Isten elhívott bennünket, hogy istenfélõ nép legyünk, akik a menny elveivel összhangban gondolkozunk, érzünk és cselekszünk. Hogy a Lélek kialakíthassa bennünk Urunk jellemét, csak olyan dolgokkal foglalkozzunk, ami krisztusi tisztaságot, egészséget és örömet ad életünkben. Ez azt jelenti, hogy szórakozásunk és kapcsolataink megfelelnek a keresztény ízlés és szépség legmagasabb szabályainak. Tudatában vagyuk annak, hogy kulturális különbségek vannak köztünk, de igyekszünk egyszerûen, szerényen és rendesen öltözködni, ahogy illik azokhoz, akiknek igazi szépségét nem a külsõ díszítése, hanem a szelíd és nyugodt lélek hervadhatatlan ékessége adja meg. Ez azt is jelenti – mivel testünk a Szentlélek temploma -, értelmes módon kell róla gondot viselnünk. Kellõ mozgás és pihenés mellett a lehetõ legegészségesebb étrendet követjük, és tartózkodunk a Szentírás által tisztátalannak minõsített ételektõl. Mivel a dohányzás és az alkoholos italok fogyasztása, valamint a gyógyszerek és narkotikumok felelõtlen alkalmazása árt a testünknek, ezektõl is tartózkodunk. Inkább olyan dolgoknak adunk helyet az életünkben, amelyek gondolatainkat és testünket Krisztus hatása alá vonják, aki azt akarja, hogy jók, egészségesek és boldogok legyünk. (Hitelvek – 21)

A keresztény magatartás – Krisztus követõjének életvitele – hálás felelet a csodálatos megváltásra, Isten Krisztus által hozott áldozatára. Pál ezt a felhívást intézi minden keresztényhez: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élõ, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" (Róm 12: 1-2). Tehát a keresztények önszántukból óvják és fejlesztik szellemi, fizikai és lelki képességeiket, hogy megdicsõíthessék Teremtõjüket és Megváltójukat.

Krisztus így imádkozott: "Nem azt kérem, hogy vedd ki õket e világból, hanem hogy õrizd meg õket a gonosztól. Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok" (Jn 17:15-16). Hogyan élhet egy keresztény a világban, mégis elkülönülten attól? Miben kell keresztény életvitelének különböznie a világétól?

A keresztény életformájának nem azért kell különböznie a világétól, hogy csupán más legyen, mint a világé, hanem azért, mert Isten elvek szerinti életre hívta el õt. Az az életvitel, amelyre Isten elhívta, alkalmassá teszi, hogy mint Isten teremtménye a legmagasabb szintet elérve eredményes legyen szolgálatában. A világtól való különbözés elõsegíti küldetését is: hogy mint só és világosság szolgáljon a világnak. Mi értéke van a sónak, ha nincs íze, vagy a világosságnak, ha nem különbözik a sötétségtõl?

Krisztus a mi példaképünk. Õ annyira a világban élt, hogy az emberek falánksággal és részegességgel vádolták (Lásd: Mt 11:19 – új prot. ford!), pedig Õ nem volt ilyen. Olyan következetesen élt a mennyei elvek szerint, hogy senki sem tudott bûnt rábizonyítani (Jn 8:46).

Viselkedés és üdvösség

Ami a helyes viselkedést illeti, két végletet kell kerülni. Az elsõ: a szabályok és elvek üdvösségszerzõ eszközként való elfogadása és alkalmazása. Pál így foglalja össze ezt a végletet: "Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelembõl kiestetek" (Gal 5:4).

Ennek ellentéte az a feltételezés, hogy a cselekedetek nem fontosak, mert nem üdvözítenek, s valójában nem számít, mit cselekszik az ember. Pál errõl a végletrõl is beszél: "Ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csakhogy a szabadság ne legyen alkalom a testnek a bûnre" (Gal 5:13 – új prot. ford.). Ha minden tag a saját elgondolását követi, "a keresztények nem fegyelmezhetik kölcsönösen egymást Máté 18. és Galácia 6:1-2 értelmében. Az egyház nem válik Krisztus testévé, ahol az emberek szeretik egymást, és törõdnek egymással, hanem kis egyedekbõl álló csoporttá, ahol mindenki a saját útját járja anélkül, hogy bármilyen felelõsséget vállalna társaiért, vagy egyáltalán törõdne velük."[1]

Bár magatartásunk szorosan összefügg lelkületünkkel, nem szerezhetjük meg az üdvösséget helyes viselkedéssel. A keresztény magatartás a megváltás természetes gyümölcse, ami azért lehetséges, mert Krisztus meghalt értünk a Golgotán.

A Szentlélek temploma

Nemcsak a gyülekezet, hanem minden keresztény egyénileg a benne lakozó Szentlélek temploma. "Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentõl nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?"(1Kor 6:19).

A keresztények tehát egészséges szokásokat követnek, hogy védjék testük templomának irányító központját: az értelmüket, Krisztus Lelkének lakhelyét. Ezért a hetedik napot ünneplõ adventisták – az elmúlt száz év folyamán mindig – hangsúlyozták az egészséges szokások fontosságát.[2] Ennek a hangsúlynak meg is volt az eredménye: A közelmúltban végzett kutatás nyomán kiderült, hogy az adventistáknál majdnem minden betegség az átlagosnál kisebb arányban fordul elõ.[3]

Mint keresztények, törõdünk az emberek életének mind lelki, mind fizikai dolgaival. Jézus, a mi példaképünk, meggyógyított "a nép között minden betegséget és minden erõtelenséget" (Mt 4:23).

A Biblia az embert egy egységnek tekinti (7. fejezet). "A lélek és az anyag szétválasztása idegen a Bibliától."[4] Amikor Isten szentségre szólít, testi és lelki egészséget igényel. Susanna Wesley, a metodizmus alapítójának édesanyja találóan foglalta össze ezt az elvet: "Ami gyengíti értelmedet, az károsítja lelkiismereted érzékenységét, elhomályosítja istentudatodat, csökkenti értelmed erejét és hatalmát a tested felett. Ez rossz dolog, bármennyire ártatlannak tûnhet önmagában."[5]

Isten törvényei, amelyek magukban foglalják az egészség törvényeit is, nem önkényesek. Teremtõnknek az a célja velük, hogy igazán örülni tudjunk az életnek. Sátán, az ellenség, meg akar fosztani egészségünktõl, boldogságunktól, lelki békénktõl, és végül el akar pusztítani bennünket (lásd: Jn 10:10!).

Isten áldásai a teljes egészség érdekében

Az egészség megszerzése néhány elég egyszerû, de célravezetõ, Isten szabta elven múlik. Egyik-másik az emberek többsége elõtt nyilánvaló és elfogadott. Más elveket – például a helyes étrendet – nehezebb elfogadni, mert alapvetõen összefüggnek életvitelünkkel és szokásainkkal. Ezért itt több helyet szánunk a félreértett, vitatott vagy elutasított elveknek.[6]

A mozgás áldása. A rendszeres testgyakorlás a több erõhöz, a jobb testi erõnléthez, a feszültség fékezéséhez, az egészségesebb bõr képzõdéséhez, nagyobb önbizalomhoz, jobb emésztéshez, rendszeres anyagcseréhez, eredményes súlycsökkentéshez, a lehangoltság feloldásához, a szívbetegségek és a rák kockázatának csökkentéséhez vezetõ egyszerû recept. A testedzés nem csupán lehetõség, hanem nélkülözhetetlen dolog a legkedvezõbb testi és szellemi egészség megõrzésében.[7]

A hasznos tevékenység eredményes élethez vezet; a tétlenség és lustaság bajt szül (Péld 6:6-13; 14:23). Isten tevékenységet írt elõ az elsõ emberpárnak – kerti otthonuk gondozását a szabad levegõn (1Móz 2:5,15; 3:19). Krisztus példát mutatott a fizikai munkában. Élete nagyobb részét kétkezi munkával töltötte mint ács, és szolgálata idején Palesztina útjait járta.[8]

A napfény áldása. A fény nélkülözhetetlen az élethez (1Móz 1:3). A fény adja az energiát a testünket éltetõ és fenntartó táplálékot elõállító folyamathoz. A fény szabadítja fel az életünkhöz szükséges oxigént. A napfény védi az egészséget és elõsegíti a gyógyulást.

A víz áldása. Az emberi test 75 százaléka víz, de ez a létfontosságú folyadék a kilehelt levegõvel, a verítékkel és a salakanyaggal állandóan távozik a testbõl. Az eredményes, egészséges élethez szükség van napi 6-8 pohár tiszta víz fogyasztására. A víz másik fontos szerepe, hogy biztosítja a tisztálkodást és felfrissít.

A friss levegõ áldása. Ha otthonunk környezetében szennyezett a levegõ, a vér kevesebb oxigént szállít, mint amennyi szükséges a sejtek optimális mûködéséhez. Ennek következményeként csökken az ember ébersége és fogékonysága. Ezért fontos minden lehetõt megtennünk, hogy naponta bõséges friss levegõt biztosítsunk magunknak.

A mértékletes, kábító- és izgatószermentes élet áldása. A kábítószerek elárasztják társadalmunkat, mert serkentenek, és feszültségtõl, fájdalomtól való szabadulást kínálnak. A keresztények is ki vannak téve a nyugtatószerek csábításának. Még sok, ártatlannak tûnõ népszerû ital is tartalmaz kábítószert: a kávéban, teában és kólában is van koffein.[9] A kutatások kimutatták, hogy a gyengébb kábítószerek használata fokozatosan erõsebb, az agyra ható kábítószereknek nyit kaput. A bölcs keresztény tartózkodik mindentõl, ami káros; csak azt használja, ami jó, és azt is mértékletesen.

1. A dohány. A dohány minden formában a fizikai, szellemi és erkölcsi képességeket károsan befolyásoló, lassú méreg. Elõször alig észrevehetõ a hatása. Izgatja, majd bénítja az idegeket, gyöngíti és tompítja az agyat.

Akik dohányoznak, lassú öngyilkosságot követnek el [10], áthágva a hatodik parancsolatot: "Ne ölj!" (2Móz 20:13).

2. Alkoholos italok. Az alkohol világszerte az egyik legáltalánosabban használt kábítószer. Emberek megszámlálhatatlan millióit pusztította már el. Nemcsak azoknak árt, akik megisszák, de áldozatot követel a társadalomtól is – családok széthullása, halálos balesetek és elszegényedés által.

Mivel Isten csak az értelmünkön keresztül szólít meg bennünket, ne felejtsük el, az alkohol károsan befolyásolja az agy minden mûködését. Ahogy emelkedik az alkoholszint a szervezetben, az italos ember elveszti koordináló, tájékozódó képességét, összezavarodik, kábulatba esik, érzéketlen lesz, kómába esik és meghal. A rendszeres alkoholfogyasztás az emlékezõ-, ítélõ- és a tanulási képesség elvesztéséhez vezet.[11]

Az alkoholos italok élvezetével kapcsolatos szentírási történetek azt a benyomást keltik, mintha Isten azt jóváhagyná. A Szentírás azonban azt is jelzi, hogy Isten népe olyan szokásokat is gyakorolt – mint a válás, többnejûség és rabszolgaság -, amelyeket Isten nem nézett el. Ilyen igeszakaszok értelmezésénél hasznos figyelembe venni, hogy Isten nem szükségképpen helyesli azt, amit megenged.

Jézus válasza arra a kérdésre, hogy miért engedte meg Mózes a válást, magyarázatot ad erre az elvre. Ezt mondta: "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg nektek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8).[12] Az Éden a mennyei minta, amelyre az evangélium átformál bennünket. Mivel ez az elv a hasonló szokásokra is vonatkozik, az alkohol élvezete sem szerepelt Isten eredeti tervében.[13]

3. Egyéb mérgek és kábítószerek. Sok egyéb káros méreg és kábítószer is van, amelyekkel Sátán rombolja az ember testét.[14] Az igazi keresztények, akik Krisztusra néznek, testükkel állandóan megdicsõítik Istent, mert felismerik, hogy õk Isten drága véren megvásárolt, értékes tulajdonai.

A pihenés áldása. A test és a lélek egészsége érdekében szükség van megfelelõ pihenésre. Krisztus ránk is kiterjeszti fáradt tanítványainak adott könyörületes utasítását: "Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31). A pihenés idõszakai biztosítják az Istennel való kapcsolat ápolásához nagyon szükséges csendet: "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11). Isten úgy adott hangot a pihenés szükségességének, hogy elkülönítette a hét egyik napját a pihenés napjaként (2Móz 20:10).

A pihenés több mint alvás vagy a rendszeres munka szüneteltetése. Ilyenkor az is kiderül, hogyan töltjük szabad idõnket. A fáradság oka nem mindig a feszültség, vagy túl kemény, túl sokáig tartó munka. Agyunkat megterhelhetik a hírközlõ eszközök, a betegség vagy a különbözõ személyes gondok okozta izgalmak.

Az üdülés a szó igazi értelme szerinti felüdülés. Erõsíti, fejleszti és felfrissíti a lelket és a testet, és segíti a hívõ embert abban, hogy új erõvel térjen vissza hivatásához. A lehetõ legjobb életvitel érdekében a hívõnek a felüdülés és szórakozás olyan formáit szabad csak gyakorolnia, amelyek erõsítik Krisztussal való kapcsolatát és javítják az egészségét.

A Szentírás a következõképpen határozza meg azokat az elveket, amelyek a keresztényeknek segítenek szórakozásuk kiválasztásában: "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból" (1Jn 2:15-16).

1. Mozi, televízió, rádió, videó. Ezek a hírközlõ eszközök jó ismeretterjesztõk lehetnek, melyek teljesen "megváltoztatták modern világunk légkörét, és általuk könnyen kapcsolatba kerülünk az egész világ életével, gondolkozásával és tevékenységével."[15] A keresztény tudja, hogy a telvízió és a videó nagyobb hatással van az egyén életére, mint bármilyen más elfoglaltság.

Sajnos, a videó és a televízió mûsoraival olyan hatásoknak teszi ki a családot, amelyek sem nem egészségesek, sem nem felemelõek. Ha nem válogatunk elég határozottan, "otthonunkat értéktelen és gyenge mûsorok helyévé tesszük."[16] Az odaszentelt keresztény nem néz egészségtelen, izgató, érzéki filmeket és televíziós programokat.

Az audiovizuális tömegkommunikációs eszközök önmagukban nem rosszak. Azok a csatornák, amelyek az emberi gonoszság mélységeit ábrázolják, az üdvösség evangéliumát hirdetõ prédikációkat is sugározzák, és sok más értékes programot közvetítenek. De az emberek még a jó programokat is felhasználhatják az élet kötelességeinek elkerülésére. A keresztény elve nemcsak azt szögezi le, hogy mi az, amit megnézzen, hanem idõben is határt szab a televíziózásnak, hogy társadalmi kapcsolata és az élet kötelezettsége ne szenvedjen csorbát. Ha nem tudunk válogatni, vagy úrrá lenni a hírközlõ eszközökön, jobb teljesen eltekinteni tõlük, mintsem engedni, hogy lelkünk megfertõzésével, vagy túl sok idõnk igénybevételével uralják életünket (lásd: Mt 5:29-30!).

A Krisztusról való elmélkedéssel kapcsolatban egy fontos bibliai elv kimondja, hogy "az Úrnak dicsõségét… szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre" (2Kor 3:18). A szemlélés változást hoz létre. De a keresztények sohase felejtsék el, hogy ez az elv negatív vonatkozásban is hat. Az emberi bûnöket – gyilkosságot, házasságtörést, rablást és más lealacsonyító tetteket – szemléltetõen ábrázoló filmek hozzájárulnak napjaink erkölcsi romlásához.

Pálnak a filippiekhez intézett tanácsa (Fil 4:8) olyan elvet fektet le, amely segít meghatározni a hasznos szórakozásokat: "Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírûek; ha van valami erény, és van valami dícséret, ezekrõl gondolkodjatok."

2. Olvasás és zene. Ugyanezek a magas mértékek vonatkoznak arra is, hogy a keresztény ember mit olvas és milyen zenét hallgat. A zene Isten ajándéka, hogy tiszta, nemes és emelkedett gondolatokra ihlessen. Ezért a jó zene növeli a jellem legszebb tulajdonságait.

Másrészrõl az értéktelen zene "megzavarja a lélek ritmusát, és rontja az erkölcsi felfogást." Krisztus követõi ezért kerülnek "minden olyan zenét, amely a jazz, a rock vagy a hasonló felemás formák tulajdonságait hordja magában, és minden olyan beszédet, amely ostoba vagy közönséges érzéseket fejez ki."[17] A keresztény nem hallgat kétértelmû dalszövegû vagy hangvételû zenét (Róm 13: 11-14; 1Pt 2:11).[18]

Az olvasás sok értékes dolgot is kínál. A jó irodalom kincs, amely mûveli és tágítja az értelmet. De van "bõven olyan káros irodalom, amely gyakran nagyon vonzónak látszik, de megrontja az értelmet és az erkölcsöt. Vad kalandokról és erkölcsi lazaságokról szóló történetek, akár tények, akár mesék", nem valók hívõknek, mert ellenérzést váltanak ki belõlük a nemes, becsületes és tiszta életformával szemben, és gátolják a Krisztussal való kapcsolatot.[19]

3. Elfogadhatatlan tevékenységek. Az adventisták azt is tanítják, hogy tartózkodni kell a szerencsejátékoktól, a kártyától, a szinháztól és a tánctól (1Jn 2:15-17). Helytelennek tartják a vad sportesemények nézésével való idõtöltést (Fil 4:8). Minden olyan tevékenység, ami gyöngíti Urunkkal való kapcsolatunkat, és eltakarja elõlünk az örök érdekeket, lehetõséget ad Sátánnak lelkünk megkötözésére. A keresztények inkább a testüket, értelmüket és lelküket felüdítõ egészséges tevékenységekkel töltik szabadidejüket!

A tápláló ételek áldása. Isten adta az elsõ emberpárnak az ideális étrendet: "Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van: az legyen néktek eledelül" (1Móz 1:29). A bûnbeesés után Isten "a mezõnek füvével" egészítette ki étrendjüket (1Móz 3:18).

A mai egészségügyi problémák között sok gondot okoznak azok az elkorcsosító betegségek, amelyek közvetlenül az étrendre és életvitelre vezethetõk vissza. Az ember Isten által tervezett étrendje – amely magvakból, gyümölcsbõl, dió- és zöldségfélékbõl áll – a legjobb egészség fenntartásához szükséges táplálékokat kínálják.

1. Az eredeti étrend. A Biblia nem ítéli el a tiszta állatok húsának fogyasztását, de az Isten által megszabott eredeti étrend nem tartalmaz húsételeket, mert nem állt Isten szándékában, hogy az állatokat megöljék. Az ésszerûen megválasztott vegetáriánus étrend a legegészségesebb. Ezt a tényt a tudomány egyre jobban bizonyítja.[20] Gyengülhet az egészségük azoknak, akik betegséget okozó baktériumokkal vagy vírusokkal fertõzött állati termékeket fogyasztanak.[21] A becslések szerint egyedül az Egyesült Államokban évente több millió ember szenved baromfihús által okozott betegségtõl, mert az egészségügyi vizsgálat elmulasztja a szalmonella és más mikroorganizmusok általi szennyezõdések kimutatását.[22] Számos szakember érzi, hogy "az étel baktériumos szennyezettsége sokkal nagyobb kockázattal jár a vegyszereknél és tartósítószereknél" és a baktériumok által okozott megbetegedések növekedésére számít.[23]

Továbbá a közelmúltban végzett tanulmányok kimutatták, hogy a fokozott húsfogyasztás az érelmeszesedés, rák, veserendellenességek, csontritkulás és a trichinózis veszélyének növekedését okozhatja, és megrövidítheti az életet, csökkentheti a várható élettartamot.[24]

Isten által az Édenben elrendelt étrend – a vegetáriánus étrend – az ideális, de nem mindig követjük azt, ami a legjobb. Akik meg akarják õrizni egészségük optimális feltételeit, azok fogyasszák minden körülmények között, minden adott helyzetben és helyen az elérhetõ legjobb ételt!

