A házasságot Isten Édenben alapította egy férfi és egy nõ élethosszig tartó szeretetközösségévé, amelyet Jézus is megerõsített. A keresztény számára a házasságkötés Istennek és a házastársnak tett fogadalmat jelenti, és e kapcsolatnak csak közös hitet valló társak között szabad létrejönnie. Kölcsönös szeretet, megbecsülés, tisztelet és felelõsségtudat az összetartó ereje e közösségnek, amelynek a Krisztus és egyháza közötti szeretetet, szentséget, közelséget és állandó kapcsolatot kell tükröznie. A válásról Jézus azt tanította, hogy házasságtörést követ el az az ember, aki paráznaság okán kívül házastársától elválik és mással házasságra lép. Bár lehetnek olyan családi kapcsolatok, amelyek távol állnak az eszményitõl, a Krisztusban egymásnak teljesen elkötelezett házastársak a Szentlélek vezetésével és a gyülekezet segítségével eljuthatnak a szeretetben való egységre. Isten megáldja a családot, és azt akarja, hogy tagjai hozzásegítsék egymást a teljes érettség eléréséhez. A szülõk neveljék gyermekeiket az Úr iránti szeretetre és engedelmességre. Szóval és példamutatással tanítsák meg nekik, hogy Krisztus szeretettel, gyengéden, tapintatosan fegyelmez, és azt akarja, hogy õk is testének részeivé, Isten családjának tagjaivá legyenek. A családi kapcsolat elmélyítése az utolsó evangéliumi üzenet egyik jellemzõje. (Hitelvek – 22)
Az otthon egyik döntõ feladata, hogy helyreállítsa az emberben Isten képmását. A családban az apa, az anya és a gyermekek teljesen kibontakozhatnak, és teljesíthetik egymás összetartozásra, szeretetre és bensõséges kapcsolatra irányuló igényét. Itt egyéniséggé formálódnak és kifejlõdik az egészséges öntudat. Az otthon az a hely, ahol Isten kegyelmébõl az igazi kereszténység elvei a gyakorlatban megvalósulhatnak, és értékei egyik nemzedékbõl a másikba átvihetõk.
A család nagy boldogság, de rettenetes sérülések színhelye is lehet. A harmonikus családi élet bemutatja a keresztény elveket a gyakorlatban, és bizonyságot tesz Isten jellemérõl. Sajnos e jellemvonások nagyon ritkán láthatók a mai családokban. Sok család inkább az önzõ emberi szív gondolatait és szándékait tükrözi – veszekedést, lázongást, versengést, haragot, helytelen viselkedést, sõt még kegyetlenséget is. Ezek a jellemvonások nem szerepeltek Isten eredeti tervében. Jézus ezt mondta: "Kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8).
Kezdetben
A szombat és a házasság két olyan ajándék, amelyet Isten az emberi családnak kezdetben adott. Ezekkel az ajándékokkal a pihenés és egymáshoz tartozás örömét kínálta, tekintet nélkül idõre, helyre és kultúrára. E két intézmény megalapításával érte el tetõpontját Isten földi teremtése. Ez volt a befejezés, az emberiségnek a teremtéskor adott rendkívül jó ajándékok között a legjobb. A szombat alapításával Isten idõt adott az embernek a pihenésre és megújulásra, idõt a vele való közösség ápolására. Az elsõ család kialakításával létrehozta az emberiség alapvetõ társadalmi egységét, amellyel felébresztette bennük az összetartozás tudatát, és gondoskodott arról, hogy Isten és mások szolgálatára alkalmas személyekké fejlõdjenek.
Az Isten képmását tükrözõ férfi és nõ. 1Móz 1:26-27 leírja, hogyan teremtette Isten az embert, akinek lakása lett ez a föld: "És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Teremté tehát Isten az embert az õ képére, Isten képére teremté õt: férfiúvá és asszonnyá teremté õket." Az itt használt ember szó (héberben és magyarban is) általános értelmû, ahogy több mint 500 esetben az Ótestamentumban. Ez a kifejezés mind férfit, mind nõt jelent. A szöveg világossá teszi, hogy Isten nemcsak a férfit teremtette a saját képére, a nõt pedig a férfi képére.[1] Nem így történt. Isten mindkettõt a saját képére alkotta.
Éppen úgy, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mindhárom Isten, a férfi és a nõ együttesen alkotja az "ember"-t. Úgy, ahogy az Istenség három személye egy, de a háromnak nem ugyanaz a szerepe. Lényükben, értékükben egyek, de nem azonosak személyükben (vö. Jn 10:30; 1Kor 11:3). Kiegészítik egymást, és tevékenységükben együttmûködnek.
Mindkét emberi nem jó (1Móz 1:31), és különbözõ szerepük is jó. A család és az otthon a nembeli különbözõség tényére épül. Isten szaporíthatta volna az életet a földön férfi és nõ teremtése nélkül, ahogy azt egyes állatok nem nélküli szaporodása tanúsítja. De Isten "két, általános formájában és jellegzetességeiben azonos egyedet" alkotott, de mindegyikük önmagában hord valamit, ami hiányzik a másikból, és kiegészíti a másikat."[2] Nem volna teljes az a világ, amelyben a két nem közül csak az egyik van jelen. Igazi beteljesülés csak olyan társadalomban jöhet létre, amely mind férfit, mind nõt magában foglal. Itt nem merül fel az egyenlõség kérdése, mert mindkettõ nélkülözhetetlen.
