Isten – állandó szeretetébõl és kegyelmébõl – Krisztust, aki nem ismert bûnt, bûnné tette értünk, hogy õbenne Isten igazsága legyünk. A Szentlélek vezetésével tudatára ébredünk szükségünknek, beismerjük bûnösségünket, megbánjuk vétkeinket és hiszünk Jézusban mint Urunkban és Krisztusunkban, aki példaképünk és meghalt helyettünk. A megváltás hit által a miénk, amiben az Ige isteni ereje által Isten kegyelmi ajándékaként részesültünk. Krisztus megigazít bennünket, Isten pedig fiaivá és leányaivá fogad és megszabadít a bûn uralma alól. A Lélek által újjászületünk és megszentelõdünk. A Lélek megújítja elménket, beírja Isten szeretet-törvényét szívünkbe, és ha benne maradunk, erõt ad a szent élet folytatásához. Az isteni természet részeseivé leszünk és bizalmunk lehet a megváltásban most és az ítéletkor. (Hitelvek – 10)
Évszázadokkal ezelõtt Hermász Pásztora egy ráncos öreg hölgyrõl álmodott, aki igen hosszú ideig élt. Az álomban az idõ múlásával az asszony változni kezdett: teste még öreg, haja még õsz volt, de az arca már fiatalabbnak tûnt, végül pedig teljesen megfiatalodott. T. F. Torrance az asszonyt az egyházhoz hasonlította.[1] A keresztények nem merevedhetnek meg. Ha Krisztus Lelke lakozik bennük (Róm 8:9), változás folyamatában vannak.
"A Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:25-27) – mondta Pál. Ez a megtisztulás az egyház célja. Ezért tanúsíthatják az egyházat alkotó hívõk, hogy "ha a mi külsõ emberünk megromol is, a belsõ mindazáltal napról-napra újul" (2Kor 4:16). "Mi pedig az Úrnak dicsõségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre, úgy mint az Úrnak Lelkétõl" (2Kor 3:18). Ez az átalakulás az igazi belsõ pünkösd.
A Szentírás a hívõ tapasztalatáról szólva úgy beszél az üdvözítésrõl, megigazításról, megszentelésrõl, megtisztításról és megváltásról, mint ami (1) már megtörtént, (2) a jelenben valósul meg és (3) majd a jövõben teljesedik. E három látószögnek a megértése segít feloldani a megigazulás és a megszentelõdés hangsúlyozásának látszólagos feszültségét. Ezért tagolódik e fejezet három fõ szakaszra, a hívõ múltjában, jelenében és jövõjében tárgyalva az üdvösség témáját.
A megváltás élménye és a múlt
Istennek, szeretetének és jószándékának tényszerû ismerete még nem elég. Krisztus nélkül teljesen eredménytelenül próbálkozik bárki is, hogy a jót fejlessze önmagában. A lélek mélyéig ható megváltás élménye egyedül Istentõl ered. Krisztus ezt mondta e tapasztalatról: "Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát. Ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:3-5). Egyedül Jézus Krisztus által szerezhetünk üdvösséget: "Nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (ApCsel 4:12). "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam" (Jn 14:6). A megváltás élményének része a bûnbánat, a bûnvallás, a bûnbocsánat, a megigazulás és a megszentelõdés.
Bûnbánat. Jézus nem sokkal keresztre feszítése elõtt megígérte tanítványainak, hogy eljön a Szentlélek, aki bemutatja Õt és "meggyõzi a világot a bûnrõl, az igazságról és az ítéletrõl" (Jn 16:8 – új kat. ford.). Amikor pünkösd idején a Szentlélek meggyõzte az embereket, hogy szükségük van Megváltóra, az emberek azt kérdezték, mit tegyenek. Péter így válaszolt: "Térjetek meg" (ApCsel 2:37-38; vö. 3:19).
1. Mi a bûnbánat? A bûnbánat a héber nácham "sajnálni", "megtérni" szó fordítása. Görög megfelelõje a metanoéó, aminek jelentése, hogy "gondolkodást megváltoztatni", "bûnt megbánni", "megtérni". Az õszinte bûnbánat eredménye, hogy az ember magatartása alapvetõen megváltozik Istennel és a bûnnel szemben. Akik befogadják Isten Lelkét, azokat meggyõzi a bûn súlyosságáról és ráébreszti õket Isten igazságosságának és saját elveszett állapotuknak tudatára. Megszomorodnak, bûntudatot éreznek. "Aki elfedezi az õ vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer" (Péld 28:13) – felismerve ennek igazságát megvallják valóságos bûneiket. Tiszta szívbõl átadják magukat a Megváltónak, és elfordulnak a bûnös életmódjuktól. Így tetõfokára ér a bûntudat a megtéréssel – a bûnös Isten felé fordul (a görög episztrofé "megtérés" szóból, vö. ApCsel 15:3).[2]
Dávid megtérése a házasságtörés és gyilkosság bûnébõl kiemelkedõ példája annak, hogyan segít hozzá ez az élmény a bûn feletti gyõzelemhez. Amikor a Szentlélek meggyõzte, megvetette bûnét és erõsen szomorkodott miatta. Könyörgött azért, hogy Isten tisztítsa meg. "Ismerem az én bûneimet, és az én vétkem szüntelen elõttem forog." "Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bûneimet." "Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erõs lelket újítsd meg bennem" (Zsolt 51:5, 3, 12). Dávid történetének ezután következõ része azt példázza, hogy az isteni megbocsátás nemcsak a bûnök bocsánatát, hanem a bûnbõl való kigyógyulást is jelenti.
