Az egyház egy test, amelynek sok tagja van, akiket Isten kihívott minden nemzetbõl, ágazatból, nyelvbõl és népbõl. Krisztusban újjáteremtettünk. Az egyházat nem oszthatják meg faji, kulturális, mûveltségi különbségek. Nem lehet szétválasztani az alacsonysorsúakat és magasabb osztályhoz tartozókat; szegényeket és gazdagokat; férfiakat és nõket. Krisztusban mindannyian egyenlõek vagyunk, akiket vele és egymással egy Lélek tart közösségben. Részrehajlás és fenntartás nélkül szolgálnunk kell. Minket is szolgálnak. A Szentíráson keresztül – amelyben Jézus Krisztus önmagát nyilatkoztatta ki – mindannyian ugyanannak a hitnek és reménységnek vagyunk részesei, és ezt bizonyságul hirdetjük mindeneknek. Ennek az egységnek forrása a Szentháromság egylényegûségében van, aki gyermekének fogadott minket. (Hitelvek – 13)

Jézus befejezte már munkáját a földön (Jn 17:4), de még a halála elõtti estén is aggódott tanítványai állapota miatt.

Irigységük miatt azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb, és ki nyeri majd el Krisztus országában a legmagasabb rangot. Úgy tûnt, süket fülekre talált Jézus magyarázata arról, hogy országának alkotóeleme az alázatosság, és igazi követõi szolgálnak, készségesen áldozatot hoznak, köszönetet sem várva érte (Lk 17:10). Még az Õ példája is hiábavalónak tûnt, amikor lehajolt, hogy megmossa lábukat, azt téve, amit az ezzel járó következtetés miatt egyikõjük sem vállalt (lásd: 15. fejezet).

Jézus a Szeretet. Sugárzó könyörületessége miatt követte a tömeg. Tanítványai, akik nem értették meg önzetlen szeretetét, erõs elõítélettel viseltettek a nem zsidó származásúakkal, a nõkkel, a "bûnösökkel" és a szegényekkel szemben. Ez volt az oka, hogy nem látták meg, Krisztus még e megvetetteket is mélységes szeretettel vette körül. Amikor a tanítványok egy rossz hírû samaritánus asszonnyal beszélgetve találták a Mestert, nem tudták még, hogy az aratásra érett mezõ, amely mindenféle gabonát magában foglal, kész a betakarításra.

De Krisztust nem tántoríthatta el sem a hagyomány, sem a közfelfogás sõt még a családi befolyás sem. Elfojthatatlan szeretete elért a megtört emberiségig, és gyógyítólag hatott. Az igazi tanítványság bizonyítéka ez a szeretet lenne, amely megkülönböztetné õket a nemtörõdöm néptõl? A tanítványoknak is úgy kell szeretni, mint ahogy Õ szeretett. A világ így mindig felismerheti a keresztényeket, nem a szavaik alapján, hanem azért, mert Krisztus szeretete mutatkozik meg bennük (vö. Jn 13:34-35).

Még a Gecsemáné kertben is egyházának – azoknak, akik "a világból" jöttek (Jn 17:6) – egysége foglalkoztatta legjobban Krisztust. Azért fohászkodott Atyjához, hogy olyan egység legyen az egyházban, mint amely az Istenséget köti össze. Kérlel, add, "hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy õk is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem" (Jn 17:21).

Ez az egység az egyház leghatásosabb eszköze a bizonyságtevésben, mert Krisztusnak az emberiség iránti önzetlen szeretetét bizonyítja. "Én õbennük, és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted õket, amiként engem szerettél" (Jn 17:23).

Bibliai egység és az egyház

Milyen egységre gondolt Krisztus a mai látható egyházzal kapcsolatban? Hogyan lehetséges ez a szeretet és egység? Mi az alapja? Melyek az összetevõi? Egyformaságot követel, vagy teret enged a különbözõségnek? Hogyan mûködik az egység?

A Lélek egysége. A Szentlélek az egyház egységét hajtó erõ. A hívõk Õáltala jutnak az egyházba. "Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg" (1Kor 12:13). E megkeresztelt tagok között olyan egységnek kell lenni, amirõl Pál így ír: "a Lélek egysége" (Ef 4:3).

Az apostol felsorolta a Lélek egységének összetevõit: "Egy a test és egy a Lélek, miképpen elhívatástoknak egy reménységében hivattatok el is; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik" (Ef 4:4-6). Az egy szó hétszeres megismétlése kiemeli a teljes egységet, amit Pál lelki szemeivel látott.

A Szentlélek minden népbõl és fajból hívja az embereket, és megkereszteli õket egy testté – Krisztus testévé, egyházává. Amint növekednek Krisztusban, a kulturális különbségek már nem osztják meg õket. A Szentlélek ledönti az elõkelõk és alacsony sorsúak, szegények és gazdagok, férfiak és nõk közötti gátakat. Tiszteletben tartják egymást, mivel tudják, hogy Isten szemében egyenlõek.

Ez az egység testületi szinten is hat. Azt jelenti, hogy a helyi gyülekezetek mindenütt egyenlõek, még akkor is, ha egyesek más országokból pénzt ill. misszionáriusokat kapnak. Az ilyen lelki egység nem ismeri a rangsort. A belföldiek és a misszionáriusok egyenlõek Isten elõtt.

Az egységes egyháznak egy a reménysége – az üdvösség "boldog reménysége"-, ami "a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsõsége megjelenése"-kor válik valóra (Tit 2:13). Ez a reménység békesség és öröm forrása, és erõteljesen ösztönöz az egységes bizonyságtételre (Mt 24:14). Átalakuláshoz vezet, mert "akiben megvan ez a reménység Õiránta, az mind megtisztítja õmagát, amiképpen Õ is tiszta" (1Jn 3:3).

A közös hit – Jézus Krisztus engesztelõ áldozatába vetett hit – által válnak a test tagjaivá. A Krisztus halálát és feltámadását jelképezõ keresztség (Róm 6:3-6) tökéletesen kifejezi ezt a hitet, amely a Krisztus testével való egységrõl tesz bizonyságot.

Végül, a Szentírás azt tanítja, hogy egy a Lélek, egy az Úr és egy az Atya Isten. Az egyház egységének minden oldala a Szentháromság Isten egységének alapján áll. "A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben" (1Kor 12:4-6).

Az egység mértéke. A hívõk gondolkodásában és ítéletében is egység tapasztalható. Figyeljük meg a következõ intéseket: "A békességestûrésnek és vigasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint: hogy egy szívvel egy szájjal dicsõítsétek az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját" (Róm 15:5-6). "Kérlek azonban titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben" (1Kor 1:10). "Vigasztalódjatok, egy értelemben legyetek, békességben éljetek; és a szeretetnek és békességnek Istene lészen véletek" (2 Kor 13:11).

Isten egyházában tehát egységnek kellene megmutatkoznia úgy érzésben, mint gondolatban ill. cselekedetben. Azt jelentené ez, hogy a tagoknak egyformán kell érezni, gondolkodni és cselekedni? Vajon a bibliai egység egyformaságot jelent?

Egység a különbözõségben. A bibliai egység nem jelent egyformaságot. Az emberi test bibliai hasonlata mutatja, hogy az egyház egysége a különbözõségben valósul meg.

A testnek sok szerve van, melyek mind hozzájárulnak a test legkedvezõbb mûködéséhez. Mindegyik alapvetõen fontos, mégis eltérõ feladatot lát el, egyik sem haszontalan.

Ugyanez az elv igaz az egyházban. Isten ajándékait adja "mindenkinek külön, amint akarja" (1Kor 12:11), egészséges változatosságot teremtve, ami a gyülekezet javára szolgál. Nem gondolkodik minden tag egyformán, és nem is képesek mindanynyian ugyanazt a munkát elvégezni, ám mindannyian ugyanannak a Léleknek az irányítása alatt dolgoznak; Istentõl kapott képességeikkel építik az egyházat.

Minden ajándék hasznosítására szükség van ahhoz, hogy az egyház el tudja végezni küldetését. Együttesen képeznek teljes körû evangélizációs erõt. Az egyház sikere nem attól függ, hogy minden tagja egyforma és mindenki ugyanazt teszi; hanem attól, hogy az összes tag végzi Istentõl kapott feladatát.

A szõlõtõ és a szõlõvesszõk természeti képe szemlélteti a különbözõség egységét. Jézus a szõlõtõ hasonlatával a hívõ vele való egységét akarta bemutatni (Jn 15: 1-6). Az ágak, a hívõk az igazi szõlõtõbõl, Krisztusból ágaznak el. Minden keresztény, mint minden ág és levél különbözik a többitõl, mégis egységben vannak, hiszen ugyanazt a táplálékot kapják ugyanabból a forrásból, a szõlõtõbõl. A szõlõvesszõk külön maradnak, és nem olvadnak eggyé, mégis minden tag közösségben van egymással, ha ugyanabból a tõbõl ered. Mind egy forrásból kapják a táplálékot, ugyanazokat az életadó tulajdonságokat szívják magukba.

A keresztényi egység tehát azon múlik, hogy a tagok be legyenek oltva Krisztusba. Tõle jön az erõ, ami felélénkíti a keresztényi életet. Tõle származik az egyház feladatának ellátásához szükséges képesség és erõ. Minden keresztény ízlését, szokásait és életmódját alakítja, ha hozzá kapcsolódik. Általa kötõdnek a tagok egymáshoz, közös küldetésben fognak össze. Ha a tagok benne maradnak, számûzik az önzést, így megszilárdul a keresztényi egység, ami képessé teszi õket arra, hogy végrehajtsák küldetésüket.

Különbözõ vérmérsékletû emberekbõl áll ugyan az egyház, de mind egy Fõ irányítása alatt dolgoznak. Sokféle ajándék van, de egy a Lélek. Noha az ajándékok eltérnek egymástól, a cselekedetek összhangot mutatnak. "Ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben" (1Kor 12:6).

A hit egysége. Az ajándékok különbözõsége azonban nem jelent hitbeli eltérést. Az utolsó idõben Isten egyházát olyan emberek alkotják, akik az örökkévaló evangélium talaján állnak, életükre az jellemzõ, hogy megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét (Jel 14:12). Együtt hirdetik a világnak Isten üdvösségre hívó üzenetét.

Mennyire fontos az egyház egysége?

Az egység nélkülözhetetlen az egyházban. Enélkül az egyház nem tudja elvégezni szent küldetését.

Az egység teszi az egyház fáradozásait eredményessé. A megoszlástól és küzdelmektõl zaklatott világban a különbözõ egyéniségû, vérmérsékletû és beállítottságú gyülekezeti tagok szeretete és egysége minden másnál nagyobb erõvel tesz bizonyságot az egyház üzenetérõl. Ez az egység megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltat arra, hogy kapcsolatban állnak a mennyel és valóban Krisztus tanítványai (Jn 13:35). Isten Igéjének hatalmát bizonyítja.

A magukat kereszténynek vallók közötti küzdelem a nem hívõkben ellenszenvet vált ki, és talán ez a legnagyobb akadály, ami meggátolja a keresztény hit elfogadását. A hívõk igazi egysége azonban ellenkezõ irányba hat. Krisztus azt mondta, a világ számára ez az egyik fõ bizonyítéka annak, hogy Õ a Megváltójuk (Jn 17:23).

Az egység Isten országának valóságára mutat. Az igazán egységes egyház a földön azt mutatja, hogy tagjai komolyan készülnek a mennyei közös életre. A földi egység bizonyítja Isten örök országának valóságát. A Szentírás szavai teljesednek azok életében, akik így élnek: "Mily jó és mily gyönyörûséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!" (Zsolt 133:1).

Az egység mutatja igazán az egyház erejét. Az egység erõssé tesz, a megoszlás gyengít. Az egyház akkor igazán virágzó és erõs, amikor tagjai egyek Krisztussal és egymással, összhangban dolgoznak a világ megmentéséért. Akkor és csakis akkor "Isten munkatársai" a szó legteljesebb értelmében (1Kor 3:9).

A keresztényi egység az egyre inkább megosztott, a szeretet nélküli önzés által felszabdalt világnak kihívás. Az egységes egyház jelent megoldást a kultúrák, fajok, nemek és nemzetiségek szerint megosztott társadalomnak. Az egységes egyház ellenáll a sátáni támadásoknak. A sötétség erõi valóban tehetetlenek az egyházzal szemben, ha tagjai úgy szeretik egymást, amint Krisztus szereti õket.

Az egységes egyház pozitív, csodálatos hatását a zenekar elõadásához lehetne hasonlítani. Mielõtt fellép a karmester, a zenészek hangolják hangszereiket, teljes a hangzavar. Amikor megjelenik a karmester, elcsendesül a zûrzavaros zaj, és minden szem rá figyel. A zenekar minden tagja egyenes tartással ül, felkészült a karmester irányítása alatti elõadásra. A vezénylést követve a zenészek összhangban gyönyörû muzsikát szólaltatnak meg.

"Krisztus testének egysége azt jelenti, hogy életem hangszerét az elhívottak hatalmas zenekarával egyesítem az Isten – a Karmester – pálcájára figyelve. Az a kiváltságunk, hogy a karmester intésére elõadhatjuk Isten szeretetének szimfóniáját az emberiségnek."[1]

Az egység megvalósítása

Az Istenségnek és a hívõknek is közre kell mûködni, hogy egység legyen az egyházban. Mi az egység forrása és el lehet-e érni? Mi a hívõk szerepe?

Az egység forrása. A Szentírásból kitûnik: az egység (1) az Atya megtartó erejébõl (Jn 17:11), (2) az Atya dicsõségébõl, amit Krisztus követõinek adott (Jn 17:22) és (3) Krisztusnak a hívõben lakozásából származik (Jn 17:23). Krisztus testében a Szentlélek, "Krisztus Lelke" az az összetartó erõ, mely jelenlétével egységbe fog minden részt.

A kerékagy és a küllõk hasonlatával élve, minél közelebb érnek a gyülekezeti tagok (küllõk) Krisztushoz (kerékagy), annál közelebb lesznek egymáshoz. "Az igazi egység titka mind az egyházban, mind a családban nem a bánásmódban, az irányításban és nem is a nehézségek leküzdésére tett emberfeletti erõfeszítésben rejlik – noha ennek nagy részét valóban meg kell tenni – hanem a Krisztussal való egységben."[2]

A Szentlélek egyesítõ szerepe. A Szentlélek, mint "Krisztus Lelke" vagy "az igazságnak Lelke" egységbe forraszt.

1. Összpontosítás az egységre. Amint a Szentlélek a hívõkbe költözik, eléri, hogy felül tudjanak emelkedni azokon az emberi elõítéleteken, melyek alapja a mûveltségi, faji, nemi, színbeli, nemzetiségi és hivatalbeli különbözõség (lásd: Gal 3:26-28!). Ezt úgy éri el, hogy általa Krisztus költözik az emberek szívébe. Akikben Jézus él, azok rá összpontosítják figyelmüket és nem önmagukra. A Krisztussal való egység hozza létre az egymással való egységet, ami a Lélek gyümölcse. A lehetõ legkevésbé figyelnek az eltérésekre, és összefognak a misszómunkában Jézus nevének dicsõségére.

2. A lelki ajándékok szerepe az egységre jutásban. Mennyire tekinthetjük elérhetõ célnak az egyház egységét? Amikor Krisztus elkezdte közbenjárói munkáját a mennyben Atyja oldalán, bizonyossá tette, hogy népének egységre jutása nem áltatás. A Szentlélek által olyan ajándékokat adott, melyeknek célja a hitbéli egység létrehozása a hívõk között.

Ezekrõl az ajándékokról szólva Pál elmondta, hogy Krisztus "adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesbbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Õ megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:11-13).

Isten azt tervezte, hogy ezekkel az egyéni ajándékokkal a "lélek egységét" a hit egységévé fejleszti (Ef 4:3, 13), a hívõk érettek és szilárdak lesznek általuk, "hogy többé ne legyünk gyermekek, akiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által" (Ef 4:14; lásd még: 16. fejezet).