Ádám, az elsõszülött, és így az emberi faj feje [3], elsõ napján érzékelte egyedülálló voltát – nem volt más hozzá hasonló. "De az embernek hozzá illõ segítõ társat nem talált" (1Móz 2:20). Isten tudatában volt ennek a hiánynak, mert így szólt: "Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítõtársat, hozzá illõt" (1Móz 2:18).
Az itt "illõ"-nek fordított héber neged szó olyan elöljáró szóval összekapcsolt fõnév, amely azt jelenti, hogy állni valaki vagy valami "elõtt", valakivel vagy valamivel "szemben", valakinek vagy valaminek "megfelelõ". Jelen esetben annak a személynek, akinek Ádám elõtt kellett állnia, hasonmásaként ki kellett egészítenie õt, meg kellett felelnie neki. "Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre", és kivett "egyet annak oldalbordái közül" (1Móz 2:21), és társává formálta.[4]
Amikor Ádám felébredt, azonnal felismerte azt a szoros és meghitt kapcsolatot, amit ez a különleges teremtési cselekmény lehetõvé tett, és felkiáltott: "Ez már csontomból való csont, és testembõl való test; ez asszonyembernek neveztessék, mert emberbõl vétetett" (1Móz 2:23; vö. 1Kor 11:8).
A házasság.
Isten a férfi és a nõ különbözõségébõl rendet, egységet hozott létre. Az elsõ pénteken megtartotta az elsõ esküvõt: összeadta ezt a két embert, képmásának mintaképeit, hogy eggyé legyenek. A házasság azóta is a család és a társadalom alapja.
A Szentírás mind az elkülönülés, mind az összetartozás döntõ tetteként jellemzi a házasságot: Valaki "elhagyja… az õ atyját és az õ anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté" (1Móz 2:24).
1. Elhagyás. A házassági viszony feltétlenül szükségessé teszi, hogy a házasulandók feladják korábbi fontos kapcsolataikat. A házastársi viszony felülmúlja a szülõ-gyermek kapcsolatot. Ilyen értelemben a szülõkkel való kapcsolat "elhagyása" lehetõvé teszi egy másik személyhez való "ragaszkodást". E folyamat nélkül nincs a házasságnak szilárd alapja.
2. Ragaszkodás. A "ragaszkodik"-nak fordított héber kifejezés olyan szóból származik, melynek jelentése "tapadni, odakötni, csatlakozni, kitartani." Fõnévként a forrasztást is jelentheti (Ésa 41:7). E kötõdés szoros és erõs volta bemutatja a házassági kötelék jellegét. E szövetség felbontására irányuló minden kísérlet megsebzi azokat, akik ilyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az a tény is hangsúlyozza ennek az emberi köteléknek szoros voltát, hogy ugyanez az ige fejezi ki az Isten és népe közötti köteléket: "õt tiszteljed, õhozzá ragaszkodjál, és az õ nevére esküdjél" (5Móz 10:20).
3. Szövetségkötés. A Szentírás azt a fogadalmat, azt az ígéretet, amely a házastársakat egymáshoz köti, "szövetség"-nek nevezi. Ezt a kifejezést Isten Ígéje a legünnepélyesebb és legkötelezõbb egyezségre használja (Mal 2:14; Péld 2:16-17). A férj és feleség közötti kapcsolatnak mintáznia kell azt az örökkévaló szövetséget, amelyet Isten az õ népével, egyházával kötött (Ef 5:21-33). Egymásnak való elkötelezettségük tükrözze azt a hûséget és állhatatosságot, ami Isten szövetségét jellemzi! (Zsolt 89:35; JSir 3:23).
A kettõjük közötti szövetségkötés tanúi Isten, a gyülekezet, az ifjú pár családja és baráti köre. Ezt a szövetséget a menny megerõsíti. "Amit… az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19:6). A keresztény házaspár tudatában van annak, hogy házasságkötésével olyan hûséget fogad egymásnak, amely életük végéig tart.[5]
4. Egy testté válás. Az elhagyás és szövetségkötés olyan egységet eredményez, amely titok. Ez teljes értelemben való eggyé válás – a házastársak együtt járnak, összetartoznak, és meghitt kapcsolatban vannak egymással. Ez az egység eleinte a házasság fizikai egységére vonatkozik. De ezen túl a gondolkozás és érzelmek bensõséges kapcsolatát is jelenti, amely erõsíti kapcsolatuk fizikai voltát.
a. Együtt járás. Népével való kapcsolatáról Isten ezt kérdezi: "Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?" (Ám 3:3). Ez a kérdés azokat is érinti, akik egy testté lesznek. Isten megtiltotta az izraelitáknak, hogy a szomszédos nemzetekkel összeházasodjanak, "mert elpártoltatja a te fiadat éntõlem, és idegen isteneknek szolgálnak" (5Móz 7:4; vö. Józs 23:11-13). Amikor az izraeliták figyelmen kívül hagyták ezt a parancsot, ennek következménye végzetes lett (Bír 14-16; 1 Kir 11:1-10; Ezsd 9; 10).
Pál megismételte ezt az elvet, s egyértelmûvé tette: "Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívõnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élõ Istennek temploma vagytok" (2 Kor 6:14-16; vö. 17-18. v.).
