A Szentírás – az Ó- és Újtestamentum – Isten írott szava. Õ ihlette szent embereit, akik elmondták és leírták azt, amire a Szentlélek indította õket. Isten mindent közölt az emberrel Igéjében, ami megváltásához szükséges. A Szentírás Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Ez a jellem mértékadója, a tapasztalatok próbája, a hitelvek mérvadó kinyilatkoztatása és Isten történelmi cselekedeteinek megbízható forrása. (Hitelvek – 1)
Nincs még egy könyv, amit annyira szeretnének, gyûlölnének, tisztelnének és kárhoztatnának, mint a Bibliát. Sokan a halált is vállalták érte, mások gyilkoltak miatta. A legnagyszerûbb, legnemesebb tettek ihletõje volt, de okolják a legelítélendõbb és legaljasabb tettek miatt is. Háborúk dúltak a Biblia körül, forradalmak táplálkoztak lapjairól és birodalmak hulltak szét elvei miatt. Tetteiket igazolandónak látszó lapjait kutatják mindenféle nézet képviselõi: a felszabadítás teológiáját vallóktól a kapitalistákig, a fasisztáktól a marxistákig, a diktátoroktól a felszabadítókig, a pacifistáktól a militaristákig.
A Biblia nem a páratlan politikai, kulturális és társadalmi hatása miatt egyedülálló, hanem forrása és témája miatt. Isten kinyilatkoztatása ez a könyv, az egyetlen Istenemberrõl, Isten Fiáról, Jézus Krisztusról, a világ Megváltójáról.
Isteni kinyilatkoztatás. A történelem során mindig voltak, akik megkérdõjelezték Isten létét, de sokan határozottan beszéltek létezésérõl és arról, hogy bemutatta önmagát. Hogyan nyilatkoztatta ki Isten önmagát? Mi a Biblia szerepe Isten kinyilatkoztatásában?
Általános kinyilatkoztatás. Gyakran nevezik "általános kinyilatkoztatásnak" azt, amikor Isten jellemébe bepillanthatunk a történelem, az emberi magatartás, a lelkiismeret és a természet által, mert ez mindenki számára elérhetõ és az értelemhez szól.
Emberek millióinak "az egek beszélik Isten dicsõségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat" (Zsolt 19:2). A napsugár, az esõ, a dombok és a patakok mind-mind a szeretõ Teremtõrõl tesznek bizonyságot. "Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az õ örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétõl fogva az õ alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy õk menthetetlenek" (Róm 1:20).
Mások a barátok, a családtagok, a férj, a feleség, a szülõk és a gyermekek közötti örömteli kapcsolatban és rendkívüli szeretetben látják Isten létezésének bizonyítékát. "Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én" (Ésa 66:13). "Amilyen könyörülõ az atya a fiakhoz, olyan könyörülõ az Úr az õt félõk iránt" (Zsolt 103:13).
De a szeretõ Teremtõrõl tanúskodó napsugár a földet kiaszott sivataggá változtathatja, éhhalállal fenyegetve. Az esõ okozta áradásokban családok fulladhatnak meg. A büszke hegy is megnyílhat, szétmállhat, mindent összezúzhat. Az emberi kapcsolatokat sokszor mérgezi féltékenyég, irigység, harag sõt gyûlölet, ami akár gyilkossághoz is vezethet.
A bennünket körülvevõ világ vegyes jelzéseket ad, több kérdést vet fel, mint amire válaszolna. Felfedi a gonosz és a jó közötti küzdelmet, de nem magyarázza meg, hogy ez a küzdelem hogyan és miért kezdõdött, ki miért harcol és végül ki fog gyõzni.
Rendkívüli kinyilatkoztatás. A bûn elhomályosítja Isten önkinyilatkoztatását, amit a teremtés által adott, mert korlátozza képességünket, hogy értelmezzük Isten bizonyságtételét. Istent arra késztette szeretete, hogy rendkívüli kinyilatkoztatást adjon magáról, és ezzel segítsen választ találnunk kérdéseinkre. Az Ó- és az Újszövetség által is rendkívüli módon mutatta be önmagát, nem hagyva kérdést afelõl, hogy jelleme a szeretet. Kinyilatkoztatása elõször a próféták által, majd az abszolút kinyilatkoztatás Jézus Krisztus személyében történt (Zsid 1:1-2).