2. Tiszta és tisztátalan ételek. Isten csak az özönvíz után nevezte meg táplálékként a húsételt. Mivel az egész növényzet elpusztult, Isten megengedte Noénak és családjának a húsételek fogyasztását, de kikötötte, hogy a húsban levõ vért nem szabad megenni (1Móz 9:3-5).

Isten azt is megparancsolta Noénak – ahogy a Szentírásból megtudjuk -, hogy õ és családja csak az Isten által tisztáknak nevezett állatok húsát eheti. Mivel Noénak és családjának szüksége volt tiszta állatokra egyrészt táplálék, másrészt az áldozatok bemutatása céljából (1Móz 8:20), Isten utasította Noét, hogy a csupán egy-egy pár tisztátalannal ellentétben minden tiszta állatból hét-hét párt vigyen be a bárkába (1Móz 7:2-3). 3Mózes 11. és 5Mózes 14. fejezete részletes felvilágosítást ad a tiszta és tisztátalan ételekrõl.[25]

A tisztátalan állatok természetüknél fogva nem jelentik a legjobb táplálékot. Sok ilyen állat dögevõ vagy ragadozó – az oroszlántól és a disznótól a keselyûig és a fenéklakó szívó fajta halig -, mivel szokásaiknál fogva hajlamosabbak betegségek hordozására.

A kutatások kiderítették, hogy "mindkét táplálék – a disznóhús és a rákfélék húsa – a bennük található közepes mennyiségû koleszterinen kívül számos, az ember számára ártalmas, fertõzõ- és mérgezõ anyagot tartalmaz."[26]

Isten népe a tisztátalan ételektõl való tartózkodásával háláját fejezte ki a körülötte élõ romlott, tisztátalan világtól való szabadulásáért (3Móz 20:24-26; 5Móz 14:2). Istennek nem tetszik, ha az ember bármilyen tisztátalant visz be testének templomába, ahol Isten Lelke lakik.

Az Újtestamentum nem szüntette meg a tiszta és tisztátalan ételek közötti megkülönböztetést. Egyesek azt vélik, hogy mivel ezeket az étrendi törvényeket Mózes 3. könyve említi, azok csupán szertartási vagy rituális törvények, és ezért a keresztények számára már nem érvényesek. De a tiszta és tisztátalan állatok közötti különbségtétel Noé idejébõl számazik – abból az idõbõl, amikor Izrael még nem létezett. Ezek az étrendi törvények mint egészségügyi elvek nem veszítenek érvényükbõl.[27]

3. Rendszeresség, egyszerûség és kiegyensúlyozottság. Az eredményes étrendi újításokat fokozatosan, értelmesen kell megvalósítani. Végül tanuljuk meg csökkenteni vagy teljesen elhagyni a nagy zsír- és cukortartalmú ételek fogyasztását.

Továbbá táplálékunkat a lehetõ legegyszerûbb és legtermészetesebb módon készítsük el, és ugyancsak egészségünk érdekében szabályos idõközökben együnk.

A tömény, izgató ételek nem igazán egészségesek. A sok fûszer izgatja az emésztõszerveket [28], és rendszeres használatuk számos egészségügyi problémával jár.[29]

A keresztény öltözködés áldása. Ádám és Éva elsõ öltözetérõl Isten gondoskodott. Õ tudja, hogy ma is szükségünk van megfelelõ ruházatra (Mt 6:25-33). Ruházatunkat az egyszerûség, szerénység, gyakorlatiasság, egészség és szépség elvei alapján válasszuk meg.

1. Egyszerûség. Az élet minden területéhez hasonlóan a keresztény befolyást áraszt azzal is, ahogy öltözködik. "A keresztény bizonyságtevés egyszerûségre szólít."

"Az, ahogy öltözködünk, bemutatja a világnak, kik és mik vagyunk – nem a viktóriánus korból ránkmaradt törvényes követelmény értelmében, hanem Jézus iránti szeretetünk kifejezéseként."[30]

2. Magas erkölcsi szint. A keresztények nem torzítják el jellemük szépségét olyan divat követésével, amely felébreszti "a test kívánságát" (1Jn 2:16). Mivel bizonyságot akarnak tenni másoknak, szerényen öltözködnek és viselkednek; nem hangsúlyozzák ki a test nemi vágyakat ébresztõ részeit. A szerénység elõsegíti az erkölcsi egészséget. A keresztény célja az, hogy Istent dicsõítse meg, nem pedig saját magát.

3. Gyakorlati és takarékos. A keresztények, mivel az Isten által rájuk bízott pénz sáfárai, takarékosan gazdálkodnak, nem "arannyal vagy drága öltözékkel" ékesítik magukat (1Tim 2:9). A gazdaságosság azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legolcsóbb ruhát veszik meg. A jobb minõségû cikkek gyakran hosszú távon gazdaságosabbak.

4. Egészséges. Nemcsak az étrend hat ki az ember egészségére. A keresztények kerülik azokat a divatos ruhákat, amelyek nem eléggé védik vagy nagyon szorítják testüket, vagy más módon rongálják az egészséget.

5. Báj és természetes szépség jellemzi. A keresztény megérti "az élet kérkedése" (1Jn 2:16) elleni intést. Krisztus a liliomra utalva ezt mondta: "Salamon minden dicsõségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy" (Mt 6:29). Így szemléltette, hogy a menny szépségfogalmát báj, egyszerûség, tisztaság és természetes szépség jellemzi. A világi feltûnés, ahogy az a változó divatban látható, Isten szemében értéktelen (1Tim 2:9).

A keresztények nem azzal nyernek meg hitetleneket, hogy úgy néznek ki és úgy viselkednek, mint a világ, hanem azzal, hogy vonzó és kellemes módon különböznek a világtól. Péter azt mondta, hogy a hitetlen házastársak "feleségük magaviselete által" megnyerhetõk, "szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket." A külsõ ékesítése helyett – tanácsolta Péter – a hívõk arra törekedejenek, hogy kialakuljon bennük "a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten elõtt" (1Pt 3:1-4). A Szentírás ezt tanítja:

a. A jellem mutatja meg az ember igazi szépségét. Mind Péter, mind Pál kifejtette azt az alapelvet, amely a keresztény embert eligazítja az öltözködés területén: "Akiknek ékessége ne legyen külsõ… aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevésébõl való" (1Pt 3:3). "Akarom azért, hogy… az asszonyok tisztességes öltözetben, szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magokat; nem hajfonatokkal és arannyal vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel, hanem amint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel" (1Tim 2:9-10).

b. Az egyszerûség összhangban van a reformációval és lelki megújulással. Amikor Jákób arra szólította családját, hogy szentelje magát Istennek, átadták Jákóbnak "mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikbõl a függõket", Jákób pedig elásta azokat (1Móz 35:2, 4).[31]

Miután Izrael az aranyborjú imádásával megtagadta hitét, Isten megparancsolta neki: "Vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjem veled." Õk pedig bûnbánattal "lerakták magokról… az õ ékességeket" (2Móz 33:5-6). Pál világosan kijelenti, hogy a Szentírás ezt a hitehagyást feljegyezte "a mi tanulságunkra, akikhez az idõknek vége elérkezett" (1 Kor 10:11).

c. A hûséges sáfárkodás áldozatos életet igényel. Míg a világban sokan alultápláltak, a keresztények számára kísértést jelent az anyagiasság – kezdve a drága ruháktól, kocsiktól és ékszerektõl a luxuslakásokig. Az életvitel és a külsõ megjelenés egyszerûsége éles ellentétbe állítja a keresztényeket a pogányok – a XX. századi társadalom – kapzsiságával, anyagiasságával és cifraságával, ahol az értékek inkább az anyagi dolgokra összpontosulnak, mint az emberekre.

E szentírási tanítások és a fenti elvek alapján hisszük, hogy a keresztényeknek nem szabad ékszerekkel díszíteniük magukat. Ez alatt azt értjük, hogy a gyûrû, fülbevaló, nyaklánc, karkötõ és feltûnõ nyakkendõtû, kézelõgombok, kitûzõk – és minden más, elsõdlegesen díszítést célzó ékszer – viselése szükségtelen, és nincs összhangban a díszítés Szentírás által szorgalmazott egyszerûségével.[32]

A Szentírás a feltûnõ kozmetikai szereket a pogánysággal és a hitehagyással azonosítja (2Kir 9:30; Jer 4:30). Ezért ami a kozmetikai szereket illeti, meggyõzödésünk, hogy a keresztényeknek természetes, egészséges megjelenésre kell törekedniük. Ha a Megváltót magasztaljuk fel azzal, ahogy beszélünk, cselekszünk és öltözködünk, akkor mágnesként vonzunk embereket Krisztushoz.[33]

Keresztény elvek

A keresztény életmód minden megnyilatkozása a Krisztus által nyújtott megváltásra adott válasz. A keresztény arra vágyik, hogy megdicsõítse Istent, és úgy éljen, ahogy Jézus élne. Bár egyesek egy sor "ne tedd"-nek tekintik a keresztény életformát, nekünk inkább egy sorozat biztató, üdvösségünket érintõ elvnek kell azt látnunk. Jézus hangsúlyozta: Õ azért jött, hogy bõvölködõ életünk legyen. Melyek azok az elvek, amelyek a teljes élethez vezetnek? Amikor a Szentlélek belép valakinek az életébe, olyan határozott változás történik ott, amit a környezetében élõk is észrevesznek (Jn 3:8). A Lélek nemcsak megkezdi az élet megváltoztatását; eredményei folyamatosak. A Lélek gyümölcse: szeretet (Gal 5:22-23). A leghathatósabb érv a kereszténység ereje mellett a szeretõ szívû és szeretetre méltó keresztény.

Krisztusi lelkület. "Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt" (Fil 2:5 – új kat. ford.). Minden körülmények között – akár kedvezõ, akár kedvezõtlen – igyekezzünk megérteni Krisztus akaratát és lelkületét, és aszerint éljünk (1Kor 2:16)!

Ellen G. White megfigyelte, milyen szép és eredményes a Krisztussal ilyen szoros kapcsolatban élt élet: "Minden igazi engedelmesség a szívbõl származik. Krisztusnál is az engedelmesség a szív ügye volt. Ha egyetértünk Krisztussal, akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így kerül szívünk és elménk összhangba Krisztus akaratával; amikor neki engedelmeskedünk, tulajdonképpen eleget teszünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk legnagyobb öröme Krisztus szolgálata lesz. Amikor megismerjük Istent – mivel éppen az a kiváltságunk, hogy megismerhetjük Õt – akkor életünk a folytonos engedelmesség élete lesz. Krisztus lényének az értékelése, megbecsülése által az Istennel való közösség útján a bûn gyûlöletes lesz számunkra."[34]

Istent dicsõítõ és magasztaló élet. Isten oly sokat tett értünk. Hálánk kifejezésének egyik módja, ha dicsõítjük õt.

A zsoltáriró nagy súlyt helyezett a lelki életnek erre a területére: "Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsõségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged. Áldanálak ezért életem fogytáig, a te nevedben emelném fel kezeimet. Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem, mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam!" (Zsolt 63:3-6).

Az a keresztény, akinek szokása Istent dicsõíteni, az élet dolgait helyes megvilágításban látja. Figyelve keresztre feszített Megváltónkat, aki felmentett bennünket a büntetés alól, és megszabadított a bûn hatalmától, csak olyan dolgokat akarunk cselekedni, "amik kedvesek elõtte" (1Jn 3:22; vö. Ef 5:10). A keresztények "ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettök meghalt és feltámasztatott" (2Kor 5:15). Minden õszinte keresztény Istent teszi elsõ helyre mindenben, amit cselekszik, mindenben, amit gondol, mindenben, amit beszél, és mindenben, amire vágyik. Megváltóján kívül nincsenek más istenei (1 Kor 10:31).

Példamutató élet. Pál ezt mondta: "Megütközésre ne adjatok okot" senkinek (1Kor 10:32 – új prot. ford.). "Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek elõtt mindenkor" (ApCsel 24:16). Ha példamutatásunkkal bûnbe viszünk másokat, botránykövek vagyunk azoknak, akikért Krisztus meghalt. "Aki azt mondja, hogy õbenne marad, annak úgy kell járnia, amint õ járt" (1Jn 2:6).

Szolgáló élet. A keresztények életének fõ célja, hogy megmentsék az elveszett embereket. Pál ezt mondta: "Én is mindenkinek mindenben kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak" (1Kor 10:33; vö. Mt 20:28).

Követelmények és irányelvek

Mivel az ember életmódja kihat a lelki életére és bizonyságtételére, a H. N. Adventista Egyház rendelkezik olyan minimális követelményekkel a keresztény életmódra nézve, amit megkövetel azoktól, akik az egyház tagjai kívánnak lenni. Ezek az irányelvek kiterjednek a dohányzástól, alkoholos italoktól, gondolkozást befolyásoló vegyszerektõl és tisztátalan állatok húsának fogyasztásától való tartózkodásra, valamint a növekvõ keresztény élet bizonyítékaira a szabadidõ eltöltése és az öltözködés vonatkozásában. Ezek a legkisebb irányelvek nem foglalják magukban mindazt, ami Isten eszményképe a hívõ emberrõl. Ezek csupán a növekvõ, örömteli keresztény élet kialakulásához szükséges elsõ lépéseket jelölik. Ezen irányelvek betartása nélkülözhetetlen a hívõk közösségén belüli egységhez is.

A keresztény viselkedés fejlõdése – "az istenképûség" kialakulása – folyamatos, és magában foglalja a Krisztussal való élethosszig tartó egységet. A szent élet semmivel sem kevesebb, mint az akarat naponkénti alárendelése Krisztusnak, és naponkénti igazodás tanításaihoz, amelyeket kinyilatkoztat nekünk, amikor imádkozva tanulmányozzuk a Bibliát. Mivel különbözõ fokozatban jutunk el a lelki érettségre, fontos tartózkodnunk gyengébb testvéreink megítélésétõl (Róm 14:1; 15:1).

A Megváltóval egységben élõ keresztényeknek egy a céljuk: hogy minden tõlük telhetõt megtegyenek mennyei Atyjuk megdicsõítésére, aki olyan csodálatos tervet készített üdvösségük érdekében. "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsõségére míveljetek" (1 Kor 10:31).

Mi Isten sáfárai vagyunk, akikre idõt, alkalmakat, képességeket, anyagiakat bízott, és ránk bízta a föld kincseit és erõforrásait is. Isten iránti kötelességünk, hogy ezeket helyesen használjuk. Azzal ismerjük el Isten tulajdonjogát, hogy: híven szolgáljuk õt és embertársainkat; visszaadjuk neki a tizedet, adakozunk az evangélium hirdetésére, egyháza fenntartására és fejlesztésére. Sáfárnak lenni kiváltság, amelyet Istentõl kaptunk, hogy fejlõdjünk a szeretetben, legyõzve az önzést és a kapzsiságot. A sáfár örül azoknak az áldásoknak, amelyekben az õ hûsége eredményeként mások részesülnek. (Hitelvek – 20)

A keresztény élet minden másnál több önmegtagadást, saját magunkról való lemondást és Krisztus elfogadását jelenti. Ha arra gondolunk, Jézus hogyan áldozta fel önmagát értünk, azt kell kérdeznünk: "Mit tehetek én Teérted?"

Amikor azt gondoljuk, hogy megtagadva önmagunkat teljesen Istennek szenteltük életünket, történik valami, ami megmutatja, milyen felszínes odaszentelõdésünk. Ha felismerjük, hogy életünkben vannak még olyan dolgok, amikrõl le kell mondanunk Istenért, jobban elkötelezzük magunkat neki. Mindig nagyon szelíden felhívja figyelmünket egy-egy újabb dologra, amelyben énünket meg kell tagadnunk. Így formálódik a keresztény élet, mint az Istennel való szüntelen megújuló odaadás egyik következménye, ami által személyiségünk, életstílusunk és minden cselekedetünk megszilárdul.

Amikor teljesen átadjuk magunkat és mindenünket Istennek – akié egyébként is minden (1Kor 3:21-4:2) -, Õ elfogadja, azután visszaadja tulajdonunkként, felelõssé téve érte. Sáfárrá vagy gondnokká tesz bennünket minden felett, amit "birtokolunk". Ekkor kényelmes, önzõ életre való hajlamunkat szétzúzza az a felismerés, hogy Urunk ruhátlan, bebörtönzött és idegen volt. Krisztus változhatatlan érvényû felhívása "elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" segít a gyülekezetnek felismerni és jobban értékelni az evangélizálás, tanítás, prédikálás és keresztelés szolgálatát. Õérte igyekszünk hû sáfárok lenni.

Mi a sáfárság?

"Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek… a Szentléleknek temploma… és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsõítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi" (1Kor 6:19-20). Krisztus drága áron vásárolt, váltott meg bennünket. Mi Istené vagyunk. De ez csak egyszerûen visszaszerzés volt. Õ alkotott bennünket; kezdettõl fogva az Õ tulajdona vagyunk, mert "Kezdetben teremté Isten…" (1 Móz 1:1). A Szentírás világosan kijelenti, hogy "az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai" (Zsolt 24:1).

Isten a teremtéskor megosztotta tulajdonait az emberiséggel, de Õ továbbra is a világnak, a világ lakosainak és javainak igazi birtokosa (Zsolt 24:1). A keresztnél visszaszerezte azt, ami az övé, amit az ember a bûnbeeséskor átadott Sátánnak (1 Kor 6:19-20). Isten megbízta népét, hogy javainak sáfáraként szolgáljon.

A sáfár az, aki "meg van bízva más háztartásának vagy birtokának kezelésével". A sáfárság: "a sáfár hivatala, feladatköre vagy szolgálata".[1] A keresztény számára a sáfárság azt jelenti, hogy "az ember felelõs mindenért és mindennek a használatáért, amit Isten reá bízott – az életért, fizikai létért, idõért, talentumokért és képességekért, anyagi javakért, a másokért való szolgálat alkalmaiért és az igazság ismeretéért".[2] A keresztények Isten javai feletti intézõként szolgálnak, és az életet Istentõl kapott alkalomnak tekintik, amikor "megtanulhatják, miként lehetnek hû sáfárok, hogy majd az eljövendõ életben sáfárkodni tudjanak az örökkévaló dolgokkal".[3]

Tehát tágabb értelemben a sáfárság "magában foglalja a bölcs és önzetlen életvitelt".[4]

Hogyan ismerhetjük el Isten tulajdonjogát?

Az élet négy alapvetõ területre osztható, és mindegyik Isten ajándéka. Isten adott nekünk testet, képességeket, idõt és anyagi javakat. Ezeken kívül gondot kell viselnünk a körülöttünk levõ világról, amely felett Isten úrrá tett bennünket.

A testtel való sáfárkodás. Isten népe saját maga sáfára. Teljes szívünkbõl, teljes lelkünkbõl, minden erõnkbõl és teljes elménkbõl kell Istent szeretnünk (Lk 10:27).