Világos a Szentírás tanítása, hogy a hívõ csak hívõvel lépjen házasságra. Ez az elv még tágabb értelmû. Az igazi egység hitben és gyakorlatban való megegyezést igényel. A vallás gyakorlásában való különbség az életmódban való különbözõséghez vezet, ami súlyos feszültséget és törést okozhat a házasságban. A Szentírás által említett egység elérése érdekében tehát az ember a saját közösségén belüli személlyel kössön házasságot.[6]
b. Összetartozás. Hogy két ember egy testté legyen, teljes hûséget kell tanúsítania egymás iránt. Amikor valaki házasságot köt, mindent kockáztat, és elfogadja házastársát olyannak, amilyen. Aki megházasodik, kifejezi azt, hogy kész megosztani házastársa felelõsségét, és mindennel szemben társa mellett akar állni. A házasság cselekvõ, gyakorló, meg nem szûnõ szeretetet igényel.
"Két ember megosztja mindenét, amije van, nemcsak a testét, nemcsak anyagi javait, de gondolatait és érzéseit, örömeit, szenvedéseit, reményeit és aggodalmait, sikereit és kudarcait is. ‘Az egy testté válás’ azt jelenti, hogy két ember teljesen egy testté, lélekké és szellemmé lesz, mégis két különbözõ személy marad."[7]
c. Meghittség. Az egy testté válás nemi egységgel jár. "Ismeré Ádám az õ feleségét Évát, aki fogad vala méhében" (1Móz 4:1). Az eggyé válás ösztöne folytán, amelyet férfiak és nõk Ádám és Éva napjai óta éreznek, minden házaspár újra eljátssza az elsõ szerelmi történetet. A nemi meghittség a lehetõ legszorosabb fizikai egység részükre; ábrázolja azt a közelséget, amelyet egy házaspár érzelmileg és lelkileg is ismerhet. A keresztény házastársi szeretetet melegségnek, örömnek és gyönyörûségnek kell jellemeznie (Péld 5:18-19).
"Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplõtlen házaságy" (Zsid 13:4). "A Szentírás világosan kimondja, hogy a férj és feleség közötti szeretet örömteli nemi kifejezése Isten terve szerint való. Ez, ahogy a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, szeplõtlen, nem bûnös, nem szennyes. Ez tiszteletre méltó hely a házasságban, ahol férj és feleség tanú nélkül találkozik, hogy megünnepelje egymás iránti szerelmét. Ennek az idõnek szentnek és örömtelinek kell lennie."[8]
5. Bibliai szeretet. A házastársi szeretet egymáshoz való feltétlen, gyengéd és meghitt ragaszkodás, amely kölcsönösen elõmozdítja az Isten képmására formálódást az egyén minden – fizikai, érzelmi, értelmi és lelki – vonatkozásában. A szeretet különbözõ fajtái hatnak a házasságban; van romantikus, szenvedélyes idõszak; nagyon érzelmes idõszak; nyugalmas idõszak; baráti és az egymáshoz tartozás érzésével betöltött idõszak. De az agape szeretet, amirõl a Újtestamentum beszél – az önzetlen, mindent-másokért szeretet -, az igazi, maradandó házastársi szeretet alapja.
Jézus bemutatta e szeretet legmagasztosabb formáját, amikor magára véve mind bûneink súlyát, mind következményeit, vállalta a kereszthalált. "Mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette õket" (Jn 13:1). Szeretett bennünket, annak ellenére, hogy bûneink a keresztre vitték. Ez volt, és most is az, Jézus Krisztus feltétel nélküli agapé szeretete.
E szeretetet jellemezve Pál ezt mondta: "A szeretet hosszútûrõ, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltûr. A szeretet soha el nem fogy" (1Kor 13:4-8).
E szakasz magyarázataként Ed Wheat ezt írta: "Az agapé szeretet örök erõforrásba van bekapcsolva, és akkor is mûködik, amikor minden másfajta szeretet kudarcot vall… Szeret, mindegy, hogy mit. Nem számít, milyen méltatlan a szeretetre az a másik személy, az agapé nem merül ki. Az agapé olyan feltétel nélküli, mint Isten irántunk való szeretete. Ez az értelmi magatartás, amely az akarat megfontolt döntésén alapszik."[9]
6. Az egyén lelki felelõssége. Bár a házastársak szövetséget kötöttek egymással, döntéseikért mindegyiküknek egyénileg kell hordozniuk a felelõsséget (2Kor 5:10). E felelõsség vállalása azt jelenti, hogy soha ne hibáztassák a másikat azért, amit õk követtek el. A saját lelki fejlõdésük felelõsségét is vállalniuk kell; senki sem támaszkodhat más lelki erejére. Másrészrõl mindegyikük Istennel való kapcsolata erõforrásként és bátorításként szolgálhat a másik számára.
A bûnbeesés következményei a házasságra
Annak a torzulásnak, amit a bûn okozott az ember istenképûségében, a házasságban is éppúgy megvannak a következményei, mint az ember életének minden más területén. Önérdek hatolt be oda, ahol valamikor tökéletes szeretet és egység uralkodott. Az önzés az elsõdleges mozgatóerõ azokban, akiket nem szorongat Krisztus szeretete. Az alázatosság, szolgálat, áldozatosság evangéliumi elveinek megsértése a kereszténység minden kudarcának közös nevezõje.
Ádám és Éva engedetlenségével keresztezte teremtettsége célját. Bûnbeesésük elõtt teljes nyíltsággal éltek Isten elõtt. Utána pedig ahelyett, hogy örömmel közeledtek volna hozzá, félve elrejtõztek elõle. Megpróbálták eltitkolni a valóságot; nem vállalták tettükért a felelõsséget. Bûntudattal áthatottan, amelyet észérvekkel képtelenek voltak megszüntetni, nem tudtak Isten és a szent angyalok szemébe nézni. Azóta is ez a kibúvó és az önigazoló tagadás az ember Istennel való kapcsolatának általános mintája.