A Bibliában olyan állítások szerepelnek, melyek egyrészt kifejtik az igazságot Istenrõl, másrészt személyként mutatják be Õt. A kinyilatkoztatásnak mindkét területe szükséges: meg kell ismernünk Istent Jézus Krisztus által (Jn 17:3), valamint az igazságot, ami Jézusban van (Ef 4:21). A Szentírás segítségével Isten áthatol szellemi, erkölcsi és lelki korlátjainkon, tudatva velünk, milyen komolyan akarja üdvösségünket.
A Szentírás központi témája. A Biblia kinyilatkoztatja Istent és bemutatja az emberiséget. Rávilágít veszélyes helyzetünkre és elénk tárja, milyen megoldást ad Isten. Bemutatja elveszett, Istentõl elidegenedett állapotunkat, és kinyilatkoztatja Jézust, aki megtalál és Istenhez visszavisz bennünket.
Jézus Krisztus áll a Szentírás középpontjában. Az Ószövetség elõrevetíti Isten Fiát, a Messiást, a világ Megváltóját; az Újszövetség pedig bemutatja Jézus Krisztust, az Üdvözítõt. Akár jelképekkel, akár valósággal, de minden oldal Jézus munkájának és jellemének egy-egy szakaszát állítja elénk. Isten jellemének legtökéletesebb kinyilatkoztatását Jézus kereszthalála adta.
Azért a kereszt a legtökéletesebb kinyilatkoztatás, mert két végletes dolgot állít egymás mellé: az ember mérhetetlenül mély gonoszságát és Isten kimeríthetetlen szeretetét. Mi mutathatná jobban az ember gyarlóságát? Mi leplezhetné le jobban a bûnt? A kereszt fényében megláthatjuk Istent, aki engedte, hogy egyetlen Fiát megöljék. Micsoda áldozat! Mivel bizonyíthatta volna még jobban szeretetét? A Biblia középpontjában, a kozmikus dráma közepén valóban Jézus Krisztus áll. Golgotán aratott gyõzelme hamarosan tetõzik, amikor megsemmisíti a gonoszt. Akkor az emberek újra együtt lesznek Istennel.
A Biblia központi témája Isten szeretete, különösen, ahogy Krisztus golgotai áldozati halálában láthatjuk. Ez a világegyetem legnagyszerûbb igazsága. Ezért minden fõ bibliai igazságot ebbõl a szempontból kell tanulmányoznunk.
A Szentírás szerzõje. A Biblia tekintélye – a hit és a gyakorlat terén – eredetébõl fakad. Írói más irodalmi mûvektõl eltérõnek tartották. Úgy utaltak rá, mint "szent írásokra" (2Tim 3:15; Róm 1:2) és "Isten beszédeire" (Zsid 5:12; Róm 3:2).
A Szentírás eredete és forrása miatt egyedülálló. A Biblia írói állították, hogy üzenetük nem tõlük származik, hanem isteni forrásból vették azt. Isten kinyilatkoztatása által láthatták meg az igazságot, amit továbbadtak (lásd: Ésa 1:1; Ám 1:1; Mik 1:1; Hab 1:1; Jer 38:21).
Ezek az írók rámutattak, hogy a Szentlélek szól a népnek a próféták által (Neh 9:30; vö. Zak 7:12). Dávid azt mondta: "Az Úr lelke szólott énbennem, és az õ beszéde az én nyelvem által" (2Sám 23:2). Ezékiel ezt írta: "Lélek jöve belém", "Esék reám az Úr lelke", "A lélek pedig felvõn engem" (Ez 2:2; 11:5, 24). Mikeás így tett bizonyságot: "Én ellenben megteljesedem az Úr lelkének erejével" (Mik 3:8).
Az Újszövetség elismerte, hogy a Szentlélek szerepet játszott az Ószövetség létrehozásában. Jézus azt mondta, hogy Dávidot a Szentlélek ihlette (Mk 12:36). Pál hitte, hogy a "Szentlélek szólt Ézsaiás próféta által" (ApCsel 28:25). Péter pedig bemutatta, hogy a Szentlélek vezette az összes prófétát, nem csak néhányat (1Pt 1:10-11; 2Pt 1:21). Alkalmanként az író teljesen a háttérben maradt, és csak az igazi szerzõt, a Szentlelket ismerjük: "A Szentlélek mondja…" "Azt jelentvén ki ezzel a Szentlélek…" (Zsid 3:7; 9:8).
