Az úrvacsorában magunkhoz vesszük Jézus testének és vérének jelképeit, és ezzel kifejezzük, hogy hiszünk benne mint Urunkban és Megváltónkban. Ebben a szertartásban Krisztus jelen van, hogy megerõsítse népét. Részvételünk által az Úr halálát hirdetjük, amíg õ eljön. A vacsorára való felkészülés önvizsgálattal, bûnbánattal és bûnvallással jár. A Mester elrendelte a lábmosás szertartását a megismételt megtisztulás jelzésére, és annak kifejezésére, hogy készek vagyunk krisztusi alázattal egymásnak szolgálni és szeretetben egyesülni. Az úrvacsorában minden hívõ keresztény részt vehet. (Hitelvek – 15)
Poros lábbal érkeztek a felházba a húsvéti bárány elfogyasztására. Valaki hozott egy kancsó vizet, mosdótálat és törülközõt a szokásos lábmosáshoz, de senki sem akarta elvégezni e szolgai munkát.
Jézus tudta, hogy közeledik a halála, és szomorúan szólt: "Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielõtt én szenvednék: mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, mígnem beteljesedik az Isten országában" (Lk 22:15-16).
A tanítványok egymásra való féltékeny-sége fájdalommal töltötte el Jézus szívét. Tudta, hogy még mindig azon vitatkoznak, ki lesz a nagyobb Isten országában (Lk 22:24; Mt 18:1; 20:21). A tisztségért való mesterkedésük, a büszkeségük és önteltségük gátolta a tanítványokat abban, hogy megalázkodjanak, és a szolga szerepét vállalva megmossák egymás lábát. Megtanulják-e valamikor, hogy Isten országában az igazi nagyság az alázatosságban és a szeretõ szolgálatban fejezõdik ki?
"Vacsora közben" (Jn 13:2, 4)[1] Jézus csendesen felállt, vette a szolga törülközõjét, vizet öntött a mosdótálba, letérdelt, és kezdte mosni a tanítványok lábát. A Mester mint szolga! A tanítványok meg-értették a ki nem mondott dorgálást, és elszégyellték magukat. Amikor Jézus befejezte a lábmosást, visszatért a helyére, és így szólt: "Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: a szolga nem nagyobb az õ Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:14-17).
Jézus ezután a páskabárány ünnepe helyébe bevezette a nagy áldozatára emlékeztetõ szertartást: az úrvacsorát. Vette a kovásztalan kenyeret, "és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak" ezekkel a szavakkal: "Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Majd vette a hálaadás poharát, és "hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebbõl mindnyájan; mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bûnöknek bocsánatára." "Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lásd: Mt 26:26-28; 1Kor 11:24-26; 10:16!).
A lábmosás és az úrvacsora alkotja ezt a szertartást. Krisztus rendelte el e szertartás mindkét részét, elõsegítve azt, hogy szoros lelki közösségbe jussunk vele.
A lábmosás szertartása
A megkívánt szokás az volt, hogy a páskabárány ünnepének megtartásához a kovásztalan kenyerek hetének elsõ napja elõtt a zsidó családok eltávolítottak minden kovászt – bûnt – az otthonukból (2Móz 12:15,19-20). Ennek megfelelõen a hívõknek meg kell vallaniuk és bánniuk minden bûnt, beleértve a büszkeséget, versengést, féltékenységet, neheztelést, önzést; így lehet lelkületük alkalmassá arra, hogy ilyen mély közösségre jussanak Krisztussal.
Ezért hozta létre Krisztus a lábmosás szertartását. Nemcsak példát mutatott, de ki is jelentette, hogy õk is ugyanezt cselekedjék, és áldását ígérte nekik: "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:17). Ez a szertartás, amely megelõzi az úrvacsorát, betölti azt a célt, hogy: "próbálja meg azért az ember magát", és hogy senki ne vegyen "méltatlanul" részt ebben a vacsorában (1Kor 11:27-29).