A félelem, amely titkolózásba sodorta õket, Ádámnak és Évának nemcsak Istenhez, hanem egymáshoz való viszonyát is eltorzította. Amikor Isten kérdõre vonta õket, mindketten a másik rovására igyekeztek megvédeni magukat. Vádaskodásuk bizonyította, hogy milyen súlyos törés történt abban a szeretõ kapcsolatban, amelyet Isten a teremtéskor létrehozott.
A bûnbeesés után Isten ezt mondta az asszonynak: "Epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Isten azt akarta, hogy ez az elv, amely nem változtatta meg a férfi és nõ közötti alapvetõ egyenlõséget, az elsõ pár és utánuk minden házaspár javát szolgálja.[10] Sajnos ez az elv eltorzult. Az idõk folyamán azóta is erõszakkal, mesterkedéssel és az egyéniség elnyomásával történõ uralkodás jellemzi a házasságot. Az énközpontúság miatt nem sok maradt meg egymás elfogadásából és megbecsülésébõl.
A kereszténység lényege az az összhang és önmegtagadó élet, amely a házasságot a bûnbeesés elõtt jellemezte. De a bûnbeesés megrontotta ezt az összhangot. A férj és a feleség szeretetének elõ kell segítenie a másik boldogságát. Mindkettõnek ápolnia kell társa boldogságát. Eggyé kell válniuk, de egyikük se veszítse el egyéniségét, amely az Istené.[11]
Elhajlások a mennyei eszménytõl
Többnejûség. Az a gyakorlat, amely szerint az egyik társ több házastársat tart, ellentétben áll azzal az eggyé válással és egységgel, amelyet Isten az Édenben az elsõ házassággal létrehozott. A többnejûséggel nem jár együtt minden korábbi társ elhagyása. Bár a Szentírás beszél több társú házasságokról mint a patriarkális kor kultúrájában jelen levõ tényrõl, de világosan rámutat arra, hogy azok a házasságok nem valósították meg a mennyei eszményt. E házasságokból származó családok tagjai hatalmi harcok, keserû harag és elidegenedés légkörében éltek (lásd: 1Móz 16; vö. 29:16-30:24 stb.), ahol a gyermekeket érzelmi fegyverként használták a család más tagjainak megsértésére.
Az egynejû házasság a házasfelekben az egymáshoz tartozás érzését kelti. Erõsíti meghitt kapcsolatukat. Felismerik, hogy viszonyuk egyedülálló, és senki sem osztozhat abban, amit õk cselekszenek. A monogám kapcsolat tükrözi a leghatározottabban a Krisztus és egyháza, az egyén és Isten közti kapcsolatot.[12]
Paráznaság és házasságtörés. A mai divatos gondolkozás és gyakorlat nem tulajdonít jelentõséget a tartós kapcsolatoknak, amelyekben mindkét házastárs nemileg mindhalálig hûséges egymáshoz. A Szentírás azonban minden, házasságon kívüli nemi kapcsolatot bûnnek tart. A hetedik parancsolat változatlanul érvényben van: "Ne paráználkodjál" (2Móz 20:14). Semmiféle módosító vagy felmentõ ok nincs itt megemlítve. Ez a parancsolat olyan elv, amely féltékenyen õrzi a házas viszonyt.
A paráznaságról és házasságtörésrõl alkotott bibliai nézet szöges ellentétben áll azzal a mai felfogással, amely megtûri az ilyen cselekményeket. Sok igeszakasz – mind az Ó-, mind az Újtestamentumban – elítéli ezt a gyakorlatot (3 Móz 20:10-12; Péld 6:24-32; 7:6-27; 1Kor 6:9, 13, 18; Gal 5:19; Ef 5:3; 1 Thessz 4:3 stb.).
Az ilyen kapcsolatoknak messzeható és hosszan tartó következményei lehetnek. Becsapják a törvényes nemi társat, és kárt okozhatnak neki fizikailag, érzelmileg, anyagilag, jogilag és társadalmilag. Sérülést okoznak az egész családnak, s ha gyermekeket is érintenek, különösen õket sebesítik meg. Ezekbõl a kapcsolatokból nemi betegségek terjedhetnek el, törvénytelen gyermekek születhetnek. Ezen túlmenõen az ilyen viszony felett lebegõ hazugságok és becstelenségek felhõje romba dönti a bizalmat, ami talán soha nem állítható helyre. Az erkölcstelenség e formái ellen szóló bibliai parancsokon kívül a szerencsétlen következmények sora elegendõ figyelmeztetést jelent gyakorlásuk ellen.
Erkölcstelen gondolatok. A bûn nemcsak külsõ cselekedet, hanem a szív ügye is, ami mélyen beágyazódik a gondolatvilágba. Ha a források szennyezettek, nem valószínû, hogy a folyók tiszták lesznek. Jézus látta, hogy a lélek belsõ tárháza igazolja a viselkedést, "mert a szívbõl származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A hûtlen tettet a gondolatokhoz és érzelmekhez vezette vissza: "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az õ szívében" (Mt 5:27-28).
Egész iparág alakult ki, amely hasznot húz a képzelet romlottságából. Az érzéki filmeknek és könyveknek nincs helye a keresztény életében. Ezek nemcsak tiltott kapcsolatokra ösztönöznek, hanem puszta nemi tárgyakká fokozzák le a férfiakat és a nõket. Így eltorzítják a nemiség igazi értelmét, és elhomályosítják Isten képmását. A keresztények gondolatai legyenek tiszták, és éljenek tiszta életet, mert arra készülnek, hogy az örökkévalóságon át tiszta társadalomban éljenek.