Az Újszövetség írói a Szentlelket ismerték el saját üzenetük forrásának is. Pál magyarázza: "A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó idõkben némelyek elszakadnak a hittõl" (1Tim 4:1). János ezt mondja: "Lélekben valék ott az Úrnak napján" (Jel 1:10). Jézus a Szentlélek által adott parancsokat apostolainak (ApCsel 1:2; vö. Ef 3:3-5).
Isten tehát a Szentlélek személyében kinyilatkoztatta magát a Szentírás által, amit Õ írt, nem saját kezével ugyan, hanem mások, kb. 40 ember által, több mint 1500 év alatt. Azért mondjuk, hogy Isten a szerzõje, mert a Szentlélek Isten ihlette az írókat.
A Szentírás ihletettsége. "A teljes írás – mondja Pál – Istentõl ihletett" (2Tim 3:16). Az ihletésnek fordított görög szó, a theopneusztosz szó szerint azt jelenti, az "Isten lehelt". Isten "lehelte" az igazságot az emberek gondolataiba, õk pedig a Szentírásban található szavakba öntötték azt. Tehát az ihletés az a folyamat, ami által Isten tudtunkra adja örökérvényû igazságát.
Az ihletés folyamata. Az isteni kinyilatkoztatás úgy adatott, hogy "a Szentlélektõl indíttatva szólottak Istennek szent emberei" (2Pt 1:21). Ezeket a kinyilatkoztatásokat az emberi nyelv szavaiba öntötték, annak minden korlátjaival és tökéletlenségével együtt, mégis Isten bizonyságtételeként maradtak fenn. Isten az embereket ihlette, nem a szavakat.
Vajon a próféták szerepe olyan passzív volt, mint a magnóé, ami pontosan a felvett anyagot adja vissza? Bizonyos esetekben az íróknak azt parancsolta Isten, hogy pontosan az Õ szavait mondják el. A legtöbbször azonban arra utasította õket, hogy képességeik legjavát adva írják le, amit láttak vagy hallottak. Ebben az utóbbi esetben az írók saját szavaikkal és stílusukban írtak. Pál megfigyelte, hogy "a próféta lelkek engednek a prófétáknak" (1Kor 14:32). Az igazi inspiráció nem mossa el a próféta egyéniségét, értelmét, lényének teljességét vagy személyiségét.
Bizonyos mértékig Mózes és Áron kapcsolata példa lehet a Szentlélek és a Biblia írói közötti kapcsolatra. Isten így szólt Mózeshez: "Lásd, istenévé teszlek téged a fáraónak, Áron pedig, a te atyádfia szószólód lészen" (2Móz 7:1; vö. 4:15-16). Mózes elmondta Áronnak Isten üzenetét, aki saját szavaival és stílusában tárta azt a fáraó elé. Hasonlóképpen a Biblia írói is isteni parancsokat, gondolatokat és eszméket közöltek saját beszédstílusukban. Isten így tart kapcsolatot velünk, és ezért van az, hogy a Biblia különbözõ könyveinek a szókészlete annyira eltérõ, tükrözve az írók mûveltségét és kultúráját.
A Biblia "nem Isten gondolkodás- vagy kifejezésmódját tükrözi… Az emberek gyakran mondják, hogy ez vagy az a kifejezés nem vall Istenre. De Isten nem akarja, hogy a Biblia szavaiban, logikájában vagy stílusában tegyük Õt próbára. A Biblia írói Isten írnokai, nem pedig tollai voltak."[1] "Az ihletés nem az ember szavaira vagy kifejezéseire hat, hanem magára az emberre, aki a Szentlélek befolyására gondolatokkal itatódik át. De a szavak az ember gondolatának lenyomatát viselik magukon. Az isteni gondolat szétárad. Az isteni gondolat és akarat összekapcsolódik az emberi gondolattal és akarattal; így történhet az, hogy amit az ember kimond, az nem más, mint Isten szava."[2]
Egy esetben, a Tízparancsolat adásakor, Isten mondta el és írta le a pontos szavakat, amelyeket Õ állított össze, és nem ember (2Móz 20:1-17; 31:18; 5Móz 10:4-5), ám még ezt is az emberi nyelv korlátjai között kellett kifejeznie.