A bûnbánat megelõzi a bûnbocsánatot, a bûnös mégsem teheti magát alkalmassá bûnbánatával arra, hogy megszerezze Isten áldását. A bûnös egyedül valójában még arra is képtelen, hogy bûnbánatot gyakoroljon – hiszen ez is Isten ajándéka (ApCsel 5:31; vö. Róm 2:4). A Szentlélek Krisztushoz vonja, hogy ott ismerje meg a bûnbánatot, a bûn miatt érzett szívbéli fájdalmat.
2. Mi késztet bûnbánatra? "És én, ha felemeltetem e földrõl, mindeneket magamhoz vonszok" (Jn 12:32) – mondta Krisztus. Ha felismerjük, hogy Krisztus halála megigazít és megszabadít a halál büntetésétõl, szívünk meglágyul és meghajtjuk magunkat. Képzeljük csak el, mit érezhet az a kivégzés elõtt álló fogoly, aki váratlanul kegyelmet kap!
Krisztusban a bûnbánó bûnös nemcsak bocsánatot, hanem felmentést is nyer – igaznak mondja Isten. Nem szolgál rá erre a bánásmódra és nem is érdemli meg. Amikor még gyengék, bûnösök, istentagadók, Isten ellenségei voltunk – mutat rá Pál (Róm 5:6-10). Krisztus azért halt meg, hogy bennünket igazzá tegyen. Semmi sem érinti olyan mélyen lelkünket, mint Krisztus megbocsátó szeretete. Ha a bûnös ember Isten felmérhetetlen szeretetérõl elmélkedik, amire a kereszt vet fényt, megtalálja a legnagyobb erõt, ami bûnbánatra készteti. Istennek ez a jósága, bûnbánatra vezet (Róm 2:4).
Megigazulás. Isten végtelen szeretetébõl és irgalmából "azt [Krisztust], aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21). A Jézusba vetett hit által a Szentlélek tölti be a szívet, és e hit által, ami Isten kegyelmi ajándéka (Róm 12:3; Ef 2:8), a bûnbánó bûnösök megigazulnak (Róm 3:28).
A "megigazulás" szó a görög dikaióma fordítása, ami azt jelenti: "az igaz megvalósítása", "törvényes rendelkezés", "megigazító ítélet", valamint a dikaiósis fordítása, aminek jelentése: "megigazítás". Igei alakja, a dikaioó jelentése: "megigazítani", "igazként odaállítani", "tisztává tenni", "szabaddá tenni" – ezek ismeretében még jobban megérthetjük a kifejezést.[3]
A teológiában általánosságban véve a megigazulás "Istennek arra a cselekedetére vonatkozik, amellyel a bûnbánó bûnöst igaznak mondja vagy tekinti. A megigazítás a kárhoztatás ellentéte (Róm 5:16)."[4] E megigazulás alapja nem a mi engedelmességünk, hanem Krisztus engedelmessége, mert "egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek" (Róm 5:18-19). Ezt az engedelmességet azoknak a hívõknek adja, akik megigazultak "ingyen az õ kegyelmébõl" (Róm 3:24). "Nem az igazságnak cselekedeteibõl, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az õ irgalmasságából tartott meg minket" (Tit 3:5).
1. A hit és a cselekedetek szerepe. Sokan vallják azt a téves nézetet, hogy a jó vagy a rossz cselekedeteken múlik, hogyan tekint rájuk Isten. Pál az Isten elõtt való megigazulás kérdésérõl szólva egyértelmûen kijelentette: "mindent kárba veszni hagytam…, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam õbenne, mint akinek nincsen saját igazságom…, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentõl való igazságom a hit alapján" (Fil 3:8-9). Ábrahámra utalt, aki "hitt. az Istennek, és tulajdoníttaték az õnéki igazságul" (Róm 4:3; 1Móz 15:6). Megigazult már a körülmetélés elõtt, nem pedig amiatt (Róm 4:9-10).
Milyen volt Ábrahám hite? A Szentírás elmondja: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám", amikor Isten elhívta, hogy hagyja el otthonát, induljon el "nem tudván, hová megy" (Zsid 11:8-10; vö. 1Móz 12:4; 13:18). Engedelmessége bizonyítja, õszinte, élõ hitét. Eme cselekvõ hit képezte megigazulásának alapját.