A szertartás jelentõsége. Ez a szertartás feltár valamit Krisztus küldetésébõl és a résztvevõk lelkületébõl is.
1. Krisztus megalázkodásáról való meg-emlékezés. A lábmosás szertartása emlékeztet a Krisztus testté létele és szolgáló élete általi megalázkodására.[2] Bár az Atyánál mennyei dicsõségben volt része, "ön-magát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:7).
Isten Fia számára megalázó volt, hogy bár önzetlen szeretetet adott, mégis csak visszautasítást kapott azok többségétõl, akiknek megmentése érdekében jött. Sátán elhatározta, hogy, ahol csak teheti, minden alkalommal megszégyeníti Krisztust földi élete során. Mily megalázó volt az Ártatlan számára, hogy bûnözõként keresztre feszítették!
Krisztus élete az önzetlen szolgálat élete volt. Nem azért jött, "hogy néki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon" (Mt 20:28). A lábmosás cselekményével megmutatta, hogy az emberek megmentése érdekében minden szolgálatot elvégez, bármilyen alantas legyen is az. Szolgáló és alázatos életével hatott követõi lelkére.
Ennek az elõkészítõ szertartásnak el-rendelésével Krisztus a mások szolgálatára indító gyengédséget és szeretetet akarta felébreszteni a hívõkben. E szertartás jelentõségén elgondolkozókat arra készteti, hogy másokkal alázatosan és együttérzéssel bánjanak. Ha a lábmosásban Krisztus példáját követjük, az Õ szellemében járunk el: "Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" (Gal 5:13)
Jóllehet ez a szolgálat alázatot igényel, de egyáltalán nem lealacsonyító. Ki ne érezné kiváltságnak, ha meghajolhatna Krisztus elõtt, és megmoshatná azokat a lábakat, amelyeket keresztre szegeztek! Jézus ezt mondta: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40).
2. Magasabb rendû megtisztulás jelképe. A lábmosás több volt a láb megtisztításánál. Magasabb rendû megtisztulást – a szív megtisztítását jelképezte. Amikor Péter azt kérte Jézustól, hogy egészen mossa meg, Jézus ezt mondta: "Aki megfürö-dött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta" (Jn 13:10).
Aki megfürdött, az tiszta. De a nyitott saruba bújtatott láb csakhamar poros lesz, és újra meg kell mosni. Így volt ez a tanítványoknál is. A keresztség lemosta bûneiket, de Sátán megkísértette õket, és szívükben büszkeséget, féltékenységet és gonosz-ságot tápláltak. Nem voltak felkészülve arra, hogy Urukkal bensõséges közösségbe lépjenek; sem arra, hogy elfogadják az új szövetséget, amelyet Jézus meg akart kötni velük. Krisztus a lábmosással akarta felkészíteni õket az úrvacsorában való részvételre. Az áruló Júdás kivételével Krisztus megtisztította szívüket az önzéstõl és büszkeségtõl, és õk szeretetben egyesültek egy-mással. Jézus önzetlen tette megalázta õket, és õk taníthatóvá váltak.
A tanítványokhoz hasonlóan, amikor befogadtuk Krisztust és megkeresztelkedtünk, az Õ vére által megtisztultunk, de keresztény életünk során mulasztásokat követünk el. Lábunk poros lesz. Krisztushoz kell fordulnunk újból, hogy megtisztító kegyelme mossa le a szennyet. De nem kell újra megkeresztelkednünk, mert "aki megfürödött, nincs másra szüksége, csak a lábait megmosni" (Jn 13:10).[3] A lábmosás szertartása emlékeztet arra, hogy rend-szeresen meg kell tisztulnunk, és hogy teljesen Krisztus vérétõl függünk. Maga a lábmosás nem tisztíthat meg a bûntõl. Csak Krisztus tisztíthat meg bennünket.
