Alfréd legnagyobb szórakozása a gyújtogatás volt. Édesanyja hiába figyelmeztette a tűz veszélyes voltára. Zsebe mindig tele volt gyufásdobozokkal, melyekben ép fejű gyufák lapultak. Még a szomszédasszony sütÅ‘kemencéjének tetején is égett gyufaszálak éktelenkedtek. A tetÅ‘, az Å‘k nagy meggyfájuk lombja alá nyúlt be, ahol Å‘ nyaralni szokott. Ide ült fel minden alkalommal, amikor a zaj elÅ‘l menekült. Senki sem tudta, hogy a fán elhelyezett fészkében gyufákat tartogat. A szomszédasszony vette észre egy alkalommal, mikor erÅ‘s gyufafüst szagra lett figyelmes. Figyelmeztette Alfrédet Å‘ is, és szülei is, hogy rossz következményei lehetnek az ilyen játéknak. A fiú csak nem hagyott szenvedélyébÅ‘l.

Egy tavaszi napon történt, mikor nagyszülei a ház melletti kertben kukoricát vetettek.

Alfréd egyedül maradt az udvaron. Még kicsi volt. Nem járt iskolába. Szülei munkában voltak. Nagyszülei nem vették észre, hogy Å‘ elÅ‘re ment a kertbÅ‘l. Az emeletes tyúkól, kóré zsuppokkal volt körülvéve, hogy meleget biztosítson a hideg, téli idÅ‘szakban. A szép napsütéses idÅ‘ a kórézsuppokat jól kiszárította, és nagymama ezekkel szokott  tüzet gyújtani a sütÅ‘kemencében. Ezért nem is hordták el innen. A lecsüngÅ‘, száraz lapi nagyon vonzó volt Alfréd számára.

Elvette a sütÅ‘kemence ajtója mellett levÅ‘ széket, felállott rá, és megpróbálta meggyújtani a lecsüngÅ‘ lapit. Sikerült. Eleinte csak félig égtek le és kialudtak. Olyanok voltak mint a csillagszórók. Kigyúltak, aztán kialudtak. Gondolta, hogy minden lapit kipróbál, hogy ég-e? Égett igazán. Kis idÅ‘vel késÅ‘bb már vígan ropogott a száraz kóré. Mind több és több ropogás volt hallható. Mikor a kórék mind ropogósabban égtek, és már lángba borult a tyúkól teteje, Alfréd megijedt. A tűz gyorsan terjedt a száraz kóréban. Ilyen nagy méretű tűzre nem gondolt. Már nem kellett újabb gyufát gyújtani a következÅ‘ lapinak. Veszélyeztette a tyúkól és a sütÅ‘kemence gerendázatát is. Úgy nézett ki, hogy minden meggyúl. Ijedtében Alfréd elszaladt otthonról.

Megdermedtek a nagyszülÅ‘k, mikor látták a szomszédot rohanni feléjük, vederrel a kezében és kiabálva: Tűz! Tűz!

Rohantak elÅ‘ Å‘k is oltani a tüzet. Hála a jó Istennek, sikerült leoltani. A sütÅ‘kemencétÅ‘l nem messze volt egy nagy fenekes gyűrű tele esÅ‘vízzel. Ez megkönnyítette munkájukat. Mikor a tüzet leoltották, keresték a tettest. A tettes már nem volt az udvarban. Messze a háztól, egyik barátjánál gondtalanul játszott.

Mikor édesapja hazajött és hallott a történtekrÅ‘l, egyenesen nekiszegezte a kérdést:
– Miért tetted ezt fiam? Nem gondoltad, hogy leég a tyúkól, a sütÅ‘kemence, a garázs és még a házunk is leéghetett volna, ha nem veszi észre a szomszéd?
– Én nem csináltam semmit. Nem tudom mitÅ‘l gyúlt ki a kóré. Nem vagyok hibás.
– De igen! Te gyújtottad meg a kórét, és mint aki jól végezte dolgát, elmentél hazulról, ahelyett, hogy segítségért kiáltottál volna.
– De nem én voltam apa!
– De igen, valaki látott téged.
– Az nem lehet. Teljesen egyedül voltam.
– Nem voltál egyedül Alfréd, az Úr Jézus is ott volt és látta amit tettél. Intézkedett is, hogy jöjjenek a szomszédok és akadályozzák meg a tűz terjedését.