Jakab apostol figyelmeztetett a hit általi megigazulás másik helytelen értelmezésére, miszerint az ember megigazulhat hit által úgy, hogy hitébõl nem fakadnak cselekedetek. Rámutatott, hogy cselekedetek nélkül a hit nem õszinte. Pálhoz hasonlóan õ is Ábrahám példájával érzékeltette ezt. Ábrahám azzal adta hite bizonyítékát, hogy kész volt feláldozni fiát, Izsákot (Jak 2:21). "Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az õ cselekedeteivel, és a cselekedetekbõl lett teljessé a hit" (Jak 2:22). "A hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt õmagában" (Jak 2:17).
Ábrahám példájából kitûnik, hogy az Istennel való igazi kapcsolat bizonyítékát a cselekedetek szolgáltatják. A megigazulásra vezetõ hit tehát cselekvõ, élõ hit (Jak 2:24).
Pál és Jakab egyetértett a hit általi megigazulás kérdésében. Pál a cselekedetek általi megigazulás keresésének tévedésérõl beszélt, Jakab pedig azzal az épp olyan veszélyes gondolattal foglalkozott, hogy cselekedetek nélküli hittel is meg lehetne igazulni. Sem a cselekedetek, sem a holt hit nem vezet megigazuláshoz. Csak a szeretet által munkálkodó õszinte hit (Gal 5:6) igazíthatja meg és tisztíthatja meg a lelket.
2. A megigazulás élménye. A Krisztusban való hit általi megigazulás azt jelenti, hogy Isten nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát. Helyreáll a kapcsolatunk Istennel, mert Krisztus helyettesünkké lett. Isten "azt, aki bûnt nem ismert, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne" (2Kor 5:21) – mondja Pál. Bûnbánó bûnösökként teljes és tökéletes bûnbocsánatot nyerünk. Megbékéltünk Istennel!
A megigazulás csodálatos példáját láthatjuk Zakariás látomásában Jósua fõpapról. Jósua a bûn szennyét jelképezõ szennyes ruhában áll az Úr angyala elõtt. Sátán ítéletet követel a fõpap ellen. Sátán vádjai helytállóak: Jósua nem érdemel felmentést. A kegyelmes Isten azonban megdorgálja Sátánt: "Avagy nem tûzbõl kikapott üszög-é ez?" (Zak 3:2). Vajon nem drága gyermekem õ, akit különleges módon megtartok?
Az Úr megparancsolja, hogy gyorsan távolítsák el róla a szennyes öltözetet, majd kijelenti: "Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged" (Zak 3:4). Szeretõ, irgalmas Istenünk félreteszi Sátán vádjait, megigazítja a remegõ bûnöst, Krisztus igazságának palástjával borítja be. Jósua piszkos ruhája a bûnt jelképezi, új öltözete pedig a hívõ Krisztusban szerzett új tapasztalatát. A megigazulás folyamatában a megvallott és megbocsátott bûnök Isten szent és tiszta Fiára, a bûnöket hordozó Bárányra vitetnek át. "[Isten] a bûnbánó hívõt Krisztus neki tulajdonított igazságába öltözteti, noha az ember ezt nem érdemli meg. Ez a ruhacsere, Istennek üdvözítõ tette: a bibliai megigazulás tana."[5] A megigazult hívõ bûnbocsánatot nyert és Isten megtisztította bûneitõl.
Az eredmények. Milyen eredménye van a megtérésnek és a megigazulásnak?
1. Megszentelõdés. A "megszentelõdés" a görög hagiaszmos (szentség, megszentelés) szó fordítása, a hagiadzó (szentté tenni, megszentelni, szentnek tartani) szóból. A héber megfelelõje a qádos (a hétköznapi használattól elkülöníteni).[6]
Az igazi megtérés és megigazulás megszentelõdéshez vezet. A megigazulás és a megszentelõdés szorosan kapcsolódik egymáshoz,[7] elhatárolhatóak, de sosem válnak külön. Az üdvösségnek két szakaszát jelölik. A megigazulás Isten értünk végzett tette, a megszentelõdés pedig az, amit bennünk tesz.
Sem a megigazulás, sem a megszentelõdés nem az érdemszerzõ cselekedetek eredménye. Mindkettõ kizárólag csak Krisztus kegyelmének és igazságának köszönhetõ. "Isten nekünk tulajdonítja az igazságot, amivel megigazít, amivel pedig megszentel, abban részesít. Az elsõ a jogcím, amivel a mennybe juthatunk, a második meg alkalmassá tesz, hogy a mennybe jussunk."[8] A Bibliában az áll, hogy a megszentelõdésnek három szakasza van: (1) befejezett cselekedet a hívõ életében; (2) a jelenben végbemenõ folyamat; (3) a végeredmény, amiben a hívõnek Krisztus viszszatérésekor lesz része.
A múltra vonatkozóan: a megigazulás pillanatában a hívõ meg is szentelõdik "az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk lelke által" (1Kor 6:11), "szentté" válik. Ezen a ponton a hívõ megváltást nyer és teljesen Istenhez tartozik.