A keresztények kiváltsága, hogy legjobb tudásuk és lehetõségük szerint fejleszthetik fizikai és szellemi erejüket. Ha ezt teszik, megdicsõítik Istent, és nagyobb áldást jelentenek embertársaiknak (lásd: a 21. fejezet!).

A képességekkel való sáfárkodás. Minden embernek vannak adottságai. Az egyik tehetséges a zenében, a másiknak kézügyessége van például a varráshoz vagy az autószereléshez. Egyesek könnyen barátkoznak és kerülnek kapcsolatba másokkal, míg mások természetüknél fogva keresik a magányt.

Minden képesség felhasználható tulajdonosának vagy eredeti Adományozójának dicsõségére. Az ember tökéletesítheti képességét Isten dicsõségére vagy saját önzõ céljaira.

Ápolnunk kell azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek sáfárkodás céljából ad nekünk (Mt 25). A hû sáfárok bõkezûek ajándékaikkal, hogy gazdájuknak nagyobb hasznot hozzanak.

Az idõvel való sáfárkodás. Hû sáfárokként megdicsõítjük Istent, ha bölcsen használjuk fel az idõt. "Valamit tesztek, lélekbõl cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok" (Kol 3:23-24).

A Biblia arra int, hogy ne úgy viselkedjünk, "mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok" (Ef 5:15-l6). Jézushoz hasonlóan nekünk is Atyánk dolgaiban kell foglalatoskodnunk (Lk 2:49). Mivel az idõ Isten ajándéka, minden pillanat drága. Azért kaptuk, hogy jellemünket az örök életre alakítsuk. Az idõnkkel való hûséges sáfárkodás azt jelenti, hogy az idõt Urunk megismerésére, embertársaink megsegítésére és az evangélium hirdetésére használjuk.

Amikor Isten a teremtéskor nekünk adta az idõt, a hetedik napi szombatot a vele való bensõséges kapcsolat szent idejévé tette, hat napot pedig hasznos foglalatosságra adott az emberek számára.

Az anyagi javakkal való sáfárkodás. Isten õsszüleinket megbízta a föld mûvelésével, az állatvilág irányításával és az Édenkert gondozásával (1Móz 1:28; 2:15). Mindezt nemcsak azért kapták, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy gazdálkodjanak vele.

Isten egyetlen korlátot állított fel. A jó és gonosz tudásának fájáról tilos volt enniük. Ez a fa állandó emlékeztetõül szolgált arra, hogy Isten a föld tulajdonosa és feltétlen ura. E korlátozás tiszteletben tartásával fejezte ki az elsõ emberpár Isten iránti hitét és hûségét.

A bûnbeesés után Isten már nem használhatta próbaként a tudás fáját. Az embert azonban továbbra is emlékeztetni kellett arra, hogy Isten minden jó és tökéletes ajándék forrása (Jak 1:l7), és hogy Õ ad erõt a gazdagság megszerzésére (5Móz 8:18). Emlékeztetõül arra, hogy Õ minden áldás forrása, Isten létrehozta a tized és adakozás rendszerét.

Késõbb e rendszer által gondoskodtak a zsidók a templomuk papságának fenntartásához szükséges anyagiakról. A hetedik napot ünneplõ adventisták követik a lévitai mintát – mint egészséges bibliai módszert – az evangélium világszéles kiterjesztésének anyagi fedezetére. Isten úgy rendelkezett, hogy az evangélium hirdetése függõ helyzetben legyen népének erõfeszítéseitõl és adományaitól. Azt kívánja tõlük, hogy a tized és adományok beadásával önzetlen munkatársaivá legyenek.

1. A tized. Amint idõnk egyhetede (a szombat) az Istené, minden anyagi szerzeményünk egytizede is az övé. A Szentírás kijelenti, hogy a tized "szentség az Úrnak", azt jelképezve, hogy mindennek Isten a tulajdonosa (3Móz 27:30, 32). Ezért a tizedet vissza kell adni neki mint az Õ tulajdonát.

A tizedrendszer a maga egyszerûségében csodálatosan szép. Méltányossága megmutatkozik abban, hogy a gazdagokkal és szegényekkel szemben jövedelmük arányában támaszt igényt. Olyan mértékben kell visszaadnunk a tizedet, amilyen mértékben Isten használatra adta nekünk a tulajdonát.

Amikor Isten igényli a tizedet (Mal 3:10), nem beszél sem háláról, sem nagylelkûségrõl. Jóllehet hálának kell kísérnie Istennel kapcsolatos minden megnyilvánulásunkat, de tizedet azért fizetünk, mert Isten megparancsolta. A tized az Úré, és azt kívánja, hogy azt adjuk vissza neki.

a. Példák a tizedfizetésre. A tizedfizetés elfogadott gyakorlat az egész Szentírásban. Ábrahám tizedet adott "mindenbõl" Melkisédeknek, a Magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Ezzel elismerte Melkisédek mennyei papságát, és kifejezte, hogy jól ismeri ezt a szent intézményt. A tizedre történõ utalások jelzik, hogy a tizedfizetés már régen meghonosodott szokás volt.

Nyilvánvalóan Jákób is megértette a tizedre vonatkozó követelményt. Mint számûzött és menekült megfogadta az Úrnak: "Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:22). Az egyiptomi kivonulás után, amikor Izraelbõl nemzet lett, Isten megismételte a tized törvényét mint isteni intézményt, amelyen Izrael jóléte múlott (3Móz 27:30-32; 4Móz 18:24, 26, 28; 5Móz 12:6, 11, 17).

Az Újtestamentum nem érvényteleníti, hanem inkább megerõsíti ezt az intézményt. Jézus helyeselte a tizedfizetést, és elítélte azokat, akik megrontották szellemét (Mt 23:23). Míg a Krisztus áldozati halálát jelképezõ és az áldozati rendtartást szabályozó szertartási törvények Krisztus halálakor véget értek, a tized törvénye nem szûnt meg.

Mivel Ábrahám minden hívõ atyja, a keresztények számára õ a követendõ példa a tizedfizetésben. Miként Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, a Magasságos Isten papjának, az újtestamentumi hívõk tizedet adnak Krisztusnak, Melkisédek rendje szerinti Fõpapjuknak (Zsid 5:9-10; 7:1-22).[5]

b. A tized felhasználása. A tized szent, és csak szent célokra szabad felhasználni. Az Úr ezt parancsolta: "A földnek minden tizede, a föld vetésébõl, a fa gyümölcsébõl az Úré; szentség az az Úrnak… És minden tizede a baromnak és juhnak… az Úrnak legyen szentelve" (3Móz 27:30-32). "Hoz-zátok be a tizedet mind az én tárházamba – mondta -, hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10).

Izraelben a tizedet kizárólag a léviták számára használták fel, akik – mivel nem kaptak törzsi földrészt – egész idejüket Izrael istentiszteleteinek ápolására, a szentély szolgálatára, az Úr törvényének tanítására fordították (4Móz 18:21, 24).

A keresztre feszítés után, amikor a lévitai papság Istentõl rendelt szerepe véget ért, a tizedet továbbra is Isten egyháza szolgálatára kellett felhasználni. Pál szemléltetõ példával támasztotta alá ezt az elvet:párhuzamot vont a lévitai szolgálat és az újonnan alapított evangéliumi szolgálat között. Kijelentette: "Ha mi néktek lelkieket vetettünk, nagy dolog-é, ha mi a testi javaitokat akarjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi? Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban mukálkodnak, a szent helybõl élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek" (1Kor 9:11-14).

A gyülekezeti tagok önként hozzák tizedüket a tárházba, "hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10) – más szavakkal: hogy legyen Isten egyházában elég anyagi eszköz lelkészkarának életszükségleteire és az evangélium munkájának elõbbrevitelére.[6], [7]

2. Az adakozások. A hálás keresztények nem korlátozzák a gyülekezetnek adott anyagiakat a tizedre. Izraelben a sátor és késõbb a templom a készséges szívvel adott "önkéntes ajándékokból" épült fel (2Móz 36:1-6; vö. 1Krón 29:14). Külön adakozások fedezték ezeknek az istentiszteleti helyeknek a fenntartási költségeit (2Móz 30:12-16; 2Kir 12:4-5; 2Krón 24:4-13; Neh 10:32-33). Az izraeliták valószínûleg jövedelmük egynegyedétõl egyharmadáig adtak vallási és jótékonysági célokra. Szegénységhez vezettek-e ezek a nagy adományok? Ellenkezõleg. Isten megígérte, hogy megáldja hûségüket (Mal 3:10-12).[8]

Az Úr ma is áldásához mérten bõkezû adakozásra szólít. Az adományokra szükség van a gyülekezetek építésére, fenntartására, mûködtetésére és az egészségügyi munkára, hogy bemutassuk az evangélium gyakorlati jelentõségét.

Kell-e annyit adnunk, amennyit az izraeliták adtak, vagy adakozási példájuk ma már nem alkalmazható? Krisztus az Újtestamentumban lefektette az igazi sáfárság elvét – hogy Istennek szentelt adományainknak arányban kell állniuk a nyújtott világossággal és kiváltságokkal. Jézus ezt mondta: "Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tõle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tõle" (Lk 12:48). Krisztus ezekkel a szavakkal küldte munkába követõit: "Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8). Ez az elv vonatkozik a kapott anyagi áldások megosztására is.

Az Újtestamentum sehol sem vonja vissza, sem nem mérsékeli ezt a rendszert. Ha összehasonlítjuk kiváltságainkat és az általunk kapott áldásokat az izraelitákéval, azt látjuk, hogy Jézusban nyilvánvalóan nagyobb részt kaptunk. Kifejezésre jut-e hálánk ennek megfelelõen bõkezûbb adakozás által, hogy az üdvösség evangéliuma eljuthasson másokhoz?[9] Minél nagyobb mértékben hirdeti az egyház az evangéliumot, annál több támogatást igényel.

3. A megmaradt részre vonatkozó elv. A sáfárság elve éppúgy érvényes arra, amit megtartunk, mint amit adunk. Míg a tized a mulandó anyagi javainkkal való sáfárkodás alapvetõ próbája [10], az is próba elé állít bennünket, hogyan használjuk fel a megmaradó részt.

Anyagi javaink felhasználása Isten és embertársaink iránti szeretetünket mutatja. Pénzünk hatalom lehet a jóra: táplálhatja az éhezõt, megitathatja a szomjazót és felruházhatja a mezítelent (Mt 25:34-40). Isten szemszögébõl a pénznek fõként akkor van értéke, ha mûvének elõsegítésére, az élet szükségleteinek kielégítésére és mások áldására használjuk.

4. Hûtlenség a tizedben és adományokban. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy az emberek nem ismerik és nem veszik figyelembe a sáfárság mennyei elveit. Még a keresztények között is kevesen veszik tudomásul sáfárkénti feladatukat. Isten Izrael hûtlenségére adott válasza világosan megmutatja, hogyan tekinti Õ ezt a dolgot. Amikor saját hasznukra fordították a tizedet és az adományokat, figyelmeztette õket, hogy ez egyenlõ a lopással (Mal 3;8), és eredménytelenségüket az anyagiakban való hûtlenségüknek tulajdonította: "Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben!" (Mal 3:9).

Az Úr azzal fejezte ki türelmét, szeretetét és irgalmát, hogy intését kegyelme felkínálásával vezette be: "Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek" (Mal 3:7). Gazdag áldást kínált nekik, és kérte õket, hogy tegyék próbára hûségét. "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bõségesen. És megdorgálom érettetek a kártevõt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szõlõtök meddõ a mezõn, ezt mondja a Seregeknek Ura" (Mal 3: 10-12).

Sáfárkodás a földdel. A modern tudomány egyetlen óriási kutató és kísérleti laboratóriummá tette a földet. Ezekbõl a kutatásokból sok haszon származik, de az iparban végbemenõ forradalom következtében szennyezõdik a levegõ, a víz és a talaj. A technika egyes esetekben bölcs kezelés helyett visszaél a természettel.

Mi e világ sáfárai vagyunk, és mindent meg kell tennünk, hogy az életet minden szinten megvédjük a környezeti egyensúly érintetlenül hagyásával. Krisztus, amikor eljön, el fogja pusztítani "azokat, akik a földet pusztítják" (Jel 11:18). Ha így nézzük a dolgot, a keresztény sáfárok nemcsak a saját javaikért felelõsek, hanem a körülöttük levõ világért is.

Krisztus mint sáfár

A hû sáfár önzetlen; énjét teljesen Isten és az emberiség szolgálatára szenteli. Krisztus irántunk való szeretetbõl elviselte a kegyetlen kereszthalált, sõt a még nagyobb fájdalmat is – azt, hogy övéi elvetették, és hogy Isten elfordult tõle. Mit is adhatnánk mi, ami arányban áll ezzel az ajándékkal? Õ maga volt az ajándék. Nem abból adott, amije volt – bár minden az övé volt -, hanem önmagát adta. Ilyen a sáfárság! Ezt a legnagyobb ajándékot tekintve, meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy hasonlóvá legyünk hozzá. Ez az áldozat arra indít, hogy gondoskodó egyház legyünk; hogy szeressük a hívõk közösségén belül valókat és a kívül valókat is. Mivel Krisztus meghalt a világért, a sáfárság tágabb értelemben a világért van.

A sáfárság áldásai

Isten sáfársággal bízott meg bennünket – nem az Õ javára, hanem saját javunkra.

Személyes áldás. Isten azért igényli egész életünk állandó odaszentelését – az idõt, képességeinket, testünket és anyagi javainkat -, hogy elõsegítse lelki növekedésünket és jellemünk fejlõdését. Szeretetünk és hálánk erõsebb lesz, ha sohasem felejtjük el, minden Istené, és szüntelenül ránk árasztja szeretetét.

A sáfárságban való hûség segít legyõzni a kapzsiságot és az önzést. A Tízparancsolat elítéli a kapzsiságot, ami az ember egyik legnagyobb ellensége. Jézus is óvott tõle. "Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonban való bõvölködésben van az embernek az õ élete" (Lk 12:15). A rendszeres adakozás segít az embernek abban, hogy életébõl gyökeresen kiírtsa a kapzsiságot és az önzést.

A sáfárság takarékosságra és hasznos életre nevel. Akik "a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt" (Gal 5:24), azok semmit sem fognak önzésük kielégítésére használni. "Ha a sáfárság elvei irányítják életünket, megvilágosodott, céltudatos emberek leszünk, akiknek a szórakozása mentes az egészségtelen dolgoktól, üzleti életükben az aranyszabály a mérvadó, és a lélekmentés lesz a szenvedélyük. Isten ilyen gazdagon megáldja a hívõ és becsületes életet."[11]

Nagy elégedettséget és örömet eredményez az a bizonyosság, hogy a Mester ezzel a felirattal lát el mindent, amit azok üdvössége érdekében áldozunk, akikért Õ meghalt: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). "Semmi sem lehet olyan drága nekünk, hogy visszatartsuk Jézustól. Ha visszaadjuk neki a tõle megõrzésre kapott talentumokat, Õ még többet ad nekünk. Krisztusért való minden erõfeszítésünket megjutalmazza, és az Õ nevében teljesített minden feladatunk a saját boldogságunkat szolgálja."[12]

Áldás másoknak. A hû sáfár áldást jelent mindenki számára, akivel kapcsolatba lép. Végrehajtja a sáfárságról adott páli eligazítást: "Mondd meg… hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlõk, kincset gyûjtvén maguknak jó alapul a jövõre, hogy elnyerjék az örök életet" (1Tim 6:18-19).

A sáfárság másoknak való szolgálattal jár, és mindannak a készséges megosztásával, amit az irgalmas Isten mások áldására nekünk adott. Ez azt jelenti: "Már nem azt tartjuk, hogy az élet a pénzünk mennyiségébõl, a rangunkból, fontos ismerõseinkbõl, az általunk lakott házból és a szomszédságunkból áll, és abból a helyzetbõl és befolyásból, amit birtokolni vélünk."[13] Életünk akkor valódi élet, ha ismerjük Istent, ha kialakítunk az övéhez hasonló szeretõ és nemes tulajdonságokat, ha adakozunk, ahogy tudunk, aszerint, ahogy Õ megáldott bennünket. Igazán Krisztus szellemében adakozni annyit jelent, mint valóban élni.

Áldás az egyháznak. Az egyháznak feltétlen szüksége van arra, hogy tagjai a sáfárság bibliai elvét elfogadják. Rendszeres adakozásuk olyan, mint a testgyakorlás – erõs gyülekezeti közösséget eredményez, amely a Krisztustól kapott áldásokat megosztja másokkal, és helytáll, amikor Isten ügyének bármilyen szükséglete támad. Így az egyháznak elég anyagi eszköze lesz a lelkészkar fenntartására, Isten országának hirdetésére a közvetlen környezetben és a föld távoli helyein. Tagjai készségesen, szeretettel és áldásai iránti hálából Isten rendelkezésére bocsátanak idõt, lehetõségeket, anyagiakat.

Krisztus megígérte, hogy visszajön, amikor Isten országának evangéliumát népe eljuttatta "bizonyságul minden népnek" (Mt 24:l4). Ezért mindenkit hív, hogy legyen sáfára és munkatársa. És az egyház bizonyságtevése hatalmas áldás lesz a világnak. Hû sáfárai boldogok, amikor látják, hogy az evangélium áldásaiban mások is részesülnek.

Az egyetemes egyházat azok alkotják, akik õszintén hisznek Krisztusban; de az utolsó idõkben, amikor a hitehagyás kiteljesedik, lesz egy maradék nép, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet elérkezését, a Krisztus általi megváltást és Krisztus második eljövetelét. A három angyal a Jelenések könyve 14. fejezetében jelképezi ezt az üzenetet, ami a mennyben folyó ítélet idején hangzik és a földön bûnbánatot és megújulást eredményez. Ez az üzenet minden hívõt felhív arra, hogy vegyen részt az evangélium világszéles hirdetésében. (Hitelvek – 12)

A nagy vörös sárkány ugrásra kész. Õ volt az, aki a mennyei angyalok egyharmadának bukását okozta (Jel 12:3, 7-9). Ha most fel tudja falni a születendõ gyermeket, megnyeri a háborút.

Elõtte áll a napba öltözött asszony, akinek hold van a lába alatt, fején pedig tizenkét csillag alkotta korona. A fiúgyermek azért születik, hogy "vasvesszõvel" legeltessen minden nemzetet.

A sárkány utána veti magát, de nem tudja megölni a gyermeket, mert a fiú "ragadtaték… Istenhez és az õ királyiszékéhez". A feldühödött sárkány az anyára zúdítja haragját, aki csodálatos módon szárnyakat kap és Isten a külön neki készített távoli helyre viteti, ott táplálja ideig, idõkig és fél idõig – 3 1/2 évig vagy 1260 prófétai napig (Jel 12:1-6, 13-14).

A bibliai próféciában a tiszta asszony Isten hûséges egyházát jelképezi.[1] A házasságtörõnek vagy paráznának bemutatott asszony Isten hitehagyóvá lett egyházát jelképezi (Ezékiel 16; Ésa 57:8; Jer 31:4-5; Hóseás 1-3; Jel 17:1-5).

A sárkány, "ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak", arra várt, hogy felfalhassa a fiúgyermeket, a régen várt Messiást, Jézus Krisztust. Sátán a fõellenségének tartott Jézus elleni küzdelmében eszközként használta fel a Római Birodalmat. Jézust semmi, még a kereszthalál sem tudta eltéríteni küldetése végzésétõl, az emberiség megváltásától.