A Biblia tehát isteni igazság emberi nyelven kifejezve. Képzeljük el, hogy megpróbálunk kvantumfizikát tanítani egy kisbabának. Ilyen jellegû problémával küzd Isten, amikor az isteni igazságokat igyekszik közölni a bûnös, korlátok között élõ emberiséggel. A mi korlátjaink szabják meg, hogy mit mondhat el. Párhuzam fedezhetõ fel a testetöltött Jézus és a Biblia között: Jézusban összekapcsolódott az Isten és az ember, az isteni és az emberi rész eggyé vált benne. Hasonlóképpen a Biblia is az isteni és az emberi elem összekapcsolódása nyomán jött létre. A Bibliáról is el lehet mondani, ami elhangzott Krisztusról: "Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14). Az isteni és az emberi elem összekapcsolódása teszi a Bibliát egyedülállóvá az irodalmi alkotások között.
Az ihletés és a Biblia írói. A Szentlélek felkészített bizonyos személyeket isteni igazság közlésére. A Biblia nem magyarázza részletesen, hogyan tette Isten képessé õket a feladat elvégzésére, de valamilyen módon egyesítette az isteni és az emberi közvetítõt.
Isten nem a természetes tehetség alapján választotta ki azokat, akiknek részük volt a Biblia megírásában. Az isteni kinyilatkoztatás nem is feltétlenül váltott ki megtérést bennük vagy ígért nekik örök életett. Bálám az inspiráció hatása alatt isteni üzenetet hirdetett, s eközben mégis Isten tanácsaival ellentétesen cselekedett (4Mózes 22-24). Dávidot felhasználta a Szentlélek, pedig nagy bûnöket követett el (vö. Zsoltár 51). A Biblia minden írója ember volt, bûnös természettel, akiknek naponta szükségük volt Isten kegyelmére (vö. Róm 3:12).
Az az ihletés, amit a Biblia írói tapasztaltak, több volt puszta megvilágításnál vagy isteni vezetésnél, amit mindenki megkaphat, aki az igazságot keresi. Sõt, a Biblia írói néha úgy írták le az isteni üzenetet, hogy õk maguk nem is értették teljesen (1Pt 1:10-12).
Az írók nem egyformán fogadták az általuk közölt üzeneteket. Dániel és János azt érzékeltette, hogy mennyire meghökkentette õket, amit leírtak (Dán 8:27; Jel 5:4). 1Pt 1:10 pedig arra utal, hogy más írók saját üzenetük vagy prófétatársaik üzenetének értelmét kutatták. Elõfordult, hogy féltek hirdetni az ihletett üzenetet, és akadtak, akik még vitába is szálltak Istennel (Habakuk 1; Jón 1:1-3; 4:1-11).
A kinyilatkoztatás módszere és tartalma. A Szentlélek az isteni tudást gyakran látomásokban és álmokban közölte (4Móz 12:6). Néha hallhatóan, máskor csak az értelemhez szólt. Isten "Sámuelnek füleibe" szólt (1Sám 9:15). Zakariás jelképes képeket látott magyarázattal (Zakariás 4). Pál és János látomását a mennyrõl szóbeli parancs is kísérte (2Kor 12:1-4; Jelenések 4-5). Ezékiel távoli helyen történõ eseményeket figyelt meg (Ezékiel 8). Más írók pedig részt is vettek látomásukban, a látomás részeként bizonyos feladatokat végeztek el (Jelenések 10).
A tartalomra nézve néhányuknak a Lélek a jövõben bekövetkezendõ eseményeket nyilatkoztatott ki (Dániel 2, 7, 8, 12). Mások pedig történelmi eseményeket jegyeztek le, vagy saját tapasztalataik alapján vagy a rendelkezésükre álló történelmi feljegyzések anyagából válogatva (Bírák, 1Sámuel, 2Krónikák, az evangéliumok, az Apostolok cselekedetei).