Isten nevérõl (Róm 1:7) a hívõket "szentnek" mondják, mert "Krisztusban" vannak (Fil 1:1; lásd még: Jn 15: 1-7!), de nem azért, mintha elérték volna a bûntelenség állapotát. A megváltás a jelen tapasztalata. "Az õ irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdõje és a Szentlélek megújítása által" (Tit 3:5) – mondja Pál – szent célra és a Krisztussal való életre elkülönítve és megszentelve bennünket.
2. Isten befogad családjába. Ugyannakkor az új hívõk megkapják "a fiúságnak Lelkét". Gyermekeivé fogadja õket Isten, így a Király fiai és leányai lesznek, "örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak" (Róm 8:15-17). Micsoda kiváltság, megtiszteltetés és öröm!v3. Üdvbizonyosság. A megigazulással együtt jár, hogy a hívõ biztos lehet abban: Isten elfogadja. Vele jár az az öröm is, hogy már most ismét Istenhez tartozunk. Bármilyen bûnös is volt az ember múltja, Isten megbocsát minden bûnt, és már nem vagyunk többé a törvény kárhoztatása és átka alatt. A megváltás valósággá vált: "Akiben van a mi váltságunk az Õ vére által, a bûnöknek bocsánata az Õ kegyelmének gazdagsága szerint" (Ef 1:7).
4. Új, gyõzelmes élet kezdete. Testünk, lelkünk, elménk gyógyul, ha megértjük, hogy a Megváltó vére eltakarja bûnös múltunkat. Félretehetjük bûntudatunkat, mert Krisztusban mindenre bocsánatot nyerünk és minden újjá lett. Krisztus naponta árasztja ránk kegyelmét, és ezzel Isten képére kezd alakítani. Belé vetett hitünk növekedésével gyógyulunk, és átalakulásunk folytatódik. Krisztus egyre több gyõzelemhez segít a sötétség erõi felett. Legyõzte a világot, és ez a biztosítéka annak, hogy megszabadulunk a bûn fogságából (Ján 16:33).
5. Az örök élet ajándéka. Az örök élet ajándékát hozza magával Krisztussal való új kapcsolatunk. "Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban" (1Jn 5:12). Isten eltakarta bûnös múltunkat, a bennünk lakozó Lélek által élvezhetjük az üdvösség áldásait.
A megváltás élménye és a jelen
Krisztus vére megtisztít, megigazít és megszentel, ezért a hívõ "új teremtés., a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17).
Isten megszentelt életre hív. A megváltásnak része a megszentelt élet. Ennek Krisztus golgotai halála az alapja. Pál kérte a hívõket, hogy életük legyen szent és tiszta (1 Thessz 4:7). Isten a szentség Lelkét (Róm 1:4) adja a hívõknek, hogy lehetõvé tegye számukra a megszentelõdést. "Adja meg néktek az Õ dicsõsége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerõsödjetek az Õ Lelke által a belsõ emberben; hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben" (Ef 3:16-17) – mondta Pál.
A hívõre, mint új teremtésre, új felelõsség hárul. "Amiképpen odaszántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra – írta Pál – azonképpen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre" (Róm 6:19). Már "lélek szerint" kell járniuk (Gal 5:25). A Lélekkel teljes hívõk "nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint" (Róm 8:1; vö. 4. verssel!). Átalakulnak, "Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség" (Róm 8:6). Isten Lelke bennük lakozik, ezért nem testben vannak, "hanem lélekben" (Róm 8:9).
A Lélekkel teljes élet legfõbb célja Isten kedvében járni (1Thessz 4:1). Pál kifejtette, hogy a megszentelõdés Isten akarata. Ezért "magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok" és "senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa valamely dologban az õ atyjafiát. Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten" (1Thessz 4:3, 6-7).
A belsõ változás. A második adventkor fizikailag meg fogunk változni. Romlandó, halandó testünk halhatatlanná lesz (1Kor 15:51-54). Jellemünknek azonban már a második adventre való felkészülés idejében át kell alakulnia.
A jellem átalakulása magában foglalja az Isten képének mind a szellemi, mind a lelki oldalát: ennek a belsõ természetnek kell naponta megújulnia (2Kor 4:16; vö. Róm 12:2). Az egyház belülrõl fiatalodik – mint Hermász Pásztora történetében az idõs asszony – minden õszinte keresztény dicsõségrõl dicsõségre változik egészen addig, amíg a második adventkor Isten képére való átalakulása teljessé válik.
1. Krisztus és a Szentlélek szerepe. Csak a Teremtõ képes életünk átalakításának teremtõi feladatára (1Thessz 5:23). Ezt azonban nem teszi meg a mi részvételünk nélkül. A Lélek munkálkodásának irányába kell állnunk. Ezt úgy tehetjük meg, hogy Krisztusra nézünk. Miközben Krisztus életérõl elmélkedünk, a Szentlélek helyreállítja fizikai, szellemi és lelki képességeinket (vö. Tit 3:5). A Szentlélek munkájának része, hogy bemutatja Krisztust és helyreállítja bennünk Krisztus képét (vö. Róm 8:1-10).