Alfréd bocsánatot kért szüleitÅ‘l és nagyszüleitÅ‘l a gyújtogatásért, esti imájában pedig az Úr Jézustól kért bocsánatot a hazugságért.

Kínában egy vízhordónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap – a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.

A két év keseruség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordó így válaszolt a cserépnek:

– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad oket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyöru virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyöruség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

Simon Ákos fordítása
Beküldte Madarászné Egri Csilla (Debrecen, Magyarország)

Hideg téli idÅ‘ volt. Egész éjjel havazott. Másnap délelÅ‘tt kisütött a Nap és a frissen hullott hó kezdett olvadozni. A régi sisonkák tetejét kristálytiszta víz vonta be. Azért vígan lehetett csúszkálni rajta.

Erika elsÅ‘ osztályos volt. Délután járt iskolába. Messze lakott az iskolától, ezért édesanyja idejében készítette és indította, hogy ne késsen el. Ahogy ment az úton, édesanyja utána kiáltott: – Ne állj meg sehol játszani! Le ne térj az útról! Menj egyenesen az iskolába és vigyázz az új nadrágodra!
– Jó anyukám, nem állok meg sehol.

Az ígéretrÅ‘l Erika hamar megfeledkezett. Pár méterrel tovább összetalálkozott osztálytársaival. Fiúkkal és lányokkal. Ahogy mentek az utcán lefele, a csapat mind nagyobb és nagyobb lett. A hosszú falu két utcából állott. Közöttük mély medrű patak folyt. Ez a patak Erika részére mindig vonzó volt. Télen, mert sisonkázni lehetett sima tükrén, nyáron, mert fürdeni lehetett benne. Nemegyszer fürdött nagyokat benne, mikor édesanyja mosni ment le a patakra. Különben a patak épp a kertjük végében folyt. Mindig oly csodálatos volt.
A két utcát, három híd kötötte össze. Mikor elértek a második hídig, ahol a part alacsony volt és  simán be lehetett menni a patakba (itt állatokat is szoktak itatni, szÅ‘nyeget mosni), Erikának jó ötlete támadt :
– Menjünk a patakon a következÅ‘ hídig. Sisonkázva hamarabb odaérünk.

A fiúk egy része boldogan fogadta az ajánlatot, és máris tele volt a patak zajos gyerekekkel. De amint már mondtam, a frissen hullt hó a nap hatására elolvadt és a patakon a jég alatt is, és a jég felett is víz volt. Erika szép nadrágja szinte térdig vizes lett sisonkázás közben. Ő persze észre sem vette. Élvezte a sisonkázást és a visibálást. Mikor már elég hosszú utat tettek meg és majdnem a hídnál voltak, ahol kimásztak volna, mert nem messze volt az iskola, csendes recsegéseket és pattogásokat hallottak lábuk alatt. Minél jobban közeledtek a hídhoz, annál nagyobbak és hangosabbak voltak a recsegések. Az utolsó lépés alatt, hosszú recsegést hallottak, s a jég betört alattuk. Mire észbekaptak már derékig a vízben voltak.

Képzelhetitek, hogy elszállt a jó kedvük. A hangos zsivaj a jég recsegésével tovaszállt. EgybÅ‘l csend lett. A jég se ropogott, Å‘k sem kacagtak. Csendes, halk sírás és jajgatás volt hallható. A jéghideg víz keményen hasított húsukba. Csuromvizesen másztak ki az útra. Látni kelletett volna. Az ázott macskák is jobban néznek ki, mint Å‘k. Lábuk minden lépésre nagyokat cuppogott a vízzel telt csizmában. Jo, hogy nem volt messze az iskola, mert különben jéggé fagyott volna nadrágjuk, csizmájuk és benne a lábuk. Úgy jártak volna, mint a szófogadatlan Peti, akit intett édesanyja, hogy ne menjen az erdei tóra korcsolyázni, mert nagyon hideg van, de az nem hallgatott az intÅ‘ szóra és elment. Az utcán, menet közben, mindenki tanácsolta, hogy forduljon vissza, mert olyan hideg van, hogy a varjak holtan hullnak le a fáról. Ő, nagy boldogan és magabiztosan ment mégis tovább. A tóhoz érve leült egy kÅ‘re, hogy felhúzza a korcsolyát. Mikor fel akart állni, nem tudott, mert a nadrágja odafagyott. Addig erÅ‘lködött, míg a nadrág elszakadt, s Å‘ fejjel bele a jégbe, ami betört és Peti csurom vizes lett. Mivel nagyon hideg volt, pár perc alatt jéggé fagyott. Ott állt a tó szélén, mint Lót felesége. Csak Å‘ nem sóból volt, hanem jégbÅ‘l. Mikor szülei megkapták és hazavitték, a melegben szétfolyt, mint a kása.