A kereszten Krisztus legyõzte Sátánt. Krisztus ezt mondta keresztre feszítésérõl: "Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme" (Jn 12:31 – új prot. ford.). A Jelenések könyve leírja a mennyben hangzó gyõzelmi éneket: "Most lett meg az idvesség és az erõ, és a mi Istenünknek országa, és az õ Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala õket éjjel és nappal a mi Istenünk elõtt… Annakokáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban" (Jel 12:10-12). Sátán munkálkodását korlátok közé szorította az, hogy kirekesztetett a mennybõl. Sátán nem vádolhatja többé Isten népét a mennyei lények elõtt.

A mennyben nagy az öröm, ám a földön figyelnünk kell az intésre: "Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van" (Jel 12:12).

Sátán üldözõbe vette az asszonyt, az egyházat, hogy haragját kitöltse (Jel 12:13). Az egyház sokat szenvedett ugyan, de túlélte a támadást. A föld gyéren lakott részei – a puszta – adtak menedéket Isten hûségeseinek az 1260 prófétai nap vagy 1260 valós év alatt (Jel 12:14-16; lásd: e könyv 4. fejezetében a 49. oldalt az év-nap elvvel kapcsolatosan!).[2]

A pusztai rejtõzködés végén Isten népe elõtûnik Krisztus közeli visszatérésének jeleit látva. János ezt a hûséges csoportot "maradéknak" mondja, akik megõrzik Isten parancsolatait, "és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17). Az ördög különösen gyûlöli ezt a maradékot (Jel 12:17).

Mikor és hol zajlott az üldözés? Hogyan történt? Mikor kezdett feltûnni a maradék? Mi a küldetése? A Szentírás és a történelem áttekintésére egyaránt szükség van ahhoz, hogy választ kapjunk e kérdésekre.

A nagy hitehagyás

A keresztény egyházat elõször a pogány Római Birodalomban üldözték, majd a saját sorain belül végbement hitehagyás is üldözést váltott ki. Ez a hitehagyás nem jelentett meglepetést, hiszen János, Pál és maga Krisztus is megjövendölte bekövetkezését.

Jézus utolsó nagy beszédében figyelmeztette tanítványait az elkövetkezõ csalásra: "Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket" – mondta. "Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is" (Mt 24:4, 24). Követõinek nagy nyomorúságot kell elszenvedniük, de túlélik (Mt 24:21-22). Az üldözés végét látványos égi jelek jelölik, amelyek Krisztus közeli visszatérésére is elõre mutatnak (Mt 24:29, 32-33).

Pál szintén figyelmeztetett: "Az én eltávozásom után jõnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sõt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (ApCsel 20:29-30). Ezek a "farkasok" viszik az egyházat a "szakadás"-ba, azaz a hitehagyásba.

Pál azt mondta, hogy ennek a hitehagyásnak Krisztus visszatérése elõtt meg kell történnie. Annyira bizonyos volt ez, hogy mivel még nem következett be, biztosan jelezte: Krisztus majd csak késõbb tér vissza. "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bûn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát" (2Thessz 2:3-4).

E hitehagyás már Pál idejében is hatott, noha még csak korlátozott mértékben. Sátáni volt mûködésének módszere: "a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával" (2Thessz 2:9-10). Az I. század vége elõtt János kijelentette: "sok hamis próféta jött ki a világba". Az "antikrisztus lelke… most e világban van már" (1Jn 4:1, 3).

Hogyan alakult ki ez a hitehagyó rendszer?

A bûn emberének hatalomra jutása. "Amint az egyház elhagyta elsõ szeretetét (Jel 2:4), elveszítette tanításainak tisztaságát, az egyéni viselkedés kiválóságát és az egység láthatatlan kötelékét, amit a Szentlélek adott. Az istentiszteletben az egyszerûséget a formalizmus váltotta fel. Egyre inkább a népszerûség és a személyes hatalom döntött a vezetõk választásában. E vezetõk mind nagyobb tekintélyt követeltek elõször a helyi gyülekezetben, majd igyekeztek kiterjeszteni fennhatóságukat a szomszédos gyülekezetek fölé is."

"Végül már nem a Szentlélek irányítása alatt vezették a helyi gyülekezeteket – ezt a rendszert felváltotta a püspök egyszemélyi vezetésének egyházi önkényuralma, mert minden egyháztag személyesen neki volt alárendelve, és egyedül rajta keresztül volt lehetõsége az üdvösségre. Ennél fogva a vezetõség az egyházban uralkodásra, nem pedig szolgálatára törekedett, többé már nem az volt a legnagyobb közöttük, aki mindenki szolgájának tekintette magát. Így alakult ki fokról fokra a papi hierarchia, ami az egyes ember és Ura közé lépett."[3]

Az egyes ember és a helyi gyülekezet fontosságának csökkenésével egyidõben Róma püspöke vált a legfõbb hatalommá a kereszténység körében. A császár segédletével e legfõbb püspököt vagy pápát [4] a látható egyház fejének ismerték el, mint aki az egész világ minden egyházi vezetõje feletti hatalommal ruháztatott fel.

A pápaság vezetése alatt [5] a keresztény egyház egyre mélyebb hitehagyásba süllyedt. Az egyház növekvõ népszerûsége rohamosabbá tette romlását. Lejjebb engedték a mércét, ezért a meg nem tért emberek jól érezték magukat az egyházban. Az õszinte kereszténységet aligha ismerõ tömegek csatlakoztak névlegesen az egyházhoz, magukkal hozva pogány tanításaikat, bálványaikat, istentiszteleti szokásaikat, ünnepeiket, szertartásaikat és jelképrendszerüket.

A pogányság és a kereszténység között köttetett megegyezések vezettek a "bûn emberének", a hamis vallásnak, a tévellyel kevert igazság hatalmas rendszerének kialakulásához. 2 Thesszalonika 2 próféciája nem egyes embereket ítél el, hanem bemutatja, hogy melyik a nagy hitehagyásért felelõs vallási rendszer. E rendszerhez tartozó sok hívõ azonban Isten egyetemes egyházának tagja, mert a nekik adatott teljes világossággal összhangban él.

A szenvedõ egyház. A lelkiség hanyatlásával a római egyház világiasabb arculatot öltött, és még szorosabb szálakkal kötõdött a császári Rómához. Az egyház és az állam szentségtelen szövetségre lépett.

Az egyik legnagyobb befolyású egyházatya, Ágoston: Az Isten városáról címû klasszikussá vált mûvében felvázolta az egyetemes államot irányító egyetemes egyház általános eszményképét. Ágoston gondolatai vetették meg a középkori pápaság teológiájának alapját.

Kr. u. 533-ban Jusztinianusz császár a Jusztinianusz-féle kódexbe foglalt levélben kijelentette, hogy Róma püspöke minden egyház feje.[6] Elismerte a pápa befolyását az eretnekek megsemmisítésében is.[7]

Amikor Jusztinianusz hadvezére, Beliszariusz felszabadította Rómát Kr. u. 538-ban, Róma püspöke felszabadult az ariánus osztrogótok hatása alól, akik korlátozták a katolikus egyház fejlõdését. Attól kezdve a püspök élhetett azokkal a címekkel, amelyekkel az Kr. u. 533-ban kelt jusztinianuszi rendelet felruházta a "Szent szék" fennhatóságát. Így kezdõdött el az 1260 éves üldözés, amint azt a bibliai prófécia megjövendölte (Dán 7:25; Jel 12:6, 14; 13:5-7).

Tragikus módon az egyház az állam segédletével igyekezett minden keresztényre rákényszeríteni rendeleteit és tanításait. Sokan megtagadták hitüket az üldözéstõl való félelem miatt, azokat pedig, akik hûségesen kitartottak a szentírási tanítások mellett, kegyetlenül üldözték. A keresztény világ csatatérré vált. Sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek Isten nevében! Az 1260 évig tartó üldözés idején a hûséges hívõk milliói rettenetes szenvedéseket éltek át, sokaknak életükkel kellett fizetni azért, mert hûek maradtak Krisztushoz.[8]

A kiontott vér minden cseppje foltot ejtett Isten és Jézus Krisztus nevén. A kereszténység ügyének semmi nem ártott annyit, mint ez a kegyetlen üldözés. Az egyháznak ezek a tettei rettentõ módon eltorzított képet festettek Isten jellemérõl, ami a purgatóriumról és az örökös kárhozatról szóló tanításokkal együtt sokakat arra késztetett, hogy elvessék a kereszténységet.

Már jóval a reformáció elõtt tiltakozó hangok hallatszottak a katolikus egyházon belül az ellenfelek könyörtelen legyilkolása, a gõgös nyilatkozatok és a bomlasztó romlottság miatt. A XVI. sz-i protestáns reformáció kialakulásához az vezetett, hogy az egyház nem volt hajlandó reformokat végrehajtani. A reformáció sikere nagy csorbát ejtett a római egyház tekintélyén és befolyásán. Az ellenreformációval a pápaság folytatta a véres küzdelmet, hogy szétzúzza a reformációt, ám fokról fokra csatát vesztett a polgári és vallási szabadságért küzdõ erõkkel szemben.

Végül, 1798-ban, 1260 évvel Kr. u. 538-ban a Római Katolikus Egyház halálos sebet kapott (vö. Jel 13:3).[9] Itáliában Napóleon seregeinek látványos gyõzelmei nyomán a pápa a francia forradalmi tanács kényének-kedvének lett kiszolgáltatva, amely a római vallást a Köztársaság kibékíthetetlen ellenségének tekintette. A francia kormányzat utasította Napóleont, hogy fogassa el a pápát. Parancsára Berthier tábornok bevonult Rómába és kijelentette, a pápaság politikai uralma véget ért. Foglyul ejtette a pápát és Franciaországba vitte. A pápa ott halt meg fogságban.[10]

A pápaság megdöntésével tetõzött az események hosszú láncolata, melyek kapcsolatban álltak e rendszer fokozatos hanyatlásával. Ez az esemény jelöli a prófétikus idõszak, az 1260 év végét. Sok protestáns magyarázata szerint ez az esemény a prófécia beteljesedése.[11]

A reformáció

Nemcsak a Szentírásból származó, hanem a hagyományra épülõ tanok, az elszakadók irgalmatlan üldözése és a papság nagy részének lelki hanyatlása is azok közé a fõ tényezõk közé tartozott, amelyek miatt a nép az államegyházon belül reformokat követelt.

A tantételek kérdése. A következõkben azoknak a nem bibliai tanoknak a példáit láthatjuk, melyek elõsegítették a protestáns reformáció fejlõdését és még mindig elválasztják a protestánsokat a római katolikusoktól.

1. A földi egyház feje Krisztus helytartója. E tan állítása szerint egyedül Róma püspöke Krisztus földi helytartója illetve képviselõje, õ az egyház látható feje. Az egyházvezetésre vonatkozó bibliai nézettel (lásd: 11. fejezet) ellentétben ez a tan azon a feltevésen alapszik, hogy Krisztus Pétert tette meg az egyház látható fejévé, a pápa pedig Péter utóda.[12]

2. Az egyház és az egyházfõ csalhatatlansága. A római egyház tekintélyét és befolyását leginkább a csalhatatlanságát kimondó tan erõsítette. Az egyház azt állította, hogy sosem vétett a múltban és a jövõben sem fog. E tanítást, amit a Bibliából nem lehet alátámasztani, a következõ érvelésre alapozta: az egyház isteni eredetû, ennélfogva benne rejlõ tulajdonsága a csalhatatlanság. Mivel Isten az isteni eredetû egyház által szándékozik minden jó embert a mennybe vezetni, az egyháznak a hit és az erkölcs tanításában tévedhetetlennek kell lennie.[13] Tehát Krisztus megõrzi minden tévedéstõl a Szentlélek ereje által.

Ebbõl azt, az emberek alapvetõ bûnösségét (lásd: 7. fejezet) tagadó logikai következtetést vonták le, hogy az egyház vezetõjének szintén csalhatatlannak kell lennie.[14] Ilyenformán a katolikus iratokban azt állították, hogy vezetõjük isteni kiváltságokkal rendelkezik.[15]

3. Krisztus közbenjáró fõpapi szolgálatának elhalványulása. Amint nõtt Róma egyházának a befolyása, úgy fordult el a hívõk figyelme Krisztusnak mint mennyei fõpapunknak folyamatos közbenjárói munkájáról – aminek az ószövetségi szentély szolgálatok naponkénti áldozatai voltak az elõképei (lásd: 3. könyv 4. és 23. fejezetét) -, és a földi papságra, valamint annak római vezetõjére irányult.

A hívõk hitüket a pápákba, papokba, prelátusokba vetették, és nem Krisztustól várták a bûnök bocsánatát meg az örök életet (lásd: 9-10. fejezet). Ellentétben a minden hívõ papságára vonatkozó újszövetségi tanítással, az üdvösséghez elengedhetetlenül fontosnak tekintették a papság feloldozó szolgálatát.

Krisztus a mennyben engesztelõ áldozatának érdemeit a bûnbánó hívõk javára fordítja, így végeredményben papi szolgálatának tagadását jelentette, hogy az egyház az úrvacsorát a misével váltotta fel. Az úrvacsora szolgálatát Jézus rendelte el halálának emlékére és eljövendõ országa elõjeleként (lásd 15. fejezet). Ettõl eltérõen a Katolikus Egyház azt vallja, hogy a pap (az ember) vértelen áldozatként mutatja be Krisztust Istennek, és ez az áldozás. Úgy tartották, hogy mivel Krisztus újból megáldoztatik, mint ahogy megáldoztatott a Golgotán, a mise által rendkívüli kegyelemben részesülnek a hívõk és az elhunytak.[16]

Tömegek veszítették el annak áldásait, hogy közvetlenül juthatunk Közbenjárónk, Jézus Krisztus elé, hiszen a Szentírásban járatlanok voltak, csak a papság által végzett miséket ismerték. Ezért el is halványult ez az ígéret és hívó szó: "Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas idõben való segítségül" (Zsid 4:16).

4. Az érdemszerzõ jó cselekedetek. Az Újszövetség tanításának (lásd 9-10. fejezet) ellentmond az az elterjedt nézet, hogy az ember jó cselekedeteivel az üdvösséghez létfontosságú érdemre tehet szert, és nem a hit menti meg. A Katolikus Egyház azt tanította, hogy a bûnös szívébe árasztott kegyelem eredményeképpen megmutatkozó jó cselekedetek érdemszerzõ tetteknek minõsülnek, amelyek szerint az ember jogosan tarthat igényt az üdvösségre. Sõt, az ember a saját üdvösségéhez szükséges jó cselekedeteknél még többet is tehet, amivel még külön érdemeket gyûjthet. Ez volt a helyzet a szentek esetében. E külön érdemeket használhatták fel mások javára. Az egyház azt tartotta, hogy a hívek a szívükbe adott igazság alapján üdvözülnek, es a jó cselekedetek fontos szerepet játszanak az ember megigazulásában.

Az érdemszerzõ cselekedetek fontos szerephez jutottak a tisztítótûz tanában is, amely azt tanítja, hogy akik nem tökéletesen tiszták, azoknak el kell szenvedniük a megtisztulást, a bûneik miatti átmeneti büntetést a tisztítótûzben, és csak azután lehet részük a menny örömeiben. Az élõ hívõk imáikkal és jó cselekedeteikkel megrövidíthetik a tisztítótûzben lévõk szenvedésének idejét és erõsségét.

5. A vezeklés és a jóvátétel tana. A vezeklés az a szentség, ami által a keresztények keresztségük után elkövetett bûneikre bûnbocsánatot kapnak. Bûnbocsánatot a pap feloldozása után nyernek, de elõtte a keresztényeknek meg kell vizsgálniuk lelkiismeretüket, meg kell bánniuk bûneiket és meg kell fogadniuk, hogy többé nem vétkeznek Isten ellen. Majd megvallják bûneiket a papnak és vezekelnek – végrehajtják azt, amit a pap rájuk mér.

A vezeklés azonban nem szabadítja fel teljesen a bûnösöket. Mind az életben, mind a tisztítótûzben el kell szenvedniük az ideiglenes büntetést. Az egyház a büntetés elhárítása végett rendelte el a jóvátételt, mert ezzel a hívek felszabadulnak a bûnük miatti ideiglenes büntetés alól, ami még a feloldozás után is rájuk várt. A vezeklés és az elõírt jó cselekedetek végrehajtása – gyakran az egyháznak befizetett pénz formájában – volt a feltétele a teljes bûnbocsánat elnyerésének, ami mind az élõknek, mind a tisztítótûzben lévõknek javára szolgált.

A vértanúk, a szentek, az apostolok, de fõleg Jézus Krisztus és Mária rendkívüli érdemei tették lehetõvé a jóvátételt. Az õ érdemeik a "Szentek érdemeinek kincstárába" kerültek, ahonnan át lehetett utalni azoknak a hívõknek, akik számlája veszteséges. E kincstár kulcsai a pápánál, Péter állítólagos utódjánál voltak, és õ szabadíthatta fel az embereket az ideiglenes büntetés alól úgy, hogy hitelt folyósított nekik a kincstárból.[17]

6. A fõ hatalom az egyházé. Az évszázadok alatt az államegyház sok pogány hitet, szent napot és jelképeket tett magáévá. Ha valaki szót emelt ezek ellen az utálatosságok ellen, a római egyház kizárólag magáénak tulajdonította a Biblia magyarázásának jogát. Az egyház és nem a Biblia lett a legfõbb tekintély (lásd: 1. fejezet). Az egyház azzal érvelt, hogy az isteni igazságnak két forrása van: (1) a Szentírás és (2) a katolikus hagyomány, amely az egyházatyák írásaiból, az egyházi zsinatok rendeleteibõl, a jóváhagyott hitvallásokból és az egyház szertartásaiból áll. Minden alkalommal, amikor az egyházi tanokat a hagyománnyal és nem a Szentírással támasztották alá, a hagyomány kapott elsõbbséget. Az egyszerû hívõknek nem volt joguk magyarázni Isten által a Szentírásban kinyilatkoztatott tanokat. Erre csak a Katolikus Egyháznak volt joga.[18]

Új nap hajnala. A XIV. században John Wycliffe az egyház megújhódását követelte, nemcsak Angliában, hanem az egész keresztény világban. Elsõként fordította le a teljes Bibliát angolra abban az idõben, amikor csak kevés példány volt belõle. A Krisztusba vetett hit általi megváltásról és a Szentírás kizárólagos csalhatatlanságáról szóló tanításai képezték a protestáns reformáció alapját. A reformáció hajnalcsillagaként azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Krisztus egyházát a pogányság láncaiból, melyek tudatlanságban tartották a népet. Mozgalmat indított el, amely késõbb egyes embereket és egész népeket szabadított ki a vallási tévtanok karmaiból. Wycliffe írásai nagy hatást tettek Huszra, Prágai Jeromosra, Lutherre és még sokakra.

Luther Márton szenvedélyes, magával ragadó, megalkuvást nem ismerõ személyiségével talán a reformáció legmarkánsabb alakja volt. Mindenki másnál közelebb vezette az embereket a Szentíráshoz és a hit általi megigazulás evangéliumi igazságához, miközben hevesen kikelt a cselekedetek általi üdvösség gondolata ellen.

Luther az emberek tekintetét felfelé – az emberi cselekedetekrõl, a papokról, a vezeklésrõl – Krisztusra, egyetlen Közbenjárójukra és Megváltójukra irányította, amikor kijelentette, hogy a hívõknek nem szabad a Szentíráson kívül más tekintélyt elfogadniuk. Elmondta, hogy lehetetlen emberi cselekedetekkel csökkenteni a bûnterhet vagy ezek által elkerülni a büntetést. A bûnösöket csak az Istenhez való megtérés és a Krisztusba vetett hit mentheti meg. Isten kegyelme ingyen adott ajándék, ennélfogva nem lehet megvásárolni. Az emberek reménységének tehát nem a jóvátétel az alapja, hanem a megfeszített Üdvözítõ kiontott vére.