Isten arra vágyik, hogy övéiben éljen. Pál azért mondhatta el: "Él bennem a Krisztus" (Gal 2:20; vö. Jn 14:23), mert Isten megígérte: "Lakozom bennök" (2Kor 6:16; vö. 1Jn 3:24; 4:12). A hívõ belülrõl naponta újjáéled azáltal, hogy a Teremtõ benne lakozik (2Kor 4:16), aki megújítja elméjét és indulatát (Róm 12:2; lásd még Fil: 2:5!).
2. Isteni természet részesei. Krisztus "igen nagy és becses ígéretekkel" ajándékozott meg, hogy isteni ereje által teljesen átalakítja jellemünket (2Pt 1:4). Ez az isteni erõ teszi lehetõvé, hogy "teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tûrést, a tûrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet" (2Pt 1:5-7).
"Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek – fûzi hozzá Péter – nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert akiben ezek nincsenek meg, az vak" (2Pt 1:8-9).
a. Csak Krisztus által. Teremtõjük képmására az alakítja át az embereket , ha "felöltözik" az Úr Jézus Krisztust, azaz részeseivé lesznek (Róm 13:14; Zsid 3:14), ehhez járul "a Szentlélek megújítása" (Tit 3:5). Így lesz "az Isten szeretete teljessé" bennünk (1 Jn 4:12). Ez az Isten Fiának testetöltéséhez hasonló titok. A Szentlélek tette lehetõvé, hogy Krisztus emberi természetet vegyen fel. Hasonlóképpen a Szentlélek teszi azt is lehetõvé, hogy isteni jellemtulajdonságok részesei legyünk. Az isteni természetben való részesedés belülrõl újítja meg az embert, Krisztushoz teszi hasonlóvá, csak más szinten: Krisztus emberré lett ugyan, de a hívõk nem válnak istenné, hanem a jellemük lesz Istenéhez hasonló.
b. Erõteljes folyamat. A megszentelõdés állandó folyamat. Ima és az Ige tanulmányozása által egyre erõsödünk az Istennel való kapcsolatban. A megváltási terv puszta elméleti ismerete nem lesz elegendõ. "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az õ vérét – jelentette ki Krisztus – nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban" (Jn 6:53-56). Képeivel szemléletesen érzékelteti, hogy a hívõknek át kell élniük Krisztus szavait: "a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63; lásd még: Mt 4:4!). Jellemünk abból alakul ki, amit elménk "eszik és iszik". Az élet kenyerét fogyasztva Krisztus hasonlatosságára alakulunk át.
3. A két átalakulás. 1517-ben, abban az évben, amikor Németországban Luther kiszögezte 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára, Rómában Raffaello elkezdte festeni híres képét, a Krisztus színeváltozását. E két eseményben volt valami közös. Luther tette a protestantizmus születését, Raffaello festménye pedig – jóllehet nem szándékosan -, a reformáció lelkületének lényegét mutatta meg.
A festmény Krisztust a hegyen állva ábrázolja, a völgybõl pedig bizakodva tekint fel rá az ördögtõl megszállott fiú (vö. Mk 9:2-29). A tanítványok két csoportja – az egyik a hegyen, a másik a völgyben – a keresztények két csoportját jelképezi. A hegyen lévõ tanítványok Krisztussal akartak maradni, láthatóan nem törõdtek azzal, mire lenne szüksége azoknak, akik a völgyben vannak. Az évszázadok során sokan építettek "hegyre", távol a világ ínségétõl. Õk imádkoztak, de nem cselekedtek. Másrészt viszont a völgyben álló tanítványok cselekedtek, de nem imádkoztak, és hiába fáradoztak, nem tudták kiûzni az ördögöt. Tömegek estek vagy az egyik, vagy a másik csapdába: vagy erõ nélkül munkálkodtak másokért, vagy sokat imádkoztak, de nem tettek semmit az emberekért. A keresztények e két csoportjának egyaránt szüksége van arra, hogy helyreálljon bennük Isten képe.
a. Az igazi átalakulás. Isten úgy kívánja helyreállítani képét a bukott emberekben, hogy átalakítja akaratukat, elméjüket, vágyaikat és jellemüket. A Szentlélek határozottan megváltoztatja a hívõk szemléletét. "A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség" (Gal 5:22) -, most ezek alakítják ki a hívõ életmódját, noha Krisztus visszatéréséig romlandó, halandó marad. Ha nem állunk ellen Krisztusnak, "akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így kerül szívünk és elménk összhangba Krisztus akaratával, és amikor neki engedelmeskedünk, nem teszünk mást, csak engedünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk Krisztus szolgálatának a végzésében találja majd meg legnagyobb örömét."[9]
b. Kétféle sors. Krisztus megdicsõülése, vagy színeváltozása még egy másik feltûnõ ellentétre is rámutat. Krisztus színeváltozásakor megdicsõült, de egy bizonyos értelemben a völgyben lévõ fiú is átváltozott – ördögi képre (Lásd: Mk 9:1-29!). A kép két, egymással szembenálló tervre világít rá: Isten terve a helyreállítás, Sátáné a pusztítás. A Szentírás kijelenti: Isten képes megõrizni a bûntõl (Júd 24). Sátán viszont mindent megtesz, hogy bukott állapotban tartson.