Az ihletés és a történelem. "A teljes írás Istentõl ihletett" vagy "az Isten lehelte", és hasznos, mértékadó az erkölcsi és a lelki élethez (2Tim 3:15-16). Ez a bibliai állítás nem hagy kérdést afelõl, hogy a kiválasztás folyamatában Isten vezetése érvényesült. Az író a Szentlélek vezetése által kapta a tájékoztatást, függetlenül attól, hogy az személyes megfigyelésbõl, szóbeli vagy írásbeli forrásból, közvetlen kinyilatkoztatásból származott. Ez garantálja a Biblia megbízhatóságát.
A Biblia nem elvont tantételek gyûjteményében mutatja be Isten tervét, hanem az emberiséghez fûzõdõ mozgásban lévõ kapcsolatában. Önkinyilatkoztatása valóságos eseményekben gyökerezik, amelyek meghatározott idõben és helyen történtek. Rendkívül fontos a történelmi feljegyzések megbízhatósága, mert ezek képezik azt a keretet, amelyben megérthetünk valamit Isten jellemébõl és velünk kapcsolatos szándékaiból. A pontos megértés örök élethez, ezzel szemben a helytelen nézet zavarhoz és halálhoz vezet.
Egyes embereknek Isten megparancsolta, hogy Izrael népével kapcsolatos tetteinek történetét írják le. A Biblia lényeges részét képezik ezek a történelmi beszámolók, melyeket a világi történetírástól eltérõ szempontok alapján jegyeztek le (lásd: 4Móz 33:1-2; Józs 24:25-26; Ez 24:2). Pontos, tárgyilagos történelmi iratok ezek, Isten szemszögébõl nézve. A Szentlélek rendkívüli bepillantást engedett az íróknak, hogy a jó és a rossz közötti küzdelem eseményeit leírhassák. Megmutatja Isten jellemét, valamint vezeti népét az üdvösség keresése során.
Ezek a történelmi események "elõképek" vagy "példák", melyek "megírattak… a mi tanulságunkra, akikhez az idõknek vége elérkezett" (1Kor 10:11). Pál azt mondja: "Amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tûrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen" (Róm 15:4). Sodoma és Gomora pusztulása példa vagy figyelmeztetés (2Pt 2:6; Júdás 7). Ábrahám megigazulása példa minden hívõ számára (Róm 4:1-25; Jak 2:14-22). Még a gazdag lelki tartalommal bíró ószövetségi polgári törvények is azért írattak, hogy ma is, nekünk is hasznunkra váljanak (1Kor 9:8-9).
Lukács megemlíti, azért írta evangéliumát, mert Jézus életérõl akart beszámolni: "hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amelyekre taníttattál" (Lk 1:4). Amikor János összegyûjtötte Jézus életének azokat az eseményeit, amelyeket evangéliumába belevett, az a cél vezette, "hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén életetek legyen az õ nevében" (Jn 20:31). Isten késztetésére a Biblia írói úgy mutatták be a történelmet, hogy ezáltal az üdvösséghez vezessenek bennünket.
A Biblia szereplõinek életrajza is bizonyítja az isteni ihletettséget. E beszámolók aprólékosan bemutatják az egyes emberek jellemének gyengeségeit és erõsségeit. Pontosan leírják bûneiket, de sikereiket is.
Nem kendõzi el azt a tényt, hogy Noé képtelen volt uralkodni magán, sem azt, hogy Ábrahám csaláshoz folyamodott. Mózes, Pál, Jakab és János hirtelen természetérõl sem hallgat a feljegyzés. A Biblia történelme elénk tárja Izrael legbölcsebb királyának a kudarcait, a tizenkét pátriárka és a tizenkét apostol gyarlóságait. Nem mentegeti õket, és nem is próbálja kisebbíteni vétkük súlyát. Hûségesen bemutatja, milyenek voltak, és milyenné váltak Isten segítségével, vagy mit nem sikerült elérniük. Egyetlen életrajzíró sem adhatott volna ilyen, minden lényeget meglátó elemzést az isteni ihletés nélkül.