Mint ahogy egy régész expedíció az évszázadok során felgyülemlett törmelék rétegek alatt kincsre bukkan, a reformáció úgy tárt fel régen elfeledett igazságokat. Újból felfedezték az evangélium nagyszerû elvét, a hit általi megigazulást, és újult lelkesedéssel fogadták Krisztus egyszeri és mindenkorra érvényes engesztelõ áldozatát, valamint mindenre kiterjedõ közbenjárói papságát. Megtagadtak és elvetettek sok, a Bibliával nem egyezõ tanítást, mint pl. a holtakért való könyörgést, a szentek és földi maradványaik imádását, a misét, Mária imádását, a tisztítótüzet, a vezeklést, a szentelt vizet, a papi cölibátust (nõtlenséget), a rózsafüzért, az inkvizíciót, az átlényegülést, az utolsó kenetet és a hagyományok tekintélyét.

A protestáns reformátorok szinte egyhangúlag a pápaság rendszerével azonosították "a bûn emberét", a "törvényszegés titkos bûnét" és Dániel könyvébõl a "kis szarvat", amely a Jel 12:6, 14 és 13:5-ben szereplõ 1260 év során, valamint a második advent elõtt üldözi Isten népét.[19]

A protestantizmusban alapvetõvé vált az a tan, hogy a Biblia és csakis a Biblia a hit és az erkölcs egyedüli mértéke. A reformátorok minden emberi hagyományt a Szentírás teljes tekintélye alá rendeltnek tekintettek. Hit dolgában senki – sem a pápa, sem a zsinatok, sem az egyházatyák, sem a királyok, sem a teológusok – nem uralhatták az ember lelkiismeretét. A keresztény világ valóban ébredni kezdett szendergésébõl, és végül sok országban vallásszabadságot hirdettek.

A megakadt reformáció

A keresztény egyház reformációjának nem lett volna szabad befejezõdnie a XVI. században. A reformátorok sokat tettek, de nem fedeztek fel újra minden olyan igazságot, amelyre a feledés homálya borult a hitehagyás idején. Kivezették a kereszténységet a teljes sötétségbõl, de még mindig a homályban maradtak. Megtörték a középkori egyház vasmarkának szorítását, amikor eljuttatták a Bibliát a világnak, és újból felállították az evangélium alapjait, ám más fontos igazságokat még nem fedeztek fel. Az alámerítéses keresztség, a halhatatlanság, amit Krisztus az igazak feltámadásakor ad, a hetedik nap: a Biblia szombatja és még sok más igazság (lásd: 7. 14. 19. és 25. fejezeteket) továbbra is a feledés homályában maradt.

A reformátorok utódai azonban a reformáció továbbvitele helyett csak megerõsítették az addigi vívmányokat. Figyelmüket a reformátorok szavaira, véleményére összpontosították, nem pedig a Szentírásra. Néhányan felfedeztek új igazságokat, de a többség nem volt hajlandó továbbmenni annál, amit az elsõ reformátorok hittek. Ebbõl következõen a protestáns hit formalizmussá, üres okoskodássá süllyedt, és kegyelettel õriztek olyan tévedéseket, amelyeket inkább félre kellett volna tenniük. A reformáció lángja lassanlassan kihunyt, mígnem a protestáns gyülekezetek is hideggé, formálissá, reformra szorulóvá váltak.

A reformáció utáni kor pezsgett a teológiai tevékenységtõl, de lelkileg kevéssé haladtak elõre. Frederic W. Farrar írta, hogy ebben az idõszakban "a szabadságot felváltotta a kötöttség, az egyetemes elveket a szánalmas részletek, az igazságot a dogmatizmus, a függetlenséget a hagyomány, a vallást a rendszer. A Szentírás élõ tisztelete fölé az ihletettség holt emléke kerekedett. Az õszinte igazhitûség utat engedett a merev dogmatizmusnak, az élõ gondolat a vitázó dialektikának."[20] Noha "a reformáció összetörte a régi skolasztika ólom jogarát," a protestáns egyházak "új skolaszticizmussal álltak elõ, melynek pálcája acélból volt."[21] Robert M. Grant errõl az új skolaszticizmusról azt mondta, hogy "éppen olyan merev, mint az összes középkori teológiai értelmezés volt."[22] A protestánsok "gyakorlatilag érvényes hitvallásaik korlátai közé szorították önmagukat."[23]

Viták támadtak. "Soha nem volt még olyan kor, amikor az embereket annyira lekötötte volna mások tévedéseinek felkutatása, vagy amikor olyan gyalázatos szavakkal illették volna egymást."[24] Így a jó hírbõl a szavak háborúja lett. "A Szentírás többé már nem a szívhez szól, hanem a kritikus értelemhez."[25] "A dogmák igazak voltak, ám a lelki élet kihunyt. A teológia diadalmaskodott, de a szeretet kialudt."[26]

A maradék

Az 1260 éves hitehagyás és nyomorúság ellenére is maradtak olyan hívõk, akik megõrizték az apostoli egyház tisztaságát. A sárkánynak nem sikerült teljes mértékben kiirtania a föld színérõl Isten hûséges népét 1798-ra, amikor véget ért az elnyomás 1260 éve. Ellenük tovább folytatta romboló munkáját. "Megharagvék azért a sárkány az asszonyra, – mondta János – és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az õ magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megõrzõivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Mit jelent a maradék? Amikor János leírja a sárkány küzdelmét az asszonnyal és utódaival, az "egyebekkel az õ magvából valókkal" (Jel 12:17) kifejezést használja. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy "a megmaradtak", "a maradék" (Jel 12:17). A Biblia úgy festi le a maradékot, mint Isten népének kis csoportját, akik minden baj, háború és hitehagyás közepette is hûségesen kitartottak Isten mellett.

Ez a hûséges maradék volt az a tõke, amit Isten felhasznált látható földi egyházának továbbvitelére (2Krón 30:6; Ezsd 9:14-15; Ésa 10:20-22; Jer 42:2; Ez 6:8; 14:22).

Isten meghagyta a maradéknak, hogy hirdessék dicsõségét és vezessék az egész világon szétszóródott népét "szentségemnek hegyére Jeruzsálembe", "Sion hegyé"-re (Ésa 37:31-32; 66:20; vö. Jel 14:1). A Szentírás azt mondja az ott összegyûltekrõl, hogy "Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy" (Jel 14:4).

Jel 12:17 bemutatja az Isten által kiválasztott hívõk végsõ maradékát, akik Krisztus második eljövetele elõtt hûségesen tanúskodtak mellette. Mi jellemzi ezt a maradékot?

A maradék jellemzõi. Nem lehet egykönnyen eltéveszteni, hogy melyik is a maradék a végidõben. János konkrét kifejezésekkel írja le ezt a csoportot. Az 1260 éves üldözés után tûnt fel, és azok alkotják, akik "Isten parancsolatainak megörzõi… és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Az a felelõsségük, hogy közvetlenül Krisztus visszatérése elõtt az egész világnak hirdessék Isten utolsó figyelmeztetõ üzenetét, Jelenések 14. hármas angyali üzenetét (Jel 14:6-12). Ebben az üzenetben is olvasható a maradék bemutatása: "akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Jel 14:12). Vizsgáljuk meg közelebbrõl, külön-külön e jellemzõket!

1. Jézus hite. Isten maradék népére jellemzõ az, hogy hite Jézuséhoz hasonló. Mint Jézus, õk is megingathatatlanul bíznak Istenben és a Szentírás tekintélyében. Hiszik, hogy Jézus Krisztus a próféciában megjövendölt Messiás, az Isten Fia, aki eljött mint a világ Megváltója. Hitük felöleli a Biblia minden igazságát – azokat, amelyeket Krisztus hitt és tanított.

Isten maradék népe tehát hirdeti a Krisztusba vetett hit általi üdvösség örökkévaló evangéliumát. Figyelmezteti a világot, hogy eljött Isten ítéletének órája, és felkészíti az embereket hamarosan visszatérõ Uruk fogadására. Tagjai az egész világon végzik missziójukat, hogy befejezzék Istentõl rájuk bízott bizonyságtévõ munkájukat (Jel 14:6-7; 10:11; Mt 24:14).

2. Isten parancsolatai. A Jézusba vetett õszinte hit arra készteti a maradékot, hogy kövesse az Úr példáját. "Aki azt mondja, hogy õbenne marad, annak úgy kell járnia, amint õ járt" (1Jn 2:6). Mivel Jézus betartotta az Atya parancsolatait, õk is engedelmeskedni fognak Isten parancsainak (Jn 15:10).

Tetteiknek összhangban kell állni szavaikkal, különösen azért, mert õk a maradék nép, máskülönben tetteik semmit sem érnek. "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7:21) – mondta Jézus. A Krisztustól kapott erõ által betartják Isten minden kívánalmát, beleértve mind a tíz parancsolatot, Isten változatlan erkölcsi törvényét (2Móz 20:1-17; Mt 5:17-19; 19:17; Fil 4:13).

3. Jézus bizonyságtétele. János meghatározása szerint "a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10). A maradékot Jézus bizonyságtétele vezeti, ami a prófétaság ajándéka által jut el hozzájuk.

A Lélek ajándékának az egyház története során folyamatosan mûködnie kell, "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Õ megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:13). Ez tehát a maradék egyik fõ jellemzõje.

Az ilyen prófétai vezetés teszi a maradékot prófétai néppé, amely prófétai üzenetet hirdet. Érti és tanítja a próféciát. A kinyilatkoztatott igazság segítségével fejezi be küldetését, készíti fel a világot Krisztus visszatérésére (lásd: 17. fejezet).

Az utolsó idõben a maradék megjelenése. A Biblia arra utal, hogy a maradék nagy üldözés után tûnik fel a világ színpadán (Jel 12:14-17). A próféciák tanulmányozásának új lendületet adott a francia forradalom világot rengetõ eseménye, amely az 1260 év végén (1798-ban) a pápa elfogatásához vezetett, valamint a három nagy világûrbeli jel beteljesedése – amikor a föld, a nap, a hold és a csillagok tanúsították, hogy Krisztus hamarosan visszatér. Széles körben elterjedt Jézus közeli visszajövetelének váradalma. Az egész világon sok keresztény ismerte fel, hogy eljött "a végsõ idõ" (Dán 12:4).[27]

A XVIII. sz. második, valamint a XIX. sz. elsõ felében beteljesedõ bibliai próféciák erõteljes felekezetközi mozgalmat hívtak életre, mely az adventi reménységet állította a központba. Minden egyházban lehetett találni olyanokat, akik hittek Krisztus közeli visszatérésében, mindnyájan imádkoztak, dolgoztak és várták a világ legnagyobb eseményét.

Az adventi reménység az egység szoros lelkületét ébresztette fel követõi között. Sokan összefogtak, hogy figyelmeztessék a világot: Krisztus hamarosan visszatér. Az advent mozgalom felekezetközi, valóban bibliai mozgalom volt, amely Isten Igéjét és az adventi reménységet állította a központba.

Minél jobban tanulmányozták a Bibliát, annál jobban meggyõzõdésükké vált, hogy Isten elhívta a maradékot a keresztény egyház megakadt reformációjának továbbvitelére. Õk maguk érezték saját gyülekezeteikben a reformáció igazi lelkületének hiányát, és azt, hogy nem tanulmányozzák a második advent kérdését, nem készülnek Jézus eljövetelére. A Biblia kutatása során feltárult elõttük, hogy azok a megpróbáltatások és csalódások, amelyeken Isten átvezette õket, mélységes lelki, megtisztító élményt jelentettek számukra. Ez összehozta õket, mint Isten maradék népét azzal az Istentõl kapott megbízatással, hogy folytassák az egyháznak oly sok örömet és erõt adó reformációt.

Hálával és alázattal fogadták megbízatásukat, ráébredve, hogy nem azért kapták Istentõl, mintha különbek lennének másoknál, hiszen egyedül Krisztus irgalma és hatalma által érhetnek el bármiféle eredményt is.

A maradék küldetése

A Jelenések könyvének próféciái világosan felvázolják, hogy mi a maradék küldetése. Jel 14:6-12 hármas angyali üzenete közli, hogy a maradék prédikálása végül az evangélium igazságát teljes mértékben bemutatja.[28] E három üzenet adja meg Isten válaszát a világon közvetlenül Krisztus visszatérése elõtt végigsöprõ sátáni csalás áradatára (Jel 13:3, 8, 14-16). Közvetlenül Isten utolsó hívása után Krisztus visszatér, hogy elvégezze az aratás munkáját (Jel 14:14-20).

Az elsõ angyal üzenete.

"És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsõséget; mert eljött az õ ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:6-7).

Az elsõ angyal Isten maradék népét jelképezi, amely az örökkévaló evangéliumot viszi a világnak. Ez az evangélium ugyanannak az Istennek végtelen szeretetérõl szóló jó hír, amit az ókori próféták és az apostolok hirdettek (Zsid 4:2). A maradék nem más evangéliumot hirdet. Tekintettel az ítéletre újból megerõsíti az örökkévaló evangéliumot, azt, hogy a bûnösök hit által igazulnak meg és részesülnek Krisztus igazságában.

Ez az üzenet bûnbánatra szólítja fel a világot. Mindenkit figyelmeztet, hogy "féljék", azaz tiszteljék Istent és "adjanak dicsõséget" neki, azaz dicsõítsék. Isten ezzel a céllal teremtett bennünket, és mind szavainkkal, mind tetteinkkel dicsõséget adhatunk Istennek: "Abban dicsõíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek" (Jn 15:8).

János megjövendölte, hogy a világot Krisztus visszatérésére felkészítõ mozgalom új hangsúlyt helyez Isten dicsõítésének bibliai ügyére. Az Újszövetség felhívását az életünkkel való sáfárkodás szent kötelességére vonatkozóan soha nem látott erõvel hirdeti: "A ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma". Nem rendelkezünk kizárólagos joggal fizikai, lelki és erkölcsi erõink felett, mert Krisztus vérével váltott meg a Golgotán. "Dicsõítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi" (1Kor 6:19-20). "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsõségére míveljetek" (1Kor 10:31).

Még sürgetõbbé teszi a felhívást a megtérésre, hogy "eljött az õ ítéletének órája" (lásd: 23. fejezet). Jel 14:7-ben az ítélet a görög kríszisz fordítása, ami az ítélet meghozatalát és nem az ítélet határozatát (kríma) jelöli.

Az ítélet teljes folyamatára utal, beleértve az emberek vád alá helyezését Isten bírósága elõtt, az életükrõl szóló feljegyzések megvizsgálását, a felmentõ vagy elítélõ határozatot, az örök élet adományozását vagy a halálos ítéletet (lásd: Mt 16:27; Róm 6:23; Jel 22:12!). Az ítélet órájának üzenete ítéletet hirdet minden hitehagyás felett is (Dán 7:9-11, 26; Jelenések 17-18).

Az ítélet órájának üzenete kifejezetten arra az idõre mutat, amikor a mennyei szentélyben Krisztus, fõpapi szolgálatának utolsó szakaszaként elkezdte ítélõ munkáját (lásd: 23. fejezet).

Ez az üzenet arra is felszólít mindenkit, hogy imádják a Teremtõt. Isten felhívását, hogy imádjuk Õt, ellentétbe kell állítani azzal a felhívással, amely a fenevad és képe imádatára szólít (Jel 13:3, 8, 15). Hamarosan mindenkinek választania kell az igaz és a hamis tisztelet között: Istent az Õ feltételei szerint imádják (hit általi megigazulás), vagy a saját feltételeik szerint (cselekedetek általi megigazulás). Ez az üzenet a negyedik parancsolatra fordítja a figyelmet, mivel elrendeli, hogy "imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait" (Jel 14:7; vö. 2Móz 20:11). A Teremtõ igazi imádatára vezeti az embereket, amelynek része, hogy tartsák tiszteletben a teremtés emlékünnepét – az Úr szombatját, a hetedik napot, amelyet a teremtéskor alapított, majd a Tízparancsolatban megerõsített (lásd: 19. fejezet). Az elsõ angyal üzenete tehát arra szólít, hogy Krisztust mint Teremtõt és a bibliai szombat Urát állítsuk a világ elé, és ezzel történjen meg az igazi istentisztelet helyreállítása. Ez a jele Isten teremtésének, olyan jel, melyet a teremtmények nagy többsége teljesen figyelmen kívül hagy.

Gondviselésszerû volt, hogy a figyelmet a Teremtõ Istenre irányító üzenet hirdetése a történelemnek éppen azon a pontján kezdõdött el, amikor Charles Darwin: A fajok eredete (1859) címû munkájának kiadása nagy lökést adott a fejlõdéstan filozófiájának. Az elsõ angyal üzenetének hirdetése a legerõsebb védõbástya a fejlõdéstan elméletének terjedése ellen.

Végezetül, ez a felhívás utal arra is, hogy Isten szent törvénye, amelyet "a bûn embere" (2Thessz 2:3) lábbal tiport, újból tiszteletben részesül. Isten csak akkor dicsõíttetik meg, amikor visszaállítják az igazi istentiszteletet, a hívõk pedig Isten országának elvei szerint élnek.

A második angyal üzenete.

"Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! mert az õ paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek" (Jel 14:8).

A történelem korai idejétõl fogva Babilon az Istennel való szembeszállást jelképezte. Bábel tornya a hitehagyás emlékmûve és a lázadás központja volt (1Móz 11:1-9). Lucifer (Sátán) volt láthatatlan királya (Ésa 14:4, 12-14), és úgy tûnik, Babilont akarta eszközként felhasználni az emberiség uralására szõtt mesteri tervében. Az egész Bibliában Isten városa, Jeruzsálem, valamint Sátán városa, Babilon harca jelképezi a jó és a gonosz küzdelmét.

A kereszténység korai századaiban, amikor a rómaiak elnyomták mind a zsidókat, mind a keresztényeket, a zsidó és a keresztény irodalom is Babilonnak nevezte Róma városát.[29] Sokan úgy vélik, hogy Péter a Babilon álnevet használta Rómára vonatkozóan (1Pt 5:13). A reformáció és a reformáció utáni korban a legtöbb protestáns lelki Babilonnak (Jelenések 17), Isten népe ellenségének nevezte a római egyházat, hitehagyása és üldözései miatt.[30]

A Jelenések könyvében Babilon a bûnös asszonyra, a paráznák anyjára és szemérmetlen leányaira utal (Jel 17:5). Ez jelképezi az összes hitehagyóvá vált vallási szervezetet és azok vezetését, de fõként a fenevad és képe közötti erõs, hitehagyó szövetségre vonatkozik, amely a Jel 13: 15-17-ben leírt utolsó válságot idézi elõ.

A második angyal üzenete rámutat a babiloni hitehagyás egyetemes természetére, kényszerítõ erejére, mivel elmondja: "az õ paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek". Babilon "bora" eretnek tanításait jelképezi. Babilon nyomást fog gyakorolni az államhatalomra, hogy egyetemesen kényszerítse rá mindenkire hamis vallási tanításait és rendelkezéseit.

A "paráznaság" Babilon és a népek – a hitehagyóvá lett egyház és a polgári hatalmak – tiltott kapcsolatát jelképezi. Az egyháznak az Úrral kellene házasságban élnie, ám az az állam támogatását keresve elhagyja házastársát és lelki paráznaságot követ el (vö. Ez 16:15; Jak 4:4).