A pórul járt jó madarak egész délután a kályha mellett szárították cipÅ‘jüket, ruhájukat.
Ha Erika megfogadta volna, amit édesanyja mondott, nem kellett volna szégyenkeznie az iskolában. Ami ennél több volt, hogy társait is maga után vonta, és minden szünetben bent kellett maradjon. Oda volt egész napi jó kedve.

Ti is így jártok, ha nem fogadtok szót szüleiteknek, vagy barátaitok rossz tanácsára hallgattok.

Hetedikes voltam, mikor az egész osztály egy zseniális eseményröl beszélt. Holnap amerikai kowboyos filmet vetítenek a moziban. Ilyesmi eddig még nem történt Budapesten. Örömujjongásban tört ki az egész osztály. Barátaim tudták, hogy nem szoktam moziba járni, ezért egyik megkérdezte:

– Jenö te eljössz?

– Persze, hogy elmegyek.

Nem is tudom mi késztetett ilyen feleletre. Egyforma akartam lenni velük?!

Hétköznap volt a vetítés, nem szombaton. Szinte gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy elmegyek. Lehet az ö ujjongásuk, lehet kíváncsi voltam a kowboyokra, lehet szégyelltem, hogy sohasem megyek velük. Aztán megegyeztünk, hogy felhozzuk a pénzt és egy közülünk megveszi az egész osztálynak a jegyeket. Volt zsebpénzem és azonnal odaadtam a jegy árát.

Egész délelött a moziról szólt a beszélgetés. Délben, mikor kijöttem az iskolából, s egyedül maradtam, akkor kezdtem csak gondolkozni igazán. Vajon jól tettem? Hazamentem, ebédeltem és elkészítettem a leckéimet. Édesanyám fözött. Munka közben be-be jött a szobába, mert onnan volt a bejárat a kamrába. Szegény annyit dolgozott, hogy minket rendesen jártasson, jól neveljen, és minden jó legyen. Hárman voltunk testvérek, mind fiúk. Édesapám prédikátor lévén többet volt terepen, mint otthon. Édesanyámra hárult egyedül a család gondja. Akkor még nem jutott eszembe, hogy megkíméljem öt az ilyen fölösleges gondoktól. Tanulás közben, ahogy ö ott járkált, mintha hangosan gondolkodnék, mondtam, hogy holnap moziba megyek.

Édesanyám nem szólt semmit. Úgy tett mintha nem hallotta volna. Mikor újra itt vitt el útja, újra mondtam, hogy szeretnék moziba menni. Ekkor sem felelt.

Másnap siettem hazamenni. Megebédeltem, gyorsan tanultam és újra mondtam édesanyámnak, úgy, hogy hallja, hogy moziba megyek. Semmi felelet. Bíztos voltam benne, hogy hallja.

Vajon miért nem felel? – fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Egyetért vele, vagy hallani sem akar róla? Nem érdekli az én nagy örömöm? Boldog voltam, hogy van egy ok, és én is elmehetek végre a moziba. Az egész osztály megy. Így indokolt a dolog. Félórával a film kezdése elött felöltöztem és kimentem az ajtón. Szaladtam a moziig. Nem volt még egy osztálytársam sem ott. Az ajtók is zárva voltak, mert egy más filmet vetítettek. Állingáltam a bejáratnál. Nem voltam szokva az ilyesmivel. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Mikor a filmnek vége lett és özönlött ki a sokaság, velük én is arrább mentem. Megálltam a bejárattal szemben és lestem, mikor jönnek meg az osztálytársaim. Kezdés elött öt perccel egyszerre jöttek. Úgy fordultam, hogy ne vegyenek észre. Már semmi porcikám se kívánta a bemenést. Sokan jöttek a moziba, úgy, hogy nem vettek észre. Hazamenni sem kívántam. Furcsa helyzetben voltam. Ha azt mondtam, hogy elmegyek a moziba, nem mehetek most azonnal haza. Meg kell várjam, amíg vége lesz a filmnek. Igen, de a barátaim nem vehetik észre, hogy itt voltam és mégse mentem be. Nem, ezt nem lehet. Úgy döntöttem, hogy sétálok a parkban, míg vége lesz a filmnek. Úgy is tettem, s mikor vége lett, kezdtek kijönni az emberek, gyorsan elosontam onnan.

