Krisztus második eljövetele az egyház áldott reménysége, az evangélium csodálatos csúcspontja. A Megváltó valóságosan, személyesen, az egész világon láthatóan fog eljönni. Amikor visszatér, feltámasztja a halott igazakat, és az élõ igazakkal együtt megdicsõíti és a mennybe viszi õket. A hitetlenek pedig meghalnak. Az összes prófécia majdnem teljes mértékben megvalósult. Ez a tény és a világ jelenlegi állapota azt mutatja, hogy Krisztus eljövetele küszöbön van. Isten nem nyilatkoztatta ki ennek az eseménynek az idejét, de arra figyelmeztet, hogy legyünk mindig készen. (Hitelvek – 24)

Miután az ebédért imádkoztak, ezt kérdezte a kis Péter: "Anyu, oly sokszor imádkoztuk már: ‘Jöjj el Jézus, légy vendégünk!’ Mikor jön el végre Jézus?"

Ez a kisgyerek aligha tudta, hogy az õ kis szívének kívánsága a korok vágya is. A Biblia utolsó szavai közeli visszatérést ígérnek: "Bizony hamar eljövök." És János, a Jelenések írója, Jézus hûséges társa hozzáteszi: "Bizony jövel Uram Jézus!" (Jel 22:20).

Meglátni Jézust! Örökre együtt lenni vele, aki jobban szeret bennünket, mint ahogy el tudjuk képzelni! Minden földi szenvedés végéhez ér! A most még sírban nyugvó, de akkor feltámasztott szeretteinkkel együtt leszünk az örökkévalóságon át. Nem csoda, ha Krisztus barátai Uruk mennybemenetele óta sóvárogva várják ezt a napot.

Egy napon Õ eljön, bár jövetele még szentjeinek is nagy meglepetés lesz – mert a hosszú várakozásban mindnyájan elszunnyadnak és elalszanak (Mt 25:5). "Éjfélkor", a föld legsötétebb órájában, Isten megmutatja hatalmát, hogy megszabadítsa népét. A Szentírás így írja le ezt az eseményt: "Nagy szózat" jön ki "a mennyei templomból a királyi széktõl, amely ezt mondja vala: Meglett!" Ez a hang megrázza a földet; olyan nagy földrengést okoz, "amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak" (Jel 16:17-18). A hegyek rázkódnak, sziklák szóródnak szét mindenfelé, és az egész föld az óceán hullámaihoz hasonlóan felemelkedik. Felszíne széttöredezik, "és a pogányok városai elesének… És minden sziget elmúlék, és hegyek nem találtatának többé (19-20. vers). "Az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyébõl elmozdíttaték" (Jel 6:14).

A fizikai világra kiterjedõ zûrzavar ellenére Isten népe felbátorodik, amikor meglátja "az ember Fiának jelét" (Mt 24:30). Amint alászáll az ég felhõin, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Most nem fájdalmak férfiaként jön, hanem gyõztesként, hogy magához vegye övéit. A töviskorona helyett a dicsõség koronáját viseli, és "ruháján és tomporán oda vala írva az õ neve: KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA ÉS URAKNAK URA" (Jel 19:12, 16).

Eljövetele rémületet okoz azoknak, akik nem fogadták el Jézust Megváltójuknak és Uruknak, és elutasították törvénye követelményeit. Kegyelmének elutasítóit most vétkességükre ébreszti rá az a hang, amely korábban oly türelmesen kérlelte õket: "Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg?" (Ez 33:11). "És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad, elrejték magokat a barlangokba és a hegyeknek kõszikláiba; és mondának a hegyeknek és a kõszikláknak: Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elõl, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától: mert eljött az õ haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?" (Jel 6:15-17)

De, akik régen várták õt, azoknak öröme nagyobb lesz a gonoszok kétségbeesésénél. A Megváltó eljövetele Isten népének történelmét legdicsõbb csúcspontjához viszi. Ez szabadulásuk pillanata. Örömteli imádattal kiáltanak: "Ímé Istenünk, akit mi vártunk és aki megtart minket; ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!" (Ésa 25:9).

Jézus, ahogy közeledik, elõhívja alvó szentjeit a sírból, és megbízza angyalait, hogy gyûjtsék "egybe választottait a négy szelek felõl, a föld egyik végétõl a másik végéig" (Mt 24:31). Az igazak az egész világon meghallják hangját, és kilépnek sírjukból. Ó, mily boldog pillanat!

Ekkor az élõ igazak elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban" (1Kor 15:52). Megdicsõülten és halhatatlanul a feltámadt szentekkel együtt elragadtatnak az Úr elébe a levegõbe, hogy örökre vele legyenek (1Thess 4:16-17).

Krisztus visszajövetelének bizonyossága

Az apostolok és az elsõ keresztények Krisztus visszatérését "boldog reménységnek" tekintették (Tit 2:13; vö. Zsid 9:28). Reménykedtek abban, hogy a Szentírás minden próféciája és ígérete teljesül a második adventkor (lásd: 2Pt 3:13; vö. Ésa 65:17), mert ez a keresztény vándorút végsõ célja. Mindenki, aki szereti Krisztust, nagyon várja azt a napot, amikor szemtõl szemben láthatja, és együtt lehet vele, az Atyával, a Szentlélekkel és az angyalokkal.

A Szentírás bizonyságtevése: A második advent bizonyossága a Szentírás szavahihetõségében gyökerezik. Közvetlenül halála elõtt Jézus azt mondta tanítványainak, visszamegy Atyjához, hogy helyet készítsen nekik. De megígérte: "Ismét eljövök" (Jn 14:3).

Mint ahogy Krisztus elsõ eljövetelét a próféták megjövendölték, a második eljövetelérõl szóló jövendölések is megtalálhatók az egész Szentírásban. Isten már az özönvíz elõtt kijelentette Énoknak, hogy Krisztus dicsõ eljövetele lesz az, ami véget vet a bûnnek. Énok megjövendölte: "Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövetett, és minden káromló szóért, amit az istentelen bûnösök a szájukon csak kiejtettek" (Júd 14-15 – új kat. ford.).

Krisztus elõtt ezer évvel a zsoltáríró beszélt arról, hogy az Úr eljön és összegyûjti népét: "Eljön a mi Istenünk és nem hallgat; emésztõ tûz van elõtte, s körülte erõs forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét: Gyûjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erõsítik szövetségemet!" (Zsolt 50:3-5)

Krisztus tanítványai örvendeztek Uruk visszajövetele ígéretének hallatán. Az a bizonyosság, amit ez az ígéret adott, mindig megújította bátorságukat és kitartásukat, bármilyen nehézséggel is találkoztak. Mesterük visszajön, hogy elvigye õket Atyja házába!

Az elsõ advent biztosítékot ad. A második advent szorosan összefügg Krisztus elsõ adventjével. Ha Krisztus nem jött volna el elõször és nem aratott volna döntõ gyõzelmet a bûn és Sátán felett (Kol 2:15), nem volna okunk hinni, hogy ismét eljön, véget vet e világon Sátán uralmának, és helyreállítja világunkat eredeti tökéletességében. De mivel bizonyítékunk van arra, hogy Õ megjelent, "hogy áldozatával eltörölje a bûnt", okkal hihetjük, hogy "másodszor bûn nélkül jelen meg azoknak, akik õt várják üdvösségükre" (Zsid 9:26, 28).

Krisztus mennyei szolgálata. A Jánosnak adott krisztusi kinyilatkoztatása világossá teszi, hogy a mennyei templom központi helyet foglal el a megváltás tervében (Jel 1:12-13; 3:12; 4:1-5; 5:8; 7:15; 8:3; 11:1, 19; 14:15, 17; 15:5, 6, 8; 16:1, 17). Azok a próféciák, amelyek jelzik, hogy Jézus elkezdte a bûnösök érdekében való végsõ szolgálatát, növelik annak bizonyosságát, hogy Õ nemsokára eljön, és népét hazaviszi (lásd: 23. fejezet). Az a biztos tudat, hogy Krisztus befejezi a kereszten véghezvitt megváltás munkáját, nagy bátorítást jelent a visszatérését sóvárogva váró keresztényeknek.

Krisztus visszajövetelének módja

Krisztus beszélt azokról a jelekrõl, amelyek mutatják, hogy jövetele közel van, de arra is volt gondja, hogy népét ne csapják be hazug állítások. Figyelmeztetett, hogy a második advent elõtt, "hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is." Így szólt: "Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek" (Mt 24:24,23). Az elõre való figyelmeztetés elõsegíti a védekezést. Számos szentírási szakasz részletezi Krisztus visszatérésének módját, hogy a hívõk különbséget tudjanak tenni a valódi esemény és a hamis visszajövetel között.

Valóságos és személyes visszatérés. Amikor Jézus a felhõn a mennybe emelkedett, két angyal szólította meg a tanítványokat, akik még mindig mereven néztek távozó Uruk után: "Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tõletek a mennybe, akképpen jõ el, amiképpen láttátok õt felmenni a mennybe" (ApCsel 1:11).

Más szavakkal azt mondták, hogy ugyanaz a Jézus, aki most itt hagyta õket, – egy személyes, test és vér lény, nem pedig valamilyen lélekszerû lény (Lk 24: 36-43) – fog a földre visszatérni. Második adventje éppolyan valóságos és személyes lesz, mint eltávozása.

Látható visszatérés. Krisztus eljövetele nem láthatatlan lelki élmény lesz, hanem valóságos találkozás egy látható személlyel. Hogy ne legyen ok semmiféle kételyre visszatérésének látható volta körül, Jézus úgy óvta tanítványait a titokban való második eljövetelének téveszméjétõl, hogy visszatérését a villámlás fényességéhez hasonlította (Mt 24:27).

A Szentírás világosan kijelenti, hogy az igazak és gonoszok egyidejûleg fogják Jézus visszajövetelét látni. János ezt írta: "Ímé eljõ a felhõkkel; és minden szem meglátja õt" (Jel 1:7). Jézus azt is megmondta, mi lesz a gonoszok visszahatása: "Sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljõni az ég felhõiben nagy hatalommal és dicsõséggel" (Mt 24:30).

Hallható visszatérés. Azt a képet, amely szerint Krisztus visszatérését mindenki látni fogja, a Biblia azzal is kiegészíti, hogy jövetele éppúgy hallható lesz, mint látható: "Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égbõl" (1Thessz 4:16). "Nagy trombitaszó" (Mt 24:31) kíséri népe összegyûjtését. Nincs itt szó titokban történõ eseményrõl.

Dicsõséges visszatérés. Amikor Krisztus visszatér, gyõztesként jön, hatalommal és "az õ Atyjának dicsõségében, az õ angyalaival" (Mt 16:27). János, a Jelenések írója nagyon látványos képben festi meg Krisztus visszatérésének dicsõségét. Ábrázolásában Krisztus fehér lovon, a menny megszámlálhatatlan seregei élén lovagol. Nyilvánvaló a megdicsõült Krisztus természetfölötti ragyogása (Jel 19:11-16).

Hirtelen, váratlan visszatérés. A keresztény hívõk, akik sóvárogva várják Krisztus visszatérését, tudni fogják, amikor közeledik (1Thessz 5:4-6). De a világ lakosainak általában, ahogy Pál írta: "az Úrnak napja úgy jõ el, mint a tolvaj éjjel. Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jõ rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképpen meg nem menekednek" (1Thessz 5:2-3; vö. Mt 24:43).

Egyesek szerint Pál hasonlata, amely szerint Krisztus úgy jön el, mint a tolvaj, azt jelzi, hogy Krisztus titokban, láthatatlanul jön el. Ez a nézet azonban ellentmond annak a bibliai képnek, hogy Krisztus dicsõséggel és ragyogással tér vissza mindenki szeme láttára (Jel 1:7). Pál szavainak a lényege nem az, hogy Krisztus titokban jön el, hanem az, hogy a világi gondolkozású embernek olyan váratlan lesz ez, mint a tolvaj jövetele.

Krisztus ugyanerre céloz, amikor jövetelét az özönvíz elõtti világ víz általi, váratlan pusztulásához hasonlítja. "Mert amiképpen az özönvíz elõtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és férjhez mennek vala, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába méne, és nem vesznek vala észre semmit, mígnem eljöve az özönvíz és mindnyájukat elragadá: akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is" (Mt 24:38-39). A legtöbb embert meglepte az özönvíz, bár Noé hosszú évekig prédikált közeledésérõl. Az emberek két csoportja élt akkor. Az egyik elhitte Noé szavait, bement a bárkába, és megmenekült; a másik a bárkán kívül akart maradni, és "eljöve az özönvíz és mindnyájukat elragadá" (Mt 24:39).

Világrengetõ esemény. Ahogy az özönvíz hasonlata, Nabukodonozor álma is, amelyet a fémszoborról látott, azt ábrázolja, hogy Krisztus milyen világrengetõ módon fogja dicsõséges országát felállítani (lásd: 4. fejezet). Nabukodonozor nagy szobrot látott, amelynek a "feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstbõl, hasa és oldalai rézbõl, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépbõl valának." Majd "egy kõ leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt az állóképet vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzá azokat. Akkor eggyé zúzódék a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és lõnek, mint a nyári szérûn a polyva, és felkapá azokat a szél, és helyöket sem találák azoknak. Az a kõ pedig, amely leüté az állóképet, nagy heggyé lõn, és betölté az egész földet" (Dán 2:32-35).

Ezen az álmon keresztül Isten Nabukodonozornak a világtörténelem vázlatát adta. Nabukodonozor kora és Krisztus örökkévaló országának (a kõ) felállítása között négy nagy ország, illetve birodalom, majd utánuk gyenge és erõs nemzetek sora foglalja el egymás után a világ színterét.

Krisztus kora óta a szövegmagyarázók e birodalmakat Babilonnal (Kr. e. 605-539), Médó-Perzsiával (Kr. e. 539-331), Görögországgal (Kr. e. 331-168) és Rómával (Kr. e. 168-Kr. u. 476) azonosították.[1] Ahogy a prófécia jelezte, semmilyen más világbirodalom nem követte Rómát. A Kr. u. IV. és V. században számos kisebb ország támadt, amelyek késõbb Európa nemzetei lettek. A századok során hatalmas uralkodók – Nagy Károly, V. Károly, Napóleon, Vilmos császár és Hitler – megpróbáltak egy új világbirodalmat alapítani. Egyiküknek sem sikerült, ahogy a prófécia kijelentette: "Egymással nem egyesülnek, minthogy a vas nem egyesül a cseréppel" (Dán 2:43).

Az álom végül a drámai tetõpontra: Isten örökkévaló országa felállítására összpontosít. A kéz érintése nélkül leszakadt kõ Krisztus dicsõ országát ábrázolja (Dán 7:14; Jel 11:15), amely emberi erõfeszítés nélkül jön létre a második adventkor.

Krisztus országa nem emberi birodalmakkal egyidõben áll fenn. Amikor Krisztus a római birodalom uralma alatt a földön élt, a minden nemzetet összezúzó kõbirodalom még nem jött el. Csak a vas és cserép szakasz után, a különálló nemzetek idején fog megérkezni. A második adventkor jön létre, amikor Krisztus különválasztja az igazakat a gonoszoktól (Mt 25:31-34).

Amikor ez az ország eljön, a kõbirodalom leüti "az állóképet vas- és cseréplábairól", "szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat", és nyomuk sem marad (Dán 2:34, 44, 35). A második advent igazán világrengetõ esemény lesz.

A második advent és az emberiség

Krisztus második adventje érinteni fogja az emberiség mindkét nagy osztályát – azokat, akik elfogadták õt és az általa kínált üdvösséget, és azokat, akik elfordultak tõle.

A választottak összegyûjtése. Krisztus örökkévaló országa felállításának fontos része a megváltottak összegyûjtése (Mt 24:31; 25:32-34; Mk 13:27) a Krisztus által elkészített mennyei hazába (Jn 14:3).

Amikor egy államfõ meglátogat egy országot, csak kevesen lehetnek jelen fogadásán. De amikor Krisztus jön, minden valaha élt hívõ, tekintet nélkül korra, nemre, mûveltségre, gazdasági helyzetre vagy fajra, részt vesz a nagy adventi ünneplésben. Két esemény teszi lehetõvé ezt az egyetemes összegyûjtést: a halott igazak feltámadása és az élõ szentek átváltozása.

1. A Krisztusban meghaltak feltámadása. A Krisztus visszatérését meghirdetõ trombitaszóra a halott igazak feltámadnak romolhatatlan és halhatatlan testben (1Kor 15:52-53). Ebben a pillanatban "feltámadnak elõször, akik meghaltak volt a Krisztusban" (1Thessz 4:16). Más szavakkal: feltámadnak, mielõtt az élõ igazak az Úr elé ragadtatnak.

A feltámadtak találkoznak azokkal, akik távozásuk miatt bánkódtak. Most örvendeznek: "Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?" (1Kor 15:55).

Nem a beteg, öreg, megcsonkított, sírba tett testtel jönnek elõ a feltámadáskor, hanem új, halhatatlan, tökéletes testtel, amelyre többé nem nyomja rá bélyegét a hervadásukat okozó bûn. A feltámadt szentek megtapasztalják Krisztus helyreállítási munkájának befejezését, és Isten tökéletes képmását tükrözik gondolkozásukban, lelkükben és testükben (1Kor 15:42-54; lásd: 25. fejezet).

2. Az élõ hívõk átváltozása. A halott igazak feltámadásakor átváltoznak az igazak, akik a második adventkor életben vannak a földön. "Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" (1Kor 15:53).

Krisztus visszatérésekor a hívõk egyik csoportja sem elõzi meg a másikat. Pál kijelenti, hogy az élõ és átváltoztatott hívõk elragadtatnak "azokkal (a feltámadt hívõkkel) együtt a felhõkön az Úr elébe a levegõbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk" (1Thessz 4:17; vö. Zsid 11:39-40). Tehát az összes hívõ jelen lesz a nagy adventi gyülekezetben – minden kor feltámadt szentjei és azok, akik életben lesznek Krisztus visszatérésekor.

A hitetlenek halála. Az üdvözültek számára a második advent az öröm és vidámság viszont az elveszetteknek a kétségbeejtõ rémület ideje lesz. Õk addig utasították el Krisztus szeretetét és a felkínált üdvösséget, mígnem a megtévesztõ csalás csapdájába estek (lásd: 2Thessz 2:9-12; Róm 1:28-32!). Amikor látják királyok Királyaként és uraknak Uraként eljönni Õt, akit elutasítottak, tudatára ébrednek annak, hogy ütött pusztulásuk órája. A rémülettõl és kétségbeeséstõl lesújtottan az élettelen világot kérik, hogy rejtse el õket (Jel 6:16-17).

Ekkor Isten elpusztítja Babilont, a hitehagyó vallások szövetségét. "Tûzzel égettetik meg" (Jel 18:8). E szövetség vezérét – a törvényszegés titkos bûnét, a törvénytaposót – megemészti "az Úr az õ szájának leheletével", és megsemmisíti "az õ megjelenésének feltûnésével" (2Thessz 2:8). A fenevad bélyegének kikényszerítéséért felelõs hatalmak (lásd: a 12. fejezetet!) "a kénkõvel égõ tüzes tóba vettetének". A többi gonoszt megöli "a lovon ülõnek" – Jézus Krisztusnak, az Úrnak – kardja, "amely az õ szájából jõ vala ki" (Jel 19:20-21).