E törvénybe ütközõ kapcsolat tragédiához vezet. János azt látja, hogy a föld lakosai "megrészegedtek" a hamis tanításoktól, Babilon pedig "részeg vala a szentek vérétõl és a Jézus bizonyságtevõinek vérétõl", azokétól, akik nem voltak hajlandók elfogadni a Bibliával ellenkezõ tanításait és nem hajoltak meg tekintélye elõtt (Jel 17:2, 6).

Babilon leomlik, mert elutasítja az elsõ angyal üzenetét – a Teremtõbe vetett hit általi megigazulás evangéliumát. A római egyház az elsõ néhány évszázad során hitehagyásba süllyedt, ám sok mai protestáns is messze eltávolodott a reformáció nagyszerû bibliai igazságaitól. A Babilon bukására vonatkozó prófécia különösen azáltal teljesedett be, hogy általánosságban véve a protestantizmus eltávolodott a hit általi megigazulás örökkévaló evangéliumának tisztaságától és egyszerûségétõl, amely egykor oly nagy erõvel hajtotta elõre a reformációt.

A vég közeledtével a második angyal üzenete egyre idõszerûbbé válik. Végsõ teljesedése akkor következik be, amikor az elsõ angyal üzenetét elutasító különbözõ vallási szervezetek egymással szövetségre lépnek. Jel 18:2-4 megismétli Babilon bukásának üzenetét és hírül adja Babilon végsõ romlását. Felszólítja azokat, akik még a Babilont képezõ különféle vallási testületekben vannak, hogy szakadjanak el azoktól: "Fussatok ki belõle én népem, hogy ne legyetek részesek az õ bûneiben, és ne kapjatok az õ csapásaiból" (Jel 18:4).[31]

A harmadik angyal üzenete.

"Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az õ haragjának poharába; és kínoztatik tûzzel és kénkõvel a szent angyalok elõtt és a Bárány elõtt; és az õ kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az õ nevének bélyegét felveszi. Itt van a szenteknek békességestûrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!" (Jel 14:9-12).

Az elsõ angyal üzenete az örökkévaló evangéliumot hirdeti és a Teremtõ Isten igazi imádásának a helyreállítására szólít, mivel eljött az ítélet órája. A második angyal óva int minden emberi eredetû istentiszteleti formától. A harmadik angyal üzenete pedig Isten legkomolyabb figyelmeztetését adja tudtul, hogy ne imádják a fenevadat és annak képét, amit végül mindazok megtesznek, akik elvetik a hit általi megigazulás evangéliumát.

A Jel 13:1-10-ben bemutatott fenevad az állam és az egyház összefonódása, amely hosszú évszázadokon át uralta a keresztény világot és amit Pál "a bûn embereként" mutatott be (2Thessz 2:2-4), Dániel pedig "kis szarvnak" nevezi (Dán 7:8, 20-25; 8:9-12). A fenevad képe a hitehagyó vallásnak azt a formáját jelképezi, ami akkor alakul ki, amikor az õszinte reformációs lelkülettõl elszakadó egyházak összefognak az állammal, hogy másokra kényszerítsék tanításaikat. Az egyház és az állam az egyesüléssel a fenevad – az 1260 évig üldözõ hatalomként tevékenykedõ hitehagyó egyház – tökéletes képét tükrözi. Innen a fenevad képe név.

A harmadik angyal üzenete a Biblia legkomolyabb és legfélelmetesebb figyelmeztetése. Rámutat, hogy akik a föld utolsó válságos helyzetében az emberi hatalom elõtt hajlanak meg, azok nem Istent, hanem a fenevadat és annak képét imádják. Az utolsó küzdelem idején két, egymástól elkülönülõ csoport alakul ki. Az egyik csoport tagjai ember által kigondolt evangéliumot hirdetnek, és a fenevadat meg annak képét imádják, amivel a legsúlyosabb ítéletet vonják magukra. A másik csoport ezzel éles ellentétben az igazi evangélium szerint él, "megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét" (Jel 14:9, 12). Az utolsó válság az igaz és a hamis istentisztelet, az igaz és a hamis evangélium kérdése körül forog. Amikor ez a kérdés világosan feltárul az egész világ elõtt, akkor felveszik a "fenevad bélyegét" azok, akik elvetik Isten teremtési emléknapját, a bibliai szombatot, noha tisztában vannak azzal, hogy az általuk az istentisztelet napjául választott vasárnap nem az Isten szerint kiválasztott nap. Ez a bélyeg a lázadás jele. A fenevad azt hangoztatja, hogy az istentisztelet napjának megváltoztatása egyértelmûen mutatja: tekintélye Isten törvénye fölött áll.[32]

A harmadik üzenet a világ figyelmét az örökkévaló evangélium visszautasításának következményére, valamint az igazi istentisztelet visszaállítására vonatkozó isteni üzenetre irányítja. Élénk színekkel festi le, hogy mi lesz a végeredménye az emberek istentisztelettel kapcsolatos döntésének. Nem könnyû a választás, mert bármi is lesz a döntés, szenvedéssel jár. Akik Istennek engedelmeskednek, azokra a sárkány haragja zúdul (Jel 12:17), sõt halálos fenyegetéssel számolhatnak (Jel 13:15); akik pedig úgy döntenek, hogy a fenevadat és annak képét imádják, azok magukra vonják a hét utolsó csapást, és végül "a tûznek tavába" vettetnek (Jel 15, 16; 20:14-15).

Mindkét választás szenvedéssel jár, ám a végeredmény eltér egymástól. Akik a Teremtõt imádják, megmenekülnek a sárkány halálos mérgétõl, és együtt állnak meg a Báránnyal a Sion hegyén (Jel 14:1; 7:2, 4). Azokra viszont, akik a fenevadat és annak képét imádják, Isten haragja zúdul, meghalnak a szent angyalok és a Bárány színe elõtt (Jel 14:9-10; 20:14).

Minden egyes embernek döntenie kell, hogy kit imád. Az egyik abban mutatkozik meg, hogy az ember a hit általi megigazulást választja, mivel az Isten által jóváhagyott istentiszteleti formában vesz részt. A cselekedetek általi megigazulás melletti döntés pedig azzal lesz nyilvánvalóvá, ha valaki az ember létesítette, Isten által azonban tiltott istentiszteleti formában vesz részt, amit a fenevad és annak képe követel. Az imádatnak ezt az utóbbi formáját Isten nem fogadhatja el, mert ez nem Isten parancsait, hanem az emberi parancsokat részesíti elõnyben. A megigazulást az emberi cselekedetekben keresi, nem hit által, ami a teremtõ, megváltó és újjáteremtõ Isten elõtti teljes meghódolásból következik. Ebben az értelemben tehát a harmadik angyal üzenete a hit általi megigazulás üzenete.

Istennek minden egyházban vannak gyermekei, de a maradék egyház által hirdeti azt az üzenetet, melynek feladata az igazi istentisztelet visszaállítása úgy, hogy kihívja Isten népét a hitehagyásból és felkészíti Krisztus visszajövetelére. A maradék, felismerve, hogy Isten népének nagy része még nem csatlakozott hozzá, érzi kicsinységét és gyengeségét, amikor igyekszik teljesíteni e komoly feladatot. Tudják, hogy csak Isten kegyelme által végezhetik el a roppant nagy munkát.

Mindannyiunk szívéhez szól Isten sürgetõ, könyörületes hívása, különösen Krisztus közeli visszajövetelének és a vele való találkozásra készülés fontosságának fényében: "Fussatok ki belõle én népem, hogy ne legyetek részesek az õ bûneiben, és ne kapjatok az õ csapásaiból: mert az õ bûnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az õ gonoszságairól" (Jel 18:4-5).

Jézus Krisztus tökéletesen engedelmeskedett Isten akaratának. Isten bûneink jóvátételének egyetlen módját Krisztus életével, szenvedésével, halálával és feltámadásával adta meg, hogy azoknak, akik hittel elfogadják ezt a váltságot, örök életük lehessen, és az egész teremtett világ jobban megértesse a Teremtõ állandó és szent szeretetét. Tökéletes engesztelés igazolja a törvény igazságosságát és Isten könyörülõ jellemét, mert elítéli ugyan bûnünket, de meg is bocsátja. Krisztus halála helyettesítõ és engesztelõ, megbékéltetõ és átalakító. Krisztus feltámadása Istennek a gonosz erõk feletti diadalát hirdeti. Azoknak, akik a megváltást elfogadják, végsõ gyõzelmet biztosít a bûn és a halál felett. Nyilvánvalóvá teszi Jézus Krisztus hatalmát, aki elõtt mennyen és földön minden térd meghajol. (Hitelvek – 9)

Nyitott ajtón át vezet az út a világegyetem központjába, a mennybe. Hang hallatszik: "Lépj be, és nézd meg, mi történik itt!" János apostol lélekben bepillant Isten tróntermébe.

Káprázó smaragd szivárvány övezi a középpontban álló trónt, ahonnan mennydörgés, villámlás és egyéb hangok hallhatók. Fehér ruhás, arany koronás elõkelõségek ülnek kisebb trónusokon. A vének Istent dicsõítve leborulnak, és a trón elé teszik arany koronájukat.

Megszólal a hét pecséttel lezárt könyvet hozó angyal: "Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit?" (Jel 5:2). János rémülten látja, hogy mennyen és földön nincs senki, aki méltó volna kinyitni azt. Kétségbeesésében könnyekre fakad, de egy a vének közül vigasztalni kezdi: "Ne sírj: ímé gyõzött a Júda nemzetségébõl való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét" (Jel 5:5).

Ismét a fenséges trónusra tekintve János megpillantja a megöletett Bárányt, aki él, és a Lélek ereje benne van. Amint a szerény Bárány átveszi a könyvet, a négy lelkes állat és a vének ajkán új ének csendül: "Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvbõl és népbõl és nemzetbõl, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön" (Jel 5:9-10). A mennyben és a földön minden teremtett lény együtt énekli: "A királyiszékben ülõnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsõség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5:13).

Elénk tárja, hogyan mentette meg Isten az emberiséget Sátán fogságából és hogyan arat végsõ gyõzelmet a bûn felett. Bemutatja a tökéletes megváltást, ami által a bûn foglyai egyszerûen saját választásuk alapján kiszabadulhatnak végzetes börtönükbõl. Még jóval betlehemi születése elõtt jelentette ki a Bárány: "Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felõlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:8-9; vö. Zsid 10:7). Az emberiség megváltása annak volt köszönhetõ, hogy eljött a világ alapítása óta megöletett Bárány (Jel 13:8).

Isten üdvözítõ kegyelme

A Szentírásban úgy áll elõttünk Isten, mint aki kimondhatatlanul törõdik az emberiség megváltásával. A Szentháromság tagjai együttesen igyekeznek visszavezetni az embereket a Teremtõvel való egységhez. Jézus így világított rá Isten megmentõ szeretetére: "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16).

A Szentírás kijelenti, hogy "az Isten szeretet" (1Jn 4:8). "Örökkévaló szeretettel" (Jer 31:3) hajlik az emberiség felé. Isten, aki mindenkinek felkínálja az üdvösséget, mindenható, de szeretete arra késztetti, hogy mindenki szabad akaratára bízza, elfogadja-e Õt vagy sem (Jel 3:20-21). Tervében nem szerepel kényszer, hiszen e módszer ellentétes jellemével.

Isten kezdeményezése. Amikor Ádám és Éva bûnbe esett, Isten keresésükre indult. A Teremtõ hangját hallva a vétkes pár nem szaladt örömmel elé, mint ahogy azt addig tette, hanem elrejtõzött. Isten mégsem hagyta õket magukra. Kitartóan kérdezte: "Hol vagy?".

Mélységes fájdalommal mondta el nekik engedetlenségük következményeit – beszélt a fájdalomról és a nehézségekrõl, melyeket el kell szenvedniük. Ám teljesen reménytelennek tûnõ helyzetükben feltárta elõttük azt a csodálatos tervet, ami a bûn és a halál feletti végsõ gyõzelmet ígéri (1Móz 3:15).

Kegyelem vagy igazságszolgáltatás? Késõbb, Izrael sínaihegyi hitehagyása után az Úr bemutatta Mózesnek jóságos, ám egyben igazságos jellemét: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bûnt: de nem hagyja a bûnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen" (2 Móz 34:6-7).

Isten jellemében a kegyelem és az igazság egyedülálló párosítását láthatjuk: kész megbocsátani, de nem hajlandó a vétkeket mentegetni. Csak Krisztus személye által érthetjük meg, hogy e jellemtulajdonságok hogyan egyeztethetõk össze.

Megbocsátani vagy büntetni? Izrael sorozatos hitehagyása idején Isten gyakran kérlelte õket, mert arra vágyott, hogy népe ismerje be gonoszságát, és térjen vissza hozzá (Jer 3:12-14). Õk azonban keményen visszautasították kegyelembõl fakadó hívását (Jer 5:3). A bûnbánatot elutasító magatartás és a bûnbocsánat gúnyolása elkerülhetetlenné teszi a büntetést (Zsolt 7:13).

Isten irgalmas, mégsem bocsáthat meg azoknak, akik ragaszkodnak a bûnhöz (Jer 5:7). A bûnbocsánatnak célja van. Isten a bûnösöket szentekké akarja változtatni: "Hagyja el a gonosz az õ útát, és a bûnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bõvelkedik a megbocsátásban" (Ésa 55:7). Nagy hangon hirdeti az üdvösség üzenetét az egész világon: "Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!" (Ésa 45:22).

Isten haragja a bûnnel szemben. Az elsõ bûn Istennel szembeni ellenségeskedésre való hajlamot alakított ki az emberben (Kol 1:21). Ebbõl következõen rászolgáltunk Isten haragjára, mert Õ a bûnnek "megemésztõ tûz" (Zsid 12:29; vö. Hab 1:13). Való igaz az egész emberiségre, hogy "mindnyájan vétkeztek" (Róm 3:23), "természet szerint haragnak fiai" (Ef 2:3; vö. 5:6) és halálra menendõk, mert "a bûn zsoldja halál" (Róm 6:23).

A Szentírás Isten haragjának nevezi azt, ahogy Isten fogadja a bûnt és az igazságtalanságot (Róm 1:18). Kinyilatkoztatott akaratának – törvényének – szánt szándékkal való semmibevétele kiváltja jogos haragját (2Kir 17:16-18; 2Krón 36:16). G. E. Ladd ezt írta: "Az emberek erkölcsi szempontból bûnösek, és amikor Isten felrója nekik törvényszegésüket, bûnösnek, ellenségnek, haragja tárgyának kell tekintenie õket, mert erkölcsi és vallási szükségszerûség, hogy Isten szentsége a bûnnel szembeni haragban nyilvánuljon meg."[1] Ugyanakkor azonban Istennek leghõbb vágya, hogy megmentse a lázadó világot. Minden bûnt gyûlöl, de szeretettel fordul minden bûnös felé.

Az ember válasza. Isten Izraellel kapcsolatos tettei közül a legkiemelkedõbb Jézus Krisztus szolgálata, aki által a legtisztábban ismerhetjük meg az isteni kegyelem "felséges gazdagságát" (Ef 2:7). "(És láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14) – mondja János. Pál azt írja, hogy Krisztus Jézus "bölcsességül lõn nékünk Istentõl, és igazságul, szentségül és váltságul: hogy, amint meg van írva: aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék" (1Kor 1:30-31). Kicsoda vethetné meg tehát "az õ jóságának, elnézésének és hosszútûrésének gazdagságát"? Nem csoda, mutat rá Pál, hogy: "Istennek jósága" megtérésre indít (Róm 2:4).

Isten kezdeményezi még az embernek a felajánlott üdvösségre adott válaszát is. Hitünk Isten ajándéka (Róm 12:3), mint ahogy a bûnbánat is az (ApCsel 5:31). Az Õ szeretete láttán ébred bennünk is szeretet (1Jn 4:19). Mi képtelenek vagyunk kiszabadítani magunkat Sátán fogságából vagy megszabadulni a bûntõl, a szenvedéstõl és a haláltól. A mi igazságunk olyan, mint a szennyes ruha (Ésa 64:5). "De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Õ nagy szerelmébõl, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal. Mert kegyelembõl tartattatok meg, hit által; és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekbõl, hogy senki ne kérkedjék" (Ef 2:4-5, 8-9).

Krisztus békéltetõ szolgálata

A jó hír az, hogy "az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). Békéltetõ munkájával helyreállítja Isten és az emberiség kapcsolatát. Ez a szöveg rámutat, hogy e folyamat során a bûnösök békülnek meg Istennel, nem pedig Isten a bûnösökkel. Jézus Krisztus a kulcsa annak, hogy a bûnösöket vissza lehessen vezetni Istenhez. Isten békéltetési terve leereszkedésének csodálatos voltát mutatja. Teljes joggal veszni hagyhatta volna az emberiséget.

Amint már megjegyeztük, Isten kezdeményezte a közte és az emberiség között megszakadt kapcsolat helyreállítását. "Mikor ellenségei voltunk – mondja Pál -, megbékéltünk Istennel az õ Fiának halála által" (Róm 5:10). Ebbõl következik, hogy "dicsekedünk is az Istenben a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük" (Róm 5:11).

A megbékélés folyamatát az engesztelés fogalmával szokták kapcsolatba hozni. "Az ‘engesztelés’ megromlott kapcsolatot hoz rendbe, összhangot alakít ki. Ahol korábban eltávolodtak egymástól a felek, ott a megbékélés folyamata által összhang jön létre. Az ‘engesztelés’ eredeti jelentése szerint a megbékélés állapotát jelöli, ami véget vet az addigi rossz viszonynak."[2]

Az engesztelés alatt sok keresztény leszûkítve csak Krisztus testetöltésének, szenvedésének és halálának megmentõ hatását érti. A szentélyszolgálatokban nem csak az áldozati bárány megölése volt az engesztelés része, hanem az is, hogy a pap az áldozati állat kiontott vérével végezze szolgálatát a szentélyben (vö. 3Móz 4:20, 26, 35; 16:15-18, 32-33). A Biblia leírása szerint az engesztelés utalhat Krisztus halálára és a mennyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatára. Ott fõpapként teljes és tökéletes engesztelõ áldozatának érdemével békélteti meg az embereket Istennel.[3]

Vincent Taylor azt is megfigyelte, hogy az engesztelés tanának két vetülete van "(a) Krisztus üdvözítõ tette és (b) tettének átruházása a hit alapján mind az egyénre, mind a közösségre. E kettõ együttesen adja az engesztelést." Ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy "az engesztelés értünk és bennünk lett végrehajtva."[4]

E fejezet központi témája Krisztus halálával összefüggõ engesztelés. Az engesztelésnek a fõpapi szolgálattal való összefüggését késõbb tárgyaljuk (lásd: 23. fejezet).

Krisztus engesztelõ áldozata

Isten és az emberiség kapcsolatában Krisztus golgotai engesztelõ halála jelentette a fordulópontot. Feljegyzés készül ugyan az emberek bûneirõl, de a megbékélés következtében Isten nem rója fel azokat nékik (2Kor 5:19). Ez nem azt jelenti, hogy Isten elengedné a büntetést vagy a bûn már nem váltaná ki haragját. Ellenkezõleg! Arra utal, hogy Isten megtalálta a módját, miként adjon bocsánatot a megtért bûnösnek, megõrizve ugyanakkor örök törvénye igazságát.