Hazaérve édesanyám semmit sem kérdezett. Furcsa ez az anya mostanában – gondoltam magamban. Ha ö nem kérdezett, én sem mondtam semmit. Pedig jól esett volna, ha megszólal.

Másnap haza jött édesapám. Ültünk a szobában és beszélgettünk. Egyszer, amikor anya is belépett a szobába, hirtelen felteszi édesapám a nagy kérdést: És milyen volt a moziban?

Hát te tudsz róla?

Csak úgy megemlítette édesanyád, hogy készültél a moziba.

És ö miért nem kérdezett meg?

Mert tudtam, hogy nem mész el, – felelt édesanyám.

Hogy, te lestél utánam?

Nem. Bíztam benned.

Hát nem voltam a moziban. Nem tudtam bemenni. Valami nem engedett.

Tudtam, hogy nem fogsz bemenni, azért nem kérdeztem semmit, mondta határozottan.

Ha akkor édesanyám ellenkezik, elmegyek a moziba, de mivel így viselkedett, nem tudtam megtenni. Ö bízott bennem, hogyan hozhattam volna szégyent rá.

Nagyon unalmas volt egyik nap az iskolában. Szünetben megbeszéltük barátommal, hogy elkérezünk a magyar tanárnötöl és sétálunk egyet a Vikenden. Mindezt úgy kellett elintézni, hogy édesanyám, aki az iskola szakácsnöje volt, ne tudjon semmiröl. Becsengetés elött felmentünk a tanáriba és mindketten elkéreztünk. Én azt mondtam, hogy temetésre kell menjek. A tanárnö nagyon rendes volt, nem érdeklödött, hogy ki halt meg és mindkettönket elengedett.

Na ez jól sikerült – mondtuk egymásnak, s nagyokat kacagtunk. Milyen jót fürdünk ma. Sokkal jobb volt a szabad ég alatt, mint bent az osztályban a fülledt levegön és a feleléstöl való szorongás alatt.

Kiértünk a tóhoz és teljesen megfeledkeztünk az iskoláról.

Vége lett a magyarórának és egyben az aznapi tanításnak is. Hazafele menet a tanárnö benézett a konyhára és legnagyobb meglepetésére ott látta édesanyámat.

– Katica, hát maga nem ment a temetésre ?

Édesanyám mint akibe a villám csapott bele. Ö persze semmiröl sem tudott. Milyen temetésre ?

Hát a fia ezelött egy órával kérezett el temetésre.

Szegény édesanyám. Nem tudta mit feleljen. Azonnal észbekapott, hogy hazugság lehetett az egész, de nincs kizárva, hogy tényleg oda ment, de akkor hogy nem szólott be, hogy nem hagyta itt a táskáját.

Nem tudok semmi temetésröl, de nincs kizárva, hogy valaki ismeröse, volt osztálytársa  halt meg.

A feltűnö csak az volt, hogy miért nem lépett be fia, bejelenteni édesanyjának, hogy temetésre megy. Biztos csak kibúvó volt az egész. De hova mehetett? Így töprengett édesanyja magában. Az én fiam nem rossz gyerek. Soha sem hazudott nekem, semmi rosszat nem tett még az iskolában. Biztos hazament. Lehet nem tudta a leckét. De miért hazudott?

Mire édesanyám hazaért, én már otthon voltam. Úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna. Édesanyám is egy darabig, aztán feltette a váratlanul ért, meglepö kérdést: Hogy volt a temetésen ?

Te honnan tudsz róla ?

Látod fiam, a hazugság az ember elött jár.