Krisztus visszatérésének jelei

A Szentírás Krisztus eljövetelének nemcsak módját és célját nyilatkoztatja ki, hanem ismerteti azokat a jeleket is, amelyek jelzik e rendkívüli esemény közelségét. A második adventet meghirdetõ elsõ jel Krisztus mennybemenetele után több mint 1700 évvel következett be. Ezt más jelek követték, amelyek szintén azt bizonyították, hogy Krisztus visszatérése nagyon közel van.

Jelek a természet világában. Krisztus megjövendölte, hogy "lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban" (Lk 21:25). Közelebbrõl meg is határozta, hogy "a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és az ég csillagai lehullanak, és az egekben levõ hatalmasságok megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljõni felhõkben nagy hatalommal és dicsõséggel" (Mk 13:24-26). János még azt is látta, hogy nagy földrengés fogja megelõzni az égi jeleket (Jel 6:12). Ezek a jelek mind az 1260 éves üldözés végét jelzik (lásd: a 12. fejezetet!).

1. A föld bizonyságtevése. E prófécia teljesedéseként történt 1755. november 1-én "a legnagyobb ismert földrengés".[2] Ennek a katasztrófának a hatása, amelyet a lisszaboni földrengésként említenek, észlelhetõ volt Európában, Afrikában és Amerikában. Kb 4 millió négyzetmérföldre terjedt ki. Epicentruma Portugáliában, Lisszabonban volt, ahol néhány perc leforgása alatt a földdel egyenlõvé tett köz- és lakóépületeket, sok ezer ember halálát okozva.[3]

Míg a földrengésnek nagy fizikai hatásai voltak, a kor emberének gondolkozására gyakorolt befolyása ugyanolyan jelentõs volt. Sokan, akik akkor éltek, felismerték benne a végidõ prófétikus jelét [4], és komolyan kezdtek foglalkozni Isten ítéletének és az utolsó napoknak a gondolatával. A lisszaboni földrengés ösztönzést adott a prófécia tanulmányozására.

2. A nap és a hold bizonyságtevése. Huszonöt évvel késõbb feltûnt a próféciában említett következõ jel – a nap és a hold elsötétedése. Krisztus világossá tette e jel teljesedésének idejét – hogy az az 1260 éves pápai üldözést követi, mely üldözésrõl a Szentírás máshol szól (Mt 24: 29; lásd: 12. fejezet). De Jézus azt mondta, hogy e jeleket megelõzõ nagy nyomorúság megrövidül (Mt 24:21-22). A reformáció és az abból támadó mozgalom hatására az üldözés valóban megrövidült, úgy hogy a XVIII. század közepére majdnem teljesen meg is szûnt.

E prófécia teljesedéseként 1780. május 19-én rendkívüli sötétség szállta meg az észak-amerikai kontinens északkeleti részét.[5]

Ezt az eseményt felidézve Timothy Dwight, a Yale Egyetem elnöke, ezt mondta: 1780. május 19. nevezetes nap volt. Sok házban gyertyát gyújtottak; a madarak elcsendesedtek és eltûntek, a házi szárnyasok pedig elpihentek az ólban… Általánosan az a vélemény uralkodott, hogy az ítélet napja közel van."[6]

Samuel William Harward jelentette, hogy a sötétség "délnyugatról közeledett a felhõkkel ‘délelõtt 10 és 11 óra között, és a következõ éjjel közepéig tartott’, változó mértékben és ideig a különbözõ terepeken.`Egyes helyeken ‘nem tudták a szabadban elolvasni a megszokott nyomtatott betûket.’"[7] Samuel Tenny véleménye szerint "a következõ este olyan sûrû volt a sötétség, amire talán nem volt példa azóta, hogy a Mindenható parancsára létrejött a világosság… Ha a világegyetemben minden égitest átláthatatlan árnyékba burkolózott volna, vagy megszûnt volna létezni, a sötétség akkor sem lehetett volna teljesebb."[8]

Azon az estén 9 órakor felkelt a telihold, de a sötétség éjfél utánig tartott. Amikor a hold láthatóvá lett, olyannak tûnt, mint a vér. János, a Jelenések írója, megjövendölte ennek a napnak rendkívüli eseményeit. A földrengés után – írta – a nap "feketévé lõn, mint a szõrzsák, és a hold… mint a vér" (Jel 6:12).

3. A csillagok bizonyságtevése. Mind Krisztus, mind János beszélt arról, hogy csillaghullás is fogja jelezni Krisztus eljövetelének közelségét (Jel 6:13; vö. Mt 24:29). Az 1833. november 13-i meteoresõ – a történelem legnagyobb területre kiterjedõ csillaghullása – teljesítette ezt a próféciát. A becslések szerint egyetlen megfigyelõ óránként átlagosan 60 000 meteort láthatott. [9] Ez a látványosság észlelhetõ volt Kanadától Mexikóig, és az Atlanti óceán közepétõl a Csendes óceánig.[10] Sok keresztény felismerte benne a bibliai prófécia teljesedését.[11]

Egy szemtanú azt mondta, hogy "alig volt hely az égbolton, amely ne telt volna meg minden pillanatban ezekkel a hulló csillagokkal, és általában nem lehetett semmi sajátos különbséget észlelni megjelenésükben; de idõnként csoportokban hullottak – emlékeztetve a fügefára, amely ‘hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza.’"[12]

Jézus azért adta e jeleket, hogy a keresztényeket ráébressze jövetelének közelségére, és hogy örömmel várakozva teljesen felkészüljenek erre az eseményre. "Mikor pedig ezek kezdenek meglenni – mondta -, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok". Majd hozzáfûzte: "Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat: Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ezenképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa" (Lk 21:28-31).

A föld, a nap, a hold és a csillagok csodálatos bizonyságtevése, amelyek a Krisztus által megjövendölt idõben pontos sorrendben következtek be, sok ember figyelmét a második adventrõl szóló próféciákra terelte.

Jelek a vallási világban

A Szentírás megjövendöli, hogy a vallási világban számos kiemelkedõ jel fogja mutatni, hogy Krisztus eljövetelének ideje elérkezett.

1. Nagy vallási ébredés. A Jelenések könyve kinyilatkoztatja, hogy a második advent elõtt nagy, világszéles vallási mozgalom támad. János látomásában a Krisztus visszatérését bejelentõ angyal jelképezi ezt a mozgalmat: "Láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsõséget; mert eljött az õ ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:6-7).

Maga az üzenet jelöli meg, mikor kell azt hirdetni. Az örökkévaló evangéliumot minden korban prédikálták. De azt az üzenetet, amely az evangélium ítéletét hangsúlyozza, csak a vég idején lehet hirdetni, mert az arra figyelmeztet, hogy "eljött az õ ítéletének órája".

Dániel könyve arról tájékoztat bennünket, hogy próféciáiról a vég idején lepattan a pecsét (Dán 12:4). Abban az idõben sokan megértik rejtélyeit. Ez a pecsétfelbontás akkor következett be, amikor a pápa 1798-ban történõ foglyul ejtésével az 1260 évig tartó pápai fennhatóság véget ért. A pápa számûzetése és a természet világában bekövetkezõ jelek együttvéve sok keresztényt a második adventhez vezetõ események jövendöléseinek tanulmányozására indítottak, aminek eredményeként mélyebb bepillantást kaptak e próféciákba.

Ez a második adventre való összpontosítás az adventi reménység világszéles feléledését is elõidézte. Ahogy a reformáció az egész keresztény világ különbözõ országaiban egymástól függetlenül megindult, ugyanígy az adventmozgalom is. E mozgalom világszéles jellege Krisztus eljövetele közelségének egyik legvilágosabb jele. Keresztelõ János Krisztus elsõ eljövetelének útját készítette, az adventmozgalom pedig a második advent útját készíti – hirdeti Jelenések 14:6-12 üzenetét, amelyben Isten utoljára szólítja az embereket arra, hogy készüljenek a Megváltó dicsõséges visszatérésére (lásd: 12. és 23. fejezet).[13]

2. Az evangélium prédikálása. Isten "rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban" (ApCsel 17:31). Amikor Krisztus figyelmeztetett erre a napra, nem azt mondta, hogy ez akkor jön el, amikor az egész világ megtér, hanem hogy "az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jõ el a vég" (Mt 24:14). Péter arra bátorítja a hívõket, hogy várják és siettessék "az Isten napjának eljövetelét" (2Pt 3:12 – új kat. ford.).

A Biblia XX. században történõ fordításairól és terjesztésérõl készített statisztika az evangéliumi bizonyságtevés növekedését tanúsítja. 1900-ban a Biblia 537 nyelven volt beszerezhetõ. 1980-ra a teljes Bibliát, illetve egyes részeit 1811 nyelvre fordították le, ami a világ népességének 96%-át képviseli. A Szentírás évenkénti terjesztése hasonlóképpen az 1900-as 5,4 millióról 1980-ban 36,8 millió példányszámra emelkedett, és a Biblia egyes részeibõl majdnem félmilliárd fogyott el.[14]

Ezenkívül most a kereszténység rendelkezésére állnak a misszióban felhasználható, korábban ismeretlen eszközök: különbözõ szolgáltatások, nevelési és egészségügyi intézmények, hazai és külföldi munkaerõk, rádió- és televizióállomások és jelentõs anyagi eszközök. Ma nagy erõsségû rövidhullámú rádióállomások sugározhatják az evangéliumot úgyszólván a föld minden országába. A Szentlélek irányítása mellett ezek a példátlan erõforrások megvalósítják korunkban a világ evangélizálásának célját.

A hetedik napot ünneplõ adventisták kb. 700 nyelvet és 1000 nyelvjárást képviselõ tagságával 190 országban hirdetik az evangéliumot. E tagok majdnem 90 százaléka Észak-Amerikán kívül él. Azzal a hittel, hogy a nevelési és egészségügyi munka fontos szerepet játszik az evangéliumi megbízatás teljesítésében, majdnem 600 kórházat, szanatóriumot, rendelõintézetet és beteggondozót, 19 egészségügyi hajót, 17 élelmiszergyárat, 86 fõiskolát és egyetemet, 834 középiskolát, 4166 elemi iskolát, 125 bibliai levelezõ iskolát és 33 nyelvintézetet mûködtetünk. 51 kiadóhivatalunk 190 nyelven állít elõ irodalmat, és rövidhullámú rádióállomásaink a világ népességének kb. 75 százaléka számára sugároznak mûsort. A Szentlélek gazdagon megáldja missziós erõfeszítéseinket.

3. Vallási hanyatlás. Az evangélium kiterjedt hirdetése nem jelenti szükségképpen a valódi kereszténység erõteljes gyarapodását. A Szentírás azt jövendöli, hogy a valódi lelkiség inkább hanyatlani fog a végidõ felé. Pál azt mondta, hogy "az utolsó napokban nehéz idõk állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretõk, pénzsóvárgók, kérkedõk, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelõi, árulók, vakmerõk, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretõi, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét" (2Tim 3:1-5).

Ma tehát az önzõ én, az anyagi dolgok és a világ szeretete sok szívbõl kiszorítja Krisztus Lelkét. Az emberek nem akarják, hogy Isten elvei és törvényei irányítsák életüket; és szembehelyezkednek a törvénnyel. "És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül" (Mt 24:12).

4. A pápaság újjáéledése. A bibliai próféciának megfelelõen az 1260 év végén a pápaság "halálos sebet" kapott, de nem halt meg (lásd: 12. fejezet). A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy ez a halálos seb meggyógyul. A pápaságnak tetemesen megújul a befolyása és tekintélye – "csodálván, az egész föld követé a fenevadat" (Jel 13:3). Már ma is sokan a világ lelki vezetõjének tekintik a pápát.

A pápaság befolyásának növekedése nagy mértékben annak tudható be, hogy a keresztények a Biblia tekintélyét hagyományokkal, emberi elvekkel és a tudománnyal helyettesítik. Ezáltal sebezhetõvé váltak a "törvénytaposó" számára, aki "a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival" cselekszik (2Thess 2:9). Sátán és eszközei gonosz szövetséget hoznak létre, amelyet a sárkány, a fenevad és a hamis próféta szentségtelen hármasa jelképez (Jel 16:13-14; vö. 13:13-14). Csak azok tudnak eredményesen ellenállni e szövetség elsöprõ csalásának, akiknek a Biblia a vezérfonaluk, és "akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Jel 14:12).

5. A vallásszabadság csökkenése. A pápaság feléledése drámai hatással lesz a kereszténységre. A nagy áron megszerzett, s az egyház és állam szétválása által biztosított vallásszabadság csökkenni fog, végül teljesen megszûnik. Erõs polgári kormányzat támogatásával a hitehagyó hatalom megkísérli istentiszteleti formáját minden emberre rákényszeríteni. Mindenkinek választania kell az Isten és parancsolatai iránti hûség vagy a fenevad és képe iránti hûség között (Jel 14:6-12).

Ez a kényszer kiterjed a gazdasági korlátokra is: "hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma" (Jel 13:17). Azok, akik nem hajlandók alkalmazkodni, végül halálbüntetéssel számolhatnak (Jel 13:15). E végsõ nyomorúság idején Isten közbelép népe érdekében, és megszabadít mindenkit, akinek a neve be van írva az élet könyvébe (Dán 12:1; vö. Jel 3:5; 20:15).

A gonoszság fokozódása. A kereszténységen belüli lelki hanyatlás és a törvénytaposó feléledése az Isten törvényének növekvõ mellõzéséhez vezet az egyházban és a hívõk életében. Sokan arra a feltételezésre jutnak, hogy Isten eltörölte a törvényt, és hogy a keresztények már nem kötelesek azt betartani. Isten törvényének ez a mellõzése a bûnözés és erkölcstelenség fokozódásához vezet.

1. Bûnözési hullám a világban. Az Isten törvényével szembeni tiszteletlenség, ami divat a kereszténység nagy részében, hozzájárul ahhoz, hogy a modern társadalom semmibe vegye a törvényt és a rendet. A bûnözés az egész világon ugrásszerûen nõ, és nem lehet megfékezni. Számos fõvárosból érkezõ tudósítások állítják: "A földkerekség majdnem minden országában a bûncselekmények éppúgy fokozódnak, mint az Egyesült Államokban." "Londontól Moszkváig és Johannesburgig csakhamar a bûncselekmények jelentik a fõ veszélyt, amely megváltoztatja sok ember életvitelét."[15]

2. Nemi forradalom. Isten törvényének semmibevevése szintén lerontja az erény és az erkölcsi tisztaság korlátait, aminek következménye az erkölcstelenség terjedése. A nemet ma bálványozzák és áruba bocsátják a filmek, a televízió- és videoprogramok, a dalok, a képes folyóiratok és hirdetések útján.

A nemi forradalom következtében megdöbbentõen szaporodnak a válások, és az olyan visszásságok, mint "a nyitott házasság" vagy élettárscsere, a gyermekek nemi meggyalázása, az ijesztõen sok magzatelhajtás, a homoszexualitás terjedése, a járványos nemi betegségek, és a nemrégiben megjelenõ immunbetegség, az AIDS.

Háborúk és szerencsétlenségek. Jézus kijelentette, hogy visszajövetele elõtt "nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen; és mindenfelé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok; és rettegtetések és nagy jelek lesznek az égbõl" (Lk 21:10-11; vö. Mk 13:7-8; Mt 24:7). A vég közeledtekor a sátáni és mennyei erõk közti küzdelem erõsödésével ezek a szerencsétlenségek is egyre súlyosabbak, gyakoribbak lesznek, és példa nélküli módon teljesednek a mi idõnkben.

1. Háborúk. Bár háborúk az egész történelem során sújtották az emberiséget, soha nem voltak ilyen világméretûek és pusztítóak. Az I. és II. világháború több véráldozatot követelt és több szenvedést okozott, mint az összes korábbi háború együttvéve.[16]

Sokan újabb világméretû összecsapás eshetõségét látják. A II. világháború nem vetett véget a háborúknak. Mióta véget ért, mintegy "140 háborút vívtak hagyományos fegyverekkel, amelyben a tízmilliót is elérte a halottak száma."[17] Egy totális termonukleáris háború veszélye Damoklész kardjaként lóg világunk felett.

2. Természeti csapások. Úgy tûnik, hogy a közelmúlt éveikben a csapások jelentõsen fokozódtak. A föld és az idõjárás egymást felülmúló legújabb katasztrófái láttán egyesek azt kérdezik, vajon a természet elvadult-e, illetve a világ hatalmas idõjárás- és szerkezetváltozásai még erõsödni fognak-e a jövõben.[18]

3. Éhínségek. Sokszor volt éhínség a múltban, de nem olyan mértékben, mint századunkban. Soha ezelõtt nem szenvedtek emberek milliói a világon éhségtõl vagy alultápláltságtól.[19] A jövõ kilátásai aligha fényesebbek. Az éhezés példátlan méretei világosan jelzik Krisztus közelgõ visszatérését.

Legyetek készek mindenkor!

A Biblia ismételten kijelenti, hogy Jézus visszajön. De vajon egy év múlva jön vissza? Öt év múlva? Tíz vagy húsz év múlva? Senki sem tudja biztosan. Jézus maga jelentette ki: "Arról az óráról és napról pedig senki nem tud, az ég angyalai sem, csak az én Atyám egyedül" (Mt 24:36).

Földi szolgálata végén Krisztus elmondta a tíz szûzrõl szóló példázatot, hogy szemléltesse, mit tapasztal az egyház az utolsó napokban. A szüzek két osztálya a hívõknek azt a két csoportját képviseli, akik vallják, hogy várják Urukat. Jézus szüzeknek nevezi õket, mert tiszta hitet vallanak. Lámpájuk Isten Igéjét ábrázolja, az olaj pedig a Szentlelket jelképezi.

Ez a két csoport egyformának látszik; mindkettõ kimegy, hogy találkozzék a Võlegénnyel; mindkettõnek van olaj a lámpájában, és viselkedésük sem tûnik különbözõnek. Mindnyájan hallották Krisztus közeli eljövetelének üzenetét, és örömmel várják Õt. De úgy tûnik, hogy a Võlegény késik – ez próbára teszi hitüket.

Hirtelen – éjfélkor, a föld történelmének legsötétebb órájában – hallják a kiáltást: "Ímhol jõ a Võlegény! Jöjjetek elébe!" (Mt 25:6). Most nyilvánvalóvá lesz a két csoport közötti különbség: egyesek nem készültek fel a Võlegénnyel való találkozásra. Ezek a "bolond" szüzek nem képmutatók; tisztelik az igazságot, Isten Igéjét. De nincs olajuk – nélkülözik a Szentlélek pecsétjét (vö. Jel 7:1-3). Megelégedtek felszínes cselekedetekkel, és nem estek Jézus Krisztusra, a Sziklára. Megvan náluk a kegyesség látszata, de hiányzik Isten ereje.

Amikor a Võlegény jön, csak azok mennek be vele a menyegzõi ünnepségre, akik készen vannak. Az ajtó bezárul. A bolond szûzek, akik elmentek olajat venni, végül megjönnek, és így kiáltanak: "Uram! Uram! nyisd meg minékünk." De a Võlegény ezt válaszolja: "Nem ismerlek titeket" (Mt 25:11-12).