A hívõk a kapott ajándékok által szeretettel mondják az igazságot és felnõnek Krisztusban, aki az egyház Feje. Így alakul ki a szeretet erõteljes egysége. Krisztusban – mondja Pál – "az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Õ segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben" (Ef 4:16).

3. Az egység alapja. A Szentlélek mint "az igazságnak Lelke" (Jn 15:26) azon munkálkodik, hogy teljesítse Krisztus ígéretét. Feladata a hívõket minden igazságra elvezetni (Jn 16:13). Világos tehát, hogy a Krisztus-központú igazság az egység alapja.

A Lélek küldetése: elvezetni a hívõket Jézus igazságára. Az ilyen bibliatanulmányozás egységre vezet. A tanulás azonban még nem elegendõ az igazi egységhez. Igazi egységbe csak a jézusi igazság hite, megélése és hirdetése forraszt. A közösség, a lelki ajándékok és a szeretet mind igen fontos, ám ezek teljessége csak azáltal érkezik el, aki ezt mondta: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). Krisztus így imádkozott: "Szenteld meg õket a te igazságoddal; a te igéd igazság" (Jn 17:17). Az egység feltétele tehát, hogy a hívõk úgy fogadják be a világosságot, ahogy az az Igébõl ragyog.

Ha a jézusi igazság lakozik a szívben, finomítja, nemesíti és megtisztítja az életet, eloszlat minden elõítéletet, megszüntet minden súrlódást.

Krisztus új parancsolata. Isten az egyházat is, mint az embert saját képére formálta. A Szentháromság tagjai szeretik egymást, ezért az egyház tagjai is szeretni fogják egymást. Krisztus megparancsolta a hívõknek, azzal mutassák be Isten iránti szeretetüket, hogy úgy szeretik a többieket, mint önmagukat (Mt 22:39).

Jézus a Golgotán a végsõkig gyakorolta a szeretet elvét. Közvetlenül halála elõtt újból megerõsítette szavát, amit korábban mondott, akkor, amikor új parancsolatot adott tanítványainak: "Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12; vö. 13:34). Mintha ezt mondta volna nekik: "Arra kérlek benneteket, hogy ne kardoskodjatok a jogaitokért; ne követeljétek, hogy megkapjátok, ami nektek jár, ne pereskedjetek, ha nem lesz tiétek, ami megilletne. Kérlek, mezítelenítsétek le hátatokat a korbácsütések elõtt, fordítsátok oda másik orcátokat is, viseljétek el, ha hamis vádakkal illetnek, gúnyolnak, kinevetnek, összezúznak, megtörnek, a keresztre szegeznek és eltemetnek, ha ez kell mások szeretetéhez, mert ez jelenti úgy szeretni a többieket, ahogy én szeretlek titeket."

1. A lehetetlen lehetségessége. Hogyan szerethetnénk úgy, ahogy Krisztus? Lehetetlen! Krisztus lehetetlent kér tõlünk, ám Õ valóra tudja váltani még a lehetetlent is. Megígérte: "És én, ha felemeltetem e földrõl, mindeneket magamhoz vonszok" (Jn 12:32). Krisztus testének egysége hasonló a testetöltéshez, a hívõk a testté lett Ige által egységbe kerülnek Istennel. Ezenkívül a hívõk egysége kapcsolati is, mert mind a Szõlõtõbõl erednek. Végezetül az egység a keresztben gyökerezik: a Golgotán bizonyított szeretet virrad fel a hívõkben.

2. Egység a keresztnél. Az egyház egysége a keresztnél valósul meg, mégpedig csak akkor, ha felismerjük, hogy képtelenek vagyunk úgy szeretni, mint Jézus, és nem is szeretünk úgy, mint Õ; ha elismerjük, hogy szükségünk van állandó jelenlétére életünkben, és elhisszük, amit mondott: "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:5). A keresztnél rádöbbenünk, hogy nem csak értünk halt meg, hanem a földön minden emberért. Ez azt jelenti, hogy szeret minden nemzetet, fajt, minden színû és rangú embert. Mindenkit egyformán szeret, bármennyire is különböznek egymástól. Ezért gyökerezik az egység Istenben. Az embert szûklátókörûsége hajlamos elválasztani felebarátjától. A kereszt áttör vakságunkon és Isten árcédulájával látja el az embereket, mutatván, egyikük sem értéktelen. Mindegyikre szükség van. Ha Krisztus szereti õket, nekünk is azt kell tennünk.

Amikor Krisztus megjövendölte, hogy keresztre feszítése mindenkit vonzani fog hozzá, ezen azt értette, hogy a legnagyobb szenvedést elviselõ lénynek, azaz önmagának mágneses vonzereje egységet teremt testében, az egyházban. Krisztus átkelt a menny és közöttünk tátongó hatalmas szakadékon, így egészen jelentéktelenné válik az a pár lépés, amit meg kell tennünk az utca, ill. a város túlsó oldalára, hogy elérjünk egy testvért.

A Golgota ezt jelenti: "Egymás terhét hordozzátok" (Gal 6:2). Az emberiség minden terhét magára vette, ami kioltotta életét, de így életet adhatott nekünk és szabaddá tehetett, hogy egymást segítsük.

Az egységhez vezetõ lépések. Az egység nem jön létre magától. A hívõknek lépéseket kell tenni ennek érdekében.

1. Egység a családban. Az egyházi egység tekintetében a család ideális kiképzõhely (lásd: 22. fejezet). Ha bölcs bánásmódot, kedvességet, szelídséget, türelmet és szeretetet tanulunk otthon, ha családunkban a kereszt foglalja el a központi helyet, akkor képesek leszünk a gyülekezetben megvalósítani ezeket az elveket.

2. Törekedjünk az egységre. Soha nem jutunk egységre, ha nem törekszünk lelkiismeretesen annak elérésére, és soha nem is állíthatjuk önelégülten, hogy már elértük volna. Naponta imádkoznunk kell az egységért, az egység lelkületét gondosan ápolva magunkban.

Fontos, hogy a különbségeket ne hangsúlyozzuk, inkább csökkentsük, és kerüljük a lényegtelen dolgok feletti vitatkozást. Ahelyett, hogy a megoszlást keltõ dolgokra összpontosítanánk, beszéljünk arról a sok értékes igazságról, amiben egyetértünk. Beszéljünk az egységrõl és fohászkodjunk azért, hogy Krisztus kérése valóra váljon. Így juthatunk el arra az egységre és összhangra, amit Isten látni szeretne közöttünk.

3. Mûködjünk együtt a közös cél érdekében. Az egyházban addig nem lesz egység, amíg minden tagja egy egységként nem kapcsolódik be Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésébe. Az összhang elsajátítására a misszió ideális képzést jelent. Megtanítja a hívõket, hogy õk külön-külön Isten hatalmas családjának részei, és az egész test boldogsága az egyes hívõk jólététõl függ.

Szolgálata során Krisztus összekapcsolta a test és a lélek egészségének a helyreállítását. Amikor tanítványait útra indította, kihangsúlyozta, hogy hasonlóan cselekedjenek: prédikáljanak és gyógyítsanak (Lk 9:2; 10:9).

Krisztus egyházának tehát egyrészt folytatnia kell a prédikálást – az igeszolgálatot -, valamint az egészségügyi missziómunkát. Isten mûvének egyik ágát sem szabad egymástól függetlenül vagy kizárólagosan kezelni. Az emberekért végzett munkánkat jellemezze egyensúly, összhangban történõ közös munkálkodás, mint ami Krisztus korában volt.

Az egyházi munka különbözõ részeit végzõk szorosan mûködjenek együtt, ha erõvel akarják hirdetni a világnak az evangélium hívását. Vannak, akik úgy érzik, hogy az egység az eredményesség érdekében összevonást jelent. A test hasonlata azonban arra utal, hogy minden szerv fontos, akár kicsi, akár nagy. Világszéles mûvével kapcsolatban Isten tervében az együttmûködés és nem a vetélkedés szerepel. Így Krisztus testének egysége az Úr önzetlen szeretetét szemlélteti, ami olyan fennségesen mutatkozott meg a kereszten.

4. Átfogó távlat kialakítása. Az egyház nem mutat igazi egységet, ha nem építi tevékenyen Isten mûvét a világ minden részén. Az egyháznak minden tõle telhetõt meg kell tennie, hogy elkerülje a nemzetiségi, mûveltségi vagy területi elszigetelõdési politikát. A különbözõ nemzetiségû hívõk keveredjenek egymással és dolgozzanak együtt, hogy egységre jussanak ítéletben, szándékban és cselekedetben.

Gondot kell fordítani az egyházban arra, hogy ne pártoljanak külön nemzeti érdekeket, ami ártana az egységes, világszéles irányvonalnak. Az egyház vezetése úgy dolgozzon, hogy megõrizze az egyenlõséget és egységet, ügyelve, nehogy olyan tervek ill. létesítmények fejlesztésébe kezdjenek egy területen, melyeket csak a világ más részén épülõ mû kárára lehetne pénzelni.

5. Kerüljük mindazt, ami megoszlást kelt. Megoszlást kelt az egyházban a hívõk önzése, büszkesége, önteltsége, önelégültsége, a fennhéjázás, az elõítélet, a bírálgatás, a megbélyegzés és a hibák keresgélése. E magatartásformák mögött gyakran a keresztény elsõ szeretetének elvesztése húzódik meg. Egymás iránti szeretetünket megújíthatja, ha ismét feltekintünk a Golgotán Isten ajándékára, Krisztusra (1Jn 4:9-11). Isten kegyelme, amit a Szentlélek közvetít, el tudja nyomni szívünkben e dolgokat, melyekbõl megoszlás fakad.

Amikor az egyik újszövetségi gyülekezetben széthúzás támadt, Pál azt tanácsolta nekik, hogy "Lélek szerint" járjanak (Gal 5:16). Szüntelen imában kérjük a Lélek vezetését, aki egységbe hoz. Ha Lélekben járunk, megteremnek bennünk a Lélek gyümölcsei – szeretet, öröm, békesség, béketûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség – melyek jó ellenszerei a megoszlásnak (Gal 5:22).

Jakab figyelmeztetett a megoszlás másik forrására is, amikor vagyonuk vagy helyzetük alapján döntjük el, hogyan bánunk az emberekkel. Erõs kifejezéssel ítélte el az ilyen kivételezést: "Ha személyválogatók vagytok, vétkeztek, elmarasztaltatva a törvény által, mint annak megrontói" (Jak 2:9). Isten nem személyválogató (ApCsel 10:34), ezért nem szabad nagyobb hódolattal viseltetni egyes gyülekezeti tagok iránt tisztségük, vagyonuk vagy képességeik miatt. Tisztelhetjük õket, de nem szabad azt gondolnunk, hogy mennyei Atyánk szemében értékesebbek volnának Isten legegyszerûbb gyermekénél. Krisztus szavai helyreigazítják látásunkat: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). Krisztus a legkisebb és a legnagyobb áldásban részesült tagban is képviselteti magát. Mind az Õ gyermekei, ezért egyformán fontosak számára.

Urunk, az ember Fia, testvére lett Ádám minden fiának és leányának, ezért arra hívott el, mint követõit, hogy egy értelemben és egy misszióban nyújtsuk a megváltás üzenetét minden nemzetségbõl, ágazatból, nyelvbõl és népbõl (Jel 14:6) való testvérünknek.

Egy az Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége. Isten halhatatlan, mindenható, mindent tudó, mindenek fölött való és mindig jelenlevõ. Önkinyilatkoztatásából tudjuk, hogy végtelen és meghaladja az emberi felfogóképességünket. Örökké méltó az imádatra, csodálatra és minden teremtmény szolgálatára. (Hitelvek – 2)  

A Golgotánál majdnem mindenki elutasította Jézust, csak néhányan ismerték fel, ki volt valójában. Közéjük tartozott a haldokló lator, aki Úrnak nevezte (Lk 23:42), a római százados, aki ezt mondta: "Bizony, ez az ember Isten fia vala!" (Mk 15:39).

Amikor János leírta: "Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be õt" (Jn 1:11), akkor nem csupán a keresztet körülálló tömegre gondolt, és nem is csak az izraelitákra, hanem a valaha élt és élõ minden nemzedékre. Egy maroknyi csoport kivételével az egész emberiség a Golgotánál összegyûlt nyers, durva tömeghez hasonlóan nem ismerte fel Jézusban Istenét és Megváltóját. Ez a legnagyobb és legtragikusabb kudarca az emberiségnek, ami azt jelzi, milyen rettenetesen hiányos az istenismeret.

Isten ismerete. Az Istent magyarázni próbáló sokféle elmélet a létezése mellett és ellen szóló számos érvvel együtt mind azt mutatja, hogy az emberi bölcsesség nem foghatja fel az istenit. Ha kizárólag az emberi bölcsességre hagyatkozva akarnánk megismerni Istent, az hasonló lenne ahhoz, mintha nagyítóval próbálnánk tanulmányozni a csillagképeket. Ezért Isten bölcsessége sokaknak "elrejtett" bölcsesség (1Kor 2:7). Számukra Isten talány. Pál így írt: "Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsõség urát" (1Kor 2:8).

A Szentírás egyik legalapvetõbb parancsolata az, hogy "Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes elmédbõl" (Mt 22:37; vö. 5Móz 6:5). Nem szerethetjük azt, akirõl nem tudunk semmit, és nem ismerhetjük meg Isten mélységes dolgait kutatásunkkal (Jób 11:7). Akkor hogyan ismerhetjük és szerethetjük meg a Teremtõt?

Megismerhetjük Istent. Az emberiség balsorsát látva Isten szeretettel és könyörülettel nyúlt felénk a Biblia által. A Biblia felfedi, hogy "a kereszténység nem annak a feljegyzése, hogy az ember Istent keresi; hanem annak az eredménye, hogy Isten kinyilatkoztatta önmagát és szándékait".[1] Isten azért adta ezt az önkinyilatkoztatást, hogy áthidalja a lázadó világ és a gondviselõ Isten közötti szakadékot.

Legtökéletesebb önkinyilatkoztatásában, Fiában, Jézus Krisztus személyében mutatta meg Isten legjobban nagy szeretetét. Jézus által megismerhetjük az Atyát. Ahogy János kijelenti: "Az Isten Fia eljött és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat" (1Jn 5:20).

Jézus ezt mondta: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17:3). Ez jó hír. Istent ugyan lehetetlen teljesen megismerni, de a Szentírás gyakorlati ismeretet kínál róla, ami elegendõ ahhoz, hogy üdvözítõ kapcsolatba kerüljünk vele.

Isten ismeretére eljutni. Más ismerettõl eltérõen Isten megismerése sokkal inkább a szív mint az agy dolga. Ez a folyamat az egész személyt érinti, nem csak az értelmet. Feltétlen fontos, hogy az ember nyitottá váljon a Szentlélek elõtt és hajlandó legyen Isten akaratát végrehajtani (J 7:17; vö. Mt 11:27). Jézus ezt mondta: "Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert õk az Istent meglátják" (Mt 5:8).

A hitetlenek tehát nem érthetik meg Istent. Pál felkiáltott: "Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívõket" (1Kor 1:20-21).

Az ismeretszerzés minden más módszerétõl eltér az, ahogy a Bibliából tanuljuk megismerni Istent. Nem helyezkedhetünk Isten fölé, hogy elemezzük és a terjedelmét meghatározzuk, mint valami tárgyét. Isten ismeretét kutatva alá kell vetnünk magunkat a Biblia, Isten önkinyilatkoztatása tekintélyének. A Biblia önmagát magyarázza, ezért meg kell hajolnunk elvei és módszerei elõtt. E bibliai vezérelvek nélkül nem ismerhetjük meg Istent. Vajon Jézus korában miért nem ismerték fel benne olyan sokan Isten önkinyilatkoztatását? Mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a Szentírás, a Szentlélek vezetésének, így félremagyarázták Isten üzenetét, és keresztre feszítették a Megváltót. Nem az értelmi képességükkel volt baj, hanem bezárt szívük sötétítette el gondolataikat, és ez örök kárhozathoz vezetett.

Isten létezése. Két fõ forrásban találunk bizonyítékot Isten létezésére: a természet könyvében és a Szentírásban.