Az élet állandó változás. Nincs semleges terület. Vagy nemesbedünk vagy lealacsonyodunk. Vagy "a bûn szolgái", vagy "az igazságnak szolgái" (Róm 6:17-18) vagyunk. Aki elfoglalja gondolatainkat, az birtokol minket. Ha a Szentlélek által Krisztus foglalja el gondolatainkat, Krisztushoz válunk hasonlóvá. A Lélekkel teljes élet foglyul ejt "minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak" (2Kor 10:5). Krisztus nélkül élni azt jelenti, hogy elvágjuk magunkat az élet és a változás forrásától, ami elkerülhetetlenné teszi végsõ romlásunkat.
Krisztus tökéletessége. Mi a bibliai tökéletesség? Hogyan részesülhetünk benne?
1. A bibliai tökéletesség. A "tökéletes" ill. "tökéletesség" szavak a héber tam vagy tamim szavak fordítása, jelentése: "teljes", "igaz", "békés", "egész" vagy "hibátlan". A görög teleiosz jelentése "befejezett", "teljes", "tökéletes", "teljesen kifejlõdött", "nagykorú", "érett".[10]
Az Ószövetségben emberekre vonatkozóan ez a szó mindig viszonylagos. Noéról, Ábrahámról és Jóbról egyaránt azt olvashatjuk, hogy tökéletes vagy feddhetetlen emberek voltak (1Móz 6:9; 17:1; 22:18; Jób 1:1, 8), noha mindegyiknek volt hibája (1Móz 9:21; 20; Jób 40:2-5).
Az Újszövetség a "tökéletes" szót gyakran olyan érett személyekre vonatkoztatja, akik a nekik adatott legnagyobb világosság szerint éltek, és lelki, szellemi valamint fizikai erõiket a legteljesebb mértékben kamatoztatták (vö. 1Kor 14:20; Fil 3:15; Zsid 5:14). Krisztus azt mondta, hogy a hívõk legyenek tökéletesek véges szintjükön, mint ahogy Isten tökéletes a maga végtelen, korlátlan szintjén (vö. Mt 5:48). Isten szemében az a tökéletes ember, aki teljesen Isten imádatára és szolgálatára adta szívét és életét, aki állandóan fejlõdik Isten ismeretében és aki Isten kegyelme által annak a világosságnak a fényében él, amit kapott, ugyanakkor örömmel éli gyõzelmes életét (vö. Kol 4:12; Jak 3:2).
2. Teljes tökéletesség Krisztusban. Hogyan válhatunk tökéletessé? A Szentlélek által részesülhetünk Krisztus tökéletességében. Hit által lesz miénk Krisztus tökéletes jelleme. Az emberek nem mondhatják e tökéletességet sajátjuknak Krisztus nélkül, mintha az bennük lévõ vagy jogosan szerzett tulajdonuk volna. A tökéletesség Isten ajándéka.
Krisztus nélkül az emberek nem válhatnak igazzá. "Aki énbennem marad – mondta Krisztus -, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:5). Krisztus "bölcsességül lõn nékünk Istentõl, és igazságul, szentségül és váltságul" (1Kor 1:30).
Ezek a tulajdonságok adják Krisztusban tökéletességünket. Õ egyszer és mindenkorra tökéletessé tette megszentelésünket és megváltásunkat. Amit Õ elvégzett, ahhoz senki nem tehet semmit. Menyegzõi ruhánkat, az igazság palástját Krisztus élete, halála és feltámadása készítette el. A Szentlélek pedig a befejezett mûvet megvalósítja a keresztény életében. Ilyen módon beteljesedhetünk "az Istennek egész teljességéig" (Ef 3:19).
3. Elõrehaladás a tökéletességben. Mi a szerepünk nekünk, hívõknek ebben? A bennünk lakozó Krisztus által növekszünk a lelki érett korig. Isten ajándékai segítségével, melyeket egyházának adott, eljuthatunk az "érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedõ kornak mértékére" (Ef 4:13). Ki kell nõnünk a lelki gyermekkorból (Ef 4:14), a keresztényi élet alapigazságai után át kell térnünk az érett hívõknek való "kemény eledelre" (Zsid 5:14). "Annakokáért – mondja Pál – elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre" (Zsid 6:1). "Azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bõvölködjék ismeretben és minden értelmességben; hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára; teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten dicsõségére és magasztalására" (Fil 1:9-11).
