Mi Isten sáfárai vagyunk, akikre idõt, alkalmakat, képességeket, anyagiakat bízott, és ránk bízta a föld kincseit és erõforrásait is. Isten iránti kötelességünk, hogy ezeket helyesen használjuk. Azzal ismerjük el Isten tulajdonjogát, hogy: híven szolgáljuk õt és embertársainkat; visszaadjuk neki a tizedet, adakozunk az evangélium hirdetésére, egyháza fenntartására és fejlesztésére. Sáfárnak lenni kiváltság, amelyet Istentõl kaptunk, hogy fejlõdjünk a szeretetben, legyõzve az önzést és a kapzsiságot. A sáfár örül azoknak az áldásoknak, amelyekben az õ hûsége eredményeként mások részesülnek. (Hitelvek – 20)
A keresztény élet minden másnál több önmegtagadást, saját magunkról való lemondást és Krisztus elfogadását jelenti. Ha arra gondolunk, Jézus hogyan áldozta fel önmagát értünk, azt kell kérdeznünk: "Mit tehetek én Teérted?"
Amikor azt gondoljuk, hogy megtagadva önmagunkat teljesen Istennek szenteltük életünket, történik valami, ami megmutatja, milyen felszínes odaszentelõdésünk. Ha felismerjük, hogy életünkben vannak még olyan dolgok, amikrõl le kell mondanunk Istenért, jobban elkötelezzük magunkat neki. Mindig nagyon szelíden felhívja figyelmünket egy-egy újabb dologra, amelyben énünket meg kell tagadnunk. Így formálódik a keresztény élet, mint az Istennel való szüntelen megújuló odaadás egyik következménye, ami által személyiségünk, életstílusunk és minden cselekedetünk megszilárdul.
Amikor teljesen átadjuk magunkat és mindenünket Istennek – akié egyébként is minden (1Kor 3:21-4:2) -, Õ elfogadja, azután visszaadja tulajdonunkként, felelõssé téve érte. Sáfárrá vagy gondnokká tesz bennünket minden felett, amit "birtokolunk". Ekkor kényelmes, önzõ életre való hajlamunkat szétzúzza az a felismerés, hogy Urunk ruhátlan, bebörtönzött és idegen volt. Krisztus változhatatlan érvényû felhívása "elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" segít a gyülekezetnek felismerni és jobban értékelni az evangélizálás, tanítás, prédikálás és keresztelés szolgálatát. Õérte igyekszünk hû sáfárok lenni.
Mi a sáfárság?
"Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek… a Szentléleknek temploma… és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsõítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi" (1Kor 6:19-20). Krisztus drága áron vásárolt, váltott meg bennünket. Mi Istené vagyunk. De ez csak egyszerûen visszaszerzés volt. Õ alkotott bennünket; kezdettõl fogva az Õ tulajdona vagyunk, mert "Kezdetben teremté Isten…" (1 Móz 1:1). A Szentírás világosan kijelenti, hogy "az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai" (Zsolt 24:1).
Isten a teremtéskor megosztotta tulajdonait az emberiséggel, de Õ továbbra is a világnak, a világ lakosainak és javainak igazi birtokosa (Zsolt 24:1). A keresztnél visszaszerezte azt, ami az övé, amit az ember a bûnbeeséskor átadott Sátánnak (1 Kor 6:19-20). Isten megbízta népét, hogy javainak sáfáraként szolgáljon.
A sáfár az, aki "meg van bízva más háztartásának vagy birtokának kezelésével". A sáfárság: "a sáfár hivatala, feladatköre vagy szolgálata".[1] A keresztény számára a sáfárság azt jelenti, hogy "az ember felelõs mindenért és mindennek a használatáért, amit Isten reá bízott – az életért, fizikai létért, idõért, talentumokért és képességekért, anyagi javakért, a másokért való szolgálat alkalmaiért és az igazság ismeretéért".[2] A keresztények Isten javai feletti intézõként szolgálnak, és az életet Istentõl kapott alkalomnak tekintik, amikor "megtanulhatják, miként lehetnek hû sáfárok, hogy majd az eljövendõ életben sáfárkodni tudjanak az örökkévaló dolgokkal".[3]
Tehát tágabb értelemben a sáfárság "magában foglalja a bölcs és önzetlen életvitelt".[4]
Hogyan ismerhetjük el Isten tulajdonjogát?
Az élet négy alapvetõ területre osztható, és mindegyik Isten ajándéka. Isten adott nekünk testet, képességeket, idõt és anyagi javakat. Ezeken kívül gondot kell viselnünk a körülöttünk levõ világról, amely felett Isten úrrá tett bennünket.