Vérfertõzés. Vannak szülõk, akik túllépik a gyermekeik iránti szeretet egészséges kifejezésének határát, és testileg és érzelmileg bizalmas kapcsolatba lépnek velük. Gyakran ilyen következményekkel jár, ha elhanyagolják a normális házastársi viszonyt, és az egyik gyermeket választják a házastárs szerepére. A határvonalak ilyen elmosódása megtörténhet testvérek és távolabbi családtagok között is.
Az Ótestamentum tiltotta a vérfertõzést (3Móz 18:6-29; 5Móz 27:20-23), és az Újtestamentum is elítélte (1Kor 5:1-5). Ez a fajta túlkapás károsítja a gyermek fejlõdõ nemiségét, és olyan hatalmas szégyenérzetet és bûntudatot ébreszt benne, amelyet magával visz a házaséletébe is. Amikor a szülõk áthágják e határokat, megrontják a gyermek ébredõ bizalmát – amelyre nagy szüksége van ahhoz, hogy hinni tudjon Istenben.
Válás. Jézus kijelentése összefoglalja a válásról szóló bibliai tanítást: "Amit… az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19: 6; Mk 10:7-9). A házasság szent, mert Isten megszentelte. Végsõ soron Isten az, aki összeadja a férjet és a feleséget, nem csupán az emberi szavak vagy a nemi aktus. Így Õ az, aki megpecsételi egyesülésüket. A keresztény felfogást a válásról és újraházasodásról tehát bibliai alapokra kell építeni.
Jézus kijelentése világossá teszi azt a bibliai elvet, amelyen a válással kapcsolatos keresztény felfogás alapul: Isten felbonthatatlannak tervezte a házasságot. Amikor a farizeusok megkérdezték tõle, hogy a házastársak összeférhetetlensége elég ok-e a válásra, Õ a házasság édeni modelljét mint mindvégig tartó egyesülést erõsítette meg. Amikor Mózes válási törvényérõl további választ vártak, Jézus ezt felelte: "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok, de kezdettõl fogva nem így volt" (Mt 19:8). A továbbiakban leszögezte, hogy az egyetlen törvényes ok a válásra a nemi hûtlenség (Mt 5:32; 19:9).
A farizeusoknak adott felelet világossá teszi, hogy Jézusnak sokkal magasztosabb fogalmai voltak a hûségrõl, mint nekik. Jézus szavaiból és a házassággal kapcsolatos ó- és újtestamentumi elvekbõl megállapítható Isten szándéka: azok, akik házasságot kötnek, maradandó kapcsolatukkal tükrözzék Isten elgondolását.
Még az egyik házastárs hûtlensége sem jelenti szükségképpen azt, hogy a házasságnak válással kell végzõdnie. A kereszt útja igazi bûnbánatra, megbocsátásra és a keserûség gyökerének eltávolítására bátorít. Még házasságtörés esetében is a sértett házastárs megbocsátás és Isten megbékítõ hatalma által igyekezzen megõrizni Isten eredeti, a teremtéskor kifejezett szándékát. "Bibliailag szólva nem szükséges, hogy a házasságtörés többet ártson házasságotoknak, mint bármely egyéb bûn… Ha kész vagy megbocsátani, és nemleges hozzáállásodtól megszabadulni, Isten még készségesebb arra, hogy meggyógyítson, és megújítsa egymás iránti szereteteteket."[13]
Bár a házasság mennyei eszményképe olyan szeretõ és maradandó szövetség, amely az egyik társ haláláig tart, néha szükségessé válik a törvényes elkülönülés a házastárs vagy a gyermek fizikai bántalmazása miatt. "Egyes polgári törvények szerint az ilyen különélés csak válás által történhet, ami ilyen körülmények között nem ítélhetõ el. De az olyan különélés vagy válás, amelyben nem történt ‘házassági fogadalommal szembeni hûtlenség’, egyik félnek sem ad bibliailag jogot az újraházasodásra, csak abban az esetben, ha idõközben a másik fél újra megházasodott, házasságtörést vagy paráznaságot követett el, vagy meghalt."[14]
Mivel a házasság mennyei intézmény, az egyház egyedülálló és komoly felelõssége megakadályozni a válást, és ha annak meg kellett történnie, a lehetõséghez képest gyógyítani az általa okozott sebeket.
Homoszexualitás.
Isten úgy teremtette a férfit és a nõt, hogy különbözzenek egymástól, és ugyanakkor kiegészítsék egymást. Amikor így cselekedett, nemi érzéseiket a másik nem felé irányította. Az embereket jellemzõ különbözõség és kapcsolódás abban nyilvánul meg, hogy a két nem vonzódik egymáshoz, és teljes kapcsolatra vágyik.
A bûn még ezt az alapvetõ irányt is megtámadta fordítottnak nevezhetõ jelenséget hozva létre. Ezekben az esetekben a másik nem iránti természetes nemi vonzalom megfordult, és az azonos nemhez tartozó felé irányul.
A Szentírás súlyos tagadó kifejezésekkel ítéli el a homoszexuális cselekedetet. (1Móz 19:4-10; vö. Júd 7,8; 3Móz 18:22; 20:13; Róm 1:26-28; 1 Tim 1:8-10). Ez a fajta gyakorlat erõsen eltorzítja Isten képmását a férfiban és a nõben.