3. Közösség a megbocsátásban. Az úr-vacsorán résztvevõk között a megbocsátásra való készség jelzi, hogy eredményes volt az e szolgálat által jelképezett megtisztítás. Isten csak akkor bocsát meg nekünk, ha mi is megbocsátunk másoknak. "Ha megbocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket" (Mt 6:14-15).
Jézus mondta: "Néktek is meg kell mos-notok egymás lábait" (Jn 13:14). Egyrészt készséggel kell megmosnunk mások lábát, másrészt készséggel kell engednünk, hogy más megmossa a mi lábunkat. Az utóbbival elismerjük, hogy szükségünk van lelki segítségre.
E szolgálat befejeztével hitünk arról biztosít minket, hogy tiszták vagyunk, mert bûneinkbõl megmosódtunk. Ki által? Krisztus által. De hittestvéreink azok, akik Krisztus szolgálatának jelképeivel szolgálnak nekünk. E szolgálat tesz bennünket megbocsátó közösséggé.[4]
4. Közösség Krisztussal és hittestvé-reinkkel. A lábmosás szertartása szemlélteti, hogy Krisztus "mindvégig" szereti követõit (Jn 13:1). Amikor Péter tiltakozott lábának megmosása ellen, Krisztus így szólt: "Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám" (8. vers). Ha nincs megtisztítás, Jézussal való közösség sincs. Azok, akik közösségben akarnak maradni Krisztussal, részt vesznek e szertartásban.
Ugyanezen az estén Jézus ezt mondta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egy-mást szeressétek" (34. vers). Világos e szer-tartás üzenete: "Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" ( Gal 5:13). E szeretettel szívünkben átengedjük a magasabb helyet felebarátainknak, többre értékelve másokat, mint önmagunkat (Fil 2:3). Ez arra kötelez, hogy szeressük azokat is, akik mások, mint mi. Nem lehet bennünk sem felsõbbrendûség, sem részrehajlás érzése. Életmódunk tükrözi hittestvéreink iránti szeretetünket. Amikor elõttük meghajolva megmossuk lábukat, elõre örülünk annak, hogy majd velük lehetünk az örökkévalóságon át. Aki ezzel a szertartással követi Krisztus példáját, az megtapasztalja, mit jelent úgy szeretni, ahogy Krisztus szeretett. Az ilyen szeretet eredményes bizonyságtevés lehet.
Egy buddhista szerzetes egyszer arra kért egy misszionáriust, javasoljon olyan jelenetet, amely bemutatja a kereszténységet. Ugyanis néhány mûvész azt a feladatot kapta, hogy a kolostor egyik termét a világ fõbb vallásait ábrázoló freskókkal és dombormûvekkel díszítse. Rövid gondolkozás után a misszionárius olvasni kezdte János 13-at. A szerzetes "semmit sem szólt, miközben olvastam – idézte fel a misszionárius – de valami különös, áhítatos csendet és erõt éreztem, ahogy az Ige bemutatta a tanítványok lábát mosó Jézust." Nyilvánosan tenni bármit, ami a lábbal kapcsolatos, a buddhisták szerint sérti az illemszabályokat.
"Amikor befejeztem az olvasást, pillanatnyi csend támadt. A szerzetes hitetlenkedve nézett rám, és így szólt: ‘Azt akarja mondani, hogy az ön vallásának Alapítója megmosta tanítványai lábait?’
‘Igen’ – válaszoltam. Az általában higgadt, borotvált szemöldökû és fejû ember hold formájú arca összeráncolódott a döbbenettõl és csodálkozástól. Megrémült õ is, én is. Többször nagyokat nyeltem. Mindkettõnket magával ragadott a drámai jelenet. Ahogy néztem õt, hitetlenkedõ tekintete tiszteletteljes áhitattá változott. Jézus, a kereszténység Alapítója megérintette, megmosta a halászok piszkos lábait! Néhány pillanat múlva a szerzetes úrrá lett érzésein, és felállt. ‘Értem már a ereszténység lényegét.’"[5]
Az úrvacsora szertartása
A protestánsok ezt a szertartást általában "úrvacsorá"-nak nevezik (1Kor 11:20). Egyéb nevei: "az Úr asztala" (1Kor 10:21), "a kenyér megszegése" (ApCsel 20:7), "a kenyérnek megtörése" (ApCsel 2:42)[6], valamint – e szolgálat hálaadás és áldás vo-natkozása miatt – eucharisztia (Mt 26: 26-27; 1Kor 10:16; 11:24).