A testtel való sáfárkodás. Isten népe saját maga sáfára. Teljes szívünkbõl, teljes lelkünkbõl, minden erõnkbõl és teljes elménkbõl kell Istent szeretnünk (Lk 10:27).
A keresztények kiváltsága, hogy legjobb tudásuk és lehetõségük szerint fejleszthetik fizikai és szellemi erejüket. Ha ezt teszik, megdicsõítik Istent, és nagyobb áldást jelentenek embertársaiknak (lásd: a 21. fejezet!).
A képességekkel való sáfárkodás. Minden embernek vannak adottságai. Az egyik tehetséges a zenében, a másiknak kézügyessége van például a varráshoz vagy az autószereléshez. Egyesek könnyen barátkoznak és kerülnek kapcsolatba másokkal, míg mások természetüknél fogva keresik a magányt.
Minden képesség felhasználható tulajdonosának vagy eredeti Adományozójának dicsõségére. Az ember tökéletesítheti képességét Isten dicsõségére vagy saját önzõ céljaira.
Ápolnunk kell azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek sáfárkodás céljából ad nekünk (Mt 25). A hû sáfárok bõkezûek ajándékaikkal, hogy gazdájuknak nagyobb hasznot hozzanak.
Az idõvel való sáfárkodás. Hû sáfárokként megdicsõítjük Istent, ha bölcsen használjuk fel az idõt. "Valamit tesztek, lélekbõl cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok" (Kol 3:23-24).
A Biblia arra int, hogy ne úgy viselkedjünk, "mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok" (Ef 5:15-l6). Jézushoz hasonlóan nekünk is Atyánk dolgaiban kell foglalatoskodnunk (Lk 2:49). Mivel az idõ Isten ajándéka, minden pillanat drága. Azért kaptuk, hogy jellemünket az örök életre alakítsuk. Az idõnkkel való hûséges sáfárkodás azt jelenti, hogy az idõt Urunk megismerésére, embertársaink megsegítésére és az evangélium hirdetésére használjuk.
Amikor Isten a teremtéskor nekünk adta az idõt, a hetedik napi szombatot a vele való bensõséges kapcsolat szent idejévé tette, hat napot pedig hasznos foglalatosságra adott az emberek számára.
Az anyagi javakkal való sáfárkodás. Isten õsszüleinket megbízta a föld mûvelésével, az állatvilág irányításával és az Édenkert gondozásával (1Móz 1:28; 2:15). Mindezt nemcsak azért kapták, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy gazdálkodjanak vele.
Isten egyetlen korlátot állított fel. A jó és gonosz tudásának fájáról tilos volt enniük. Ez a fa állandó emlékeztetõül szolgált arra, hogy Isten a föld tulajdonosa és feltétlen ura. E korlátozás tiszteletben tartásával fejezte ki az elsõ emberpár Isten iránti hitét és hûségét.
A bûnbeesés után Isten már nem használhatta próbaként a tudás fáját. Az embert azonban továbbra is emlékeztetni kellett arra, hogy Isten minden jó és tökéletes ajándék forrása (Jak 1:l7), és hogy Õ ad erõt a gazdagság megszerzésére (5Móz 8:18). Emlékeztetõül arra, hogy Õ minden áldás forrása, Isten létrehozta a tized és adakozás rendszerét.
Késõbb e rendszer által gondoskodtak a zsidók a templomuk papságának fenntartásához szükséges anyagiakról. A hetedik napot ünneplõ adventisták követik a lévitai mintát – mint egészséges bibliai módszert – az evangélium világszéles kiterjesztésének anyagi fedezetére. Isten úgy rendelkezett, hogy az evangélium hirdetése függõ helyzetben legyen népének erõfeszítéseitõl és adományaitól. Azt kívánja tõlük, hogy a tized és adományok beadásával önzetlen munkatársaivá legyenek.
1. A tized. Amint idõnk egyhetede (a szombat) az Istené, minden anyagi szerzeményünk egytizede is az övé. A Szentírás kijelenti, hogy a tized "szentség az Úrnak", azt jelképezve, hogy mindennek Isten a tulajdonosa (3Móz 27:30, 32). Ezért a tizedet vissza kell adni neki mint az Õ tulajdonát.
A tizedrendszer a maga egyszerûségében csodálatosan szép. Méltányossága megmutatkozik abban, hogy a gazdagokkal és szegényekkel szemben jövedelmük arányában támaszt igényt. Olyan mértékben kell visszaadnunk a tizedet, amilyen mértékben Isten használatra adta nekünk a tulajdonát.