Milyen szomorú, hogy Jézus, amikor visszatér e földre, kénytelen lesz egyeseknek e szavakat mondani, akiket szeret. Õ óva intett: "Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben ûztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tõlem, ti gonosztevõk!" (Mt 7:22-23).

Isten az özönvíz elõtt elküldte Noét, hogy ráébressze az akkori világot a közelgõ pusztulásra. Isten most hasonlóképpen hármas intõ üzenetet küld, hogy felkészítse a világot Krisztus visszatérésére (lásd: Jel 14:6-16!).

Mindazok, akik elfogadják az irgalmat hirdetõ üzenetet, örülnek Jézus visszajövetelének. Nekik szól az ígéret: "Boldogok azok, akik a Bárány menyegzõjének vacsorájára hivatalosak" (Jel 19:9). Valóban Õ "másodszor bûn nélkül jelen meg azoknak, akik Õt várják üdvösségükre" (Zsid 9:28).

A Megváltó visszatérése dicsõséges csúcspontra viszi Isten népének történelmét. Ez szabadulásuk pillanata, amikor boldogan és elragadtatással kiáltják: "Ímé Istenünk, akit mi vártunk… örüljünk és örvendezzünk szabadításában!" (Ésa 25:9).

A Szentlélek egyik ajándéka a prófétálás. Ez az ajándék a maradék egyház egyik azonosító jele, és Ellen G. White szolgálatában nyilvánult meg. Az Úr követeként írt mûvei az igazság maradandó és hiteles forrásai, amelyek vigasztalnak, eligazítanak, tanítanak és javítanak. Továbbá világossá teszik, hogy a Biblia az a mérce, amellyel minden tanítást és tapasztalatot ellenõrizni kell. (Hitelvek – 17)

Júda királya, Josafát, le volt sújtva. Az ellenség csapatai közeledtek. A helyzet kilátástalan volt. "És Josafát… az Urat kezdé keresni, és hirdete az egész Júda országában böjtöt" (2Krón 20:3). A nép özönlött a templomba, hogy irgalomért és szabadulásért könyörögjön az Úrhoz.

Amikor Josafát az imádkozást vezette, kérte Istent, változtassa meg a körülményeket. Így könyörgött: "Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erõ és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna" (6. vers). Isten nem védte meg különlegesen övéit a múltban? Nem adta ezt az országot választott népének? Jósafát így esedezett: "Oh mi Istenünk, nem ítéled-é meg õket? mert nincsen mibennünk erõ… Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink" (12. vers).

Amikor egész Júda ott állt az Úr elõtt, egy Jahaziel nevû ember felállt. Üzenete bátorítást és eligazítást vitt a megrettent népnek. Így szólt: "Ne féljetek… mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten… álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását… mert az Úr veletek lesz (15-17.vers). Reggel Josafát király így szólt csapataihoz: "Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerõsíttettek; bízzatok az õ prófétáiban, és szerencsések lesztek!" (20. v.).[1]

A király annyira hitt Jahazielnek, ennek az alig ismert prófétának, hogy harcosok helyett az Urat és a szentség szépségét dicsõítõ kórust állított a frontvonalba. Amikor a hit éneke betöltötte a levegõt, az Úr cselekedett: összezavarta a Júda ellen szövetkezett seregeket. Olyan nagy volt az öldöklés, hogy az ellenség közül "senki sem menekült meg" (24. v.).

Jahaziel Isten szócsöve volt e különleges alkalommal.

A próféták fontos szerepet játszottak mind az ó-, mind az újtestamentumi idõkben. De megszûnt-e a prófétálás mûködése a bibliai kánon lezárulásával? Hogy megtaláljuk erre a kérdésre a választ, kövessük nyomon a prófétikus történelmet!

A prófétaság ajándéka a bibliai idõkben

Bár a bûn véget vetett az Isten és ember közötti személyes kapcsolatnak (Ésa 59:2), Isten nem szüntette meg az emberiséggel való bensõséges viszonyt, hanem az Isten-ember kapcsolat más módjait alakította ki. Bátorító, intõ és feddõ üzeneteit prófétákon keresztül küldte.[2]

A Szentírás szerint próféta az, "aki üzeneteket kap Istentõl, és azok értelmét közli Isten népével".[3] A próféták nem saját maguktól prófétálnak, "mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektõl indíttatva szólottak az Istennek szent emberei" (2Pt 1:21).

Az Ótestamentumban a próféta szó általában a héber nábi fordítása. 2Móz 7: l-2 kifejezi ennek jelentését; "Az Úr azt mondta Mózesnek: ‘Lásd, olyanná teszlek a fáraó elõtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád (nábi) lesz. Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked. Testvéred, Áron, meg beszéljen a fáraóval’" (új prot. ford.). Mózes úgy viszonyult a fáraóhoz, mint Isten a népéhez. Ahogy Áron közölte Mózes szavait a fáraóval, a próféták úgy tolmácsolták Isten szavait a népnek. A próféta kifejezés tehát a menny által kiválasztott, Isten üzenetét közlõ szóvivõt jelöl. A héber nábi görög megfelelõje a prophétesz, amelybõl a magyar próféta szó is származik.

A "nézõ", amely a héber roeh (Ésa 30:10), vagy chózeh (2Sám 24:11; 2Kir 17:13) szó fordítása, szintén a prófétaság ajándékával felruházott személyt jelöli. A próféta és nézõ – rokonértelmû szavak. A Szentírás így magyarázza ezt: "Régen Izraelben ezt mondták, mikor valaki elment Istent megkérdezni: Jertek, menjünk el a nézõhöz; mert akit most prófétának neveznek, régen nézõnek hívták" (1Sám 9:9). A nézõ elnevezés azt hangsúlyozza, hogy a próféták befogadják a mennyei üzenetet. Isten feltárta a próféták szeme vagy értelme elõtt azt a tájékoztatást, amit általuk akart népével közölni.

Az évek során Isten a prófétaság ajándékával felruházott személyeken keresztül nyilatkoztatta ki akaratát népének. "Semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az õ szolgáinak, a prófétáknak" (Ám 3:7; vö. Zsid 1:1).

A prófétai ajándék rendeltetése az Újtestamentumban. Az Újtestamentum a Szentlélek ajándékai között kiemelkedõ helyet ad a prófétaságnak. Az egyház számára leghasznosabb szolgálatok felsorolásakor egyszer az elsõ, kétszer a második helyre teszi (lásd: Róm 12:6; 1Kor 12:28; Ef 4:11!). Ez arra buzdítja a hívõket, hogy különösen ezt az ajándékot kívánják (1Kor 14:1, 39).

Az Újtestamentum szerint a próféták a következõ feladatokat töltötték be: [4]

1. Segítettek az egyház megalapításában. Az egyház felépült "az apostoloknak alapkövén, lévén a szegletkõ maga Jézus Krisztus" (Ef 2:20-21).

2. Kezdeményezték az egyház missziószolgálatát. A Szentlélek a próféták által választotta ki Pált és Barnabást elsõ misszióútjukra (ApCsel 13:1-2), és eligazítást adott a misszionáriusok munkaterületére (ApCsel 16: 6-10).

3. Oktatták az egyházat. "Aki prófétál – mondta Pál -, a gyülekezetet építi". A próféciák "embereknek" szólnak "épülésre, intésre és vigasztalásra" (1Kor 14:4, 3). Isten a prófétaságot – egyéb ajándékokkal együtt – azért adta az egyháznak, hogy felkészítse a hívõket a "szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére" (Ef 4:12).

4. Egységessé tették és védték az egyházat. A próféták segítették létrehozni a "hitnek egységét", és védték az egyházat a hamis tanításoktól, hogy a hívõk ne legyenek "többé… gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által" (Ef 4:14).

5. Figyelmeztettek a jövõbeli nehézségekre. Az egyik újtestamentumi próféta figyelmeztette a hívõket, hogy éhinség közeledik. Az egyház ezért mentõakciót kezdeményezett az éhezõk megsegítésére (ApCsel 11:27-30). Más próféták pedig figyelmeztették Pált, hogy Jeruzsálemben elfogják és börtönbe vetik (ApCsel 20:23; 21:4, 10-14).

6. Erõsítették a hitet a viták idején. Az elsõ egyháztanácsban a Szentlélek irányította az egyházat a pogánykeresztények üdvösségét érintõ a vitás kérdés eldöntésében. Azután próféták által a Lélek megerõsítette a hívõket az igaz tantételekben. Miután továbbították a tanács döntését az egyház tagjainak, "Júdás és Silás pedig maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat, és megerõsíték" (ApCsel 15:32).

A prófétaság ajándéka az utolsó napokban

Sok keresztény azt hiszi, hogy a prófétaság ajándéka megszûnt az apostoli korszak lezárulásával. A Biblia azonban kinyilatkoztatja, hogy a végidõ veszélyeiben az egyháznak különösen szüksége van a mennyei eligazításra, és bizonyságot tesz arról, hogy az újtestamentumi idõk után is állandóan szükség van a prófétaság ajándékára és támogatására.

A lelki ajándékok folytonossága. A Biblia sehol sem beszél arról, hogy Isten visszavonja az egyháznak adott lelki ajándékokat, mielõtt azok betöltenék céljukat, amely Pál szerint az, hogy eljuttassák az egyházat a "hitnek és az Õ megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:13). Mivel az egyház még nem jutott el erre a szintre, most is szüksége van a Lélek összes ajándékára. Ezek az ajándékok, beleértve a prófétaság ajándékát is, Krisztus visszajöveteléig Isten népének áldására szolgálnak.Ezért Pál arra figyelmeztette a hívõket, hogy "a Lelket meg ne oltsátok", "a prófétálást meg ne vessétek" (1Thessz 5:19-20), és azt tanácsolta, hogy "kívánjátok a lelki ajándékokat, leginkább pedig, hogy prófétáljatok" (1Kor 14:1).

Ezekben az ajándékokban nem mindig bõvelkedett a keresztény egyház.[5] Az apostolok halála után Kr. u. 300-ig a prófétákat nagy tisztelet övezte.[6] De az egyház lelki hanyatlása és az ebbõl eredõ hitehagyás (lásd: 12. fejezet) a Lélek jelenlétének és ajándékainak csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor a hamis próféták megrendítették a prófétaság ajándéka iránti bizalmat.[7]

Az egyháztörténelem bizonyos szakaszaiban a prófétaság kisebb mértékû megnyilvánulása nem jelenti azt, hogy Isten ezt az ajándékot véglegesen visszavonta. A Biblia jelzése szerint a vég közeledtével ez az ajándék jelen lesz, hogy átsegítse az egyházat a nehéz idõkön. Sõt a Biblia azt is kijelenti, hogy ennek az ajándéknak a tevékenysége megnõ.

A prófétaság ajándéka közvetlenül a második advent elõtt. Isten Keresztelõ Jánosnak azért adta a prófétaság ajándékát, hogy meghirdesse Krisztus elsõ adventjét. Isten nekünk is megígérte a prófétaság ajándékát, amely segít a második advent hirdetésében, hogy mindenkinek alkalma legyen felkészülni a Megváltóval való találkozásra.

Tény, hogy Krisztus említést tesz hamis próféták fellépésérõl, mint eljövetele közelségének egyik jelérõl (Mt 24:11, 24). Ha a vég idején nem lennének igaz próféták, Krisztus mindenkitõl óvott volna, aki azt állítja, hogy megkapta ezt az ajándékot. A hamis prófétákra való figyelmeztetés azt jelenti, hogy igaz próféták is lesznek.

Jóel próféta megjövendölte, hogy közvetlenül Krisztus visszajövetele elõtt a prófétaság ajándéka különlegesen kiárad. Ezt mondta: "És lészen azután, hogy kiöntöm Lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sõt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én Lelkemet. És csodajeleket mutatok az égen és a földön; vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelõtte eljõ az Úrnak nagy és rettenetes napja" (Jóel 2:28-31).

Az elsõ pünkösd tanúja volt a Lélek rendkívüli megnyilatkozásának. Jóel próféciáját idézve Péter rámutatott, hogy ilyen áldásokat ígért Isten (ApCsel 2:2-21). Feltehetjük azonban a kérdést, vajon Jóel próféciája egyszer s mindenkorra beteljesedett-e pünkösdkor, vagy lesz még egy másik, még nagyobb megvalósulása? Semmi nem bizonyítja, hogy a jelenségek a napban, a holdban, amelyekrõl Jóel beszélt, megelõzte vagy követte a Léleknek azt a kiáradását. Ezek a jelenségek csak századokkal késõbb következtek be (lásd: 24. fejezet).

Pünkösd tehát a Lélek második advent elõtti teljes megnyilvánulásának elõíze volt. Mint Palesztinában a korai esõ, amely õsszel, röviddel a veteményezés után esett, a Szentlélek pünkösdi kiáradásával megkezdõdött a Lélek adományozása. Jóel próféciájának teljes és végsõ megvalósulása olyan, mint a késõi esõ, amely õsszel esve megérlelte a gabonát (Jóel 2:23). Hasonlóképen Isten Lelkének végsõ kiáradása közvetlenül a második advent elõtt történik, azután, hogy teljesednek a megjövendölt jelek a napban, holdban és a csillagokban (vö. Mt 24:29; Jel 6:12-17; Jóel 2:31). Miként a késõi esõ, a Léleknek ez a végsõ kiáradása megérleli a föld termését (Mt 13:30, 39), és "mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül" (Jóel 2:32).

A prófétaság ajándéka a maradék egyházban. Jelenések 12. fejezete két nagyobb üldözési idõszakot jövendöl. Az elsõ alatt, amely Kr. u. 538-tól 1798-ig tartott (Jel 12:6, 14; lásd: 12. fejezet), a hûséges hívõk kegyetlen üldözést szenvedtek. Közvetlenül a második advent elõtt Sátán ismét támadni fogja "az õ (asszony) magvából valókat", a maradék egyházat, amely nem töri meg Krisztus iránti hûségét. A Jelenések könyve úgy jellemzi a maradékot alkotó hûséges hívõket, hogy õk "Isten parancsolatainak megõrzõi", és "akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Az angyal és János közötti késõbbi beszélgetésbõl világossá válik, hogy "a Jézus Krisztus bizonyságtétele" kifejezés prófétikus kinyilatkoztatást jelent.[8]

A könyv vége felé az angyal felfedi kilétét: "szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van" (Jel 19:10), és "szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak, a prófétáknak" (Jel 22:9). Ezek a párhuzamos kifejezések világossá teszik, hogy a próféták azok, akiknél "a Jézus bizonyságtétele" van.[9] Ez megmagyarázza az angyal kijelentését, hogy "Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).

James Moffat így magyarázta ezt a szöveget: "’Mert Jézus bizonyságtétele vagy tanúsága (azaz a Jézus által tett bizonyság vagy tanúság) a prófétaság lelke’. Ez… különösképpen azokat a testvéreket határozza meg, akik a prófétikus ihletettség birtokosaiként Jézus bizonyságtételét hordozzák. Jézus bizonyságtétele voltaképen megfelel a Jézus által tett tanúbizonyságnak (XXII. 20). Ez Jézus önkinyilatkoztatása (Jel 1:1 szerint végsõ soron Istené), ez ihleti a keresztény prófétákat is."[10]

Tehát a Prófétaság Lelke kifejezés vonatkozhat (1) a Szentlélekre, aki megihleti a prófétákat Isten kinyilatkoztatásával, (2) a prófétaság ajándékának tevékenységére, és (3) magára a prófécia közvetítõjére.

A prófétaság ajándéka, Jézus bizonyságtevése "az egyháznak a prófétaság közvetítésével"[11], a maradék egyház egyik megkülönböztetõ jellemvonását tartalmazza. Jeremiás ennek az ajándéknak a szünetelését a törvénynélküliséggel hozta összefüggésbe. "Nincsen törvény, sõt prófétái sem nyernek kijelentést az Úrtól" (JSir 2:9). A Jelenések könyve e kettõ birtoklását a végidõ egyházának megkülönböztetõ jellemvonásaival azonosítja; ennek az egyháznak a tagjai megõrzik "Isten parancsolatait", és megvan náluk "a Jézus Krisztus bizonyságtétele" – a prófétaság ajándéka (Jel 12:17).

Isten az Egyiptomból kivonuló "gyülekezetnek" a prófétaság ajándékát adta, hogy általa megszervezze, oktassa és vezesse népét (ApCsel 7:38). "Próféta által hozta fel az Úr Izraelt Egyiptomból, és próféta által tartatott meg" (Hós 12:13). Nem meglepõ ezért, ha a prófétaság ajándékát azok között találjuk, akik a végsõ kivonulás – a bûntõl szennyezett Földbolygóról a mennyei Kánaánba való menetel – résztvevõi. Ez a kivonulás, amely a második adventet követi, Ésa 11:11 végsõ és teljes megvalósulása: "Lesz ama napon: az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye."

Segítség a végsõ válságban. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy a föld történelmének utolsó napjaiban Isten népe az elpusztítását utoljára megkísérlõ sátáni hatalom, a sárkány minden haragját átéli (Jel 12:17). Ez "nyomorúságos idõ lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni" (Dán 12:1). Hogy átsegítse népét az idõk e leghevesebb küzdelmén, a szeretõ Isten arról biztosítja õket, nem lesznek egyedül. Jézus bizonyságtétele, a Prófétaság Lelke elvezeti õket épségben a végsõ célig: találkoznak Megváltójukkal a második adventkor.

A következõ kép magyarázza meg a prófétaság ajándékának a bibliai és a bibliai idõk utáni megnyilatkozásai közötti kapcsolatot: "Tegyük fel, hajóút elõtt állunk. A hajó tulajdonosa tájékoztató könyvet ad nekünk. Azt mondja, ez a könyv elegendõ eligazítást tartalmaz egész utunkra, és ha megfogadjuk az utasításokat, sértetlenül célba jutunk. Vitorlabontás után kinyitjuk a könyvet, hogy megismerjük tartalmát. Azt találjuk, hogy a szerzõ általános elveket fektet le benne utunk irányítására, és gyakorlati eligazításokat ad, számítva az út végéig elõfordulható minden eshetõségre. De elmondja azt is, hogy utunk utolsó része különösen veszélyes lesz; hogy futóhomok miatt a part alakja állandóan változik, ‘de az útnak e részében – mondja – révészrõl gondoskodtam, aki csatlakozik hozzátok, és azokban a körülményekben és veszélyekben szükséges eligazításokat ad. Figyelnetek kell a révészre.’ Ezzel az útmutatással eljutunk a jelzett veszélyes idõkhöz, és a révész – az ígérethez híven – megjelenik. De a legénység között egyesek fellázadnak ellene, amikor felajánlja szolgálatait. ‘Megvan az eredeti útmutatásokat tartalmazó könyvünk – mondják -, és ez elég nekünk. Ehhez ragaszkodunk, és csakis ehhez; nem kérünk semmit tõled.’ Kik ragaszkodnak most az eredeti útmutatóhoz? Azok, akik elutasítják a révészt, vagy akik elfogadják, ahogy a könyv tanácsolja? Ítéljétek meg ti!"[12]

A bibliai idõk utáni próféták és a Biblia

A prófétaság ajándéka hozta létre a Bibliát. A Biblia írását követõ idõkben sem szabad mással helyettesíteni a Szentírást, sem hozzátenni a Szentíráshoz, mondván, hogy a szentírási kánon lezárult.