Az úrvacsorának örömteli alkalomnak kell lennie, nem pedig a szomorúság idejének. Az úrvacsorát megelõzõ lábmosás lehetõséget nyújt az önvizsgálatra, bûnvallásra, megbékélésre és megbocsátásra. A hívõk ezután azzal a biztos tudattal léphetnek különleges közösségbe Urukkal, hogy Jézus vére által megtisztultak. Örömmel járulnak asztalához; nem a kereszt árnyékában, hanem megmentõ fényében állnak, készen arra, hogy Krisztus megváltó gyõ-zelmét ünnepeljék.
Az úrvacsora jelentõsége. Az úrvacsora felváltja az ószövetségi idõk húsvét ünnepét. Amikor Krisztus, az igazi páskabárány feláldozta életét, a húsvéti bárány jelképe valósággá vált. Maga Krisztus rendelte el halála elõtt a páskabárány ünnepe helyébe az úrvacsorát, az új szövetség kötelékében élõ lelki Izrael nagy ünnepét. Tehát az úrvacsora jelképeinek gyökerei a páskabárány ünnepéhez nyúlnak vissza.
1. A bûntõl való szabadulás emlékünnepe. Ahogy a páskabárány ünnepe emlékeztette Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra, az úrvacsora a lelki Egyiptomból, a bûn rabszolgaságából való szabadulásra emlékeztet.
A szemöldökfára és ajtófélfára hintett vér – a páskabárány vére – megóvta a ház lakóit a haláltól, a bárány húsából készített táplálék pedig erõt adott nekik az Egyiptomból való meneküléshez (2Móz 12:3-8). Ugyanígy Krisztus áldozata szabadulást hoz a halálból: a hívõk szabadulást nyernek a Krisztus testében és vérében való részesedés által (Jn 6:54). Az úrvacsora azt hirdeti, hogy Krisztus kereszthalála szabadulást, megbocsátást, örök életet szerzett számunkra.
Jézus ezt mondta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (1Kor 11:24). Ez a szertartás Krisztus engesztelõ áldozatának helyettesítõ voltára helyezi a hangsúlyt. "Ez az én testem – mondta Jézus -, mely tiérettetek megtöretik" (1Kor 11:24; vö. Ésa 53:4-12). A kereszten az Ártatlan helyettesítette a bûnöst, az Igaz a gonoszt. Ez a nagylelkû cselekedet teljesítette a törvény követelményét: a halálbüntetést; meg-bocsátást, békességet és üdvbizonyosságot adva a bûnbánó, bûnösnek. A kereszt elvette kárhoztatásunkat, nekünk nyújtva Krisztus igazságának palástját és a bûn feletti gyõzelemhez szükséges erõt.
a. A kenyér és a szõlõ. Jézus sok hasonlatot használt, hogy általuk különbözõ igazságokat tanítson önmagáról. Ezt mondta: "Én vagyok a juhoknak ajtaja" (Jn 10:7), "Én vagyok az út" (Jn 14:6), "Én vagyok az igazi szõlõtõ" (Jn 15:1), és "Én vagyok az életnek… kenyere" (Jn 6;35). Egyik kifejezést sem érthetjük szó szerint, mert Jézus nincs jelen minden ajtóban, útban vagy borban. Ezek a kifejezések mélyebb igaz-ságokat jelképeznek.