Amikor Isten igényli a tizedet (Mal 3:10), nem beszél sem háláról, sem nagylelkûségrõl. Jóllehet hálának kell kísérnie Istennel kapcsolatos minden megnyilvánulásunkat, de tizedet azért fizetünk, mert Isten megparancsolta. A tized az Úré, és azt kívánja, hogy azt adjuk vissza neki.
a. Példák a tizedfizetésre. A tizedfizetés elfogadott gyakorlat az egész Szentírásban. Ábrahám tizedet adott "mindenbõl" Melkisédeknek, a Magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Ezzel elismerte Melkisédek mennyei papságát, és kifejezte, hogy jól ismeri ezt a szent intézményt. A tizedre történõ utalások jelzik, hogy a tizedfizetés már régen meghonosodott szokás volt.
Nyilvánvalóan Jákób is megértette a tizedre vonatkozó követelményt. Mint számûzött és menekült megfogadta az Úrnak: "Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:22). Az egyiptomi kivonulás után, amikor Izraelbõl nemzet lett, Isten megismételte a tized törvényét mint isteni intézményt, amelyen Izrael jóléte múlott (3Móz 27:30-32; 4Móz 18:24, 26, 28; 5Móz 12:6, 11, 17).
Az Újtestamentum nem érvényteleníti, hanem inkább megerõsíti ezt az intézményt. Jézus helyeselte a tizedfizetést, és elítélte azokat, akik megrontották szellemét (Mt 23:23). Míg a Krisztus áldozati halálát jelképezõ és az áldozati rendtartást szabályozó szertartási törvények Krisztus halálakor véget értek, a tized törvénye nem szûnt meg.
Mivel Ábrahám minden hívõ atyja, a keresztények számára õ a követendõ példa a tizedfizetésben. Miként Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, a Magasságos Isten papjának, az újtestamentumi hívõk tizedet adnak Krisztusnak, Melkisédek rendje szerinti Fõpapjuknak (Zsid 5:9-10; 7:1-22).[5]
b. A tized felhasználása. A tized szent, és csak szent célokra szabad felhasználni. Az Úr ezt parancsolta: "A földnek minden tizede, a föld vetésébõl, a fa gyümölcsébõl az Úré; szentség az az Úrnak… És minden tizede a baromnak és juhnak… az Úrnak legyen szentelve" (3Móz 27:30-32). "Hoz-zátok be a tizedet mind az én tárházamba – mondta -, hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10).
Izraelben a tizedet kizárólag a léviták számára használták fel, akik – mivel nem kaptak törzsi földrészt – egész idejüket Izrael istentiszteleteinek ápolására, a szentély szolgálatára, az Úr törvényének tanítására fordították (4Móz 18:21, 24).
A keresztre feszítés után, amikor a lévitai papság Istentõl rendelt szerepe véget ért, a tizedet továbbra is Isten egyháza szolgálatára kellett felhasználni. Pál szemléltetõ példával támasztotta alá ezt az elvet:párhuzamot vont a lévitai szolgálat és az újonnan alapított evangéliumi szolgálat között. Kijelentette: "Ha mi néktek lelkieket vetettünk, nagy dolog-é, ha mi a testi javaitokat akarjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi? Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban mukálkodnak, a szent helybõl élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek" (1Kor 9:11-14).
A gyülekezeti tagok önként hozzák tizedüket a tárházba, "hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10) – más szavakkal: hogy legyen Isten egyházában elég anyagi eszköz lelkészkarának életszükségleteire és az evangélium munkájának elõbbrevitelére.[6], [7]
2. Az adakozások. A hálás keresztények nem korlátozzák a gyülekezetnek adott anyagiakat a tizedre. Izraelben a sátor és késõbb a templom a készséges szívvel adott "önkéntes ajándékokból" épült fel (2Móz 36:1-6; vö. 1Krón 29:14). Külön adakozások fedezték ezeknek az istentiszteleti helyeknek a fenntartási költségeit (2Móz 30:12-16; 2Kir 12:4-5; 2Krón 24:4-13; Neh 10:32-33). Az izraeliták valószínûleg jövedelmük egynegyedétõl egyharmadáig adtak vallási és jótékonysági célokra. Szegénységhez vezettek-e ezek a nagy adományok? Ellenkezõleg. Isten megígérte, hogy megáldja hûségüket (Mal 3:10-12).[8]
Az Úr ma is áldásához mérten bõkezû adakozásra szólít. Az adományokra szükség van a gyülekezetek építésére, fenntartására, mûködtetésére és az egészségügyi munkára, hogy bemutassuk az evangélium gyakorlati jelentõségét.