A teremtett világból származó bizonyítékok. Mindenki értesülhet Istenrõl a természet és az emberi tapasztalat által. Dávid ezt írta: "Az egek beszélik Isten dicsõségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat" (Zsolt 19:2). János kifejezte, hogy Isten kinyilatkoztatása, beleértve a természet világát is, megvilágosít minden embert (Jn 1:9). Pál pedig ezt erõsítette meg: "Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az õ örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétõl fogva az õ alkotásaiból megértetvén megláttatik" (Róm 1:20).

Az emberi magatartás szintén Isten létezése mellett szóló bizonyítékokkal szolgál. Pál az istenhit bizonyítékát látta abban, hogy az athéniak imádták az "ismeretlen Istent". Azt mondta: "Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek" (ApCsel 17:23). Pál arról is beszélt, hogy a nem keresztény emberek magatartása is rámutat lelkiismeretük bizonyságtételére, ami arra utal, hogy Isten törvénye "be van írva az õ szívükbe" is (Róm 2:14-15). Még azokban is megtalálható ez az ösztönös megérzés, akik nem juthatnak hozzá a Bibliához. Istennek ez az általános kinyilatkoztatása vezetett el az Isten létezése melletti számos klasszikus ésszerû érv felsorakoztatásához.[2]

A Szentírásból származó bizonyítékok. A Biblia nem bizonyítja Isten létezését, hanem ebbõl indul ki. Elsõ versében kijelenti: "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet" (1Móz 1:1). A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki a Teremtõ, a Fenntartó és az egész teremtett világ irányítója. Istennek a teremtés által adott kinyilatkoztatása olyan hatalmas, hogy nincs mentség az istentagadásra, ami az isteni igazság elhallgatásából ered, vagy pedig abból, ha az ember nem hajlandó elismerni Isten létezésének bizonyítékát (Zsolt 14:1; Róm 1:18-22, 28).

Elegendõ bizonyíték található Isten létezése mellett bárki meggyõzéséhez, aki csak komolyan fel akarja fedezni az igazságot Istenrõl. A hit mégis elõfeltétel, mert "hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy õ létezik és megjutalmazza azokat, akik õt keresik" (Zsid 11:6).

Az Istenbe vetett hit azonban nem vak; Istennek a Szentírás és a természet által adott bõséges bizonyítékán alapszik.

A Szentírás Istene. A Biblia bemutatja Isten lényeges tulajdonságait nevei, tevékenysége és tulajdonságai által.

Isten nevei. A Szentírás keletkezésének idejében a nevek nagy fontosságúak voltak, és ma is ez a helyzet Keleten. Ott a névrõl azt tartják, hogy viselõje jellemére, természetére, valójára utal. Az Isten természetét, jellemét és tulajdonságait bemutató neveinek fontosságát ebbõl a parancsból láthatjuk: "Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd" (2Móz 20:7). Dávid így énekelt: "éneklek a felséges Úr nevének" (Zsolt 7:18). "Szent és rettenetes az õ neve" (Zsolt 111:9). "Dicsérjék az Úrnak nevét, mert az õ neve dicsõ egyedül" (Zsolt 148:13).

A héber Él és Elóhim (Isten) nevek isteni hatalmát mutatják be. Erõsnek, hatalmasnak, a teremtés Istenének mondják (1Móz 1:1; 2Móz 20:2; Dán 9:4). Az Eljón (Magasságos) és az Él Eljón (Magasságos Isten) fenséges voltára irányítja a figyelmet (1Móz 14:18-20; Ésa 14:14). Az Adónáj (Úr) mindenható uralkodóként mutatja be Istent (Ésa 6:1; Zsolt 35:23). Ezek a nevek Isten fenséges voltát és természetfölötti jellemét hangsúlyozzák.

Más nevei arra világítanak rá, hogy Isten kész kapcsolatba lépni népével. A Saddáj (Mindenható) és Él Saddáj (Mindenható Isten) elénk állítja a Mindenható Istent, az áldás és a vigasztalás forrását (2Móz 6:3; Zsolt 91:1). A Jahve név,3 amit ÚR-nak fordítanak, Isten szövetségi hûségét és kegyelmét hangsúlyozza (2Móz 15:2-3; Hós 12:5-6). 2Móz 3:14-ben Jahve így mutatja be magát: "VAGYOK AKI VAGYOK" vagy "leszek aki leszek", utalva ezzel népéhez fûzõdõ változatlan kapcsolatára. Alkalmanként Isten még bensõségesebb névvel mutatta be magát, úgy, mint "Atya" (5Móz 32:6; Ésa 63:16; Jer 31:9; Mal 2:10), Izraelt pedig "elsõszülött fiamnak" nevezi (2Móz 4:22; vö. 5Móz 32:19).

Az Atya kivételével Isten újszövetségi nevei az ószövetségiekkel azonos értelmet hordoznak. Az Újszövetségben Jézus azért használta az Atya megszólítást, hogy szoros és személyes kapcsolatba hozzon bennünket Istennel (Mt 6:9; Mk 14:36; vö. Róm 8:15; Gal 4:6).

Isten tevékenységei. A Biblia írói hosszasabban ábrázolják Isten tevékenységét mint lényét. Úgy mutatják be, mint Teremtõt (1Móz 1:1; Zsolt 24:1-2), a világ Fenntartóját (Zsid 1:3), Megváltót és Üdvözítõt (5Móz 5:6; 2Kor 5:19), aki az emberiség végsõ sorsának terhét hordozza. Terveket készít (Ésa 46:11), megmondja a jövendõt (Ésa 46:10) és ígéreteket ad (5Móz 15:6; 2Pt 3:9). Megbocsátja a bûnöket (2Móz 34:7), és ennek következtében méltó az imádatunkra (Jel 14:6-7). Végül pedig, a Szentírás Istent Uralkodóként állítja elénk, mint aki "az örökkévaló király…, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Isten" (1Tim 1:17). Tettei is alátámasztják, hogy személyes Isten.

Isten tulajdonságai. A Szentírás írói az Isten tulajdonságaira vonatkozó bizonyságtételükkel további tájékoztatást adnak Isten lényegérõl.

Isten ki nem fejezhetõ tulajdonságai magukba foglalják isteni természetének azokat az elemeit, amelyeket teremtett lények nem kapnak. Önmagában létezik, mert "élete van önmagában" (Jn 5:26). Akarata független (Ef 1:5) és hatalma is (Zsolt 115:3). Mindent tud (Jób 37:15; Zsolt 139:1-18; 147:5; 1Jn 3:20), mert mint Alfa és Omega (Jel 1:8), kezdettõl fogva ismeri a véget (Ésa 46:9-11).

Isten mindenütt jelenvaló (Zsolt 139: 7-12; Zsid 4:13), betölti az egész világûrt. Mégis maradéktalanul jelen van a világ minden egyes részén. Örökkévaló (Zsolt 90:2; Jel 1:8), nem korlátozza az idõ, mégis ott van az idõ minden pillanatában.

Isten mindenható. Semmi sem lehetetlen számára, és ez arról biztosít, hogy minden szándékát véghezviszi (Dán 4:14, 22, 32; Mt 19:26; Jel 19:6). Változhatatlan, mert tökéletes. Ezt mondja: "Én, az Úr, meg nem változom" (Mal 3:6; lásd: Zsolt 33:11; Jak 1:17). Mivel ezek a tulajdonságok bizonyos értelemben Istent határozzák meg, ezért elmondhatatlanok.

Isten közölhetõ tulajdonságai abból fakadnak, hogy szeretettel törõdik az emberiséggel. Ebbe beletartozik a szeretet (Róm 5:8), a kegyelem (Róm 3:24), az irgalmasság (Zsolt 145:9), a hosszútûrés (2Pt 3:15), a szentség (Zsolt 99:9), az igazság (Ezsd 9:15; Jn 17:25; Jel 22:12; 1Jn 5:20). Ezek az ajándékok csak az adományozóval együtt érkezhetnek.

Isten uralma. A Szentírás világos tanítása szerint Isten mindenható Úr. "Az õ akaratja szerint cselekszik… és nincs, aki az õ kezét megfoghatná" (Dán 4:32). "Mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek" (Jel 4:11). "Mind megteszi az Úr, amit akar: az egekben és a földön" (Zsolt 135:6). Salamon tehát elmondhatta: "Mint a vizeknek folyásai, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt" (Péld 21:1). Pál a következõt írta, tudva azt, hogy Isten mindenható Úr: "De ismét megjövök hozzátok, ha Isten akarja" (ApCsel 18:21; lásd Róm 15:32), Jakab pedig így intett: "Holott ezt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk" (Jak 4:15).

A predesztináció és az emberi szabadság. A Biblia bemutatja, hogy Isten a világ korlátlan Ura. "Eleve el is rendelte" az embereket, "hogy azok az õ Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (Róm 8:29-30), hogy gyermekeivé fogadjon és így örökösei lehessünk (Ef 1:4-5, 11). Mit von maga után ez az uralom az emberi szabadsággal kapcsolatban?

A predesztinálni ige azt jelenti, hogy "elõre meghatározni". Egyesek feltételezése szerint ezeknek a szakaszoknak az a tanítása, hogy Isten – az emberek döntésétõl függetlenül – önkényesen kiválaszt némelyeket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra. De ha e szakaszokat szövegösszefüggésükben tanulmányozzuk, megértjük: Pál nem arról beszél, hogy Isten szeszélyesen kizárna bárkit is.

E szövegek iránya inkább átfogó. A Biblia egyértelmûen kijelenti: Isten "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson" (1Tim 2:4). Nem akarja, "hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson" (2Pt 3:9). Nincs arra utaló bizonyíték, hogy Isten rendelete alapján egyeseknek el kellene kárhozni. Ez a döntés éles ellentétben állna a Golgotával, ahol Jézus mindenkiért meghalt. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16) – ebben a szövegben a valaki azt jelenti, hogy mindenki üdvözülhet.

"Isten újból és újból elénk tárja, mi lesz az engedelmesség és az engedetlenség vége, és arra buzdítja a bûnösöket, hogy válasszák az engedelmességet és az életet (5Móz 30:19; Józs 24:15; Ésa 1:16, 20; Jel 22:17). Ez a tény bizonyítja, hogy az ember sorsának eldöntésében az emberi szabad akarat a döntõ tényezõ; valamint az, hogy elbukhat és el is veszhet a hívõ, aki egykor a kegyelemben élt (1Kor 9:27; Gal 5:4; Zsid 6:4-6; 10:29)….

Isten elõre láthatja minden ember jövõbeni döntését, de elõre tudása nem határozza meg, milyen legyen a döntés… A bibliai predesztináció Istennek az a hathatós szándéka, hogy mindazok üdvösségre jussanak, akik a Krisztusba vetett hitet választják (Jn 1:12; Ef 1:4-10)."[4]

Mégis, mit ért a Szentírás azon, hogy Isten Jákóbot szerette, Ézsaut pedig gyûlölte (Róm 9:13), és megkeményítette a fáraó szívét (17-18. versek; vö. 15-16. versek; 2Móz 9:16; 4:21)? Ezeknek a verseknek a szövegösszefüggése azt mutatja, hogy Pál itt a misszióra irányítja figyelmét, nem pedig az üdvösségre. Isten mindenkinek felkínálja a megváltást – de kiválaszt bizonyos embereket bizonyos feladatokra. Jákób és Ézsau elõtt egyformán nyitva állt az üdvösség ajtaja, de Isten Jákóbot, nem pedig Ézsaut választotta ki arra, hogy az õ ágán keresztül juttassa el az üdvösség üzenetét a világnak. Isten gyakorolja korlátlan hatalmát missziós eljárása megválasztásában.

Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ezzel egyszerûen Isten tettének tulajdonítja azt, amit az Úr megenged, de nem arra utal, hogy Õ rendelte azt el. A fáraó elutasító válasza Isten kérésére éppen azt példázza, hogy Isten tiszteletben tartotta a fáraó választási szabadságát.

Isten elõre tudása és az emberi szabadság. Egyesek hite szerint Isten nem tudja elõre az emberek döntéseit. Bizonyos dolgokról tud, mint pl. a második advent, a millennium, a föld újjáteremtése, de arról fogalma sincs, kik jutnak üdvösségre. Úgy érzik, veszélyeztetné Istennek az emberiséggel való dinamikus kapcsolatát az, ha mindent tudna, ami az örökkévalóságtól az örökkévalóságig történik. Mások úgy vélik, hogy untatná Istent, ha elejétõl végig mindent tudna.

Semmivel sem hat jobban az egyes emberek tetteire, ha Isten elõre tudja döntésüket, mint a történelem eseményeire az, hogy a történész tudja, mi zajlott le a múltban. Ahogy a kamera felvesz egy jelenetet, de nem változtat rajta, úgy tekint Isten a jövõbe, az eseményeket elõre tudva, de meg nem változtatva. Isten elõre tudása soha nem korlátozza az emberi szabadságot.

A Szentháromság belsõ élete. Csak egy Isten van? Mit mondhatunk Krisztusról és a Szentlélekrõl?

Isten egysége. A környezõ pogány népekkel ellentétben Izrael csak egy Isten létezésében hitt (5Móz 4:35; 6:4; Ésa 45:5; Zak 14:9). Az Újszövetség éppen úgy hangsúlyozza Isten egységét (Mk 12: 29-32; Jn 17:3; 1Kor 8:4-6; Ef 4:4-6; 1Tim 2:5). Ez az erõteljes monoteista nézet nem mond ellent a háromszemélyû egy Isten vagy a Szentháromság – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – létezése elvének, sõt határozottan tagadja a panteont, ahol különbözõ istenségek foglalnának helyet.

Többség a Szentháromságon belül. Az Ószövetség ugyan nem tanítja kimondottan az isteni hármasságot, de utal a Szentháromságon belüli pluralitásra. Idõnként Isten többes számban beszél: "Teremtsünk embert a mi képünkre" (1Móz 1:26); "Ímé az ember olyanná lett, mint miközülünk egy" (1Móz 3:22); "Nosza szálljunk alá" (1Móz 11:7). Helyenként a Biblia az Úr Angyalát Istennel azonosítja. Az Úr Angyala így szólt Mózeshez, amikor megjelent neki: "Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene" (2Móz 3:6).

Az eltérõ utalások különbséget tesznek Isten Lelke és Isten között. A teremtési történetben: "Az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett" (1Móz 1:2). Néhány szöveg nemcsak a Lélekre utal, hanem Isten megváltó munkájával kapcsolatban érint egy harmadik személyt is: "És most az Úr Isten [az Atya] engem [Isten Fiát] küldött, és az õ lelkét [a Szentlelket]" (Ésa 48:16); Én [az Atya] "lelkemet adtam õbelé [a Messiásba], törvényt beszél a népeknek" (Ésa 42:1).

A Szentháromság belsõ kapcsolata. Krisztus elsõ adventje sokkal világosabb bepillantást enged az egy Isten hármasságának kérdésébe. János evangéliuma bemutatja, hogy az Atya Isten (lásd: 3. fejezet), a Fiú Isten (4. fejezet) és a Szentlélek Isten (5. fejezet) alkotják a Szentháromságot, a három egyformán örökkévaló személy egyedülálló és titokzatos kapcsolatát.

1. A szeretet kapcsolata. Amikor Krisztus felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mk 15:34), attól szenvedett, hogy a bûn következtében elszakadt az Atyától. A bûn megtörte az emberiség eredeti kapcsolatát Istennel (1Móz 3:6-10; Ésa 59:2). Jézus, aki bûnt nem ismert, utolsó óráiban bûnné lett értünk. Bûnünket magára véve helyettünk kellett elszakadnia Istentõl – ami a mi sorsunk lett volna – és ezért halt meg.

A bûnösök soha nem fogják megérteni, mit jelentett Jézus halála a Szentháromságnak. Jézus öröktõl fogva együtt volt az Atyával és a Szentlélekkel. Mindannyian öröktõl fogva együtt léteztek egymás iránti tökéletes önfeláldozásban és szeretetben. A Szentháromság tagjai között létezõ tökéletes, abszolút szeretetre mutat az is, hogy ennyi idõn át együtt léteznek. "Az Isten szeretet" (1Jn 4:8) – ez azt jelenti, hogy mindannyian a másikért élve, tökéletes megelégedettséget és boldogságot élveztek.