Krisztus halála szükségszerû volt. "Erkölcsileg és a törvény szerint szükségszerû" volt Jézus Krisztus engesztelõ halála a szeretõ Isten igazságának megõrzése végett. Isten "igazságossága megköveteli, hogy ítélet alá essen a bûn. Istennek végre kell hajtania az ítéletet a bûn – így a bûnös felett is. A büntetés végrehajtásakor Isten akarata szerint Fia lépett a mi helyünkre, azaz a bûnösök helyére. Az tette szükségessé az engesztelést, hogy az ember Isten jogos haragja alatt volt. A bûnbocsánat evangéliumának és a kereszt titkának a lényege: Krisztus tökéletes igazsága teljeséggel elegendõ volt az isteni igazságnak, és Isten kész elfogadni Krisztus áldozatát az ember halála helyett."[5]

Aki nem hajlandó elfogadni Krisztus engesztelõ vérét, az nem nyer bûnbocsánatot, és továbbra is Isten haragjával kell szembenéznie. "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta" (Jn 3:36).

A kereszt tehát egyszerre mutatja Isten könyörületességét és igazságosságát. "Mert az Isten õt [Krisztust] rendelte engesztelõ áldozatul azoknak, akik az õ vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az elõbb elkövetett bûnöket elnézte türelme idején, hogy e mostani idõben mutassa meg igazságát: mert ahogyan õ igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz" (Róm 3:25-26 – új prot. ford.).

Mi a szerepe az engesztelõ áldozatnak? Az Atya volt az, aki Fiát bemutatta "engesztelõ áldozatul" (Róm 3:25; görögül: hilasztérion). A hilasztérion újszövetségi használata még véletlenül sem rokon ételmû azzal a pogány nézettel, hogy "kiengesztelni a haragvó Istent" vagy "lecsendesíteni a bosszúszomjas, zsarnok, szeszélyes Istent".[6] A szövegbõl kitûnik, hogy "Isten könyörületességében Krisztust adta oda az emberi bûnnel szembeni haragja engeszteléséül, mert elfogadta Krisztust az ember képviselõjének, isteni helyettesének, és rá szabta ki a bûn ítéletét."[7]

Ebbõl a szemszögbõl nézve érthetõ, amit Pál Krisztus haláláról írt: "…adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul" (Ef 5:2; vö. 1Móz 8:21; 2Móz 29:18; 3Móz 1:9). "Krisztus önfeláldozása Istennek tetszõ, mert ez az áldozati felajánlás eltávolította az Isten és a bûnös ember közötti válaszfalat azzal, hogy Krisztus teljességgel elszenvedte Istennek az ember bûne miatti haragját. Krisztus által Isten haragja nem szeretetbe fordult, hanem Krisztus magára vette azt, így az embert elkerülte."[8]

Róma 3:25 arra is rávilágít, hogy Krisztus áldozata által a bûn miatti vezeklés megtörtént. A megtisztításnak az a lényege, amit az engesztelõ vér jelent a megtérõ bûnösnek. A bûnös bûnbocsánatot nyer, Isten eltörli személyes bûneit, és megtisztíja a bûntõl.[9]

Krisztus a helyettes bûnhordozó. A Szentírás úgy mutatja be Krisztust, mint aki magára vette az emberiség bûneit. Ésaiás prófétai nyelvezettel mondja róla: "Õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért. az Úr mindnyájunk vétkét õreá veté. És az Úr akarta õt megrontani betegség által. életét halálra adta. sokak bûnét hordozá" (Ésa 53:5, 6, 10, 12; vö. Gal 1:4). Pál erre a próféciára gondolva írta: "a Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint" (1Kor 15:3).

Ez Igék a megváltási terv fontos elvére mutatnak rá: a beszennyezõ bûnöket és vétkeket átháríthatják bûnünk hordozójára [Krisztusra], ami által tiszták leszünk (Zsolt 51:12). Az ószövetségi szentélyszolgálat áldozati szertartásai Krisztusnak erre a szolgálatára mutattak elõre. Ott a bûnbánó bûnös az ártatlan bárányra terhelte bûnét, és ez azt jelképezte, hogy Krisztusra, bûneink hordozójára kerül át vétkünk (lásd: 4. fejezet).

Mi a vér szerepe? A szentélyszolgálatok közé tartozó engesztelõ áldozatban a vér központi szerepet játszott. Isten rendelkezett az engesztelésrõl: "Mert a testnek élete a vérben van, én pedig. adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért" (3Móz 17:11). Miután a pap megölte az állatot, fel kellett használnia a vérét, és csak utána nyert a bûnös bûnbocsánatot.

Az Újszövetség feltárja, hogy Krisztus golgotai áldozatának engesztelõ vére volt a beteljesülése azoknak az ószövetségi szertartásoknak, amelyeket a helyettes állat vére által mutattak be a bûnbocsánatért, a megtisztulásért és a megbékélésért. Az Újszövetség kifejezi, hogy az ószövetségi renddel szemben mennyivel különb "Krisztusnak a vére, aki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektõl, hogy szolgáljatok az élõ Istennek" (Zsid 9:14). Vérének kiontása jelentette a bûnért való engesztelést (Róm 3:25). János elmondta, hogy Isten szeretetbõl "küldte az õ Fiát engesztelõ áldozatul [hilaszmosz] a mi bûneinkért" (1Jn 4:10).

Összefoglalva, "Isten részrehajlás nélküli megbékélésének cselekedete Fiának, Jézus Krisztusnak engesztelõ vére (önfeláldozása) által történt meg. Így Isten az, ‘aki végrehajtotta, ugyanakkor el is fogadta a megbékülést’".[10]

A váltságdíj Krisztus

Amikor az ember a bûn uralma alá került, Isten törvényének kárhoztatása és átka hárult rá (Róm 6:4; Gal 3:10-13). Nem menekedhettek meg a bûn szolgái (Róm 6:17), a halál várt rájuk. "Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek" (Zsolt 49:8). Csak Istennek van hatalma a megváltáshoz. "Megváltom õket a Seol hatalmából! Megmentem õket a haláltól" (Hós 13:14). Hogyan váltott meg minket Isten?

Jézus által, aki bizonyította: "nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon, és adja az õ életét váltságul sokakért" (Mt 20:28; lásd: 1Tim 2:6!). Isten "tulajdon vérével" váltotta meg az egyházat (ApCsel 20:28). Krisztusban "van a mi váltságunk az Õ vére által" (Ef 1:7; vö. Róm 3:24). Õ azért halt meg, hogy "megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezõt" (Tit 2:14).

Mi lett a megváltás eredménye? Krisztus halála megerõsítette Istennek az emberek feletti tulajdonjogát. "Avagy nem tudjátok-é, hogy… nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg" (1Kor 6: 19-20; lásd még: 1Kor 7:23!) – mondta Pál.

Halálával Krisztus megtörte a bûn uramát, véget vetett minden bûnbánó bûnös lelki fogságának, megszabadította õket a törvény kárhoztatásától és átkától, és kehetõvé tette számukra az örök életet. Péter elmondta, hogy megváltattak "atyáiktól örökölt hiábavaló életükbõl" (1Pt 1:18). Akik megszabadultak a bûn fogságából és annak halálos gyümölcseitõl, azok most Isten szolgái. Ahogy Pál leírta, "megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet" (Róm 6:22).

Ha figyelmen kívül hagynánk vagy tagadnánk a váltságdíj elvét, ezzel "a kegyelem evangéliumának a lényegét veszítenénk el és megtagadnánk az Isten Báránya iránti hálánk legerõsebb mozgatórugóját".[11] Ez az elv központi helyet tölt be a mennyei trónteremben zengõ dicsérõ énekekben: "Megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvbõl és népbõl és nemzetbõl, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön" (Jel 5:9-10).

Krisztus az emberiség képviselõje

Ádám valamint Krisztus – "az utolsó Ádám" vagy "a második ember" (1Kor 15:45, 47) – az egész emberiséget képviseli. Minden ember Ádám bûnének következményeivel megterhelve születik, azok pedig, akik újjászületnek, Krisztus tökéletes életének és áldozatának javaiban részesülnek. "Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek" (1Kor 15:22).

Ádám lázadása mindenkire bûnt, kárhoztatást és halált hozott. Krisztus viszszafordította az embert errõl a romlásba vivõ útról. Nagy szeretete miatt alávetette magát a bûnre kiszabott isteni ítéletnek, és az emberiség képviselõje lett. Helyettes halálával biztosította a megtért bûnösöknek a bûn büntetésétõl való szabadulást és az örök élet ajándékát (2Kor 5:21; Róm 6:23; 1Pt 3:18).

A Szentírás egyértelmûen tanítja Krisztus helyettes halálának egyetemes voltát. "Isten kegyelmébõl" mindenkiért meghízlelte a halált (Zsid 2:9). Mindenki vétkezett, mint Ádám (Róm 5:12), ezért mindenki meghal – ez az elsõ halál. Amit pedig Krisztus megízlelt mindannyiunkért, az a második halál volt a halál átkának teljessége (Jel 20:6; lásd: 26. fejezet).

Krisztus élete és az üdvösség

"Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az õ Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az õ élete által, minekutána megbékéltünk vele" (Róm 5:10). Krisztus élete és halála kellett ahhoz, hogy áthidalhassa a bûn okozta szakadékot. Üdvösségünkhöz mindkettõ szükséges, és mindkettõ hozzá is járul!

Mit kaphatunk Krisztus tökéletes élete által? Jézus tiszta, szent, szeretetben gazdag életet élt, maradéktalanul Istenre bízva magát. Tökéletes életét ajándékul adja a bûnbánó bûnösöknek. A Szentírás menyegzõi ruhájaként (Mt 22:11) vagy igazság palástjaként (Ésa 61:10) mutatja be tökéletes jellemét, amit a szennyes ruháink (önmagunk igazzá tételére való igyekezetünk) helyett ad (Ésa 64:5).

Ha alávetjük magunkat Krisztusnak az emberi romlottság dacára, szívünk összefonódik szívével, akaratunk beleolvad akaratába, elménk eggyé válik elméjével, gondolatainkat Õ köti le – az Õ életét éljük. Igazságának palástjával takar be. Amikor Isten rátekint a hívõ, bûnbánó bûnösre, nem a bûn mezítelenségét vagy torzultságát látja, hanem az igazság palástját, amit Krisztus a törvény iránti tökéletes engedelmességével készített.[12] Csak az lehet valóban igaz, akire ez a palást borul.

A menyegzõi ruháról szóló példázatban a saját ruhájában érkezõ vendég nem hitetlensége miatt vettetett ki. Elfogadta a lakomára szóló meghívást (Mt 22:10). De az nem volt elég, hogy odament. Menyegzõi ruhára is szüksége lett volna. Hasonlóképpen nem elég az sem, ha valaki hisz a keresztben. Krisztus tökéletes életére, igaz jellemére is szükségünk van ahhoz, hogy megállhassunk a Király elõtt.

Nekünk, bûnösöknek nemcsak adósságunk eltörlésére van szükségünk, hanem arra is, hogy visszakapjuk bankszámlánkat. Nem csak a börtönbõl való szabadulás szükséges, hanem az is, hogy a Király befogadjon családjába. A feltámadt Krisztus közbenjárói szolgálatának kettõs célja – a megbocsátás és a felöltöztetés – halálának és életének érdemeiben részesít, hogy azzal éljünk, és álljunk meg Isten elõtt. A Golgotán az "Elvégeztetett" felkiáltás jelölte a tökéletes élet és tökéletes áldozat teljességre jutását. A bûnösöknek mindkettõre szükségük van.

Krisztus életének ösztönzõ ereje. Krisztus földi élete példa az emberiségnek arra, hogyan kell élnie. Péter többek között abban állítja Krisztust például elénk, ahogy a bántalmazásokat elviselte (1Pt 2:21-23). Õ, aki olyanná tétetett, mint mi, aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, bebizonyította, hogy aki Isten hatalmára bízza magát, annak nem kell megmaradnia a bûnben. Krisztus élete a biztosíték, hogy élhetünk gyõzelmesen. "Mindenre van erõm a Krisztusban, aki engem megerõsít" (Fil 4:13) – hangzik Pál bizonyságtétele.

Krisztus feltámadása és az üdvösség

"Ha pedig Krisztus fel nem támadott – érvel Pál – akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. még bûneitekben vagytok" (1Kor 15:14-17). Jézus Krisztus valóságosan feltámadt (Lk 24:36-43), mennybe ment mint Isten-ember, majd az Atya Isten jobbján elkezdte döntõ fontosságú közbenjárói munkáját (Zsid 8:1-2; lásd: 4. fejezet).

Krisztus feltámadása olyan értelmet adott a keresztnek, amit pénteken, a keresztre feszítés napján a megtört tanítványok nem tudtak felismerni. Az Úr feltámadása tette ezeket az embereket történelmet formáló nagy erejû sereggé. Missziójukban központi helyet kapott a feltámadás – amit mindig Krisztus kereszthalálával együtt hirdettek. Az élõ, megfeszített Krisztusról beszéltek, aki legyõzte a gonosz seregeit. Ebben rejlik az apostoli üzenet ereje.

Philip Schaff írja: "Krisztus feltámadása az a próbakõ, amin áll vagy bukik a keresztény vallás igazsága. Ez vagy a legnagyobb csoda, vagy a legnagyobb csalás, amit a történelem feljegyez."[13] Wilbur M. Smith megjegyzi: "Krisztus feltámadása a keresztény hit fellegvára. Ez az a tanítás, ami felforgatta a világot az elsõ században, ami a kereszténységet magasan emelte a júdaizmus és a Földközi-tenger vidékének pogány vallásai fölé. Ha ezt elvetjük, elvetünk majdnem minden mást, ami alapvetõen fontos és egyedülálló az Úr Jézus Krisztus evangéliumában: ‘Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek’ (1Kor 15:17)."[14]

Krisztus jelenleg végzett szolgálata halálában és feltámadásában gyökerezik. A Golgotán bemutatott engesztelõ áldozata tökéletes volt, mégis Krisztus feltámadása nélkül nem volna bizonyosságunk arra, hogy isteni küldetését sikeresen végrehajtotta a földön. Krisztus feltámadása megerõsíti, hogy valóság a síron túli élet. Bizonyítja annak igazságát is, amit Isten ígért, hogy örök életünk van benne.

Krisztus üdvözítõ munkájának eredménye

Krisztus engesztelõ szolgálatának nemcsak az emberiségre van hatása, hanem az egész világegyetemre.

Az egész világegyetem megbékélése. Pál bemutatja, milyen óriási jelentõsége van Krisztus üdvözítõ tettének az egyházban és az egyház által: "Azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök elvégzés szerint" (Ef 3:10-11). Másutt kifejti az apostol: "tetszett az Atyának, hogy. Õáltala békéltessen meg mindent magával. Õáltala mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben" (Kol 1:19-20). Pál beszél e békéltetés bámulatos eredményérõl is: "A Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsõségére" (Fil 2:10-11).

Isten törvényének igazolása. Krisztus tökéletes engesztelõ áldozata megerõsítette, hogy Isten szent törvénye igaz, jó és igazságos. Krisztus halála, a váltságdíj eleget tett a törvény követelésének (hogy a bûnt meg kell büntetni), kegyelmével, irgalmával pedig megigazította a bûnbánó bûnöst. "Kárhoztatá a bûnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (Róm 8:3-4).

Megigazulás. A megbékélés akkor válik valósággá az ember életében, ha elfogadja a bûnbocsánatot. A tékozló fiú és apja között akkor jött létre a megbékélés, amikor a fiú elfogadta apja szeretetét és bocsánatát.

"A megigazulás felbecsülhetetlen ajándékát, és vele együtt azonnali gyümölcsét, az Istennel való békét azok kapják, akik hit által elfogadják, hogy Isten megbékéltette magával a világot Krisztusban, és meg is hajolnak elõtte (Róm 5:1). A megigazult hívõkre már nem Isten haragja, hanem Isten kegyelme árad. Krisztus által szabadon járulhatnak Isten trónja elé, és részesülhetnek a Szentlélek erejében, hogy lerombolhassák az emberek közötti ellenségeskedés minden gátját vagy elválasztó falát, amit a zsidók és pogányok ellenségeskedése jelképez" (Lásd: Efézus 2:14-16!).[15]

A cselekedetek általi megváltás hiábavalósága. Isten békéltetõ szolgálata leleplezi annak az emberi erõfeszítésnek a hiábavalóságát, hogy a törvény cselekedetei által próbálnak üdvösségre jutni. Ha bepillantunk az isteni kegyelembe, ez a Krisztusba vetett hit által nyerhetõ igazság elfogadására vezet. Akik bûnbocsánatban részesültek, hálásak Istennek, így öröm számukra az engedelmesség. Cselekedeteik nem üdvösségük alapját képezik, inkább annak gyümölcsei.[16]

Új kapcsolat Istennel. Isten kegyelme által az ember ingyen, ajándékként részesülhet Krisztus tökéletes, engedelmes életében, igazságában és engesztelõ halálában. E tapasztalat Istennel való mélyebb kapcsolatra vezet. Az emberben hála, dicsõítés, öröm támad; az engedelmesség, az Ige tanulmányozása örömmé válik, az elme pedig készségesen befogadja a Szentlelket. Új kapcsolat jön létre Isten és a bûnbánó bûnös között. E kapcsolat alapja szeretet és csodálat, nem pedig félelem és kötelesség (vö. Jn 15:1-10).

Minél jobban meglátjuk a kereszt fényében Isten kegyelmét, annál kevésbé érezzük majd magunkat igaznak, és annál inkább tudatában leszünk áldott helyzetünknek. A feltámadó Krisztusban munkálkodó Szentlélek ereje fogja átalakítani a mi életünket is. A kudarcok helyett már naponta gyõzhetünk a bûn felett.

A misszió indítórugója. Jézus Krisztus békéltetõ szolgálatában elénk táruló bámulatos isteni szeretet ösztönöz, hogy másoknak is beszéljünk az evangéliumról. Ha magunk is megtapasztaltuk, nem tarthatjuk titokban, hogy Isten nem tulajdonít bûnt azoknak, akik elfogadják Krisztus bûnért hozott áldozatát. Az evangélium megindító kérését továbbadjuk: "Béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2 Kor 5:20-21).

Az emberiség is belebonyolódott az Isten és Sátán közötti nagy küzdelembe, ami Isten jelleme, törvénye és a világmindenség fölötti uralom kérdése körül forog. A harc a mennyben kezdõdött, amikor egy szabadakaratú teremtett lény önmagát felmagasztalva Isten ellenségévé, Sátánná vált, és az angyalok egy részét is fellázította. Lehozta a földre a lázadás szellemét, amikor Ádámot és Évát bûnbe vitte. A bûn okozta az emberiség életében az istenképûség teljes összetörését, a teremtett világ rendjének felbomlását és a vízözön idején a teljes pusztulást. Az egész teremtett világ figyeli ezt az egész világegyetemet érintõ küzdelmet, amelynek színtere a föld. De Isten szeretete végül is igazolódik. Krisztus, hogy segítse népét a harcban, elküldi Szentlelkét és a jó angyalokat, akik az üdvösség útjára vezetnek, védenek és oltalmaznak. (Hitelvek – 8)

A Szentírás a jó és a gonosz, Isten és Sátán világûrbeli küzdelmét tárja elénk. Ha megértjük ezt az egész világegyetemre kiterjedõ küzdelmet, könnyebben megtaláljuk a választ arra a kérdésre, miért jött Jézus e bolygóra.

A világûrbeli küzdelem

Bármilyen érthetetlen is, a jó és a gonosz közötti háborúság a mennyben kezdõdött. Hogyan támadhat bûn a tökéletes környezetben?