A prófétaság ajándéka a végidõkben is ugyanúgy betölti szerepét, mint az apostolok korában. Feladata, hogy érvényt szerezzen a Bibliának mint a hit és gyakorlat alapjának, magyarázza tanításait, és a mindennapi életre alkalmazza elveit; szerepe van az egyház létesítésében és tanításában, hogy az betöltse Istentõl rendelt küldetését. A prófétaság ajándéka dorgálja, inti, vezeti és bátorítja mind az egyéneket, mind az egyházat, védi az eretnekségtõl, és egységesíti a hívõket a bibliai igazságok alapján.

A bibliai idõk utáni próféták szerepe nagyon hasonlít az olyan prófétákéhoz, mint Nátán, Gád, Aszáf, Semaia, Azariás, Eliézer, Ahija és Obed, Miriám, Debora, Hulda, Simeon, Keresztelõ János, Agabus, Silás, Anna, Filep négy lánya, akik a bibliai idõkben éltek, de akiknek bizonyságtevése nem került a Bibliába. Ugyanaz az Isten ihlette ezeket a prófétákat és prófétanõket is, aki a Bibliát író prófétákon keresztül szólt. Üzeneteik nem mondtak ellent a korábban feljegyzett mennyei kinyilatkoztatásoknak.

A prófétaság ajándékának próbája. Mivel a Biblia figyelmeztet arra, hogy Krisztus visszajövetele elõtt hamis próféták támadnak, gondosan meg kell vizsgálnunk azt, aki állítja, hogy a prófétaság ajándékát kapta. "A prófétálást meg ne vessétek – mondja Pál. Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok! Mindentõl, ami rossznak látszik, õrizkedjetek!" (1Thessz 5: 20-22; vö. 1Jn 4:1).

A Biblia meghatároz néhány irányelvet, amelyek által a prófétaság valódi ajándékát meg tudjuk különböztetni a hamisítványtól.

1. Megegyezik-e a próféta üzenete a Bibliával? "A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnalok" (Ésa 8:20). Ez az ige azt jelenti, hogy a próféta tanítása összhangban kell legyen Isten törvényével és az egész Biblia bizonyságtevésével. A késõbbi próféta nem lehet ellentmondásban a korábbi prófétákkal. A Szentlélek soha nem mond ellent korábban adott bizonyságtételeinek, mert Istennél "nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

2. Teljesednek-e a jövendölései? "Mirõl ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tõle!" (5Móz 18:21-22 – új prot. ford.; vö. Jer 28:9). Ha a jövendölések a prófétai üzenetnek csak kis részét tartalmazzák is, pontosságukat bizonyítani kell.

3. Elfogadja-e, hogy Krisztus testet öltött? "Errõl ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentõl van; és valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentõl" (1 Jn 4:2-3). Ez a próba többet jelent, mint egyszerûen annak elismerését, hogy Krisztus a földön élt. Az igazi prófétának vallania kell a Krisztus testté válásáról szóló bibliai tanítást: hinnie kell Istenségét és földre születése elõtti létét, szûztõl való születését, igaz ember voltát, bûntelen életét, engesztelõ áldozatát, feltámadását, mennybemenetelét, közbenjáró szolgálatát és második adventjét.

4. Jó vagy rossz "gyümölcsöket" terem-e a próféta? A prófécia úgy keletkezik, hogy a Szentlélek ihleti "az Istennek szent embereit" (2Pt 1:21). A hamis prófétákat felismerhetjük gyümölcseikrõl. "Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt – mondta Jézus -; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tûzre vettetik. Azért az õ gyümölcseikrõl ismeritek meg õket" (Mt 7:16, 18-20).

Ez a tanács döntõ fontosságú a próféta állításának értékelésénél. Ez elsõsorban a próféta életére vonatkozik. Nem azt jelenti, hogy a prófétának tökéletesnek kell lennie. A Szentírás azt mondja, hogy "Illés ember volt, hozzánk hasonló természetû" (Jak 5:17). De a próféta életét a Lélek gyümölcsének, nem pedig a test cselekedeteinek kell jellemeznie (lásd: Gal 5:19-23!).

Másodsorban ez az elv a próféta másokra gyakorolt befolyását is érinti. Milyen eredmény tapasztalható azok életében, akik a próféta üzenetét elfogadják? Alkalmassá teszik-e az üzenetek Isten népét a missziómunkára, hitben eggyé forrasztják-e õket (Ef 4:12-16)?

Mindenkit, aki saját állítása szerint a prófétaság ajándékát kapta, alá kell vetni a bibliai vizsgának. Ha megfelel ennek a mércének, bízhatunk abban, hogy valóban a Szentlélek adta a prófétaság ajándékát annak az embernek.

A Prófétaság Lelke a Hetedik Napot Ünneplõ Adventista Egyházban

A prófétaság ajándéka megnyilvánult Ellen G. White, a Hetedik Napot Ünneplõ Adventista Egyház egyik alapítójának szolgálatában. Ihletett eligazításokat kapott Isten végidõben élõ népe számára. A XIX. század elsõ felének világa, amikor Ellen G. White hirdetni kezdte tanításait, a férfiak világa volt. Ellen G. White-ot prófétai elhivatása kritikus vizsgálat célpontjává tette. Kiállva a bibliai próbákat, 70 évig végezte szolgálatát lelki ajándéka által. 1844-tõl, 17 éves korától 1915-ig – halálának évéig – több mint 2000 látomása volt. Ez idõ alatt Amerikában, Európában és Ausztráliában élt és dolgozott. Tanácsolt, új munkákat szervezett, prédikált és írt.

Ellen G. White sohasem használta a prófétanõ megnevezést, de nem tiltakozott, ha mások így nevezték. Ezt a magyarázatot adta erre: "Kora ifjúságomban többször megkérdezték tõlem: próféta vagy? Mindig így válaszoltam: én az Úr követe vagyok. Tudom, hogy sokan neveznek prófétának, de én nem tartok igényt erre a címre… Miért nem állítottam azt, hogy próféta vagyok? – Mert napjainkban sokan, akik vakmerõen prófétának mondják magukat, szégyent hoznak Krisztus ügyére; és mert az én munkám sokkal többet foglal magában, mint amit a ‘próféta’ szó kifejez… Soha nem állítottam, hogy próféta vagyok. Ha mások így neveznek, nem vitatkozom velük. De az én szolgálatomnak oly sok ága van, hogy nem nevezhetem magamat másnak, mint követnek."[13]

A prófétaság próbáinak alkalmazása. Ellen G. White szolgálata mennyiben felel meg a prófétaság bibliai feltételeinek?

1. Egyezõség a Bibliával. Bõséges irodalmi termése bibliaszövegek tízezreit foglalja magában, amelyekhez gyakran részletes magyarázatokat fûz. Írásainak alapos tanulmányozása nyomán nyilvánvaló lett, hogy azok következetesek, igazságot tartalmaznak, és teljesen megegyeznek a Szentírással.

2. A jövendölések pontossága. Ellen G. White írásai viszonylag kevés jövendölést tartalmaznak. Néhány közülük most van teljesedõben, míg mások még a teljesedésre várnak. De azok, amelyek megvizsgálhatók, nagy pontossággal teljesedtek. Az alábbi két eset Ellen G. White prófétai látását hitelesíti.

a. A modern spiritizmus keletkezése. 1850-ben az épphogy feltûnt spiritizmust – a szellemvilággal és a halottakkal való érintkezést dicsõítõ mozgalmat – Ellen G. White utolsó napi csalásnak nevezte, és megjövendölte elterjedését. Bár ekkor a spiritizmus kifejezetten keresztényellenes volt, Ellen G. White elõre látta, hogy az ellenesség megváltozik, és a mozgalom tiszteletre tesz szert a keresztények között. Azóta a spiritizmus elterjedt az egész világon, és milliók válnak követõivé.[14] Keresztényellenes beállítottsága megváltozott. Sokan nevezik magukat keresztény spiritisztának, állítva, hogy náluk van az igaz keresztény vallás, és "csak a spiritiszták azok a hitbuzgók, akik Krisztus megígért ajándékait használják, akik betegeket gyógyítanak, és jövõbeni tudatos és fejlõdõ létet mutatnak be."[15] Még azt is állítják, hogy a spiritizmus "megismertet a vallás összes nagy rendszerével, sõt a keresztény Bibliából több ismeretet nyújt, mint az összes Kommentár együttesen. A Biblia a spiritizmus könyve."[16]

b. Szoros együttmûködés a protestánsok és római katolikusok között. Ellen G. White életében olyan szakadék volt a protestánsok és a római katolikusok között, amely eleve kizárt mindennemû együttmûködést kettõjük között. Katolikusellenes beállítottság uralkodott a protestáns körökben. Ellen G. White megjövendölte, hogy a protestánsokat a közöttük bekövetkezõ nagyfokú változások el fogják téríteni a reformáció hitvallásától. Következésképpen csökken a protestánsok és katolikusok közötti különbség, ami a kettõt elválasztó szakadék áthidalásához vezet.[17]

Az Ellen G. White halála óta eltelt évek tanúi voltak az ökumenikus mozgalom keletkezésének, az Egyházak Világtanácsa megalapításának és a Katolikus Egyház Második Vatikáni Zsinatának, valamint a protestánsoknak a reformáció korabeli próféciamagyarázókkal szembeni tudatlanságának, sõt tagadásának.[18] E nagy változások válaszfalakat romboltak le protestánsok és katolikusok között, ami egyre növekvõ együttmûködéshez vezet.

3. Krisztus testté válásának megvallása. Ellen G. White sokat írt Krisztus életérõl. Krisztus szerepe mint Úré és Megváltóé, engesztelõ áldozata a kereszten, és jelenlegi közbenjáró szolgálata alkotja jórészt irodalmi munkásságát. A Jézus élete címû könyve elismerten az egyik legértékesebb lelki könyv, amelyet valaha Krisztus életérõl írtak, míg legelterjedtebb könyve, a Jézushoz vezetõ út, emberek millióit vonta szoros kapcsolatba Jézussal. Ellen G. White mûvei világosan ábrázolják Krisztus teljesen isteni és teljesen emberi természetét. Józan magyarázatai teljesen megegyeznek a bibliai állásponttal; nem hangsúlyozzák egyik természetét sem a másik rovására – ami annyi vitát okozott a kereszténység történelme folyamán.

Gyakorlati szempontból tárgyalja Krisztus szolgálatát: arra törekszik, hogy az olvasót bensõségesebb kapcsolatba hozza a Megváltóval.

4. Szolgálatának befolyása. Több mint egy évszázad múlt el azóta, hogy Ellen G. White megkapta a prófétaság ajándékát. Egyháza és azok élete, akik megfogadták tanácsait, tanúsítják életének és tanításának befolyását.

"Bár soha nem volt semmilyen hivatalos tisztsége, nem volt felszentelt lelkész, és férje haláláig nem kapott az egyháztól fizetést, befolyása jobban alakította a hetedik napot ünneplõ adventista egyházat, mint a Szent Biblián kívül bármely más tényezõ."[19] Õ volt a mozgató erõ az egyház kiadói munkájának, iskoláinak, orvosi-misszionáriusi munkájának és világszéles evangélizálásának elindításában. Így lett a Hetedik Napot Ünneplõ Adventista Egyház az egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlõdõ protestáns szervezet.

Írásos munkái több mint 80 könyvet, 200 traktátot és füzetet, valamint 4600 folyóiratcikket tartalmaznak. Ezeken kívül prédikációi, naplói, külön bizonyságtételei és levelei 60000 kéziratoldalt foglalnak magukban.

Meglepõen sokrétû ez az anyag. Ellen G. White szaktudása nem korlátozódott szûk területre. Az Úr egészségügyi, nevelési, családi, mértékletességi, evangélizációs, kiadói, táplálkozási, orvosi témákban és sok más területen tanácsolta õt. Talán egészségügyi írásai a legméltóbbak a csodálatra, mivel meglátásait – amelyek közül bár néhány több mint egy évszázad elõtt született – a modern tudomány igazolta.

Írásai, amelyek középpontjában Jézus Krisztus áll, megerõsítik a zsidó-keresztény hagyomány nagy erkölcsi és etikai értékeit.

Bár írásainak nagy része a Hetedik Napot Ünneplõ Adventista Egyháznak szól, számos írását az olvasóközönség szélesebb rétegei is értékelik. Népszerû könyvét, a Jézushoz vezetõ utat, több mint 100 nyelvre lefordították, és több mint 15 millió példányt adtak el belõle. Legnagyobb mûve az ötkötetes Korok küzdelme sorozat, amely részletezi a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelmet a bûn eredetétõl a világegyetembõl való kiirtásáig.

Írásai nagy hatást gyakoroltak emberek életére. Nemrégiben az Andrews University gyülekezeti szolgálattal foglalkozó intézménye tanulmányt folytatott: összehasonlította az Ellen G. White könyveit rendszeresen olvasó és ezt elhanyagoló adventisták állásfoglalását és viselkedését. Ez a kutatás erõteljesen hangsúlyozta azt a hatást, amit írásai gyakorolnak az olvasókra. A tanulmány a következõ megállapításhoz vezetett: "Az olvasók szorosabb kapcsolatban vannak Krisztussal, jobban látják Isten elõtti helyzetüket, és jobban felismerik, milyen lelki ajándékokat kaptak. Szívesebben költenek az evangélizációra, és többet adakoznak a helyi misszióra. Könnyebben tesznek bizonyságot, és többször vesznek részt bizonyságtevõ és evangélizáló programokban. Valószínûbb, hogy naponta tanulmányozzák a Bibliát; hogy név szerint imádkoznak emberekért; hogy ápolják a közösségi életet, és hogy naponta tartanak családi áhitatot. Jobban értékelik gyülekezetüket. Felelõsséget éreznek a lélekmentésért."[20]

A Prófétaság Lelke és a Biblia. Ellen G. White írásai nem helyettesítik a Szentírást. Nem helyezhetõk ugyanarra a szintre. A Szentírás egyedül áll, és ez az egyetlen mérce, amely által Ellen G. White írásait és minden egyéb írást meg kell vizsgálni, és amelynek alá kell rendelni.

1. A Biblia a legfõbb mérce. A hetedik napot ünneplõ adventisták teljes mértékben vallják a reformáció sola scriptura elvét; azt, hogy a Biblia saját magát magyarázza, és egyedül a Biblia minden tantétel alapja. Az egyház alapítói a Biblia tanulmányozása alapján alakították ki hitelveiket; nem Ellen G. White látomásain keresztül fogadták el ezeket a tantételeket. A tantételek kialakításában Ellen G. White fõ szerepe az volt, hogy segítsen a Biblia megértésében, és megerõsítse azokat a megállapításokat, amelyekre a Biblia tanulmányozása által eljutottak.[21]

Ellen G. White hitte és tanította, hogy a Biblia végérvényes irányelv az egyház számára. Elsõ könyvében, amelyet 1851-ben adott ki, ezt mondta: "Kedves Olvasó! Figyelmedbe ajánlom Isten szavát, hogy az legyen hited és cselekedeteid egyedüli zsinórmértéke. Ez az Ige fog megítélni minket."[22] Ellen G. White soha nem változtatta meg ezt a nézetét. Hosszú évekkel késõbb ezt írta: "Igéje által Isten az emberekre bízta azt az ismeretet, amely szükséges az üdvösséghez. A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilatkoztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, tanításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve."[23] 1909-ben az egyház generálkonferenciai ülésén tartott utolsó beszédében Ellen G. White kinyitotta a Bibliát, felemelte az egybegyûltek elõtt, és ezt mondta: "Testvérek, ajánlom nektek ezt a Könyvet."[24]

Válaszul azoknak a hívõknek, akik írásait a Biblia kiegészítésének tartották ezt írta: "Vettem a drága Bibliát és köré tettem néhányat a Bizonyságtételek az egyháznak c. könyvekbõl, amelyeket Isten adott az õ népének. Ti nem vagytok jártasak a Szentírásban. Ha Isten Igéjét azzal a vággyal kutattátok volna, hogy elérjétek a bibliai irányelvet, és hogy eljussatok a keresztény tökéletességre, nem lett volna szükségetek a Bizonyságtételekre. Mivel azonban nem igyekeztetek megismerni Isten ihletett Könyvét, Õ egyszerû, közvetlen bizonyságtételekkel próbált szólni hozzátok, hogy felhívja figyelmeteket az ihletett igékre, amelyeknek nem engedelmeskedtetek, és hogy tiszta és magasztos tanításaihoz szabott életre ösztönözzön benneteket."[25]

2. A Bibliához vezetõ útmutató. Ellen G. Whitenak mûveivel az volt a célja, hogy visszavezesse az embereket a Bibliához. "Nem sok figyelmet szenteltetek a Bibliának" – mondta -, ezért "az Úr kisebb világosságot adott, hogy az embereket a nagyobb világossághoz vezesse."[26] "Isten Igéje – írta – elegendõ ahhoz, hogy megvilágosítsa a legeltompultabb elmét is, és azt azok is megérthetik, akik vágynak a megértésére. Ennek ellenére vannak, akik vallják ugyan, hogy Isten Igéjét tanulmányozzák, de a legvilágosabb tanításaival éles ellentétben élnek. Hogy ne legyen az embereknek mentségük, Isten világos, félreérthetetlen bizonyságtételeket ad, hogy visszavezesse õket az Igéhez, amelynek követését elhanyagolták."[27]

3. Útmutató a Biblia megértéséhez. Ellen G. White a Biblia világosabb megértéséhez vezetõ útmutatónak tekintette írásait. "Isten a Bizonyságtételek által nem tárt fel új igazságokat, csupán azokat a nagy igazságokat tette egyszerûbbé és állította az emberek elé, melyeket már korábban kinyilatkoztatott. Mindezt azért tette, hogy felébressze õket és lelkükbe vésse azokat az igazságokat, hogy ne legyen semmi mentségük." "Az írott Bizonyságtételeknek nem az a céljuk, hogy új világosságot adjanak, hanem hogy élénken az emberek lelkébe véssék a már kinyilatkoztatott, ihletett igazságokat."[28]

4. Útmutató a Biblia elveinek alkalmazásához. Számos írása a biblai tanácsokat a mindennapi életre alkalmazza. Ellen G. White kijelentette, utasítást kapott "általános elvek szóban és írásban való kinyilatkoztatására, és ugyanakkor egyes személyek tévedései, bûnei és az õket fenyegetõ veszélyek megnevezésére, hogy mindenki intést, dorgálást, illetve tanácsot kapjon."[29] Krisztus ilyen prófétikus eligazítást ígért egyházának. Ahogy Ellen G. White megjegyezte: "Az a tény… hogy Isten az Ige által kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, nem teszi szükségtelenné Szentlelkének állandó jelenlétét és eligazítását. Ellenkezõleg! Megváltónk azért ígérte meg a Lelket, hogy szolgáinak feltárja az Igét, s a Lélek megvilágítsa és gyakorlativá tegye az Ige tanításait."[30]

A hívõnek szóló kihívás. A Jelenések könyvének az a próféciája, hogy a "Jézus bizonyságtétele" a föld történelmének utolsó napjaiban a "prófétaság Lelke" által fog megnyilatkozni, mindenkit felszólít, hogy ne legyen közömbös és hitetlen, hanem "mindent megpróbáljon", és "ami jó, azt megtartsa". Sokat nyerhetünk – vagy veszíthetünk -, attól függõen, hogy végrehatjuk-e ezt a Biblia által rendelt vizsgálatot. Josafát kijelentette: "Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerõsíttettek; bízzatok az õ prófétáiban, és szerencsések lesztek!" (2Krón 20:20). Szavai ma is igazak.