1Korinthus 13 körülírja, milyen a szeretet. Talán van, aki azon tûnõdik, hogyan mutatkozott meg a hosszútûrés vagy a türelem a Szentháromságon belül, hiszen õk tökéletes szeretetkapcsolatban állnak egymással. Türelemre elõször akkor volt szükségük, amikor a lázadó angyalokkal, késõbb pedig a tévútra tért emberekkel bántak.

Nincs távolság a Szentháromság személyei között. Mind a három Isten, de osztoznak isteni hatalmukban és tulajdonságaikban.

Az emberek által létrehozott szervezetekben a döntõ hatalmat egy ember tartja kézben – az elnök, a király vagy a miniszterelnök. A Szentháromság tagjai együtt birtokolják a döntõ hatalmat.

A Szentháromság ugyan személyében nem egy, de egy Isten szándékában, gondolatában és jellemében. Ez az egység nem mossa el az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön személyiségét. Ugyanakkor az Istenség három külön személye nem akadályozza meg, hogy a Szentírás irányvonala monoteista maradjon, azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten.

2. Munkakapcsolat. A Szentháromság tagjai között munkamegosztás van. Isten nem szaporítja a munkát szükségtelenül. A menny elsõ törvénye a rend, és Isten minden munkáját rendben végzi. Ez a rend a Szentháromságon belüli egységbõl fakad és azt õrzi. Úgy tûnik, az Atya a forrás, a Fiú a közbenjáró, a Szentlélek pedig a kivitelezõ, alkalmazó.

A testetöltés nagyszerûen mutatja a Szentháromság személyei közötti munkakapcsolatot. Az Atya odaadta Fiát, Krisztus odaadta önmagát, és Jézus a Szentlélek által született meg (Jn 3:16; Mt 1:18, 20). Az angyal Máriának szóló üzenete világosan utal mindhárom személy tevékenységére az Isten emberré válásának titkában. "A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hivatik, Isten Fiának" (Lk 1:35).

A szentháromság minden tagja jelen volt Krisztus keresztségekor: az Atya bátorítást adott (Mt 3:17), Krisztus megkeresztelkedett, példát hagyva nekünk (Mt 3:13-15), a Szentlélek pedig erõvel ruházta fel Jézust (Lk 3:21-22).

Földi élete vége felé Jézus megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, a vigasztalót, segítõt (Jn 14:16). Néhány órával késõbb, amikor a kereszten függött, így kiáltott Atyjához: "Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mt 27:46). Az üdvtörténet e kritikus perceiben az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt benne volt az eseményben.

Ma az Atya és a Fiú a Szentlélek által fordul hozzánk. Jézus ezt mondta: "Mikor pedig eljõ majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot" (Jn 15:26). Az Atya és a Fiú küldi a Szentlelket, hogy bemutassa Krisztust mindenkinek. A Szentháromság hatalmas feladata mindenkihez eljuttatni Isten és Krisztus ismeretét (Jn 17:3), és bemutatni, hogy Jézus valóság és velünk van (Mt 28:20; vö. Zsid 13:5). A hívõket Isten az üdvösségre választotta ki, ahogy Péter írta: "az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre" (1Pt 1:2).

Az apostoli áldásban is szerepel a Szentháromság mindhárom személye: "Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal" (2Kor 13:13). Krisztus áll a felsorolás élén. Isten Jézus Krisztus – az emberré lett Isten – által tartott és tart most is kapcsolatot az emberiséggel.

A Szentháromság minden tagja együtt munkálkodik az üdvösségért, de csak Jézus élt emberként, halt meg emberként és lett Üdvözítõnk (Jn 6:47; Mt 1:21; ApCsel 4:12). De "minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19), Istent is nevezhetjük Megváltónknak (vö. Tit 3:4), mert Õ mentett meg a Megtartó Krisztus által (Ef 5:23; Fil 3:20; vö. Tit 3:6).

A Szentháromság személyei a közöttük lévõ munkamegosztás miatt különbözõ feladatokat végeznek az ember megmentéséért. A Szentlélek munkája nem bõvíti ki Jézus Krisztus keresztáldozatának értékeit, hanem a Szentlélek arra az emberre alkalmazza a kereszten mindenki számára történt engesztelést, aki befogadja az engesztelést szerzõ Krisztus. Ezért mondja Pál, hogy "Krisztus bennetek a megdicsõülés reménye" (Kol 1:27 – kat. ford.).

A megváltás áll a figyelem központjában. Az õskeresztény egyházban az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelték meg az embereket (Mt 28:19). Isten Jézus által nyilatkoztatta ki szeretetét és szándékát, ezért a Biblia rá összpontosít. Õ az a reménység, akire elõre mutattak az ószövetségi áldozatok és ünnepek. Õ foglal el központi szerepet az evangéliumokban. Õ a tanítványok prédikációiban és írásaiban hirdetett Jó Hír, az Áldott Reménység. Az Ószövetség elõre tekint jövetelére, az Új-szövetség beszámol elsõ adventjérõl és várja visszatérését.

Krisztus a közbenjáró Isten és közöttünk, ezért kapcsolhat össze bennünket a Szentháromsággal. Jézus "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). A jó hír Személy és nem csupán gyakorlat köré összpontosul. Itt kapcsolatról van szó, nem pusztán szabályokról – mert a kereszténység Krisztus. Benne találjuk minden igazság és élet magját, tartalmát, összefüggését.

A keresztre tekintve Isten szívébe pillantunk. Isten e kivégzõ eszköz által árasztotta ránk szeretetét. Krisztusban az Istenség szeretete tölti be fájó, üres szívünket. Jézus úgy függött ott, mint Isten ajándéka és a mi helyettesünk. A Golgotán Isten a föld legmélyére ereszkedett le, hogy találkozzon velünk, de számunkra az a legmagasabb hely, ahová feljuthatunk. A Golgotához térve a lehetõ legmagasabbra jutunk Isten felé.

A kereszten a Szentháromság tökéletesen bemutatta az önzetlenséget. Ott történt a legteljesebb kinyilatkoztatás Istenrõl. Krisztus emberré lett, hogy meghaljon az emberiségért. Az önzetlenséget többre értékelte annál, hogy csak önmagának éljen. Ott Krisztus "igazságul, szentségül és váltságul lett nékünk" (1Kor 1:30). Bármilyen értékünk vagy célunk van és lehet bármikor, mindaz Krisztus kereszt áldozatából fakad.

Az egyedüli igaz Isten a kereszt Istene. Krisztus bemutatta a világegyetem elõtt a Szentháromság végtelen szeretetét és megmentõ hatalmát, kinyilatkoztatta az isteni Szentháromságot, akik vállalták az egymástól való elszakadás gyötrelmét a lázadó bolygó iránti feltétlen szeretetük miatt. Isten errõl a keresztrõl hív szeretettel: béküljetek meg, "és az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja õrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban" (Fil 4:7).

A bûn zsoldja a halál. De Isten, aki egyedül halhatatlan, örök életet ad majd megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára öntudatlan állapot. Amikor Krisztus, aki a mi életünk, megjelenik, a feltámadt igazak és az élõ igazak megdicsõülnek, és felvitetnek, hogy találkozzanak Urukkal. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása ezer évvel késõbb lesz.(Hitelvek – 25)

A filiszteusok serege táborba szállt Sunemnél, és felkészült Izrael megtámadására. Saul király, aki egyáltalán nem volt bizakodó hangulatban, Izrael seregét a Gilboa hegy közelében állította fel. A múltban Isten jelenlétének bizonyosságával Saul félelem nélkül vezethette Izraelt ellenségei ellen. De Saul elfordult az Úrtól, és amikor a hitehagyó király megpróbált kapcsolatba kerülni Istennel, hogy megtudja a közelgõ csata kimenetelét, Isten nem állt szóba vele.

Az ismeretlen holnaptól való baljóslatú félelem nagyon ránehezedett Saulra. Ó! ha Sámuel vele lenne! De Sámuel meghalt, és nem tanácsolhatta õt. Vagy igen?

Saul megtudta hol van egy halottidézõ, aki megmenekült korábbi boszorkányüldözésétõl, és a magas király lealacsonyult, hogy e halottidézõtõl megtudja a másnapi csata kimenetelét. Ezt kérte: "Sámuelt idézd fel nekem!" A médium a szeánsz alatt "istenfélét" látott "feljõni a földbõl", aki közölte a szerencsétlen királlyal, hogy Izrael nemcsak elveszti a háborút, de õt és fiait is megölik (lásd: 1Sámuel 28!).

A jövendölés valóra vált. De valóban Sámuel lelke volt az, aki ezt megjövendölte? Hogyan lehetett ennek az Istentõl kárhoztatott halottidézõnek hatalma Sámuel – Isten prófétájának – lelke felett? És honnan jött Sámuel, miért "a földbõl" jött fel a lelke? Ha nem Sámuel lelke volt az, aki Saulhoz szólt, akkor ki volt az? Nézzük meg, mit tanít a Biblia a halottakról, a halottakkal való kapcsolatáról és a feltámadásról!

Halhatatlanság és halál

A halhatatlanság az az állapot vagy tulajdonság, amely nincs kitéve a halálnak. A Szentírás fordítói a halhatatlanság szót a görög athanasia, "halál nélküliség" és aphtharsia, "romolhatatlanság" kifejezésekbõl fordították. Hogyan vonatkozik ez a fogalom Istenre és az emberi lényekre?

Halhatatlanság. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy az örökkévaló Isten halhatatlan (1Tim 1:17). Tény, hogy Õ "egyedül halhatatlan" (1Tim 6:16). Õ nem teremtett lény, Õ önmagában létezik; nincs kezdete és nincs vége (lásd: 2. fejezet).

"A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként vagy állapotként, amely az embernek – vagy ‘lelké’-nek vagy ‘szellemé’-nek saját, vele született tulajdona. A többnyire ‘lélek’-nek vagy ‘szellem’-nek fordított kifejezések… több mint 1600-szor fordulnak elõ a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a ‘halhatatlan’ vagy ‘halhatatlanság’ szavakhoz" (lásd: a 7. fejezetet!).[1]

Tehát ellentétben Istennel az ember halandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely "rövid ideig látszik, azután pedig eltûnik" (Jak 4:14). "Test õk, és olyanok, mint az ellebbenõ szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:39). Az ember "mint a virág kinyílik és elhervad, és eltûnik, mint az árnyék és nem állandó" (Jób 14: 2).

Isten és az ember alapvetõen különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember mulandó.

Feltételes halhatatlanság. A teremtéskor "az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élõlénnyé" (1Móz 2:7 – új kat. ford.). A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentõl kapta az életet (vö. ApCsel 17:25, 28; Kol 1:16-17). Ennek az alapvetõ ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka.

Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik – a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktõl függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt.

Isten gondosan és világosan meghatározta, hogyan veszthetik el ezt az ajándékot – ha esznek "a jó és gonosz tudásának fájáról". Isten figyelmeztette õket, hogy amikor "ejéndel arról, bizony meghalsz" (1Móz 2:17).[2]

A halál: a bûn zsoldja. Sátán cáfolva Isten figyelmeztetését – hogy az engedetlenség halálhoz vezet – azt állította: "Bizony nem haltok meg"(1Móz 3:4). De Ádám és Éva, miután áthágták Isten parancsát, tapasztalták, hogy a bûn zsoldja valóban halál (Róm 6:23). Bûnük vonta maga után ezt az ítéletet: "Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te és ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Ezek a szavak nem az élet folyamatosságát jelzik, hanem megszûnését.

Ennek az ítéletnek a kimondása után Isten elzárta a bûnös párt az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy "örökké éljen" (1Móz 3:22). Isten cselekedete nyilvánvalóvá tette, hogy az engedelmesség feltételével ígért halhatatlanság elveszett a bûn miatt. Most halandókká lettek, kitéve a halálnak. És mivel Ádám nem örökíthette tovább azt, amije már neki sem volt, "a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).

Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy õk még egy lehetõséget kaphassanak – egy második esélyt. Õ volt "az Isten Báránya, aki megöletett, e világ alapítása óta" (Jel 13:8).

Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot (lásd pl: Róm 2:7!). Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása: "Az Isten kegyelmi ajándéka… örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban" (Róm 6:23; vö. 1Jn 5:11). Õ "eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot" (2Tim 1:10). "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek" (1Kor 15:22). Krisztus maga mondta, hogy hangjára megnyílnak a sírok és feltámadnak a halottak (Jn 5:28-29).

Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna. De Krisztus áldozata folytán senkinek sem kell elpusztulnia. János ezt mondta: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Tehát a Krisztusba vetett hit nemcsak a bûn büntetését törli el, hanem megajándékozza a hívõket a felbecsülhetetlen halhatatlansággal.

Krisztus "világosságra hozta… a… halhatatlanságot az evangélium által" (2Tim 1:10). Pál arról biztosít bennünket, hogy a Szentírás "bölccsé tehet… az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által" (2Tim 3: 15). Akik nem fogadják el az evangéliumot, nem kapnak halhatatlanságot.

Részesülés a halhatatlanságban. Így írja le Pál azt a pillanatot, amikor az üdvözülendõk megkapják a halhatatlanság ajándékát: "Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra" (1Kor 15: 51-54). Ebbõl nagyon világosan kitûnik, hogy Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívõnek, hanem a feltámadáskor, amikor "az utolsó trombita" szól. Akkor "e halandó halhatatlanságba öltözik". Noha János világossá teszi, hogy megkapjuk az örök élet ajándékát, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust személyes Megváltónknak (1Jn 5:11-13), de ez az ajándék ténylegesen akkor valósul meg, amikor Krisztus visszajön. Csak akkor fogunk halandóból halhatatlanná, romlandóból romolhatatlanná változni.

A halál természete

Ha halál az élet megszûnése, mit mond a Biblia, milyen állapotba kerül az ember, ha meghal? Miért fontos, hogy a keresztények megértsék ezt a bibliai tanítást?

A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár. A Biblia ismételten alvásnak nevezi ezt a közbeesõ állapotot.

Az Ótestamentum azt mondja Dávidról, Salamonról, valamint Izrael és Júda többi királyának haláláról, hogy elaludtak atyáikkal (1Kir 2:10; 11:43; 14:20, 31; 15:8; 2Krón 21:1; 26:23 stb.). Jób alvásnak nevezte a halált (Jób 14:10-12), mint Dávid (Zsolt 13:4), Jeremiás (Jer 51:39, 57) és Dániel is (Dán 12:2).

Az Újtestamentum ugyanezt a hasonlatot használja. Jairus halott leánya állapotának minõsítésekor Krisztus azt mondta, õ alszik (Mt 9:24; Mk 5:39). Hasonlóképpen nyilatkozott a meghalt Lázárról is (Jn 11:11-14). Máté azt írta, hogy "sok elhúnyt szentnek teste feltámadt" (Mt 27:52) Krisztus feltámadása után, és amikor Lukács beszámolt István mártírhaláláról, azt írta, hogy István "elaluvék" (ApCsel 7:60). Mind Pál, mind Péter a halált alvásnak nevezte (1Kor 15:51-52; 1Thess 4:13-17; 2Pt 3:4).

A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következõ összehasonlítások mutatják: l. Akik alszanak, öntudatlanok. "A halottak semmit nem tudnak" (Préd 9:7). 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. "Kimegyen a lelke… aznapon elvesznek az õ tervei" (Zsolt 146:4). 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. "Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendõ vagy" (Préd 9:12). 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levõktõl és tevékenységeiktõl. "Többé semmi részök nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik" (8. vers). 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. "Mind szeretetök, mind gyûlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett" (8. vers). 6. Az alvók nem dicsérik Istent. "Nem a meghaltak dicsérik az Urat" (Zsolt 115:17). 7. Az alvás feltételezi az ébredést. "Eljõ az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az õ szavát, és kijõnek" (Jn 5:28-29).[3]

Az ember visszatér a porba. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik az emberrel, amikor meghal, ismernünk kell az ember alkotórészeit is. A Biblia szerves egységnek ábrázolja az embert (lásd: 7. fejezet). A lélek szón olykor az egész embert érti, máskor pedig az érzelmeit. Ezzel azonban nem azt tanítja, hogy az ember két különálló részbõl áll. Mert a test és a lélek csak együtt létezik; oszthatatlan egységet alkot.

