Isten törvényének magasztos elveit a Tízparancsolat foglalja magában, és Krisztus élete szemlélteti. Ezek az elvek minden kor minden emberére kötelezõek. Kifejezik Isten szeretetét, valamint az ember viselkedésére és kapcsolataira kiterjedõ akaratát és szándékát. E szabályok képezik az Isten és népe közötti szövetség alapját és Isten ítéletének mércéjét. A Szentlélek közremûködésével megmutatják, mi a bûn, és ráébresztik az embert arra, hogy szüksége van Megváltóra. Az üdvösség kegyelembõl van, és nem cselekedetekbõl, de gyümölcse a Tízparancsolat iránti engedelmesség. Az engedelmesség fejleszti a keresztény jellemet és a jóság érzetét kelti az emberben. Bizonyítja, hogy szeretjük az Urat, és érdeklõdünk embertársaink sorsa iránt. A hitbõl való engedelmesség tanúsítja, hogy Krisztusnak van hatalma életünk átalakítására, és ez hitelt ad a keresztény bizonyságtevésnek. (Hitelvek – 18)
Minden szem a hegyre szegezõdött. A hegy ormát egyre sötétedõ sûrû felhõ takarta, amely egyre lejjebb ereszkedett, és végül az egész hegyet titokzatosság borította. A sötétbõl villámok cikáztak, és mennydörgés visszhangzott. "Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tûzben, és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala… És a kürt szava mindinkább erõsödik vala" (2Móz 19:18-19). Isten jelenlétének ez a megnyilatkozása olyan hatalmas volt, hogy az egész Izrael remegett.
A mennydörgés és kürt hangja hirtelen elhallgatott. Félelmetes lett a csend. Isten a hegyen állt. Sûrû sötétség vette körül, és megszólalt a sötétbõl. Népe iránti mélységes szeretettõl indítva kihirdette a Tízparancsolatot. Mózes így szólt: "Az Úr a Sínai-hegyrõl jött… tízezer szent közül jelent meg, jobbja felõl tüzes törvény vala számukra. Bizony szereti õ a népeket! Mind kezednél vannak az õ szentjei, odaszegõdnek a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet" (5Móz 33:2-3).
Amikor Isten a Sinai-hegyrõl kihirdette a törvényt, nemcsak a világegyetem fenséges és legfõbb tekintélyeként, hanem népe megváltójaként is kinyilatkoztatta magát (2Móz 20:2). Mivel Õ Megváltó, nemcsak Izraelnek, hanem az egész emberiségnek megparancsolta (Préd 12:15), engedelmeskedjenek a tíz tömör, minden részletre kiterjedõ és határozott szabálynak, amely magában foglalja az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit.
Isten így szólt:
"Ne legyenek néked idegen isteneid én elõttem.
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltõnszeretõ Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, akik engem gyûlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az õ nevét hiába felveszi.
Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belõl van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád tenéked.
Ne ölj.
Ne paráználkodjál.
Ne lopj.
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé" (2Móz 20:3-17).
A törvény természete
Isten törvénye – a Tízparancsolat – Isten jellemének tükörképe, amely az erkölcsi, a lelki és a minden részletre kiterjedõ, egyetemes elveket foglalja magában.
A törvényadó jellemének tükörképe. A Szentírás Isten tulajdonságaival azonosítja Isten törvényét. Akárcsak Isten, "az Úrnak törvénye tökéletes", és "az Úrnak parancsolata világos" (Zsolt 19:8-9). "A törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó" (Róm 7:12). "Minden te parancsolatod igazság. Régtõl fogva tudom a te bizonyságaid felõl, hogy azokat örökké állandókká tetted" (Zsolt 119:151-152). Valóban "minden parancsolatod igaz" (Zsolt 119:172).
Erkölcsi törvény. A Tízparancsolatban Isten elmondja, hogyan kell az embernek viselkednie. A Tízparancsolat meghatározza Teremtõnkkel és Megváltónkkal való viszonyunkat és embertársaink iránti kötelességünket. A Szentírás Isten törvényének áthágását bûnnek nevezi (1Jn 3:4).
Lelki törvény. "A törvény lelki" (Róm 7:14). Ezért a törvénynek csak a Lélek gyümölcseit termõ lelki ember tud engedelmeskedni (Jn 15:4; Gal 5:22-23). Isten Lelke teszi képessé az embert Isten akaratának cselekvésére (ApCsel 1:8; Zsolt 51:11-14). Ha Krisztusban maradunk, megkapjuk a szükséges erõt ahhoz, hogy dicsõségére gyümölcsöt teremhessünk (Jn 15:5).
Az emberi törvények csak a látható cselekedetekre vonatkoznak. A Tízparancsolatnak azonban "nincs határa" (Zsolt 119:96); legtitkosabb gondolatainkra, vágyainkra és érzéseinkre is kiterjed, mint amilyen a féltékenység, irigység, kívánság és becsvágy. A Hegyibeszédben Jézus hangsúlyozta a törvény lelki kiterjedését, megvilágítva azt, hogy a törvény áthágása a szívben kezdõdik (Mt 5:21-22, 27-28; Mk 7:21-23).
Pozitív törvény. A Tízparancsolat több mint a tilalmak rövid sorozata. A Tízparancsolat nagy horderejû elveket tartalmaz. Nemcsak arra terjed ki, hogy mit nem szabad cselekednünk, hanem arra is, hogy mit kell cselekednünk. Nemcsak tartózkodnunk kell a bûnös cselekedetektõl és gondolatoktól; meg kell tanulnunk jóra használni istenadta képességeinket és ajándékainkat. Tehát minden nemleges parancsnak van egy igenlõ párja.