A keresztség által megvalljuk Jézus Krisztus halálába és feltámadásába vetett hitünket, és bizonyságot teszünk arról, hogy meghaltunk a bûnnek és új életben akarunk járni. Tehát elfogadjuk Krisztust Urunknak és Megváltónknak, az Õ gyermekei leszünk és az Õ egyházának tagjaivá fogadnak. A keresztség Krisztussal való szövetségünknek, bûneink bocsánatának és a Szentlélek befogadásának a jelképe. A keresztség vízbemerítéssel történik. Feltétele a Jézusban való hit és az egyértelmû bûnbánat. Megelõzi a Szentírás tanulása, és a tanítások elfogadása. (Hitelvek – 14)

Nyangwira számára, aki Közép-Afrikában élt, a keresztség nem csupán választási lehetõség volt. Több mint egy éven át nagy buzgalommal tanulmányozta a Bibliát. Kereszténységre vágyott.

Egy este elmondta férjének, mi mindent tanult. A férje magából kikelve üvöltötte: "Nem tûröm meg ezt a vallást az otthonomban, és ha továbbra is ezt tanulod, megöllek!" Nyangwira összetört, mégis tovább folytatta a tanulást, és hamarosan felkészült a keresztségre.

Mielõtt elindult a keresztségi istentiszteletre, tisztelettudóan letérdelt férje elõtt, és elmondta neki, hogy meg fog keresztelkedni. A férj kiabálni kezdett, és felkapta nagy vadászkését. "Megmondtam, nem akarom, hogy megkeresztelkedj! Megöllek azon a napon, amikor megkeresztelkedsz!"

Nyangwira eltökélte magában, hogy követi az Urat. Amint elindult, férje fenyegetése visszhangzott fülében.

Mielõtt a vízbe lépett, megvallotta bûneit, s életét Megváltójának ajánlotta. Nem tudhatta, vajon az élete is véget ér-e aznap, amiért az Urat választotta. Amikor megkeresztelkedett, béke költözött a szívébe. Hazaérve odavitte a kést a férjének. – "Megkeresztelkedtél?" – kérdezte a férfi haragosan. – "Igen!" – felelte Nyangwira egyszerûen. "Itt a kés!" – "Kész vagy meghalni?" – "Kész vagyok!" Felesége bátorságán elcsodálkozva a férfi már nem akarta megölni az asszonyt.[1]

Mennyire fontos a keresztség?

Ér a keresztség annyit, hogy valaki kész legyen akár az életét is kockára tenni miatta? Isten valóban megkívánja a keresztséget? Attól függ az üdvösség, hogy megkeresztelkedünk, vagy sem?

Jézus példája. Egy napon Jézus kilépett a názáreti ácsmûhelybõl, búcsút intett családjának, és elment a Jordán folyóhoz, ahol unokatestvére, János prédikált. Amikor odaért, megkérte, keresztelje meg. János meglepõdve próbálta lebeszélni: "Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám?" "Engedj most, – felelte Jézus – mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk" (Mt 3:13-15).

Jézus keresztsége mindörökre isteni szentesítéssel látta el ezt a szertartást [2] (Mt 3:13-17; vö. Mt 21:25). A keresztség az igazságnak egyik képe, amelyben mindenki részesedhet. Mivel a bûntelen Krisztus megkeresztelkedett, hogy betöltsön minden igazságot, nekünk bûnösöknek is ugyanezt kell tennünk.

Jézus parancsolata. Szolgálata végén Krisztus meghagyta tanítványainak: "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:18-20).

E parancsban Jézus világossá tette, hogy mindazoktól megkívánja a keresztséget, akik egyházának, lelki országának tagjai akarnak lenni. Mivel a tanítványok szolgálata által a Szentlélek bûnbánatra és Jézusnak, mint Megváltójuknak elfogadására vezette az embereket, a Szentháromság Isten nevében kellett megkeresztelkedniük. Keresztségük annak bizonyságát adta, hogy személyes kapcsolatba léptek Krisztussal, és elhatározták: a kegyelem országának elveivel összhangban élnek. Krisztus ezzel erõsítette meg a keresztelésre vonatkozó utasítását: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig".

Krisztus mennybemenetele után az apostolok hirdették a keresztség szükségességét és sürgõsségét (ApCsel 2:38; 10:48; 22:16). Ezt hallva tömegesen keresztelkedtek meg az emberek, akikbõl létrejött az újszövetségi egyház (ApCsel 2:41, 47; 8:12). Elfogadták az Atya, a Fiú és a Szentlélek tekintélyét.

Keresztség és üdvösség. Krisztus azt tanította, hogy "aki hiszen és megkeresztelkedik, az idvezül" (Mk 16:16). Az apostoli egyházban ha valaki elfogadta Krisztust, utána önmagától következett a keresztsége, ami új hívõ hitének megerõsítését jelentette (vö. ApCsel 8:12; 16:30-34).

Noé és az özönvíz történetével akarta Péter bemutatni a keresztség és az üdvösség közötti kapcsolatot. Az özönvíz elõtti idõben a bûn már annyira elhatalmasodott, hogy Isten Noé által figyelmeztette a világot: térjenek meg, különben elpusztulnak. Csak nyolc ember hitt, ment be a bárkába és "tartatott meg víz által: ami minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, ami nem a test szennyének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által" (1Pt 3:20-21).

Péter kifejtette, hogy amint Noé és családja megtartatott víz által, mi úgy tartatunk meg a keresztség által. Természetesen nem a víz áradása, hanem Isten tartotta meg Noét, és hasonlóképpen nem a keresztvíz, hanem Krisztus vére az, ami lemossa a hívõ bûnét. "A keresztség azonban, mint [Noé] engedelmessége, amikor bement a bárkába ‘a jó lelkiismeret válasza Istennek’. Amikor az ember Isten ereje által ‘válaszol’, ‘a Jézus Krisztus feltámadása által’ biztosított üdvösség érvénybe lép."[3]

A keresztség ugyan szorosan kapcsolódik az üdvösséghez, de nem garantálja azt.[4] Pál a keresztség jelképes megjelenítésének tartotta Izrael kivonulását.[5] "Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, Atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhõ alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhõben és a tengerben; és mindnyájan egy lelki eledelt ettek; és mindnyájan egy lelki italt ittak." A Vörös-tengeren átkelve Izrael népe jelképes értelemben megkeresztelkedett – vízbe merült: a felhõ borult rájuk, a tenger vize körülfogta õket. De ennek ellenére is "azoknak többségét nem kedvelé az Isten" (1Kor 10:1-5). A keresztség ma sem biztosítja önmagától az üdvösséget. Izrael története megiratott "a mi tanulságunkra, akikhez az idõknek vége elérkezett. Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (1Kor 10:11-12).

"Egy a keresztség"

A keresztségnek különbözõ formáit gyakorolják a keresztény világban. Vannak, akik alámerítéssel, mások meghintéssel ill. leöntéssel végzik. Isten egyházában a Lélek adta egységre jellemzõ az "egy. keresztség" (Ef 4:5).[6] Mit árul el a Biblia a megkeresztelni szó jelentésérõl, gyakorlatáról és lelki jelentõségérõl?

A "megkeresztelni" szó jelentése. Ez a szó a görög baptidzó fordítása és alámerítésre utal, hiszen a baptó igébõl származik, ami azt jelenti: "meríteni", "mártani".[7] Amikor a keresztelni ige víz általi keresztségre utal, az ember víz alá merítésének gondolatát hordozza.[8]

Az Újszövetség a keresztelni igével utal (1) a víz általi keresztségre (pl. Mt 3:6; Mk 1:9; ApCsel 2:41); (2) Krisztus szenvedésének és halálának hasonlatára (Mt 20: 22-23; Mk 10:38-39; Lk 12:50); (3) a Szentlélek eljövetelére (Mt 3:11; Mk 1:8; Lk 3:16; Jn 1:33; ApCsel 1:5; 11:16); és (4) a szertartásos kézmosásra (Mk 7:3-4; Lk 11:38). A negyedik szóhasználat egyszerûen a szertartási értelemben vett tisztátalanságtól megtisztító mosdásra utal, és nem törvényesíti a leöntéses keresztséget.[9] A keresztség szót a Szentírás a víz általi keresztségre és Krisztus halálára is alkalmazza (Mt 3:7; 20:22).

J. K. Howard megjegyzi, az Újszövetségben "nem található bizonyíték arra, hogy az apostolok valaha is gyakorolták volna a meghintéses keresztséget. Valójában minden bizonyíték arra mutat, hogy ezt csak késõbb vezették be."[10]

Keresztség az Újszövetségben. Minden olyan esetben, amikor az Újszövetség víz általi keresztséget jegyzett fel, a keresztség alámerítéssel történt. Azt olvassuk, hogy János "a Jordán vizében" (Mt 3:6; vö. Mk 1:5) és "Énonban, Sálemhez közel keresztelt, mert ott sok volt a víz" (Jn 3:23). Csak az alámerítéshez kellett sok víz.

János bemerítette Jézust, megkeresztelte "a Jordánban", majd a keresztség után Jézus "azonnal feljövén a vízbõl." (Mk 1:9-10; Mt 3:16).[11]

Az apostoli egyházban is alámerítéssel kereszteltek. Amikor Fülöp megkeresztelte az etióp kincstárnokot, "leszállának mindketten a vízbe", és "a vízbõl feljöttek" (ApCsel 8:38-39).

Keresztség a történelemben. A kereszténység kora elõtt a zsidók alámerítéssel keresztelték meg a prozelitákat. Az esszénusok Qumránban a tagokat és az új megtérõket is alámerítették.[12]

A katakombákban és templomokban látható festményeknek, a padlózatot, a falakat és a mennyezetet borító mozaikoknak, a faragott dombormûveknek és az Újszövetség régi példányaiban látható rajzoknak bizonyítékai "minden kétséget kizáróan azt tanúsítják, hogy a keresztény egyházban az elsõ 10-14 évszázadban az alámerítés volt a keresztség megszokott formája".[13] Észak-Afrika, Törökország, Itália, Franciaország sõt Magyarországon Pécs és más helyek régi katedrálisaiban, templomaiban és romjai között található keresztelõ medencék még ma is hirdetik, hogy milyen régi keletû ez a gyakorlat.[14]

A keresztség jelentése

A keresztség jelentése és formája szorosan kötõdik egymáshoz. Alfred Plummer mondta: "A keresztség teljes jelentõsége csak akkor látható, ha alámerítéssel gyakorolják".[15]

Krisztus halálának és feltámadásának jelképe. Elsöprõ erejû bajt és szenvedést jelképez az, ha víz borítja el az embert (Zsolt 42:8; 69:3; 124:4-5), így Jézus víz általi keresztsége szenvedésének, halálának és eltemettetésének prófétai bejelentése volt (Mk 10:38; Lk 12:50), a vízbõl való kijövetele pedig az azt követõ feltámadását hirdette (Róm 6:3-5).

A keresztségnek – mint Krisztus szen-vedésének jelképe – nem lett volna olyan jelentõsége, ha az apostoli egyházban nem alámerítéssel, hanem valahogy másképp kereszteltek volna." Ezért "az alámerítéses keresztség mellett a teológiai érv szól a legerõsebben."[16]

A bûnnek való meghalás és az Istennek való élet jelképe. A keresztséggel a hívõk Urunk szenvedésének élményében részesülnek. "Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az õ halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért õvele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból. azonképpen mi is új életben járjunk" (Róm 6:3-4) – mondta Pál.

A hívõ és Krisztus közötti meghitt kapcsolatra utalnak az ilyen kifejezések: "megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba", "az õ halálába keresztelkedtünk meg" és "eltemettettünk azért õvele együtt a keresztség által". Howard megjegyezte: "A keresztség jelképes cselekményével a hívõ Krisztus halálában részesül, és az a halál valósággal az õ halála lesz; részesül Krisztus feltámadásában is, és az a feltámadás az õ feltámadása lesz."[17] Mire utal az, hogy a hívõ részesül Krisztus szenvedésében?

1. Meghalni a bûnnek. A keresztségben a hívõk "az õ [Krisztus] halálának hasonlatossága szerint vele eggyé" lettek (Róm 6:5), és "Krisztussal együtt" megfeszíttettek (Gal 2:20). Ez azt jelenti, hogy "a mi óemberünk õvele megfeszíttetett, hogy megerõtelenüljön a bûnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bûnnek: mert aki meghalt, felszabadult a bûn alól" (Róm 6:6-7).

A hívõk hátat fordítanak régi életmódjuknak. Meghaltak a bûnnek, és megerõsítik, hogy "a régiek elmúltak" (2Kor 5:17), életük el van rejtve Krisztussal Istenben. A keresztség a régi élet keresztre feszítését jelképezi. Nem csak halál, hanem eltemetés is. Eltemettetünk "õvele együtt a keresztségben" (Kol 2:12). A halál után a temetés következik, így amikor a hívõ leszáll a hullámsírba, eltemettetik régi élete, mely akkor múlt el, amikor elfogadta Jézus Krisztust.

A keresztséggel a hívõk elfordulnak a világtól. Engedelmeskedve a parancsnak: "Menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek" (2Kor 6:17), a keresztelendõk nyilvánosan megvallják, hogy felhagynak Sátán szolgálatával és Krisztust fogadják be életükbe.

Az apostoli egyházban a megtérésre szólító felhívás együtt járt a keresztségi felhívással (ApCsel 2:38). A keresztség tehát az igazi bûnbánatot is jelöli. A hívõk meghalnak a törvényszegésnek és bûnbocsánatot nyernek Jézus megtisztító vére által. A keresztségi szertartás a belsõ tisztulást – a megvallott bûnök lemosását bizonyítja.

2. Élni Istennek. Krisztus feltámasztó hatalma hatni kezd az életünkben. Képessé tesz arra, hogy "új életben járjunk" (Róm 6:4), holtak lévén a bûnnek, de élve "az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban" (Róm 6:11). Tanúsítjuk, hogy a régi természetünk feletti gyõzelmes életre egyetlen reményünk a feltámadott Úr kegyelmében van, aki a Szentlélek erõt adó hatalma által új életet adott. Ez az új élet az emberi tapasztalat magasabb szintjére emel, új értéket, késztetést és vágyat ad, melyek gyújtópontjában a Jézus Krisztus iránti elkötelezettség áll. Megváltónk új tanítványai vagyunk, és a keresztség tanítványságunk jele.

Szövetségi kapcsolat jelképe. Az ószövetségi idõben a körülmetélés volt az Isten és Ábrahám közötti szövetségi kapcsolat jele (1Móz 17:1-7).

Az ábrahámi szövetségnek volt lelki és nemzeti oldala is. A körülmetélés a nemzeti hovatartozást is jelölte. Körül kellett metélni Ábrahámot és családjának minden nyolc naposnál idõsebb férfi tagját (1Móz 17:10-14, 25-27). Aki nem metéltette körül magát, az "kivágattatik" Isten népe közül, mert megszegte a szövetséget (1Móz 17:14).

E szövetség Isten és Ábrahám, azaz felnõtt ember között köttetett, ami a lelki kiterjedésre utal. Ábrahám körülmetélkedése a hit általi megigazulás korábbi tapasztalatát jelölte és erõsítette meg. "A körülmetélkedés jegyét körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül nyerte" (Róm 4:11).

Ám egyedül a körülmetélkedés még nem garantálja, hogy az ember a szövetség igazi lelki kiterjedésébe lép. Isten emberei gyakran figyelmeztettek, hogy a lélek körülmetélésére van szükség, ami elengedhetetlen. "Metéljétek azért körül a ti szíveteket, és ne legyetek ezután keménnyakúak" (5Móz 10:16; vö. 30:6; Jer 4:4). A "körülmetéletlen szívûekre" büntetés várt a pogányokkal együtt (Jer 9:25-26).

Amikor a zsidók elvetették Jézust, mint Messiást, megtörték Istennel való szövetségi kapcsolatukat, véget vetve ezzel különleges helyzetüknek, mint Isten kiválasztott népe (Dán 9:24-27; lásd: 4. fejezet). Isten, akinek szövetsége és ígéretei változatlanok maradtak, új népet választott magának. A lelki Izrael foglalta el a zsidó nép helyét (Gal 3:27-29; 6:15-16).

Krisztus halála törvényerõre emelte az új szövetséget. Az emberek a lelki körülmetélkedés által léptek e szövetségbe, amit Jézus engesztelõ halálára válaszként tettek meg. A keresztényeké a "körülmetéletlenség evangéliuma" (Gal 2:7). Az új szövetség "belsõ hitet", és nem "külsõ szertartást" követel meg azoktól, akik a lelki Izraelhez akarnak tartozni. Zsidónak születni kell, kereszténnyé azonban csak újjászületés által lehet az ember. "Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit" (Gal 5:6). Csak "a szívnek lélekben. való körülmetélése" számít (Róm 2:28-29).

A keresztség, ami a Jézussal való üdvözítõ kapcsolat jele, jelképezi a lelki körülmetélést. "Akiben körül is metéltettek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkezvén az érzéki bûnök testét a Krisztus körülmetélésében; eltemettetvén Õvele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztá Õt a halálból" (Kol 2:11-12).

"Amikor Jézus elvégzi a lelki körülmetélést, és ezzel az újonnan megkeresztelt ember levetkezi ‘érzéki testét’, ‘felöltözi Krisztust’, új szövetségi kapcsolatba lép Jézussal. Ennek következtében egyenes ágon nyeri a szövetségi ígéretek teljesedését."[18] "Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök" (Gal 3:27-29). Isten biztos ígéretét tapasztalják azok, akik e szövetségi kapcsolatba léptek: "Istenökké leszek, õk pedig népemmé lesznek" (Jer 31:33).

Krisztus szolgálatára szentelõdésnek jelképe. Keresztségekor Jézusra különleges mértékben áradt a Szentlélek, ami azt jelölte, hogy fel lett szentelve vagy kenve az Atya által számára kijelölt küldetés végzésére (Mt 3:13-17; ApCsel 10:38). Jézus tapasztalata azt mutatja, hogy a víz általi keresztség és a Lélek keresztsége összetartozik, nem teljes a keresztség a Szentlélek befogadása nélkül.

Az apostoli egyházban a Szentlélek kitöltetése általában a víz általi keresztséget követte. Tehát ma, amikor megkeresztelkedünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, akkor a menny három nagy hatalmának és az örökkévaló evangélium hirdetésének szenteljük, ajánljuk magunkat, és azzal kapcsolódunk össze.

E szolgálatra a Szentlélek készít fel úgy, hogy megtisztítja a szívünket a bûntõl. János kijelentette: Jézus "Szentlélekkel és tûzzel keresztel majd" (Mt 3:11). Ésaiás kinyilatkoztatta, hogy Isten "az ítélet lelkével, a megégetés lelkével" tisztítja meg népét tisztátalanságából (Ésa 4:3). "Kiolvasztom mintegy lúggal salakodat, és eltávolítom minden ólmodat" – mondja Isten (Ésa 1:25). "A mi Istenünk megemésztõ tûz" (Zsid 12:29). A Szentlélek megtisztítja mindazok szívét, akik meghódolnak elõtte. Bûneiket elemészti.