A Biblia írói a könyv összes történelmi beszámolóját valódi történelmi feljegyzésnek tekintették, nem pedig mítosznak vagy jelképnek. Ma sok kortársunk kétkedve elveti Ádám, Éva, Jónás vagy az özönvíz történetét. Jézus azonban történelmileg pontosnak és lelkileg helytállónak fogadta el azokat (Mt 12:39-41; 19:4-6; 24:37-39).
A Biblia nem tanítja a részleges ihletettséget vagy az ihletetés fokozatait. Ezek az elméletek olyan okoskodások, melyek a Bibliát isteni tekintélyétõl akarják megfosztani.
A Szentírás pontossága. Éppen úgy, ahogy Jézus "testté lett és lakozék miközöttünk" (Jn 1:14), a Biblia is emberi nyelven íródott, hogy megértsük az igazságot. A Szentírás ihletettsége garantálja megbízhatóságát.
Milyen messzehatóan õrködött Isten a szöveg továbbadásán azon túl, hogy biztosította: üzenete érvényes és igaz maradjon? Egyértelmû, hogy található eltérés a régi kéziratokban, de a lényeges igazság megmaradt.[3] Elég valószínû, hogy a Biblia másolói és fordítói ejtettek apróbb hibákat, de a bibliai régészet bizonyítékai rávilágítanak: sok esetben amit hibának gondoltak, az tulajdonképpen csak a kutatók félreértése volt. Néhány ilyen probléma azért vetõdött fel, mert az emberek a bibliai történelmet és szokásokat nyugati szemmel figyelték. El kell ismernünk, hogy az emberi tudás csak részleges – bepillantásunk az isteni tettekbe csak töredékes marad.
A vélt ellentmondásoknak tehát nem szabad aláásniuk a Szentírásba vetett bizalmunkat, mert ezek gyakran inkább pontatlan értelmezésbõl, mintsem tényleges hibákból erednek. Vajon Isten mérettetik meg, amikor olyan mondattal vagy szöveggel találkozunk, amit nem értünk teljesen? Talán sosem tudunk minden szentírási szöveget megmagyarázni, de nem is kell. A beteljesedett próféciák igazolják a Szentírás megbízhatóságát.
A Biblia bámulatos, sõt csodálatra méltó pontossággal maradt fenn, annak ellenére, hogy számos alkalommal megpróbálták elpusztítani. A Holt-tengeri tekercsek, valamint az Ószövetség késõbbi kéziratainak az összehasonlítása mutatja, milyen nagy gonddal adták tovább a szent iratokat.[4] Ezek a Szentírásnak, Isten akarata csalhatatlan kinyilatkoztatásának megbízhatóságát erõsítik meg.
A Szentírás tekintélye. A Szentírásnak isteni tekintélye van, mert benne Isten szól a Szentlélek által. Így a Biblia Isten írott Igéje. Hol találjuk ennek az állításnak a bizonyítékát, és milyen jelentõsége van életünkre és ismeretszerzésünkre vonatkozóan?
A Szentírás állításai. A Biblia írói tanúsítják, hogy üzenetük közvetlenül Istentõl származik. "Az Úr szava" szólt Jeremiáshoz, Ezékielhez, Hóseáshoz és másokhoz (Jer 1:1-2, 9; Ez 1:3; Hós 1:1; Jóel 1:1; Jón 1:1). Isten megparancsolta prófétáinak, mint az Úr hírnökeinek (Agg 1:13; 2Krón 36:16), hogy mondják az Õ nevében: "Így szól az Úr" (Ez 2:4; vö. Ésa 7:7). Isten szava adja üzenetük hitelét és tekintélyét.
Idõnként az Isten által felhasznált emberi közvetítõ a háttérbe húzódik. Máté ezekkel a szavakkal utal az ószövetségi próféta mögött álló hatalomra: "Mindez pedig azért lõn, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott volt a próféta által" (Mt 1:22). Úgy látja, hogy közvetlenül az Úr szól, övé a hatalom; a prófétáé pedig a közvetítõ szerep.
Péter a Szentíráshoz sorolja Pál írásait (2Pt 3:15-16). Pál pedig ilyen bizonyságot tesz saját írásairól: "Mert én sem embertõl vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által" (Gal 1:12). Az Újszövetség írói Krisztus szavait úgy fogadták, mint Szentírást, és az Ószövetség tanításaival egyforma tekintélynek tartották (1Tim 5:18; Lk 10:7).