Például a hatodik parancsolatnak: "Ne ölj!" pozitív oldala is van: "õrizd az életet!" "Isten azt akarja, hogy követõi igyekezzenek mindazok jólétét és boldogságát elõsegíteni, akik befolyásuk hatókörébe kerülnek. Mélyebb értelemben az evangéliumi megbízás – a megváltás és a Jézus Krisztusban való örök élet jó híre – a hatodik parancsolatban foglalt igenlõ elven alapszik."[1]
A Tízparancsolat törvényét "nem a tiltás, hanem az irgalom felõl kell megközelíteni. Tilalmai az engedelmességbõl származó boldogság biztosítékai. Ha Krisztusban fogadjuk el, a Tízparancsolat megtisztítja jellemünket, s ezáltal boldoggá tesz bennünket az örökkévalóságban. Az engedelmes ember számára a Tízparancsolat védõfalat jelent. Isten jóságát szemléljük benne, aki az igazság változhatatlan elveinek kinyilatkoztatása által meg akarja oltalmazni az embert a törvényszegés okozta minden rossztól."[2]
Egyszerû törvény. A Tízparancsolat mindenre kiterjed a maga egyszerû tömörségében. E parancsolatok olyan rövidek, hogy egy gyermek is hamar megtanulhatja kívülrõl azokat, mégis olyan sokrétûek, hogy minden elõfordulható bûnt érintenek.
"Isten törvényében nincs titokzatosság. Mindenki megértheti a benne foglalt nagy igazságokat. A legszerényebb képességû ember is megértheti rendelkezéseit, életét és jellemét a benne foglalt mennyei zsinórmértékhez igazíthatja."[3]
Elvek törvénye. A Tízparancsolat minden helyes elv összefoglalása – minden idõk emberiségének szól. A Szentírás ezt mondja: "Istent féljed, és az õ parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fõdolga!" (Préd 12:15).
A Tízparancsolat – a Tíz Ige (2Móz 34:28) – két részbõl áll. Ezt jelzi a két kõtábla, amelyekre Isten ráírta (5Móz 4:13). Az elsõ négy parancsolat Teremtõnk és Megváltónk iránti kötelességünket, az utolsó hat pedig az emberek iránti kötelességünket szabályozza.[4]
Ez a két részre osztás a szeretet két nagy alapelvébõl származik, amelyek alapján Isten irányítja országát: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl és teljes lelkedbõl és minden erõdbõl és teljes elmédbõl; és a te felebarátodat, mint magadat" (Lk 10:27, vö. 5Móz 6:4-5; 3Móz 19:18). Aki követi ezeket az elveket, az összhangban lesz a Tízparancsolattal, mert a parancsolatok ezeket az elveket részletesebben fejezik ki.
Az elsõ parancsolat az igaz Isten kizárólagos imádását írja elõ. A második megtiltja a bálványimádást.[5] A harmadik elítéli Isten nevének tiszteletlen emlegetését, beleértve a hamis esküt. A negyedik a szombat megtartására szólít, és az igaz Istent a menny és föld Teremtõjeként mutatja be.
Az ötödik parancsolat kimondja, hogy a gyermekek engedelmeskedjenek szüleiknek, Isten olyan eszközeinek, akiknek tovább kell adniuk kinyilatkoztatott akaratát az utánuk következõ nemzedékeknek (lásd: 5Móz 4:6-9; 6:1-7!). A hatodik védi az életet mint szent dolgot. A hetedik megparancsolja az erkölcsi tisztaságot, és oltalmazza a házastársi kapcsolatot. A nyolcadik védi a tulajdont. A kilencedik õrzi az igazmondást, és óv a becstelenségtõl. A tizedik pedig minden emberi kapcsolat gyökerét érinti, mert megtiltja a mások tulajdonának kívánását.[6]
Páratlan törvény. A Tízparancsolatnak az a csodálatos sajátossága, hogy Isten az egész nép számára hallhatóan mondta e szavakat (5Móz 5:22). Nem bízta ezt a törvényt a feledékeny emberi értelemre, hanem a parancsolatokat saját újjával véste két kõtáblára, amelyeket a templom frigyládájában kellett õrizni (2Móz 31:18; 5Móz 10:2).
Isten úgy segítette Izraelt a parancsolatok alkalmazásában, hogy kiegészítõ törvényeket adott, amelyek részletezték a vele és egymással való viszonyukat. E törvények egyrészt Izrael polgári ügyeire összpontosultak (polgári törvények), másrészt a szentélyszolgálat szertartásait szabályozták (ceremoniális törvények). Isten e kiegészítõ törvényeket közvetítõn, Mózesen keresztül közölte a néppel, aki beírta ezeket a "törvénykönyvbe", és azt az Isten "szövetségládája oldalához" tette (5Móz 31:25-26) – nem a ládába, ahova Isten legfõbb kinyilatkoztatását, a Tízparancsolatot helyezte. Ezeket a kiegészítõ törvényeket Mózes törvényének könyveként (Józs 8:31; Neh 8:1; 2Krón 25:4), vagy egyszerûen Mózes törvényeként (2Kir 23:25; 2 Krón 23:18) ismerték.[7]
Gyönyörûséges törvény. Isten törvénye megérinti a lelket. Így szólt a zsoltáríró: "Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!" "Inkább szeretem… a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat". Még amikor "nyomorúság és keserûség ért engem… a te parancsolataid gyönyörûségeim nékem" (Zsolt 119:97, 127, 143). Azoknak, akik szeretik Istent, "az õ parancsolatai… nem nehezek" (1Jn 5:3). A törvényszegõk tartják a törvényt súlyos igának, hiszen a bûnös ember "az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti" (Róm 8:7).
