ha Isten véghez tudta vinni ezt a páratlan csodát, akkor nem kérdéses, hogy képes volt megformázni az elsõ Ádámot is.
d. Nagykorúvá vált volna az ember? A fejlõdés tanának hirdetõi gyakorta hivatkoznak a tudománynak az elmúlt néhány évszázad során tapasztalható hihetetlenül nagyméretû fejlõdésére, amiben annak bizonyítékát látják, hogy az ember saját sorsának ura. A tudomány megadja neki mindazt, amire szüksége van, így ha elég idõ áll a rendelkezésére, meg fogja oldani a világ összes kérdését.
Ennek ellenére a technika messiási szerepét egyre nagyobb kétkedéssel figyelik, mivel az sodorta bolygónkat a pusztulás szélére. Az embernek egyáltalán nem sikerült leigáznia és uralma alatt tartania bûnös szívét. Ennek következtében a tudomány fejlõdése csak még veszélyesebbé tette a világot.
A kétkedés és a kétségbeesés filozófiáját egyre inkább érvényesnek tekintik. Ma üresen cseng a Sándor pápától származó mondás: "Az emberi szívben örökké ébred a remény". Jób jobban megközelítette a valós helyzetet: a napok "reménység nélkül tûnnek el" (Jób 7:6). Az ember világa már hanyatlik. Valakinek le kellett jönnie az emberi történelmen kívülrõl, hogy meghódítsa azt és új reménységet adjon.
Reménysugarak. Milyen nagy lett az emberiség romlása? A keresztnél emberek gyilkolták meg Teremtõjüket – a legszörnyûbb apagyilkosság! Isten mégsem hagyta reménytelenségben az embert!
Dávid arról gondolkodott el, milyen szerepet szánt Isten az embernek, amikor megteremtette. A zsoltárost elõször is lenyûgözte a világegyetem óriási volta, és akkor meglátta az emberiség igazi helyzetét. Az ember és Isten között fennálló kapcsolatról ezt mondta: "Kevéssel tetted õt kisebbé az Istennél, és dicsõséggel és tisztességgel megkoronáztad õt! Úrrá tetted õt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél" (Zsolt 8:6-7; Zsid 2:7).
A bukás dacára is megmaradt az emberi méltóság tudata. Az istenképûség megsérült, de nem múlt el nyomtalanul. Még mindig az ember az Isten képviselõje a földön, noha elbukott, erkölcseiben romlott, bûnös lett. Természete alacsonyabb rendû az isteni természetnél, mégis azt a nemes tisztet kapta Istentõl, hogy a földön a teremtett világ gazdájaként szolgáljon. Amikor Dávid ezt felismerte, a hála és a köszönet szava tört ki belõle: "Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön!" (Zsolt 8:10).
A kegyelem szövetsége
Az elsõ emberpár bûnössé lett törvényszegése miatt. Többé már nem képes ellenállni Sátánnak. Vajon megszabadulhat valahogy, vagy magára marad, hogy elpusztuljon? Van számára remény?
A bûnesetkor kötött szövetség. Mielõtt Isten ítéletet mondott az elbukott emberpár bûne felett, reménységet adott neki, bemutatva a kegyelem szövetségét. "Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az õ magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1Móz 3:15) – mondta Isten.
Isten üzenete azért jelentett bátorítást, mert kifejtette, hogy noha Sátánnak sikerült az emberiséget gonosz bûvkörébe kerítenie, végül mégis legyõzött lesz. Megköttetett a szövetség Isten és az emberiség között. Kegyelme által Isten elõször védõbástyát ígért a bûnnel szemben. Gyûlöletet támaszt a kígyó és az asszony – Sátán követõi és Isten népe között. Ez megtöri az ember kapcsolatát Sátánnal és utat nyit, hogy megújítsa kapcsolatát Istennel.
Évszázadokon át kellett tartania a háborúságnak Isten egyháza és Sátán között. A küzdelem Jézus Krisztus halálával ért tetõfokára, mert Õ a próféciában megnevezett asszony magva. Sátán vereséget szenvedett a Golgotán. A gonoszság atyja megmarta ugyan az asszony magvát, de végül vereséget szenvedett.
Mindazok, akik elfogadják az Isten által felajánlott kegyelmet, megismerik a bûnnel szembeni gyûlöletet. Éppen ez teszi õket sikeressé a Sátánnal folytatott csatájukban. Hit által õk is részesülnek a Megváltó Golgotán aratott diadalában.
A teremtés elõtt létrehozott szövetség. Isten nem a bûneset után hozta létre a kegyelem szövetségét. A Szentírás rámutat, a Szentháromság tagjai már a teremtés elõtt szövetséget kötöttek egymással, hogy megmentik az emberiséget, ha bûnbe esne. Pál leírja, hogy Isten "õbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése elõtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk elõtte szeretetben. Elõre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsõséges kegyelmét" (Ef 1:4-6 – új prot. ford.; vö. 2Tim 1:9). Krisztus engesztelõ áldozatáról szólva Péter a következõt mondta: "Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása elõtt" (1Pt 1:20).
A szövetség megingathatatlan alapra, Isten ígéretére és fogadalmára épült (Zsid 6:17-18). Jézus Krisztus lett a szövetség kezese (Zsid 7:22). Kezes az, aki magára vállalja valaki más adósságát vagy kötelezettségét, ha az a személy nem tudja azt megfizetni. Krisztus kezessége tehát azt jelenti, amennyiben az emberiség bûnbe esik, Õ vállalja a büntetést helyettük. Megfizeti az árat megváltásukért, engesztelést szerez bûneikért, eleget tesz Isten megszegett törvénye követelésének. Egyetlen ember vagy angyal sem lett volna képes ezt a felelõsséget magára venni. Egyedül Krisztus, a Teremtõ, az emberiség képviselõje, Feje vállalhatta e felelõsséget (Róm 5:12-21; 1Kor 15:22).