Az ember teremtésekor a föld porának (elemeinek) és az élet leheletének az egyesítésébõl jött létre az élõ lény vagy lélek. Ádám nem kapott lelket különálló lényként; õ vált élõ lélekké (1Móz 2:7; lásd: 7. fejezet). A halállal ennek fordítottja történik: a föld pora az élet lehelete nélkül öntudat nélküli embert vagy halott lelket jelent (Zsolt 146:4). A testet alkotó elemek visszatérnek a földbe, amelybõl jöttek (1Móz 3:19). A léleknek nincs a testtõl független tudatos léte; egy bibliai szöveg sem jelzi, hogy a halálban a lélek tudatos lényként tovább él. Valóban: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20).

A halottak tartózkodási helye. Az Ótestamentum héberül seolnak az Újtestamentum pedig görögül hadés-nek nevezi azt a helyet, ahova az emberek halálukkor jutnak. A Szentírásban a seol leggyakrabban a sírt jelenti.[4] A hadés jelentése a seolhoz hasonó.[5]

Minden halott erre a helyre jut (Zsolt 89:49), igazak és gonoszak egyaránt. Jákob ezt mondta: "Sírva megyek fiamhoz a sírba [seol-ba]" (1Móz 37:35). Amikor a föld megnyitotta "az õ száját", hogy elnyelje a gonosz Kórét és társait, "elevenen szállnak alá a pokolba (seolba)" (4Móz 16:30).

A seol magába zárja az egész embert, amikor az meghal. Amikor Krisztus meghalt, leszállt a sírba (hadés-be), de a feltámadáskor lelke elhagyta a sírt (hadés-t, Ap Csel 2:27, 31, vagy seolt, Zsolt 16:10). Amikor Dávid megköszönte gyógyulását Istennek, bizonyságot tett arról, hogy kimentette lelkét "a sírba [seol-ba] szállók közül" (Zsolt 30:4).

A sír nem öntudatuknál levõ emberek helye.[6] Minthogy a halál tulajdonképpen alvás, a halottak öntudatlan állapotban vannak a sírban a feltámadásig, amikor a sír (hadés) kiadja halottait (Jel 20:13).

A lélek visszatér Istenhez. Bár a test visszatér a porba, a lélek Istenhez tér vissza. Salamon azt mondta, hogy a halálban "a por földdé lenne, mint azelõtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt" (Préd 12:9). (Az új katolikus fordításban 7. vers: "a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltetõ lehelet meg az Istenhez, aki adta". Ez áll az igazak és a gonoszok esetében egyaránt.

Sokak elgondolása szerint ez a szöveg azt bizonyítja, hogy az ember lényegi része tovább él a halál után. De a Bibliában sem a héber, sem a görög [ruach], illetve pneuma) kifejezés nem jelent a testtõl független tudatos életre képes, értelmes lényt. Ezek a szavak inkább a "leheletre" utalnak – az egyén létéhez nélkülözhetetlen életszikrára, az élet alapelemére, amely megeleveníti az állatot és az embert (lásd: 7. fejezet).

Salamon írta: "Az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltetõ lehelet (ruach), és nincs az embernek többje, mint az állatnak… Mindkettõ ugyanarra a helyre jut. Mindkettõ porból lett és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az ember fiainak éltetõ lehelete [ruach] fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltetõ lehelete [ruach] lefelé, a földbe száll-e?" (Préd 3:19-21 – új kat. ford.). Tehát Salamon szerint a halálban nincs különbség az ember és az állat lelke között.

Salamon kijelentése – hogy a lélek (ruach) visszatér Istenhez, aki adta – jelzi, hogy az, ami visszatér Istenhez, egyszerûen az élet alapeleme, amelyet Õ adott. Semmi utalás nincs arra, hogy a lélek vagy lehelet a testtõl független tudatos lény. Ez a ruach egyenlõ az "élet leheletével", amelyet Isten lehelt az elsõ emberbe, hogy megelevenítse, élõvé tegye élettelen testét (vö. 1Móz 2:7).

A Szentírás következetes tanítása. Sok becsületes keresztény, aki nem tanulmányozta a Biblia halálról szóló, teljes tanítását, nem tudja, hogy a halál a feltámadásig tartó alvás. Feltételezésük szerint különbözõ igeszakaszok alátámasztják azt az elképzelést, hogy a léleknek a halál után öntudattal bíró léte van. Ha azonban figyelmesen tanulmányozzák ezt a kérdést, felismerik a Biblia következetes tanítását, azt, hogy a halál az öntudat megszûnését okozza.[7]

A spiritizmus. Ha a halottak teljesen érzéketlenek, kikkel lépnek érintkezésbe a spiritiszta médiumok?

Minden becsületes ember elismeri, hogy e jelenségeknek legalább egy része csalás; de nem mindegyiket lehet így magyarázni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kapcsolat van a természetfölötti erõk és a spiritizmus között!

1. A spiritizmus eredete. A spiritizmus akkor indult el, amikor Sátán elmondta elsõ hazugságát Évának: "Bizony nem haltok meg" (1Móz 3:4). Ez volt a lélek halhatatlanságáról szóló elsõ prédikáció. Ma világszerte sok vallás akaratlanul is megismétli ezt a tévtant. Isten ítélete azonban így hangzik: "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20). Sokan ezt az isteni ítéletet az ellenkezõjére változtatták, vagyis: "a lélek, még ha vétkezik is, örökké él."

A lélek halhatatlanságát hirdetõ téves tanítás vezetett ahhoz a hiedelemhez, hogy a halál öntudatos állapot. Ahogy láttuk, ezek az állásfoglalások teljesen ellentmondanak annak, amit a Biblia errõl a témáról tanít. Ezek a pogány filozófiából – fõleg Platontól – kerültek a keresztény hitvallásba a nagy hitehagyás idején (lásd: 12. fejezet). Ezek a hiedelmek eluralkodtak a kereszténységen belül, és ma is uralkodó nézetek.

A halottak öntudatos állapotát hirdetõ tan sok keresztényt a spiritizmus elfogadására indít. Ha a halottak élnek és Isten közelében vannak, miért ne tudnának szolgáló lelkekként visszatérni a földre? És ha vissza tudnak jönni, miért ne próbálnánk meg kapcsolatba lépni velük, hogy meghallgassuk tanácsukat és irányításukat; hogy elkerüljük a szerencsétlenséget; vagy hogy megvigasztaljanak bánatunkban?

Ezekre az érvekre építve Sátán és angyalai (Jel 12:4, 9) kapcsolatba lépnek emberekkel, hogy elfogadtassák velük csalásaikat. Spiritiszta szeánszokon eszközeik által megszemélyesítenek elhunyt rokonokat és barátokat, színlelt vigaszt és bizonyosságot hozva az élõknek. Idõnként megjövendölnek bekövetkezendõ eseményeket, és teljesedésük hitelt ad szavaiknak, s így az általuk hirdetett veszélyes eretnekségek a hitelesség látszatát keltik, még ha ellent is mondanak a Bibliának és Isten törvényének. Sátán, miután elmozdította a gonosz ellen védõ korlátokat, akadály nélkül fordíthatja el az embereket Istentõl, a biztos pusztulás útjára terelve õket.

2. Óvás a spiritizmustól. Nem szükséges, hogy a spiritizmus bárkit is megtévesszen. A Biblia világosan felfedi, hogy állításai csalások. Amint láttuk, a Biblia elmondja, hogy a halottak nem tudnak semmit; hogy öntudatlanul fekszenek a sírban.

A Biblia nyomatékosan megtiltja a halottakkal vagy a szellemvilággal való kapcsolat minden kísérletét. Azok, akik azt állítják, hogy kapcsolatuk van a halottakkal, mint ahogy azt a spiritiszta médiumok mondják ma, valójában a "halottidézõkkel" érintkeznek, akik "ördögi lelkek" (3Móz 19:31; vö. 5Móz 18:10-11). Az Úr ezt a tevékenységet utálatosságnak nevezi, és azoknak, akik ezt gyakorolták, halállal kellett lakolniuk (3Móz 19:31; 20:27; vö. 5Móz 18:10-11).

Ésaiás jól jellemezte a spiritizmus balgaságát: "Ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézõktõl és a jövendõmondóktól, akik sipognak és suttognak: hát nem Istenétõl tudakozódik a nép? az élõkért a halottaktól kell-é tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnalok" (Ésa 8:19-20). Csak a Biblia tanításai védik meg a keresztényt e különben ellenállhatatlan csalások ellen.

3. A spiritizmus megnyilvánulásai. A Biblia egy sor spiritiszta tevékenységrõl tesz említést – kezdve a fáraó jövendõmondóitól és a ninivei és babiloni varázslóktól, csillagjósoktól és bûbájosoktól az izraeli varázslókig és médiumokig -, és mindet elítéli. Példa erre az endori halottidézõ által tartott szeánsz, a Saul részére végzett szellemidézés, amivel ezt a fejezetet kezdtük.

A Szentírás ezt mondja: "Megkérdezé Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által" (1Sám 28:6). Istennek tehát semmi köze nem volt ahhoz, ami Endorban történt. Sault becsapta egy démon, aki megszemélyesítette a halott Sámuelt. A király nem az igazi Sámuelt látta. A halottidézõ egy idõs ember alakját látta, míg Saul csak "megismeré", vagy következtette, hogy az Sámuel (14. vers).

Ha elhisszük azt, hogy az a jelenség valóban Sámuel volt, azt is el kell hinnünk, hogy boszorkányok, varázslók, szellemidézõk, bûvészek, spiritiszták vagy halottidézõk elõ tudják hívni a halott igazakat, bárhova mentek is halálukkor; és azt is el kell fogadnunk, hogy az istenfélõ Sámuel öntudatos állapotban volt a fölben, mert az idõs ember "a földbõl" jött fel (13. vers).

Ez a szeánsz nem reményt adott Saulnak, hanem kétségbeejtette.

Másnap öngyilkosságot követett el (1Sám 31:4). De az állítólagos Sámuel megjövendölte, hogy azon a napon Saul és fiai vele lesznek (1Sám 28:19). Ha igazat mondott volna, arra kellene következtetnünk, hogy a halál után az engedetlen Saul és az igaz Sámuel egy helyre került. De inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy gonosz angyal hozta létre e szeánszon történt megtévesztõ eseményeket.

4. Az utolsó csalás. A múltban a spiritizmus megnyilatkozásai az okkultizmus világára szorítkoztak, de újabban a spiritizmus "keresztény" megjelenési formát öltött, hogy megtévessze a keresztény világot. Azt állítva, hogy elfogadta Krisztust és a Bibliát, a spiritizmus a hívõk rendkívül veszélyes ellenségévé vált. Körmönfontan és megtévesztõen dolgozik. A spiritiszták "a Bibliát a meg nem újult szív tetszése szerint magyarázzák, hogy komoly és létfontosságú igazságait hatástalanítsák. Azt hirdetik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretet, de azt gyenge érzelgõsséggé alacsonyítják, és nem igen tesznek különbséget a jó és a rossz között. Azt nem veszik figyelembe, hogy Isten igazságos; hogy kárhoztatja a bûnt, és azt sem, hogy szent törvénye mit követel. Az embereket arra tanítják, hogy a Tízparancsolatot holt írásnak tartsák. A spiritizmus tetszetõs, megbabonázó meséi foglyul ejtik az érzéseket, és az embereket arra befolyásolják, hogy ne fogadják el a Bibliát hitük alapjaként."[8]

Ezáltal bizonytalanná lesz, hogy mi a jó és mi a rossz, és bárki vagy bármilyen helyzet vagy kultúra az "igazság" zsinórmértékévé válhat. Minden ember istenné válhat, teljesítve Sátánnak azt az ígéretét, hogy "olyanok lesztek, mint az Isten" (1Móz 3:5).

Elõttünk áll "a megpróbáltatás ideje", "amely az egész világra eljõ, hogy megpróbálja a föld lakosait" (Jel 3:10). Sátán nemsokára nagy jeleket és csodákat fog létrehozni; még egy utolsó erõfeszítést tesz a világ megtévesztésére. E mesteri csalásról szólva János ezt mondta: "Láték… három tisztátalan lelket… békákhoz hasonlókat…ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybe gyûjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára" (Jel 16:13-14; vö: 13:13-14).

Csak azok menekülhetnek meg, akiket Isten hatalma megtart, mivel megerõsítették értelmüket a Szentírás igazságaival, és csak azt fogadták el egyedüli tekintélyként. Mindenki más, aki nem részesül ebben a védelemben, áldozatul esik annak a csalásnak.

Az elsõ és második halál. A második halál a meg nem tért bûnösöknek -, akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe – végsõ büntetése, amely az ezer esztendõ végén következik be (lásd: a 26. fejezetet!). Ebbõl a halálból nincs feltámadás. Sátán és a gonoszok elpusztításával együtt a bûn is megsemmisül, és halál sem lesz többé (1Kor 15:26; Jel 20:14; 21:8). Krisztus megígérte, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11).

A második halál szentírási meghatározása alapján hihetjük, hogy az elsõ halál az, ami Ádám bûne következtében mindenkit elér – kivéve azokat, akik elragadtatnak. Az elsõ halál "a bûn elkorcsosító hatásaként természetszerûen sújtja az emberiséget."[9]

A feltámadás

A feltámadás "az élet és személyiség teljességének helyreállítása a halál után".[10] Mivel az emberiség alá van vetve a halálnak, feltámadásra van szüksége, hogy a sír után újra élhessen. Az Ó- és Újtestamentumon át Isten hírnökei kifejezték, hogy hisznek a feltámadásban (Jób 14:13-15; 19:25-29; Zsolt 49:16; 73:24; Ésa 26:19; 1Kor 15).

A feltámadás bizonyossága reményt ad arra, hogy túl a jelenlegi világon, amelyben mindenkinek halál a sorsa, boldogabb jövõ vár ránk.

Krisztus feltámadása. A halott igazak halhatatlan életre való feltámadása szoros kapcsolatban van Krisztus feltámadásával, mivel a feltámadt Krisztus az, aki végül feltámasztja a halottakat (Jn 5:28-29).

1. Fontossága. Mi történt volna, ha Krisztus nem támadt volna fel? Pál összefoglalja a következményeket: a) Nem volna értelme az evangélium hirdetésének: "Ha… a Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk" (1Kor 15:14). b) Nem volna bocsánat a bûnökre: "Ha… Krisztus fel nem támadott… még bûneitekben vagytok" (17. vers). c) Nem lenne értelme Jézusban hinni: "Ha…a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek" (17. vers). d) Nem lenne egyetemes feltámadás: "Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek tiköztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?" (12. vers). e) Nem reménykedhetnénk a síron túli életben: "Ha… a Krisztus fel nem támadott… akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek" (17-18. vers).[11]

2. Testileg való feltámadás. Az a Krisztus, aki elõjött a sírból, ugyanaz a Jézus volt, aki itt a földön testben élt. Most megdicsõült teste volt, de az valóságos test volt. Olyan valóságos volt, hogy senki sem vett észre semmi különbséget (Lk 24: 13-27; Jn 20:14-18).

Jézus tiltakozott az ellen, hogy valamilyen lélek vagy szellem volna. Ezt mondta tanítványainak: "Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat… tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!" (Lk 24:39). Testi feltámadása valóságának bizonyítására evett is elõttük (43. vers).

3. Hatása. A feltámadás erõvel töltötte be Krisztus tanítványait. A gyenge és rémült emberek csoportját bátor apostolokká formálta, akik Urukért bármit képesek megtenni (Fil 3:10-11; ApCsel 4:33). Ennek eredményeként vállalt missziómunkájuk megrázta a római birodalmat, és felforgatta a világot (ApCsel 17:6).