A törvény célja
Isten azért adta a törvényt, hogy általa népe sok-sok áldásban részesüljön, és olyan kapcsolatba léphessen vele, amely üdvösségét munkálja. Figyeljük meg az alábbi jellegzetes célokat:
Kinyilatkoztatja Istennek akaratát az emberiségnek. A Tízparancsolat – mint Isten jellemének és szeretetének kifejezõje – kinyilatkoztatja, mi Isten akarata és célja az emberiséggel. Isten tökéletes engedelmességet kíván, "mert ha valaki az egész törvényt megtarja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bûnös" (Jak 2:10). A törvény – mint az élet szabálya – iránti engedelmesség elengedhetetlen az üdvösséghez. Krisztus ez mondta: "Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19:17). És ez az engedelmesség csakis a bennünk lakozó Szentlélek segítségével lehetséges.
Isten szövetségének alapja. Mózes leírta a Tízparancsolatot – egyéb magyarázó törvényekkel együtt – a szövetség könyvének nevezett könyvbe (2Móz 20:1-24:8).[8] Késõbb a Tízparancsolatot "a szövetségnek tábláiként" nevezte, jelezve ezzel fontosságukat, mert az örökkévaló szövetség alapját képezik (5Móz 9:9; vö. 4:13. Egyéb tájékoztatást a szövetségrõl lásd: e köny 7. fejezetében!).
Az ítélet mércéje. "Minden parancsolatod igaz", ugyanúgy, mint Isten (Zsolt 119:172). Ezért a törvény az igazság zsinórmértéke. Isten nem lelkiismeretünk, hanem ezeknek az igaz elveknek az alapján fog megítélni mindnyájunkat. "Az Istent féljed, és az õ parancsolatait megtartsad" – mondja a Szentírás – "…mert minden cselekedetet az Isten ítéletre elõhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12:15-16; vö. Jak 2:12).
Az emberek lelkiismerete különbözõ. Egyeseké "erõtelen", míg másoké "megfertõztetett", "gonosz" vagy "meg van bélyegezve" (1Kor 8:7, 12; Tit 1:15; Zsid 10:22; 1Tim 4:2). Mint az órát, bármilyen jól is mûködik, pontos mércéhez kell "beállítani", hogy használható legyen. Lelkiismeretünk azt mondja, helyesen kell cselekednünk, de azt nem mondja meg, hogy mi a helyes. Csak az Isten nagy mércéjéhez – törvényéhez – igazított lelkiismeret tarthat vissza bennünket a bûnbeeséstõl.[9]
Megmutatja, mi a bûn. A Tízparancsolat nélkül az ember nem láthatja tisztán Isten szentségét, saját bûnösségét és a megtérés szükségességét.
Ha az ember nem tudja, hogy áthágta Isten törvényét, elveszett állapotát sem érzékeli, és azt sem, hogy szüksége van Krisztus engesztelõ vérére.
A törvény olyan, mint a tükör (lásd: Jak 1:23-25!), amelyben az ember meglátja valóságos állapotát. Azok, akik belenéznek, Isten igaz jellemével ellentétben meglátják jellemük fogyatékosságait. Tehát az erkölcsi törvény megmutatja, hogy Isten elõtt az egész világ bûnös (Róm 3:19), és hogy mindenkinek számot kell adnia magáról Istennek.
"A bûn ismerete a törvény által vagyon" (Róm 3:20), mert "a bûn… a törvénytelenség" (1Jn 3:4). Pál világosan mondta: "A bûnt nem ismertem, hanem csak a törvény által" (Róm 7:7). A törvény meggyõzi a bûnösöket bûnös voltukról, felismerteti velük, hogy a haragvó Isten ítélete alatt vannak. Ebbõl megértik, hogy képtelenek segíteni magukon.
Eszköz a megtéréshez. Isten törvénye az az eszköz, amellyel a Szentlélek az embert megtéréshez akarja vezetni: "Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19:8). Meglátva valódi jellemünket, felismerjük, hogy bûnösök vagyunk; halálra vagyunk ítélve, és nincs semmi reményünk – és felfogjuk, hogy Megváltóra van szükségünk. Ekkor számunkra sokat jelent az evangélium jó híre. A törvény Krisztushoz vezet, az egyetlenhez, aki megszabadíthat kétségbeejtõ helyzetünkbõl.[10] E tény fényében hivatkozott Pál mind az erkölcsi, mind a szertartási törvényre mint "Krisztusra vezérlõ mesterre", "hogy hitbõl igazuljunk meg" (Gal 3:24).[11]
A törvény felfedi bûnünket, de nem menthet meg bennünket. Ahogy vízzel megtisztíthatjuk piszkos arcunkat, hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvényében meglátva, mire van szükségünk, "a bûn és tisztátalanság ellen" (Zak 13:1) megnyitott forrásból merítve, megtisztulunk "a Bárány vérében" (Jel 7:14). Krisztusra kell néznünk, "és amikor meglátjuk õt… a Golgota keresztjén az egész világ bûnei alatt haldokolni, a Szentlélek megmutatja…, hogyan viszonyul Isten azokhoz, akik megbánják törvényszegéseiket".[12] Ekkor reménységgel telik meg a lelkünk, és kezünket hittel az örök élet ajándékát felkínáló Megváltó felé nyújtjuk (Jn 3:16).