Isten azért teremtett az embereknél magasabb rendû lényeket, angyalokat (Zsolt 8:6), hogy szoros kapcsolatban éljenek vele (Jel 1:1; 3:5; 5:11). Erejük hatalmas és engedelmeskednek Isten Igéjének (Zsolt 103:20). "Szolgáló lelkekként" végzik feladatukat (Zsid 1:14). Általában láthatatlanok, idõnként azonban emberi alakban mutatkoznak (1Mózes 18-19; Zsid 13:2). A világegyetem angyal révén ismerte meg a bûnt.

A küzdelem kezdete. A Szentírás bemutatja, Lucifer helyett képletesen Tírusz és Babilon királyait nevezve meg, hogyan kezdõdött ez a világûrbeli küzdelem. Lucifer, a "fényes csillag, hajnal fia", a "felkent oltalmazó Kérub" Isten színe elõtt élt (Ésa 14:12; Ez 28:14).[1] "Te valál az arányosság pecsétgyûrûje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned" (Ez 28:12, 15).

A bûn kialakulása megmagyarázhatatlan és semmivel sem menthetõ, gyökere Lucifer önteltségéhez vezethetõ vissza: "Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben" (Ez 28:17). Lucifer nem elégedett meg a Teremtõ által neki adott tisztséggel.

Önzésében az Istennel való egyenlõségre áhítozott. "Te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülõszékemet. és hasonló leszek a Magasságoshoz" (Ésa 14:12-14). Isten helyére vágyott ugyan, de jellemére nem. Isten tekintélyét akarta megszerezni, de szeretetét nem. Az Isten uralma elleni lázadás volt az elsõ lépés abban a folyamatban, melyben Lucifer Sátánná, "ellenséggé" lett.

Lucifer megtévesztõ lépéseinek hatására sok angyal már nem látta Isten szeretetét. Az ebbõl eredõ elégedetlenség és Isten kormányzatával szembeni hûtlenség addig terjedt, míg az angyalok seregének egyharmada csatlakozott Sátán lázadásához (Jel 12:4). Isten országának nyugalma megrendült, "és lõn az égben viaskodás" (Jel 12:7). Az égi háborúság azzal végzõdött, hogy Sátán, a nagy sárkány, a régi kígyó, az ördög "vetteték a földre, és az õ angyalai is õvele levettetének" (Jel 12:9).

Hogyan keveredtek bele az emberek e háborúságba? Sátán a mennybõl való kivettetése után földünkön is elhintette a lázadás magját. Beszélõ kígyó képében ugyanazokat a dolgokat mondta, amelyek saját kivettetéséhez vezettek, és így sikerült aláásnia Ádám és Éva bizalmát a Teremtõ iránt (1Móz 3:5). Sátán elérte, hogy Éva elégedetlen legyen Istentõl kapott helyével. Az Istennel való egyenlõség lehetõségétõl fellelkesülve hitt a kísértõ szavának – Isten szavát pedig kétségbe vonta. Isten parancsával szembeszegülve evett a gyümölcsbõl, majd rávette férjét, hogy õ is azt tegye. Elárulták Istenbe vetett bizalmukat és hozzá való hûségüket azzal, hogy a kígyó szavának és nem Teremtõjüknek hittek. Ennek tragikus következménye lett, hogy a mennyben kezdõdött háborúság magva gyökeret vert a Földön (lásd: 1Mózes 3!).

Sátán agyafúrt módon elragadta õsszüleinktõl a Föld fölötti uralom jogát, amikor bûnbe vitte õket. Most "e világ fejedelmé"-nek nevezi magát, és új támaszpontjáról, a Földrõl intéz támadást Isten uralma és az egész világmindenség békéje ellen.

Hogyan hatott e küzdelem az emberiségre? A Krisztus és Sátán közötti küzdelem hatása hamarosan nyilvánvalóvá vált, mivel a bûn eltorzította az emberben Isten képét. Noha Isten Ádámon és Éván keresztül felajánlotta az emberiségnek a kegyelem szövetségét (1Móz 3:15; lásd még: 7. fejezet), már elsõ gyermekük, Kain, meggyilkolta testvérét (1Móz 4:8). Mindjobban terjedt a gonoszság, míg Isten fájdalommal volt kénytelen elmondani az emberrõl, "hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz" (1Móz 6:5).

Isten hatalmas özönvíz által tisztította meg a földet megtérni nem akaró lakóitól, és megadta az új kezdet lehetõségét az emberiségnek (1Móz 7:17-20). Ám nem telt bele sok idõ, és a hûséges Noé leszármazottai is eltértek az Istennel kötött szövetségtõl. Isten megígérte, többé nem pusztítja el az egész földet özönvízzel, õk mégis kirívó módon bizonyították bizalmatlanságukat, amikor Bábel tornyának építésébe fogtak. Így akartak feljutni egészen az égig, hogy megmeneküljenek, ha újabb özönvíz szakadna rájuk. Ekkor Isten úgy fojtotta el az emberek lázadását, hogy összezavarta addig egységes nyelvüket (1 Móz 9:1, 11; 11).

A késõbbiekben, amikor a világ ismét közel járt a teljes hitehagyáshoz, Isten kiterjesztett szövetségét Ábrahámra. Az volt a terve, hogy Ábrahámon keresztül a világ minden népét áldásban részesíti (1Móz 12:1-3; 22:15-18). Csakhogy Ábrahám leszármazottainak egymást követõ nemzedékei is hûtlennek bizonyultak Isten kegyelmes szövetségével szemben. A bûn csapdájába estek, és amikor keresztre feszítették a szövetség szerzõjét és kezesét – Jézus Krisztust -, segédkeztek Sátánnak, hogy elérje célját.

A világegyetem színpada, a Föld. Újabb bepillantást enged a nagy küzdelembe Jób könyvének beszámolója a világûrbeli tanácskozásról, ahová a világmindenség különbözõ pontjairól érkeztek a képviselõk. A beszámoló így kezdõdik: "Lõn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr elõtt; és eljöve a Sátán is közöttök. És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet" (Jób 1:6-7; vö. 2:1-7).

Ekkor az Úr lényegében ezt mondta: "Sátán, nézd meg Jóbot. Hûségesen betartja törvényemet. Õ tökéletes!" (lásd Jób 1:8!).

"Igen, de csak azért tökéletes, mert megéri neki, hogy téged szolgál. Vajon nem védelmezed õt?" – szállt szembe vele Sátán. Válaszképpen Krisztus megengedte Sátánnak, hogy bármily módon próbára tegye Jóbot, csak az életét nem vehette el (lásd: Jób 1:9-2:7!).

Jób könyvének világûrbeli perspektívája komoly bizonyítékot szolgáltat a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemrõl. E bolygó a színpad, melyen a jó és a gonosz közötti megrázó küzdelem játszódik. A Szentírásban ezt olvassuk: "Látványosságai lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek" (1Kor 4:9).

A bûn megtörte az Isten és ember kapcsolatát, "ami pedig hitbõl nincs, bûn az" (Róm 14:23). A hit hiányának azonnali következménye, hogy az ember megszegi Isten parancsolatait vagy törvényeit. Ez a megszakadt kapcsolat bizonyítéka. Isten a megváltási terv által akarja helyreállítani a Teremtõ iránti bizalmat, ami engedelmeségben megmutatkozó, szeretettel teljes kapcsolathoz vezet. Ahogy Krisztus megjegyezte, a szeretetbõl engedelmesség fakad (Jn 14:15).

Törvénytelenséggel jellemezhetõ korunkban a tökéletes dolgokat közömbösítik, a becstelenséget dicsérik, a megvesztegetés teljesen megszokottá válik, a házasságtörés elterjed, a nemzetközi és egyéni megállapodásokat megszegik. Kiváltságunk, hogy a reménytelen helyzetben lévõ világon túlnézve figyeljük a gondviselõ, mindenható Istent. Ez a tágabb látószög mutatja be Megváltónk engesztelõ áldozatának fontosságát, hiszen ez zárja le az egész világegyetemre kiterjedõ küzdelmet.

A világûrbeli kérdés

Milyen sarkalatos kérdés körül forog ez az élet-halál harc?

Isten kormányzata és törvénye. Isten erkölcsi törvénye éppen annyira fontos alapfeltétele a világegyetem létének, mint az összetartó és mûködését biztosító fizikai törvények. A bûn "a törvénytelenség" (1Jn 3:4 – Károli ford.) – ahogy a görög anomía szó jelöli – vagy "törvényszegés" (1Jn 3:4 – új prot. ford.). A törvénytelenség abból ered, ha valaki elveti Istent és kormányzatát.

Sátán nem vállal felelõsséget a világban tapasztalható törvénytelenségért, sõt éppen õ okolja Istent emiatt. Szerinte az általa zsarnokinak nevezett isteni törvény korlátozza az egyéni szabadságot. Továbbá azt hangoztatja, hogy a törvényt lehetetlen betartani, ezért ellentétes a teremtmények érdekeivel. Sátán a törvényt folyamatosan aláássa és ezzel Isten uralmát akarja megdönteni, sõt Istent is le akarja gyõzni.

Krisztus és az engedelmesség kérdése. Az engedelmesség és az Isten akarata elõtt való meghajlás miatti küzdelem komolyságát mutatja, hogy Krisztusnak milyen kisértésekkel kellett szembenéznie földi szolgálata során; a halálos ellenséggel vívott párbajt, amikor kiállta azokat a kísértéseket, melyek által "könyörülõ. és hív fõpap" (Zsid 2:17) lett. Miután Krisztus 40 napig böjtölt a pusztában, Sátán azzal kísértette meg, hogy változtassa a köveket kenyérré, bizonyítva, Õ valóban az Isten Fia (Mt 4:3). Évát is azzal kísértette az Édenben, hogy kételkedjen Isten szavában, most pedig megpróbálta elérni, hogy Krisztus kételkedjen annak az érvényességében, amit keresztségekor jelentett ki Isten: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17). Ha Krisztus a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és istenfiúságát bizonyítandó kenyérré változtatja a köveket, akkor ezzel Évához hasonlóan az Isten iránti bizalom hiányát bizonyítva, küldetése kudarccal végzõdött volna.

Krisztus számára azonban az volt a legfontosabb, hogy Atyja szava által éljen. Éhsége dacára így válaszolt Sátán kísértésére: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).

Sátán körképszerûen bemutatta Krisztusnak a világ összes birodalmát azt ígérve, hogy "mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem" (Mt 4:9) – ez volt a következõ próbálkozása, hogy legyõzhesse. Arra utalt, hogy ha Krisztus megtenné, amit kér tõle, visszaszerezhetné a Földet, így véget érne a küldetése és nem kellene haláltusát szenvednie a Golgotán. Jézus egy pillanatig sem habozott, hanem Isten iránti tökéletes hûséggel parancsolta: "Eredj el Sátán". Majd pedig a nagy küzdelemben a legeredményesebbnek bizonyuló fegyverhez, a Szentíráshoz folyamodva ezt mondta: "Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj" (Mt 4:10). Szavai véget vetettek a küzdelemnek. Teljességgel az Atyára hagyatkozva legyõzte Sátánt.

Döntõ ütközet a Golgotán. E világûrbeli küzdelem a Golgotán került legjobban a figyelem homlokterébe. Jézus küldetésének vége felé Sátán erejét megfeszítve igyekezett meghiúsítani az Úr küldetését. Különösen kora vallási vezetõit sikerült felhasználnia, akiknek a Krisztus népszerûsége miatti féltékenységük oly sok bajt okozott, hogy a Mesternek be kellett fejeznie nyilvános szolgálatát (Jn 11:45-54). Miután egyik tanítványa elárulta, Jézust elfogták, hamisan tanúskodtak ellene, kihallgatták és halálra ítélték (Mt 26:63-64; Jn 19:7). Hû maradt mindhalálig, az Atya akaratának tökéletesen engedelmeskedett.

A Krisztus életébõl és halálából származó javak messze túlmutatnak az emberiség korlátozott világán. Krisztus ezt mondta a keresztrõl: "Most vettetik ki e világ fejedelme [Sátán]" (Jn 12:31); "e világnak fejedelme megítéltetett" (Jn 16:11).

A világûrbeli küzdelem a kereszten érte el csúcspontját. Krisztusnak Sátán gonoszságával szemben ott tanúsított szeretete és hûséges engedelmessége megrendítette Sátán fejedelem helyzetét, és biztossá vált végsõ bukása.

Jézus igazsága feletti küzdelem

Ma a nagy küzdelem Krisztus tekintélye körül dúl, és e küzdelemben nemcsak törvénye, hanem szava, a Szentírás is érintett. Olyan bibliamagyarázati módok alakultak ki, melyek csak kevéssé vagy egyáltalán nem fogadják el az isteni kinyilatkoztatás lehetõségét.[2] Úgy kezelik a Szentírást, mintha semmiben sem különbözne más ókori dokumentumtól, és ugyanolyan kritikai módszerekkel elemzik. Egyre többen vannak azok a keresztények – beleértve teológusokat is -, akik nem tekintik többé a Szentírást Isten Igéjének, akarata tévedhetetlen kinyilatkoztatásának. Következesképpen kétségessé vált elõttük Jézus Krisztus személyének bibliai értelmezése; széles körben vitatják természetét, szûztõl való születését, csodáit és feltámadását.[3]

A döntõ kérdés. Amikor Krisztus megkérdezte: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?", a tanítványok így válaszoltak: "Némelyek Keresztelõ Jánosnak, mások Illyésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül" (Mt 16:13-14). Más szóval kortársai közül a legtöbben csupán embernek tekintették. A Szentírásban tovább folytatódóan Jézus feltette a kérdést tizenkét tanítványának: "Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élõ Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16:15-17).

Ma mindenkinek választ kell adnia arra a kérdésre, amit Krisztus feltett a tanítványainak is. Az embernek erre az élet-halál kérdésre adott válasza attól függ, hisz-e Isten Igéjének bizonyságtételében vagy sem.

A Biblia tantételeinek központja. Krisztus áll a Szentírás központjában. Isten arra szólít, hogy ismerjük meg az igazságot, amint az Jézusban van (Ef 4:21), mert Õ az igazság (Jn 14:6). Sátánnak a világûrbeli küzdelemben az az egyik hadmûvelete, hogy elhiteti az emberekkel: Jézus nélkül is megérthetik az igazságot. Vannak kísérletek, amelyeknek céljuk, hogy a hit középpontjába (1) az embert, (2) a természetet, illetve a kikutatható világegyetemet, (3) a Bibliát vagy (4) az egyházat állítsák.

Mindezek szerepet játszanak ugyan az igazság kinyilatkoztatásában, de a Szentírás Krisztust mutatja be az elõbbiek Teremtõjeként, aki mindazok fölött áll. Igazi értelmük abban található meg, akitõl származnak. Ha különválasztjuk a Biblia tantételeit Jézustól, akkor félreértjük Õt, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). Az antikrisztus természetére és szándékára vall, hogy hangoztatja: ne Krisztusban, hanem másban keressék az igazság lényegét. (Az eredeti görögben az antikrisztus szó nemcsak azt jelenti: Krisztus ellenfele, hanem azt is, aki Krisztus "helyét" elfoglalja.) Sátánnak sikerül elérnie célját, hogy elterelje a figyelmet az emberiség egyedüli reménységérõl, ha az egyház tanításaiban nem Krisztust, hanem valami mást tekintenek az igazság központjának.

A keresztény teológia szerepe. Ez a világûrbeli kitekintés leleplezi Sátán tervét, aki mind az egész világegyetem, mind az igazság területén Krisztust meg akarja fosztani az Õt megilletõ helytõl. A teológiának, ami a meghatározás szerint az Istenrõl és Istennek a teremtményeivel való kapcsolatáról szóló tanítás, minden tantételt Krisztus fényében kell feltárnia. A keresztény teológia megbízatása arra szól, hogy hitet ébresszen Isten Igéjének tekintélye iránt, és az igazság központját ne másban, hanem Krisztusban keresse. Az igazi keresztény teológia jól szolgálja az egyházat, amikor ezt teszi, mert eljut egészen a világûrbeli küzdelem gyökeréig, feltárja azt, és úgy mutat rá az egyetlen megcáfolhatatlan érvre, Krisztusra, amint a Szentírásban áll elõttünk. Ebbõl a szemszögbõl nézve Isten eredményes eszközként tudja felhasználni a teológiát az emberiség megsegítésére, hogy ellenálljon Sátán földi erõfeszítéseinek.

A tantétel jelentõsége

A küzdelemrõl szóló tan felfedi, milyen roppant nagy küzdelem folyik, ami kihat a világon minden emberre, és ami az egész világegyetemet érinti. A Szentírásban ez áll: "Nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12).

A tantétel állandó éberséghez segít. Ha az ember megérti ezt a tantételt, akkor meggyõzõdik arról, mily fontos szembeszállnia a gonosszal. Csak úgy lehetünk sikeresek, ha Jézus Krisztusra, a Seregek Urára hagyatkozunk, aki "az erõs és hatalmas Úr, az erõs hadakozó Úr" (Zsolt 24:8). Ahogy Pál mondta, a gyõzelem Krisztus által felkínált útján járni azt jelenti, hogy felveszitek "az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Álljatok hát elõ, körülövezvén derekatokat igazlelkûséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, és felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével; mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde. Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden idõben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért" (Ef 6:13-18). Micsoda kiváltsága az igaz keresztényeknek, hogy türelmesen, hûségesen éljenek, minden idõben harcra készen (Jel 14:12), bizonyítva: szüntelenül arra hagyatkoznak, aki "felettébb diadalmas"-sá (Róm 8:37) tette õket.

A szenvedés titkának magyarázata. A gonoszság nem Istentõl származik. A világ nyomoráért nem hibáztathatjuk Õt, aki szerette az igazságot és gyûlölte a hamisságot (lásd: Zsid 1:9!). Sátán, a bukott angyal felelõs a kegyetlenségért és a szenvedésért. Jobban megérthetjük a mégoly elkeserítõ rablások, gyilkosságok, temetések, bûncselekmények és balesetek okát, ha e nagy küzdelem keretében nézzük azokat.

A kereszt egyaránt bizonyítja a bûn romboló voltát és Isten bûnösök iránti szeretetének mélységét. Tehát a nagy küzdelem témája arra tanít, gyûlöljük a bûnt és szeressük a bûnösöket.

Arra mutat, hogyan szereti Krisztus a világot most. Amikor Krisztus visszatért a mennybe, nem hagyta népét árván, hanem együttérzõen ellátta minden segítséggel, ami a gonosz elleni küzdelemhez kell. Helyette a Szentlélek lehet állandó társunk egészen Krisztus visszajöveteléig (Jn 14:16; vö. Mt 28:20). Isten megparancsolta angyalainak is, hogy vegyenek részt megmentõ munkájában (Zsid 1:14). Gyõzelmünk lehetõségét biztosította. Reménységgel és bátran nézhetünk a jövõ elé, mert Mesterünk ura a helyzetnek. Dicsõíthetjük üdvözítõ munkájáért.

A kereszt világûrbeli jelentõségére mutat. Krisztus szolgálata és halála idején az emberiség üdvössége forgott kockán, mert azért jött a földre, hogy életét odaadva bocsánatot szerezzen bûneinkre. Eközben bebizonyította, hogy Atyja jelleme, törvénye és kormányzata tökéletes, ami ellen Sátán hamis vádakat koholt.

Krisztus élete igazolta Isten igazságosságát, jóságát, és bizonyította, Isten törvénye és uralma kifogástalanságát. Krisztus rávilágított, hogy minden alapot nélkülöz Sátánnak Istennel szembeni vádja. Bemutatta: ha a megtért hívõk teljesen Isten hatalmára és kegyelmére hagyatkoznak, felülemelkedhetnek a mindennapos kísértések nehézségein, és képesek legyõzni a bûnt.