Jézus és a Szentírás tekintélye. Szolgálata során Jézus kiemelte a Szentírás tekintélyét. Amikor Sátán kísértette vagy ellenségeivel küzdött, így védekezett és támadott: "Meg van írva" (Mt 4:4, 7, 10; Lk 20:17). "Nem csak kenyérrel él az ember – mondta -, hanem minden igével, ami Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Amikor valaki megkérdezte, hogyan nyerhet örök életet, így válaszolt: "A törvényben mi van megírva? Mint olvasod?" (Lk 10:26).
Jézus a Bibliát az emberi hagyományok és vélemények fölé helyezte. Megfeddte a zsidókat, mert a Szentírás tekintélyét háttérbe szorították (Mk 7:7-9), és kérte õket, hogy alaposabban tanulmányozzák az Igét: "Sohasem olvastátok-é az Írásokban?" (Mt 21:42; vö. Mk 12:10, 26).
Komolyan hitt a prófétai szó tekintélyében, és kinyilatkoztatta, hogy az rá mutatott. Az Írások "bizonyságot tesznek rólam" – mondta. "Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert énrólam írt õ" (Jn 5:39, 46). Jézus legmeggyõzõbb kijelentése, miszerint isteni küldetésben járt, bizonyítható abból, hogy ószövetségi próféciákat teljesített be (Lk 24:25-27).
Tehát Krisztus fenntartás nélkül elfogadta a Szentírást, mint ami mértékadóan nyilatkoztatja ki az Isten akaratát az emberiséggel kapcsolatban. A Szentírást az igazság megfogalmazásának, objektív kinyilatkoztatásnak tekintette, amit azért adott Isten, hogy az emberiséget kivezesse a téves hagyományok és hitregék sötétségébõl a megmentõ ismeret igaz világosságára.
A Szentlélek és a Szentírás tekintélye. Földi élete idején a vallási vezetõk és a figyelmetlen tömeg nem fedezték fel, ki is Jézus igazából. Néhányan úgy vélték, hogy próféta, mint Keresztelõ János, Illés vagy Jeremiás – csak ember. Amikor Péter megvallotta, hogy Jézus "a Krisztus, az élõ Istennek Fia", Jézus rámutatott, tanítványa isteni világosság hatására tudta ezt elmondani (Mt 16:13-17). Pál hangsúlyozza ezt az igazságot: "Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által" (1Kor 12:3).
Így van ez Isten írott Igéjével is. A Szentlélek megvilágítása nélkül nem érthetnénk meg helyesen a Bibliát, és nem is ismerhetnénk fel benne Isten mértéket szabó akaratát.[5] Mert "az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke" (1Kor 2:11), "érzéki ember pedig nem foghatja meg az Istennek dolgait; mert bolondságok azok néki; meg sem érthetik, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" (1Kor 2:14). Következésképp "a keresztrõl való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek" (1Kor 1:18).
Csak úgy gyõzõdhetünk meg a Biblia tekintélyérõl, mint ami Istent és akaratát nyilatkoztatja ki, hogy a Szentlélek segítségét kérjük, aki "még az Istennek mélységeit is" (1Kor 2:10) kutatja. Ekkor válik a kereszt "Istennek erejévé" (1Kor 1:18), és ekkor mondhatja az ember Pállal együtt: "Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenbõl való lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk" (1Kor 2:12). A Szentírást nem lehet elválasztani a Szentlélektõl. A Szentlélek a Szentírás szerzõje és kinyilatkoztatója is egyben.
Életünkben a Szentírás tekintélye annak arányában nõ vagy csökken, hogy mi a felfogásunk az ihletésrõl. Ha a Bibliát csak emberi bizonyságtételek gyûjteményének tekintjük, vagy ha a neki tulajdonított tekintély valamiféleképpen attól függ, hogyan tud hatni érzéseinkre vagy érzelmeinkre, akkor emiatt nem lehet a Biblia igazi tekintély az életünkben. De a Szentírás abszolút tekintély lesz a tanítás, a feddés, a megjobbítás és az igazságban való nevelés (2Tim 3:16) kérdéseiben, ha észrevesszük, hogy Isten hangja szól belõle az írók által, legyenek bármilyen gyöngék és emberiek is.