Ezek után adja a Szentlélek ajándékait. Ajándékai "rendkívüli adományok Istentõl, amit a hívõ a keresztségkor nyer, hogy képessé váljon az egyház és mindazok szolgálatára, akik még nem fogadták el Jézus Krisztust".[19] A Szentlélek keresztsége adott erõt az õskeresztény egyháznak a bizonyságtevéshez (ApCsel 1:5, 8), és csak ugyanez a keresztség fogja képessé tenni az egyházat feladata betöltésére, arra, hogy hirdesse Isten országának örökkévaló evangéliumát (Mt 24:14; Jel 14:6).

Az egyházhoz csatlakozás jelképe. A keresztség az ember újjászületésének jele ként (Jn 3:3, 5) a Krisztus lelki országába való belépést is jelöli.[20] Mindig az egyházba vezetõ ajtóként mûködik, mivel az új hívõt Krisztussal fûzi egybe. A keresztség által az Úr az új tanítványt a hívõk testületéhez, az Õ testéhez, az egyházhoz kapcsolja (ApCsel 2:41, 47; 1Kor 12:13), aki így Isten családjának a tagja lesz. Nem keresztelkedhet meg az ember az egyház családjához való csatlakozás nélkül.

A keresztség feltételei

A Krisztus és egyháza közötti kapcsolatot a Szentírás a házassághoz hasonlítja. A házasság felelõsségét és az azzal járó elkötelezettséget mindkét félnek jól kell ismernie. Akik szeretnének megkeresztelkedni, azoknak az életében láthatóvá kell legyen a hit, a megtérés és a megtérés gyümölcse, azok tisztában kell legyenek a keresztség jelentésével és az ebbõl fakadó lelki kapcsolattal.[21]

Hit. A keresztség egyik elõfeltétele, hogy az ember hisz Jézus engesztelõ áldozatában, ami a bûntõl való megváltás egyetlen eszköze. "Aki hiszen és megkeresztelkedik, az idvezül" (Mk 16:16). Az apostoli egyházban csak azokat keresztelték meg, akik hittek az evangéliumban (ApCsel 8:12, 36-37; 18:8).

"A hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által" (Róm 10:17), ezért a keresztségre való felkészülésnek lényeges része a tanítás. Krisztus nagy misszióparancsa megerõsíti a tanítás fontosságát: "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:19-20). Ahhoz, hogy valaki tanítvány legyen, alapos tanításban kell részesüljön.

Megtérés. "Térjetek meg – mondta Péter – és keresztelkedjetek meg mindnyájan" (ApCsel 2:38). Az Isten Igéjébõl való tanítás nem csak hitet fakaszt, hanem bûnbánatot és megtérést is kivált az emberbõl. Isten hívását hallva az emberek látják elveszett állapotukat, megvallják bûnösségüket, alávetik magukat Istennek, megtérnek bûneikbõl, elfogadják Krisztus engesztelését és új életre szentelik magukat az Úrral. Megtérés nélkül nem lehet személyes kapcsolatuk Jézus Krisztussal. Csak a megtérés által halhatnak meg a bûnnek, ez pedig a keresztség elõfeltétele.

A megtérés gyümölcsei. Akik szeretnének megkeresztelkedni, azoknak meg kell vallaniuk hitüket, és meg kell térniük. Ám a keresztség bibliai elõfeltételeinek addig nem tettek eleget, amíg nem teremnek "a megtéréshez illõ gyümölcsöket" (Mt 3:8). Életük igazolja a jézusi igazság iránti elkötelezettségüket, és abból látszik meg: szeretik Istent, hogy a parancsolatoknak engedelmeskednek. A keresztségre való felkészülés során hátat kell fordítaniuk a tévtanoknak és a helytelen szokásoknak. Ha a Lélek gyümölcsei látszódnak meg az életükben, ez azt bizonyítja, hogy az Úrban vannak, és az Úr bennük él (Jn 15:1-8). Addig még nem készültek fel az egyházhoz való csatlakozásra, amíg Krisztussal létezõ kapcsolatuk ilyen bizonyítékát nem adják.[22]

A keresztelendõk meghallgatása. A gyülekezeti taggá válásnak része e lelki lépés megtétele, ami nem azt jelenti csupán, hogy beírják az ember nevét a névsorba. A keresztelést végzõk felelõssége eldönteni, hogy felkészült-e a keresztelendõ, vagy sem. Meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a keresztelendõ érti az egyház által képviselt elveket, új teremtés lett és örömmel él az Úr Jézusban.[23]

Ítélkezniük azonban nem szabad afölött, hogy ki milyen okkal kéri a keresztséget. "Amikor valaki jelzi, hogy a gyülekezet tagja kíván lenni, meg kell vizsgálnunk élete gyümölcseit, de indítékaiért õ felelõs."[24]

Vannak, akiket élve temetett el a hullámsír. Énjük nem halt meg. Õk nem nyertek új életet Krisztusban. A gyengeség és a hitehagyás magvait hozzák magukkal azok, akik így csatlakoznak az egyházhoz. "Megszenteletlenségük" hatása megzavarja az egyházon belül és kívül lévõket egyaránt, veszélyeztetve az egyház bizonyságtételét.

Meg kell-e keresztelni csecsemõket, gyermekeket? A keresztség által az új hívõk az egyház tagjaivá válnak, és újjászületnek. Megtérésük nyomán keresztelkedhettek meg és válhattak az egyház tagjává. A beiktatás az újjászületéskor, nem pedig a természetes születéskor történik. Ezért van az, hogy a hívõk keresztelkedtek meg, "mind férfiak, mind asszonyok" (ApCsel 8:12-13, 29-38; 9:17-18; 1Kor 1:14). Karl Barth elismeri: "Az Újszövetség egyetlen helye sem engedi meg, és nem is ad parancsot a gyermekkeresztségre."[25]

"A gyermekkeresztségben képtelen vagyok felismerni az újszövetségi egyház keresztségét"[26] – vallja meg G. R. Beasley-Murray.

A csecsemõk és a kisgyermekek nem élhetik át a megtérést, ezért még nem alkalmasak a keresztségre. Azt jelentené ez, hogy az új szövetség közösségébõl ki vannak rekesztve? Semmiképpen nem! Jézus nem zárta ki õket a kegyelem országából. "’Engedjétek, – mondta – és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa’. Azután rájuk tette a kezét" (Mt 19:14-15 – új prot. ford.). A hívõ szülõk szerepe rendkívül fontos abban, hogy gyermekeiket a Krisztussal való kapcsolat kialakítására irányítsák, ami végül elvezeti õket a keresztségig.

A gyermekbemutatás szokása alakult ki annak nyomán, hogy Jézus igazat adott az anyáknak, akik áldását kérve vitték hozzá gyermekeiket. A szülõk elviszik gyermekeiket az istentiszteletre, hogy ott Istennek bemutassák, ill. ajánlják õket.

Milyen korban lehet kész valaki a keresztségre? Meg lehet keresztelni azt, aki (1) már elég idõs ahhoz, hogy megértse, mit jelent a keresztség, (2) átadta magát Krisztusnak és megtért, (3) érti a kereszténység alapvetõ elveit és (4) tisztában van a gyülekezeti tagság jelentõségével. Az ember csak akkor veszélyezteti üdvösségét, ha kora szerint már képes felelõsséget vállalni, de elutasítja a Szentlélek befolyását.

Mivel a lelki érettség tekintetében az azonos korú emberek is különböznek egymástól, vannak, akik már fiatalabb korban készek a keresztségre, mint mások. Ezért nem határozhatjuk meg a keresztség korának alsó határát. Ha a szülõk beleegyeznek abba, hogy gyermekeik korábban keresztelkedjenek meg, felelõsséget kell vállalniuk gyermekeik lelki növekedéséért és jellemfejlõdéséért.

A keresztség gyümölcse

A keresztség legfontosabb gyümölcse az, ha az ember Krisztusért él. Céljainak és törekvéseinek nem saját maga, hanem Krisztus áll a középpontjában.

"Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén; az odafelvalókkal törõdjetek, nem a földiekkel" (Kol 3:1-2). Nem a keresztség a legmagasabb csúcs, ahová a kereszténynek el kell érnie. A lelki növekedés közben kegyelemben részesülünk, amit Isten tervének végrehajtásakor mások javára kell kamatoztatnunk. "Kegyelem és békesség adassék néktek bõségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében" (2Pt 1:2). Ha hûségesen kitartunk keresztségi fogadalmunk mellett, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akinek nevében megkeresztelkedtünk, biztosítja, hogy isteni erõ siet segítségünkre a keresztség utáni életünk minden szükséghelyzetében.

A második gyümölcs a Krisztus egyházáért való élet. Többé nem elszigetelt emberekként élünk, Krisztus egyházának tagjai lettünk. Élõ kövekként alkotjuk Isten templomát (1Pt 2:2-5). Szoros kapcsolatban állunk Krisztussal, az egyház fejével, akitõl naponta kapjuk a kegyelmet a növekedéshez és a szeretetben való fejlõdéshez (Ef 4:16). Felelõsséget vállalunk a szövetség közösségében, melynek tagjai felelõsséggel tartoznak az újonnan kereszteltekért (1Kor 12:12-26). Az új tagoknak a saját és a gyülekezet érdekében be kell kapcsolódniuk az istentiszteletbe, az imádságba és a szeretetbõl fakadó szolgálatba (Ef 4:12).

Az utolsó gyümölcs a világban és a világért való élet. Igaz, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk, a mennyei ország polgárai vagyunk (Fil 3:20). De Isten csak azért hívott ki a világból, hogy Krisztus testében tanítást kapjunk, majd visszatérjünk a világba, mint szolgái, akik részt vesznek Krisztus megmentõ szolgálatában. Az igazi tanítványok nem vonulnak ki a világból az egyházba húzódva. Misszionáriusokként születtünk Isten országába. A keresztségi fogadalomhoz való hûség azzal jár, hogy másokat is a kegyelem országába vezetünk.[27]

Ma Istennek az a hõ vágya, hogy részünk legyen a bõvölködõ életben, amit kegyelmébõl megteremtett. "Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bûneidet, segítségül híván az Úrnak nevét" (ApCsel 22:16).

Az úrvacsorában magunkhoz vesszük Jézus testének és vérének jelképeit, és ezzel kifejezzük, hogy hiszünk benne mint Urunkban és Megváltónkban. Ebben a szertartásban Krisztus jelen van, hogy megerõsítse népét. Részvételünk által az Úr halálát hirdetjük, amíg õ eljön. A vacsorára való felkészülés önvizsgálattal, bûnbánattal és bûnvallással jár. A Mester elrendelte a lábmosás szertartását a megismételt megtisztulás jelzésére, és annak kifejezésére, hogy készek vagyunk krisztusi alázattal egymásnak szolgálni és szeretetben egyesülni. Az úrvacsorában minden hívõ keresztény részt vehet. (Hitelvek – 15)

Poros lábbal érkeztek a felházba a húsvéti bárány elfogyasztására. Valaki hozott egy kancsó vizet, mosdótálat és törülközõt a szokásos lábmosáshoz, de senki sem akarta elvégezni e szolgai munkát.

Jézus tudta, hogy közeledik a halála, és szomorúan szólt: "Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielõtt én szenvednék: mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, mígnem beteljesedik az Isten országában" (Lk 22:15-16).

A tanítványok egymásra való féltékeny-sége fájdalommal töltötte el Jézus szívét. Tudta, hogy még mindig azon vitatkoznak, ki lesz a nagyobb Isten országában (Lk 22:24; Mt 18:1; 20:21). A tisztségért való mesterkedésük, a büszkeségük és önteltségük gátolta a tanítványokat abban, hogy megalázkodjanak, és a szolga szerepét vállalva megmossák egymás lábát. Megtanulják-e valamikor, hogy Isten országában az igazi nagyság az alázatosságban és a szeretõ szolgálatban fejezõdik ki?

"Vacsora közben" (Jn 13:2, 4)[1] Jézus csendesen felállt, vette a szolga törülközõjét, vizet öntött a mosdótálba, letérdelt, és kezdte mosni a tanítványok lábát. A Mester mint szolga! A tanítványok meg-értették a ki nem mondott dorgálást, és elszégyellték magukat. Amikor Jézus befejezte a lábmosást, visszatért a helyére, és így szólt: "Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: a szolga nem nagyobb az õ Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:14-17).

Jézus ezután a páskabárány ünnepe helyébe bevezette a nagy áldozatára emlékeztetõ szertartást: az úrvacsorát. Vette a kovásztalan kenyeret, "és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak" ezekkel a szavakkal: "Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Majd vette a hálaadás poharát, és "hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebbõl mindnyájan; mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bûnöknek bocsánatára." "Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lásd: Mt 26:26-28; 1Kor 11:24-26; 10:16!).

A lábmosás és az úrvacsora alkotja ezt a szertartást. Krisztus rendelte el e szertartás mindkét részét, elõsegítve azt, hogy szoros lelki közösségbe jussunk vele.

A lábmosás szertartása

A megkívánt szokás az volt, hogy a páskabárány ünnepének megtartásához a kovásztalan kenyerek hetének elsõ napja elõtt a zsidó családok eltávolítottak minden kovászt – bûnt – az otthonukból (2Móz 12:15,19-20). Ennek megfelelõen a hívõknek meg kell vallaniuk és bánniuk minden bûnt, beleértve a büszkeséget, versengést, féltékenységet, neheztelést, önzést; így lehet lelkületük alkalmassá arra, hogy ilyen mély közösségre jussanak Krisztussal.

Ezért hozta létre Krisztus a lábmosás szertartását. Nemcsak példát mutatott, de ki is jelentette, hogy õk is ugyanezt cselekedjék, és áldását ígérte nekik: "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:17). Ez a szertartás, amely megelõzi az úrvacsorát, betölti azt a célt, hogy: "próbálja meg azért az ember magát", és hogy senki ne vegyen "méltatlanul" részt ebben a vacsorában (1Kor 11:27-29).

A szertartás jelentõsége. Ez a szertartás feltár valamit Krisztus küldetésébõl és a résztvevõk lelkületébõl is.

1. Krisztus megalázkodásáról való meg-emlékezés. A lábmosás szertartása emlékeztet a Krisztus testté létele és szolgáló élete általi megalázkodására.[2] Bár az Atyánál mennyei dicsõségben volt része, "ön-magát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:7).

Isten Fia számára megalázó volt, hogy bár önzetlen szeretetet adott, mégis csak visszautasítást kapott azok többségétõl, akiknek megmentése érdekében jött. Sátán elhatározta, hogy, ahol csak teheti, minden alkalommal megszégyeníti Krisztust földi élete során. Mily megalázó volt az Ártatlan számára, hogy bûnözõként keresztre feszítették!

Krisztus élete az önzetlen szolgálat élete volt. Nem azért jött, "hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon" (Mt 20:28). A lábmosás cselekményével megmutatta, hogy az emberek megmentése érdekében minden szolgálatot elvégez, bármilyen alantas legyen is az. Szolgáló és alázatos életével hatott követõi lelkére.

Ennek az elõkészítõ szertartásnak el-rendelésével Krisztus a mások szolgálatára indító gyengédséget és szeretetet akarta felébreszteni a hívõkben. E szertartás jelentõségén elgondolkozókat arra készteti, hogy másokkal alázatosan és együttérzéssel bánjanak. Ha a lábmosásban Krisztus példáját követjük, az Õ szellemében járunk el: "Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" (Gal 5:13)

Jóllehet ez a szolgálat alázatot igényel, de egyáltalán nem lealacsonyító. Ki ne érezné kiváltságnak, ha meghajolhatna Krisztus elõtt, és megmoshatná azokat a lábakat, amelyeket keresztre szegeztek! Jézus ezt mondta: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40).

2. Magasabb rendû megtisztulás jelképe. A lábmosás több volt a láb megtisztításánál. Magasabb rendû megtisztulást – a szív megtisztítását jelképezte. Amikor Péter azt kérte Jézustól, hogy egészen mossa meg, Jézus ezt mondta: "Aki megfürö-dött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta" (Jn 13:10).

Aki megfürdött, az tiszta. De a nyitott saruba bújtatott láb csakhamar poros lesz, és újra meg kell mosni. Így volt ez a tanítványoknál is. A keresztség lemosta bûneiket, de Sátán megkísértette õket, és szívükben büszkeséget, féltékenységet és gonosz-ságot tápláltak. Nem voltak felkészülve arra, hogy Urukkal bensõséges közösségbe lépjenek; sem arra, hogy elfogadják az új szövetséget, amelyet Jézus meg akart kötni velük. Krisztus a lábmosással akarta felkészíteni õket az úrvacsorában való részvételre. Az áruló Júdás kivételével Krisztus megtisztította szívüket az önzéstõl és büszkeségtõl, és õk szeretetben egyesültek egy-mással. Jézus önzetlen tette megalázta õket, és õk taníthatóvá váltak.

A tanítványokhoz hasonlóan, amikor befogadtuk Krisztust és megkeresztelkedtünk, az Õ vére által megtisztultunk, de keresztény életünk során mulasztásokat követünk el. Lábunk poros lesz. Krisztushoz kell fordulnunk újból, hogy megtisztító kegyelme mossa le a szennyet. De nem kell újra megkeresztelkednünk, mert "aki megfürödött, nincs másra szüksége, csak a lábait megmosni" (Jn 13:10).[3] A lábmosás szertartása emlékeztet arra, hogy rend-szeresen meg kell tisztulnunk, és hogy teljesen Krisztus vérétõl függünk. Maga a lábmosás nem tisztíthat meg a bûntõl. Csak Krisztus tisztíthat meg bennünket.

3. Közösség a megbocsátásban. Az úr-vacsorán résztvevõk között a megbocsátásra való készség jelzi, hogy eredményes volt az e szolgálat által jelképezett megtisztítás. Isten csak akkor bocsát meg nekünk, ha mi is megbocsátunk másoknak. "Ha megbocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket" (Mt 6:14-15).

Jézus mondta: "Néktek is meg kell mos-notok egymás lábait" (Jn 13:14). Egyrészt készséggel kell megmosnunk mások lábát, másrészt készséggel kell engednünk, hogy más megmossa a mi lábunkat. Az utóbbival elismerjük, hogy szükségünk van lelki segítségre.

E szolgálat befejeztével hitünk arról biztosít minket, hogy tiszták vagyunk, mert bûneinkbõl megmosódtunk. Ki által? Krisztus által. De hittestvéreink azok, akik Krisztus szolgálatának jelképeivel szolgálnak nekünk. E szolgálat tesz bennünket megbocsátó közösséggé.[4]

4. Közösség Krisztussal és hittestvé-reinkkel. A lábmosás szertartása szemlélteti, hogy Krisztus "mindvégig" szereti követõit (Jn 13:1). Amikor Péter tiltakozott lábának megmosása ellen, Krisztus így szólt: "Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám" (8. vers). Ha nincs megtisztítás, Jézussal való közösség sincs. Azok, akik közösségben akarnak maradni Krisztussal, részt vesznek e szertartásban.