"Krisztus feltámadásának bizonyossága adott célt és erõt az evangélium prédikálásának (vö: Fil 3:10-11). Péter úgy beszélt ‘Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásáról’, mint ami ‘élõ reménységet’ ébreszt a hívõkben (1Pt 1:3). Az apostolok ‘az õ feltámadásának’ bizonyítására rendelt embereknek tekintették magukat (ApCsel 1:22), és a Krisztus feltámadásáról szóló tanításukat az Ótestamentum messiási próféciáira alapozták (ApCsel 2:31). ‘Az Úr Jézus feltámadásának’ személy szerinti tanúiként tudtak ‘nagy erõvel’ bizonyságot tenni (ApCsel 4: 33). Az apostolok felkeltették a zsidó vezetõk ellenállását, amikor hidették ‘a Jézusban a halálból való feltámadást’ (2. vers). Pál, amikor a Szanhedrin elé idézték, megmondta, hogy ‘a halottak reménysége miatt’ van vád alatt (ApCsel 23:6; vö. 24:21). A rómaiaknak Pál azt írta, hogy Jézus Krisztus ‘megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának…a halálból való feltámadása által’ (Róm 1:4). A keresztény a keresztséggel tesz bizonyságot – magyarázta az apostol – a Krisztus feltámadásában való hitérõl (Róm 6:4-5)."[12]

A két feltámadás. Krisztus azt tanította, hogy két egyetemes feltámadás lesz: "az élet feltámadása" az igazaké, és "a kárhozat feltámadása" a gonoszoké (Jn 5:28-29; ApCsel 24:15).

1. Feltámadás az életre. Azok, akik az elsõ feltámadáskor támadnak fel, boldogok és szentek (Jel 20:6). Õk nem fognak az ezer esztendõ végén a tûznek tavában meghalni (14. vers). Az életre és halhatatlanságra történõ feltámadás (Jn 5:29; 1Kor 15:52-53) a második adventkor valósul meg (1Kor 15:22-23; 1Thessz 4:15-18). Azok, akik ebben részesülnek, többé nem halhatnak meg (Lk 20:36), hanem örökre együtt lesznek Krisztussal.

Milyen lesz a feltámadt test? Krisztushoz hasonlóan a feltámadt szenteknek valóságos testük lesz. És ahogy Krisztus megdicsõült lényként támadt fel, ez történik majd az igazakkal is. Pál azt mondta, hogy Krisztus "elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Õ dicsõséges testéhez" (Fil 3:21). A meg nem dicsõült testet "érzéki testnek", a megdicsõült testet "lelki testnek" nevezi. Az elõbbi halandó és romlandó, az utóbbi halhatatlan és romolhatatlan. A halandóból halhatatlanná változás egy pillanat alatt történik a feltámadáskor (lásd: 1Kor 15:42-54!).

2. Feltámadás a kárhozatra. A gonoszok a második egyetemes feltámadáskor támadnak fel, ami az ezer esztendõ végén lesz (lásd: 26. fejezet). Ezt a feltámadást a végítélet és kárhozat követi (Jn 5:29). Ekkor támadnak fel azok, akiknek a neve nincs az élet könyvében, és "vettetének a tûznek tavába". "Ez a második halál" (Jel 20:15, 14).

Elkerülhették volna ezt a tragikus véget. A Szentírás félreérthetetlenül elmondja a menekülés Isten által kínált útját: "Térjetek meg és forduljatok el minden vétkeitektõl, hogy romlástokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg?… Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez 18:30-32).

Krisztus azt ígéri, hogy "aki gyõz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11). Azoknak, akik elfogadják Jézust és az általa kínált üdvösséget, leírhatatlan örömben lesz részük, amikor visszajön. Uruk és Megváltójuk társaságában sohasem múló boldogságban fogják tölteni az örökkévalóságot.

A mennyben van az igazi templom. Az Úr építette, nem ember. Abban a templomban Krisztus szolgál értünk, utat nyitva a hívõknek azokhoz az áldásokhoz, amelyeket a kereszten egyszer s mindenkorra bemutatott engesztelõ áldozata elérhetõvé tett. Mennybemenetelekor elkezdte közbenjárói szolgálatát mint nagy Fõpapunk. 1844-ben – a 2300 napos prófétikus idõszak végén – kezdõdött engesztelõ szolgálatának második és egyben utolsó szakasza. Ezt a vizsgálati ítéletet, amely hozzájárul a bûn végleges felszámolásához, az õsi zsidó templom engesztelés napi megtisztítása elõképezte. Abban a jelképes szolgálatban az áldozati állatok vére tisztította meg a templomot, de a mennyei dolgok Krisztus vérének tökéletes áldozata által tisztulnak meg. A vizsgálati ítélet megmutatja a mennyei lényeknek, hogy a halottak közül ki aludt el Krisztus gyermekeként, és ezért méltó az elsõ feltámadásra. Ez az ítélet azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az élõk közül ki Jézusé: ki az, aki megtartva a parancsolatokat és Jézus hitét, felkészült az elváltozásra és az Isten örök országába való bemenetelre. Ez az ítélet igazolja Isten döntését; azt, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek Jézusban, és kinyilatkoztatja, hogy az Istenhez mindvégig hívek öröklik országát. Krisztus eme szolgálatának befejezésével – a második advent elõtt – lezárul a kegyelemidõ. (Hitelvek – 23)

Elérkezett az esti áldozat órája. A pap a jeruzsálemi templom udvarán állt, készen arra, hogy bemutassa a bárányt áldozatként. Amikor kezét felemelte, hogy megölje az áldozatot, a föld megrázkódott. A pap rémülten ejtette el a kést, és a bárány elszabadult. A földrengés moraján át hangos zajt hallott, amikor láthatatlan kéz a templom függönyét tetejétõl az aljáig kettéhasította.

A városon túl fekete felhõk takartak be egy keresztet. Jézus, Isten húsvéti Báránya felkiáltott: "Elvégeztetett!" majd meghalt a világ bûneiért.

Az elõkép találkozott a valósággal. Megtörtént a templomi szolgálat által századokon át elõre jelzett esemény. A Megváltó befejezte engesztelõ áldozatát, és mivel a jelkép valósággá vált, az áldozatot elõre jelzõ szertartások érvényüket vesztették. Ezért szakadt ketté a függöny, esett le a kés, szabadult el a bárány.

De a megváltás története ennél többet jelent. A kereszten túl sem veszti el érvényét. Jézus feltámadása és mennybemenetele figyelmünket a mennyei templomra irányítja, ahol már nem mint Bárány, hanem mint pap szolgál. Egyszer s mindenkorra szóló áldozatát bemutatta (Zsid 9:28); és most mindenkinek felkínálja engesztelõ áldozatának áldásait.

A mennyei templom

Isten megparancsolta Mózesnek, hogy építse fel földi lakóhelyéül (2Móz 25:8) az Ószövetség elsõ templomát (Zsid 9:1). Ez volt az a hely, ahol a népet megtanították az üdvösség útjára. Mintegy 400 évvel késõbb Jeruzsálemben a Salamon király által épített kõ templom váltotta fel Mózes hordozható templomát. Miután Nabukodonozor lerombolta a templomot, a Babilonból hazatérõ foglyok felépítették a második templomot, amelyet Nagy Heródes megszépített, és a rómaiak Kr. u. 70-ben leromboltak.

Az Újtestamentum kinyilatkoztatja, hogy az új szövetségnek is van temploma, amely a mennyben van. Ebben Krisztus fõpapként szolgál "a mennyei Felség királyi székének" jobbján. Ez a templom "az igazi sátor", "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).[1] A Sínai-hegyen Mózes látta "a mintát", a mennyei templom mását, vagy kicsinyített mását (lásd: 2Móz 25:9, 40!).[2] A Mózes által épített templomot a Szentírás "a mennyei dolgok ábrázolatainak", szenthelyét pedig "az igazi… másolatának" nevezi (Zsid 9:23-24). A földi templom és szolgálatai különleges bepillantást adnak a mennyei templom rendeltetésébe.

A Szentírás végesvégig utal a mennyei szentély vagy templom létezésére (pl. Zsolt 11:4; 102:20; Mik 1:2-3 – új prot. ford.)[3]. János, a látnok, látomásban látta a mennyei templomot. Azt mondta róla, hogy az "a mennyben a bizonyságtétel sátorának temploma" (Jel 15:5), és "az Isten temploma a mennyben" (Jel 11:19). Látta ott azokat a tárgyakat is, amelyek mintájára a földi templom szenthelyének berendezése készült, mint például a hétágú gyertyatartó (Jel 1:12) és a füstölõ oltár (Jel 8:3). Látta ott a szövetség ládáját is, amely hasonló volt a földi szentek szentjében levõhöz (Jel 11:19).

A mennyei füstölõ oltár Isten trónja elõtt áll (Jel 8:3; 9:13). Ez a trón Isten mennyei templomában van (Jel 4:2; 7:15; 16:17). Tehát a mennyei trónterem-jelenet (Dán 7:9-10) a mennyei templomban van. A végsõ büntetés ezért Isten templomából indul ki (Jel 15:5-8).

Világos tehát, hogy a Szentírás a mennyei templomot mint valóságos helyet (Zsid 8:2) mutatja be, nem pedig mint jelképet vagy elképzelést.[4] A mennyei templom Isten elsõdleges lakóhelye.

Szolgálat a mennyei templomban

A templom üzenete a megváltás üzenete volt. Szolgálatait Isten az evangélium hirdetésére használta fel (Zsid 4:2). A földi templomszolgálat "jelkép volt vagy példázat (görögül parabolé) a jelenkori idõre" – Krisztus elsõ adventjéig (Zsid 9:9-10). "Ennek az evangéliumi példázatnak jelképe és szertartása által akarta Isten Izrael hitét a világ Megváltójának, Isten Bárányának – aki elveszi a világ bûneit – áldozatára és papi szolgálatára összpontosítani (Gal 3:23; Jn 1:29)."[5]

A templom Krisztus szolgálatának három szakaszát világította meg: (1) a helyettesítõ áldozatot, (2) a papi közbenjárást és (3) a végsõ ítéletet.

A helyettesítõ áldozat. Jézusnak, a bûnök bocsánatáért történt halálát jelképezte minden templomszolgálat, kinyilatkoztatva azt az igazságot, hogy "vérontás nélkül nincs bûnbocsánat" (Zsid 9:22). Az áldozatok az alábbi igazságokat szemléltették:

1. Isten ítélete a bûn felett. Mivel a bûn mélyen gyökerezõ lázadás minden ellen, ami jó, tiszta és igaz, azt nem lehet büntetlenül hagyni. "A bûn zsoldja a halál" (Róm 6:23).

2. Krisztus helyettesítõ halála. "Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk…de az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté" (Ésa 53:6). "Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint" (1Kor 15:3).

3. Isten gondoskodik az engesztelõ áldozatról. Az áldozat "Krisztus Jézus… kit az Isten eleve rendelt engesztelõ áldozatul hit által, az Õ vérében" (Róm 3:24-25). "Mert azt [Krisztust], aki bûnt nem ismert, [Isten] bûnné tette értünk hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). Krisztus, a Megváltó, magára vette a bûn büntetését. Ezért "Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Õ megérdemel. Elítélték õt a mi bûneinkért, amelyekben semmi része nem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Õ igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Õ életét." ‘[…] és az Õ sebeivel gyógyulánk meg’ (Ésa 53:5)."[6]

A földi templom áldozatai ismétlõdtek. A megváltásnak ezt a szertartásokban kifejezett példázatát évrõl évre felidézték, elismételték, mint egy történetet. Ezzel ellentétben a valóság – Urunk valóságos engesztelõ halála a Kálvárián – egyszer s mindenkorra megtörtént (Zsid 9:26-28; 10:10-14).

Krisztus a kereszten az ember bûnéért a teljes árat megfizette. Ezzel eleget tett a mennyei igazságszolgáltatásnak. A törvény oldaláról nézve Isten megkegyelmezett a világnak (Róm 5:18). Az engesztelés, illetve megbékítés megtörtént a kereszten, ahogy azt az áldozatok elõre jelezték. A bûnbánó bûnös bízhat Urunknak ebben az elvégzett cselekedetében.[7]

A papi közbenjáró. Ha az áldozat kiengesztelte Istent a bûn miatt, miért volt szükség a papra?

A pap szerepe felhívta a figyelmet arra, hogy szükség van közbenjáróra a bûnös és a szent Isten között. A papi közbenjárás megmutatja, milyen súlyos dolog a bûn és az elidegenedés, amit a bûn hozott létre a bûntelen Isten és a bûnös teremtmény között. "Ahogy minden áldozat elõre jelezte Krisztus halálát, éppúgy minden pap elõre jelezte Krisztus közbenjárói szolgálatát, amelyet mint fõpap a mennyei templomban végez. ‘Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus’ (1Tim 2:5)."[8]

1. Közbenjárás és engesztelés. Az engesztelõ vér alkalmazása a pap közbenjáró szolgálata alatt az engesztelés egyik formájának volt tekinthetõ (3Móz 4:35). A magyar "engesztelés" szó két, egymástól elidegenedett személy megbékülésére utal. Ahogy Krisztus engesztelõ halála megbékéltette a világot Istennel, közbenjárása, bûntelen életének érdemei és helyettesítõ halála az Istennel való megbékélést, illetve kiengesztelõdést személyes valósággá teszi a hívõ számára.

A lévitai papság mutatja be azt a megmentõ szolgálatot, amelyet Krisztus végez halála óta. Fõpapunk, "aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle", "mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája"-ként szolgál, "amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 8:1-2).

A mennyei templom a nagy irányító központ, ahol Krisztus papi szolgálatát végzi üdvösségünk érdekében. "Õ mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik õáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Ez arra bátorít, hogy járuljunk "bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas idõben való segítségül" (Zsid 4:16).

A földi templomban a papok kétféle szolgálatot teljesítettek – a naponkénti szolgálatot a szenthelyen, vagyis az elsõ helyiségben (lásd: 4. fejezet), és az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében, vagyis a második helyiségben. Ezek a szolgálatok mutatták be Krisztus papi szolgálatát.[9]

2. A szenthelyen végzett szolgálat. A templom szenthelyén végzett papi szolgálatot a közbenjárás, megbocsátás, megbékélés és helyreállítás szolgálataként lehetne jellemezni. Mint folyamatos szolgálat, állandó lehetõséget nyújtott a bûnösnek arra, hogy Isten elé járuljon a pap közvetítésével.[10] Ez azt az igazságot jelképezte, hogy a bûnbánó bûnös Krisztus papi közbenjáró szolgálata által azonnal és állandóan Isten elé járulhat (Ef 2:18; Zsid 4:14-16; 7:25; 9:24; 10:19-22).

Amikor a bûnbánó bûnös [11] áldozati állatot vitt a templomba, kezét az ártatlan állat fejére tette, és megvallotta bûneit. Ez a cselekedet a bûnös bûnét és megbüntetését jelképesen áthelyezte az áldozatra. Ennek eredményeként bocsánatot nyert bûneire.[12] Ahogy "The Jewish Encyclopedia" mondja: "A kéz ráhelyezése az áldozat fejére szokásos szertartás, amely által a helyettesítés és a bûnök áthelyezése történik." "Minden áldozatban benne van a helyettesítés gondolata; az áldozat foglalja el a bûnös ember helyét."[13]

A bûnáldozat vérét kétféleképpen alkalmazták: a) Bevitték a szenthelyre, a belsõ függöny elé hintették, és a füstölõ oltár szarvaira kenték (3Móz 4:6-7, 17-18). b.) Ha nem vitték be a templomba, akkor a pitvarban az égõáldozati oltár szarvaira kenték (3Móz 4:25,30), és a pap megette az áldozat húsának egy részét (3Móz 6:25-26, 30). Az áldozók mindkét esetben megértették, hogy bûneik és számadási kötelezettségük átkerült a templomra és a papságra.[14]

"Ebben a szertartási eljárásban a templom magára vállalta a bûnbánó bûnösségét és felelõsségét – legalábbis arra az esetre -, amikor a bûnbánó bûnáldozatot mutatott be, és megvallotta tévedéseit. Majd Isten bocsánatának és jóváhagyásának tudatában ment el. A valóságban pedig, amikor a Szentlélek bûnbánatot ébreszt a bûnös szívében, és arra indítja, hogy fogadja el Krisztust mint Megváltóját és Urát, Krisztus magára vállalja bûneit és felelõsségét. Isten ingyen megbocsát neki. Krisztus a hívõ Kezese és Helyettese."[15]

A szenthelyen folyó szolgálat az egyénre összpontosít az elõképben és a valóságban. Krisztus papi szolgálata intézkedik a bûnös bocsánatáról és Istennel való megbékélésérõl (Zsid 7:25). "Krisztusért Isten megbocsát a bûnbánó bûnösnek, neki tulajdonítja Fiának igaz jellemét és engedelmességét, megbocsátja bûneit, és gyermekeként beírja nevét az élet könyvébe (Ef 4:32; 1Jn 1:9; 2Kor 5:21; Róm 3:24; Lk 10:20). Ha a hívõ Krisztusban marad, Urunk a Szentlélek által úgy megerõsíti, hogy lelkileg megérik, és kifejlõdnek benne az Isten jellemét tükrözõ erények és kegyelmi ajándékok (2Pt 3:18; Gal 5:22-23)."[16]

A szenthelyen folyó szolgálat a hívõ megigazulását és megszentelõdését eredményezi.