Az Isten Fia nemcsak a szövetség kezese, hanem Õ a közbenjáró és a végrehajtó is. Szerepének ezt az oldalát mutatja be, amikor testet öltött Fiúként beszél küldetésérõl. "Azért szállottam le a mennybõl, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 6:38; vö. 5:30, 43) – mondta. Az Atyának az az akarata, hogy "mindaz, aki látja a Fiút és hisz õbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon" (Jn 6:40). "Az pedig az örök élet – mondta -, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17:3). Szolgálata végén bizonyságot tett arról, hogy az Atya akaratát hajtotta végre: "Én dicsõítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt" (Jn 17:4).
A kereszten Jézus teljesítette, amit megfogadott, hogy az emberiség kezeseként lép fel a szövetségben. Amikor felkiáltott: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) – jelezte, hogy befejezte küldetését. Saját életével fizette meg a törvényének megszegése miatt szükségessé vált büntetést, és ezzel biztosította a bûnüket megbánó emberek üdvösségét. Abban a pillanatban Krisztus vére törvényerõre emelte a kegyelem szövetségét. A bûnbánó bûnösöket Isten fiaivá és leányaivá fogadja, ha hisznek Krisztus engesztelõ vérében, és így az örök élet örököseivé válnak.
A kegyelem szövetsége szemlélteti Istennek az emberiség iránti végtelen szeretetét. Ezt a szövetséget ugyan már a teremtés elõtt létrehozta, de csak a bûneset után mutatta be. Isten és az emberiség bizonyos értelemben ekkor társakká váltak.
A szövetség megújítása. Sajnálatos módon az emberek az özönvíz elõtt és után is elutasították a kegyelem szövetségének nagyszerû ajánlatát (1Móz 6:1-8; 11:1-9). Amikor Isten újból szövetséget ajánlott, ezt Ábrahám által tette. Ismét megerõsítette a megváltás ígéretét: "Megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek" (1Móz 22:18; vö. 12:3; 18:18).
A Szentírás Ábrahámnak fõként a szövetség feltételei iránti hûségére világít rá. Ábrahám hitt Istenben, "és tulajdoníttatik az õnéki igazságul" (1Móz 15:6). A szövetség megerõsíti Isten törvényének tekintélyét. Az is mutatja ezt, hogy Ábrahám Isten kegyelme alapján részesült a szövetségi áldásban, ami azért az engedelmeségétõl is függött (1Móz 17:1; 26:5).
Ábrahámról, hitére való tekintettel ezt mondja a Biblia: "Atyja. mindazoknak, akik. hisznek" (Róm 4:11). Õ az engedelmességben megmutatkozó hit általi megigazulás Isten által elfogadott példája (Róm 4:2-3; Jak 2:23-24). A kegyelem szövetsége nem árasztja önmagától áldásait Ábrahám természetes leszármazottaira, hanem csak azokra, akik követik Ábrahám hitének példáját. "Akik hitbõl vannak, azok az Ábrahám fiai" (Gal 3:7). A földön minden ember részesülhet az üdvösség szövetségi ígéreteiben, aki eleget tesz ennek a feltételnek: "Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök" (Gal 3:29). Isten oldaláról nézve a Sínainál megkötött szövetség (amit az elsõ szövetségnek is neveznek) az Ábrahámmal kötött kegyelmi szövetség megújítása volt (Zsid 9:1). Izrael azonban kiforgatta azt eredeti mivoltából és cselekedeteken alapuló szövetséggé tette (Gal 4:22-31).
Az új szövetség. Késõbbi igehelyek beszélnek "új vagy jobb szövetség"-rõl.[10] Nem azért van ez így, mintha az örök szövetség megváltozott volna, hanem mert (1) Izrael hitetlensége következtében Isten örök szövetségét a cselekedetek rendszerévé alacsonyították; (2) kapcsolatba hozták Isten szeretetének Jézus Krisztus testetöltésében, életében, halálában, feltámadásában és közbenjárásában megmutatkozó új kinyilatkoztatásával (vö. Zsid 8:6-13); és (3) csak a kereszten erõsítette meg Krisztus vére e szövetséget (Dán 9:27; Lk 22:20; Róm 15:8; Zsid 9:11-22).[11]
Óriási jelentõségû, amit e szövetség kínál azoknak, akik elfogadják. Isten kegyelme által bûneik bocsánatát ígéri nekik. Felajánlja, hogy a Szentlélek szívükbe írja a Tízparancsolatot, a bûnbánó bûnösökben pedig újból kirajzolja Alkotójuk képét (Jer 31:33). Az új szövetség és az újjászületés tapasztalata által a hívõ Krisztus igazságában és a hit általi megigazulásban részesül.
A szív megújulásával az ember annyira átalakul, hogy a Lélek gyümölcseit termi: "szeretet, öröm, békesség, béketûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség" (Gal 5:22). Krisztus üdvözítõ kegyelmének erejével úgy élhet, ahogy Krisztus élt, nap mint nap örvendve azoknak a dolgoknak, melyek kedvesek Istennek (Jn 8:29). Az elbukott emberiség egyetlen reménye az, ha elfogadja Isten hívását, hogy lépjen vele szövetségre a kegyelem szövetségében. Jézus Krisztusba vetett hit által valóság lehet számunkra ez a kapcsolat, ami biztosítja, hogy gyermekévé fogad Isten és Krisztussal együtt országa örökösévé tesz.