Ugyanezen az estén Jézus ezt mondta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egy-mást szeressétek" (34. vers). Világos e szer-tartás üzenete: "Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" ( Gal 5:13). E szeretettel szívünkben átengedjük a magasabb helyet felebarátainknak, többre értékelve másokat, mint önmagunkat (Fil 2:3). Ez arra kötelez, hogy szeressük azokat is, akik mások, mint mi. Nem lehet bennünk sem felsõbbrendûség, sem részrehajlás érzése. Életmódunk tükrözi hittestvéreink iránti szeretetünket. Amikor elõttük meghajolva megmossuk lábukat, elõre örülünk annak, hogy majd velük lehetünk az örökkévalóságon át. Aki ezzel a szertartással követi Krisztus példáját, az megtapasztalja, mit jelent úgy szeretni, ahogy Krisztus szeretett. Az ilyen szeretet eredményes bizonyságtevés lehet.

Egy buddhista szerzetes egyszer arra kért egy misszionáriust, javasoljon olyan jelenetet, amely bemutatja a kereszténységet. Ugyanis néhány mûvész azt a feladatot kapta, hogy a kolostor egyik termét a világ fõbb vallásait ábrázoló freskókkal és dombormûvekkel díszítse. Rövid gondolkozás után a misszionárius olvasni kezdte János 13-at. A szerzetes "semmit sem szólt, miközben olvastam – idézte fel a misszionárius – de valami különös, áhítatos csendet és erõt éreztem, ahogy az Ige bemutatta a tanítványok lábát mosó Jézust." Nyilvánosan tenni bármit, ami a lábbal kapcsolatos, a buddhisták szerint sérti az illemszabályokat.

"Amikor befejeztem az olvasást, pillanatnyi csend támadt. A szerzetes hitetlenkedve nézett rám, és így szólt: ‘Azt akarja mondani, hogy az ön vallásának Alapítója megmosta tanítványai lábait?’

‘Igen’ – válaszoltam. Az általában higgadt, borotvált szemöldökû és fejû ember hold formájú arca összeráncolódott a döbbenettõl és csodálkozástól. Megrémült õ is, én is. Többször nagyokat nyeltem. Mindkettõnket magával ragadott a drámai jelenet. Ahogy néztem õt, hitetlenkedõ tekintete tiszteletteljes áhitattá változott. Jézus, a kereszténység Alapítója megérintette, megmosta a halászok piszkos lábait! Néhány pillanat múlva a szerzetes úrrá lett érzésein, és felállt. ‘Értem már a ereszténység lényegét.’"[5]

Az úrvacsora szertartása

A protestánsok ezt a szertartást általában "úrvacsorá"-nak nevezik (1Kor 11:20). Egyéb nevei: "az Úr asztala" (1Kor 10:21), "a kenyér megszegése" (ApCsel 20:7), "a kenyérnek megtörése" (ApCsel 2:42)[6], valamint – e szolgálat hálaadás és áldás vo-natkozása miatt – eucharisztia (Mt 26: 26-27; 1Kor 10:16; 11:24).

Az úrvacsorának örömteli alkalomnak kell lennie, nem pedig a szomorúság idejének. Az úrvacsorát megelõzõ lábmosás lehetõséget nyújt az önvizsgálatra, bûnvallásra, megbékélésre és megbocsátásra. A hívõk ezután azzal a biztos tudattal léphetnek különleges közösségbe Urukkal, hogy Jézus vére által megtisztultak. Örömmel járulnak asztalához; nem a kereszt árnyékában, hanem megmentõ fényében állnak, készen arra, hogy Krisztus megváltó gyõ-zelmét ünnepeljék.

Az úrvacsora jelentõsége. Az úrvacsora felváltja az ószövetségi idõk húsvét ünnepét. Amikor Krisztus, az igazi páskabárány feláldozta életét, a húsvéti bárány jelképe valósággá vált. Maga Krisztus rendelte el halála elõtt a páskabárány ünnepe helyébe az úrvacsorát, az új szövetség kötelékében élõ lelki Izrael nagy ünnepét. Tehát az úrvacsora jelképeinek gyökerei a páskabárány ünnepéhez nyúlnak vissza.

1. A bûntõl való szabadulás emlékünnepe. Ahogy a páskabárány ünnepe emlékeztette Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra, az úrvacsora a lelki Egyiptomból, a bûn rabszolgaságából való szabadulásra emlékeztet.

A szemöldökfára és ajtófélfára hintett vér – a páskabárány vére – megóvta a ház lakóit a haláltól, a bárány húsából készített táplálék pedig erõt adott nekik az Egyiptomból való meneküléshez (2Móz 12:3-8). Ugyanígy Krisztus áldozata szabadulást hoz a halálból: a hívõk szabadulást nyernek a Krisztus testében és vérében való részesedés által (Jn 6:54). Az úrvacsora azt hirdeti, hogy Krisztus kereszthalála szabadulást, megbocsátást, örök életet szerzett számunkra.

Jézus ezt mondta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1Kor 11:24). Ez a szertartás Krisztus engesztelõ áldozatának helyettesítõ voltára helyezi a hangsúlyt. "Ez az én testem – mondta Jézus -, mely tiérettetek megtöretik" (1Kor 11:24; vö. Ésa 53:4-12). A kereszten az Ártatlan helyettesítette a bûnöst, az Igaz a gonoszt. Ez a nagylelkû cselekedet teljesítette a törvény követelményét: a halálbüntetést; meg-bocsátást, békességet és üdvbizonyosságot adva a bûnbánó, bûnösnek. A kereszt elvette kárhoztatásunkat, nekünk nyújtva Krisztus igazságának palástját és a bûn feletti gyõzelemhez szükséges erõt.

a. A kenyér és a szõlõ. Jézus sok hasonlatot használt, hogy általuk különbözõ igazságokat tanítson önmagáról. Ezt mondta: "Én vagyok a juhoknak ajtaja" (Jn 10:7), "Én vagyok az út" (Jn 14:6), "Én vagyok az igazi szõlõtõ" (Jn 15:1), és "Én vagyok az életnek… kenyere" (Jn 6;35). Egyik kifejezést sem érthetjük szó szerint, mert Jézus nincs jelen minden ajtóban, útban vagy borban. Ezek a kifejezések mélyebb igaz-ságokat jelképeznek.

Az ötezer csodálatos táplálásakor Jézus kinyilatkoztatta testének és vérének mélyebb jelentõségét. Mint igazi kenyér ezt mondta: "Nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennybõl száll alá, és életet ád a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jõ, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (Jn 6:32-35). Jézus fel-kínálta testét és vérét, hogy kielégítse éhsé-günket és szomjúságunkat, legnagyobb szükségleteinket és vágyainkat (Jn 6:50-54).

A Jézus által fogyasztott húsvéti kenyér kovásztalan volt, a szõlõ termése pedig erjedetlen.[7] A kovászt (élesztõt) – amely erjedésével megkeleszti a kenyeret -, a bûn jelképének tartották (1Kor 5:7-8), és ezért a kovász alkalmatlan volt a "hibátlan és szeplõtlen bárány" ábrázolására (1Pt 1:19).[8] Csak kovásztalan vagy "erjedetlen" kenyér jelképezhette Krisztus bûntelen testét. Hasonlóképpen csak a szõlõ romlatlan gyümölcse – az erjedetlen bor – jelképezheti az üdvözítõ megtisztító vérének tökéletességét.[9]

b. Evés és ivás. "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az Õ vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:53-54).

"Aki eszi az én testemet és issza az én véremet" – jelképes kifejezés; az Isten Igéjének elvei szerinti átalakulást jelképezi. A hívõ az Ige által lép közösségbe a mennyel, és nyer erõt ahhoz, hogy lelki életet éljen. Krisztus ezt mondja: "A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63). "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).

A hívõk Krisztusból, az élet kenyerébõl táplálkoznak, amikor az élet Igéjét – a Bibliát – olvassák vagy hallgatják. Ebbõl az Igébõl árad Krisztus éltetõ ereje. Az úrvacsora által is részesülünk Krisztusból: Igéjét a Szentlélek beépíti életünkbe. Ezért minden úrvacsorát az Ige prédikálása kíséri.

Mivel Krisztus engesztelõ áldozatának áldásait hit által magunkévá tesszük, ezért az úrvacsora sokkal több mint egyszerû emlékünnep. Az úrvacsorában való részesülésünk azt jelenti, hogy Krisztus fenn-tartó hatalma új erõvel és örömmel tölt el bennünket. Röviden: ez a jelkép azt mutatja, hogy "lelki életünk ugyanúgy Krisztustól függ, ahogy fizikai életünk az ételtõl és italtól."[10]

Az úrvacsora alatt "megáldjuk" a poharat (1Kor 10:16). Ez azt jelenti, hogy miként Krisztus "hálákat" adott a pohárért (Mt 26:27), mi hálát mondunk Jézus véréért.

2. Testületi közösség Krisztussal. A küzdelemmel és viszállyal teli világban e szertartásban való gyülekezeti részvételünk hozzájárul az egyház egységéhez és szilárdságához, bizonyságot téve a Krisztussal és egymással való közösségünkrõl. Pál ezt mondta: "A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérbõl részesedünk" (1Kor 10: 16-17).

"Ez utalás arra a tényre, hogy a sok darabra tört úrvacsorai kenyeret a hívõk megeszik; és ahogy minden darab ugyanabból a kenyérbõl való, így az úrvacsorában részesülõ minden hívõ egyesül Krisz-tusban, akinek a megtört testét jelképezi a megtört kenyér. A keresztények azzal, hogy közösen részt vesznek ebben a szertartásban, nyilvánosan tanúsítják, hogy egységben vannak, és ahhoz a nagy családhoz tartoznak, amelynek feje Krisztus."[11]

Minden gyülekezeti tagnak részt kell vennie ebben a szent szertartásban, mert Krisztus a Szentlélek által "találkozik népével, és megerõsíti jelenlétével. Még ha méltatlan szívek és kezek osztják is szét a szent jegyeket, Krisztus akkor is ott van, hogy szolgáljon gyermekeinek.

Isten gazdagon megáldja mindazokat, akik Krisztusba vetett hittel járulnak az Úr asztalához. Mindazok, akik mellõzik a mennyei kiváltságnak eme akalmait, nagy veszteséget szenvednek. Joggal mondható el róluk: Nem vagytok mindnyájan tisz-ták."[12]

Az Úr asztalánál tapasztaljuk meg a legerõsebben és legmélyebben a közösség érzetét. Itt közös talajon találkozunk; leomlanak a bennünket egymástól elválasztó korlátok. Itt felismerjük, hogy míg a társadalomban sok minden elválaszt bennünket, Krisztusban megvan minden, ami szükséges egyesítésünkhöz. Jézus a poharat kínálva tanítványainak, rájuk bízta az új szövetséget. Így szólt: "Igyatok ebbõl mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bûnöknek bocsánatára" (Mt 26:27-28; vö. Lk 22:20). Ahogy a régi szövetséget megerõsítette az áldozatok vére (2Móz 24:8), az új szövetséget Krisztus vére pe-csételte meg. E szertartás alkalmával a hívõk megújítják Uruknak tett hûségfogadalmukat, újból elismerve, hogy részesei annak a csodálatos egyezségnek, amely által Jézusban Isten közösségre lép az emberiséggel. E szövetség részeiként van mit ünnepelniük. Tehát az úrvacsora egy-részt megemlékezés, másrészt hálaadás a kegyelem örökkévaló szövetségének megpecsételéséért. A kapott áldások arányban állnak a résztvevõk hitével.

3. A második advent váradalma. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (1 Kor 11:26). Az úrvacsora átfogja a Golgota és a második advent közti idõszakaszt. Összekapcsolja a keresztet a mennyel. Egybekapcsolja a "megtörténtet" és a "bekövetkezendõket, ami az Újtestamentum világnézetének lényege. Összefogja a Megváltó áldozatát és második eljövetelét – a felkínált üdvösséget és a megvalósult üdvösséget. Azt hirdeti, hogy Krisztus addig is jelen van a Lélek által, amíg eljön láthatóan.

Krisztus próféciát mondott, amikor azt ígérte, hogy "mostantól fogva nem iszom a szõlõtõkének ebbõl a termésébõl mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:29). Hitünket arra a jövõbeli úrvacsorára irányítja, amelyet Megváltónkkal fogunk ünnepelni az Õ országában. Ez a nagy ünnep "a Bárány menyegzõjének vacsorája" (Jel 19:9).

Erre az eseményre való felkészüléssel kapcsolatban Krisztus így oktat: "Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az õ urukat várják, mikor jõ meg a menyegzõrõl, hogy mihelyt megjõ és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor hazamegy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezve magát, leülteti azokat, és elõjövén, szolgál nékik" (Lk 12:35-37).

Krisztus és követõi az ünnepi asztal köré gyülekeznek, és Õ fogja az úrvacsorát kiosztani, ahogy annak idején Jeruzsálemben. Oly sokáig várt erre az alkalomra, és most minden készen van. Felkel trónjáról, és megkezdi szolgálatát. Csodálat tölt el mindenkit. Teljesen érdemtelennek érzik magukat arra a megtiszteltetésre, hogy Krisztus szolgáljon nekik. Tiltakoznak, ezt mondva: "Hadd szolgáljunk mi!" De Krisztus leülteti õket, és csendesen tovább szolgál.

"Krisztus a földön valóban soha nem volt nagyobb, mint az úrvacsora emlékezetes eseményén, amikor megalázva magát betöltötte a szolga szerepét. Krisztus a mennyben akkor lesz a legnagyobb, amikor szentjeinek szolgál."[13] Ez a váradalmunk tetõ-pontja. Az úrvacsora erre az elkövetkezõ dicsõség örömére irányítja tekintetünket: amikor Krisztussal személyes közösségben leszünk örökkévaló országában.

Az úrvacsorában való részvétel feltételei. Két fontos szertartás szolgálja a keresztény hitéletét: a keresztség és az úrvacsora. Az elõbbi az egyházba vezetõ kapu, az utóbbi a tagok javát szolgálja.[14] Jézus csak hitvalló követõinek osztott úrvacsorát. Ezért az úrvacsorát a hívõ keresztények számára rendelte el. Gyermekek nem szoktak részt venni ebben a szertartásban, hacsak nincsenek megkeresztelve.[15]

A Biblia arra tanítja a hívõket, hogy az Urat megilletõ tisztelettel végezzék ezt a szertartást, mert "aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen" (1Kor 11: 27). A "méltatlanul" jelentheti "vagy a nem odavaló viselkedést (lásd: a 21. verset!), vagy a Krisztus engesztelõ áldozatában való élõ, cselekvõ hit hiányát."[16]

Az ilyen magatartás tiszteletlenség az Úrral szemben, és a Megváltó megtagadásának tekinthetõ; azok bûnében való osztozásnak, akik õt keresztre feszítették.

Isten nemtetszését vonja magára az, aki méltatlanul vesz részt az úrvacsorában. "Aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának", mert "nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11:29); nem tesz különbséget a mindennapi étel és a Krisztus engesztelõ halálát jelképezõ szent jegyek között. "Ne tartsák a hívõk ezt a szertartást pusztán egy történelmi esemény emlékünnepének. Ezt is jelentheti, de sokkal több ennél; emlékeztet arra, hogy mibe került a bûn Istennek, és hogy mivel tartozik az ember a Megváltónak. Ennek a szertartásnak ébren kell tartania a hívõkben azt a tudatot, hogy kötelességük nyilvánosan bizonyságot tenniük az Isten Fiának engesztelõ halálába vetett hitükrõl."[17]

Ezekhez az intésekhez kapcsolva Pál azt tanácsolja a hívõnek, hogy "próbálja meg… magát", mielõtt résztvenne az úrvacsorában (1Kor 11:28). Imádkozva vizsgálja meg keresztény életét, vallja meg bûneit, és állítsa helyre megromlott kapcsolatait.

Az adventista úttörõk története tanúsítja, milyen áldást tud nyújtani az ilyen önvizsgálat: "Amikor még kevesen voltunk, e szertartások gyakorlását nagyon hasznos alkalommá tettük. Az úrvacsora elõtti pénteken minden gyülekezeti tag igyekezett eltávolítani mindazt, ami elválaszthatta testvéreitõl és Istentõl. Gondosan megvizsgáltuk szívünket; buzgón imákoztunk azért, hogy Isten mutasson rá rejtett bûneinkre; megvallottuk, ha becsaptunk valakit, bevallottuk meggondolatlan szavainkat, dédelgetett bûneinket. Az Úr közel volt hozzánk, és mi nagy erõt és bátorítást nyertünk."[18]

Ez az önvizsgálat személyes feladat. Más nem végezheti el helyettünk, mert ki tud olvasni a szívben, vagy ki tudja megkülönböztetni a konkolyt a búzától? Krisztus, a mi példaképünk, nem zár ki senkit sem az úrvacsorából. Bár a nyilvános bûn kizár a részvételbõl (1Kor 5:11), Jézus együtt evett Júdással, aki látszólag Krisztus hitvalló követõje, de szívében tolvaj és áruló volt.

Mi teszi tehát a hívõt alkalmassá az úrvacsorában való részvételre? A szív állapota – a Krisztusnak való teljes odaszentelõdés, és az áldozatába vetett hit -, nem pedig valamelyik egyházhoz való tartozás. Következésképpen bármilyen egyházhoz tartozó hívõ keresztény részt vehet az úrvacsorában. Mindenkit hívunk, hogy vegyen részt gyakran az Újszövetségnek ebben a nagy ünnepében, és részvétele által tegyen bizonyságot arról, hogy elfogadta Krisztust személyes Megváltójnak.[19]

Isten minden korban egyháza minden tagjának lelki ajándékokat ad, melyek felhasználásával szeretettel kell szolgálniuk az egyház és az egész emberiség közös javára. Ezek az ajándékok – amelyeket Isten a Szentlélek közremûködésével oszt szét a tagok között – minden olyan képességet hordoznak, amelyekre az egyháznak Istentõl rendelt feladatai teljesítéséhez szüksége van. A Szentírás szerint ilyen ajándék például a hit, a gyógyítás, a prófétálás, a prédikálás, a tanítás, az ügyintézés, a megbékítés, a könyörület, az emberek megsegítését szolgáló önfeláldozás és jótékonyság. Egyes tagokat Isten elhívott és Lelke által alkalmassá tett az egyház által is elismert pásztori, evangélizáló, apostoli, illetve tanítói szolgálatra, amelyek különösen szükségesek tagok szolgálatra és az egyház lelki érettségre való neveléséhez, valamint a hit egységének és Isten megismerésének elõsegítéséhez. Amikor a tagok Isten sokszínû kegyelmének hû sáfáraiként használják e lelki ajándékokat, az egyház védve van a hamis tanítások romboló befolyásától, növekszik Istenben, erõsödik a hitben és a szeretetben. (Hitelvek – 16)

Jézusnak közvetlen mennybemenetele elõtt mondott szavai megváltoztatták a történelmet: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15) – parancsolta a tanítványoknak.

Az egész világnak? Minden teremtménynek? A tanítványok biztosan lehetetlen feladatnak tartották ezt. Krisztus tudta, milyen tehetetlenek; ezért azt mondta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálembõl, hanem "várják be az Atyának ígéretét". Majd így bátorította õket: "Vesztek erõt, minekutána a Szentlélek eljõ reátok; és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végsõ határáig" (ApCsel 1:4, 8).

Jézus mennybemenetele után a tanítványok sok idõt töltöttek imában. Összhang és alázatosság váltotta fel a Jézussal töltött idejük nagy részét megrontó viszálykodást és féltékenykedést. A tanítványok megtértek. Krisztussal való szoros kapcsolatuk és az ennek eredményeként létrejött egység felkészítette õket a Szentlélek kiárasztására.