A végítélet. Az engesztelési nap eseményei Isten végsõ ítéletének három szakaszát mutatja be. Ezek: a) "a millennium elõtti ítélet" (vagyis "a vizsgálati ítélet"), amelyet "az advent elõtti ítéletnek" is neveznek; b) "a millenniumi ítélet"; c) "a végrehajtási ítélet", ami a millennium végén történik.

1. A szentek szentjében folyó szolgálat. A papi szolgálat második része elsõsorban templomközpontú, amely a templomot és Isten népét hivatott megtisztítani. A szolgálatnak ez a formája, amely a templom szentek szentjére összpontosult, és amelyet csak a fõpap végezhetett, a vallási év egyetlen napjára korlátozódott.

A templom megtisztításához két kecskére volt szükség – az Úr kecskebakjára és a bûnbakra (héberül ‘azá’zel). Az Úr kecskebakjának megáldozásával a fõpap engesztelést végzett "a szenthelyért" [azaz e fejezet szerint a szentek szentjéért], a gyülekezet sátoráért (a szenthelyért) és az oltárért (amely a pitvarban volt)" (3Móz 16:20; vö. 16:16-18).

A fõpap bevitte a szentek szentjébe az Úr kecskebakjának vérét, amely Krisztus vérét jelképezte, és Isten jelenlétében közvetlenül a kegyelem királyi székére – a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fedelére – hintette, hogy ezzel eleget tegyen Isten szent törvénye követelményeinek. Ez a tette azt a felmérhetetlen árat jelképezte, amelyet Krisztusnak kellett megfizetnie a mi bûneinkért, és azt, hogy Isten mennyire szeretné népét önmagával megbékéltetni (vö. 2Kor 5:19). Majd ezzel a vérrel megkente a füstölõ oltárt és az égõáldozati oltárt, amelyet az év minden napján meghintettek a bevallott bûnöket jelképezõ vérrel. Ezáltal a fõpap engesztelést végzett a templomért és a népért, és mindkettõt megtisztította (3Móz 16:16-20, 30-33).

Ezután a fõpap, aki Krisztust mint közbenjárót jelképezte, magára vette a bûnöket, amelyek addig beszennyezték a templomot, és áthelyezte azokat az élõ kecskebakra, Azázelre. Majd a bakot kivezették Isten népének táborából. Ez a cselekmény eltávolította a nép bûneit, amelyek elõzõleg jelképesen átkerültek a bûnbánó bûnösrõl a templomra a naponkénti bocsánatszerzõ szolgálat áldozatának vérén vagy húsán keresztül. Ezzel a templom megtisztult, és felkészült a következõ évi szolgálatra (3Móz 16:16-20, 30-33)[17]. Így minden elrendezõdött Isten és népe között.[18]

Az engesztelési nap a bûn megsemmisítésével foglalkozó ítélet folyamatát mutatja be. Az ezen a napon elvégzett engesztelés "elõre jelezte, hogy Krisztus érdemei által végül örökre megszûnik a bûn, és ezzel az egész világegyetem megbékülve Isten harmonikus uralma alá kerül."[19]

2. Azázel, a bûnbak. A héber Azázel "’bûnbak’ (menekülési bak) fordítása" a Vulgata caper emissarius, ‘elküldött bak’ (3Móz 16:8) kifejezésébõl származik.[20] Mózes 3. könyve 16. fejezetének figyelmes tanulmányozása során kiderül, hogy Azázel Sátánt jelképezi, és nem Krisztust, ahogy egyesek gondolják. Ezt a magyarázatot az alábbi érvek támasztják alá: "(1) A bûnbakot nem ölték meg áldozatként, és ezért nem lehetett a bûnbocsánat eszköze. Mert ‘vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat’ (Zsid 9:22); (2) Még mielõtt a bûnbak belépett a szertartásba, az Úr bakjának vére teljesen megtisztította a templomot (3Móz 16:20); (3) Ez a szakasz a bûnbakot olyan személyes lényként kezeli, aki ellentéte és ellensége Istennek (3Móz 16:8 szó szerint így hangzik: ‘Egyiket Jahvénak, a másikat pedig Azázelnek’). Ezért a templom példázat szerepében következetesebb az Úr bakját Krisztus jelképének, és a bûnbakot – Azázelt – Sátán jelképének tekinteni."[21]

3. Az ítélet különbözõ szakaszai. Az engesztelés napi bûnbak szertartása a Golgotán túlra, a bûnkérdés végsõ megoldására – a bûn és Sátán számûzésére mutatott. "A bûn miatti teljes felelõsség Sátánra, a bûn szerzõjére és a felbujtóra hárul vissza. Sátán és összes híve, valamint a bûn minden hatása elpusztul, és eltûnik a világegyetembõl. Az ítélet általi engesztelés tehát teljesen megbékélt és összehangolt világegyetemet hoz létre (Ef 1:10). Ez az a végsõ cél, amelyet Krisztus mennyei templomban végzett szolgálatának második és utolsó szakasza valósít meg."[22] Ez az ítélet végleg igazolja Istent a világegyetem elõtt.[23] Az engesztelés napja a végsõ ítélet három szakaszát ábrázolta:

a. A bûnök eltávolítása a templomból összefügg az ítélet elsõ vagy preadventi szakaszával. Ez "az Élet Könyvében feljegyzett nevekre irányul, mint ahogy az engesztelési nap arra irányult, hogy a bûnbánó bûnösök bevallott bûneitõl a templom megtisztuljon. Az álhívõk kirostálódnak; az igazi hívõk hite és Krisztussal való egysége ismét nyilvánvalóvá lesz a hûséges világegyetem elõtt, és a bûneik kitöröltetnek."[24]

b. A bûnbak pusztába való ûzése azt jelképezi, hogy Sátán ezer esztendeig az elhagyott földön lesz. Ez az ezer év a második adventkor kezdõdik, és egybeesik a végsõ ítélet második szakaszával, amely a mennyben lesz (Jel 20:4; 1Kor 6:1-3). Ez a millenniumi ítélet a gonoszok feletti ítélet áttekintését tartalmazza, a megváltottaknak pedig áldást jelent, mert megláthatják, Isten hogyan kezeli a bûnt és a kárhozatra ítélt bûnösöket. Ez választ ad minden olyan kérdésre, amelyet a megváltottak feltehetnek Isten kegyelmérõl és igazságos voltáról (lásd: 26. fejezet!).

c. A tiszta tábor az ítélet harmadik, azaz végrehajtási szakaszának következményeit jelképezi: tûz pusztítja el a gonoszokat, és megtisztítja a földet (Jel 20: 11-15; Mt 25:31-46; 2Pt 3:7-13; lásd 26. fejezet!).

A mennyei templom a próféciában

A fenti fejtegetésben az elõkép-valóság szempontjából vizsgáltuk a templomot. Most megnézzük ezt a próféciában.

A mennyei templom felkenetése. Dániel 9. fej. 70 hetes próféciája Krisztus mennyei templomban végzett papi szolgálata megkezdését jelöli meg. A 490 év egyik utolsó eseménye a "szentek szentének" felkenetése (Dán 9:24; lásd a 4. fejezetet!) A "szentek szente" kifejezés a héber "qádós qodásim" szó szerinti fordítása.

Ahogy a földi templomot beiktatásakor szent olajjal szentelték fel szolgálatára, a mennyei templomot is felavatásakor fel kellett szentelni Krisztus közbenjárói szolgálatára. Mennybemenetelével, amely nem sokkal halála után megtörtént (Dán 9:27)[25], Krisztus megkezdte szolgálatát mint fõpapunk és közbenjárónk.

A mennyei templom megtisztítása. A mennyei templom megtisztításáról a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: "És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bûnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgok ábrázolatai effélékkel tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok ezeknél különb áldozatokkal" – Krisztus drága vérével (Zsid 9:22-23).

Különbözõ írásmagyarázók az alábbiak szerint értelmezték ezt a bibliai tanítást. Henry Alford megjegyezte, hogy "magának a mennynek is meg kellett tisztulnia, és meg is tisztult Krisztus engesztelõ vére által."[26] B. F. Westcott megjegyezte: "Elmondható, hogy még ‘mennyei dolgok’ is, amennyiben megvalósítják az ember eljövendõ életének feltételeit, a bûnbeesés által vállaltak valamit, ami megtisztítást igényelt." Krisztus vére volt az – mondta – ami rendelkezésre állt "a földi templom mennyei elõképének megtisztítására."[27]

Ahogy Isten népe hit által a bûneit a bûnáldozatra helyezte, és azok jelképesen átkerültek a földi templomra, az Újszövetség idejében a bûnbánó bûnös bevallott bûnei hit által ugyanúgy áthelyezõdnek Krisztusra.[28]

És ahogy a jelképes engesztelési napon a földi templom megtisztítása eltávolította az ott felhalmozódott bûnöket, a mennyei templomot a mennyei könyvekben feljegyzett bûnök végleges eltávolítása tisztítja meg. A feljegyzéseket azonban végleges kitörlésük elõtt megvizsgálják és megállapítják, ki jogosult arra, hogy bûnbánata és Krisztusba vetett hite által belépjen Isten örök országába. A mennyei templom megtisztítása ezért vizsgálatot, illetve ítéletet is foglal magában,[29] ami teljesen tükrözi az engesztelési nap ítéletnapi jellegét.[30] Az ítéletnek, amely jóváhagyja annak eldöntését, ki üdvözül és ki kárhozik el, a második advent elõtt kell megtörténnie, mert Krisztus jutalmával tér vissza, hogy megfizessen "mindenkinek, amint az õ cselekedete lesz" (Jel 22:12). Akkor Sátán vádjai is választ kapnak (vö. Jel 12:10).

Mindazok, akik õszintén megbánták bûneiket, és hit által igénylik Krisztus engesztelõ vérét, bocsánatot nyernek. Amikor ebben az ítéletben nevükre sor kerül, és nyilvánvaló lesz, hogy felöltöztek Krisztus igazságának palástjába, Isten eltörli bûneiket, és ezeket a hívõket méltónak tartja az örök életre (Lk 20:35). "Aki gyõz – mondta Jézus -, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvébõl, és vallást teszek annak nevérõl az én Atyám elõtt és az õ angyalai elõtt" (Jel 3:5).

Dániel próféta kinyilatkoztatja a vizsgálati ítélet jellegét. Míg a földön a kis szarv által jelképezett hitehagyó hatalom végzi Isten és népe elleni istenkáromló és üldözõ munkáját (Dán 7:8, 20-21, 25), királyi székek kerülnek helyükre, és Isten felügyel a végsõ ítéletben. Ez az ítélet a mennyei templom tróntermében mennyei tanúk jelenlétében történik. Amikor a törvényszék helyet foglal, megnyitják a könyveket, jelezve, hogy a vizsgálati eljárás elkezdõdött (Dán 7:9-10). Csak eme ítélet után pusztítja el Isten a hitehagyó hatalmat (Dán 7:11).[31]

Az ítélet ideje. Mind Krisztus, mind az Atya részt vesz a vizsgálati ítéletben. Krisztus, mielõtt "az égnek felhõiben", visszatér a földre, mint "Emberfia" megy "az Öregkorúhoz", Istenhez, az Atyához, és eléje áll (Dán 7:13). Mennybemenetele óta Krisztus fõpapként, közbenjáróként szolgál Isten elõtt (Zsid 7:25). De ekkor azért megy az Atyához, hogy átvegye az országot (Dán 7:14).

1. Krisztus papi szolgálatának elhomályosítása. Dániel 8. fejezete beszél a jó és rossz közötti küzdelemrõl és Isten végsõ gyõzelmérõl. Ez a fejezet kinyilatkoztatja, hogy Krisztus fõpapi szolgálatának megkezdése és a mennyei templom megtisztítása között egy földi hatalom elhomályosítja Krisztus szolgálatát.

Ebben a látomásban a kos jelképezte a médó-perzsa birodalmat (Dán 8:3), a két szarv pedig, amelyek közül a magasabb növekedett késõbb, világosan ábrázolta a birodalom két szakaszát. A perzsa rész emelkedett fel késõbb. Amint Dániel megjövendölte, ez a keleti birodalom kiterjesztette hatalmát "napnyugot, észak és dél felé", és "naggyá" lett (Dán 8:4).

A nyugatról jövõ kecskebak Görögországot jelképezte, a nagy szarv pedig Nagy Sándort (Dán 8:21). Sándor, aki "napnyugot felõl" jött, szélsebesen legyõzte Perzsiát. Majd halála után néhány évvel birodalma "négy országra oszlott" (Dán 8:8, 22) – Kasszandrosz, Lizimachos, Szeleukosz és Ptolemaiosz országára.

"Ezek országai után" (Dán 8:23), más szavakkal: a felosztott görög birodalom vége felé "egy kis szarv" támad (Dán 8:9). Egyesek Antiochus Epiphanes szír királyt tartják a prófécia e része teljesedésének, aki Kr. e. a II. században egy rövid ideig uralkodott Palesztina felett. Mások, a reformátorok közül is sokan, ezt a kis szarvat Rómával azonosították, mind pogány, mind keresztény szakaszában. Az utóbbi magyarázat pontosan beleillik a Dániel által adott meghatározásba, míg az elõbbi nem.[32] Figyeljük meg az alábbiakat:

a. A kis szarv hatalma a görög birodalom bukásától "az utolsó idõig" terjed (Dán 8:17). Csak Róma – a pogány és a pápai – felel meg ennek az idõ meghatározásnak.

b. Dániel 2., 7. és 8. fej. próféciái párhuzamosak egymással (lásd: a prófétikus párhuzamot ábrázoló táblázatot e könyv 365. oldalán!). A Dániel 2. fej. szerinti szobor négy féme és a Dániel 7. fejezetben ábrázolt négy fenevad ugyanazokat a birodalmakat képviseli: Babilont, Médó-Perzsiát, Görögországot és Rómát. A két vas és cserép lábfej és a negyedik fenevad tíz szarva a darabokra hullott Rómát ábrázolja; ezek a felosztott államok fennmaradnak a második adventig. Figyeljük meg, hogy mind a két prófécia Rómát tartja Görögország utódjának és a második advent és a végítélet elõtti utolsó birodalomnak. Dániel 8. fej. kis szarva beleillik ugyanebbe a meghatározásba; ez követi Görögországot, és természetfölötti módon romba dõl, vagyis "kéz érintése nélkül rontatik meg" (Dán 8:25; vö. Dán 2:34).[33]

c. Médó-Perzsiát Dániel "nagy"-nak nevezi, Görögországot "igen nagy"-nak, (Dán 8:4,8-9), a kis szarvra pedig azt mondja "nagyon megnöve". Róma, az egyik legnagyobb világhatalom megfelel ennek a meghatározásnak.

d. Csak Róma terjesztette ki birodalmát délre (Egyiptom), keletre (Macedónia és Kis-Ázsia) és "a kívánatos föld felé" (Palesztina), pontosan úgy, ahogy a prófécia megjövendölte (Dán 8:9).

e. Róma kelt fel a "seregnek fejedelme", a "fejedelmek fejedelme" ellen (Dán 8:11,25), aki nem más, mint Jézus Krisztus. "Ellene és népe ellen, valamint temploma ellen a római hatalom végtelenül megdöbbentõ harcot vívott. Ez a jellemzés Rómának mind pogány, mind pápai szakaszára vonatkozik. Míg a pogány Róma ellenállt Krisztusnak, és valósággal lerombolta a jeruzsálemi templomot, a pápai Róma ténylegesen elhomályosította Krisztusnak a bûnösökért a mennyei templomban folyó papi, közbenjárói szolgálatát (Zsid 8:1-2) azzal, hogy azt olyan papsággal helyettesíti, amely emberek közbenjárása által akar bûnbocsánatot kínálni."[34] (Lásd: a 12. fejezetet!) Ez a hitehagyó hatalom valóban "földre veti az igazságot, és cselekszik, és jó szerencséje van" (Dán 8:12).