A Szentírás tekintélyének hatóköre. Gyakran elõfordul, hogy az emberek okoskodásokba bocsátkoznak, és ezért látnak ellentétet a Szentírás és a tudomány között. Ha nem tudjuk összhangba hozni a tudományt a Szentírással, az azért van, mert "vagy a tudományt, vagy a kinyilatkoztatást nem értjük tökéletesen…, míg helyes értelmezés szerint tökéletes összhangban állnak." [6] Minden emberi bölcsességet a Biblia tekintélye alá kell vetni. A Biblia igazságai képezik azt a zsinórmértéket, amely alapján kell megmérni minden más gondolatot. Ha Isten Igéjét véges emberi mértékkel pórbálnánk meghatározni, az olyan, mintha a csillagokat mérõrúddal akarnánk megmérni. A Bibliát nem szabad emberi mértéknek alávetni. Felette áll minden emberi bölcsességnek és irodalomnak. Ahelyett, hogy mi bírálnánk a Bibliát, minden ezáltal ítéltetik majd meg, mert ez a jellem mércéje, a tapasztalat és a gondolat próbaköve.
Végül, a Szentírás megõrzi tekintélyét még a Szentlélektõl származó ajándékok fölött is, beleértve a prófétaság ajándékának vezetését és a nyelveken szólást is (1Korinthus 12; 14:1; Ef 4:7-16). A Lélek adományai nem múlják fölül a Bibliát, hanem éppen a Biblia alapján kell megpróbálni azokat, és ha nincsenek összhangban vele, akkor nem tekinthetõk hitelesnek. "Vissza a tanításhoz és a kinyilatkoztatáshoz! Aki nem ezt mondja, annak nincs hajnala" (Ésa 8:20 – kat. ford.) (Lásd: 17. fejezet)
A Szentírás egysége. Ha felületesen olvassuk a Szentírást, akkor felületesen is értjük meg. Ha így olvassuk, történetek, prédikációk és történelmi feljegyzések kusza halmazának tûnhet. Akik készségesen elfogadják Isten Lelkének megvilágítását, akik türelemmel és sok imával keresik az elrejtett igazságokat, felfedezik, hogy a Biblia bizonyítékát adja a benne lévõ egységnek azzal kapcsolatban, amit az üdvösség elveirõl tanít. A Biblia nem unalmasan egyformaság, ellenkezõleg! Gazdag, színes változatát kínálja az egymással összhangban lévõ, ritka és jellegzetes szépségû bizonyságtételeknek. A nézõpontok eltérõ volta miatt pedig minden idõben jobban eleget tud tenni az emberi igényeknek.
Isten nem töretlen kijelentések folyamatos láncolatán át mutatta be önmagát az emberiségnek, hanem apránként, az egymást követõ nemzedékek által. Könyvei, akár Mózes írta le Midián pusztájában, akár Pál Róma börtönében, egy Lélektõl ihletett kijelentéseket adnak. A "progresszív kinyilatkoztatás" megértése hozzájárul a Bibliának és egységének megértéséhez.
Az Ó- és az Újszövetség igazságai elválaszthatatlanok maradnak, noha több nemzedék ideje is eltelt, míg a különbözõ könyveket megírták. Nem mondanak ellent egymásnak. A két testamentum – mint ahogy Isten is – egy.
Az Ószövetség a jelképek és a jövendölések által kinyilatkoztatja az eljövendõ Megváltóról szóló evangéliumot, míg az Újszövetség Jézus életén keresztül bemutatja a megvalósult evangéliumot; a Megváltó eljövetelét. Mindkettõ ugyanazt az Istent mutatja be. Az Ószövetség alapja az Újszövetség. Az Ószövetségben találjuk a kulcsot, ami az Újszövetséget nyitja, az Újszövetség pedig magyarázatot ad az Ószövetség titkaira.
Kegyelmébõl hív Isten, hogy ismerkedjünk meg vele Igéje tanulmányozása által. Ebben lelhetjük meg az üdvbizonyosság gazdag áldását. Felfedezhetjük saját magunknak, hogy a Szentírás "hasznos a tanításra, a feddésre". Általa tökéletesek lehetünk, "minden jó cselekedetre" felkészítettek (2Tim 3:16-17).