Kell-e annyit adnunk, amennyit az izraeliták adtak, vagy adakozási példájuk ma már nem alkalmazható? Krisztus az Újtestamentumban lefektette az igazi sáfárság elvét – hogy Istennek szentelt adományainknak arányban kell állniuk a nyújtott világossággal és kiváltságokkal. Jézus ezt mondta: "Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tõle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tõle" (Lk 12:48). Krisztus ezekkel a szavakkal küldte munkába követõit: "Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8). Ez az elv vonatkozik a kapott anyagi áldások megosztására is.
Az Újtestamentum sehol sem vonja vissza, sem nem mérsékeli ezt a rendszert. Ha összehasonlítjuk kiváltságainkat és az általunk kapott áldásokat az izraelitákéval, azt látjuk, hogy Jézusban nyilvánvalóan nagyobb részt kaptunk. Kifejezésre jut-e hálánk ennek megfelelõen bõkezûbb adakozás által, hogy az üdvösség evangéliuma eljuthasson másokhoz?[9] Minél nagyobb mértékben hirdeti az egyház az evangéliumot, annál több támogatást igényel.
3. A megmaradt részre vonatkozó elv. A sáfárság elve éppúgy érvényes arra, amit megtartunk, mint amit adunk. Míg a tized a mulandó anyagi javainkkal való sáfárkodás alapvetõ próbája [10], az is próba elé állít bennünket, hogyan használjuk fel a megmaradó részt.
Anyagi javaink felhasználása Isten és embertársaink iránti szeretetünket mutatja. Pénzünk hatalom lehet a jóra: táplálhatja az éhezõt, megitathatja a szomjazót és felruházhatja a mezítelent (Mt 25:34-40). Isten szemszögébõl a pénznek fõként akkor van értéke, ha mûvének elõsegítésére, az élet szükségleteinek kielégítésére és mások áldására használjuk.
4. Hûtlenség a tizedben és adományokban. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy az emberek nem ismerik és nem veszik figyelembe a sáfárság mennyei elveit. Még a keresztények között is kevesen veszik tudomásul sáfárkénti feladatukat. Isten Izrael hûtlenségére adott válasza világosan megmutatja, hogyan tekinti Õ ezt a dolgot. Amikor saját hasznukra fordították a tizedet és az adományokat, figyelmeztette õket, hogy ez egyenlõ a lopással (Mal 3;8), és eredménytelenségüket az anyagiakban való hûtlenségüknek tulajdonította: "Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben!" (Mal 3:9).
Az Úr azzal fejezte ki türelmét, szeretetét és irgalmát, hogy intését kegyelme felkínálásával vezette be: "Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek" (Mal 3:7). Gazdag áldást kínált nekik, és kérte õket, hogy tegyék próbára hûségét. "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bõségesen. És megdorgálom érettetek a kártevõt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szõlõtök meddõ a mezõn, ezt mondja a Seregeknek Ura" (Mal 3: 10-12).
Sáfárkodás a földdel. A modern tudomány egyetlen óriási kutató és kísérleti laboratóriummá tette a földet. Ezekbõl a kutatásokból sok haszon származik, de az iparban végbemenõ forradalom következtében szennyezõdik a levegõ, a víz és a talaj. A technika egyes esetekben bölcs kezelés helyett visszaél a természettel.
Mi e világ sáfárai vagyunk, és mindent meg kell tennünk, hogy az életet minden szinten megvédjük a környezeti egyensúly érintetlenül hagyásával. Krisztus, amikor eljön, el fogja pusztítani "azokat, akik a földet pusztítják" (Jel 11:18). Ha így nézzük a dolgot, a keresztény sáfárok nemcsak a saját javaikért felelõsek, hanem a körülöttük levõ világért is.
Krisztus mint sáfár
A hû sáfár önzetlen; énjét teljesen Isten és az emberiség szolgálatára szenteli. Krisztus irántunk való szeretetbõl elviselte a kegyetlen kereszthalált, sõt a még nagyobb fájdalmat is – azt, hogy övéi elvetették, és hogy Isten elfordult tõle. Mit is adhatnánk mi, ami arányban áll ezzel az ajándékkal? Õ maga volt az ajándék. Nem abból adott, amije volt – bár minden az övé volt -, hanem önmagát adta. Ilyen a sáfárság! Ezt a legnagyobb ajándékot tekintve, meg kell tagadnunk önmagunkat, hogy hasonlóvá legyünk hozzá. Ez az áldozat arra indít, hogy gondoskodó egyház legyünk; hogy szeressük a hívõk közösségén belül valókat és a kívül valókat is. Mivel Krisztus meghalt a világért, a sáfárság tágabb értelemben a világért van.