Az ötezer csodálatos táplálásakor Jézus kinyilatkoztatta testének és vérének mélyebb jelentõségét. Mint igazi kenyér ezt mondta: "Nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennybõl száll alá, és életet ád a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jõ, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (Jn 6:32-35). Jézus fel-kínálta testét és vérét, hogy kielégítse éhsé-günket és szomjúságunkat, legnagyobb szükségleteinket és vágyainkat (Jn 6:50-54).
A Jézus által fogyasztott húsvéti kenyér kovásztalan volt, a szõlõ termése pedig erjedetlen.[7] A kovászt (élesztõt) – amely erjedésével megkeleszti a kenyeret -, a bûn jelképének tartották (1Kor 5:7-8), és ezért a kovász alkalmatlan volt a "hibátlan és szeplõtlen bárány" ábrázolására (1Pt 1:19).[8] Csak kovásztalan vagy "erjedetlen" kenyér jelképezhette Krisztus bûntelen testét. Hasonlóképpen csak a szõlõ romlatlan gyümölcse – az erjedetlen bor – jelképezheti az üdvözítõ megtisztító vérének tökéletességét.[9]
b. Evés és ivás. "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az Õ vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:53-54).
"Aki eszi az én testemet és issza az én véremet" – jelképes kifejezés; az Isten Igéjének elvei szerinti átalakulást jelképezi. A hívõ az Ige által lép közösségbe a mennyel, és nyer erõt ahhoz, hogy lelki életet éljen. Krisztus ezt mondja: "A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63). "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).
A hívõk Krisztusból, az élet kenyerébõl táplálkoznak, amikor az élet Igéjét – a Bibliát – olvassák vagy hallgatják. Ebbõl az Igébõl árad Krisztus éltetõ ereje. Az úrvacsora által is részesülünk Krisztusból: Igéjét a Szentlélek beépíti életünkbe. Ezért minden úrvacsorát az Ige prédikálása kíséri.
Mivel Krisztus engesztelõ áldozatának áldásait hit által magunkévá tesszük, ezért az úrvacsora sokkal több mint egyszerû emlékünnep. Az úrvacsorában való részesülésünk azt jelenti, hogy Krisztus fenn-tartó hatalma új erõvel és örömmel tölt el bennünket. Röviden: ez a jelkép azt mutatja, hogy "lelki életünk ugyanúgy Krisztustól függ, ahogy fizikai életünk az ételtõl és italtól."[10]
Az úrvacsora alatt "megáldjuk" a poharat (1Kor 10:16). Ez azt jelenti, hogy miként Krisztus "hálákat" adott a pohárért (Mt 26:27), mi hálát mondunk Jézus véréért.
2. Testületi közösség Krisztussal. A küzdelemmel és viszállyal teli világban e szertartásban való gyülekezeti részvételünk hozzájárul az egyház egységéhez és szilárdságához, bizonyságot téve a Krisztussal és egymással való közösségünkrõl. Pál ezt mondta: "A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérbõl részesedünk" (1Kor 10: 16-17).
"Ez utalás arra a tényre, hogy a sok darabra tört úrvacsorai kenyeret a hívõk megeszik; és ahogy minden darab ugyanabból a kenyérbõl való, így az úrvacsorában részesülõ minden hívõ egyesül Krisz-tusban, akinek a megtört testét jelképezi a megtört kenyér. A keresztények azzal, hogy közösen részt vesznek ebben a szertartásban, nyilvánosan tanúsítják, hogy egységben vannak, és ahhoz a nagy családhoz tartoznak, amelynek feje Krisztus."[11]
Minden gyülekezeti tagnak részt kell vennie ebben a szent szertartásban, mert Krisztus a Szentlélek által "találkozik népével, és megerõsíti jelenlétével. Még ha méltatlan szívek és kezek osztják is szét a szent jegyeket, Krisztus akkor is ott van, hogy szolgáljon gyermekeinek.