Igazi szabadságot kínál. Krisztus azt mondta, hogy "mindaz, aki bûnt cselekszik, szolgája a bûnnek" (Jn 8:34). Ha áthágjuk Isten törvényét, nem vagyunk szabadok; de a Tízparancsolat iránti engedelmesség igazi szabadságot ad. Az Isten törvényének korlátain belüli élet bûntõl való szabadságot jelent; a bûn minden kísérõ jelenségétõl való szabadságot; életerõnket felõrlõ állandó aggodalomtól, lelkiismeretfurdalástól, növekvõ bûntudattól való szabadságot. A zsoltáríró ezt mondta: "Tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem" (Zsolt 119:45). Jakab a Tízparancsolatra mint "a királyi törvényre", "a szabadság tökéletes törvényére" hivatkozott (Jak 2:8; 1:25).
Hogy megkaphassuk ezt a szabadságot, Jézus hív bennünket, hogy menjünk hozzá bûnterheinkkel. Cserébe felkínálja az Õ igáját, amely könnyû (Mt 11:29-30). Az iga a szolgálat eszköze. A teher megosztásával az iga megkönnyíti a feladatok teljesítését. Krisztus felkínálja, hogy velünk együtt hordja igánkat. Az iga maga a törvény. "A munkást Isten akaratához köti a szeretet nagyszerû törvénye, amelyet Isten az Édenben kinyilatkoztatott, a Sínai-hegyen kihirdetett és az új szövetségben a szívbe írt."[13] Amikor Krisztussal közös igában járunk, Õ viseli a súlyos terhet, és örömtelivé teszi az engedelmességet. Az Õ segítségével sikerül az, ami azelõtt lehetetlen volt. Így a szívünkbe írt törvény gyönyörûséggé és örömmé válik. Szabadok vagyunk, mert Isten parancsait akarjuk teljesíteni.
Ha a törvényt Krisztus szabadító ereje nélkül nézzük, nem szabadulunk meg a bûntõl. De Isten megmentõ kegyelme, amely nem hatálytalanítja a törvényt, a bûntõl szabadító erõt kínálja, mert "ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2Kor 3:17).
Határt szab a bûnnek, és áldást hoz. Az egész világot behálózó és egyre nagyobb méreteket öltõ bûncselekményáradat – erõszak, erkölcstelenség és gonoszság – a Tízparancsolat mellõzésének a következménye. Ahol ezt a törvényt elfogadják, ott határt szab a bûnnek, helyes tettekre indít, és az igazság megvalósításának eszközévé lesz. Az elveit törvényeikbe iktató nemzetek nagy áldást tapasztaltak, viszont ezeknek az elveknek az elhagyása biztos hanyatlást von maga után.
Az ótestamentumi idõkben Isten gyakran törvénye iránti engedelmességük arányában áldott meg népeket és egyéneket. "Az igazság felmagasztalja a nemzetet" – mondja az Írás -, és "igazsággal erõsíttetik meg a királyiszék" (Péld 14:34; 16:12). Azokat pedig, akik nem engedelmeskedtek Isten parancsainak, csapások sújtották (Zsolt 89:32-33. "Az Úrnak átka van a gonosznak házán; de az igazaknak lakhelyét megáldja" (Péld 3:33; vö. 3Móz 26; 5Móz 28). Ez az általános elv ma is áll.[14]
A törvény örök érvényûsége
Mivel a Tízparancsolat, az erkölcsi törvény Isten jellemének visszatükrözõdése, elvei nem idõlegesek vagy körülményektõl függõek, hanem tökéletesek, változhatatlanok és állandó érvényûek az emberiség számára. A keresztények századokon át szilárdan vallják Isten törvényének örökkévaló voltát, és meg vannak gyõzõdve arról, hogy az minden korra érvényes.[15]
A törvény Sínai elõtt. A törvény már azelõtt létezett, mielõtt Isten kihirdette Izraelnek a Tízparancsolatot. Ha Sínai elõtt nem lett volna törvény, bûn sem lett volna, mert "a bûn… a törvénytelenség" (1Jn 3:4). Az, hogy Lucifer és angyalai vétkeztek, azt bizonyítja, hogy már a teremtés elõtt is volt törvény (2Pt 2:4).
Amikor Isten Ádámot és Évát a saját képmására megteremtette, lelkükbe plántálta a törvény erkölcsi elveit, természetessé téve számukra akaratának cselekvését. Törvényszegésük ismertette meg a bûnt az emberiséggel (Róm 5:12).
Késõbb Isten azt mondta Ábrahámról, hogy "hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:4-5). Mózes már Sínai elõtt tanította Isten rendeléseit és törvényeit (2Móz 16; 18:16). Mózes elsõ könyvének tanulmányozásából kiderül, hogy a Tízparancsolatot jól ismerték már Sínai elõtt is. Ez a könyv világossá teszi, hogy még mielõtt Isten kihirdette a Tízparancsolatot, az emberek tisztában voltak azzal, hogy mindaz helytelen, amit a Tízparancsolat megtilt.[16] Az erkölcsi törvény általános ismerete mutatja, Isten gondoskodott arról, hogy az emberiség tudomást szerezzen a Tízparancsolatról.
Törvény a Sínainál. Egyiptomban, az igaz Istent nem ismerõ nép fogságában hosszú ideig sínylõdõ Izrael (2Móz 5:2) bálványimádás és romlottság légkörében élt. Ennek következményeképp Isten szentségérõl, tisztaságáról és erkölcsi elveirõl alkotott fogalmaik nagyon eltompultak. Rabszolgaságuk nehézzé tette számukra az istentiszteletet.