A sáfárság áldásai
Isten sáfársággal bízott meg bennünket – nem az Õ javára, hanem saját javunkra.
Személyes áldás. Isten azért igényli egész életünk állandó odaszentelését – az idõt, képességeinket, testünket és anyagi javainkat -, hogy elõsegítse lelki növekedésünket és jellemünk fejlõdését. Szeretetünk és hálánk erõsebb lesz, ha sohasem felejtjük el, minden Istené, és szüntelenül ránk árasztja szeretetét.
A sáfárságban való hûség segít legyõzni a kapzsiságot és az önzést. A Tízparancsolat elítéli a kapzsiságot, ami az ember egyik legnagyobb ellensége. Jézus is óvott tõle. "Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonban való bõvölködésben van az embernek az õ élete" (Lk 12:15). A rendszeres adakozás segít az embernek abban, hogy életébõl gyökeresen kiírtsa a kapzsiságot és az önzést.
A sáfárság takarékosságra és hasznos életre nevel. Akik "a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt" (Gal 5:24), azok semmit sem fognak önzésük kielégítésére használni. "Ha a sáfárság elvei irányítják életünket, megvilágosodott, céltudatos emberek leszünk, akiknek a szórakozása mentes az egészségtelen dolgoktól, üzleti életükben az aranyszabály a mérvadó, és a lélekmentés lesz a szenvedélyük. Isten ilyen gazdagon megáldja a hívõ és becsületes életet."[11]
Nagy elégedettséget és örömet eredményez az a bizonyosság, hogy a Mester ezzel a felirattal lát el mindent, amit azok üdvössége érdekében áldozunk, akikért Õ meghalt: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). "Semmi sem lehet olyan drága nekünk, hogy visszatartsuk Jézustól. Ha visszaadjuk neki a tõle megõrzésre kapott talentumokat, Õ még többet ad nekünk. Krisztusért való minden erõfeszítésünket megjutalmazza, és az Õ nevében teljesített minden feladatunk a saját boldogságunkat szolgálja."[12]
Áldás másoknak. A hû sáfár áldást jelent mindenki számára, akivel kapcsolatba lép. Végrehajtja a sáfárságról adott páli eligazítást: "Mondd meg… hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlõk, kincset gyûjtvén maguknak jó alapul a jövõre, hogy elnyerjék az örök életet" (1Tim 6:18-19).
A sáfárság másoknak való szolgálattal jár, és mindannak a készséges megosztásával, amit az irgalmas Isten mások áldására nekünk adott. Ez azt jelenti: "Már nem azt tartjuk, hogy az élet a pénzünk mennyiségébõl, a rangunkból, fontos ismerõseinkbõl, az általunk lakott házból és a szomszédságunkból áll, és abból a helyzetbõl és befolyásból, amit birtokolni vélünk."[13] Életünk akkor valódi élet, ha ismerjük Istent, ha kialakítunk az övéhez hasonló szeretõ és nemes tulajdonságokat, ha adakozunk, ahogy tudunk, aszerint, ahogy Õ megáldott bennünket. Igazán Krisztus szellemében adakozni annyit jelent, mint valóban élni.
Áldás az egyháznak. Az egyháznak feltétlen szüksége van arra, hogy tagjai a sáfárság bibliai elvét elfogadják. Rendszeres adakozásuk olyan, mint a testgyakorlás – erõs gyülekezeti közösséget eredményez, amely a Krisztustól kapott áldásokat megosztja másokkal, és helytáll, amikor Isten ügyének bármilyen szükséglete támad. Így az egyháznak elég anyagi eszköze lesz a lelkészkar fenntartására, Isten országának hirdetésére a közvetlen környezetben és a föld távoli helyein. Tagjai készségesen, szeretettel és áldásai iránti hálából Isten rendelkezésére bocsátanak idõt, lehetõségeket, anyagiakat.
Krisztus megígérte, hogy visszajön, amikor Isten országának evangéliumát népe eljuttatta "bizonyságul minden népnek" (Mt 24:l4). Ezért mindenkit hív, hogy legyen sáfára és munkatársa. És az egyház bizonyságtevése hatalmas áldás lesz a világnak. Hû sáfárai boldogok, amikor látják, hogy az evangélium áldásaiban mások is részesülnek.