Isten gazdagon megáldja mindazokat, akik Krisztusba vetett hittel járulnak az Úr asztalához. Mindazok, akik mellõzik a mennyei kiváltságnak eme akalmait, nagy veszteséget szenvednek. Joggal mondható el róluk: Nem vagytok mindnyájan tisz-ták."[12]
Az Úr asztalánál tapasztaljuk meg a legerõsebben és legmélyebben a közösség érzetét. Itt közös talajon találkozunk; leomlanak a bennünket egymástól elválasztó korlátok. Itt felismerjük, hogy míg a társadalomban sok minden elválaszt bennünket, Krisztusban megvan minden, ami szükséges egyesítésünkhöz. Jézus a poharat kínálva tanítványainak, rájuk bízta az új szövetséget. Így szólt: "Igyatok ebbõl mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bûnöknek bocsánatára" (Mt 26:27-28; vö. Lk 22:20). Ahogy a régi szövetséget megerõsítette az áldozatok vére (2Móz 24:8), az új szövetséget Krisztus vére pe-csételte meg. E szertartás alkalmával a hívõk megújítják Uruknak tett hûségfogadalmukat, újból elismerve, hogy részesei annak a csodálatos egyezségnek, amely által Jézusban Isten közösségre lép az emberiséggel. E szövetség részeiként van mit ünnepelniük. Tehát az úrvacsora egy-részt megemlékezés, másrészt hálaadás a kegyelem örökkévaló szövetségének megpecsételéséért. A kapott áldások arányban állnak a résztvevõk hitével.
3. A második advent váradalma. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (1 Kor 11:26). Az úrvacsora átfogja a Golgota és a második advent közti idõszakaszt. Összekapcsolja a keresztet a mennyel. Egybekapcsolja a "megtörténtet" és a "bekövetkezendõket, ami az Újtestamentum világnézetének lényege. Összefogja a Megváltó áldozatát és második eljövetelét – a felkínált üdvösséget és a megvalósult üdvösséget. Azt hirdeti, hogy Krisztus addig is jelen van a Lélek által, amíg eljön láthatóan.
Krisztus próféciát mondott, amikor azt ígérte, hogy "mostantól fogva nem iszom a szõlõtõkének ebbõl a termésébõl mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:29). Hitünket arra a jövõbeli úrvacsorára irányítja, amelyet Megváltónkkal fogunk ünnepelni az Õ országában. Ez a nagy ünnep "a Bárány menyegzõjének vacsorája" (Jel 19:9).
Erre az eseményre való felkészüléssel kapcsolatban Krisztus így oktat: "Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az õ urukat várják, mikor jõ meg a menyegzõrõl, hogy mihelyt megjõ és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor hazamegy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezve magát, leülteti azokat, és elõjövén, szolgál nékik" (Lk 12:35-37).
Krisztus és követõi az ünnepi asztal köré gyülekeznek, és Õ fogja az úrvacsorát kiosztani, ahogy annak idején Jeruzsálemben. Oly sokáig várt erre az alkalomra, és most minden készen van. Felkel trónjáról, és megkezdi szolgálatát. Csodálat tölt el mindenkit. Teljesen érdemtelennek érzik magukat arra a megtiszteltetésre, hogy Krisztus szolgáljon nekik. Tiltakoznak, ezt mondva: "Hadd szolgáljunk mi!" De Krisztus leülteti õket, és csendesen tovább szolgál.
"Krisztus a földön valóban soha nem volt nagyobb, mint az úrvacsora emlékezetes eseményén, amikor megalázva magát betöltötte a szolga szerepét. Krisztus a mennyben akkor lesz a legnagyobb, amikor szentjeinek szolgál."[13] Ez a váradalmunk tetõ-pontja. Az úrvacsora erre az elkövetkezõ dicsõség örömére irányítja tekintetünket: amikor Krisztussal személyes közösségben leszünk örökkévaló országában.