Kétségbeesett segélykiáltásukra válaszként Isten megemlékezett Ábrahámmal kötött szövetségérõl, és elhatározta, kiszabadítja népét ebbõl a "vaskohóból" (5Móz 4:20 – új prot. ford.), és olyan országba viszi õket, ahol megtarthatják rendeléseit, és megõrizhetik törvényeit (Zsolt 105:43-45).
Szabadulásuk után elvitte õket a Sínai hegyhez, hogy kinyilatkoztassa nekik az erkölcsi törvényt, uralmának alapelveit és a szertartási törvényt is, amelybõl megtanulhatták, hogy a Megváltó engesztelõ áldozata által üdvözülhetnek. A Sínai-hegyen Isten közvetlenül, világos, egyszerû szavakkal mondta el a törvényt, "a bûnök okáért" (Gal 3:19), "hogy felette igen bûnös legyen a bûn a parancsolat által" (Róm 7:13). A zsidók csak akkor ismerték fel törvényszegésüket, döbbentek rá kétségbeejtõ állapotukra, és akkor látták meg, hogy megváltásra van szükségük, amikor az erkölcsi törvény éles megvilágításba került.
A törvény Krisztus visszajövetele elõtt. A Biblia kinyilatkoztatja, hogy Isten törvénye Sátán támadásának tárgya, és hogy az õsellenség törvény elleni harca közvetlen a második advent elõtt lesz a legerõsebb. A prófécia jelzi, hogy Sátán ráveszi majd az emberek nagy többségét az Istennel szembeni engedetlenségre (Jel 12:9). A "fenevad" hatalma által (kényszerítve) a világ figyelmét Isten helyett önmagára fogja irányítani (Jel 13:3; e könyv 12. fejezetében bõvebbet megtudhatunk ezekrõl a próféciákról).
1. A megtámadott törvény. Dániel 7. fejezete ezt a hatalmat kis szarvként ábrázolja. Ez a fejezet négy nagy fenevadról beszél, amelyeket Krisztus kora óta a bibliamagyarázók a négy világhatalommal – Babilonnal, Médó-Perzsiával, Görögországgal és Rómával – azonosítanak. A negyedik fenevad tíz szarva azokat az országokat jelképezi, amelyekre bukásakor a Római birodalom szétdarabolódott (Kr. u. 476).[17]
Dániel látomása a kicsiny szarvra, a tíz szarv között támadó rettenetes, istenkáromló hatalomra összpontosul, jelezve, hogy a római birodalom felbomlása után egy félelmetes hatalom keletkezik. Ez a hatalom, amely megkísérli megváltoztatni Isten törvényét (Dán 7:25), Krisztus visszajöveteléig fennmarad (lásd: 19. fejezet). Ez a támadás bizonyítja, hogy a törvény állandó fontossággal bír a megváltás tervében. A látomás vége azzal nyugtatja meg Isten népét, hogy ennek a birodalomnak nem sikerül eltörölni a törvényt, mert az ítélet elpusztítja a kis szarvat (Dán 7:11, 26-28).
2. A szentek védelmezik a törvényt. A második adventet váró szenteket engedelmesség jellemzi. A végsõ küzdelemben összefognak és kiállnak Isten törvénye mellett. A Szentírás e szavakkal jellemzi õket: "akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele" (Jel 12:17; 14:12 – új prot. ford.), és türelmesen várják Krisztus visszajövetelét.
Ez a nép a második adventre készülve hirdeti az evangéliumot, és másokat is az Úrnak mint Teremtõnek imádására hív (Jel 14:6-7). Azok, akik szeretik és imádják Istent, engedelmeskednek is neki; ahogy János mondta: "Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az õ parancsolatait; az õ parancsolatai pedig nem nehezek" (1Jn 5:3).
3. Isten ítéletei és a törvény. A hét utolsó csapás, amellyel Isten az engedetleneket bünteti, a templomból, "a mennyben a bizonyságtétel sátorának templomából" indul ki (Jel 15:5). Izrael jól ismerte a bizonyságtétel sátora kifejezést; ez a Mózes által épített sátort jelentette (4Móz 1:50, 53; 17:8; 18:2). Azért nevezték így, mert a sátorban foglalt helyet "a bizonyság ládája" (2Móz 26:34), és benne volt "a bizonyság két táblája" (2Móz 31:18). Tehát a Tízparancsolat a "bizonyság", amely az emberiségnek bizonyságot tesz Isten akaratáról (2Móz 34:28-29).
Jelenések 15:5 pedig "a bizonyságtétel sátorának templomáról beszél, amely a mennyben" van. Mózes temploma csak a mennyei templom hasonmása volt (2Móz 25:8, 40; vö. Zsid 8:1-5); a Tízparancsolat eredeti példánya a mennyei templomban van. Az is bizonyítja a Tízparancsolat örök érvényûségét, hogy a végsõ ítélet szorosan összefügg Isten törvényének áthágásával.
A Jelenések könyve azt is leírja, hogy a mennyei templom megnyílik, és láthatóvá lesz Isten szövetségének ládája (Jel:11:19). A szövetség ládája kifejezés a földi sátor ládájára utal, amelyben voltak "a szövetségnek táblái" (2Móz 34:27; vö. 4Móz 10:33; 5Móz 9:9). A szövetség ládája a mennyei templomban az eredeti frigyláda, amely az örökkévaló szövetség igéit – az eredeti Tízparancsolatot – tartalmazza. Ezért világos, hogy Isten végsõ ítéletének ideje a világ felett (Jel 11:18) összefügg a mennyei templom megnyílásával, és a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda elõtérbe kerülésével. Ez a kép megfelelõen ábrázolja Isten törvényét, mint az ítélet zsinórmértékét.