Mivel "mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsõségének (Róm 3:23 – új prot. ford.), a keresztények az ilyen rendellenességgel sújtott embereket a gyógyítás szándékával kezelik. Krisztus magatartását tükrözik, aki így szólt a házasságtörésen ért asszonyhoz: "Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél" (Jn 8:11). Nemcsak a homoszexuális hajlamúaknak, de mindenkinek, aki szorongást, szégyent és bûntudatot okozó módon viselkedett, vagy ilyen kapcsolatokba bonyolódott, szüksége van szakképzett és tapasztalt keresztény tanácsadó együttérzésére. Nincs olyan viselkedés, amelyre Isten gyógyító kegyelme ne volna elég.[15]
A család
Isten, miután megteremtette Ádámot és Évát, urrá tette õket a világ felett (1 Móz 1:26; 2:15). Õk alkották az elsõ családot, az elsõ gyülekezetet, és velük kezdõdött a társadalom. A társadalom tehát a házasságra és a családra épült. Mivel csak õk voltak a föld lakói, Isten megparancsolta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá" (1 Móz 1:28).
Ahogy a föld népességi statisztikája mutatja, nem néptelen már a föld, amit be kellene tölteni, és meg kellene hódítani. De azoknak a keresztény házaspároknak, akik gyermekeket akarnak a világra hozni, most is kötelességük gyermekeiket az Úr Igéje és intése szerint nevelni. Mielõtt a házaspár elindul ezen az úton, vegye fontolóra a család mennyei eszményképét.
A szülõk
1. Az apa. A Szentírás a férjre és az apára helyezte azt a felelõsséget, hogy a család feje és papja legyen (Kol 3:18-21; 1 Pt 3:1-8). Õ lett Krisztusnak, az egyház fejének képviselõje. "Mert a férj feje feleségének, mint Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanõ megtartója a testnek. De miként az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredõjével az ige által, hogy majd Önmaga elé állítsa dicsõségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplõ, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az õ feleségöket, mint az õ tulajdon testöket. Aki szereti az õ feleségét, önmagát szereti" (Ef 5:23-28).
Amint Krisztus vezeti az egyházat, úgy adja meg Isten Igéje az elsõbbséget a férj döntésének – kivéve a lelkiismereti kérdéseket -, jóllehet mindkettõnek engedelmesnek kell lennie.[16] Ugyanakkor a férj köteles felesége egyéniségét a legnagyobb tiszteletben tartani.
Krisztus bemutatta, hogyan kell szelíden uralkodni, amely a szolgaság vállalásában a keresztig megy. A férjnek is önfeláldozóan kell vezetnie. "Krisztus bölcsen és szeretettel uralkodik, és a férj akkor tejesíti felesége iránti kötelességeit, ha tekintélyét ugyanolyan gyengéden használja, mint Krisztus használta az egyház iránt. Ha Krisztus Lelke vezérli a férjet, a feleség alárendeltsége csak nyugalmat és áldást hoz, mert a férj (ahogy Krisztus is egyházától) csak azt kívánja meg feleségétõl, amibõl jó származik. Tanulmányozzák a férjek Krisztus szavait, de nem azért, hogy megtudják, milyen tökéletesen kell a feleségnek engedelmeskednie, hanem hogy miként sajátíthatják el Krisztus lelkületét, és hogyan tisztulhatnak meg, nemesedhetnek, és válhatnak alkalmassá családjuk vezetésére."[17]
Ábrahámhoz hasonlóan az apa a család papjaként gyûjtse össze családját reggel, és bízza az Úr gondviselésére. Este az apa vezetésével dicsõítsék Õt, és köszönjék meg a kapott áldásokat. Ez a családi áhítat összekötõ kapocs lesz – az az idõ, amikor Istené az elsõ hely a családban.[18]
A bölcs apa idõt áldoz gyermekeire. A gyermek sokat tanulhat az apától, például az anya iránti tiszteletet és szeretetet, az Isten iránti szeretetet, az ima fontosságát, szeretetet más emberek iránt, munkamódszert, szerénységet, a természet és az Isten által teremtett dolgok iránti szeretetet. De ha az apa soha sincs otthon, a gyermekek meg vannak fosztva ettõl a kiváltságtól és örömtõl.
2. Az anya.
Az anyaság az Istennel való legszorosabb társas viszony lehetõségét kínálja a földön. "A trónon ülõ királynak nem fontosabb a munkája, mint az anyának. Az anya a család királynõje. Formálhatja gyermekei jellemét, hogy alkalmasak lehessenek a magasabb rendû, halhatatlan életre. Egy angyal sem igényelhetne szentebb küldetést; mert e munkát végezve az anya Istennek szolgál… Ismerje fel munkája fontosságát, és öltözze fel Isten egész fegyverzetét, hogy a kísértésnek ellenállva ne szabja magát a világ normáihoz! Munkája erre az életre és az örökkévalóságra szól."[19]
A családban valakinek viselnie kell a felelõsséget a gyermekek jelleméért. Nevelésüket nem lehet a véletlenre vagy másokra bízni, mert senki sem táplál olyan érzést a gyermekek iránt, mint a szülõ. Isten azzal a képességgel teremtette az anyát, hogy a gyermeket a saját testében hordja, táplálja, gondozza és szeresse. Az anya páratlan kiváltsága – kivéve, ha egyedülálló szülõ [20], vagy egyéb súlyos anyagi terhek gátolják ebben -, hogy ha akar, egész nap gyermekeivel lehet, és a Teremtõvel együttmûködve formálhatja jellemüket az örökkévalóságra.