Az úrvacsorában való részvétel feltételei. Két fontos szertartás szolgálja a keresztény hitéletét: a keresztség és az úrvacsora. Az elõbbi az egyházba vezetõ kapu, az utóbbi a tagok javát szolgálja.[14] Jézus csak hitvalló követõinek osztott úrvacsorát. Ezért az úrvacsorát a hívõ keresztények számára rendelte el. Gyermekek nem szoktak részt venni ebben a szertartásban, hacsak nincsenek megkeresztelve.[15]
A Biblia arra tanítja a hívõket, hogy az Urat megilletõ tisztelettel végezzék ezt a szertartást, mert "aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen" (1Kor 11: 27). A "méltatlanul" jelentheti "vagy a nem odavaló viselkedést (lásd: a 21. verset!), vagy a Krisztus engesztelõ áldozatában való élõ, cselekvõ hit hiányát."[16]
Az ilyen magatartás tiszteletlenség az Úrral szemben, és a Megváltó megtagadásának tekinthetõ; azok bûnében való osztozásnak, akik õt keresztre feszítették.
Isten nemtetszését vonja magára az, aki méltatlanul vesz részt az úrvacsorában. "Aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának", mert "nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11:29); nem tesz különbséget a mindennapi étel és a Krisztus engesztelõ halálát jelképezõ szent jegyek között. "Ne tartsák a hívõk ezt a szertartást pusztán egy történelmi esemény emlékünnepének. Ezt is jelentheti, de sokkal több ennél; emlékeztet arra, hogy mibe került a bûn Istennek, és hogy mivel tartozik az ember a Megváltónak. Ennek a szertartásnak ébren kell tartania a hívõkben azt a tudatot, hogy kötelességük nyilvánosan bizonyságot tenniük az Isten Fiának engesztelõ halálába vetett hitükrõl."[17]
Ezekhez az intésekhez kapcsolva Pál azt tanácsolja a hívõnek, hogy "próbálja meg… magát", mielõtt résztvenne az úrvacsorában (1Kor 11:28). Imádkozva vizsgálja meg keresztény életét, vallja meg bûneit, és állítsa helyre megromlott kapcsolatait.
Az adventista úttörõk története tanúsítja, milyen áldást tud nyújtani az ilyen önvizsgálat: "Amikor még kevesen voltunk, e szertartások gyakorlását nagyon hasznos alkalommá tettük. Az úrvacsora elõtti pénteken minden gyülekezeti tag igyekezett eltávolítani mindazt, ami elválaszthatta testvéreitõl és Istentõl. Gondosan megvizsgáltuk szívünket; buzgón imákoztunk azért, hogy Isten mutasson rá rejtett bûneinkre; megvallottuk, ha becsaptunk valakit, bevallottuk meggondolatlan szavainkat, dédelgetett bûneinket. Az Úr közel volt hozzánk, és mi nagy erõt és bátorítást nyertünk."[18]
Ez az önvizsgálat személyes feladat. Más nem végezheti el helyettünk, mert ki tud olvasni a szívben, vagy ki tudja megkülönböztetni a konkolyt a búzától? Krisztus, a mi példaképünk, nem zár ki senkit sem az úrvacsorából. Bár a nyilvános bûn kizár a részvételbõl (1Kor 5:11), Jézus együtt evett Júdással, aki látszólag Krisztus hitvalló követõje, de szívében tolvaj és áruló volt.
Mi teszi tehát a hívõt alkalmassá az úrvacsorában való részvételre? A szív állapota – a Krisztusnak való teljes odaszentelõdés, és az áldozatába vetett hit -, nem pedig valamelyik egyházhoz való tartozás. Következésképpen bármilyen egyházhoz tartozó hívõ keresztény részt vehet az úrvacsorában. Mindenkit hívunk, hogy vegyen részt gyakran az Újszövetségnek ebben a nagy ünnepében, és részvétele által tegyen bizonyságot arról, hogy elfogadta Krisztust személyes Megváltójnak.[19]