A megszentelt életbõl nem hiányoznak a komoly nehézségek és akadályok. Pál arra biztatta a hívõket: "félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket". De bátorító szavakat is fûzött még hozzá: "Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvébõl" (Fil 2:12, 13).
"Intsétek egymást minden napon – olvashatjuk – míg tart a ma, hogy egyikõtök se keményíttessék meg a bûnnek csalárdsága által: mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erõsen megtartjuk" (Zsid 3:13-14; vö. Mt 24:13).
A Szentírás azonban figyelmeztet: "Ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bûnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása" (Zsid 10:26-27).
Ezek a buzdítások bizonyítják, hogy a keresztényeknek "nem pusztán törvényes megigazításra és megszentelésre van szükségük. Szükséges a jellem szentsége, még ha az üdvösséget hit által is kaphatjuk. Kizárólag Krisztus igazsága a jogcím, ami által a mennybe juthatunk. A megigazítás mellett e jogcímmel Isten megváltási terve biztosítja, hogy alkalmassá váljunk a mennybe jutásra a bennünk lakozó Krisztus által. Az alkalmasságnak az ember erkölcsi jellemében kell megmutatkoznia annak bizonyítékaként, hogy az üdvösség ‘megtörtént’."[11]
Mit jelent ez emberi viszonylatban? A szüntelen imádkozás elengedhetetlen a fejlõdés minden szakaszában a tökéletes, megszentelt élethez. "Azért mi is. nem szûnünk meg érettetek imádkozni. hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében" (Kol 1:9-10).
Naponkénti megigazulás. Mindazoknak a hívõknek, akik Lélekkel teljes, megszentelt életet élnek, folyamatosan szükségük van a naponkénti megújulásra. Szükségük van erre a tudatos vétkezés és a nem szándékosan elkövetett bûnök miatt. Az emberi szív bûnösségét felismerve Dávid bûnbocsánatot kért "titkos bûneire" (Zsolt 19:13; vö. Jer 17:9). Kifejezetten a hívõk bûneirõl szólva Isten biztosít, hogy "ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus" (1Jn 2:1).
A megváltás élménye és a jövõ
Üdvösségünk akkor válik véglegesen és teljesen valóra, amikor megdicsõülünk a feltámadáskor vagy elragadtatunk a mennybe. A megdicsõüléskor a megváltottak Isten dicsõségében részesülnek. Isten minden gyermeke ezt a reménységet várja. "Dicsekedünk az Isten dicsõségének reményében" (Róm 5:2) – írja Pál.
Ez a második adventkor teljesedik, amikor Krisztus megjelenik, hogy üdvösséget hozzon a rá váróknak (Zsid 9:28).
Megdicsõülés és megszentelõdés. A jövõbeni üdvösségnek – halandó testünk megdicsõülésének – egyik feltétele az, hogy szívünkben lakozzon Krisztus. "Krisztus tiköztetek van, a dicsõségnek ama reménysége" (Kol 1:27) – mondta Pál, másutt pedig így magyarázta: "Ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az õ tibennetek lakozó Lelke által" (Róm 8:11). Pál még arról is biztosít, hogy "kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében. a mi Urunk Jézus Krisztus dicsõségének elvételére" (2Thessz 2:13-14).
Ha benne maradunk, máris a mennyei trónteremben vagyunk (Kol 3:1-4). Akik részeseivé lettek a Szentléleknek, azok már valósággal megízlelték "az eljövendõ világnak erõit" (Zsid 6:4-5). Ha az Úr dicsõségérõl elmélkedünk és tekintetünkkel jellemének vonzó szépségét keressük, "ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsõségrõl dicsõségre, úgy mint az Úrnak Lelkétõl" (2Kor 3:18). Ez készít fel arra az átalakulásra, amit a második advent idején élünk majd át.
Megváltásunk és örökbe fogadásunk véglegesen majd a jövõben teljesedik. "A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" – mondja Pál. "Mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását" (Róm 8:19, 23; vö. Ef 4:30).
Akkor éri el tetõpontját ez az esemény, amikor "újjá teremtetnek mindenek" (ApCsel 3:21). Krisztus ezt "újjászületésnek" nevezi (Mt 19:28 – új prot. ford.: "megújult világ"). Akkor "maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsõségének szabadságára" (Róm 8:21).
Voltak, akiket zavarba ejtett a Szentírás, amikor egyszer olyannak tekinti a "fiúságot" és a megváltást – vagy üdvözítést – ami "már" teljessé lett, máskor pedig, mint ami még nem teljesedett. A választ akkor találjuk meg, ha a Megváltó Krisztus munkájának teljes körét tanulmányozzuk. "Pál Krisztus elsõ eljövetelével hozta kapcsolatba a jelenben meglévõ üdvösségünket. A történelmi hitelességû kereszt, a feltámadás és Krisztus mennyei szolgálata egyszer és mindenkorra biztosította megigazulásunkat és megszentelõdésünket. Jövõbeni üdvösségünket, testünk megdicsõülését azonban Krisztus második eljöveteléhez kapcsolta Pál.