A törvény és az evangélium
A megváltás ajándék; nem a törvény cselekvéséért, hanem kegyelembõl, hit által kapjuk (f 2:8). "Nincs olyan törvényes cselekedet, nincs olyan igyekezet, bármennyire méltó is a dicséretre, nincs olyan jó cselekedet – legyen az sok vagy kevés, áldozatos vagy nem az -, amely valamiképpen megigazíthatná a bûnöst (Tit 3:5; Róm 3:20)."[18] Az egész Szentírásban tökéletes az összhang a törvény és az evangélium között; egyik alátámasztja a másikat.
A törvény és az evangélium Sínai elõtt. Amikor Ádám és Éva vétkezett, megismerte a bûntudatot, a félelemet, a hiányérzetet (1 Móz 3:10). Isten nem az õket elítélõ törvény hatálytalanításával elégítette ki szükségletüket, hanem felkínálta nekik az evangéliumot, amely visszaállítja az embernek a Istennel való közösségét, és õt engedelmességhez segíti.
Ez az evangélium egy Megváltó általi üdvösség ígéretét tartalmazta. Ez a Megváltó az asszony magva, aki eljön egy napon, és legyõzi a gonoszt (1Móz 3:15). Az Isten által elrendelt áldozati rendszer fontos igazságot tanított az engesztelésrõl: bocsánat csak vérontás által – a Megváltó halála által – lehetséges. Ha hittek abban, hogy az állatáldozat jelképezi a Megváltó értük való engesztelõ halálát, bûnbocsánatot nyertek.[19] Kegyelem által megmenekültek.
Ez az evangéliumi ígéret volt az Istennel kötött örökkévaló szövetség középpontja. Isten kegyelembõl kínálta fel az emberiségnek ezt a szövetséget (1Móz 12:1-3; 15:4-5; 17:1-9), amely szorosan összefüggött az Isten törvénye iránti engedelmességgel (1Móz 18:18-19; 26:4-5). Isten szövetségében a jótálló Isten Fia volt az evangélium középpontja, "a Bárány", "aki megöletett, e világ alapítása óta" (Jel 13:8). Amikor Ádám és Éva vétkezett, Isten kegyelme azonnal életbe lépett. Dávid ezt mondta: "Az Úr kegyelme öröktõl fogva való és örökkévaló az õt félõkön… azokon, akik megtartják az õ szövetségét, és megemlékeznek az õ parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék" (Zsolt 103: 17-18).
A törvény és az evangélium Sínainál. A Tízparancsolat és az evangélium között szoros kapcsolat van. A törvényhez írt be-vezetés például Istenre mint Szabadítóra utal (2Móz 20:2). A Tízparancsolat kihirdetése után Isten megparancsolta Izraelnek, hogy építsen oltárt, és kezdje el bemutatni a megmentõ kegyelmét kinyilatkoztató áldozatokat.
A Sínai-hegy volt az a hely, ahol Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a szent sátor építését és az abban végzendõ szertartási törvény nagy részét. Isten ott akart találkozni és lakni népével, hogy rájuk árassza áldásait, és megbocsássa bûneiket (2Móz 24:9-31:18). A Sínai elõtti egyszerû áldozati rendszernek ez a kibõvített formája elõre jelezte Krisztus közbenjáró munkáját, amelynek célja a bûnösök megváltása és Isten törvénye tekintélyének és szentségének megvédése volt.
Isten lakóhelye a földi templomban, a szentek szentjében, a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fölött volt. A templomszolgálat minden része a Megváltót jelképezte. A vérzõ állatok a Megváltó engesztelõ halálára mutattak, amely megmenti az emberiséget a törvény kárhoztatásától (lásd a 4. és a 9. fejezetet!).
A Tízparancsolat a frigyládába került, a szertartási törvényeket pedig az Isten által adott polgári rendszabályokkal együtt Mózes beírta "a törvénykönyvbe". Ennek a könyvnek a helye a szövetség ládája mellett volt, hogy ott "tanúskodjék" a nép ellen (5Móz 31:26 – új prot. ford.). Valahányszor vétkeztek, ez a "tanú" elítélte tetteiket, és bonyolult követelményeket támasztott az Istennel való megbékélésre. A Sínai-hegytõl Krisztus haláláig a Tízparancsolat áthágói a szertartási törvény szolgálataival ábrázolt evangéliumba vetett hit által reményt, bocsánatot nyertek és megtisztultak.
A törvény és az evangélium Krisztus kereszthalála után. Sok keresztény felismerte a Biblia ama tanítását, hogy míg Krisztus halála a szertartási törvényt eltörölte, az erkölcsi törvény folyamatos érvényességét megerõsítette.[20] Figyeljük meg a bizonyítékokat:
1. A szertartási törvény. Amikor Krisztus meghalt, az áldozati rendszer prófétikus jelképe valósággá lett. Megvalósult az, amit az elõkép jelzett, így a szertartási törvény megszûnt. Századokkal korábban Dániel megjövendölte, hogy a Messiás halála "véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27; lásd: 4. fejezet). Amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja tetejétõl az aljáig természetfeletti módon kettészakadt (Mt 27:51), jelezve, hogy a templomszolgálat jelentõsége véget ért.