Ahogy a Lélek általi különleges felkenetése alkalmassá tette Jézust szolgálatára (ApCsel 10:38), a tanítványok is részesültek a Szentlélek keresztségében (ApCsel 1:5), hogy bizonyságot tudjanak tenni. Az eredmény bámulatos volt. Azon a napon, amikor megkapták a Szentlélek ajándékát, háromezer embert kereszteltek meg (lásd: ApCsel 2:41!).

A Szentlélek ajándékai

Krisztus példázattal szemléltette a Szentlélek ajándékait: "Éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, eléhívatá az õ szolgáit, és amije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt talentumot, a másiknak kettõt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az õ erejéhez képest; és azonnal útra kele" (Mt 25:14-15).

Ez a messze országba utazó ember a mennybe távozó Krisztust jelképezi. Ennek az embernek a "szolgái" Krisztus követõi, akiket áron vett meg (1Kor 6:20) – "drága véren… a Krisztusén" (1Pt 1:19). Krisztus megváltotta õket a szolgálatra, hogy "ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettök meghalt és feltámasztatott" (2Kor 5:15).

Krisztus javakat adott minden szolgájának, mindenkinek a képességéhez mérten, "kinek-kinek a maga dolgát megszabván" (Mk 13:34). Ezek a javak – egyéb ajándékokkal és képességekkel együtt (lásd: 20. fejezet) – a Lélek különleges ajándékait ábrázolják.[1]

Krisztus pünkösdkor ezeket a lelki ajándékokat bizonyos értelemben egyházának adta. "Fölmenvén a magasságba" – mondja Pál -, "adott ajándékokat az embereknek". "Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint" (Ef 4:8, 7). Ezeket az ajándékokat a Szentlélek osztogatja "mindenkinek külön, amint akarja" (1Kor 12:11), hogy képessé tegyék az egyházat kijelölt feladata elvégzésére.

A lelki ajándékok rendeltetése

A Szentlélek különleges képességet ad egy-egy gyülekezeti tagnak, hogy segítse az egyházat mennyei küldetése teljesítésében.

Összhang az egyházon belül. A korinthusi gyülekezetben egyetlen lelki ajándék sem hiányzott (1Kor 1:4, 7). Sajnos, azonban a tagok, mint a gyerekek, azon vitatkoztak, hogy mely ajándékok a legfontosabbak.

Pál a gyülekezet széthúzása miatti aggodalmában írt a korinthusiaknak ezeknek az ajándékoknak a valódi jellegérõl, és arról, hogy azok miként teljesítik feladatukat. A lelki ajándékok – magyarázta – kegyelmi ajándékok. Ugyanaz a Lélek adja azokat az "ajándékokat", amelyekben "különbség van"; és a szolgálatokban és cselekedetekben, amelyekhez ezek az ajándékok vezetnek, szintén "különbség van". De Pál hangsúlyozza, hogy "ugyanaz az Isten… cselekszi mindezt mindenkiben" (1Kor 12:4-6).

A Lélek ajándékokat oszt minden hívõnek – a gyülekezet épülésére, illetve építésére. Az Úr mûvének szükségletei határozzák meg, milyen ajándékokat oszt a Lélek, és kinek. Nem mindenki kapja ugyanazokat az ajándékokat. Pál azt mondja, hogy a Lélek az egyiknek bölcsességet ad, a másiknak tudományt, az egyiknek hitet, a másiknak csodatevést, az egyiknek prófétálást, a másiknak lelkek megítélését, az egyiknek nyelveket, a másiknak nyelvek magyarázását.

"De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja" (11. v.). Istennek jár köszönet annak az ajándéknak a mûködéséért, amelyet az egyház kapott, nem pedig annak az embernek, aki azt az ajándékot felhasználja. És mivel Isten az egyháznak és nem az egyes embereknek adja az ajándékokat, a megajándékozottak ne tekintsék az ajándékokat magántulajdonuknak.

Mivel a Lélek úgy osztogatja az ajándékokat, amint jónak látja, egy ajándékot sem szabad lebecsülni vagy lekicsinyelni. Az egyház egyetlen tagjának sincs joga büszkélkedni megbizatásával vagy feladatával, és senki se érezze magát alsóbbrendûnek, mert szerényebb feladatot kapott.

1. Az ajándékok mûködésének mintája. Pál az emberi test mûködésével szemlélteti a különbözõ ajándékok összhangját. A testnek sok része van, és mindegyik a maga módján járul hozzá mûködéséhez. "Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, amint akarta" (18. v.).

A test egyik része sem mondhatja a másiknak: "Nincs rád szükségem!" Minden tag függõ viszonyban van egymással, "és melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk, és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; amelyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalóknak nagyobb tisztességet adván" (21-24. v.).

Bármelyik szerv hibás mûködése kihat az egész testre. Ha a testnek nem lenne agya, a gyomor nem mûködne; és ha nem volna gyomra, hatástalanná válna az agy. Az egyház is ugyanígy szenved, ha bármely tag hiányzik, akármilyen jelentéktelen legyen is az.

Különleges védelmet igényelnek felépítésüknél fogva a test gyengébb szervei. Élhet az ember kéz vagy láb nélkül, de máj, szív vagy tüdõ nélkül nem. Általában szabadon hagyjuk arcunkat és kezünket, de a test egyéb részeit ruhával borítjuk erényességbõl vagy illendõségbõl. Egyáltalán nem becsülhetjük le a kisebb ajándékokat, inkább nagyobb gonddal kell bánnunk velük, mert a gyülekezet egészsége múlik rajtuk.

Isten azért adott lelki ajándékokat az egyháznak, hogy "ne legyen hasonlás a testben"; hogy táplálja az összhang és az egymástól való függés szellemét; és hogy "ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind" (25-26. v.). Tehát amikor egy hívõ szenved, az egész gyülekezetnek tudnia kell róla, és segítenie kell a szenvedés enyhítésében. A gyülekezet csak akkor lehet egészséges, ha ez a személy is meggyógyult.

Miután Pál beszélt minden egyes ajándék értékérõl, felsorolt néhányat közülük: "Némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban elõször apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatévõ erõket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit" (28. v.; vö. Ef 4:11). Mivel egy tag sem kapta meg az összes ajándékot, Pál mindenkit arra bátorított, hogy törekedjen "a nagyobb kegyelmi ajándékokra" (31. v. új prot. ford.), amelyek a leghasznosabbak az egyháznak.[2]

2. A szükséges kiterjedés. A Szentlélek ajándékai azonban önmagukban nem elegendõek. Van egy "kiváltképpen való út" (31. v.). Míg Krisztus visszajövetelekor a Lélek ajándékai megszûnnek, a Lélek gyümölcse örökkévaló; magában hordja a szeretet örök hatalmát, és amit a szeretet eredményez – a békességet, jóságot és igazságot (lásd: Gal 5:22-23; Ef 5:9!). Míg a prófétaság, a nyelvek ajándéka és a tudomány eltûnik, a hit, a remény és a szeretet megmarad. "Ezek között pedig legnagyobb a szeretet" (1Kor 13:13).[3]

Az a szeretet, amelyet Isten ad (görögül agapé), önfeláldozó és adakozó szeretet (1Kor 13:4-8). Ez "a magasabb rendû szeretet felismeri a szeretett személy vagy tárgy értékét; ez a szeretet elvekre, nem érzésekre épül; ez a szeretet a szeretet tárgyának nagyszerû tulajdonságai iránti tiszteletbõl fakad."[4] A szeretet nélküli ajándékok zûrzavart és pártoskodást okoznak az egyházban. Ezért a kiváltképpen való út a lelki ajándékokkal megáldottak számára van, hogy elnyerjék azt a teljesen önzetlen szeretetet is. "Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékokat"(1Kor 14:1).

Éljünk Isten dicsõségére! Pál a rómaiakhoz írt levélben is beszélt a lelki ajándékokról. Minden hívõt arra szólított fel, hogy Isten dicsõségére éljen (Róm 11:36-12:2), és ismét a test tagjaival szemléltette azt a különbözõség ellenére meglevõ egységet, amely az egyházhoz csatlakozó hívõket jellemzi (3-6. v.).

Legyenek a hívõk alázatosak, tudva azt, hogy mind a hit, mind a lelki ajándékok forrása Isten kegyelme. Minél több ajándékot kap egy hívõ, és minél nagyobb a lelki befolyása, annál jobban kell támaszkodnia Istenre.

Pál ebben a fejezetben a következõ ajándékokat sorolta fel: írásmagyarázás (ihletett kijelentés, kinyilatkoztatás; új protestáns fordításban: prófétálás); szolgálat, tanítás, intés (bátorítás); adakozás (szétosztás); vezetés és könyörület (szánalom). Ahogy 1Kor 12-ben, itt is a kereszténység legfontosabb elvével – a szeretettel (9. v.) zárta fejtegetését.

Péter a lelki ajándékok témáját azzal a háttérrel magyarázta, hogy "a vége pedig mindennek közel van" (1Pt 4:7). Az idõ sürgõssége azt diktálja, hogy a hívõk használják az ajándékokat. "Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott – mondta -, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai" (10. v.). Pálhoz hasonlóan Péter is azt tanította, hogy ezeknek az ajándékoknak nem öndicsõítés a céljuk, hanem hogy "mindenben Isten dicsõíttessék" (11. v.). Õ is a szeretettel társította ezeket az ajándékokat (8. v.).

Az egyház növekedése. Pál a lelki ajándékok harmadik és egyben utolsó tárgyalásakor arra buzdította a hívõket, hogy "járjatok úgy, mint illik elhivatásotokhoz, mellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútûréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében" (Ef 4:1-3).

A lelki ajándékok is elõsegítik az egységet, ami a gyülekezet növekedését eredményezi. Minden hívõ a "Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint" kapott kegyelmet (7. v.).

Krisztus "adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul". Ezeket az ajándékokat Krisztus "a szentek tökéletesbbítése céljából szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére" adott. "Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Õ megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (11-13. v.). Akik lelki ajándékokat kapnak, azoknak az a feladatuk, hogy elsõsorban a hívõknek szolgáljanak és képezzék ki õket az ajándékaik szerinti szolgálatra.

Ezek a szolgálatok lelkileg megszilárdítják a gyülekezetet, és védetté teszik a hamis tanításokkal szemben annyira, hogy a hívõk nem lesznek többé "gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestõl fogva nevekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban" (14-15. v.).

Végül, a lelki ajándékok Krisztusban egységet teremtenek az egyházban, és elõsegítik a fejlõdést. "Akibõl az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Õ segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben" (16. v.). Ahhoz, hogy az egyház úgy növekedjék, ahogy Isten akarja, minden tagnak használnia kell a tõle kapott kegyelmi ajándékokat.

Ennek eredményeképpen az egyház két irányban növekszik: a tagok létszámában és az egyes tagok lelki ajándékaiban. Ebben is szerepet játszik a szeretet, mert az egyház csak akkor épül és növekszik, ha ezeket az ajándékokat szeretettel használja.

A lelki ajándékok jelentõsége

Közös szolgálat. A Szentírás nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a papságnak kell szolgálnia, a tagság pedig tétlenül üljön, és arra várjon, hogy táplálják. Lelkészekbõl és tagokból tevõdik össze az egyház: "Isten népe" (1Pt 2:9). Közösen felelõsek az egyház jólétéért és eredményességéért. Együtt kell dolgozniuk, mindenkinek a maga Krisztusadta ajándékai szerint. A különbözõ ajándékok különbözõ feladatok és szolgálatok teljesítését eredményezi. Mindnyájan együttesen végzik a bizonyságtevést, hogy kiterjesszék Isten országát, és felkészítsék a világot a Megváltóval való találkozásra (Mt 28:18-20; Jel 14:6-12).

A papság szerepe. A lelki ajándékokról szóló tanítás felelõssé teszi a lelkészt a gyülekezet kiképzéséért. Isten apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, lelkipásztoroknak és tanítóknak hívott el embereket, hogy felkészítsék népét a szolgálatra. "A lelkészek ne végezzék azt a munkát, ami a gyülekezet feladata. Ha ezt teszik, túlterhelik magukat, és meggátolnak másokat feladatuk végzésében. Tanítsák meg a lelkészek a tagokat, hogyan dolgozzanak a gyülekezetben és a társadalomban."[5]

Az a lelkész, aki nem kapta a tanítás ajándékát, ne pásztorként, hanem Isten mûvének más területén szolgáljon.[6] Isten terve akkor valósul meg az egyházban, ha lelkészei készek és képesek a tagokat megtanítani arra, hogyan használják istenadta ajándékaikat.

Ajándékok és a misszió. Isten a lelki ajándékokat az egész egyház javára adta, nemcsak azok számára, akik a lelki ajándékokat kapják. És ahogy a megajándékozott nem a maga számára kapja az ajándékot, az egyház sem a maga számára kapja az ajándékok összességét. Isten azért áldja meg az egyházat ajándékokkal, hogy felkészítse küldetése elvégzésére – a világ evangélizálására.

A lelki ajándékok nem a jól végzett munka jutalmai, hanem Isten eszközei a munka jó végzéséhez. A Lélek rendszerint az egyén természetes képességeivel összeegyeztethetõ lelki ajándékokat ad, bár a természetes adottságok önmagukban nem lelki ajándékok. Csak az újjászületett embert tudja a Lélek megeleveníteni. Újjá kell születnünk ahhoz, hogy lelki ajándékokat kaphassunk.

Egység a különbözõségben, nem egyformaság. Egyes keresztények a többi hívõt magukhoz hasonlóvá akarják tenni. Ez az emberi elgondolás nem Istené. Az ajándékok kiegészítõ jellegét mutatja az a tény, hogy a gyülekezet a lelki ajándékok különbözõsége ellenére is megõrzi egységes voltát. Azt jelzi, hogy Isten egyházának fejlõdése minden egyes tagon múlik. Isten azt akarja, hogy az egyházon belül minden ajándék, szolgálat és tevékenység egyesüljön azon az alapon, amelyet az egyház a történelme során lefektetett. Jézus Krisztusban, a fõ szegletkõben "az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban" (Ef 2:21).

Bizonyságtevés – az ajándékok rendeltetése. A hívõk különbözõ ajándékokat kapnak, jelezve azt, hogy mindenkinek egyénre szabott szolgálata van. De minden hívõnek tudnia kell, hogyan tegyen hitérõl bizonyságot, hogyan mondja el, mit hisz, és hogy Isten mit tett az õ életében. Minden egyes ajándékot, bármi legyen is az, Isten abból a célból adja, hogy birtokosát képessé tegye a bizonyságtevésre.

A lelki ajándékok felhasználásának elmulasztása. Azoknak a hívõknek, akik nem hajlandók használni lelki ajándékaikat, nemcsak azt kell meglátniuk, hogy ajándékaik elsorvadnak, hanem azt is, hogy örök életüket kockáztatják. Jézus aggódó szeretettel és komolyan figyelmeztet, hogy az a szolga, aki nem használja talentumát, semmivel sem jobb, mint a "gonosz és rest szolga", aki eljátszotta örök érvényû jutalmát (Mt 25:26-30).[7] A hûtlen szolga önként megvallotta, hogy mulasztása szándékos és elõre megfontolt volt. Ezért viselnie kellett mulasztásáért a felelõsséget. "Az ítélet végsõ nagy napján a nagy Bíró a gonosztevõk közé sorolja azokat, akik kitérve az alkalmak elõl csak sodródtak, és lerázták magukról a felelõsséget."[8]

A lelki ajándékok felismerése

Azoknak a tagoknak, akik eredményesen akarnak a gyülekezet missziójába bekapcsolódni, ismerniük kell ajándékaikat. Az ajándék olyan, mint az iránytû, amely birtokosát a szolgálat és a teljes élet öröme felé irányítja (Jn 10:10). Amilyen mértékben "nem akarjuk (vagy elmulasztjuk) felismerni, fejleszteni és használni képességeinket, a gyülekezet annyival szegényebb, mint amilyen lehetne. Kevesebb, mint amilyennek Isten tervezte."[9]

Lelki ajándékaink felismerésének folyamata [10] az alábbiak szerint jellemezhetõ:

Lelki felkészülés. Az apostolok buzgón imádkoztak azért, hogy olyan szavakat mondjanak, amelyek a bûnösöket Krisztushoz vezethetik. Félretették a nézeteltéréseket és az elsõbbség utáni vágyat, ami elõzõleg elválasztotta õket egymástól. Bûneik megvallása és a bûnbánat Krisztussal szoros közösségbe vonta õket. Azoknak is, akik ma fogadják el Krisztust, így kell felkészülniük a Szentlélek keresztségére.

A Lélek keresztsége nem egyszeri esemény; naponta megtapasztalhatjuk.[11] Könyörögnünk kell az Úrhoz ezért a keresztségért, mert ez ad erõt az egyháznak a bizonyságtevéshez és az evangélium hirdetéséhez. Ehhez az szükséges, hogy állandóan alárendeljük életünket Istennek, teljesen Krisztusban maradjunk, és bölcsességet kérjünk tõle képességeink felismeréséhez (Jak 1:5).

A Szentírás tanulmányozása. Ha imádkozva tanulmányozzuk azt, amit az Újtestamentum a lelki ajándékokról tanít, akkor a Szentlélek megmutatja, milyen szolgálatot szánt nekünk. Fontos hinnünk, hogy Isten legalább egy képességet adott nekünk, amit az Õ szolgálatában kell használnunk.

Készség a Gondviselés vezetésének elfogadására. Nem nekünk kell használnunk a Lelket, hanem Õ használ bennünket, mert Isten az, aki népében "ébreszti… az akarást és a cselekvést is az õ tetszésének megfelelõen" (Fil 2:13 – új prot. ford.). Kiváltságunk, hogy a szolgálatnak abban az ágában dolgozhatunk, amelyet a gondviselõ Isten megmutat. Alkalmat kell adnunk Istennek arra, hogy másokon keresztül vegye igénybe segítségünket. Készen kell állnunk arra, hogy a gyülekezetben jelentkezõ szükségletek szerint cselekedjünk. Ne féljünk megpróbálni új dolgokat, és nyugodtan tájékoztathatjuk a segítségünket igénylõket talentumainkról és tapasztalatainkról.

Minõsítés az egyház részérõl. Mivel Isten ezeket az ajándékokat egyháza építésére adja, ezért ajándékaink minõsítése végsõ soron Krisztus testének a feladata, és nem a saját érzéseinké. Az ember sokszor nehezebben ismeri fel a saját képességeit, mint másokét. Nemcsak meg kell hallgatnunk, amit mások mondanak képességeinkrõl, hanem az is fontos, hogy felismerjük és elismerjük azokat a képességeket, amelyeket Isten másoknak adott.

Nincs annál lelkesítõbb és boldogítóbb tudat, hogy a Gondviselés által nekünk szánt helyet vagy szolgálatot betöltjük. Mennyi áldásban van részünk, ha Isten szolgálatában használjuk azt a képességet, amit Krisztus a Szentlélek által adott nekünk! Krisztus nagyon szeretne kegyelmi ajándékaiban részesíteni bennünket. Fogadjuk el hívását ma, és lássuk meg, mit tehetnek ajándékai a Lélekkel betöltött életben!