Ezért mondhatja Pál egyidejûleg, hogy "üdvösségünk van" – gondolva a keresztre és Krisztus feltámadására a múltban – valamint: "még nem jutottunk üdvösségre" – tekintettel Krisztus jövõbeni visszatérésére, amikor eljön megváltani minket."[12]
Ha jelen üdvösségünket hangsúlyozva, kizárjuk jövõbeni üdvösségünk gondolatát, Krisztus teljeskörû üdvözítésérõl helytelen, fogalmat alkotunk.
Megdicsõülés és tökéletesség. Vannak, akik helytelenül azt a nézetet vallják, hogy a teljes tökéletesség – amit valójában a megdicsõülés hoz magával – már most elérhetõ az emberek számára. Ám Istennek megszentelt életû munkása, Pál ezt mondta magáról élete vége felé: "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek elõttem vannak, nékik dõlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülrõl való elhívása jutalmára" (Fil 3:12-14).
A megszentelõdés egész életen át tartó folyamat. A tökéletesség most csak Krisztusban a miénk, de életünk véglegesen, teljesen csak a második adventkor alakul át Isten képére. Pál óvatosságra int: "Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (1Kor 10:12). Izrael története, Dávid, Salamon és Péter élete komoly figyelmeztetés mindenki számára. "Ameddig csak életünk tart, eltökélt szándékkal õrködnünk kell érzéseink és szenvedélyeink felett. Létezik belsõ romlottság, külsõ kísértés, és ahol Isten munkája elõrehalad, Sátán úgy rendezi a körülményeket, hogy elsöprõ erõvel zúduljon a kísértés az emberre. Egyetlen pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban, csak akkor, ha Istenre hagyatkozunk, ha életünk Krisztussal el van rejtve Istenben."[13]
Végsõ átalakításunkat a Teremtõ akkor valósítja meg, amikor romolhatatlanná és halhatatlanná tesz, amikor a Szentlélek teljesen helyreállítja az eredeti teremtett világot.
Mi az alapja annak, hogy Isten elfogad?
Nem a krisztusi jellemtulajdonságok és nem is a feddhetetlen magatartás szolgál alapul arra, hogy Isten elfogadjon. Üdvözítõ igazságban az egyetlen igaz Ember, Jézus által, a Szentlélek közremûködésével részesedünk. Krisztus ajándékához, az igazsághoz mi semmit sem tehetünk hozzá, csak elfogadhatjuk azt. Senki más nem igaz, csak Krisztus (Róm 3:10). Nélküle a mi igazságunk csak szennyes ruha (Ésa 64:5; lásd még: Dán 9:7, 11, 20; 1Kor 1:30!).[14]
Amit Krisztus üdvözítõ szeretetére válaszolva teszünk, az sem szolgáltathat alapot arra, hogy Isten elfogadjon, mert csak Krisztus tette alapján fogad el. A Szentlélek munkálja ezt az elfogadást, amikor életünkbe hozza Krisztust.
Krisztus megigazító igazsága vagy megszentelõ igazsága, esetleg mindkettõ alapján fogad el Isten? Kálvin rámutatott, hogy amint "Krisztust nem lehet részekre osztani, úgy ez a két dolog, a megigazulás és a megszentelõdés szintén elválaszthatatlan, amirõl azt tartjuk, hogy egybeforrt benne."[15] Krisztus szolgálatát a maga teljességében kell látni. Emiatt rendkívül fontos, hogy kerüljük e két kifejezésre vonatkozó okoskodásokat, hogy "részletes pontossággal megpróbáljuk meghatározni a megigazulás és megszentelõdés közötti különbség apró pontjait. Miért is igyekeznénk, hogy az ihletettségnél jobban belemenjünk a részletekbe a hit általi megigazulás döntõ kérdésében?"[16]
A nap fényt és hõt bocsát ki, melyek elválaszthatatlanok egymástól, mégis mindkettõnek sajátos rendeltetése van. E képhez hasonlóan Krisztus a megigazulásunknak és egyúttal a megszentelésünknek is forrása (1Kor 1:30). Nemcsak a megigazulásunk, hanem megszentelõdésünk is benne teljesedik.
A Szentlélek által a Golgotán elhangzott "Elvégeztetett!" életünk részévé lesz, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor Isten elfogadta az embert, és ez már a mi tapasztalatunk lehet. A kereszten elhangzott "Elvégeztetett!" kérdésessé tesz minden egyéb emberi erõfeszítést, amely által el akarnánk érni, hogy Isten elfogadjon bennünket. A Szentlélek a Megfeszítettet életünkbe hozza, és egyedül ez szolgáltat alapot arra, hogy Isten elfogadjon; ez az egyetlen érvényes jogcím és alkalmasság a rendelkezésünkre álló üdvösségre.