"Valakinek ebben a kapcsolatban a családot élethivatásnak kell tekintenie… A huszadik században az anyaság és feleség hivatásának vállalása mesébe illõen ritka és nagy erõpróba. Elpazarolt erõfeszítés? Hálátlan feladat? Méltatlan rabszolgaság? Nem, a legizgalmasabb lehetõség az áradat megfordítására, az emberek megmentésére, a történelem befolyásolására, valami olyannak a végzésére, ami egyre tágabb körben érezhetõ és hallható lesz.[21]
Az ótestamentumi idõkben a név röviden jellemezte az azt viselõ személyt. Éva a bûnbeesés után kapta nevét (1Móz 3:20). Mivel õ lett az egész emberiség anyja, neve (héberül chavváh) az "élõ" szóból (héberül chaj) származott. Ez a név azt a rendkívül tiszteletre méltó helyet tükrözi, amelyet Éva az emberiség történelmében elfoglal.
Mint ahogy a nemzés sem Ádám, sem Éva egyedüli és kizárólagos joga volt, ugyanúgy szülõnek lenni sem az. Az utóbbi is megosztott felelõsség volt. Így kell lenni ennek ma is, nemcsak a gyermekek hordásában, hanem nevelésében is. Mindkét szülõnek megvannak a kötelességei, és azokat az Úr iránt kell teljesíteniük. "Imé az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom" (Zsolt 127:3).
A gyermekek
1. Elsõbbség. Az Úr és a házastársuk iránti elkötelezettség mellett a szülõk legszentebb felelõssége a világra hozott gyermekeik nevelése. Gyermekeik érdekeit saját elõmenetelük és kényelmük elé kell helyezniük; nem a gyermekek akartak a világra jönni. A lehetõ legjobban kell õket az életben elindítani. Mivel a születés elõtti hatások döntõen befolyásolják az ember lelki, szellemi és fizikai egészségét, a gyermek jólétéért már a születése elõtt mindent meg kell tenni.[22]
2. Szeretet. A szülõ szeretetének feltétel nélkülinek és önfeláldozónak kell lennie. Még ha nem is talál soha teljes viszonzásra, a gyermekeknek szükségük van a szeretetre, hogy feladatukról az egész életre szóló megfelelõ képet kapjanak, és életük végéig érzelmileg egészségesek legyenek. Azok a gyermekek, akiknek harcolni kell a szeretetért, vagy akik háttérbe szorítva nem érzik magukat fontosnak, megpróbálják nemkívánatos viselkedéssel elnyerni szüleik szeretetét, és ez a viselkedés lényükké és szokásukká válik.[23]
Azok a gyermekek, akik biztosak szüleik szeretetében, mások felé is szeretettel fordulnak. Meg lehet tanítani õket adni és elfogadni, valamint arra, hogy nemcsak önmagukért élnek. Ahogy a gyermekek fejlõdnek, megtanulhatják Istent dicsõíteni.
3. Odaszentelés. A keresztény szülõk a lehetõ legkorábban szenteljék gyermekeiket Isten szolgálatára. A hetedik napot ünneplõ adventista gyülekezetek ennek a felajánlásnak egyszerû szertartással adnak keretet. Ilyenkor a szülõk a gyülekezet elõtt imában Istennek ajánlják gyermekeiket, ahogy József és Mária is bemutatta a gyermek Jézust a templomban (L 2:22:30). Ezzel a gyermek nagy lelki család részeként kezdi el életét. A gyülekezet tagjai részt vesznek, mint Isten gyermekének és Krisztus teste tagjának társadalmi és lelki nevelésében.
Ezen az istentiszteleten a szülõk megfogadják: a gyermeket az Úr útjára tanítják, hogy Isten képmása kiformálódjon benne. E cél elérése érdekében gyermekeiket rendszeresen elviszik a szombatiskolába és az istentiszteletre, hogy a kicsinyek már életük hajnalán Krisztus testének részévé váljanak. Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, a szülõk és a gyülekezet tagjai mindent megtesznek azért, hogy olyan keresztény iskolába járhasson, amely tovább növeli a gyermek szeretetét az Úr iránt.
4. Állhatatosság. A szülõk lelki oktatása folyamatos hatásával jelen van a gyermek életének minden szakaszában. "Gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekrõl, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötõül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra" (5Móz 6:7-9; 11:18).
Az otthon egész légköre befolyást gyakorol a gyermekre. szülõk nemcsak a családi áhítatok által áraszthatnak lelkiséget; fontos ezen kívül a Krisztus iránti szüntelen megnyilatkozó gyakorlati hit, aminek meg kell nyilvánulnia életvitelükben, öltözködésükben, sõt otthonuk díszítésében is. Isten szeretõ szülõként való megismerése létfontosságú a gyermek keresztény fejlõdéséhez.
5. Az engedelmesség megtanulása. "Tanítsd a gyermeket az õ útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól" (Péld 22:6). Mivel jár ez a tanítás? A fegyelmezés sokkal több mint büntetés. A büntetés általában a múltra vonatkozik, míg a fegyelmezés a jövõt érinti. A fegyelmezés olyan dolog, amelyben a szülõ oktatja, eligazítja a gyermeket, és példát mutat neki. Ez jelenti a hûség, igazmondás, méltányosság, következetesség, türelem, rend, irgalom, bõkezûség és tevékenység fontos elveinek a meghatározását.