2. A helyreállítás, megtisztítás és ítélet ideje. Isten nem engedi, hogy a Krisztus fõpapi szolgálatára vonatkozó igazság elhomályosítása a végtelenségig tartson. Hûséges, istenfélõ emberek útján megelevenítette ügyét. A reformáció részlegesen újra felfedezte Krisztus közbenjárói szerepét, és ezzel nagy ébredést hozott a keresztény világba. De még több igazság várt feltárásra Krisztus mennyei szolgálatáról.

Dániel látomása jelezte, hogy Krisztus szerepe – mint fõpapé – különösen kiemelkedõ lesz "az utolsó idõ" közeledtével (Dán 8:17), "mikor elkezdi különleges munkáját – a megtisztítást és ítéletet – állandó közbenjárói szolgálatán kívül (Zsid 7:25).[35] A látomás meghatározta, mikor kezdi el Krisztus ezt a valóságos engesztelés napi szolgálatot – a vizsgálati ítélet munkáját (Dán 7) – és a templom megtisztítását: "Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága" (Dán 8:14).[36] (Kétezerháromszáz estig, reggelig, aztán tiszta lesz a szentély" – új kat. ford.) Mivel a látomás az utolsó idõre utal, a szentély, amelyrõl beszél, nem lehet a földi templom, mert az Kr. u. 70-ben elpusztult. Ezért a prófécia minden bizonnyal az Újszövetség templomára, a mennyei templomra vonatkozik, arra a helyre, ahol Krisztus üdvösségünk érdekében végzi szolgálatát.

Mit jelent a 2300 nap vagy "2300 este és reggel" az eredeti héberben?[37] Mózes l. könyve szerint egy "este és reggel" az egy nap. Ahogy e könyv 4. és 12. fejezetében láttuk, a jelképes próféciában az idõ szintén jelképes: egy prófétai nap egy évet jelent. Tehát ahogy a századok során sok keresztény hitte, a Dániel 8. fejezet 2300 napja 2300 valóságos évet jelent.[38]

a. Dániel 9. fejezethez Dániel 8. fejezet a kulcs. Isten megbízta Gábrielt, hogy "értesd meg" Dániellel "a látást" (Dán 8:16). De a látomás hatása olyan megrázó volt, hogy Dániel beteg lett, és Gábrielnek abba kellett hagynia a magyarázatot. A fejezet végén Dániel megjegyezte: "Álmélkodám ezen a látáson, és senki sem értette" (Dán 8:27).

E félbeszakítás miatt Gábrielnek el kellett halasztania az idõszakra vonatkozó magyarázatot – a látomás egyetlen olyan részletét, amelyet még nem magyarázott meg. Dániel 9. fej. leírja: Gábriel visszatért, hogy befejezze megbízatását. Dániel 8. és 9. fej. tehát összetartozik. Az utóbbi a 2300 nap titkának kulcsa.[39] Amikor Gábriel megjelent, ezt mondta Dánielnek: "Eljöttem, hogy megjelentsem… vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást" (Dán 9:23). Itt visszautal a 2300 napról szóló látomásra. Az a tény, hogy Dániel 8. fej. látomásának idõelemét akarja megmagyarázni, világossá teszi, miért vezeti be magyarázatát a 70 hetes próféciával.

A 70 hét, vagyis 490 év a zsidóknak és Jeruzsálemnek "szabatott" (Dán 9:24). Az alapul szolgáló héber szó chátak. Bár ezt az igét csak egyszer használja a Szentírás, jelentése egyéb héber forrásokból [40] megérthetõ. A Gesenius által összeállított jól ismert héber-angol szótár szerint ez azt jelenti, hogy "levágni" vagy "szétosztani".[41]

Ezzel a háttérrel Gábriel magyarázata nagyon világos. Elmondja Dánielnek, hogy a 490 évet el kell venni a hosszabb idõszakból, a 2300 évbõl. A 490 év kiinduló pontjául Gábriel "a Jeruzsálem újraépíttetése felõl való szózat keletkezését" jelöli meg (Dán 9:25), ami Kr. e. 457-ben, Artaxerxes uralkodásának hetedik évében történt (lásd a 4. fejezetet!).[42]

A 490 év Kr. u. 34-ben ért véget. Ha a 2300 évbõl elveszünk 490 évet, marad 1810 évünk. Mivel a 2300 év 1810 évvel haladja meg a Kr. u. 34. évet, eljutunk 1844-hez.[43]

b. Krisztus szolgálatának teljesebb megértése. A XIX. század elején sok keresztény – köztük baptisák, angol kálvinisták, metodisták, luteránusok, anglikánok, episzkopálisok, kongregacionalisták és mások – behatóan tanulmányozták Dániel 8. fej. próféciáját.[44] Ezek a bibliakutatók úgy tartották, hogy nagyon fontos események fognak a 2300 év végén történni. Annak megfelelõen, ahogy õk értelmezték a kis szarv hatalmát és a szentélyt, arra számítottak, hogy ez a prófétikus idõszak az egyház megtisztításával, Palesztina és Jeruzsálem felszabadításával, a zsidók hazatérésével, a török vagy mohamedán hatalom bukásával, a pápaság megsemmisülésével, az igazi istentisztelet helyreállításával, a földi millennium megkezdésével, az ítélet napjával, a föld tûz általi megtisztulásával, illetve a második adventtel fog véget érni.[45]

E jövendölések egyike sem valósult meg, és csalódtak azok, akik ebben hittek. Csalódásuk súlyossága arányban állt a megjövendölt esemény jellegével. Nyilvánvaló, hogy azoknak a csalódása, akik Krisztus visszajövetelét várták 1844-ben, súlyosabb volt, mint azoké, akik a zsidók Palesztinába való visszatérésére számítottak.[46]

Csalódásuk következtében sokan felhagytak a prófécia tanulmányozásával, vagy elvetették a prófécia magyarázatának történelmi módját, ami ezekhez a következtetésekhez vezetett.[47] Egyesek azonban – sok imával és nagy alapossággal – tovább tanulmányozták ezt a próféciát és a szentély tanát. Továbbra is hitték, hogy Krisztus a mennyei templomban szolgál értük. E szolgálattal kapcsolatos sok új meglátás volt erõfeszítéseik jutalma. Felismerték, hogy az õsegyház és a reformáció történelmi prófétikus hite még mindig érvényben van. Prófétikus idõszámításuk valóban helyes volt. A 2300 év 1844-ben ért véget. Abban tévedtek – mint minden korabeli magyarázó -, hogy nem értették, milyen eseménynek kell történnie e prófétikus idõszak végén. A Krisztus szentélyszolgálatáról kapott új világosság csalódásukat reménnyé és örömmé változtatta.[48]

Amikor a templomról szóló bibliai tanításokat tanulmányozták, rájöttek arra, hogy Krisztus l844-ben az Öregkorúhoz ment, és fõpapi szolgálatának utolsó szakaszát kezdte el a mennyei templomban. Ez a szolgálat a szentély engesztelés napi megtisztításával elõképezett valóságos megtisztítás volt, amit Dániel 7. fej. az advent elõtti vizsgálati ítéletként ábrázol.

Ez az új meglátás Krisztus mennyei szolgálatáról "nem elfordulás a történelmi keresztény hittõl. Inkább ennek a hitnek logikus és elmaradhatatlan beteljesülése; csak utolsó napi megjelenése és teljesedése annak, amire a prófécia helyezi a hangsúlyt, amikor az örökkévaló evangéliumot jellemzi… a világhoz szóló bizonyságtevésének záró szakaszában."[49]

A nagy küzdelem jelentõsége a nagy küzdelemben

Dániel 7. és 8. fej. próféciái felfedik az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem szélesebb területeit és végsõ kimenetelét.

Isten jellemének igazolása. A kis szarv cselekedetein keresztül Sátán megkísérelte megkérdõjelezni Isten tekintélyét. E hatalom tettei meggyalázták és megtaposták a mennyei templomot, Isten kormányzatának központját. Dániel látomása felhívja a figyelmet a preadvent ítéletre, amelyben Isten kimondja a kárhoztató ítéletet a kis szarvra, és ezzel magára Sátánra. A Golgota fényénél minden sátáni kihívást megcáfol. Mindenki megérti és egyetért azzal, hogy Istennek igaza van; hogy nem felelõs a bûn problémájáért. Jelleme támadhatatlan, és szeretõ kormányzata megszilárdul.

Isten népének igazolása. Míg az ítélet elmarasztalja a hitehagyó kis szarvat, "igazságot… szolgáltat" "a Felséges szentjeinek" (Dán 7:22 – új prot. ford.). Ez az ítélet nemcsak Istent igazolja a világegyetem elõtt, hanem Isten népét is. Bár a századok során a szenteket megvetették és üldözték Krisztusba vetett hitükért, ez az ítélet helyre teszi a dolgokat. Isten népe életében megvalósul Krisztus ígérete: "Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek elõtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám elõtt" (Mt 10:32; vö. Lk 12:8-9; Jel 3:5).

Ítélet és üdvösség. Veszélyezteti-e a vizsgálati ítélet azok üdvösségét, akik hisznek Jézus Krisztusban? Egyáltalán nem. Az õszinte hívõk egységben élnek Krisztussal, és bíznak benne mint közbenjáróban (Róm 8:34). Bizonyosságuk ebben az ígéretben rejlik: "Van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).

Miért van akkor az elõ-advent vizsgálati ítélet? Ez az ítélet nem az Istenség érdekében van, hanem elsõsorban a világegyetem érdekeit szolgálja. Válaszol Sátán vádjaira, és arról biztosítja az el nem bukott teremtményeket, hogy Isten csak azokat engedi be országába, akik igazán megtértek. Tehát Isten megnyitja a könyveket, hogy pártatlanul vizsgálhassa meg a feljegyzéseket (Dán 7:9-10).

Minden ember három osztály egyikébe tartozik: (1) a gonoszok, akik elvetik Isten tekintélyét; (2) az õszinte hívõk, akik hit által bízva Krisztus érdemeiben engedelmeskednek Isten törvényének, és (3) akik õszinte hívõknek tûnnek, de nem azok.

Az el nem bukott lények könnyen felismerik az elsõ csoportot. De ki az igazi hívõ, és ki nem? Mindkét csoport be van írva az élet könyvébe, amely mindazok nevét tartalmazza, akik Isten szolgálatába léptek (Lk 10:20; Fil 4:3; Dán 12:1; Jel 21:27). A gyülekezetben vannak igaz hívõk és álhívõk, van búza és konkoly (Mt 13:28-30).

Isten el nem bukott teremtményei nem mindentudók; nem tudnak olvasni a szívben. "Ezért szükség van ítéletre – Krisztus második eljövetele elõtt -, hogy elkülönítse az igazat a hamistól, és megmutassa a figyelõ világegyetemnek, hogy Isten igazságosan cselekszik, amikor üdvözíti az õszinte hívõt. Ez Isten és a világegyetem ügye, és nem Isten és õszinte gyermekei közötti ügy. Ezért kell a feljegyzések könyvét felnyitni, és megmutatni, kik azok, akik hívõknek vallották magukat, és kik azok, akiknek a neve bekerült az élet könyvébe."[50]

Krisztus ezt az ítéletet azoknak a menyegzõi vendégeknek a példázatával ábrázolta, akik elfogadták a nagylelkû evangéliumi meghívást. Mivel nem mindenki valódi tanítvány, aki úgy dönt, hogy keresztény lesz, a király megvizsgálja a vendégeket, hogy lássa, kinek van menyegzõi ruhája. Ez a ruha ábrázolja "Krisztus hû követõinek tiszta, folt néküli jellemét". "Az egyház ’tiszta és ragyogó fehér gyolcsba’ öltözik, amelyen nincs ‘szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle’ (Jel 19:8; Ef 5:27). A fehér gyolcs – mondja a Szentírás – ‘a szenteknek igazságos cselekedetei’ (Jel 19:8), azaz Krisztus igazsága, hibátlan jelleme, amelyben hit által mindenki részesül, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójaként."[51] Amikor a király megvizsgálja a vendégeket, csak azokat tartja õszinte hívõknek, akik felöltötték Krisztus igazságának palástját, amelyet oly nagylelkûen felkínált az evangéliumi meghívásban. Az engedetleneket pedig, akiken nincs Krisztus igazságának palástja, bár Isten gyermekeinek vallják magukat, kitörli az élet könyvébõl (lásd: 2Móz 32:33!).

Az olyan vizsgálati ítélet fogalma, amely megvizsgál mindenkit, aki Krisztusban hívõnek vallja magát, nem mond ellent a kegyelembõl hit által való üdvösség bibliai tanításának. Pál tudta, hogy egy napon ítélet elé áll. Ezért kifejezte azt a vágyát, hogy "találtassam õbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvénybõl, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentõl való igazságom a hit alapján" (Fil 3:9). Mindazoknak biztosítva van az üdvösségük, akik egyesültek Krisztussal. Az utolsó ítélet advent elõtti szakasza hitelesíti az el nem bukott világegyetem elõtt azok üdvösségét, akik üdvözítõ közösségben vannak Krisztussal.

De Krisztus nem üdvözítheti azokat, akik csak kereszténynek vallják magukat, azon az alapon, hogy sok jót cselekedtek (lásd: Mt 7:21-23!). A mennyei feljegyzés tehát nemcsak az igaznak a hamistól való elkülönítés eszköze, hanem bizonyságot is tesz az angyalok elõtt arról, hogy ki az igaz hívõ, az üdvösség várományosa.

A szentély tana nem hogy nem fosztja meg a hívõt Krisztus iránti bizalmától, hanem inkább táplálja azt. A szentély tana szemlélteti és megvilágítja a megváltás tervét. A bûnbánó hívõ ember örömmel hisz abban, hogy Krisztus meghalt helyette, ahogy azt az áldozatok jelképezték. Hite által felfelé tekint, hogy megértse, milyen kapcsolatban van a szentély tana az élõ Krisztussal, papi szószólójával, aki a szent Isten közelében van."[52]

A készenlét ideje. Isten azt akarja, hogy mielõtt Krisztus visszajön, üdvösségünkért végzett befejezõ szolgálatának örömhíre eljusson az egész világra. Üzenetének központja az örökkévaló evangélium, amelyet a sürgõsség tudatával kell hirdetni, mert "eljött az õ [Isten] ítéletének órája" (Jel 14:7). Ez a felszólítás figyelmezteti a világot arra, hogy Isten most ítélkezik.

Mi most az igazi nagy engesztelési nap idején élünk. Ahogy a zsidóknak azon a napon meg kellett sanyargatni lelküket (3Móz 23:27), Isten felszólítja egész népét, hogy tartson bûnbánatot. Mindazoknak, akik szeretnék, ha nevük bent maradna az élet könyvében, rendezniük kell dolgaikat Istennel és embertársaikkal Isten ítéletének ideje alatt (Jel 14:7).

Krisztus fõpapi szolgálata befejezéséhez közeledik. Az ember kegyelmi idejének [53] évei gyorsan elszállnak. Senki sem tudja, mikor fogja Isten kihirdetni: "Elvégeztetett." "Figyeljetek – mondta Krisztus -, vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jõ el az az idõ" (Mk 13:33).

Jóllehet a valóságos engesztelési nap félelmetes idejében élünk, nem kell félnünk. Jézus Krisztus áldozatként és papként is szolgál értünk a mennyei templomban. "Mivel tehát olyan kiváló fõpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Fõpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûntõl azonban ment maradt" (Zsid 4:14-16 – új kat. ford.).