Bár a szertartási törvény Krisztus halála elõtt nagyon fontos szerepet töltött be, sok tekintetben hiányos volt, lévén csak "a jövendõ jóknak árnyéka" (Zsid 10:1); idõleges célt szolgált, és Isten népét csak "a megjobbulás idejéig" kötelezte (Zsid 9:10; vö. Gal 3:19), amíg Krisztus, Isten igaz Báránya meg nem halt.
Krisztus halálakor a szertartási törvény érvénye véget ért. Krisztus engesztelõ halála minden bûnre megbocsátást kínált, és "eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14; vö. 5Móz 31:26). Nem volt már szükség bonyolult szertartásokra, amelyek egyáltalán nem tudták lemosni a bûnöket, sem megtisztítani a lelkiismeretet (Zsid 10:4; 9:9, 14). Nem volt több gond a szertartási törvényekre, sem az étel- és italáldozatokra, különbözõ ünnepek (húsvét, pünkösd stb.), újhold vagy szertartási szombatok ünneplését elõíró bonyolult követelményekre (Kol 2:16; vö. Zsid 9:10), mivel ezek a törvények "csak árnyékai a következendõ dolgoknak" (Kol 2:17).[21]
Jézus halála után semmi szükség nem volt arra, hogy a hívõk árnyékokkal, Krisztus valóságának tükörképeivel foglalkozzanak. Most közvetlenül mehetnek a Megváltóhoz, mert "a valóság a Krisztus" (Kol 2:17).
Ahogy a zsidók magyarázták, a szertartási törvény válaszfal lett közöttük és más nemzetek között. Akadályozta küldetésük teljesítését, hogy Isten dicsõségével bevilágítsák a világot. Krisztus halála eltörölte "a parancsolatoknak tételekben való törvényét", lerontván a pogányok és zsidók közötti "közbevetett választófalat", hogy létrehozzon Krisztusban egy új családot, az "egy testben a keresztfa által" megbékített hívõk családját (Ef 2:14-16).
2. A Tízparancsolat és a kereszt. Krisztus halála egyrészt megszüntette a szertartási törvény érvényességét, másrészt megerõsítette a Tízparancsolatét. Krisztus elvette a törvény átkát, és megszabadította a hívõket annak kárhoztatásától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvény megszûnt, és nyugodtan meg lehet sérteni elveit. A törvény örök érvényûségérõl szóló sok-sok bibliai bizonyságtétel cáfolja ezt a nézetet.
Helytálló az, amit Kálvin mondott: "nem szabad azt képzelnünk, hogy Krisztus eljövetele megszabadított bennünket a törvény tekintélyétõl; mert ez a hívõ és a szent élet örök szabálya, és ezért olyan változhatatlan, mint Isten igazságossága."[22]
Pál megmagyarázta, milyen viszony van egyrészrõl az engedelmesség, másrészrõl a megmentõ kegyelem evangéliuma között. A hívõket szent életre szólítva kérte, szánják oda magukat az "igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bûn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt" (Róm 6:13-14). Tehát a keresztények nem azért tartják meg a törvényt, hogy üdvözüljenek. Azokat, akik ezt megpróbálják, a bûn még inkább fogságában tartja. "Ameddig az ember a törvény alatt van, a bûn uralkodik rajta, mert a törvény nem mentheti meg az embert sem a kárhoztatástól, sem a bûn hatalmától. De azok, akik kegyelem alatt vannak, nemcsak megmenekülnek a kárhoztatástól (Róm 8:1), hanem erõt is kapnak a gyõzelemhez (Róm 6:4). Tehát a bûn többé nem uralkodik rajtuk."[23]
"A törvény vége Krisztus minden hívõnek igazságára" – tette hozzá Pál (Róm 10:4). Tehát mindazok, akik hisznek Krisztusban, felismerik, hogy Õ a törvénynek – mint a megigazuláshoz vezetõ útnak – vége. Önmagunkban bûnösök vagyunk, de Jézus Krisztusban igazak, a nekünk tulajdonított igazsága által.[24]
Kegyelem alatt lenni nem azt jelenti, hogy a hívõ ember nyugodtan vétkezhet "hogy a kegyelem annál nagyobb legyen" (Róm 6:1). Inkább a kegyelem erõt ad a bûn feletti gyõzelemhez. "Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint" (Róm 8:1).
Krisztus halála naggyá tette a törvényt, megvédve annak egyetemes tekintélyét. Ha a Tízparancsolatot meg lehetett volna változtatni, Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. De mivel ez a törvény tökéletes és változhatatlan, áthágásáért halállal kellett fizetni. Kereszthalálával Krisztus teljes mértékben eleget tett ennek, lehetõvé téve az örök életet mindazok számára, akik elfogadják dicsõséges áldozatát.
A törvény iránti engedelmesség
Nem lehet az üdvösséget jó cselekedetekkel megszerezni. Az engedelmesség Krisztus megmentõ kegyelmének gyümölcse. E csodálatos kegyelem által, amely különösen a kereszten mutatkozott meg, Isten megszabadítja népét a bûn büntetésétõl és átkától. Bár bûnösök voltak, Krisztus feláldozta életét, hogy megajándékozhassa õket az örök élettel. Isten végtelen szeretete a bûnbánó bûnösben viszontszeretetet ébreszt, ami engedelmességben mutatkozik meg az oly bõven kínált kegyelem által. Az engedelmesség áldásait ismerõ hívõk, akik megértik, hogy Isten fontosnak tartja a törvényt, vágyakoznak arra, hogy Krisztus szerinti életet éljenek.