Ha a gyermekek korán megtanulják, a szüleik iránti fenntartás nélküli engedelmességet, a tekintélytisztelet nem fog nekik problémát jelenteni az életben. De a megtanult engedelmesség módja is fontos. Az igazi engedelmesség nem azért van, mert megkövetelik azt, hanem belülrõl fakad. Ennek az engedelmességnek a titka az újjászületésben rejlik.
"Az az ember, aki puszta kötelességérzetbõl próbálja megtartani Isten parancsolatait – azért, mert ez követelmény -, soha nem fogja érezni az engedelmesség örömét. Voltaképpen nem is engedelmeskedik… Az igazi engedelmesség a belsõ elv megvalósulása. Ennek az engedelmességnek indítórugója az igazság és az Isten törvénye iránti szeretet. Minden igaz élet magva a Megváltó iránti hûség, amely arra indít, hogy tegyük a jót magáért a jóért – mert ez tetszik Istennek."[24]
6. Társas lénnyé formálódás és a beszéd fejlesztése. A gyermekek a családon belül válnak az emberiség tagjaivá, minden vele járó felelõsséggel és kiváltsággal. A társas lénnyé formálódás során tanulják meg, hogyan illeszkedjenek be a társadalomba. A beszéd a közlés minden árnyalatával az egyik elsõ megnyilatkozás, amelyet a gyermek megtanul. Nagyon kell vigyázni, miként beszélünk a családban, hogy beszédünk Isten jellemét tükrözze. A gyermeknek gyakran kellene olyan vidám szavakat hallania, amelyekkel a család tagjai közvetlenül kifejezik egymás iránti szeretetüket, és dicsõítik Istent.
7. A nemek azonossága. Az otthon az a hely, ahol az egész család különbözõ nemû tagjainak egészséges kölcsönhatásából a gyermekek megtanulják, hogyan éljenek mint férfiak és nõk a társadalomban. A felnõttek megfelelõ és illõ felvilágosítással tanítsák õket fejlõdõ nemiségük szépségérõl. Az õ kötelességük az is, hogy megvédjék a gyermekeket a nemi sérelmektõl.
8. Az értékek felismerése. Az otthon alapvetõ társadalmi feladata, hogy gondoskodjon a család által elfogadott értékek összehangolásáról. A család életformája nem mindig illik össze vallási meggyõzõdésével. A szülõk állíthatják, hogy ragaszkodnak bizonyos vallási elvekhez, de a gyermekek elé példaként állított életformájuk talán nem felel meg azoknak az elveknek. Fontos, hogy a szülõk következetesek legyenek.
A kibõvült család. Az Isten szándéka szerinti házasság zárt kör; de a család nem. A gyorsan változó társadalomban ritkán találkozunk olyan nagy családokkal, ahol nagyszülõk, testvérek és unokatestvérek ugyanabban a házban laknak. Azokon, akiknek messze élnek a rokonaik, vagy nincsenek rokonaik, a gyülekezet, ez a nagy család segíthet, hogy érezzék értéküket, és valahová tartozásukat. Egyedülálló szülõk is otthon érezhetik magukat itt, ahol szeretettel és gyengéd gonddal nevelhetik gyermekeiket. És a gyülekezet adhat olyan feladatokat, amelyeket otthonukban meg sem ismerhettek.
A gyülekezet idõs tagjai iránti szeretetükön keresztül a gyermekek tiszteletet tanulhatnak. Az idõseket pedig örömmel töltheti el, hogy van egy kisgyerek, akit szerethetnek. "Vénségemig és megõszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendõnek a te nagy tetteidet" (Zsolt 71:18).
Istennek különleges gondja van az idõsekre. Ezt mondja: "Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak utában találtatik" (Péld 16:3), és "Vénségtekig én vagyok az, és megõszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom" (Ésa 46:4).
Az egyedülállók is megtalálhatják helyüket a gyülekezetben, ahol szeretik és becsben tartják õket, ahol õk is szeretetet adhatnak és a munkában osztozhatnak. A gyülekezet szolgálatából megérezhetik, hogy Istennek gondja van rájuk: "Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat" (Jer 31:3).
"Tiszta… istentiszteletet" végzünk akkor is, ha nagy gondot fordítunk az ínséget szenvedõkre (Jak 1:27; 2 Móz 22:22; 5 Móz 24:17; 26:12; Péld 23:10; Ésa 1:17). A gyülekezeti családnak különleges lehetõsége, hogy menedéket, védelemet nyújtson azoknak, akiknek nincs családjuk; olyan helyet, ahova tartozhatnak. Ez a munka a gyülekezet minden tagját abba a különleges egységbe vonhatja, amely Jézus szavai szerint a kereszténység jele (Jn 17:20-23).
Fordulópont
Mivel az egyház és a társadalom lelke a család, a keresztény család eszköz arra, hogy tagjait megnyerje és megtartsa az Úr számára. Az Ótestamentum legutolsó versei megjövendölik, mi történik az Úr visszajövetele elõtt: "Ímé, én elküldöm néktek Illést, a prófétát, mielõtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz" (Mal 4:5-6). Bár ma sok kényszerítõ erõ megpróbálja kiszakítani a tagokat a családból, Isten arra szólítja a családokat, hogy újra egyesüljenek, szilárd közösséget alkossanak; forduljon meg a helyzet, legyen gyógyulás. Az Isten hívására pozitívan reagáló családok olyan erõt kapnak, amely megmutatja, milyen az igazi kereszténység. Az ilyen családokból összetevõdõ gyülekezetek fejlõdni fognak; fiataljaik nem mennek el. Ezek a gyülekezetek világos képet adnak Istenrõl a világnak.