Krisztus és a törvény. Krisztus a legteljesebb mértékben tisztelte a Tízparancsolatot. Õ, a nagy "VAGYOK", hirdette ki a Sínai-hegyrõl az Atya erkölcsi törvényét (Jn 8:58; 2Móz 3:14; lásd 4. fejezet). Földi küldetése magában foglalta, hogy "a törvényt naggyá teszi és dicsõségessé" (Ésa 42:21). A zsoltárok egyik szakasza, amelyet az Újtestamentum Krisztusra vonatkoztat, világossá teszi, hogyan vélekedett a Megváltó a törvényrõl: "Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9; vö. Zsid 10:5, 7).
Krisztus evangéliuma olyan hitet ébreszt, amely szilárdan vallja a Tízparancsolat érvényét. "A törvényt… hiábavalóvá tesszük-e a hit által? – kérdezte Pál. Távol legyen! Sõt inkább a törvényt megerõsítjük" (Róm 3:31).
Tehát Krisztus nemcsak azért jött, hogy megváltsa az embert, hanem azért is, hogy visszaállítsa Isten törvényének tekintélyét és szentségét, bemutatva az embereknek a törvény fenségét és dicsõségét, és példát adva, hogyan kell viszonyulnunk hozzá. Krisztus követõinek, a keresztényeknek naggyá kell tenniük a törvényt a saját életükben. Krisztus szeretettel engedelmeskedett. Így adott hangsúlyt annak, hogy követõinek is meg kell tartaniuk a törvényt. Amikor az örök élet feltételeirõl érdeklõdtek tõle, így válaszolt: "Ha… be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19:17). Mindenkit óvott ennek az elvnek a megszegésétõl: "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." A törvényszegõk nem léphetnek be oda (Mt 7:21-23).
Krisztus betöltötte a törvényt – nem megszüntetésével, hanem engedelmes életével. "Bizony mondom néktek – szólt -, míg az ég és a föld elmúlik, a törvénybõl egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik" (Mt 5:18). Krisztus hangsúlyozta, hogy Isten törvényének fõ célját mindig szem elõtt kell tartani: teljes szívünkbõl, lelkünkbõl, elménkbõl szeretni az Urat, és felebarátunkat, mint magunkat (Mt 22: 37-38). De nem azt akarta, hogy követõi úgy szeressék egymást, ahogy a világ értelmezi a szeretetet: önzõen vagy érzelgõsen. Hogy megmagyarázza, milyen az a szeretet, amelyrõl beszélt, Krisztus "új parancsolatot" adott (Jn 13:34). Ennek az új parancsolatnak nem az volt a szerepe, hogy elfoglalja a Tízparancsolat helyét, hanem "bemutassa, milyen is az igazi önzetlen szeretet, az a szeretet, amilyenre a földön soha azelõtt nem volt példa. Ilyen értelemben lehet parancsolatát újnak nevezni. Ez nemcsak egyszerûen kötelezte õket, hogy szeressétek egymást, hanem hogy úgy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket (Jn 15:12). Ez is bizonyítja, hogyan tette Krisztus naggyá Atyja törvényét."[25]
Az engedelmességben nyilvánul meg ez a szeretet. Jézus mondta: "Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15). "Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az õ szeretetében" (Jn 15:10). Hasonlóképpen mi is, ha szeretjük Isten népét, szeretjük Istent is, és "az õ parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2:3).
Csak akkor tudunk szívbõl engedelmeskedni, ha Krisztusban maradunk. "Miképpen a szõlõvesszõ nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szõlõtõkén marad – mondta Krisztus -; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok… Aki énbennem marad, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5). Hogy Krisztusban maradjunk, énünket keresztre kell feszítenünk, és tapasztalnunk kell azt, amirõl Pál így írt: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Aki így él, annak Krisztus teljesítheti újszövetségi ígéretét: "Adom az én törvényemet az õ elméjökbe, és az õ szívökbe írom azokat, és leszek nekik Istenök, és õk lesznek nekem népem" (Zsid 8:10).
Az engedelmesség áldásai. Az engedelmesség formálja a keresztény jellemét és a jóság érzetét kelti benne, miközben növekszik, mint "most született csecsemõ", és Krisztus képmására formálódik (lásd: 1 Pt 2:2; 2 Kor 3:18!). A bûnösbõl Isten gyermekévé alakulás bizonyságot tesz Krisztus erejérõl.
A Szentírás kijelenti, hogy "boldogok" mindazok, "akik az Úr törvényében járnak" (Zsolt 119:1); boldog, akinek "az Úr törvényében van gyönyörûsége", és aki "az õ törvényérõl gondolkodik éjjel és nappal" (Zsolt 1:2). Az engedelmességnek sok áldása van: (1) bölcsesség és értelem (Zsolt 119:98-99); (2) békesség (Zsolt 119:165; (Ésa 48:18); (3) igazság (5Móz 6:25; Ésa 48:18); (4) erkölcsi tisztaság (Péld 7:1-5); (5) az igazság ismerete (Jn 7:17); (6) védelem a betegség ellen (2 Móz 15:26); (7) hosszú élet (Péld 3:1-2; 4:10, 22); és (8) az imameghallgatás bizonyossága (1Jn 3:22; vö. Zsolt 66:18).
Isten, amikor engedelmességre szólít, sok-sok áldást ígér (3Móz 26:3-10; 5Móz 28:1-12). Ha engedelmeskedünk, Isten "különleges tulajdona", "papi királyság" és "szent nép" leszünk (2Móz 19:5-6 – új kat. ford.; vö. 1 Pt 2:5, 9), "a földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz", "fejjé… és nem farkká" (5 Móz 28:1, 13).